KIS MAGYAR KÁLVÁRIA

– Hát fiacskám sajnos az órai munkád enyhén szólva is egy hányadék! Nem tudom, hogy elég lesz egy elégtelen, vagy a fogalmazásodra is adjak ráadáskét még kettőt?! – Az idodalomtanárnő már akkor túl lehetett a hetvenen, amikor Balázsékat kezdte tanítani. Tipikusan őskonzervatív, újításokat, fejlődést radikálisan ellenző, SZTK-keretes satrafa volt, méghozzá eredeti Kleopátra-frizurával, mely úgy hitte királynéi külsőt kölcsönöz neki, ám valójában csak még visszataszítóbbá tette a gyerkőcök szemében. Akár egy gorgó fejű Medúza, csak sötét, lenyalt hajából - legalább is egyelőre -, nem csúszómászók, és kígyók jöttek elő.
Balázs szótlan némasággal igyekezett tüntetni. Látszólag erős bűntudata, kétségbeesett lelkiismeret-furdalása volt amiatt, hogy már megint egyedül őt pécézte ki, és állította képzeletbeli inkvizíció elé a boszorka.
– Nincsen semmi mondanivalód édes fiam?! Nézz a szemembe, ha rád áldozom a drága időmet! - lett egyszerre a megértő, mézes-mázos gyengéd hangból gyilkosan fenyegetőszínű hang.
Balázsnak minden megmaradt lelkierejére szüksége volt, ha azt szerette volna, hogy a gonosz irodalomtanárnő végre valahára meg legyen elégedve. A szemkontaktusokkal szinte egész gyerekkori életében hadilábon állt, mert kívétel nélkül azt hihette, hogyha bárkinek a szemébe néz akkor a másik ember előtt lelepleződik, a másik ember könnyedén beleláthat sebezhető lelkébe. Mintha lemeztelenítenék, és ha volt valami, amit kiváltképp gyűlölt akkor az a nyilvános megaláztatás.
A mostani fogalmazásírást is - úgy tűnt legalább is -, hogy ő egyedül veszi csupán halálosan komolyan, mert elhatározta, hogy már csak azért is megmutatja ennek a gonosz némbernek, hogy mégsem ejtették a feje tetejére, és azért nem annyira idióta, mint azt a tanárnő volt szíves minden egyes szülői értekezlet alkalmával mindenkinek a tudomására hozni.
A gond az volt, hogy Balázs hangyaszorgalommal körmölésbe kezdett, izzadva, meggörnyedve otthoni íróasztala felett, és amikor írt csakis a fogalmazás, a történetmesélés érdekelte egyedül, és gyakorlatilag fityet hányt a helyesírási szabályokra. A vesszők még csak csak, de a sorozatosan hemzsegő, alaphibák, és számos betűtévesztéssel inkább akkor gyűlt meg valóságosan is a baja, amikor a tanárnő később mindenkinek kijavította hol a fogalmazásait, tollbamondásait, és azt az átkozott olvasónaplót, amit fokozatosan meggyűlölt elsősorban kötelező, erőltetett jellege miatt.
-Most mit kezdjek veled édes fiacskám?! - hümmögött orra alatt nagyokat a tanárnő, miközben még mindig folyamatosan a padja fölé magasodott, akár valami félelmetes, túlvilágból szalajtott, fenyegető kísértet-árnyék.
Az osztályban a szokásos fenegyerekek zsibongása hallatszott főként a hátsó padsorokban, melyet mintha kineveztek volna ideiglenes szálláshelyüknek, ahonnét terrorizálhatták, fenyegethették, vagy csak be-beszólhattak a többieknek.
Az irodalomtanárnő egy gondolattól vezérelve máris elvette a világoskék, kis ellenőrzőfüzetet és sietős macskakaparásokkal beírt valamit, majd hanyagul odaejtette Balázs orra alá az ellenőrzőt:
- Balázskám sürgősen beszélni akarok a szüleiddel! - vetette oda, majd peckesen, hivalkodva akár egy pávamadár tovább sétálgatott a feszült padsorok között.
Az irodalomórának a vártnál mintha hamarább vége lett volna, mert a hangosbemondóban az Igazgatónő hivatalosan bejelentette, hogy próbabombariadó lesz, és arra kéri a tanárokat, hogy kezdjék meg az osztályok szakszerű kiürítését. Persze fokozódó, és egyetemessé duzzadt a tartósnak nevezhető pánikhangulat, és a félelem.
Balázs azonnal összepakolta füzeteit, tankönyveit, kikészített tolltartóját. ,,Nem lesz semmi baj! Nyugodj meg! Ez csak egy isten verte átkozott próba, nem éles!" - igyekezett nyughatatlan, hamar bepánikolóssá vált lelkiismeretét sikertelenül megnyugtatni, míg némineműleg a gyerkőcök egymás kezeit fogva lesétáltak a tágasnak mondható, betonozott iskolaudvarra, ahol már valósággal hemzsegett a legtöbb osztály: gyerekek és tanárok vegyesen.
