KÖZEL-KÉPEK

A nő színész volt.
Kezdő színészeket általában kivététel nélkül mindig lepaterolták a vidéki színházakba.
Annnyira kislányos arcú volt és elégedetlen, mert kivétel nélkül szinte mindig, hiszen kislányos alkata koránt sem volt szerencsés egy-egy nagyobb vonumenü tragikus karakter megjelenítésére. Teljesen kizárt dolognak számított, hogy az évad elején ő fogja játszani mondjuk Heda Geblert, vagy Anna Kareninát.
Eztborzasztóan nehezére esett elfogadni, hiszen húsz-harminc évvel még bármelyik gyermekarcú színész lehetett a színpadon, vagy a filmen is bármi, amivel az adott rendezővel megegyeztek. Most viszont kivétel nélkül vagy dögös, szexis naivákat játszott, vagy egy-egy játékfilmen ő volt az a gyönyörű szépség, aki az egyszerű földi halandók számára egyaránt elérhetetlen, és megközelíthetetlen.
Azt gondolta, hogy szakmai fejlődésének mindenképp használ, ha változatos szerepekben tündökölhet, és próbálhatja ki saját magát, mégis az utóbbi pár évben veszélyesen skatulya-helyzetbe került, és úgy érezte lelke mélyén, hogy nem tudta miért.
Sokszor üldögélt legjobb csajos barátnői társaságában valamelyik kávézó-étterem teraszán, vagy kedvenc romkocsmájában, ahol megpróbáltak közösen az életről szőtt filozófikus eszmefuttatásoknak utána járni, persze több-kevesebb sikerrel.
Legrégebbi gyerekkori barátnői nem győzték bátorítani, vigasztalni, mondván: eljön majd még egyszer az ő ideje.
– Nyugi! Nyugi! Fiatal vagy még! Várd ki a végét! Nincsenek ezek tisztába az… értékeiddel!
De hiába. A színésző valósággal szenvedett a múló idő miatt. Úgy érezte, úgy fog eltelni kreatív karrierje, és egész élete, hogy csak vár és vár a megfelelő leheőségre, ami sosem fog bekövetkezni.
Nem fog alkotni maradandót. Semmit. Csupán csak létezik.
– Tudod, mi a bajotok nektek, színészeknek? – kérdezte a barátnője kissé kábán a forró levegő
hatása alatt.
– Nem unod még ismételni?! - kérte ki magának, mint akit megsértettek.
– Egyáltalán nem! Tekintettel gyerekorunk óta ismerjük egymást!
– Nos? - fordult számonkérőn feléje.
A színésznő mindig is nagyra tartotta barátnői véleményét, mert közösen valami olyan jóleső bölcsesség-aurával voltak megáldva, mely mindig jótékonyan befolyásolta döntéseiket, és segítette őket a zaklatott, szürke hétköznapokban.
– Ha egyszer elkap valakit a gépszíj, belekerül ebbe a… vákuumba!... A színházba! Nem tud többé kiszállni! Annak vége! Annak annyi! Rá is megy az élete! Olyan, mint a… marihuána! Nagyon vigyázni kell vele! Én
büntetném azt is, aki a… színészetet tanítja!
– Ha rajtad állna, biztos úgy lenne – mondta, kissé nyugtalanul a színésznő.
A barátnő tudta, hogy barátnője szívét-lelkét odaadná a mesterségéért, a színházért. Így állt hozzá mindig is az életben ahhoz, amit kitalált magának, amit vállalt, amiben hinni tudott.
De a barátnője mindig is nehezen tudta megértetni vele hogy a világ csupán csak egy újabb ügyeletes üdvöskét akar, akivel majd hol elszórakoznak, aztán később eldobják.
Ezt a két messze különböző ellentétes hozzáállás szemlátomást most egymásnak feszült.
– Pedig van más fontos, és értékes dolog is a világban, amiért érdemes… ennyit szenvedni, mint a színházért! – mondta a jó barátnő.
