SZÁMVETÉSFELÉ FÉLÚTON

Szívében bajlóslatúan dobol,
rág a határtalan kiszolgáltatottság.
Ki már végleg magára marad
annak nem lehet már sem ideje,
sem senkije.

Évszakok vetkőzésébe mártja
gazdagon aranyvégű tollát az Alkony,
ha újra beköszönt az ősz.
Ki magára marad,
azt már nem vigasztalhatja
sem élő, sem halott.

Elolvasatlan Apokfif-mozdulatok
függeszkednek az Idők falain;
emlék pillanataink is
fokozatosan sűrűsödnek:
sejtek vérző, lyukasodó sebeit
kötözgeti be önként vagy szánalomból?!

Ki magára marad,
abban kongva mereng
a mélabús beismerés:
tán mindig is egymaga állt
a fenyegető Világgal szemben.
Idők indián-szélfúvása már
csupán töredékes emlékezetének része.
Elvtelen véd s dacszövetség
se szolgálhat kellő pártatlansággal,
hogy új kapcsolatokat teremthessen.

Barátságokból szent védőrendszert
teremteni majdhogynem
totálisan lehetetlen.
Ki egyedül marad,
annak szava szelídített
kopogás legyen,
tekintete kemény villanás.
Nem tehet már mást!

Össze kellene még gyűjtenie
a sovány maradékokat,
hogy biztosan tudja
s imerje még kiben is bízhat?!
Tartani szükséges,
ami sok esetben tarthatatlan.
Puha-testű, kis álmai riadnak,
majd foglyok lesznek megint,
mert valamihez még muszáj
így is híven kötődni, ragaszkodni.

Retten majd tudatos magányban
a flegma öntudat:
,,Bolond voltál mindig is
így kiszolgáltatni az életnek önmagadat!”
– Aki önmagára marad,
annak a kitaszított ébrenlét
is csontvázként ropog.
Barlangok kút-mély szája
tárulva nyílik,
majd elnyeli a kíváncsi sóvárgót.

Visszaásító percek csikorognak
immár egyre többen,
mert azt képzelik lehet értelme
bárkinek is visszaadni a jogot,
hogy a boldogság rátalálhasson,
elégedett lehessen.

- Ki egyedül marad,
az majd muszájból megtanulja fájni,
jajongni a megkeseredett Egészet,
mely egyszer már úgy is eltörött!