SZOMORÚ FELISMERÉS

A színház öltözőjében egyszerre három, foglalkoztatott, népszerű művésznő is öltözködött. Nem zavarták egymás személyes terét. Úgy tűnhetett, hogy aprócska, mikró életükbe egyes egyedül csupán csak nekik van joguk a beleszólásra. A laikus, vagy avatatlan szemek valószínűleg nem is foglalkoztak azzal, vajon mi történhet, mi lappanghat a tulajdonképpeni felszín alatt, egyszerűen csak egy darabocskát szerettek volna egy-egy előadás alkalmával az adott színésznőkből magukkal jelképes keretek közt hazavinni.
A meghívót egy csinos, filigrán, harmincas hölgy adta át, amikor a három színésznő éppen azon csacsogott, hogy a soron következő darab karaktereit miként és hogyan kellene a színpadon megvalósítani, ugyanis kezdődtek a nyíltszíni próbák, amikor egyébként is valóságos bolondokháza kezd eluralkodni a színház zárt berkeiben.
- Hölgyeim! Üdvözlöm Önöket! Lindához jöttem! - kért szót a fiatal hölgy és már nem is zavartatta magát rögvest a jócskán megilletődött színésznő kezébe nyomta a hófehér fekete szalaggal keretezett, dombornyomásos borítékot.
- Ö... ne haragudj, de megkérdezhetem, hogy... - nézett rá tanácstalanul, és arcában számos kérdés kergetőzött.
- Talán jobb, ha elolvasod a levelet is, ami szintén a borítékban található! - adott jótanácsot a fiatal hölgy, majd szinte meg se várva a választ máris távozott az öltözőből.
- Szerintetek ki lehetett ez a csaj? Olyan ismerősnek tűnt... - kérdezgette kolleganőit a színésznő.
- Nekem fogalmam nincs, de szerintem jobb, ha gyorsan kinyitod azt a borítékot, hátha találsz benne valamit! - ajánlotta a másik színésznő, aki ugyancsak kíváncsi és élénk lett egyszerre.
A színésznő óvatosan, gyöngéden bontotta fel előbb a borítékot később a levelet, és tüstént eldöntendő kérdések kereszttüzébe került, nevezetesen: melyiket is olvassa el előbb?
- Ez egy... úgy látom... egy gyászjelentés... - hökkent meg váratlanul saját szavaitól.
- Hú baszki! Vajon ki küldhette? - lepődött meg a másik kettő.
- Fogalmam sincs! Talán a levélből kiderül! - azzal a levelet tartalmazó borítékot is felbontotta, és mohón olvasni kezdett magában. Így is tizenöt percbe beletelt mire végzett az olvasással. Időközben a másik két kolleganőjét színpadra szólították az öltözőbe beszerelt kissé torzan recsegő hangosbeszélőről, így ők kimentek a helyiségből.
Amikor a mindenre részletesen kitérő, tartalmas levél végére ért érezte, hogy a rázkódó sírás és tartós, konzervált bűntudat kerülgeti. ,,Tehát teljesen igaz volt minden szó, amit körülbelül tizenöt éve váltott azzal a különös férfival, akin látszott, hogy furcsán viselkedik, mégis minden alkalmat megragadott, hogy találkozhasson vele, és amit ő azonnal visszautasított, és szándékosan elkerült. Hogy viselkedhetett így? Elvégre nagyon úgy tűnik, hogy az az ember azért lett öngyilkos, mert személyes problémáin kívül túlzottan is sok személyes visszautasításban lehetett része egész életében." - gondolatai olyan élesek, tiszták, és egyszerűek voltak, hogy valósággal metszették a perceket.
Ha minden igaz a kis levélkében az elhunyt felkéri, hogy tegye tiszteletét a szűk körű temetésén.
,,Dehát mégis mit fog mondani arra a kérdésre, hogy amikor az elhunyt még életben volt miért tagadta meg tőle a személyes találkozás lehetőségét? Feltéve persze, ha elmegy, hiszen alig ismerte!" - futott át az agyán.
Még egy utolsó simítás és ő is színpadra kész. Még utoljára belepillantott a szövegkönyvbe, a betűk, mintha széttaposott bogarak volnának jojózó szemei előtt összefolytak. ,,Most még nem adhatja fel ezt az egészet! Még nem szabad! Elvégre egész életében erre a boldog-szomorú pályára készült!"
KÉRJÜK A MŰVÉSZNŐT SZÍNPADRA! - harsogta a berekedt hangú hangosbeszélő.
- Hát ez a pillanat is eljött! - nézett bele a tükörbe saját tükörképét stírölve.
A próbafolyamat jóformán az egész délutánt igénybe vette, és a színésznőnek csupán legfeljebb annyi szabad perce maradt, hogy fürgén a hetvennégyes trolira ugorva hazamenjen enni egy pár falatot, holott kollegái mindig noszogatták, hogy miért nem rendel magának ételt valamelyik ételfutár szolgáltatás applikációból?
- Hát... nem vagyok benne biztos, hogy az az én műfajom... - hangzott sok esetben a kellőképp bizonytalankodó válasz.
Mikor hazaért gyorsan megmelegítette a tegnapról megmaradt pörköltet nokedlivel. Hiába, ahogy nagymamája főzött mégiscsak az volt az igazi! Gyorsan le is vonta a konklúziót, hogy bizony-bizony bőven van még mit tanulnia. Megetette a kutyusát, aki szinte már alig várta, hogy hazaérhessen, és azért nem ártott, ha az almot is kicseréli alatta. Mire mindent elintézett jó forró zuhanyt vett, mert a zsongító vízcseppek egyszerre megnyugtatták, és legalább segítettek is neki átgondolni a nap megtörtént eseményeit.
Megtörülközött, megszárította minden esetben gondosan ápolt éjsötét haját, majd tiszta ruhába bújt, és lekuporodott a nappaliban kényelmes foteljébe, hogy kicsit alaposabban is megpróbálja kivesézni a levélke tartalmát. Szerencsére eszébe jutott, amikor az egyik közönségtalálkozón egy akkor még teljesen ismeretlen férfi egy kis csomagot tett le dedikáló asztalára, amiben később két vaskos határidőnapló volt teleírva főként szabadversekkel, és mivel ő is valósággal rajongott a költészetért mi sem volt természetesebb annál, minthogy mohón rávesse magát az adott naplók szövegeire és szinte mély rokonszenvet, és empátiát érzett, amint olvasni kezdte a fantasztikusan megírt sorokat. Egyetlen kérdés tódult elméjébe: ,,Hol volt ez az ember idiág? Miért nem hallhattunk róla? Miért nem adják ki a köteteit? stb." - Most újból előkotorta a két naplót a könyvespolcai fogságából, és tüzetesen elkezdte tanulmányozni.
Amikor a színházakról szóló versekhez ért hirtelen éberebb lett, és fel is kapta a fejét. ,,De hisz ezek a versek majdnem kivétel nélkül őróla szólnak! Mintha ez a különös ember minden előadáson, minden premieren ott lett volna, és némán figyelte volna minden apró mozdulatát. Mintha szükségképpen máris leleplezte volna önmagát előtte! Akkor meg miért nem lépett vele kapcsolatba legalább a neten? Attól még nem kell szükségképpen találkozni!" - S miközben vallatta, bírálta, törvényt ült saját maga lelkiismerete felett észre sem vette, hogy már fél hat is elmúlt és vissza kell mennie az esti előadásra a színházba.
- Kiskutyuskám! Sajnos anyucinak melóba kell mennie, de addig is viselkedj rendesen! - vakargatta meg a kutyus fülét, mert tudta, hogy négylábú kedvence ezt nagyon szereti. Még egy utolsó pillantás a lakásra, hogy minden le van kapcsolva, majd bezárta a bejárati ajtót, és már indult is kedvenc hátizsákja kíséretében, hogy aznap este minden gördülékenyen mehessen.
Az előadással nem volt szinte semmi gond. Eltekintve persze, hogy megint hét percet késtek, mert az egyik vörös damasztfüggöny az istennek sem akart széthúzódni, így a technikusoknak valami ideiglenes megoldást muszáj volt találni. A színésznő jól begyakorolt gördülékeny improvizálással eldarálta a színpadi szövegét, majd mint akit üldöznek azonnal kirohant az öltözőjébe, meg sem várva a vastapssal egybekötött visszahívást, mert úgy érezte hogy ezt a kényes feladatot, amivel a különös elhunyt megbízta nem hagyhatja annyiban. Késő este ment haza, és annyira kimerítette lelki energiáit, hogy másnap jóformán egész délelőtt vagy az ágyban kuksolt, vagy pizsamában flangált, miközben az egész lakásban a megoldandó feladaton gondolkodott.
,,Mi volna célravezetőbb megoldás? Mégiscsak el kell mennie! Elvégre gyászjelentést is kapott, meg minden! Hogy néz az ki, ha nem tiszteli meg az ismeretlen elhunytat!" - olyan marcangoló bűntudatot érzett miatta, hogy egész álló nap képtelen volt koncentrálni, vagy nagyobb horderejű döntéseket meghozni.
Muszáj volt áthívnia legalább az egyik, bizalmas, nagyon közli gyerekkori barátnőjét, hogy ő hátha tud tanácsot adni, hogy mit kellene ebben a helyzetben tennie.
- Szia, gyere csak be! Azonnal beszélnünk kell! - húzta, vonszolta be lakásába jócskán meglepett barátnőjét, aki ennyire frusztráltnak, és idegbetegnek talán csak a suliban látta legjobb barátnőjét.
- Na, mi a hézag, csajszi?! - huppant le a nappali kanapéjára Eszter.
- Tessék! Olvasd el ezt a levelet! - szó nélkül a kezébe nyomta az elhunyt levelét.
A barátnőnek tíz perc alatt elolvasta, vagy legalább is úgy tűnt alaposan végig futotta a levél tartalmát, és máris vakarni kezdte fejét, és nagyokat hümmögött hozzá:
- Hm! Nos, hm! Mit akarsz, mit mondjak?! - nézett rá kérdőn.
- Mi a véleményed róla? Mit gondolsz? - tördelni kezdte gyöngéd kezeit, amivel a másikat is majd kihozta a sodrából.
- Ne tördeld a kezed csajszi, mert megharagszom! - szólt rá kicsit bosszankodva. - Hát szerintem jobb, ha elmész a temetésre és akkor minden tisztázódik!
- ...De azért nem ártana, ha kicsit részleteznéd ezt...
- Ezt mégis hogy kell érteni?! - nézett rá tanácstalanul.
- Hát tudod! Őszinte részvétnyilvánítás a családnak és egyebek... olvassak fel egy Radnóti vagy József Attila verset? - nézett rá gyámoltalanul, és elveszetten.
- Figyel! Felnőtt csaj vagy! Miért nem úgy csinálod, ahogy érzed? Amit a szíved diktál?
- Mert bűntudatom van, amiért anno nem akartam egy pár baráti szót váltani azzal a férfival, és kicsit úgy érzem az én hibám is, hogy most meghalt... - bökte ki nagy sokára.
- Ó, hát ez baj! Figyelj elkísérlek! Mikor is lesz pontosan?
- Úgy látom, hogy ezen a héten Pénteki napon.
- Hát ez még két nap! Figyelj! Bámulatosan jó színésznő vagy! Miért nem rögtönzöl valami jól hangzó sablonszöveget, amivel mindenkit meghat?
- Nem lehet, mert szerintem a férfinek az anyja is ott lesz, és amikor megpróbálta bemutatni nem vettem róla tudomást és tovább mentem...
- Hát csajszim! Annyit mondok neked, hogy kösd fel a gatyádat, mert egész biztos, hogy nem kis menet lesz!
A két nap gyorsan elszállt. A színésznő megpróbált keríteni egy elfogadhatónak nevezhető fekete ruhát, s bár nem volt közeli hozzátartozó, mégis úgy érezte titkon, hogy ennyivel tartozik a férfi családjának.
,,Vajon mit fognak szólni hozzá, ha őt is meglátják?!" - miközben a barátnője vezette a kocsit végig ez a kérdés motoszkált a fejében. Szándékosan hátul álltak meg, tisztes távolban a közeli hozzátartozók gyülekezetétől.
A gyászszertartás délelőtt tizenegykor kezdődött, amikor az emberek többsége már éber tudatánál van. Számos rokon, barát, és családtag eljött szép számmal. A férfi közepesméretű fényképe szinte uralkodott a ravatalozóban, a kis urnaszerű tégely előtt.
A színésznő aprókat lépett, és igyekezett észrevétlen közelebb lopakodni. Szinte azonnal ráismert a jóképű férfira, akivel anno annyira elutasító, és barátságtalanul viselkedett. ,,Bárcsak vissza lehetne pörgetni az elvesztegetett időt!" - mélázott.
Úgy tűnt ő az egyetlen híres ember legalább is az egybegyűltek körében. Néhányan azonnal fel is ismerték, de féltek közelebb menni hozzá, hogy autogramot kérjenek, amit most nagyra értékelt, elvégre temetésen nm szokás kérkedni egy aláírással.
Egy kántorszerű ember kezdett hosszadalmas, cirkalmas, barokkos sodrású beszédbe számos közismert, és kevésbé ismert főként irodalmi példát felhozva, s mire negyvenöt perces beszédének a végéhez ért szinte minden jelenlévő, még azok is akik annyira nem ismerhették a különleges férfit, akit váratlanul negyvenkét évesen ragadott el a halál precíz, pontos képet kaphatott arról, hogy milyen ember is lehetett életében.
- Kedves hozzátartozók, kedves egybegyűltek! A szertartás véget ért! Mindenki menjen békével! - közölte ünnepélyes fennhangon, majd gyorsan elhagyta a helyszínt.
A rokonok közül többen is odamentek a divatra és stílusra még mindig sokat adó filigrán, és határozott asszonyhoz, akin szinte látszott, hogy valósággal majd belerokkan a küszködésbe, hogy mindig karakán szilárdságát és lélekerejét minden körülmények között fenntartsa.
Mintha titkon megérezte volna a színésznő jelenlétét, bár nem lehetett pontosan tudni. Egyszer-kétszer kisírt, könnyes szemekkel kutatón, éberen körbe kémlelt, mintha keresne valakit, majd vissza vándorolt tekintete fia fényképéhez, amit kért, hogy hagyják még ott a ravatalon. Olyanok is eljöttek - mint utóbb kiderült -, akiken segített a férfi, vagy csupán egy-két baráti szóval megvigasztalta, meghallgatta őket, segített az újrakezdésnél. Hálás, rokonszenves szívvel szorongatták az asszony vékony kezeit.
- Annyi mindennel tartozunk kivételes fiának kedves asszonyom! - hallatszott több helyről is.
Mire mindenki végzett, és már csupán csak a férfi anyja maradt, és két unokabátyja a ravatalozóban a színésznő nagy levegőt vett és óvatosan közelebb lépett.
- Asszonyom! Bocsásson meg, hogy zavarom, és tudom, hogy nem örül annak, hogy most itt vagyok, de szeretném elmondani, hogy jó lett volna megismerni a fiát... csak hát... az adott körülmények... - kezdett szabadkozni, ami egyébként nem volt szokása. Váratlanul egy hatalmas, égető pofont érzett arcán, és fájdalmat.
- Még van képe idejönni?! - suttogta méregtől villámokat szóró tekintettel az anya.
- Asszonyom... kérem... nagyon nehéz ez nekem... - hebegte, mint aki elfelejtette saját szövegét. Szinte zsigerileg átérezte az asszony összes fájdalmát, sérelmét, és sebezhetőségét. Mintha csak vele is megtörténne.
- Hogy merészeli, mi??? - förmedt rá, mint aki legszívesen ott helyben kikaparná a szemét. - Elmegyünk a Színházak éjszakájára és annyit sem mondd, hogy Jó napot! - érződött, hogy az özvegyasszony jócskán visszafogta magát, majd a fia egyik unokabátyára támaszkodott, aki óvatosan kikísérte a ravatalozóból.
A színésznő és barátnője egyedül maradt a dermedten kongó csendben.
- Figyelj! Magamra tudnál hagyni egy-két percig, légyszíves? - kérdezte barátnőjét, akit jócskán meglepett a kérés, de azért szó nélkül kiment.
- Kint leszek, ha szükséged lenne rám! - válaszolta.
A színésznő most odament a ravatalhoz, ahol még mindig ott díszelgett a férfi nagyalakos fényképe. Aprólékosan szemügyre vette a képet. Minta egy felnőtt, kíváncsi, ugyanakkor kicsit szomorú gyerek nézett volna vele farkasszemet. ,,Miért nem akarta legalább egy kicsit megismerni ezt a kivételes embert?" - kérdezgette magától, miközben kinyitotta a férfi egyik határidőnaplóját, és halk hangon olvasni kezdte a hozzáírt versét...

