A HÁTHA ÉRZÉSEI

Sok hölgyismerőse, és barátnője volt. Ezt persze nem úgy kellett érteni, hogy nagy nőcsábász lett volna, vagy falta a nőket, és mind a tíz ujjára talált újabb barátnőket. Itt elsősorban a barátság és bizalomra helyezte az első és legfontosabb hangsúlyt. Következésképp világképében minden csak ezt követően kezdődhetett el.
Az első un. komolyabb kapcsolatra az egyetemi évei alatt tett szert. Persze kicsit füllentenénk, ha azt mondanánk, hogy önmaga szántából ment oda egy fantasztikusan sugárzó, mosolygós, és rendkívül szimpatikus hölgyhöz, aki szintén magyar-töri szakos volt, és aki szintén egyre intenzívebben, zsigeri mélységileg varázsolt el főként a XX. századi ismeretlen költészet és persze a kortárs költők szövegeinek hatalma.
Később a hölgyet a Margit-szigeten látta, amint fantasztikusan aranyosan, segítőkészen, és babusgatva a kisgyerekeket edzette, tanította úszni, kenuzni, és általában igyekezett megismertetni őket a vízi sportokkal, és a legfontosabb életmentő tulajdonsággal - ha egyszer már a vízben voltak -, miként és hogyan maradhatnak tartósan a felszínen?
Szinte azonnal észrevette, és valósággal nem volt bátorsága megszólítani. Úgy gondolhatta, hogyha most rögtön leszólítja, vagy odamegy hozzá könnyed társasági hangnemben üdvözölni az illető nő valami provokációt, vagy alávaló szemtelenséget vél felfedezni bókolgató, alázatos mondatai hallatán, amitől rögtön faképnél is hagyja, és akkor volt-nincs szituációba került, mint eddig vagy egy milliószor.
Ő volt a legjobban megilletődve attól, amikor egy hatalmas, legalább százéves tölgyfa árnyékot, védelmet biztosító törzse mögé bújva a nő észrevette, és bizalmas, meglepett mosolya kíséretében máris szabályosan vibrálni kezdett a levegő kettejük között.
Az edzésből még bő fél óra volt hátra, és amikor a kicsik ujjongva, bolondozva örülni kezdtek, hogy vége van a foglalkozásnak, és a többségéért már jöttek is a folyamatosan rohanó szüleik a legtöbb gyerkőc öleléssel búcsúzkodott kedvenc edzőnénijüktől.
- Cókolom Annamari néni! - köszöntek tőle el a legtöbben.
- Sziasztok, sziasztok! Jók legyetek! A héten még folytatjuk! - köszönt el tőlük vidáman integetve minden gyerkőc után, majd szándékosan settenkedve, lopakodva odasétált a nagy tölgyfához, ahol régi egyetemi csoporttársát vélte felfedezni.
- Hát szia Tibi! Ezt a kellemes meglepetést! - senkivel sem törődve máris bizalmasan átölelte, és beszívta a férfi kissé megilletődött, beijedt illatát, és a masszív dezadorszagot.
- Szia... Annamari... Ö... hihetetlenül sugárzó vagy... - Tibi alig tudta kinyögni zavarában a megfelelő szavakat, de azt sem akarta, hogy a másik elidegenedjen tőle.
- Mióta nem találkoztunk? Kb. mondjuk öt-hat éve? - kérdezte könnyedén. - Hogy repül az idő igaz-e? - kedvesen belekarolt, és elvezette az első padig. Ott mindketten leültek, és máris lázas, gyerekes kíváncsisággal ecsetelni kezdték életük történetét, hogy mennyi furcsa, és különös dolog történt velük ennyi idő leforgása alatt.
- Képzeld csak a filmrendező Miki megkérte a kezemet! - újságolta kicsit szomorkásan.
- Ö... hát... őszintén gratulálok... - buktak ki belőle a szavak.