Balázs úgy gondolta a nagy keveredésben a kutya se veszi észre, hogy ő eltűnt, így kihasználva azt, hogy ő - rendszerint a sor hátsó felén kullogott -, és senki sem volt hajlandó megfogni pufók mancsós kezét, így szépen, lassacskán hátatfordított a díszes, nagy sokadalomnak és mivel az iskola közel volt lakótelepi lakásukhoz egész egyszerűen fogta magát és kisétált az iskola kapuján, miközben a portás kedvenc sportmeccsének ismétlését figyelte árgus, kíváncsi szemekkel minitévéjén a portásfülkében.
Hazáig olyan gyorsan igyekezett futni, amennyire csak bírt, nehogy bárki is rájöjjön, hogy ideje korán lécelt le az iskolából. Gyorsan betette a mikroba a tegnapról megmaradt nokedlis pörköltjét, mert időközben nagyon megéhezett, majd következett a rettegett leckeírás, amíg általában idegeskedő apja haza nem ért a munkából. Még szerencse, hogy a faterjának kivétel nélkül mindig szüksége volt leglább másfél órás alvásra, hogy az éjjeli kimerültségét valahogy kompenzálni tudja, így néhány formális szót váltottak egymással, aztán apja lefeküdt a nappaliban a kanapéra, míg Balázs visszament gyerekszobájába, hogy befejezze házi feladatait, és elgondolkozzon, hogy vajon mit fog elsősorban anyjának mondani, hiszen rendszerint a problémás és bonyodalmas ügyeket mindig vele beszélte meg.
Édesanyja szokásos módon mos is a kora esti órák környékén jött haza, és látszott is rajta, hogy több mint valószínű, hogy rengeteget dolgozik, még sincs jól megfizetve munkája.
- Szervusz kincsem! Mesélj, milyen napod volt? - adott homlokpuszit, amit átöltözött otthoni, kényelmesebb ruhájába, és leült a gyerekszobában a kiságyra.
- Hát... semmi különös... - sírásra görbülő szájjal Balázs eléggé nehezen tudott füllenteni.
- Na, enyje! Hát mi történt drágám?! - kérdezte aggódva, miközben átölelte.
- Jaj anyu! Éva néni megint úgy viselkedett... - hüppögte teljes szomorúsággal. Óvatosan odaadta viharvert ellenőrzőkönyvecskéjét anyjának, aki figyelmesen elolvasta a hátsó részekre írt bejegyzést.
- Megszégyenített ugye?
A gyerek csupán bólintani tudott, míg nagy nehezen megtörölgette kisírt szemeit.
- Ne foglalkozz vele édesem! Én majd elrendezem! Azért ugye apámnak nem szóltál? - kérdezett rá a biztonság kedvéért, mert nagyon is jól ismerte férje hirtelen robbanékony természetét.
A gyerek nemmel felelt.
- Jól van drágám! Akkor holnap elkísérlek az iskolába, és beszélek Éva nénivel!
- De anyu! - kétségbeesett félelem, és totális pánikhangulat vett újból erőt Balázson. - Mi lesz, ha meglátják, hogy te is velem vagy?!
- Édes drágám! Azért leszek ott, hogy ilyesmi többet elő nem fordulhasson! Különben is már régóta esedékes lenne ez a személyes találkozó. - újból cuppanós puszit adott fiának, majd mindhárman vacsorázni ültek le az asztal köré, és szándékosan más témákról beszélgettek.
Balázs egész éjjel alig tudta behunyni a szemét, és rendesen kipihenni magát. Vérében valósággal táncot járt az adrenalin, és kiélesedett az összes veszélyt érzékelő, ősi ösztöne, mintha gy menekülő kis állat lenne, akit a többi erődben élő vadállat fel akar falni.
,,Ezt hogy fogom megúszni?!" - folyamatosan zakatoló agyában újabb és újabb összetett kérdéseket fogalmazott meg, és mire már holt fáradt volt hajnali fél három körül sikerült nagy nehezen elszundítania, amikor éjszakás műszakos apja éppen munkába indult, és kinyitotta gyerekszobája ajtaját, hogy vessen egy rövid pillantást szuszogó fiára.
Másnap Balázs úgy ébredt, mintha egész éjjel bulizott volna, és most a másnaposság poklával nézne kínzón farkasszemet.
- Finom csokis müzli az én hősömnek! - tette le az ebédlőasztalra anyja az aznapi tejes reggelit. - Hogy telt az éjszaka? - kíváncsiskodott, ekkor pillantotta meg fiának szemei alatt a masszív szarkalábakat. - Á! Szóval ennyire rosszul?
Balázs egykedvűen, szótlanul kanalazott, miközben lelke mélyén a félelem a következményektől valósággal marcangolta.
- Gyorsan együnk egy pár falatot kincsem aztán irány a suli, rendben?!
Balázs szófogadóan amilyen gyorsan csak tudta belapátolta kanalával a csokis müzlit, majd alig tíz percen belül menetkész állapotba került.
- Ó, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar elkészülsz? - lepődött meg jócskán az anyuka.
Bement a hálószobába és csinosan ő is felöltözködött. Még egy kevéske rúzs és némi pirosító arcára és már zárták is a bejárati ajtót, ellenőrizve persze, hogy mindent lekapcsoltak, és már indultak is az iskolába.