LÉLEK-TESTEK KÖLCSÖNHATÁSA

Mikor a becsapható,
balga szemek előtt a dolgok,
érzések, tekintetek titkos párbeszéde
észrevétlen már perbe fog, vallat
– sokszor kiszámíthatatlan ösztön-vágyak
csalétek-árnyak kisstílű,
hamis lényegekké alakulnak.

Alany s test eggyé válik,
s mint számító cinkosok
hallgatag-némán várják
a végső Nirvánás beteljesedést.
Önkívületük – ha tetszik -,
kiszámított, tartós árkaiban
görbülve egymásnak feszülnek
a puszta csontok,
felsebzett fogak-marta lágyszövetek.

A rejtegetett, felszínes igazságot,
akárcsak a gyöngét, magát kellető
romantikát már egyre
nehézkesebb orvosolni.
Egy koncentráltabb fókuszban
kiélesednek a szemek, szájak,
arcok pontos kontúrjai.

Mintha mesterlövész lenne az ember,
aki csupán csak hívogató célpontra
vadászik s mikor már kézzel fogható
zsákmányt észlel hirtelen,
váratlan lecsap.

A kattogva gondolkodó elme
eszmélésében az Idő
minduntalan összetörik.
A figyelem kiélesedik majd össze is
olvad érzékek babonázó
ösztön-csalódásaival.
A lélek megérzi,
hogy valami elszánt akarat
várja még:
egy pillanat, kedves nosztalgia emlék,
mely az ismerős jelennel
rég összekeveredett.

- A háttérben tapogató fény-árnyékok
kontrasztjai remegnek fokozatosan
nehezedő, pihegő sóhajoknak.
A megnyíló, szirmos Mindenség
csupán csak azoknak látható,
kik nem voltak restek szabadított
akaratukban méltón megmutathatták
önző sebezhetőségük kisgyerekes
védtelenségük ősi, kincs-csodálatát.

Moccanatlan hallgatódzó fülekkel
a szív dallamait meghallani kivételes ajándék.
Egyetlen pillanat elegendő hozzá,
hogy végleg megtorpanhasson
a figyelő csend.
Miféle ismeretlen torkolat felé
sodorja az egymásért pihegő
két testet e névtelen,
nevenincs hullámzás?!

– Láthatatlan köpenybe burkolódzva
karok táncában halhatatlan
szerelem virágokat bontogat…

 KIS MAGYAR KÁLVÁRIA

– Hát fiacskám sajnos az órai munkád enyhén szólva is egy hányadék! Nem tudom, hogy elég lesz egy elégtelen, vagy a fogalmazásodra is adjak ráadáskét még kettőt?! – Az idodalomtanárnő már akkor túl lehetett a hetvenen, amikor Balázsékat kezdte tanítani. Tipikusan őskonzervatív, újításokat, fejlődést radikálisan ellenző, SZTK-keretes satrafa volt, méghozzá eredeti Kleopátra-frizurával, mely úgy hitte királynéi külsőt kölcsönöz neki, ám valójában csak még visszataszítóbbá tette a gyerkőcök szemében. Akár egy gorgó fejű Medúza, csak sötét, lenyalt hajából - legalább is egyelőre -, nem csúszómászók, és kígyók jöttek elő.
Balázs szótlan némasággal igyekezett tüntetni. Látszólag erős bűntudata, kétségbeesett lelkiismeret-furdalása volt amiatt, hogy már megint egyedül őt pécézte ki, és állította képzeletbeli inkvizíció elé a boszorka.
– Nincsen semmi mondanivalód édes fiam?! Nézz a szemembe, ha rád áldozom a drága időmet! - lett egyszerre a megértő, mézes-mázos gyengéd hangból gyilkosan fenyegetőszínű hang.
Balázsnak minden megmaradt lelkierejére szüksége volt, ha azt szerette volna, hogy a gonosz irodalomtanárnő végre valahára meg legyen elégedve. A szemkontaktusokkal szinte egész gyerekkori életében hadilábon állt, mert kívétel nélkül azt hihette, hogyha bárkinek a szemébe néz akkor a másik ember előtt lelepleződik, a másik ember könnyedén beleláthat sebezhető lelkébe. Mintha lemeztelenítenék, és ha volt valami, amit kiváltképp gyűlölt akkor az a nyilvános megaláztatás.
A mostani fogalmazásírást is - úgy tűnt legalább is -, hogy ő egyedül veszi csupán halálosan komolyan, mert elhatározta, hogy már csak azért is megmutatja ennek a gonosz némbernek, hogy mégsem ejtették a feje tetejére, és azért nem annyira idióta, mint azt a tanárnő volt szíves minden egyes szülői értekezlet alkalmával mindenkinek a tudomására hozni.
A gond az volt, hogy Balázs hangyaszorgalommal körmölésbe kezdett, izzadva, meggörnyedve otthoni íróasztala felett, és amikor írt csakis a fogalmazás, a történetmesélés érdekelte egyedül, és gyakorlatilag fityet hányt a helyesírási szabályokra. A vesszők még csak csak, de a sorozatosan hemzsegő, alaphibák, és számos betűtévesztéssel inkább akkor gyűlt meg valóságosan is a baja, amikor a tanárnő később mindenkinek kijavította hol a fogalmazásait, tollbamondásait, és azt az átkozott olvasónaplót, amit fokozatosan meggyűlölt elsősorban kötelező, erőltetett jellege miatt.
-Most mit kezdjek veled édes fiacskám?! - hümmögött orra alatt nagyokat a tanárnő, miközben még mindig folyamatosan a padja fölé magasodott, akár valami félelmetes, túlvilágból szalajtott, fenyegető kísértet-árnyék.
Az osztályban a szokásos fenegyerekek zsibongása hallatszott főként a hátsó padsorokban, melyet mintha kineveztek volna ideiglenes szálláshelyüknek, ahonnét terrorizálhatták, fenyegethették, vagy csak be-beszólhattak a többieknek.
Az irodalomtanárnő egy gondolattól vezérelve máris elvette a világoskék, kis ellenőrzőfüzetet és sietős macskakaparásokkal beírt valamit, majd hanyagul odaejtette Balázs orra alá az ellenőrzőt:
- Balázskám sürgősen beszélni akarok a szüleiddel! - vetette oda, majd peckesen, hivalkodva akár egy pávamadár tovább sétálgatott a feszült padsorok között.
Az irodalomórának a vártnál mintha hamarább vége lett volna, mert a hangosbemondóban az Igazgatónő hivatalosan bejelentette, hogy próbabombariadó lesz, és arra kéri a tanárokat, hogy kezdjék meg az osztályok szakszerű kiürítését. Persze fokozódó, és egyetemessé duzzadt a tartósnak nevezhető pánikhangulat, és a félelem.
Balázs azonnal összepakolta füzeteit, tankönyveit, kikészített tolltartóját. ,,Nem lesz semmi baj! Nyugodj meg! Ez csak egy isten verte átkozott próba, nem éles!" - igyekezett nyughatatlan, hamar bepánikolóssá vált lelkiismeretét sikertelenül megnyugtatni, míg némineműleg a gyerkőcök egymás kezeit fogva lesétáltak a tágasnak mondható, betonozott iskolaudvarra, ahol már valósággal hemzsegett a legtöbb osztály: gyerekek és tanárok vegyesen.
Balázs úgy gondolta a nagy keveredésben a kutya se veszi észre, hogy ő eltűnt, így kihasználva azt, hogy ő - rendszerint a sor hátsó felén kullogott -, és senki sem volt hajlandó megfogni pufók mancsós kezét, így szépen, lassacskán hátatfordított a díszes, nagy sokadalomnak és mivel az iskola közel volt lakótelepi lakásukhoz egész egyszerűen fogta magát és kisétált az iskola kapuján, miközben a portás kedvenc sportmeccsének ismétlését figyelte árgus, kíváncsi szemekkel minitévéjén a portásfülkében.
Hazáig olyan gyorsan igyekezett futni, amennyire csak bírt, nehogy bárki is rájöjjön, hogy ideje korán lécelt le az iskolából. Gyorsan betette a mikroba a tegnapról megmaradt nokedlis pörköltjét, mert időközben nagyon megéhezett, majd következett a rettegett leckeírás, amíg általában idegeskedő apja haza nem ért a munkából. Még szerencse, hogy a faterjának kivétel nélkül mindig szüksége volt leglább másfél órás alvásra, hogy az éjjeli kimerültségét valahogy kompenzálni tudja, így néhány formális szót váltottak egymással, aztán apja lefeküdt a nappaliban a kanapéra, míg Balázs visszament gyerekszobájába, hogy befejezze házi feladatait, és elgondolkozzon, hogy vajon mit fog elsősorban anyjának mondani, hiszen rendszerint a problémás és bonyodalmas ügyeket mindig vele beszélte meg.
Édesanyja szokásos módon mos is a kora esti órák környékén jött haza, és látszott is rajta, hogy több mint valószínű, hogy rengeteget dolgozik, még sincs jól megfizetve munkája.
- Szervusz kincsem! Mesélj, milyen napod volt? - adott homlokpuszit, amit átöltözött otthoni, kényelmesebb ruhájába, és leült a gyerekszobában a kiságyra.
- Hát... semmi különös... - sírásra görbülő szájjal Balázs eléggé nehezen tudott füllenteni.
- Na, enyje! Hát mi történt drágám?! - kérdezte aggódva, miközben átölelte.
- Jaj anyu! Éva néni megint úgy viselkedett... - hüppögte teljes szomorúsággal. Óvatosan odaadta viharvert ellenőrzőkönyvecskéjét anyjának, aki figyelmesen elolvasta a hátsó részekre írt bejegyzést.
- Megszégyenített ugye?
A gyerek csupán bólintani tudott, míg nagy nehezen megtörölgette kisírt szemeit.
- Ne foglalkozz vele édesem! Én majd elrendezem! Azért ugye apámnak nem szóltál? - kérdezett rá a biztonság kedvéért, mert nagyon is jól ismerte férje hirtelen robbanékony természetét.
A gyerek nemmel felelt.
- Jól van drágám! Akkor holnap elkísérlek az iskolába, és beszélek Éva nénivel!
- De anyu! - kétségbeesett félelem, és totális pánikhangulat vett újból erőt Balázson. - Mi lesz, ha meglátják, hogy te is velem vagy?!
- Édes drágám! Azért leszek ott, hogy ilyesmi többet elő nem fordulhasson! Különben is már régóta esedékes lenne ez a személyes találkozó. - újból cuppanós puszit adott fiának, majd mindhárman vacsorázni ültek le az asztal köré, és szándékosan más témákról beszélgettek.
Balázs egész éjjel alig tudta behunyni a szemét, és rendesen kipihenni magát. Vérében valósággal táncot járt az adrenalin, és kiélesedett az összes veszélyt érzékelő, ősi ösztöne, mintha gy menekülő kis állat lenne, akit a többi erődben élő vadállat fel akar falni.
,,Ezt hogy fogom megúszni?!" - folyamatosan zakatoló agyában újabb és újabb összetett kérdéseket fogalmazott meg, és mire már holt fáradt volt hajnali fél három körül sikerült nagy nehezen elszundítania, amikor éjszakás műszakos apja éppen munkába indult, és kinyitotta gyerekszobája ajtaját, hogy vessen egy rövid pillantást szuszogó fiára.
Másnap Balázs úgy ébredt, mintha egész éjjel bulizott volna, és most a másnaposság poklával nézne kínzón farkasszemet.
- Finom csokis müzli az én hősömnek! - tette le az ebédlőasztalra anyja az aznapi tejes reggelit. - Hogy telt az éjszaka? - kíváncsiskodott, ekkor pillantotta meg fiának szemei alatt a masszív szarkalábakat. - Á! Szóval ennyire rosszul?
Balázs egykedvűen, szótlanul kanalazott, miközben lelke mélyén a félelem a következményektől valósággal marcangolta.
- Gyorsan együnk egy pár falatot kincsem aztán irány a suli, rendben?!
Balázs szófogadóan amilyen gyorsan csak tudta belapátolta kanalával a csokis müzlit, majd alig tíz percen belül menetkész állapotba került.
- Ó, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar elkészülsz? - lepődött meg jócskán az anyuka.
Bement a hálószobába és csinosan ő is felöltözködött. Még egy kevéske rúzs és némi pirosító arcára és már zárták is a bejárati ajtót, ellenőrizve persze, hogy mindent lekapcsoltak, és már indultak is az iskolába.
Útközben Balázs folyamatosan hátra hátratekintett, és rémült tekintetével megpróbálta irányítása alatt tartani egész környezetét. A kihaltnak látszó, némán őrködő lakóháztömbökön át a kísértethangulatú fákat is. Anyja pontosan tudta és érezte, hogy vajon milyen gondolatok kergetőzhetnek kisfia agyában, mert anno ú is ismert olyan gyerekeket, akik hasonló problémákkal néztek szembe. De hát, ha nekik sikerült, akkor Balázsnak is fog, csak meg kell próbálni, nem igaz?!
Alig tizenöt perc után már az iskolánál voltak. A portás kissé még meg is lepődött, hogy a szokásos zsivalygó gyerekhad közepette felnőttet is láthat, de különösképp nem zavarta a dolog.
Az igazgatónő irodája a harmadik emeleten helyezkedett el, közvetlenül a tantesti szoba mellett. Balázs anyukája szándékosan az igazgatónővel szeretett volna elsőként beszélni, ugyanis meggyőződése volt, hogy az irodalomtanárnő nem éppen úgy tálalja főnökének az igazságot, ahogyan az valóban megtörtént.
- Jó reggelt! - köszönt előbb az anyuka aztán Balázs is.
Az iskolatitkár egy ötven év körüli, pápaszemes, unottarcú hölgy kissé meglepődve üdvözölte őket, majd hellyel kínálva közölte, hogy az igazgatónő most roppant elfoglalt, és valószínűleg várniuk kell.
Az anyuka nem zavartatta magát és helyet foglalt, míg Balázs is nagy nehezen leült. Az igazság az volt, hogy Balázst lelkiismeret-furdalás fogta el, hogy hiányzónak fogják beírni az osztálynaplóba, pedig itt van az iskolában.
Az igazgatónő ténylegesen elfoglalt volt aznap, mert csupán fél tízkor lépett ki irodájából egy rövidbe percre. Ő is meglepődött, amikor Balázsékra nézett, és azonnal behívatta őket saját, tágas, ízlésesen berendezett irodájába.
- Miben segíthetek kedves asszonyom? - nézett előbb az anyukára kíváncsian, majd udvariasságból megeresztett a félős-félszeg gyerek felé egy bizalomkeltő, széles mosolyt.
- Azért kerestük fel igazgatónő, mert tegnap a kisfiamat Éva néni megint jócskán megszégyenítette, és úgy jött haza, mint aki teljesen megsemmisült! - kezdte el mondókáját az anyuka.
- Ó, nos ez sajnálatos! Nekem erről a kollegina semmit sem mondott!
- Már megbocsásson kedves igazgatónő, de ezen én egy csöppet sem csodálkozom! - tette támadólag keresztbe mind két kezét az anya.
Az igazgatónő most Balázs verziójára is kíváncsi volt ezért kedves közvetlenséggel feléje fordult, és alaposan kikérdezte.
Balázs kezdetben halk, fél szavakkal indított, majd amikor érezte, hogy nem akarják bántani, csak segíteni rajta részletesen elmesélte, hogy Éva néni szándékosan megalázza, és egyeseket ad neki, és mindig azt mondja, hogy ő kevesebbet ér, mint az összes többi gyerek!
Az igazgatónő - nem tudni, hogy elhitt-e bármit is az előadott történetből -, mindenesetre még aznap behívatta az irodalomtanárnőt az irodájába, ahol már várakoztak rá Balázsék. A vén satrafa bizony jócskán megdöbbent.
- Hát kedves kollegina! Bizonyára tudja, hogy Balázs és édesanyja miért vannak itt, ám ha mégsem úgy lenne szíves saját szavaival megmagyarázni, hogy mi folyik az irodalomórákon?! - nézett vele fenyegetőn farkasszemet.
- Ö... én... igazgatónő... - hebegett-habogott. - Balázs nagyon tehetséges, de értelmi fejlődése kétséges... - vallotta be.
- ...És kedves kollegina ez Önnek elegendő indokot ad, hogy nyilvános megszégyenítésnek tegyen ki egy gyereket, sárba tiporva ezzel a lelki világát?! - emelte fel a hangját az igazgatónő.
- Pedagógiai módszerekkel bátorkodtam élni... - próbált kétségbeesetten visszavágni a boszorka, de hasztalan.
- Nos, ha Ön pedagógiai módszereknek nevezi a nyilvános megszégyenítést, akkor Önnek inkább egy fogolytáborban kellene tanítania! - vágta rá gyilkos beszólással. - Most menjen vissza az osztályoz.
Az irodalomtanárnő megszégyenülten elkullogott az igazgatói irodából. Nem lehet tudni, hogy ténylegesen is elgondolkozott-e viselkedéséről, vagy hogy magába szállt-e a történtek hatására, annyi azonban bizonyos, hogy Balázs e naptól kezdve magántanulóvá vált, és ettől kezdve mindenki azon volt, hogy sebezhető, érzékeny gyermeki lelke fölöslegesen többet már ne sérüljön.