- Jaj, félre ne értsd! Gondolkodási időt kértem, és ha jók az infóim akkor mostanra Mikinek már három gyerkőce is van! Tudod bár úgy volt, hogy az ajándékokat megtarthatom ő visszavette az eljegyzési gyűrűt... - hangja fátyolos, megtörtté vált. Érződött rajta, hogy óriási lelki sebek, és terheket hordozhat még mindig érzékeny, és mégis talpraesett lelkiismerete. - És veled mi újság édes? - fordult most feléje, mert időközben Tibi kicsit szerencsétlenkedve feléje nyújtott egy tiszta zsebkendőt, és úgy tűnt Annamari nagyra értékeli a gesztust.
- Hát... nekem is volt valakim, aki... csúnyán otthagyott, és imádott nagymamám térített szó szerint észhez, mert felrémlett az öngyilkosság gondolata... - akadt el egy jelentős pillanatra a szava.
- Jaj édesem! Mi történt?! - nézett rá aggódó, falfehérré vált arcával. Úgy tűnt ténylegesen aggódik a másikért, és ez máris hihetetlen önbizalommal ruházta fel Tibit.
- Nem szeretnélek felkavarni! A lényeg, hogy borzasztóan magam alatt voltam évekig és... szóval annyit mondok csupán, hogy... nem volt könnyű...
Annamari úgy dédelgette a férfi két szőrös mancsszerű kezét, mintha felbecsülhetetlen ajándékot kapott volna a sorsból, és talán magának sem akarná beismerni, hogy jelentőségteljesen megdobbant szíve.
- Őszintén sajnálom, hogy... ennyire rossz dolgok történtek... Megkérdezhetem, hogy azóta volt-e újabb kapcsolatod? - puhatolózott, mint aki bizalmas titkokra kíváncsi.
- Nem... igaz... próbálkozások történtek főleg az online randioldalak világában, de ott is inkább a pénzre utaztak. - jegyezte meg kissé keserű kiábrándultsággal.
- De azért remélem csak elmentél legalább egy-két személyes találkozóra? - érdeklődött tovább, és szemlátomást egyre kíváncsibb lett a különös férfire.
- Egy-két találkozóra ténylegesen el is mentem, de az első tíz perc után azt kérdeztem magamtól, hogy: mit akarhat egy olyan nő, akinek csupán a sekélyes felszínesség, meg az anyagi javak a nünikéi?!" Így mind a két találkozónak egyszerűen, és meglehetősen gyorsan vége szakadt. Ha érted, hogy gondolom!
- Emlékszel még rá, hogy mit mondtál nekem az egyetemen, amikor nem sikerült az egyik átkozott nyelvészeti szigorlatom, és azt hittem vége az egész életemnek?
- Igen, hát persze! De gondolod, hogy az a fajta hozzáállás most változtat bármit is?
- Én biztos vagyok benne, mert érzem a dolgokat... - fogalmazott sejtelmesen.
- Lehetséges... - töprengett el Tibi egy pillanatra.
- Figyelj csak szívem! Mit szólnál hozzá, ha beülnénk egy nyugis helyre? a Jászai Mari-téren nyílt most valami kávézó-bár, vagy valami hasonló, és arra gondoltam talán...
- Ez remekül hangzik... - igyekezett magából kipréselni egy torz, grimaszszintű, árva mosolyt.
Mindjárt meg is beszélték, hogy még azon a héten feltétlen hívják egymást, és találkozni fognak. Mindkettőjük szívében valósággal lobogni kezdtek a reményt keltő, romantikus vágyak. A ,,hátha érzései"
A szinte mindig fantasztikusan csinos, sportos hölgy késett tizenöt percet, mert - bár eldöntötte, hogy autóval érkezik, mégsem találta megfelelőnek az alkalomhoz, és inkább meggondolva magát mégiscsak a tömegközlekedést választotta. Azonnal elpirult, amint meglátta Tibit, akin kissé furán állt az öltöny, és nyakkendő, majd valósággal azonnal olvadni kezdett szíve, amikor kihúzta előtte a széket, míg ő megpróbálta rendbe szedni csáléra sikeredett nyakkendőjét. (min utóbb kiderült sajnos a nyakkendőkötés tudományát idegeskedő apja miatt félt megtanulni)
- Jól nézel ki édes! - könnyed arcra puszi következett természetesen csókálló rúzzsal, egy kis eperízű szájfénnyel megbolondítva, amitől Tibi érzékei valósággal azonnal bezsongtak.
