SZÍVEK TÖRVÉNYE

Anikó városhoz szokott, és csupán legfeljebb egész kislány korában volt utoljára falun, ahol nagymamánál töltötte a kalados nyári szüneteket.
Nagymamája takaros kis kertesházban lakott közel egy erdőhöz, és számos háztáji állatot is sikerült tartania, amíg a nagypapa élt.
Gyakorta vitte kis unokáját sétálni az erdőben, és ilyenkor mindig akadt egy-két kedves szomszéd, akik felültették a városi kislányt egy lovaskocsira, vagy lóra, és Anikó hamar hozzászokott a barátságos, kezes állatok önzetlen, hűségs ragaszkodásához, és szeretetéhez.
Később aztán már maga is úgy vélekedett, hogy egy állat feltétlen szeretettel ajándékozza meg gazdáit, nem úgy, mint a legtöbb felszínessé váló ember, akik rendszerint sohasem nyíltan, és őszintén beszélgettek vele, csupán mindig akartak tőle valamit.
Ugyanez volt a helyzet lecsengő kamaszkora végén a pasis ügyekkel. Nagyon jóképű, sportos pasiknak képtelenség volt ellenállni, ugyanakkor elegendő volt hozzá egy tartalmas beszélgetés, hogy az ilető férfi végre kimutathassa a foga fehérjét, és egy gyertyafényes, romantikus este egész egyszerűen közölje a tényt: csupán le akar feküdni Anikóval, de semmifajta hosszútávú kapcsolatot nem kar.
Később igaz lett volna egy komolyabb kapcsolata egy befolyásos, amolyan üzletemberforma, nála húsz évvel idősebb pacákkal, de mielőtt igazán komolyabbra fordultak volna a dolgok, úgy mint: családalapítás és gyerekvállalás a férfi berezelt és visszakuncsorgott elhagyott feleségéhez, míg Anikó kicsit össze is tört, legalább is lelke totálisan romokban hevert.
Egyik legjobb csajos barátnője hívta fel a figyelmét rá, hogy nagyon jó kis kirándulásokat szerveznek a Csesztvei kúriához nem messze lévő, hangulatos lovarda környékén, és bizonyára Anikónak is jót fog tenni pár nap
önfeledt kikapcsolódás, hogy megpróbálja rendbe tenni kisiklott állapotban lévő életét.
- Meglásd csajszi! Pontosan ez kell most neked! Egy kis lélektani terápia, hogy ismét önmagadra találhass teljesen! - vélekedett barátnője, és még mielőtt Anikó bármiféle mentőöves kifogással élhetett volna barátnője már fel is hívta a lovardát és beszélt az egyik szimpatikus hangú alkalmazottal, hogy szeretne egy lovat, és kísérőt bérelni egy személynek. Amikor Anikó később hazajött a munkahelyéről, és meghallotta, hogy barátnője a háta mögött merészelt intézkedni kis híján kétszáz volt a vérnyomása:
- ...Hogy mit csináltál?! Hát ez nem lehet igaz! - körbe-körbe kezdett feldúltan járkálni saját lakásában, miközben hallgatta mobilján barátnője észérveit, miszerint: meglátja minden jóra fog fordulni stb. De igazából maga sem hitte, hogy bármi is változni fog. Végül nagy nehezen beadta a derekát, és úgy utazott le saját Opeljával a Csesztvei kis kúriához, hogy egye fene, lesz, ami lesz!
Mikor megérkezett meglepetése nagyobb volt, mint azt várta. A helye varázslatosan múltszázadi stílusa, és hangulata valósággal azonnal beszippantotta, arról már nem is beszélve, hogy volt valami a természetben, ami szinte azonnal megszelídítette vadócságát, és lecsillapította nyughatatlan, örökösen izgő-mozgó személyiségét.
A kúria személyzete mindig nagyon kedves, közvetlen emberek voltak. Anikó számára ez is furcsa volt, hiszen eddig szinte kivétel nélkül felszínes emberek társaságában mozgott.
- Ha bármire szüksége van kedveském ne habozzon szólni! - kötötte a lelkére a kedves, nagymamakorú hölgy, aki jobbára a konyhában szeretett sündörögni, sütni-főzni.
- Jaj, nagyon köszönöm! - szeretettel magához ölelte, és ő volt a legjobban meglepve azon, mennyire felkavarják a hirtelen jött őszinte, nyílt érzelmek. Később kiment az istállókhoz, hogy megnézze a barátságos, nagyokat horkantgató lovakat. Senkinek sem vallotta volna be, de valósággal imádta azt a fajta függetlenségérzést, amit a lovak jelképeztek. Pár állatnak kedvesen végigsimította a hátát és hagyta hadd szagolgassák, hogy elfogadják.
- Pompás állatkák vagytok, tudjátok-e?! - kérdezte tőlük, és úgy érezte hogy a lovak pontosan érzik, és tudják, hogy mennyire szeretné megtalálni helyét a világban, hogy soha többet ne kelljen senkinek sem bizonyítania mennyire rátermett.