EMLÉKEK GYŰRŰJÉBEN

Szinte kristálytisztán emlékezett arra a pillanatra, amikor először megpróbált randit szimulálva odaballagni - igaz akkor még csupán egy kékszemű, lenszőke hajú, félős kislányhoz -, még az óvodában, aki annyira undok volt vele, hogy a kis ajándék jegygyűrűt, amit az egyik vidámparkban az apja lőtt neki kihajította a szemétbe, amitől Áron keservesen sírva fakadt, mondván: neki mi a csudáért nem lehetnek barátai.
Igaz, ami igaz később anyukáját azonnal behívatta az óvodai igazgatónő, hogy megkérdezze tudja-e, hogy kisfia házassági ajánlatot készült tenni Fannikának, akinek persze rámenős, buzgómócsing, és kissé felvágósan sznob szülei a tüneményes hercegnőjüket már másnap kivették az óvodából, elvégre egy átlagos szülők, átlagosan idióta gyereke ne sértse meg kislányuk kialakulófélben lévő, értelmi fejlődését.
Később Áronka szépen haladt az általános iskolában, és bár - igaz, ami igaz -, megpróbált őszinte-igaz barátságokat kötni, de valahogy vagy az idő és hely nem volt alkalmas, vagy a legtöbb kisrác egészen egyszerűen nem tűrte el a bőgőmasinákat a saját bandájába.
- Tetszik a Boatmobileod! Megnézhetem? - kérdezte tőle az iskolai nagyszünetben egy magasabb fiú, aki barátkózós kedvében volt. Áron naivul, és hiszékenyen odaadta neki legféltettebb kincsét, amit még a Jézuska hozott neki, és amit a nagyobbik srác - úgy tűnt -, bosszúból, jogos elégtétel gyanánt ripityára összetört, és Áronból megint csak kibukott a vigasztalhatatlan sírhatnék.
A sorozatos kisebb-nagyobb pokolszagú megaláztatások után elérkezett a talán még zűrösebb Holden Coldfied-os kamaszkor, amiből totálisan kiveszett a lázadás, a szabályok és konvenciók elleni általános és radikális ellenszegülés szelleme. Míg a legtöbb kamasz tudatosan igyekszik saját személyiségét megtalálni a világban, és persze azt, hogy a későbbiek folyamán a nagybetűs életben mi lesz a szerepe, addig Áront a versek, a romantika, és az udvarlási vágy nyűgözte le a leginkább.
Szinte azonnal, visszavonhatatlanul, és fülig szerelmes lett egy szőkehajú, talpraesett, karakán lányba, aki jócskán kihasználta, és manipulálta őt, hiszen a szokásos lecke és házi feladatok megírásán túl rántott húsos szendvicset is előszeretettel Áronnal hozatott a gimis büféből.
- Áronka kicsi szívem! Hozzál nekem egy kis Kit-Kat csokit! - esengő, varázsló őzikeszemeivel valósággal azonnal megbabonázta naiv, és túlon-túl hiszékeny Áront, aki szinte vakon leste a csinos, és jócskán beképzelt fiatal kamasz lány parancsait. Teljesített mindent kérést, elvégre azt akarta, hogy elfogadják, és végre barátai legyenek. Később aztán - főként az osztályfőnöknő sikeres lejárató kampányának köszönhetően -, mindenki Forest Gumpként kezdett vele bánni, míg azok, akik őszintén, tehát fáradtságot nem kímélve megismerték elfogadták őt olyan kivételesen különc, de jópofa embernek, aki valójában volt.
Az egyik balhé a szalagavatós bál után öltött testet, amikor Áront szédíteni kezdték azzal a szöveggel, hogy táncolhat Krisztával, élete szerelmével. Amiből persze egy mukk sem volt igaz. Amikor eljött a báli estély, és a kamasz fiúk frakkban, míg a lányok álomgyönyörű mennyasszonyi ruhában járták a Strauss-keringőt Áron kénytelen-kelletlen számot vetett a szomorú, becsapott helyzettel, hogy több, mint valószínű, hogy ő most nem fog Krisztával táncolni. Később aztán már az érettségi bankett alkoholgőzös, fülledt, nyári éjszakáján készült szerelmet vallani neki, ám a kamasz lány érezhetően annyira elázott, és csaprészeg lett az elfogyasztott alkoholmennyiségtől, hogy Áron megint csak legyőzött lúzerként távozott az estéről.
Elérkeztünk a hirtelen felnőtté válás miliőjéhez, amikor azért az embernek már konkrét és hosszútávó elképzeléseinek kell lennie saját bizonytalan jövőjét illetően.
Katát meglátni, és megszereti szinte ugyancsak egyetlen pillanat műve volt. Az aulában beszélgettek, és valamelyik bölcsész-hölgyemény bedobta a témát, hogy verset kellene írni, mire Áronnal hirtelen annyi kreatív ötlete támadt, hogy valósággal szántani, körmölgetni, firkálni kezdett saját A4-es spirálfüzetének hátoldalán mire kacifántosan mélyenszántó, kicsit ömlengő szerelmes vers kerekedett Katának, aki jócskán megilletődött, és el is pirult, mert azt hihette, hogy Áron túlzottan is komolytalan, és örök gyerekességre van kárhoztatva.
- Csajok! Ezt nekem írta! - kérte ki magának, mire a legtöbb bombázó hölgy is azonmód rögtön vérszemet kapott és mindenki verseket követelt Árontól, akit akkor valósággal homlokon csókolt a költészet múzsája.
- Annyira aranyos, és kedves vagy! Még soha senki nem volt rám ilyen hatással! - vallott színt egyszer, váratlanul Kata és ezt csókjelenetnek kellett volna logikusan követnie, de felbukkant egy idióta seggfej, könyvtárszakos pasi Anti, aki cingár volt, és persze veszettül jóképű, ellenállhatatlan Anti, aki két méter volt, és atletikus testalkatú, és nagyon úgy tűnt, hogy a Történettudományi Tanszék kisebb, avatatlan szemek elől félreeső kis zugában valósággal úgy gabalyodtak egymásba, mintha már sohasem akarnák egymást elengedni ebben az életben. Igen ám, de arra már kevésbé figyelt bárki is, hogy Anti egy nőcsábász volt, akinek fő elfoglaltságai közé tartoztak a naiv, és gyanútlan hölgyek elcsábítása, majd végül a velük való szakítás, és a kölcsönös megcsalás.
Áron szándékosan nem ment el a diplomaosztó ünnepségre, pedig imádott szülei valósággal ajnározták, hogy ez jár neki, mert borzasztóan keményen megdolgozott a diplomájáért, ő azonban mégiscsak úgy érezte, mintha egy egész további világ dőlt volna össze kártyavárként lelkében, mert aprólékosan eltervezte, hogy egyetem után esküvő, családalapítás, boldog családi élet, és külföldi munkavállalás! Ebből aztán akkor semmi sem lett, és ráadásul még Kata is jócskán játszadozott gyerekesnek becézett, legféltettebb, romantikus érzelmeivel.
- Édes kérlek ne sírjál, mint egy kisfiú! Figyelj csak! Anyám éltére esküszöm, hogy amit jól alakulnak a dolgok meglátogatlak majd és sokat fogunk dumálni! - ígérgette hol a mobilba, hol a neten, hol barátnőin keresztül. Végül Áron fülébe jutott, hogy Katának három gyönyörűséges gyereke született, és az elfoglalt főállású anyukák szorgos hétköznapjait éli Nagymaroson.
Áron gondolt egyet. Nem lehet tudni, hogy vajon a tudatos pesszimista szándék, vagy az önsajnálata béklyóiból törénő szabadulást szerette volna megakadályozni, de egy szép nap elutazott Nagymarosra és a kissé gazos konyhakertes családi ház kapujában álldogálva megnyomta háromszor a csengő, mire két lompos komondor kutya rikácsolva, acsarkodva loholni kezdett felé, mintha megakarnák harapni. Így is tíz percbe beletelt mire meglátta volt párját, aki mintha már nem is ugyanaz a fantasztikusan sugárzó, talpraesett hölgy lett volna, akit anno annyira megismert. Most mintha fáradtabb, törődöttebb lett volna. Mintha kiszívták volna minden talpalatnyi erejét.
- Ki az? Kit keres?! - kérdezte a kellemes napba hunyorítva csak mikor közelebb lépett ismert rá Áronra, akinek sikerült leadnia százkilós súlyfeleslegét, és markáns férfi vált belőle.
- Hűha! Ez ám a váratlan meglepetés! - dobbant nagyot a szíve. - Hogy kerülsz te ide?! - kérdezte egyszerre meghökkenve, de azért kíváncsian.
- Arra gondoltam, hogy talán örülni fogsz egy régi barátnak...
- Gyere ide! - azzal bizalmasan, hosszan magához ölelte rég nem látott barátját. - Mindjárt besuvasztom a kutyákat a helyükre!
,,Tehát még jócskán emlékszik, hogy retteg az állatokól!" - töprengett magában. Ez akár még jót is jelenthet. Még mindig gyanakodva, kissé bizalmatlanul szemlélte, amint Kata valósággal grabancon ragadja a két nagytestű kutyát, és bevonszolja őket az egyik ólba a kis kert végében, majd sietős lépésekkel visszaszalad hozzá.