A színésznő - jó színész lévén -, jócskán meggondolta indulatosnak induló válaszát, és mire kigondola, hogy mi is akar mondani, egész megnyugodott:
– Persze… az ember egyik veremből a másikba esik. – visszakozott.
– Ez igaz! – válaszolt hirtelen a barátnő – Lehet valaki boldogtalan tanár is! Vagy fafaragó!
– Hogyne! Boldogtalan, unatkozó háziasszony – próbálta elütni barátnőjében lévő rossz hangulatot a jó barátnő.
– Vagy pincér!...
Apropó! Pincér!... – intett a pincér felé… – Pincér?…Pincér! – javította tovább az asztal körüli hangulatot a jó
barátnő.
– Hozzon legyen kedves még két koktél nekünk! - bájvigyorgás, szempillarebegtetés és úgy tűnt, mintha valósággal azonnal megbabonázta volna a nyurga, langalétra pincért.
– Igenis!... Azonnal!
– Hagyd már!... – felelte kicsit bosszúsan, kedvetlenül a színésznő – Ne sértegesd! Én járok ide, nem te! Engem égetsz!
– Jaj, már csajszi! Csak egy kicsit megpróbálnálak jótékonyan ellazítani! Persze neked is engedned kellene a szoros gyeplődön.
A pincér már hozta is a kért koktélokat pálmafás napernyővel. A barátnője tovább fontoskodott.
– Mondja, kérem! Ez biztos, hogy most frissen készült?
– Igen, hölgyem!... – mosolygott a pincér. – Örülök, hogy a kedvükre tehetek! A törzsvendégekért mindent!
Egészségükre!
Kekeckedő barátnője jóízűen azonnal belekortyolt koktéljába és direkt erotikusan nyalta le a kis pálmaernyő száráról a kókuszszerű turmixot. Nyújtózkodva, nagyot sóhajtott:
– Látod?... – fordult a színésznő felé kérdőn. - Ő is ugyanúgy rajongásig imádja a munkáját, ahogy te is!
– mutatott a pincér felé. – Mégis boldog! Biztosan tudom!
– Tőled a végén még jó napom lesz! – nevetett végre a színésznő.
– Azért vagyunk barátok! Nem? – emelte koccintásra poharát a másik.
Újra ittak. A jó barátnő észrevette, hogy barátnője ismét csendesebb.
– Holnap meetingem lesz – szólalt meg ismét. – Eljössz? Igaz majdnem ebédidőben, Nos?… Egy kis kiruccanás?
– Na ne! Te és egy meeting! Ez biztos csak vicc, ugye?! - nézett rá kíváncsian.
– Miért? Ennyire képtelen ötlet, hogy egy modern, extravagáns csaj dolgozzon a XXI. század hajnalán?
– Hát... kissé... furcsa... tekintettel anno nem nagyon akartál a nagyinál cseresznyét szedni.
– Délre ott is leszünk! Nos?
A színésznőt mindig is csábította egy-egy jó hecc, vagy kisebb balhé kísértete. Legalább is, amiből nem lehet nagy baj! Igent mondott a barátnőjének.
A korai kelés - kivétel nélkül megviselte, elvégre a színészeknek éjszaka kezdődik az életük.
Miután a kávéház-étterem bejáratánál elköszöntek egymástól, úgy érezte, még nem tudna hazamenni. Szüksége volt az éjszakára, hogy részletesen átgondolhassa saját életét. Vajon jó irányba halad azon az úton, amit elkezdett?
Másnap kicsit késve ugyan, de a színésznő elkísérte legjobb barátnőjét a meetingre.
– Mondd csak de kérlek légy őszinte! - figyelmeztette barátnőjét. - Felkészültél te egyáltalán erre a meetingre? – kérdezte.
– Ne törődj semmivel! Mindent tudok! - vágta rá könnyedén.