- Te is fantasztikusan lélegzetelállító vagy! - igyekezett viszonozni a bókot.
Szinte azonnal villámsebesen, minden témára részletesen kitérve beszélgetni kezdtek, és mintha az idő is azonmód rögtön megállt volna köröttük. Annyira egy hullámhosszon kezdtek rezegni, hogy már csupán egyetlen lépés választotta el őket attól, hogy igazán megvallják egymás előtt legféltettebb, őszinte-komoly érzéseiket.
- ...És tényleg élő zenekarral adtál szerenádot az exmenyasszonyodnak? - kérdezte megdöbbenve Annamari.
- Hát nem egészen... Az egyik volt gimis ismerősöm a Roli dobolt egy rock bandában, és ismert pár jó arcot, ahogy mondani szokás és az Extreme zenekarnak a More than words című számát játszották, csak hát... az volt a baj, hogy az exem apja kiengedte a három kutyust, akik veszettül ingerlékenyek, és harapós kedvükben voltak, és nekünk pedig pucolnunk kellett! Másnap aztán volt nagy patália, hogy miért adtam szerenádot, és hasonlók stb.
- De hát ez egy nagyon figyelmes, kedveskedő gesztus! Én imádtam volna! Remélem egyszer talán nekem is adsz szerenádot! - kicsit elpirult, de gyönyörűbb, és egzotikusabb volt ebben a jelentős percben, mint valaha.
- Hoztam neked valamit a régi idők emlékére... - fogalmazott titokzatosan, majd belenyúlt táskájába, és kihúzott belőle több fényképet is. Első látásra, mintha az összes kép műterembe készült volna; tükörpontos, és rendkívül éles blendéjű beállítása volt.
- Nahát... már nem is emlékeztem, hogy milyen lettem volna... - lepődött meg jócskán Tibi, amikor a hölgy kedvesen feléje tolta a fényképeket és félúton találkoztak bizsergő ujjbegyeik.
- Pedig elhiheted, hogy ezek is mind mi voltunk egykoron, és bátran állíthatom édesem, hogy büszke vagyok az olyan emberekre, akik nem változtatták meg legbensőbb jó tulajdonságaikat, és önmaguk maradtak. - mosolygott huncut kislányosan piszécske orrával.
Tibi alaposan megnézte az összes fényképet, és érződött rajta, hogy újból előveszi a múlt, és emlékei fogsága, melyről úgy hitte feltudta dolgozni.
- Mire gondolsz drágám? - nézett rá kíváncsian Annamari, és megszorította kezét.
- Mintha ma történt volna ez az egész...
- Hát... én is így vagyok vele! Látod a Katát? Bevallom kicsit féltékeny voltam rá, amiért te engedelmesen vakon követted őt, és mindent megcsináltál, amit csak akart tőled! De most mégis... azt hiszem az emlékeink is nagyon sokat segítettek abban, hogy kicsivel jobb emberré válhassunk.
- Ebben látod teljesen igazad van!
Észre se vették, hogy elrepült az idő, és már jócskán besötétedett, amikor Tibi rá akart kérdezni, hogy udvariasságból hazakísérheti-e a hölgyet.
- Igen! Szeretném! Persze csak, ha nem okoz gondot? - kérdezett vissza.