- Gyere csak be édesem! Most már tiszta a terep, és senki sem fog háborgatni! - valósággal huncutkás mosollyal sugárzik egész angyali lénye, és Áron most azon filozik, hogy miért nem tudtak ők ketten zöldágra vergődni egymással. Kedvesen karon fogja és bevezeti a házába, akár egy félős, megilletődött gyereket.
- Bocsáss meg, hogy csak így hívatlanul, de... - szabadkozik, mentegetőzik, ahogy szokta.
- Csak semmi de! Kivételes vendégem vagy! Sőt! Annál sokkal több... - fogalmaz rejtélyesen. - Huppanj csak le a nappaliban! Megkínálhatlak esetleg... egy kis nassolni valót? - kérdezi tétován, majd kisiet a nagyméretű konyhába, mintha ott lapulna a megoldás kulcsa. Később visszajön egy kis szikkadt sóssüteménnyel.
- Parancsolj! Ha esetleg megéheznél! Hú! - leül vele szemben az egyik kényelmes fotelbe, és alaposan tetőtől-talpig szemügyre veszi! - Hát t aztán jócskán megváltoztál! Sportosabb lettél! - jegyzi meg, semmi bántó szándék nincs hangjában, Áron mégis soka megsejt.
- Ö... köszönöm... te is fantasztikusan jó formában vagy...
- Tudod valahogy én mindig megéreztem, ha a te lelked háborgott, vagy csak nyughatatlan voltál...
- Elnézését, ha kellemetlenséget okoztam.
- Ugyan már! Nincs miért! Utáltam Marossy tanárnőt azért, ahogy mondattanból bánt veled! Magamra is haragudtam, mert igenis fel kellett volna akkor állnom a helyemről, és meg kellett volna, hogy védjelek! - csupa önvád feszül reszketeg hangjában.
- Borzasztóan szar érzés volt... - először használ csúnya kifejezést, pedig sosem volt szokása.
- Igen szívem megértem, és annyira sajnálom... - odaugrik hozzá, és simogatja szőrös mancsait, és babusgatja, dédelgeti, akárcsak egy gondoskodó anyuka. - Nagyon hiányzol nekem! Miért nem jöttél el a diplomaosztó ünnepségre?! - fakad ki belőle.
- Nézd! Évekig magam alatt voltam főként az egyetemi dolgok miatt! Ha elmentem volna mindenki úgy nézett volna rám, hogy ,,Na! Ez mi a francot keres itt?!" Nem akartam újra, hogy nyilvánosan megszégyenítsenek! Ha érted mire gondolok? - szomorúan nézett Katára, aki most minden sebezhető fájdalmat zsigerileg átérzett.
- Jaj édesem! Én annyira sajnállak, hogy ennyi mindent átéltél! De azért most már egyenesbe jöttél, vagy nem?! - kérdezte őszintén, aggódva a másik miatt.
- Hát... - úgy tűnt Áron egy kissé elbizonytalanodik, majd töredelmesen bevallotta, hogy bizony megesett, hogy igenis voltak borzalmasan szakadékszerű mélypontok az életében.
- De életem miért nem írtál, vagy csörögtél rám?!
- Figyel anno 2008-ban megpróbáltam, de hallottam egy szuszogó férfihangot a háttérben hajnali hétkor és inkább leraktam a kagylót!
- Timinek szóltál?
- Figyelj szerintem Timi a két gyerkőccel már így is éppen eléggé elfoglalt, nem gondolod?!
- De, de! Igazad van! Bocs! De azért csak ki lehetett volna találni valamit! Elmentél agyturkászhoz?
- Ezzel kapcsolatban egy megjegyzést! Igen, voltam! De! A volt munkahelyemen megtudták a dolgot és pár napon belül kirúgtak!
- Jaj, szegénykém! Miért kellett ezt csinálni?! - döbbent meg nagy szemeket meresztve.
- Hát... már több mint tizenöt éve erre a kérdésre keresem a választ! Valamin egész egyszerűen nem lehet változtatni!
- Úgy sajnálom! Annyira hülye voltam az egyetemen, hogy nem akartam hinni neked, pedig te csak jót akartál, ugye?!
- Ha őszintén, és nyíltan megismertél, akkor igen!
- Nem kedvelted Antit, igazam van?!
- Miből találtad ki?
- Állítólag a Timi mesélte, hogy láttál bennünket a töri tanszéken, amikor smároltunk! - kíváncsi, nagy szemeket meresztett rá.
- Nos így igaz! - nagyon szomorúnak tűnt, és magába is roskadt rögtön.
- Nem szeretnélek megbántani, mert nagyon jó barátom vagy, de másnap miért nem jöttél oda hozzánk a csajokhoz, hogy kidumálhassuk a dolgot?! - nézett rá kérdőn.
- Már megbocsáts, de szerinted az változtatott volna azon, hogy te nem velem akartál párkapcsolatot?... - bukott ki belőle.
- Ó... nekem fogalmam sem volt, hogy te így érzel irántam... azt hitem, hogy csak jópofáskodni akarsz...
- Szerinted az ember jópofáskodás címen ír valakinek egy rahedli szerelmes versikét?! - kicsit bosszús lett a hangja.
- Hát persze hogy nem! De akkor is! Valamit biztosan kitalálhattunk volna!
- Például azt, hogy te szuperszonikus sebességgel szakítasz Antival, és hozzám jössz! Ehhez mit szólsz? - megkeseredett cinikusság érződött a levegőben.
- Jaj ne már drágám! Most meg miért kell ennyire heveskedni! Nem áll jól neked ez a stílus!
- Tudod mit... Hülye idióta voltam, amiért ide jöttem, és azt gondoltam, hogy majd egy jót beszélgetünk a régi idők kedvéért! - készült felállni, de Kata megfogta, és jó szorosan megszorította szőrös kezét:
- Kérlek édesem! Maradj még! Ne menj el! - bámulatosan kifejező őzikeszemibe újfent visszalopakodott a kislányos rettegés, de már megvolt benne a talpraesett, győzködő akaratosság is, amit Áron sem hagyhatott figyelmen kívül!
- Rendben! Ha már ennyire szépen kértél! - újból helyet foglalt.
Időközben hazajöttek egymás után a gyerkőcök a suliból. Előbb a két nagyobbacska ikerfiú Matyika, és Barnuska, akik mit sem törődve az újdonsült vendéggel máris elvonultak saját kuckójukba házit írni. Később az egyik csinos szomszédasszony is hazahozta Fannikát, aki még óvodába járt, és szakasztott mása volt anyukájának. Huncut cserfes természetéről már nem is beszélve.
- Szia anyuci! - köszöntötte puszival anyukáját, aki tüstént sugárzó mosollyal ölbe kaptam, és össze-vissza csókolgatta angyali arcocskáját. - Ki ez a bácsi? - bámult a megilletődött Áronra gyanakvóan.
- Ő egy nagyon kedves, aranyos bácsi, akivel anyuci együtt járt iskolába, és most meglátogatott bennünket!
- Hoztál ajándékot? - kérdezte a kis hercegnő csillogó szemekkel.
- Hát... sajnos nem! Majd leközelebb! - felelte.
- Anyuci! Játszhatok?
- Persze, egész nyugodtan! - tette le a földre és a kislány máris szaladt kis tipegő lábacskáival testvérei melletti gyerekszobájába, hogy elfoglalja magát.
- Fantasztikus gyerkőceid vannak! Gratulálok! - jegyezte meg Áron.
- Hát nagyon köszönöm! Őszintén kívánom, hogy te is találj rá a boldogságra!
Az egész napot töviről-hegyire alaposan kivesézték és átbeszélgették, felélesztve ezzel a régen elveszettnek gondolt őszinte barátságukat.

A TOLAKÓDÓK ÁLMAI

Tanácstalanul álldogálva a romantika előtt.
Tanácstalanul csábító bájos flört-szemekbe
zárt titkok gyöngéd, zizzenő remegései…
Mögöttem már minden bezárulni látszik,
leroskad;
hamarabb szertefoszlik vágy
s illúzió az el-nem-nyert-boldogság után,
akár a kínzó honvágy.

Amit egykoron tudatosan ismerni véltem,
hamarább befödi az Idő-homok.
Igen! A biztosított ismeret előbb-utóbb el szivárog.
Sokszor már nekem is sok:
egyszerre gyerekes s gyámoltalan vagyok.
Újra s újra tudatlanságom útvesztőiben
céltalanul bolyongva nem maradhatott
senkim, aki megfogná kezem?!

Szórakozott, szolgálatkész mosoly
míg felpüffedt Pinocchio-arcom állandó,
riadt csodálkozás tükröződik.
Minden botlásért súlyos áron
– de mégiscsak fizetni kell!
Egyre érzékenyebb már a sebzett öntudat,
fellengzős álmodozás.
Lapító csönd kúszik kígyók módján
alattomosan meglapulva engem is követ.

Rángó madárszárnyakat növeszt
bennem a félelem,
hogy végleg egyedül maradhatok.
Kocsonyásan derengő hajszálvékony
közegben jár kötéltáncot
siránkozásra hajlamos idegrendszerem,
s nem lehetett rá sosem szavam,
ha vallani kellett:
halkan suttogó segélykiáltás volt
minden elpocsékolt tettem,
amire kortárs időmben
még senki sem felelt.

A moccanatlan vágy pisla-szirmait
a Mindenségnek tartogattam,
ami rögvest jóízűn ki is nevetett.
Vergődő reménytelenséggé lettem
a Ninivei porban.
Áradok sajgó, önző fájdalomként
ismét kietlen hold-kopár tájak felé,
míg rendelkezésre álló Időm egyre kevesebb.

Semmibe révedő, suta tekintettel
pártatlan ítéletekben sem lehetek
már túlzottan bizakodó.
Hiábavaló, marcona buzgalommal
az aljasult felvilág is színészkedés,
exhibicionista, puszta póz!