Az egyik lovászlegény éppen friss szalmát talicskázott be, és épp készült kirakodni, amikor meghallotta Anikó dallamos hangját az istállóból, és kíváncsian máris közelebb ment a tárva nyitva álló nagyméretű faajtókhoz.
- Szép jó reggelt kedves hölgyem! - üdvözölte barátságosan.
- Ó... - lepődött meg jócskán Anikó, mikor azonnal megfordult, és megpillantotta a nagyon is jóképű férfit. - Jó reggelt... Fantasztikus állatok... - jegyezte meg dicsérőn.
- Meghiszem azt, és nagyon hűségesek azok iránt, akiket megszeretnek! - most a férfin volt a sor, hogy kicsit közelebb menjen és bemutatkozzék: - Gyuri vagyok, és ha minden igaz én leszek az oktatója! - nyújtotta feléje barátságos kezét. Anikó jó erősen szeretett kezet fogni, mert a legkevésbé sem szerette visszahallani az unalomig ismert szöveget, hogy ,,női kézfogásban" még jócskán gyakorlásra szorul. Gyuri azonmód meg is lepődött erős és határozott kézszorításán.
- Önnek nagyon erős szorítása van! - jegyezte meg.
- Ó... haragudjon! Tudja ez csak szakmai ártalom. Egy nőnek manapság nem árt iparkodia... - nem vette észre, de úgy tűnt a külső szemlélő számára, hogy azonnal el is pirult.
- Akkor mit szólna hozzá, ha tegeződnénk, és felnyegelnénk a lovakat és tennék egy kis sétát a természetben? - javasolta kedvesen mosolyogva a férfi.
- Részemről teljesen rendben van! - felelte és egy kislány sugárzó segítőkészségével rohant oda a nyergekhez, hogy segíthessen, amiben csak tud.
Óvatosan megpróbálta felsegíteni a magasítottnak látszó nyeregbe gyöngéden lóra segítette volna a nőt, ha az nem tiltakozik makacs szamarak módján:
- Egyedül is menni fog! - jelentette ki harciasan.
- Én csak... segíteni akarok... - szabadkozott a huszas évei végén járó férfi.
Előbb csak komotosan, lépésekben kezdtek haladni, ám Anikó - látszott már -, itt sem tudja tűrtőztetni függetlenségre hajazó nőiességét és egyre idegesebben kezdte lábaival bökdösni a látszólag egyenletes lépésekben ügető, nyugodt, engedelmes kancát.
Csendben ügettek a hatalmas fenyők alatt, amikor Anikó lova úgy döntött, hogy most rajta a sor, hogy visszaadja gazdaja számára a kölcsönt, és hirtelen veszedelmesen nyeríteni kezdett és úgy megugrott, mintha szemlátomást megijedt volna valamitől.
-Hoóóó! Nyughass már paci! - Anikó tanácstalanul igyekezett megfékezni kantárjánál tartva a szemlátomás megbokrosodásnak indult lovat, aki senkivel sem tőrődve máris berohant vele a sűrű, mélységesen dúsnövényzetű erdőbe. Anikónak muszáj volt a kaca sörényét is jócskán megmarkolnia, és lehúznia a fejét, ha nem akarta, hogy egy-egy eltévedt ág eltalálja a fejét. Bár bepánikolt, és kissé halálra is rémült, azért igyekezett megőrini soványka higgadtságát, hogy valahogy átvészelhesse ezt a próbatételt is. Egy kisebb állattal, mondjuk egy kiskutyussal, vagy macsekkel az ilyesmi még véletlenül se fordulhatna elő! Na jó! Szilveszter éjszakája is más, meg ez a mostani állapot is!
Anikó egyre görcsösebben, idegesebben igyekezett szorítani a kantárszárat, ahogy csak bírta és önmagában vagy százszor elátkozta a napot, amikor egy kis könnyed kikapcsolódás gyanánt lovaglásra vetemedett.
A lovász férfi még így is - úgy tűnhetett -, hogy jócskán lemarad Anikó háta mögött, hogy már látni sem lehetett, legfeljebb csak hangos kiálltásait hallani.
,,Nem lesz semmi baj! - igyekezett biztatni magát Anikó, mert esze ágában sem volt végleg feladni. Húzd szorosabbra össze a lábaidat, bízd magad a lóra! Kapaszkodj erősen!" - mintha ez bármit is segíthetne.
Az erdő fái mintha fenyegető kísértetek lettek volna, akik őrt álltak felette, és vigyázták volna az erdő szent harmóniáját és békességét.
Anikó nemsokára érezte, mintha a kancája kicsit visszavett volna az irdatlan iramodásból, és egy kicsit el is fáradt volna, mert visszafogta a futást, és már csak ügetett egy darabon.
,,Talán tényleg kezd elfáradni! Ez jó, mert akkor leugrok a nyeregből!" - találta ki a következő fél órában mihez is fog egymaga kezdeni.
Bár a lovas edzője szigoúran figyelmeztette, hogy a lóról való leszállásnak, és esésnek is megvannak a maga szigorú szabályai, mert ha rosszul esik, akkor még a gerince is megsérülhet, vagy akármelyik csigolyája és akkor már lábra sem tud soha ebben az életben állni.