- Persze! Nem lesz semmi baj! - igyekezett megnyugtatni inkább önmagát, hiszen gyerekkora óta hadilábon állt a rettegő sötétséggel, és minden egyébbel, mely az éjszaka szerves részét képezte.
A Jászai Mari-tértől a négyes, hatos villamossal lehetett átvergődni a Margit-hídon, mégis Annamari úgy gondolta inkább gyalogosan kelljenek át a hídon, mert addig is legalább folyamatosan szóval tarthatja régen nem látott ismerősét, és újból megismerheti, hogy főként az egyetemi útvesztő után milyen emberré is vált valójában?
- ...Gondolom a gyerekek rajongásig imádtak téged, mert annyira vicces, és szellemes tudsz lenni. - jegyezte meg, miközben Tibi karjára támaszkodott. Leli biztonságot érzett, amikor érezte a férfi mozdulatait.
- Igen! Nagyon klasszul összebarátkoztunk, csak tudod... az igazgatónő már koránt sem volt annyira jó fej! - itt elhallgatott, és szomorúan a Dunát kezdte bámulni.
- Mi történt? - kérdezte aggódva.
- Nos dióhéjban annyi, hogy apám infarktusban váratlanul itt hagyott bennünket anyámmal, utána pszichiáterhez mentem, a kollegáim az iskolában megtudták a dolgot, beárultak az igazgatónőnek, és még azon a héten alá kellett írnom kötelező érvénnyel a felmondási papírjaimat!
- Jaj szegénykém! Ezt a szemétséget! Biztosan totál kikészültél? - Annamari legszívesebben most azonnal magához ölelte volna régi barátját, hogy éreztesse vele nincs egyedül ezen a rideg, és sokszor könyörtelen világban, ehelyett szorosan karját kezdte szorítani, hogy éreztesse vele mellette áll.
- Hát... igen! Rengeteget gondolkodtam erről is, és talán jobb is, hogy így történt a dolog! Bezzeg a volt kollegáim is ígérgettek nekem hetet-havat, ami megint csak egy hatalmas süket duma volt. Nyáron is megígérték, hogy meglátogatnak majd, meg hogy segítenek, de - ahogy mondani szokás -, nem történt az égadta világon semmi! - cinikussá lett a hangja, de azonnal meg is bánta, amint észrevette, hogy Annamarit sírás kerülgeti. Óvatosan adott neki még egy zsebkendőt miközben mellettük lement a Küklopszszemű Nap.
Felszabadultan végig beszélgették az utat, mire a hölgy lakásához értek.
- Köszönöm, hogy elkísértél! - köszönte meg, miközben ártatlannak látszó puszit igyekezett Tibi pufók arcára adni hálálkodása jeleként. - Tudod kislány korom óta kicsit mindig is féltem a sötétségtől, és úgy néz ki, hogy ezt tovább örököltem felnőtt koromban is! - igyekezett mentegetőzni, ám valójában hálát, és rendkívül nagy rokonszenvet, bizalmat érzett volt egyetemi csoporttársa iránt, mely már erősen közelített a szerelemhez.
- Most egyedül fog megint útra kelni? - kérdezte aggódva, és Tibinek nagyon jól esett, hogy talált valakit, aki ennyire szívén viseli a sorsát.
- Megígérem, hogy óvatos leszek, és igyekszem hazakeveredni! - nagy tenyere közé vette a nő gyöngéd, és finom kezét, majd kézcsókkal búcsúzott.
Ezt követően megígértek hallgatólagosan egymásnak, hogy találkozni fognak majd, és alapos részletességgel vesézik ki az élet ügyes-bajos dolgait. Persze mind kettejüknek új, és ismeretlenek voltak azok a furcsa, izgalmas, különleges érzések, melyek váratlansággal törtek rájuk valahányszor egymás szemeibe néztek, de mindketten közös hullámhosszon voltak abból a szempontból, hogy adnak maguknak egy újabb esélyt, hiszen az embernek előbb-utóbb nem árt tiszta lappal indulnia az életben!