Útközben Balázs folyamatosan hátra hátratekintett, és rémült tekintetével megpróbálta irányítása alatt tartani egész környezetét. A kihaltnak látszó, némán őrködő lakóháztömbökön át a kísértethangulatú fákat is. Anyja pontosan tudta és érezte, hogy vajon milyen gondolatok kergetőzhetnek kisfia agyában, mert anno ú is ismert olyan gyerekeket, akik hasonló problémákkal néztek szembe. De hát, ha nekik sikerült, akkor Balázsnak is fog, csak meg kell próbálni, nem igaz?!
Alig tizenöt perc után már az iskolánál voltak. A portás kissé még meg is lepődött, hogy a szokásos zsivalygó gyerekhad közepette felnőttet is láthat, de különösképp nem zavarta a dolog.
Az igazgatónő irodája a harmadik emeleten helyezkedett el, közvetlenül a tantesti szoba mellett. Balázs anyukája szándékosan az igazgatónővel szeretett volna elsőként beszélni, ugyanis meggyőződése volt, hogy az irodalomtanárnő nem éppen úgy tálalja főnökének az igazságot, ahogyan az valóban megtörtént.
- Jó reggelt! - köszönt előbb az anyuka aztán Balázs is.
Az iskolatitkár egy ötven év körüli, pápaszemes, unottarcú hölgy kissé meglepődve üdvözölte őket, majd hellyel kínálva közölte, hogy az igazgatónő most roppant elfoglalt, és valószínűleg várniuk kell.
Az anyuka nem zavartatta magát és helyet foglalt, míg Balázs is nagy nehezen leült. Az igazság az volt, hogy Balázst lelkiismeret-furdalás fogta el, hogy hiányzónak fogják beírni az osztálynaplóba, pedig itt van az iskolában.
Az igazgatónő ténylegesen elfoglalt volt aznap, mert csupán fél tízkor lépett ki irodájából egy rövidbe percre. Ő is meglepődött, amikor Balázsékra nézett, és azonnal behívatta őket saját, tágas, ízlésesen berendezett irodájába.
- Miben segíthetek kedves asszonyom? - nézett előbb az anyukára kíváncsian, majd udvariasságból megeresztett a félős-félszeg gyerek felé egy bizalomkeltő, széles mosolyt.
- Azért kerestük fel igazgatónő, mert tegnap a kisfiamat Éva néni megint jócskán megszégyenítette, és úgy jött haza, mint aki teljesen megsemmisült! - kezdte el mondókáját az anyuka.
- Ó, nos ez sajnálatos! Nekem erről a kollegina semmit sem mondott!
- Már megbocsásson kedves igazgatónő, de ezen én egy csöppet sem csodálkozom! - tette támadólag keresztbe mind két kezét az anya.
Az igazgatónő most Balázs verziójára is kíváncsi volt ezért kedves közvetlenséggel feléje fordult, és alaposan kikérdezte.
Balázs kezdetben halk, fél szavakkal indított, majd amikor érezte, hogy nem akarják bántani, csak segíteni rajta részletesen elmesélte, hogy Éva néni szándékosan megalázza, és egyeseket ad neki, és mindig azt mondja, hogy ő kevesebbet ér, mint az összes többi gyerek!
Az igazgatónő - nem tudni, hogy elhitt-e bármit is az előadott történetből -, mindenesetre még aznap behívatta az irodalomtanárnőt az irodájába, ahol már várakoztak rá Balázsék. A vén satrafa bizony jócskán megdöbbent.
- Hát kedves kollegina! Bizonyára tudja, hogy Balázs és édesanyja miért vannak itt, ám ha mégsem úgy lenne szíves saját szavaival megmagyarázni, hogy mi folyik az irodalomórákon?! - nézett vele fenyegetőn farkasszemet.
- Ö... én... igazgatónő... - hebegett-habogott. - Balázs nagyon tehetséges, de értelmi fejlődése kétséges... - vallotta be.
- ...És kedves kollegina ez Önnek elegendő indokot ad, hogy nyilvános megszégyenítésnek tegyen ki egy gyereket, sárba tiporva ezzel a lelki világát?! - emelte fel a hangját az igazgatónő.
- Pedagógiai módszerekkel bátorkodtam élni... - próbált kétségbeesetten visszavágni a boszorka, de hasztalan.
- Nos, ha Ön pedagógiai módszereknek nevezi a nyilvános megszégyenítést, akkor Önnek inkább egy fogolytáborban kellene tanítania! - vágta rá gyilkos beszólással. - Most menjen vissza az osztályoz.
Az irodalomtanárnő megszégyenülten elkullogott az igazgatói irodából. Nem lehet tudni, hogy ténylegesen is elgondolkozott-e viselkedéséről, vagy hogy magába szállt-e a történtek hatására, annyi azonban bizonyos, hogy Balázs e naptól kezdve magántanulóvá vált, és ettől kezdve mindenki azon volt, hogy sebezhető, érzékeny gyermeki lelke fölöslegesen többet már ne sérüljön.