-Csss! Nyugi nagylány! - próbálta csítitgatni, miközben megpróbálta óvatosan végigsimogatni a ló szőrét, és nyaki izmait. A kanca mintha megérezte volna Anikó érzelmi frusztráltságát, és feszültségét. Egyszer egyik barátnője mesélte, hogy az első kisbabája kívétel nélkül mindig sírva fakadt, amikor megpróbálta ringatni, és csupán csak később vette észre, hogy a kisbaba minden környezetből jövő pozítív, és negatív ingerre egyformán reagál.
,,Ez még hasznos lehet!" - gondolta, és tovább folytatta a lassított simogatást. A hangulatos erdei tisztáshoz érve lovas edzője is beérte.
- Hé, minden rendben van?! - kérdezte tőle, amikor csupán pár méterre lovagolt tőle.
- Azt hiszem most már igen! - jelentette magabiztosan ki Anikó, bár még mindig nem merte megkockáztatni, hogy egymaga szálljon le a nyeregből. Most érezte csak igazán, hogy valósággal csípőcsontja, farizma sajog az egész délelőtt nyeregben eltöltött időtől. ,,Vajon a vadnyugaton hogy voltak képesek egész nap lóháton járni-kelni?" - töprengett.
Amikor a lovas edző sikeresen utolérte óvatosan megfogta a kancája kantárát és megvárta, míg a ló magától könnyedén megáll.
- Mindenjárt meg is vagyunk! Most már nyugodtan leszállhatsz. - igyekezett megnyugtatni.
- Mindjárt, mindjárt! Csak ne sürgess hékás, mert azt ki nem állhatom! - Anikó megpróbált venni egy mély lélegzetet, és nem próbált a kissé idétlenül mosolygó lovasedzője kifejezésére koncentrálni, majd óvatosan egyik lábát a másik után lehuppant a nyeregből, és földet ért. - Látod, megy ez! - biztatta önmagát.
- Figyelj Anikó! Nincs miért szégyenkezned! Ez bárkivel előfordulhatott volna! A lovak nagyon érzékeny és sebezhető élőlények! Sokszor éppen ezt felejtik el azok, akik foglalkoznak velük.
- Ne is gondoltam volna, hogy te ennyire szakértője vagy az adott témának! Te kis lovas suttogó! - próbált viccelődni vele, de érezte, hogy miél inkább próbál görcsösebben jópofiskodni annál szánalmasabbul, és kicsit idétlenül is fest.
- Hát... az igszság az, hogy elsőre én sem tudtam, hogy mi is kezdhenék bizonyos szituációkkal... de aztán fokozatosan beletanultam! - adta meg a választ megint ravaszkásan mosolyogva.
,,Csak ne volna olyan átkozottul jóképű kisfiús kinézetű!" - gondolta Anikó, és bárhogyan is szerette volna leplezni érzéseit, mintha azok egyre inkább követelőztek volna szíve mélyén.
- Mit szólnál hozzá, ha letáboroznánk egy kicsit! Hoztam egy kis kaját! - igyekezett letelepedni a fűben a férfi, és látszott, hogy precízen meg is terít. Hosszú, kockás pléd, és egy útitáska, amiben főként gusztusos szendvicsek voltak.
- Mit gondolsz, keresni fognak minket? - kockáztatott meg egy ártatlannak tetsző kérdést.
- Hát, ha jól gondolom már most keresnek! Csak nem érzel valami furcsát?! - kíváncsian fürkészte a nő minden mozdulatát.
- Ugyan már! Ne hülyéskedj! Csak kérdeztem! - rázta le magáról az érzelmek nyílt mutatását.
- Én meg csak válaszoltam! Mit szeretnél, pulykásat, sonkásat, vagy téliszalámis szendvicset?
- Adj egyet! Végül is ez csak kaja! - zokszó nélkül elvette a férfi érdes, hosszú kezei közül a szendvicset, és ahogy kezeivel hozzáért valósággal azonnal mágnesként meg is bizsergett jólesően. Most milyen jó volna egy ilyen határozott, és kedves férfi oldalán boldognak lenni talán csak pár óráig, aztán sugárzóan visszatérni az elveszett, kiüresedett hétköznapok közé, ahol semmi sem az, aminek látszik...
Kicsit mohón látott hozzá a szenvdicséhez, ami úrinőhöz képest meglehetősen szokatlannak tetszett. A férfi rögtön megérezte ezt, és nem tudta hova tenni.
Szokatlan volt ez egy alapvetően nagyvárosi nőtől, aki megtanulta leplezni nyíltságát, őszinteségét, és közvetlenségét is.
Amikor végeztek a rögtönzött ennivalókkal Anikó úgy pattant fel kancája nyergébe, mintha világ életében ezt csinálta volna, és önmagán is jóízűt nevetett, hogy bár kétségtelen, hogy sajgott, és zsibongott minden izma és porcikája, mégis ez volt életében a legjobb kikapcsolódás és túra, amire nagy szüksége volt.
Együtt lovagoltak vissza az istállókig és ahogy egymásra néztek, mintha egyenesen olvasni tudtak volna a másik gondolataiban...