TÉTOVA LÁNYKÉRÉS

Egész nap idegesen járt-kelt. Tisztára mint valami idegbeteg, vagy holdkóros, esetleg kóros álmatlanságban szenvedő.
Még szerencse, hogy a családban egyedül csak ő nem dohányzott, így nem kellett attól tartania, hogy telefüstöli jóformán az összes lakáshelységet, ahol a napszak folyamán megfordult.
,,Mit csinálhatna? - faggatta, vallatta önmagát. Elvégre, ha álmai nője megtudja, hogy gyerekkori autóbaleset nyomát viseli jobb térdkalácsa felett, és persze a változékony időben jócskán sántikálva szokott járni a végén még képes, és azt hiheti, hogy micsoda egy lesajnált, lepusztult nyomorékkal került össze!" - minél jobban törte a fejét agyba fogaskerekei között annál jobban képtelennek látszott bármilyen elfogadható megoldást találnia.
Úgy tűnt a családban mindig is ő volt a Kuntakinte földönkívüli, a szánalmas feketebárány ivadék, aki épek hogy csak benézett a családba, és kicsit olyasféle átutazó vendégféleségként kezelték az évek múlásával.
- Most néz magadra te szerencsétlen kölke! A cipőfűződet sem tudott egyedül megkötni! - bosszankodott idegeskedő öregje. - Hogy lesz majd neked így családod?! - ordított bele az arcába dühöngve. Így sem kaphatott túl sok önbizalmat, és ez kihatott harminchárom és fél éves szülő-gyerek kapcsolatukra, ami apja halálával sem szűnhetett meg teljes körűen és igazán.
Mintha folyamatosan sajátságos függőségi helyzet állt volna fent, amit sehogy sem volt képes elrendezni, vagy kezelni.
,,Vajon Maya ettől még szeretni fogja, és nem hagyja el?!" - idegeskedéséből egy telefonhívás riasztotta fel. Vérvételre kellett mennie, pedig halálosan rettegett az átkozott injekciós tűktől, és mindenféle orvosi eszközöktől. Ha csak arra gondolt, hogy gyerekként állandóan kórházból ki-be járkáltak gyengülő immunrendszere miatt, és a bohócoknak bizony-bizony átkozottul kemény diónak bizonyult őt megvigasztalni mintha az emlékei, és az édes-bús nosztalgia váratlan módon kicsit meg is szépítette volna benne múltjának visszavonhatatlan tényeit.
A fizikális sebeket idővel csak-csak megszokja az ember, hiszen különösképp nincs is más választása. Ellentétben a lelki sebekkel, és rigolyákkal, mert azok szó szerint rátelepszenek, és olyanná válnak, akár a vérszívó piócák, amik válsággal kizsigerelik az ember szervezetét, ha kellően nem vigyáz. Újra végig simította időközben már csak egy vastag sebészeti vonallá préselődött műtéti sebhelyét a jobb térdkalácsa fölött, és valahogy részévé vált, odatartozónak érezte.
Így közel a negyvenhez sem volt könnyű számot vetnie, mint valami bölcs filozófus az életével. ,,Vajon merre tarthat a kapcsolatuk Mayával? Vajon Maya szeretne gyerekeket, és vajon őt fogja-e választani?" - csupa-csupa egyszerű, mégis összetett kérdés, amire nem is lehetséges a kapásbóli válaszadás.
Váratlanul keserű, fémes ízt érzett a szájában, amitől - legalább is egyelőre -, hányingere lett, görcsölni kezdett a gyomra. ,,Talán gyomoridegesség?" - vonta le a következtetéseit.
Mindig a váratlan izgalmaktól alakult ki benne ez az érzés, mint amikor az ember hirtelen bepánikol, és képtelen választási lehetőségeket találni. Elővett egy kis szódabikarbónát és enyhén melegvízzel elkeverve megitta. Valahogy ez most jólesett, és segített is megőrizni gondolkozását.
Váratlanul berohant a téglalapméretű hálószobába, ahol még mindig a gyerekkori egyszemélyes priccságyon szeretett feküdni, mert az némineműleg azért mégiscsak jobban kiegyenesítette a ferdülésgyanús gerincét.
Az asztalfiókban őrizgette féltett kincsek módján az iskolai tablóképeit.
Ránéz a bizonytalanul, tétován lencsébe bámuló, kisírtszemű fiúra, aki talán mindig is volt, majd összehasonlítja az egyetemi társasági fényképpel, ahol díszes, szépséges hölgykoszorúban egy lány belekarol; mindketten elfogódottan, szerelmes szégyenlősséggel mosolyognak a kamerába majd egymásra. Úgy tűnhet nincs is náluk boldogabb, harmonikusabb, elégedettebb szerelmespár az egyetem kicsi berkeiben, vagy mégse?!
Aztán váratlanul egyik pillanatról a másikra mindennek vége lett, amikor nem sokkal a diplomaosztó után barátnője közölte vele, hogy soha többet nem akarja látni!
Ő viszont mégis útra kelt, és egyik unokatestvérét kérte fel, hogy jogsi híján vigye el őt a Balassagyarmati templomhoz, ahol exe egy másik férfi oldalán kimondta a boldogító igent.
Valósággal fejvesztett kapkodással ugrott ki a még járó miniteherautóból, és veszettül futni kezdett a meghitt domboldalon, ahonnét látni lehetett a templomot és persze a hangyabolyként zsongó násznépet.
A kisebb lelki összeomlást viszont így sem sikerült kikerülni, sem kordában tartani. Ettől kezdve kínzó próbatétellé változtak a rendszerint szürke, és unalmas hétköznapok.
Csupán hálni járt belé a megkeseredett lélek, amíg nem találkozott Mayával, aki tökéletes lelkitársnak bizonyult, mert tiszteletben tartotta legféltettebb, benső érzéseit, és sosem akarta őt kényszerűségből megváltoztatni. Elfogadta olyan hóbortos különc embernek, amilyen talán mindig is volt.
,,A franc egye meg már az egészet! - bosszankodik, mert világ életében kisebbfajta büszkeséget érzett afelett, hogy mindenhova pontos időben érkezett, tehát senkinek sem rabolta feleslegesen az idejét. Talán jó lenne, ha beugrana a virágoshoz és venne egy kisebb csokor tulipánt (Maya egyik kedvenc virágát) vagy egy Merci-desszertet, csakhogy ne menjen üres kézzel, mert az annyira vérciki.
Hirtelen ötlettől vezérelve gondol egyet, és egy ékszerboltnál száll le a buszról. Tétován csönget hármat, mire egy tolószékkel közlekedő, idősebb, szemüveges öregúr nyit ajtót, és kedvesen betessékeli.
- Ö... Jó napot kívánok... kérem szépen jegygyűrűféleséget szeretnék... - szabadkozik, miközben totálisan az öregember barázdás, fonnyadt arcára koncentrál, hogy megfejthesse annak lélektani reakcióit.
Az öregember tetőtől-talpig tüzetesen végigméri, gyanúsan méricskél. Nem tudni, hogy vajon a kérdés hallatán-e, vagy fizikai megjelenés miatt, ami ordít a ,,nincs magának annyi pénze" kifejezéstől.
- Tessék parancsolni tisztelt Uram! Itt láthatja a vitrinben a legszebb kollekciókat. - azzal göcsörtös, májfoltos, kissé reszketeg kezeivel máris kivesz egy közepesméretű feketeszínű tálcát, amin vakító fényekkel szikráznak a legkáprázatosabb drágaköves ékszerek, melyeket az ember valaha is látott.
Hirtelen gondolkodóba esik, és fejszámolást végez agyában. ,,Miből fogja ezt kifizetni, hiszen a mostani világban egy jegygyűrű bizony-bizony méregdrága mulatság!" - mégis szinte kapásból kiszúr a díszes karikagyűrű kompániából egy szerény, de annál mutatósabb fehéraranyszínű gyűrűt, mely mintha a többitől teljesen elhagyatva árválkodna az egyik sor legszélén. Mintha senkinek sem kellene.
- Azt szeretném megtekinteni... - kéri tétován, halk hangon. Egyáltalán nem úgy fest, mint a legtöbb határozott kiállású férfi, akinek nősülési szándéka van.
- Természetesen kedves uram! - húzza elő a gyönyörű kis ékszert az öreg és már mutatja is hüvelyk és mutatóujja között félúton egyensúlyozva, hogy el ne törje.
Idegesen, frusztráltan veszi elő zakója zsebéből viseletes, kopottas pénztárcáját, miközben szaporán föl-le ugrándozásba kezd pulzusa és egyre erősebben izzad homloka is:
- Mennyivel tartozom? - kérdezi kétségbeesetten, mint aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy úgy sem tudja kifizetni, mert se nem üzletember, se nem gazdag.
- De hát kedves uram még nem is ejtettünk szót ennek a különleges ékszernek az egyedi tulajdonságairól... - szabadkozik bizalmaskodva az öreg, majd tetszetős kibélelt, aprócska dobozkába rakja bele a gyűrűt, mert - meglehet -, titkon ő is érezi, hogy ennek a kivételesen különleges napnak mindenképp muszáj fantasztikusan sikerülnie.
- Ö... én nem is tudom, hogy... mit mondhatnék...? - nem találja a szavakat, mintha lefagyott volna ott nyomban a nyelve.
- Amennyiben a mérettel van gond másnap visszajönnek ide, és megoldjuk a problémát! - mosolyog bizalmasan, mint egy barát, aki hihetetlen sokat segített, és még nagyobb szolgálatot tett.
Valósággal megrészegülten lép ki az ékszerüzletből a legfontosabb kinccsel zakója zsebében, és úgy kell át a fél városon, mintha egy titkosügynök, vagy James Bond volna, aki szigorúan titkos küldetésben van hihetetlen nagy nyomás alatt áll.
Az irodaház épülete mintha birtokolná a főváros neo dizájnnal megfűszerezett díszleteit. Egyszerre hódító, impozáns, és mintha az üzleti szféra hatalmának jelképe is lenne egy személyben.
Üvegezett forgóajtón át vezet az út a recepcióig, ahol máris két marcona izomkolosszusba ütközik, akik rögtön faggatni kezdik, hogy kiféle, miféle, illetve, hogy kit keres?
- Mayához jöttem... feleli megint csak halkan.
A két benga-állat őr magában röhög, majd a segítőkészebb felszól a központi telefonon az egyik irodahelységbe. Tizenöt perc múlva kerül elő Maya sugárzóan gyönyörű kosztümben, félig hivatalosnak látszó minőségben, ám amikor megpillantja élete párját, és a férfi különös arckifejezését egyre kíváncsibb lesz:
- Szia drága! Csak nem történt valami baj?! - kérdezi aggódó hangon, és sugárzó, közvetlen őzikeszemével maga a titokzatos, különleges egzotikum.
- Ö... szeretnék négyszem közt... mondani valamit... - hebegi a férfi. Érződik hangján a frusztrált feszélyezettség mellett valami titkos érzés, amit Maya is azonnal megérez.
- Persze, természetesen! - mindketten felállnak, és a hölgy int az egyik őrnek, hogy a férfit nyugodtan beengedheti a biztonsági kapun.
Felmennek az egyik meglepően tágas, komfortos irodai tárgyalóba, ahol a férfi kissé közhelyesen, hétköznapi teatralitással fél térdre ereszkedik, majd benyúl zakója zsebébe, és mintha felbecsülhetetlen kincset, vagy ereklyét dédelgetne előveszi a finoman megmunkált kis dobozt.
- Hó, hó! Várjunk egy percet drágám! Ugye ez most nem a kandi kamera, mert akkor világgá megyek tüstént?! - kiállt fel elragadott meglepetésében Maya, és a boldog megilletődöttségében össze-vissza kezd beszélni mindenfélét.
- Volna kedved velem megosztani az életed... - hebegi a másik félszeg kisfiús modorosággal.
Maya is letérdel hozzá, elveszi a dobozkát, amit maguk mellé tesz, majd mindketten szerelmesen átölelik egymást, és mindketten érzik, és tudják, hogy ez a kapcsolat igenis tart valahova!
Valamivel később a férfi óvatos gyöngédséggel igyekszik felhúzni élete párjának gyűrűsujjára az elegáns kis ékszert, és bár Mayának nem szokása, de egy jelentős könnycsepp kezd fényleni álomgyönyörűséges, meghatott arcán.

