MEGLEPETÉSEK EGYÉRTELMŰSÉGE

Két álomgyönyörű hölgy beszélget az egyetem mélyföldszintén, tehát közvetlenül a felszín alatt, mintha szándékosan szeretnék kikerülni a legtöbb érthetetlen, avagy újonnan érkező, ügybuzgó, kíváncsiskodó embert, aki előszeretettel bámulják meg őket
Ülnek miközben hevesen gesztikulálnak, suhog a ruhájuk, időnként
egyszerre fölnevetnek. Jólesik sziránszerű, angyali nevetésük. Mintha magától értetődőnek hatna a titkos közvetlenség, mellyel nem csupán egymáshoz, de a szűkebben vett mikrovilághoz is mindketten viszonyulnak.
Halkan, és óvatosan köszönök nekik, de mintha nem akarnák meghallani tovább beszélgetnek maguk közöt. Látszólag persze ügyet se vetve rám. Kicsit látótávolságukba kerülök szándékosan, és integetve jelzem, hogy legalább vegyenek észre; az egyik szőke kedvesen, őzikeragyogással integet, míg a másik néhány pillanat múltán szintén hasonlóan cselekszik.
Ízletes főként ketchupos hotdogillat kezd terjengeni, néhol égett sültkrumpliszaggal, mely egyre inkább vonzó lesz korgó gyomrom számára. Elvégre reggel fél hétkor reggeliztem. Mégis talán jobb volna, ha a Rákóczin lévő kis kínai kifőzde felé venném az írányt, mert ott isteninek tűnik nem csupán a szecsuáni csirke csípős szósszal, és jázmin rizzsel, de van fűszeres bundában kisütött csirkemellük is szójaszószos tésztával, ami megint csak előidézi gondolataim között a vágyakozást az éhség után.
Hirtelen Krisztára gondolok fájó intenzitással, összemérhetetlen. Vajon miként és hogyan alakult az élete a gimi után? Annyira karakán, és talpraesett volt, amikor az ofő kekeckedett, meg kóstolgatott az egyik osztályfőnöki órán, hogy végzetesen meg is dobbant a szívem. Azmár csak slussz póén, hogy a Dunaszegcsői csárdában volt az első ún. jelképes randink.
Aztán néhány évtizedet máris ugrok az időben. Mintha valami elfuserált időutazó lennék, aki szabadon ugrálhat az idő-tér kontineum hézagos részei között, és máris egyetemista vagyok, aki élete talán legfontosabb kérdését készül feltenni minő meglepetés egy Krisztára totálisan hasonlító hölgynek: - Megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz?
A hölgy persze hezitál, tétovázik, és egyre inkább látszik rajta, hogy mielőtt jócskán, agyzsongító zsigerileg megrágná a kérdést, még jó hosszan vacilálás ül ki őzikeszemű pofijára: ,,Jó lesz ez így? Elvégre a tanári fizút mindenképp be kéne osztani! A kutyusok anyánál lesznek vidéken, mert te halálosan rettegsz tőlük és hasonló formaságok."
Az éjszaka már-már otthonos kísértetneszei mintha szándékosan beburkolnák az elátkozott főváros minden zegét-zugát. Olyan parttalannak érzem magam sokszor, akár egy süllyedő hajó, vagy lélekvesztő, ami végzetes léket kapot, és egyetlen homokzátony - annyi se sok -, amibe biztonsággal képes volnék megkapaszkodni.
Nem sokkal később csörög a mobilom, hollott már késő este direkt rezgőre állítottam, hogy még véletlenül se zavarjon senki:
- Szia édesem... hukk... bocsika, de kicsit sokat ittam... jó volna talizni veled, mert írtóra szexis pasi vagy... - közli romantikus ittasággal egy ismerős női hang. Bár a részeg emberektől alapból kiver a veríték.
- Azért remélem jól vagy?! - kérdezek rá, bár nem tudom mi a fenének, amikor holnap ez a szimpatikus női hang egész biztos, hogy arra sem fog emlékezni, hogy fiú, vagy lány volt-e.