– Gondolj azért rám! És szurkolj, hogy sikerüljön! Itt talizunk egykor! Szia! - búcsúzott nagy levegőt fújtatva, mint aki így próbálja kompenzálni látszati idegességeit.
A barátnője az utolsó mondatokat már az utca másik oldaláról mondta. Még integetett is a színésznőnek, aki visszaintett, majd elindult az egyik kicsit forgalmasabb utcán.
A színház továbbra is nyugtalanította. Még nagyobb hiányérzete támadt, mint korábban. Egyre csak jelentősebb feladatokra szomjazott. Szinte alig vette észre, hogy egykori egyetemi csoportársa baktat át - látszólag -, totálisan magába fordulva, jócskán elgondolkozva a nagyobb zebrán. Úgy tűnt az egyik antikvárium felé igyekszik, ahol egyetemista korukban mindig nagyon jutányos és megfizethető könyveket lehetett beszerezni.
Úgy döntött, hogy most van egy kis ideje így óvatosan, lopakodva a nyomába szegődik, hátha kicsit elbeszélgethet vele. Miközben átkelt a forgalmas járdán bizony nem ártott, ha alaposan körbenéz, mert autó-autót követett, és nagy volt a csúcsforgalom.
,,Honnan lett ennyi autó?!" - döbbent meg saját maga kérdése hallatán, majd betért a csilingelő ajtajú antikváriumba, ahol ugyanazok a tipikus eladók fogadták az embert, akárcsak tizenöt éve. ,,Hogy múlik az idő!" - mélázott, majd óvatosan volt csoporttársa mellé kucorodott, és kicsit megpöccintette a vállát:
- Szia, hát hogy vagy? - köszönt.
- Ö... csak nem a híres művésznő az személyesen...? - érezni lehetett hangjában a finom kissé mélabús iróniát, mintha valósággal bosszantaná az, hogy neki nem sikerült bekerülnie a Színművészetire, míg csoporttársa el is végezte, és foglalkoztatják őt.
- Jaj Gézám! Ne gyerekeskedj itt nekem! - bizalmasan magához ölelte a kissé meghízott hústornyot. Most jóan jó volt magához ölelnie egy régi kedves ismerőst. Már annyira hiányzott neki az igazmondással egybekötött, megmásíthatatlan őszinteség. - Látom te semmit se változtál édes barátom! Bárcsak nekem is több időm lenne, hogy a kultúrának áldozhassak... - sóhajtott egy mélyet, jelentőset.
- Nagyon... szomorúnak tűnsz... - jegyezte meg őszintén érdeklődve.
- Ó, semmi baj, csak tudod... mostanság kicsit mindig kevesebbet alszom. Tudod nálunk éjszaka kezdődik az élet! Aprópó! Még mindig félsz a sötétben?
- Pszt! Ez szigorú titok! Egyébként igen! És mielőtt megkérdeznéd volt egy-két randikísérletem, de semmi komoly!
- Nahát, nahát! Ezt őszinte sajnálattal hallom! Figyelj csak! Ha most ráérsz elkísérhetnél, és dumálhatnánk egy kicsit... - kérdezte szinte segítségkérő bociszemekkel, amiben mindig is jó volt, bár szándékosan utálta manipulálni barátait.
- Hát... nem bánom... - a férfi fogott egy kisebb kupac könyvet, főként verseskötetek voltak nála és megindultak egyenesen a pénztár felé.
- Kérlek hagyd hogy kifizessem, oké? Ez a legkevesebb! - A színésznő nem tűrt ellentmondást, és már nyújtotta is oda kártyáját a pénztárosnak, aki persze rögtön felismerte és egy autogrammot is kaphatott.
Együtt sétáltak vissza a színésznő legjobb barátnőjéhez, aki már türelmetlenül, körmeit kissé megrágva várakozott rájuk. A színésznő gyorsan bemutatta régi egyetemi barátját, és látszott, hogy legjobb barátnője és egyetemi csoportársa között máris valósággal tapintható valami titkos szikra-érzelem.