RAJONGÁS, SZERELEM, BABA

- Tudod kicsit morbid, hogy már egyikünk faterja sincs életben! - töpreng a sötét mennyezetet bámulva gyönyörűnek látott barátnőm. Nem mintha bármi baja lenne a meztelenkedéssel, de szereti a pizsamáját, mely különös gyerekkorát juttatja óhatatlanul eszébe.
 A reluxát estére - kivétel nélkül -, leszoktuk ereszteni, jól besötétítjük az egész lakást, mintha titkon attól félnék, hogy a legtöbb kíváncsi, vagy kotnyeles szomszéd tüstént rohan, hogy elfecseghesse kicsinyes, rigolyás titkainkat.
- Tudod utálod, ha megemlítem, de az a helyzet, hogy rohadtul rettegtem az öregemtől! - vallom be néhány perccel később, amikor azt érzem, mintha a távolból egy tehervonat csikorgatná a sineit szándékosan, és pár kutya is barátságtalanul vonyítana. Egyszerre csak úgy kijön belőlem.
- Tudod drágám! Már vagy milliószor hallottam a sztorit! - barátnőm könnyedén legyint, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ember gyerekkora nem tartozhat a tiltott tabu-témák közé, és valahogy aztán mégiscsak kiderül, hogy dehogynem.
- Tudod az utolsó években szerintem bennünket is ellökött már magától! Mintha haszontalannak, értelmetlenek érezte volna a puszta életét is! Érted ezt?!
Barátnőm felnéz; őzikeszemei hirtelen millió, aprócska, szikrázó igazgyöngyökkel lesznek nedvesebbek, gyöngéden odahajtja fejét vállaim háromszög szegletébe, ahogy egyik kezemet igyekszem nyakam alatt pihentetni, miközben az életről filozom.
- Borzalmas ez a nagy hőség... - sóhajtok fel, és barátnőm ezt vészjelként értelmezi, mert egy macska ügyességével perdül ki, úgy ahogy van az ágyból, és máris rohan a fürdőszobába, hogy hűsítő, jéghideg borogatással térhessen vissza, amit máris tűzforró homlokomra tapaszt.
,,Akár egy gondoskodó anyuka"- jegyzem meg, igaz ugyan hogy csupán csak magamban, nehogy ez veszekedés forrása legyen. Mert mindig is utáltam veszekedni! 
Barátnőm felül az ágyban, nagyot nyújtózkodik, mint aki legalább nyolc órát aludt egyhuzamban, majd megsimogatja egyébként is kissé gusztustalan csatakosra ázott, zihált fejemet.
- Anyukád szerintem nem különösebben kedvel... - jegyzi meg egyszerre kislányos, szomorkás hangon.
- Hát ha már így említed szerintem a te öcséd sem kismiska! - vágom rá kapásból.
- Ugyan már ne mondd! - dorgál le még mindig kedvesen. - Tudod bizonyos értelemben én neveltem fel a pelenkacserétől kezdve az első randiig. - kisebb büszkeség vegyül észrevétlen a hangjába.
- Mindig mondtam, hogy fantasztikus nevelési módszereid vannak édesem! - gratulálok neki őszintén.
- Nagyon köszönöm! Tudod szerintem te is sokkal jobban érezted volna, ha lett volna egy idősebb tesód! - jelenti ki.
- Ne hidd! Anyám szerintem attól sokalt be, hogy apámnak is volt egy részegeskedő, semmirekellő öccse, aki olyan lusta volt, hogy állt az udvaron a szemét, és gaz egy kupacon! - próbálok ész érvekre hagyatkozni, mint szokásosan.
- Tudod én mindig elhittem a mondást: a testvérem a legjobb barátom! Nálunk mindenesetre nagyon jól működött!
- Ennek igazán örülök! Sajna ez nálunk nem jött be.
Az egész szobát belepi észrevétlen valami láthatatlan, ragadós egymás méregetés, gyanakodás, és bizonytalanság, amihez jobb, ha az embernek nincs semmi köze, hogy megkímélhesse magát a felesleges konfliktusoktól.
- Kérlek ezt ne jó! - szól rám parancsolva, mint egy kiképző őrmester, és szigor is van a hangszínében. - Már annyira ismerlek téged, mint a rossz pénzt, és megérzem, ha valami nem stimmel.
- Ha bármi bajt okoztam tényleg, őszintén bocsánatot kérek! Mi a baj? - ránézek kérdőn, kutatva a lehetőségek után.
- Tudod lassan negyvenek leszünk, és az a nagy büdös igazság, hogy nem szeretném hosszú lére ereszteni a gyerkőcvállalást. - bukik ki belőle.
- Nos... teljesen megértelek... - szándékosan elhallgatok. Ugyan mint is felelhetnék egy ennyire logikus, és természetes kérdésre? Elvégre ha az ember párkapcsolatban éldegél előbb-utóbb óhatatlanul is szembe találkozik egy-egy lényeges, életét meghatározó kérdéskörrel.
- Mondd csak? Gondolkoztál rajta esetleg, hogy szeretnél-e egy saját gyerkőcöt? - tekintete mely dédelgetett, védelmezett, gyöngéden becézgetett most valósággal gyilkos pillantással átfúr, és nem ereszt.
- Hát persze... a téma már többször is megfogalmazódott bennem... - mintha folyamatosan ki szeretnék kérni a konkrét válaszadás elől.
- Már megbocsáss, de akkor most kettőnk közül ki is az, aki gyerekesen viselkedik?! - kérte ki magának kissé bosszankodva, és szexisen.
- Édesem! Miért vagy ilyen velem?! Azt hittem nagyon sok témát már körbejártunk, és... - érzem rajta, hogy tekintetével azonnal beletudna fojtani egy kisebb kanál vízbe. Ezért amilyen gyorsan csak lehet elhallgatom.
- Kérlek valljunk színt, jó! Mondd meg de komolyan, és nyíltan, hogy akarsz-e gyerkőcöt tőlem vagy sem?! - remegő, érzelmesre sikeredett hangjában szinte benne rezeg az elmúlt három és fél év összes boldog negédessége, és furcsasága. Érzem én is, hogy megvan ijedve, de van benne egy talpraesett, ugyanakkor nagyon is karakán büszkeségféleség, melyet semmi pénzért fel nem fedne, talán még előttem sem, és ez nagyon bejön, sőt egyenesen imponál.
- Figyelj! Őszinte leszek! Neked köszönhetem az elmúlt három évben mindazt, ami talán egész életemből hiányzott! Fantasztikus érzés az, ha az embert egyáltalán emberszámba veszik, és önzetlenül szeretik, és ha ráadásul még kölcsönösen is rátalál a szerelem az szerintem az egész létezés értelmének csúcsa! Sajnos anyagias világban élünk! Tudom, hogy nem mondok újat, de a pénz mindig is érzékeny pont volt az életemben! Kérlek, félre ne érts, csak szeretném, ha értenéd, hogy miről beszélek... - elhallgatok, mert érzem, hogy megszorítja a sötét, levegőtlen szobában kezemet, és szipogásba kezd, mint akinél máris eltört a mécses, vagy közelít a síráshoz.
- Édesem! Ne haragudj! - már nyúlnék az ágy melletti kis asztalkán található zsebkendőkért, amit mindig precízen magunk mellé szoktam rendezni, amikor megállítja kezemet.
- Kérlek... ez most érzelmes, meghitt pillanat. - közli. - Figyelj te is tudod, hogy mindennél jobban imádlak, és érted bármire hajlandó vagyok, de ezt a gyerkőc-témát előbb-utóbb ától-cettig muszáj kiveséznünk! Nem akarlak siettetni, de te is tudod, hogy a nőknél hamarább ketyeg az a bizonyos biológiai óra! - hallom, hogy oldalára fordul, és leplezni igyekszik átmeneti sérülékeny büszkeségét.
Továbbra is hanyadt fekszem, kezemet tarkómon pihentetve, és a néma szobában mintha egyszerre szándékosan megsűrűsödnének a fenyegető árnyak, melyek sorozatban azt harsogják az ember fejének: ,,Egyedül a te hibád!"
Hirtelen egy kenyereskocsi dübörög végig a főútvonalon, ami mellett mi is lakunk. Hajnal lesz a józan robotmunkák valóságos, kicsit lepusztult, sivár ideje.
Reggel fél nyolc felé, mikor meghitten közösen éppen csokis gabonapehelyből álló reggelink utolsó morzsáit eszegetjük váratlanul csöng a kaputelefon. Odarohanok és azonnal felveszem. Mint kiderül anyám jött, mert azt érezte el kell jönnie hozzánk, hogy saját szemével is szemrevételezze hogy s mint élünk mi kettesben? Hát nem mondom ez valósággal totálisan kibillent aznapi jól megszokott rutinomból.
Zavar, hogy fehér, csatakosra izzadt atlétám még mindig rám tapad, mint valami gumiruha, ezért igyekszem gyorsan megtörülközni, és valami tisztának látszó ruhát magamra venni. Máris rohanok ki a lépcsőházba a lifthez, mert anyám szereti, ha udvariasan figyelmes vagyok, és ebbéli szokásomat nem szívesen adnám fel.
- Szervusz édes fiam! Hát Lora merre van? - puszil meg kétoldalról. - Ma még nem borotválkoztál ugye?! - jegyzi meg szokásos, hamiskás mosolya kíséretében.
- Nem, de ami azt illeti készültem rá, csak drága a Gilette-penge! - jegyzem meg némi ironikus felhanggal.
- Ne szemtelenkedj velem! Az anyád vagyok!
- Bocsánatot kérek! - hajolok meg akár egy angol komornyik, meglepően alázatosan, majd engedelmes némasággal követem anyámat, aki mint egy tigris máris bemegy a lakásunkba, és aprólékosan megszemlél mindent. Terepfelmérést igyekszik tartani.
- Szervusz édesem! - köszönti Lorát.
- Szia anya! Nem is tudtam, hogy... - jócskán meglepődik életem szerelme, amikor lenge ruhájában először érzi magát igazán pőrén, meztelenül. Először azt sem tudhatja, hogy mihez is kezdjen? Majd nehezen feláll, és hagyja, hogy anyám barátnők módjára kiadósan magához ölelje.
- Szia drágám! Na mesélj el mindent! - zokszó nélkül helye foglal, ami csak egyet jelenthet: véget nem érő traccsparti csacsogásra szeretne nálunk berendezkedni. Igen ám! De barátnőmnek is lassacskán indulnia kéne munkahelyére, ahol valóságos, kíméletlen rabszolgahajcsárok irányítják az éppen esedékes üzleti szférát. Viszont egyikünknek sincs szíve kidobni anyámat, így beszélgetünk vele legalább negyvenöt percet, miközben barátnőm ki-be rohangál félúton a hálószoba-nappali-fürdőszoba háromszögben, hogy megfelelő utcai öltözék után nézzen, és bár nekem csupán fél kilencre kellene beérnem azon morfondírozom ne kérjek-e kisebbfajta telefonon?
Végül anyám csak-csak belátja, hogy hétköznap kissé húzós, rohangálósan telik nálunk az időbeosztás, így mindkettőnket babusgatva megtutujgat, majd elindul barátnőm kíséretében a lifthez, míg én mindkettőjüknek integetek. Elvégre nemsokára már nekem is indulnom kellene.
Délelőtt a munkahelyemen sejtelmesen megcsörren a mobilom. Mint később megtudom anyám jócskán kivallatta imádott barátnőmet a családalapítás körüli titkos terveiről, és Lora nem győzte őt szinte mindenbe beavatni. ,,Na! - gondoltam magamban. Ennek mégiscsak rossz vége lesz!" - Azzal lelki szemeim előtt már meg is jelent a tulajdonképpeni szakítás általános veszélye, és az, hogy barátnőm öccse már jön is teherautójával, hogy nővére összes cuccát segítsen elköltöztetni.
- Ne haragudj anyámra! Tudod ő nagyon szereti azt, ha irányíthat, és ellenőrizheti a dolgokat! - próbálok mentegetőzni. Barátnőm viszont meglehetősen kiegyensúlyozottnak, felszabadultnak, és sugárzónak mutatkozik:
- Ne csacsiskodj! Nagyon szeretem anyukádat, mert képes felnyitni az ember szemét, és persze kertelések nélkül fogalmaz! - Meglehet, hogy ez a kijelentés már masszívan rám vonatkozott.
- Ó, hát... ez nagyszerű... - megcsap a forróság, mintha hajszárítóból fújnák a levegőt.
-Figyelj bocsi, hogy olyan bosszús voltam reggel, csak azt szeretném, hogy családunk legyen... - elhallgat, talán várja a drámai hatást.
- Az tényleg nagyon jó lenne... Hazafelé veszek valami finomat...
- Dolgozz drágám keveset! - érzelmesen szól bele a kagylóba, majd lerakja.
Így is fél hatra sikerül kora este elszabadulnom abból az átkozott melóból. Néha azt érzem feladom, csakhogy a többség azt mondhassa rám, hogy lúzer-pojáca vagyok, aki még meg se próbálta, hogy jobb, élhetőbb életkörülményeket teremtsen. De ez most a legkevésbé sem izgat. Beugrom egy éjjel-nappali vegyesboltba az utcasarkon, ahol letesz a busz, és reménykedek benne, hogy az üzletvezető ne morcos, ellenséges képpel mérjen végig. Veszek abból a finom olasz csokigombóc édességből, amin gusztusosan el lehet nyammogni, és amit Lora is úgy imád.
Kijövök a boltból, és valami titokzatos erő arra sarkkal, hogy rohanjak haza, mert valami baj történhetett. Mintha titkos veszélyhelyzet-faktor jelezne lelkemben. Akár egy mániákus őrült babrálok a lakáskulccsal egy ideig, mire barátnőm észreveszi, hogy hazajöttem. Hosszan a nyakamba borul, sugárzóan átölel, és össze-vissza csókol. Arcára van írva, hogy ezentúl minden másként lesz, majd közli a hírt, hogy kisbabánk útban van, hogy meghódítsa szíveinket.

KISIKLATOTT FORDULATOK

Befelé nőnek a leli stigma-sebek,
befordulnak hiú-gyerekes önzőségek,
hajótöröttnek hitt kétségbeesések.
Bennem sűrűsödnek, ikrásodnak
borostyán-masszaként
a megkeseredettségről valló évek.
Bennem lakják be a teret depresszió
s melankólia,
ördög-görcsök egyezményes iker-tornyai.

Befelé növekvő seb-bánatok emléke
közt látom ugyanazt legbelül.
A legvégsőbb pillanatokig
a jó emberismertnek kellene fennmaradnia!
Minden érzékek, ösztönök egyedüli túlélője.
– Egyre nehezednek napjaim,
majdcsak eltűnök innét egyszer
önként még az éltből is
– úgy ahogy jöttem Anonymus-névtelen.

Szerényen s alázkodva.
A szakadékos dac hűvös
angolosság még pont belefér.
A porhamú önmagunk után leáldozott
csontokat meghagyó Mindenségbe
egyetlen pontba kellene vándorolva
még leszállni,
melyből fényágak ágazódnak,
melyek iránytűként megmutatják
a boldogulás egyetemes útjait.

A túlélő emlékek vajon
még mit mesélhetnek?!
Az önmagát forgácsoló,
majd összepréselő Létben az egyetlen,
megváltó látomás lehetne
még az Egy-Valaki.

Álmatlan éjszakák erdejében
a meghízott élet-vonal mámora;
meddig élhet, remélhetsz még?!
Kezedben gyógyszer, penge,
vagy kötél-hurok mert
egyszer csak minden vonalnak
így vagy úgy – de meg kell szakadnia!

Elkalandozó boldogtalanságban
billegve imbolyog önbizalom s akarat.
Ember – hiába is akarná -,
nagy ívekben hátrahanyatlik,
míg egyensúlyát tökéletesen elveszti.
A volt-nincs élet pisla lehetőség-kellékei
csupán csak a Halál előtt valamivel
nézhet mindenki szembe.
Felkészítette már a drága Lélek
önmagát váratlan,
szándékosan kisiklatott fordulatokra?!