- Imádlak! - röfögi bele a mobilba, majd távolról hallom, hogy a kiadós alkoholmennyiség folytán máris heves öklendezésbe megy át.
Forgolódóm jóformán egész éjjel. A lakás mintha egyetlen nagy izzó kohóba ment volna át, melynek elsődleges és legfontosabb feladata bent tartani a forrongó, afrikai típusú, szanunázós levegőt. Ezzel csupán annyi a gond, hogy az ember képtelen másnapra frissen, üdén, kipihenten ébredni, ha esetleg melóba kell mennie. Kicsit kinyitom a nagyablakot, és átmenetileg megmerítkezem az éjszaka hangjaiban, majd váltózuhanyú felfrissülés következik éjjel kettőkor.
Valamivel fél ötkor sikerülne elaludnom, de újból felriaszt a kötelesség: muszáj felkelnem, mert ezermillió más dolgok lenne a nap.
Esküvői meghívóra téved a tekintetem. Az egyik csoportársam valami nagymenő, gengszer-ügyvédhez akar feleségül venni, aki máris ajándékokkal, és ékszerekkel halmozza el. Látszólag totálisan megkavarta fejét a sikkes, puccos, luxus anyagi gondtalanság, és én csupán csak arra kellek, hogy dívaszerű hencegéssel tudjon mások előtt is dicsekedni, hogy milyen jó üzletet csinált ezzel az átkozott esküvővel. Nem akarok ünneprontó lenni, de jobb esetben is hat hónap múltán elválnak, mert a gengszer külsejű ügyvéden már akkor látszik, hogy más buxákat is kedvére felpróbált.
Reggel elugrom a Római-partra. A hömpölygő, bölcs Duna szennyvízes habjai nyugtató hatással vannak rám, igaz csupán átmeneileg, mert kapásból észreveszem a csinos színésznőt, és foltos keverék kutyusát, amint könnyed gazellalépésekben átszökkenek közvetlenül mellettem. Most olyan jó volna ezzel az ismert színésznőnek elmesélni szomorkás, hányatott gyerekoromat, amire az emberek többsége máris azzal reagálna, hogy: Nem vagyunk lelki szemetsládák! Keres magadnak inkább egy pszichiátert!
A délelőtt többi részére mintha kényszerűségből rátelepedne valami tétova, mélázó egyhangúság; a belső monotónia képlete. Tudom, hogy alkotnom kellene valamit kreatív hozzáállás gyanánt, de csak a szobák közti folyosón járkálok az előszobában; gondolataimba mélyedek. Végül szüleim volt hálószobájában kötök ki! Te jó ég! Hogy rettegtem a villámoktól, és a mennydörgésektől! Mindig bebújtam hozzájuk az ágyba. Most a kisebb törtfehér gardrób szekrényből osztálytablóképek kerülnek sorrendbe elő.
Hogy mennyire elcseszett, önbizalomhiányos, dagadék kisfiúcska voltam! Mind a mai napig meglep, hogyan is sikerül egyáltalán életben maradnom a zivataros, élet-halál küzdelmes gyerekoromban. Azonnal meglátom Krisztát. Angyali kedveséggel mosolyog, ahogy csak ő tud, aztán a fényképet összehasonlítom az egyetemi Katáéval is! Mintha ikrek lennének! Mintha csak egymás nőies praktikáit, és gesztusait másolnák, ami meglehetősen zavarba ejt, furcsasággal tölt el.
Valamivel délelőtt tizenegy körül megmelegítem a mikrohullámúban a tegnapról megmaradt paradicsom szószos, bazsalikomos húsgombósokat.
Kaputelefon vinnyogása billent ki mélázásaimból.
Nagy nehezen feltápászkodok a kis étkezőkuckóból, ami a nappali mellett van.
- Halló... igen...
- Szóka! Na ki vagyok? - kacagó, gyönyörű, optimista hang. Fogalmam sincs ki lehet.
