ÉRZELMES VERS

Megfesteni ismerős arcok
metszeteiben titokban bújócskázó
érzések adakozó koordináta-rendszerét.
Mert odakint már a túlzottan is felszínes világban
az őszinteség,
mint az egyedüli járhatóság rég megszűnt.

Alattomos alakoskodások is rendre
velük maradhatnak,
akár a lemoshatatlan smink.
Átlós ragyogások egy-egy mohó,
vágyakozó szempár tavában.
Ki tudhatja kire gondol?

Fényben loccsanó öblökben dédelget
ő szivárvány-formák kontúrjai.
Egyszerre osztódnak s hívogatnak még.
Megtágulni látszik bennük
az ösztönök egyensúlyi állapota.
– A zabolázhatatlan Jelen egyre
összemosódik
a megélt emlékek vágyképeivel.

A lélek mélységeit szűntelen felkavarja
egy-egy pihegő sóhaj,
mellkasok borda-ketrece mögött.
Igazi gyilkos bizalom már a krokodil-könny,
ha gyöngye valódibb,
mint a zsigeri fájdalom.
A romantika – akárcsak bolygó-szülte fény -,
csakis akkor tudhat megszületni,
ha nem bukdácsol
ismeretlen össze-vissza – de
a szívek mélyén bizton megpihen.

Bonthatatlan mélységek visszhangozzák
adakozón az igaz szerelmet,
ha az érzés kölcsönös
s vegytiszta Egy-lángolás.

Idők tomboló áradásában is jó volna,
ha a bizalom kijózanodva
magához térhetne megint.
Kódorgó flört-légyottokból
soha semmi jó nem származik.
Meg kellene festeni árválkodó
kisgyermek sírását egy ismerős
férfiarcon mikor feleszmélten megtudja,
hogy örök elhagyott lesz,
s árván maradt e nagyvilágon.

Mikor a Kedves rájön,
hogy egy-egy szívet-ostromló,
szent-babonázó csók igenis többet érhet,
mint anyagiasult kincsek olcsó fillérei.
– Igen! Meg kellene festeni azt
a vissza-nem-térő örök Egy-pillanatot,
mikor megszerettük a másikat
s életünk kikezdhetetlen,
szerves részévé vált!