A HÁTHA ÉRZÉSEI

Sok hölgyismerőse, és barátnője volt. Ezt persze nem úgy kellett érteni, hogy nagy nőcsábász lett volna, vagy falta a nőket, és mind a tíz ujjára talált újabb barátnőket. Itt elsősorban a barátság és bizalomra helyezte az első és legfontosabb hangsúlyt. Következésképp világképében minden csak ezt követően kezdődhetett el.
Az első un. komolyabb kapcsolatra az egyetemi évei alatt tett szert. Persze kicsit füllentenénk, ha azt mondanánk, hogy önmaga szántából ment oda egy fantasztikusan sugárzó, mosolygós, és rendkívül szimpatikus hölgyhöz, aki szintén magyar-töri szakos volt, és aki szintén egyre intenzívebben, zsigeri mélységileg varázsolt el főként a XX. századi ismeretlen költészet és persze a kortárs költők szövegeinek hatalma.
Később a hölgyet a Margit-szigeten látta, amint fantasztikusan aranyosan, segítőkészen, és babusgatva a kisgyerekeket edzette, tanította úszni, kenuzni, és általában igyekezett megismertetni őket a vízi sportokkal, és a legfontosabb életmentő tulajdonsággal - ha egyszer már a vízben voltak -, miként és hogyan maradhatnak tartósan a felszínen?
Szinte azonnal észrevette, és valósággal nem volt bátorsága megszólítani. Úgy gondolhatta, hogyha most rögtön leszólítja, vagy odamegy hozzá könnyed társasági hangnemben üdvözölni az illető nő valami provokációt, vagy alávaló szemtelenséget vél felfedezni bókolgató, alázatos mondatai hallatán, amitől rögtön faképnél is hagyja, és akkor volt-nincs szituációba került, mint eddig vagy egy milliószor.
Ő volt a legjobban megilletődve attól, amikor egy hatalmas, legalább százéves tölgyfa árnyékot, védelmet biztosító törzse mögé bújva a nő észrevette, és bizalmas, meglepett mosolya kíséretében máris szabályosan vibrálni kezdett a levegő kettejük között.
Az edzésből még bő fél óra volt hátra, és amikor a kicsik ujjongva, bolondozva örülni kezdtek, hogy vége van a foglalkozásnak, és a többségéért már jöttek is a folyamatosan rohanó szüleik a legtöbb gyerkőc öleléssel búcsúzkodott kedvenc edzőnénijüktől.
- Cókolom Annamari néni! - köszöntek tőle el a legtöbben.
- Sziasztok, sziasztok! Jók legyetek! A héten még folytatjuk! - köszönt el tőlük vidáman integetve minden gyerkőc után, majd szándékosan settenkedve, lopakodva odasétált a nagy tölgyfához, ahol régi egyetemi csoporttársát vélte felfedezni.
- Hát szia Tibi! Ezt a kellemes meglepetést! - senkivel sem törődve máris bizalmasan átölelte, és beszívta a férfi kissé megilletődött, beijedt illatát, és a masszív dezadorszagot.
- Szia... Annamari... Ö... hihetetlenül sugárzó vagy... - Tibi alig tudta kinyögni zavarában a megfelelő szavakat, de azt sem akarta, hogy a másik elidegenedjen tőle.
- Mióta nem találkoztunk? Kb. mondjuk öt-hat éve? - kérdezte könnyedén. - Hogy repül az idő igaz-e? - kedvesen belekarolt, és elvezette az első padig. Ott mindketten leültek, és máris lázas, gyerekes kíváncsisággal ecsetelni kezdték életük történetét, hogy mennyi furcsa, és különös dolog történt velük ennyi idő leforgása alatt.
- Képzeld csak a filmrendező Miki megkérte a kezemet! - újságolta kicsit szomorkásan.
- Ö... hát... őszintén gratulálok... - buktak ki belőle a szavak.
- Jaj, félre ne értsd! Gondolkodási időt kértem, és ha jók az infóim akkor mostanra Mikinek már három gyerkőce is van! Tudod bár úgy volt, hogy az ajándékokat megtarthatom ő visszavette az eljegyzési gyűrűt... - hangja fátyolos, megtörtté vált. Érződött rajta, hogy óriási lelki sebek, és terheket hordozhat még mindig érzékeny, és mégis talpraesett lelkiismerete. - És veled mi újság édes? - fordult most feléje, mert időközben Tibi kicsit szerencsétlenkedve feléje nyújtott egy tiszta zsebkendőt, és úgy tűnt Annamari nagyra értékeli a gesztust.
- Hát... nekem is volt valakim, aki... csúnyán otthagyott, és imádott nagymamám térített szó szerint észhez, mert felrémlett az öngyilkosság gondolata... - akadt el egy jelentős pillanatra a szava.
- Jaj édesem! Mi történt?! - nézett rá aggódó, falfehérré vált arcával. Úgy tűnt ténylegesen aggódik a másikért, és ez máris hihetetlen önbizalommal ruházta fel Tibit.
- Nem szeretnélek felkavarni! A lényeg, hogy borzasztóan magam alatt voltam évekig és... szóval annyit mondok csupán, hogy... nem volt könnyű...
Annamari úgy dédelgette a férfi két szőrös mancsszerű kezét, mintha felbecsülhetetlen ajándékot kapott volna a sorsból, és talán magának sem akarná beismerni, hogy jelentőségteljesen megdobbant szíve.
- Őszintén sajnálom, hogy... ennyire rossz dolgok történtek... Megkérdezhetem, hogy azóta volt-e újabb kapcsolatod? - puhatolózott, mint aki bizalmas titkokra kíváncsi.
- Nem... igaz... próbálkozások történtek főleg az online randioldalak világában, de ott is inkább a pénzre utaztak. - jegyezte meg kissé keserű kiábrándultsággal.
- De azért remélem csak elmentél legalább egy-két személyes találkozóra? - érdeklődött tovább, és szemlátomást egyre kíváncsibb lett a különös férfire.
- Egy-két találkozóra ténylegesen el is mentem, de az első tíz perc után azt kérdeztem magamtól, hogy: mit akarhat egy olyan nő, akinek csupán a sekélyes felszínesség, meg az anyagi javak a nünikéi?!" Így mind a két találkozónak egyszerűen, és meglehetősen gyorsan vége szakadt. Ha érted, hogy gondolom!
- Emlékszel még rá, hogy mit mondtál nekem az egyetemen, amikor nem sikerült az egyik átkozott nyelvészeti szigorlatom, és azt hittem vége az egész életemnek?
- Igen, hát persze! De gondolod, hogy az a fajta hozzáállás most változtat bármit is?
- Én biztos vagyok benne, mert érzem a dolgokat... - fogalmazott sejtelmesen.
- Lehetséges... - töprengett el Tibi egy pillanatra.
- Figyelj csak szívem! Mit szólnál hozzá, ha beülnénk egy nyugis helyre? a Jászai Mari-téren nyílt most valami kávézó-bár, vagy valami hasonló, és arra gondoltam talán...
- Ez remekül hangzik... - igyekezett magából kipréselni egy torz, grimaszszintű, árva mosolyt.
Mindjárt meg is beszélték, hogy még azon a héten feltétlen hívják egymást, és találkozni fognak. Mindkettőjük szívében valósággal lobogni kezdtek a reményt keltő, romantikus vágyak. A ,,hátha érzései"
A szinte mindig fantasztikusan csinos, sportos hölgy késett tizenöt percet, mert - bár eldöntötte, hogy autóval érkezik, mégsem találta megfelelőnek az alkalomhoz, és inkább meggondolva magát mégiscsak a tömegközlekedést választotta. Azonnal elpirult, amint meglátta Tibit, akin kissé furán állt az öltöny, és nyakkendő, majd valósággal azonnal olvadni kezdett szíve, amikor kihúzta előtte a széket, míg ő megpróbálta rendbe szedni csáléra sikeredett nyakkendőjét. (min utóbb kiderült sajnos a nyakkendőkötés tudományát idegeskedő apja miatt félt megtanulni)
- Jól nézel ki édes! - könnyed arcra puszi következett természetesen csókálló rúzzsal, egy kis eperízű szájfénnyel megbolondítva, amitől Tibi érzékei valósággal azonnal bezsongtak.
- Te is fantasztikusan lélegzetelállító vagy! - igyekezett viszonozni a bókot.
Szinte azonnal villámsebesen, minden témára részletesen kitérve beszélgetni kezdtek, és mintha az idő is azonmód rögtön megállt volna köröttük. Annyira egy hullámhosszon kezdtek rezegni, hogy már csupán egyetlen lépés választotta el őket attól, hogy igazán megvallják egymás előtt legféltettebb, őszinte-komoly érzéseiket.
- ...És tényleg élő zenekarral adtál szerenádot az exmenyasszonyodnak? - kérdezte megdöbbenve Annamari.
- Hát nem egészen... Az egyik volt gimis ismerősöm a Roli dobolt egy rock bandában, és ismert pár jó arcot, ahogy mondani szokás és az Extreme zenekarnak a More than words című számát játszották, csak hát... az volt a baj, hogy az exem apja kiengedte a három kutyust, akik veszettül ingerlékenyek, és harapós kedvükben voltak, és nekünk pedig pucolnunk kellett! Másnap aztán volt nagy patália, hogy miért adtam szerenádot, és hasonlók stb.
- De hát ez egy nagyon figyelmes, kedveskedő gesztus! Én imádtam volna! Remélem egyszer talán nekem is adsz szerenádot! - kicsit elpirult, de gyönyörűbb, és egzotikusabb volt ebben a jelentős percben, mint valaha.
- Hoztam neked valamit a régi idők emlékére... - fogalmazott titokzatosan, majd belenyúlt táskájába, és kihúzott belőle több fényképet is. Első látásra, mintha az összes kép műterembe készült volna; tükörpontos, és rendkívül éles blendéjű beállítása volt.
- Nahát... már nem is emlékeztem, hogy milyen lettem volna... - lepődött meg jócskán Tibi, amikor a hölgy kedvesen feléje tolta a fényképeket és félúton találkoztak bizsergő ujjbegyeik.
- Pedig elhiheted, hogy ezek is mind mi voltunk egykoron, és bátran állíthatom édesem, hogy büszke vagyok az olyan emberekre, akik nem változtatták meg legbensőbb jó tulajdonságaikat, és önmaguk maradtak. - mosolygott huncut kislányosan piszécske orrával.
Tibi alaposan megnézte az összes fényképet, és érződött rajta, hogy újból előveszi a múlt, és emlékei fogsága, melyről úgy hitte feltudta dolgozni.
- Mire gondolsz drágám? - nézett rá kíváncsian Annamari, és megszorította kezét.
- Mintha ma történt volna ez az egész...
- Hát... én is így vagyok vele! Látod a Katát? Bevallom kicsit féltékeny voltam rá, amiért te engedelmesen vakon követted őt, és mindent megcsináltál, amit csak akart tőled! De most mégis... azt hiszem az emlékeink is nagyon sokat segítettek abban, hogy kicsivel jobb emberré válhassunk.
- Ebben látod teljesen igazad van!
Észre se vették, hogy elrepült az idő, és már jócskán besötétedett, amikor Tibi rá akart kérdezni, hogy udvariasságból hazakísérheti-e a hölgyet.
- Igen! Szeretném! Persze csak, ha nem okoz gondot? - kérdezett vissza.
- Persze! Nem lesz semmi baj! - igyekezett megnyugtatni inkább önmagát, hiszen gyerekkora óta hadilábon állt a rettegő sötétséggel, és minden egyébbel, mely az éjszaka szerves részét képezte.
A Jászai Mari-tértől a négyes, hatos villamossal lehetett átvergődni a Margit-hídon, mégis Annamari úgy gondolta inkább gyalogosan kelljenek át a hídon, mert addig is legalább folyamatosan szóval tarthatja régen nem látott ismerősét, és újból megismerheti, hogy főként az egyetemi útvesztő után milyen emberré is vált valójában?
- ...Gondolom a gyerekek rajongásig imádtak téged, mert annyira vicces, és szellemes tudsz lenni. - jegyezte meg, miközben Tibi karjára támaszkodott. Leli biztonságot érzett, amikor érezte a férfi mozdulatait.
- Igen! Nagyon klasszul összebarátkoztunk, csak tudod... az igazgatónő már koránt sem volt annyira jó fej! - itt elhallgatott, és szomorúan a Dunát kezdte bámulni.
- Mi történt? - kérdezte aggódva.
- Nos dióhéjban annyi, hogy apám infarktusban váratlanul itt hagyott bennünket anyámmal, utána pszichiáterhez mentem, a kollegáim az iskolában megtudták a dolgot, beárultak az igazgatónőnek, és még azon a héten alá kellett írnom kötelező érvénnyel a felmondási papírjaimat!
- Jaj szegénykém! Ezt a szemétséget! Biztosan totál kikészültél? - Annamari legszívesebben most azonnal magához ölelte volna régi barátját, hogy éreztesse vele nincs egyedül ezen a rideg, és sokszor könyörtelen világban, ehelyett szorosan karját kezdte szorítani, hogy éreztesse vele mellette áll.
- Hát... igen! Rengeteget gondolkodtam erről is, és talán jobb is, hogy így történt a dolog! Bezzeg a volt kollegáim is ígérgettek nekem hetet-havat, ami megint csak egy hatalmas süket duma volt. Nyáron is megígérték, hogy meglátogatnak majd, meg hogy segítenek, de - ahogy mondani szokás -, nem történt az égadta világon semmi! - cinikussá lett a hangja, de azonnal meg is bánta, amint észrevette, hogy Annamarit sírás kerülgeti. Óvatosan adott neki még egy zsebkendőt miközben mellettük lement a Küklopszszemű Nap.
Felszabadultan végig beszélgették az utat, mire a hölgy lakásához értek.
- Köszönöm, hogy elkísértél! - köszönte meg, miközben ártatlannak látszó puszit igyekezett Tibi pufók arcára adni hálálkodása jeleként. - Tudod kislány korom óta kicsit mindig is féltem a sötétségtől, és úgy néz ki, hogy ezt tovább örököltem felnőtt koromban is! - igyekezett mentegetőzni, ám valójában hálát, és rendkívül nagy rokonszenvet, bizalmat érzett volt egyetemi csoporttársa iránt, mely már erősen közelített a szerelemhez.
- Most egyedül fog megint útra kelni? - kérdezte aggódva, és Tibinek nagyon jól esett, hogy talált valakit, aki ennyire szívén viseli a sorsát.
- Megígérem, hogy óvatos leszek, és igyekszem hazakeveredni! - nagy tenyere közé vette a nő gyöngéd, és finom kezét, majd kézcsókkal búcsúzott.
Ezt követően megígértek hallgatólagosan egymásnak, hogy találkozni fognak majd, és alapos részletességgel vesézik ki az élet ügyes-bajos dolgait. Persze mind kettejüknek új, és ismeretlenek voltak azok a furcsa, izgalmas, különleges érzések, melyek váratlansággal törtek rájuk valahányszor egymás szemeibe néztek, de mindketten közös hullámhosszon voltak abból a szempontból, hogy adnak maguknak egy újabb esélyt, hiszen az embernek előbb-utóbb nem árt tiszta lappal indulnia az életben!