- Édesem! Annyira rég nem láttalak! Beengedsz...?
Megnyomom a piros gombot, és berregő kattogással kinyitom neki a földszinti kaput.
,,Annyira ismerős ez a hang! De ki lehet?!" - jön az agyzsongító morfondírozás, majd öt kemény perccel később a csöngetés is.
,,A francba már! Valamit illik felvenni! Így mégse mhetek ki! Úgy festek akár valami ausztrál bennszülött!" - gyorsan magamra kapok egy tiszta polót, meg rövid bermudát, amit azért ki kellett volna vasalnom, de most ez a legkevésbé sem izgat.
Kikukucskálok az aprócska ajtólyukon. Gyönyörű harmincas éveiben járó, rövid, fekete hajú nő, aki azelőtt mintha söttbarna hajú lett volna. Óvatosan kinyitom az ajtót, elvégre minden másodperc számít. Semmit sem szabad fölösleges elkapkodni.
- Azonnal nyitom! Kis türelmet! - szólok ki, mintha a hermetikusan bezárt ajtón át bárki is meghallhatná
csenevész hangomat.
Ahogy kinyitom azonnal felismerem a mennyország-mosolyt, a huncut-flörtölő csupaszív hölgyet a gimiből.
- Gyöngyikém, te vagy az? - kérdezem a biztonság kedvéért. Meg is hatódok, de szándékosan el akarom rejteni gyáva könnyeimet.
- Szia drágám! - arcra puszi következik, majd hosszan magához ölel. Érzem a női babonázó test összes egzotikus formáját, és valahogy megnyugszom, de azonnal szerelmes is leszek. - Te semmit sem változtál! - jelenti ki, amint beljebb lép a lakásban, és kíváncsian, tüzetesen mindent jó alaposan megnéz.
- Ö... hihetetlenül szívdöglesztő vagy ebben a ruhában... - jegyzem meg, mert titkon még mindig azt gondolom, hogy a nőket dicsérni illik, és bókolni nekik.
- Látod drágám! Ezért imádlak! Az maradtál, aki voltál! - most egyenesen ajkamat veszi célba, és mintha mohó sellő lenne hosszan megcsókol, amitől valósággal máris bizsergek odabent, míg pufók arcom jócskán elpirul.
- Hm... finom ízed van! Csak nem paradicsomos szószt érzek? - nyalja meg csábítón babonázó ajkait.
- Bocsáss meg kérlek ne rég fejeztem be az ebédet! Kérsz esetleg valamit...?
- Egy jó dumcsizós beszélgetést! - azzal máris helyet foglal a nagyméretű kanapén a nappali kellős közepén.
,,Hát ez érdekesnek ígérkezik!" - gondol el magamban, és nem is tévedek akkorát, mert legjobb gimis barátnőm szinte könnyek fogsága közt meséli, hogy a szemét expasija jócskán megcsalta fűvel-fával, és az esküvője sem úgy alakult, ahogyan azt eltervezte.
- ...És képzeld csak drága az a rohadék még képes volt, és a saját lakásunkba cipelte azt a lotyót! És volt képe megkérdezni vihogva, hogy mit szólnék egy hármas menethez! Totálisan vérlázító volt! Ugyhogy kerek perec azonnal szakítottam vele! Volt-nincs!
Adtam neki egy tiszta zsepit, hogy hozza rendbe magát. Úgy tűnt legalább is ez most sokat segíthet. Később elmeséli, hogy szeretne gyerekeket, és hogy még mindig nem találta meg élete párját ezen a téren, de szeretne őszintén reménykedni benne, hogy az igaz barátai minden esetben kitartanak mellette.
- Hát... igen! - felelem, mert valahogy jobb nem jut eszembe, majd észbe kapok, hogy mivel munkanap lenne nekem még ezt-azt muszájból feltétlen el kellene intéznem.
- Jaj, bocsáss meg, ne haragudj! Biztosan van más millió dolgod! Bocsi! Én csak... - mintha valamit máris megsejtene máris rendbe szedi magát, lesimítja sokat sejtető, szexis ruháját és már arra készül, hogy újra faképnél hagyjon, és kilépjen az életemből, mikor úgy döntök, hogy elaltatom a gyanakvását és mint jófej régi barát maradásra ösztönzöm:
- Figyel adj nekem öt percet! Mindjárt telefonálok a munkahelyemre! Úgy is maradt még egy-két napocska betegszabim, amit egyébként is már régen ki kellett volna vennem! Nem nagy ügy! - Magamon érzem egzotikus, mégis sebezhető tekintetét, hálás angyali pillantását, amire csak a különleges nők képesek. Gyorsan hátraszaladok a volt gyerekszobámba, mely most a dolgozószoba funkcióját vette át, már vagy tíz éve, és úgy teszek zárt ajtók mögött, mintha hangosan telefonálnék, mert tudom, hogy Gyöngyi hallgatózni fog!
Mikor végzek nem csalódom benne, feszült, kéztördelős idegeskedéssel rám mered az ajtóban, és tekintetével valósággal vallatt, hogy sikerült-e szabadnapot kérnem:
- Minden rendben van szívecske?! - kérdezi nyughatatlanul.
- Persze angyalom! Semmi gáz! - ami félig igaz is, ám a másik felet most inkább nem vallom be. (ti. már jó idege állástalan vagyok, illetve ha van akkor alkalmi munkákból éldegélek.)
- Ez nagyszerű! Akkor végre ketesben lehetünk, és kiönthetem neked a szívemet! - érezni lehet, hogy tonnányi súlyok szakadtak le lelkiismeretéről, és azonnal meg is könnyebbül.
Azonnal odarohan az egyik könyvesszekrényhez, ahol a számos irodalmi klasszikus mellett néhány DVD is található.
- Hú! Micsoda filmgyűjteményed van! Elismerésem! - ragyog az arca, majd egy furcsa ötlettől vezérelve leveszi a polcról Paul Newman Bilincs és mosolyát, mint az egyik örök kedvencet, és arra kér, hogy nézzünk közösen filmet. Akár egy védelemre szoruló kismacska kedvesen kényelmesen összegömbölyödik a kanapén, míg én inkább a fotelt használom, hogy szabad helyet biztosítsak neki. Érzem a ketőnk közötti érzékeny, és kissé még ingatag érzelmi spirált, melyet egyetlen klasszikus film jóttányit sem oldhat fel, de azért jó eljátszani kicsit a gondolattal. A film így is bőséges kettőóra harminc perces és ezalatt az idő alatt mintha kreatív, kíváncsi némaságunkkal is folyamatosan szóval tartanánk egymást. Titkon félő, tétova, adakozó, szeretetteljes pillantásokat vetünk a másikra, és érezzük, hogy valami egészen új, eddig nem ismert érzés bontakozik ki, melyet eredeti barátságunk csupán még jobban megerősít.
Amikor a film végén nem lehet tudni, hogy Paul Newman lelőtték-e, vagy csupán elhajtottak vele szirénázva mintha mindkettőnkben hiányos űr támadna a végkifejletet illetően. Hogyan tovább? Ezt akár mindkettőnktől ott helyben, kapásból meglehetne kérdezni.
- Hú! Fantasztikus volt! Eddig nem nagyon láttam! - válaszolja, és olyan jó látni, hogy angyali lényébe visszatért az egészséges, karakán optimistaság.
- Igen! Kár hogy manapság már nem gyártanak ilyet Hollywoodban! - felelem.
- Figyelj! Ha nem túl nagy kérés... maradhatnék nálad egy-két napig... - szabadkozik, mintha nagy szívességet kérne.
- Persze! Egészen nyugodtan! Hiszen barátok volnánk vagy mifene!
Mindketten megvacsorázunk, és míg én szokásosan dolgozószobámban alszom, Gyöngyinek megágyazok a nappaliban a tágas, kényelmes kanapén.