KOR-LENYOMAT

Api, vagy ahogy sokan emlegették Döngetős Uraság egész életében gyerekes, mohó kíváncsisággal viseltetett az ún. technikai civilizáció vívmányai iránt, és persze tőle telhetően mindent el is követett annak érdekében, hogy hozzájuthasson olyan hiperszuper számítástechnikai, vagy high-tech cuccokhoz, melyről a régi korok embere jobbára csak álmodhat, és legendás meséket gyárthat köréje.
KIs családja azt gondolta róla, talán ebből megbocsátható rigolyáit előbb-utóbb majdcsak kiheveri, és elfelejti, mint az összes többi elképzelését arról, hogy a dolgok majdcsak megváltoznak, és több pénzt fog majd keresni multinacionális nagyvállalati beosztásában, ahol jóformán éjt-nappallá téve szakadatlan ment az ostoba robot-műszak, és sokszor maguk az alkalmazottak sem igen érthették, hogy mi a fenét is gyártanak, egy olyan hatalmas gyártelepen, mely kívül esett szinte mindenfajta emberi település hatósugarától.
-Majd meglátjátok bogárkáim! Lesz itt még kolbászból a kerítés, ha én mondom! - bizonygatta akár napjában több alkalommal is saját cinikusan vaskos igazságait. Gyerekként mi erre jóformán mindig csak egyetértőn bólogattunk, de nem mertünk szólni egy szót sem, nehogy kivívjuk magunk ellen Api haragját.
- Jól van apukám! Jól van! - igyekezett tüneményes, mindig filigrán, csinos felesége nyugtatgatni férjét. - Itt van az ebéd! Légyszíves és ülj az asztalhoz!
- Jaj anyukám! Nem kellene folyton zabálni! Együnk inkább valami sóletet kenyérrel! - kicsi bosszúsabb, ellenségesebb hangot ütött meg imádott asszonyával, de később látszott rajta, hogy meg is bánta könnyelmű viselkedését. Bocsánatot viszont egyáltalán, vagy csak nagyon ritkán kért, lévén konok, és nagyon büszke ember volt egész életében.
Abban a pillanatban, hogy végre valahára megnyitotta kapuit a kilencvenes évek végén az első pláza Budaörs vonzáskörzetében a családfő rögvest kivett bennünket az unalmas iskolából, és szinte sugárzó, gyermeki elevenséggel tuszkolta be az egész pereputtyát és autóztunk el az első bevásárlóközpontig, hogy aztán a nagy kiterjedésű autóparkolóban néhány tanúságos életbölcsesség kíséretében néhány valódi, érzelmes percet élhessünk át, hiszen Api annyira összetett, notórius ember volt, aki szinte képtelen volt kimutatni saját összetett érzelmeit ezért is illett vele vigyázni nagyon.
- Nézzetek meg jó alaposan gyerekek ezt a történelmi pillanatot! Hogy ilyenkor nem jött ide forgatni a híradó! - bosszankodott, miközben - idegességét kompenzálón újabb büdös szagú cigarettavégeit szívta. - Erről a percről majd gyerekeiteknek, és unokáitoknak is mesélni fogtok, amikor én már régen a föld alatt leszek!
- Apukám! Nem gondolod, hogy most már végre be kellene mennünk a plázába, ha látni is szeretnénk valamit? - vonta kérdőre anyánk apánkat.
Apám újfent villogó, villámszemeivel, komoly kifejezéssel anyámra nézett, hogy fogja be a száját, ha jót akar, majd vártunk még meghitt alázattal kb. tizenöt percet, és csak az után volt szabad kiszállnia díszes társaságunknak az autóból.
A legtöbb népes család, akik szintúgy fogékony érdeklődést mutattak az újdonságok, és elsősorban a plázák multi kultúrájuk iránt szintén hasonló ünnepélyes áhítattal indultak meg, akár az özönlő hangyaboly-csorda az autóparkoló aszfaltozott udvaráról.
A legtöbb gyerek már most valósággal azonnal belegondolt, hogy hátha ki tud csenni, vagy csupán szép szavakkal könyörögni bármilyen különleges, kisebbfajta ajándékot a nagy nap megünneplésének tiszteletére.
Apánk nem tudhatta miként, vagy hogyan kell egy bevásárlóközpontban viselkedni, így saját frusztrált idegeskedését, neurotikus szorongásrohamait jobbára vagy a gyerekeken igyekezett levezetni, vagy vadidegen embereket szólított meg, mintha csak a legjobb barátjuk lenne, és szinte kedélyeskedő hangnemben el is beszélgetett velük.
Ilyenkor mintha egy másik személyiség is rejtőzött volna benne - persze csak tudat alatt, mélyen -, a rétegek alatt, és valahogy azt éreztük, hogy mégiscsak jó vele együtt lenni. Ilyen esetekben anyánk szinte azonnal szóvá tette, hogy apinak nem kell ennyire zavarban éreznie magát, elvégre a többség is emberből van, tehát semmi baj nem történhet, mégis mindvégig, ha egy zárt térben tartózkodtunk, ahol jobbára valósággal nyüzsögtek az emberek nem ártott, ha fél szemmel mindig apámon tartom a szemem.
A legtöbb gyerkőc szinte visítozva, sikongatva rohant oda a fagyis pult elé, és megbűvölt varázslattal szemlélte az ínycsiklandó, igaz kissé felvizezett, tehát nem főzött fagyik széles választékát. Majd kunyeráló, kuncsorgó, esedező tekintettel fokozatosan kezdték a felnőttek társaságától kikönyörögni, majd később már követeli a fagyigombócaikat, mert már elviekben működött duruzsolva valami hipermodern légkondicionáló berendezés, azonban mindenki úgy verejtékezett, akár a tajtékos lovak délidőben.
- Csönd legyen, ha mondom, szemtelen kölykök! Nézze meg az ember! Az ember a saját hangját nem hallja ekkora kavarodásban! - tört elő feltartóztathatatlan, masszív atombombaként apánkból a tartósan elfojtott indulatiság, és bizony ilyen esetekben nagy volt annak a kockázati esélye, hogy pillanatok alatt lekever több kisebb-nagyobb pofont, akár még tökéletesen ártatlan gyerekekre is.
- Apikám! Miért nem jársz egyet, és nézed meg mondjuk... amihez éppen kedved van, addig én mindenkinek veszek egy kis fagyit! Te mit szeretnél? - érdeklődött anyánk türelmesen, és annyira mosolygósan, amire talán csak kevés ember képes ekkora feszültség, és indulat mellett.
- Nem érdekel! Zabáljatok! - válaszolta, majd dühöngve - persze a többi vásárló értetlen tekintetével -, fogott egy gurulós bevásárlókocsit és elkezdte tologatni a tőlünk harminc méterre, míg hajszál híján letudott csillapodni.
- Ne is törődjetek vele skacok! - felelte anyánk. - Na, akkor soroljátok gyerekek! Ki milyen fagyit szeretne? - tette fel a kérdést, és a gyerekek, akár sok kicsiny méhecske máris valósággal körül dongták naiv hízelkedéseikkel anyánkat, akinek ez nagyon is imponált, hiszen mindenkire ráfért egy kisebbfajta szusszanás.
Aztán amikor a gyerkőcök mindannyian fagyis tölcsérekkel a kezükben boldogan nyalakodni kezdtek valamelyik nagyobbacska sor mélyéről feltűnt apánk is, aki minden létező műszaki, elektronikai, és egyéb cikket megnézett, és tüstént bepakolta a legnagyobb fúrógépet, és körfűrészt, amit ember eddig valaha is látott.
- Te ezt most nem gondolod komolyan, ugye?! - kérdezett rá félig komolyan, neheztelőn, félig pedig tréfásan anyánk , és látszott rajta, hogy kissé meghökkent ettől az egésztől.
- Azt mondtad édes drágám, hogy csináljak csak amit akarok! Hát ezeket szeretném megvenni! Van valami kifogásod ez ellen?! - nézett rá gyanakvó, szúrós szemekkel, és érződött a levegőben, hogy mindjárt azonnal robbanhat egy újabb totális negativitással megtöltött bomba.
- Jól van! Nem szóltam! Kérsz egy kis fagyit! A csoki és a sztracsatella szerintem mennyei! - azzal kicsit provokatívan, bosszantva apánkat anyánk kéjes élvezettel nyalta meg a gombócok tetejét.
Apánk valósággal rögtön kitépte anyánk finom, hattyú-kezeiből a saját adagját és vadállati mohósággal falni kezdte, mintha legalább is saját élete múlna rajta.
-Drágám csak óvatosan nehogy később megfájduljon a torkod! - jegyezte meg félig csípős szellemesség kíséretében, amitől apámnak megint csak kétszáz lett a vérnyomása.
- Na tessék! Nem vagyok már pisis kölyök! Úgy eszek ahogy akarok! - azzal még mohóbban kezdett falni, majd váratlanul akkora köhögési roham kapta el, amire csupán később halála előtt derült fény. Állítólag a folyamatos idegeskedés, stressz annyira megviselték fizikai állapotát, hogy szervezete bizonyos dolgokkal már képtelen volt megbirkózni.
- Édesem, te is tudod, hogy nem úgy gondoltam! - igyekezett mentegetőzni kicsit anyánk bűntudattal abban a reményben, hogy ez majd megnyugtatja zaklatott, kicsit idegbeteg férjét.
- A kölykök azért kaptak valami ajándékfélét? - kérdezte, és már alig várta, hogy rágyújthasson egy újabb cigire, mert a bevásárlóközpontban tilos volt a dohányzás.
- Hát... nem igazán... - ferdített anyánk, majd fokozatosan figyelni kezdte férje reakcióit.
- Akkor gyorsan vegyünk mindenkinek valami apróságot aztán húzzunk a jó büdös francba! - azzal újabb végtelennek tetsző, örökkévaló spirális kör következett a sorok között, végül aztán, amikor apánk már végképp nem bírta idegileg a sportosztályon kötöttünk ki, és mindenki kapott vagy egy foci vagy pedig egy akkor még méreteséggel büszkélkedő, masszívnak korántsem mondható kosárlabdát, amit pestiesen szólva elpattogtathatott szabadidejében.
- Anyu! Nem veszünk egy LEGO-t? - kérdezte az egyik lány unokatesóm, aki szintén csatlakozott hozzánk.
- Most nem kincsem! Ha jól fogsz viselkedni szülinapodra majdcsak kitalálunk valamit! - azzal már mentünk is tovább hogy idejében mindenki sorra tudjon kerülni, hiszen időközben olyan méretesre duzzadó vásárló embertömegek pillanatok alatt szinte bármit elleptek, amit csak megláttak, vagy megérinthettek.
Közös kis shoppingolásunk így is órákat vett igénybe, és mire jócskán megpakolt bevásárlókocsinkon népes csimpaszkodó, visítozó gyereksereggel megindultunk a pénztárkapuk felé az éppen ott lévő, halálosan unatkozó, fiatalos pénztároslány szinte nem győzött csodálkozni, hogy ennyi mindent voltak képesek megvásárolni, akik ide tévedtek eléje.
- Köszönjük, hogy nálunk vásároltak! - darálta le a szokásos rizsa-szöveget, akárcsak egy jól beállított robot, és érződött rajta jócskán, hogy nagyívben tesz az egész fogyasztói társadalomra berendezkedett, tehát megromlott világra.
Odakint valamivel később az autóparkolóban kisebbfajta szóváltás alakult ki apánk és egy amolyan Hulk-típusú, kigyúrt-agyú, tesztoszteron-macsó között, aki mindennél jobban féltette sportkocsija fényezését, és persze annyira heves birtoklási vággyal szorította meg persze szándékosan dögös, szexis, és kevéske ruhadarabot viselő, idétlen fruska viselkedésű barátnője fenekét, mintha a fiatal nő legalább is egy olyan használati tárgy lenne, akit bármelyik pillanatban félredobhat.
- Kedves Uram! Nincs értelme viszálykodni! Amint látja nem történt semmi! De ha gondolja hívhatjuk a rendőröket is, és majd ők megállapítják, hogy történt-e szabálysértés! - Apánknak azért forgott az esze, mint a borotva, és jól láthatóan a csupaizom macsónak is inába szállhatott maradék, csenevész bátorsága, mert könnyedén legyintett egyet arra, hogy állítólag apánk enyhén megkarcolta a kocsiját, amikor beakart szállni a vezetőülésbe, és ezt hihetetlen nagy sérelemként igyekezett elkönyvelni, de abban a percben, hogy a rendőrség is szóba került a nagy mutáns-macsó már szállt is vissza menő, méregdrága sportverdájába a kis hetyke, tűsarkús barátnője kíséretében és olyan gyorsan eltűntek onnét, mintha ott se lettek volna.
- Hát... mindig tanul az ember valamit! - állapította meg aznapi bölcsességét apánk. - Mindenki legyen becsatolva! Indulunk! - Azzal egy rahedli értékes, furcsa cikkel, és használati tárgyakkal dugig tömött csomagtartóval máris elindultunk hazafelé.