TÉTOVA LÁNYKÉRÉS

Egész nap idegesen járt-kelt. Tisztára mint valami idegbeteg, vagy holdkóros, esetleg kóros álmatlanságban szenvedő.
Még szerencse, hogy a családban egyedül csak ő nem dohányzott, így nem kellett attól tartania, hogy telefüstöli jóformán az összes lakáshelységet, ahol a napszak folyamán megfordult.
,,Mit csinálhatna? - faggatta, vallatta önmagát. Elvégre, ha álmai nője megtudja, hogy gyerekkori autóbaleset nyomát viseli jobb térdkalácsa felett, és persze a változékony időben jócskán sántikálva szokott járni a végén még képes, és azt hiheti, hogy micsoda egy lesajnált, lepusztult nyomorékkal került össze!" - minél jobban törte a fejét agyba fogaskerekei között annál jobban képtelennek látszott bármilyen elfogadható megoldást találnia.
Úgy tűnt a családban mindig is ő volt a Kuntakinte földönkívüli, a szánalmas feketebárány ivadék, aki épek hogy csak benézett a családba, és kicsit olyasféle átutazó vendégféleségként kezelték az évek múlásával.
- Most néz magadra te szerencsétlen kölke! A cipőfűződet sem tudott egyedül megkötni! - bosszankodott idegeskedő öregje. - Hogy lesz majd neked így családod?! - ordított bele az arcába dühöngve. Így sem kaphatott túl sok önbizalmat, és ez kihatott harminchárom és fél éves szülő-gyerek kapcsolatukra, ami apja halálával sem szűnhetett meg teljes körűen és igazán.
Mintha folyamatosan sajátságos függőségi helyzet állt volna fent, amit sehogy sem volt képes elrendezni, vagy kezelni.
,,Vajon Maya ettől még szeretni fogja, és nem hagyja el?!" - idegeskedéséből egy telefonhívás riasztotta fel. Vérvételre kellett mennie, pedig halálosan rettegett az átkozott injekciós tűktől, és mindenféle orvosi eszközöktől. Ha csak arra gondolt, hogy gyerekként állandóan kórházból ki-be járkáltak gyengülő immunrendszere miatt, és a bohócoknak bizony-bizony átkozottul kemény diónak bizonyult őt megvigasztalni mintha az emlékei, és az édes-bús nosztalgia váratlan módon kicsit meg is szépítette volna benne múltjának visszavonhatatlan tényeit.
A fizikális sebeket idővel csak-csak megszokja az ember, hiszen különösképp nincs is más választása. Ellentétben a lelki sebekkel, és rigolyákkal, mert azok szó szerint rátelepszenek, és olyanná válnak, akár a vérszívó piócák, amik válsággal kizsigerelik az ember szervezetét, ha kellően nem vigyáz. Újra végig simította időközben már csak egy vastag sebészeti vonallá préselődött műtéti sebhelyét a jobb térdkalácsa fölött, és valahogy részévé vált, odatartozónak érezte.
Így közel a negyvenhez sem volt könnyű számot vetnie, mint valami bölcs filozófus az életével. ,,Vajon merre tarthat a kapcsolatuk Mayával? Vajon Maya szeretne gyerekeket, és vajon őt fogja-e választani?" - csupa-csupa egyszerű, mégis összetett kérdés, amire nem is lehetséges a kapásbóli válaszadás.
Váratlanul keserű, fémes ízt érzett a szájában, amitől - legalább is egyelőre -, hányingere lett, görcsölni kezdett a gyomra. ,,Talán gyomoridegesség?" - vonta le a következtetéseit.
Mindig a váratlan izgalmaktól alakult ki benne ez az érzés, mint amikor az ember hirtelen bepánikol, és képtelen választási lehetőségeket találni. Elővett egy kis szódabikarbónát és enyhén melegvízzel elkeverve megitta. Valahogy ez most jólesett, és segített is megőrizni gondolkozását.
Váratlanul berohant a téglalapméretű hálószobába, ahol még mindig a gyerekkori egyszemélyes priccságyon szeretett feküdni, mert az némineműleg azért mégiscsak jobban kiegyenesítette a ferdülésgyanús gerincét.
Az asztalfiókban őrizgette féltett kincsek módján az iskolai tablóképeit.
Ránéz a bizonytalanul, tétován lencsébe bámuló, kisírtszemű fiúra, aki talán mindig is volt, majd összehasonlítja az egyetemi társasági fényképpel, ahol díszes, szépséges hölgykoszorúban egy lány belekarol; mindketten elfogódottan, szerelmes szégyenlősséggel mosolyognak a kamerába majd egymásra. Úgy tűnhet nincs is náluk boldogabb, harmonikusabb, elégedettebb szerelmespár az egyetem kicsi berkeiben, vagy mégse?!
Aztán váratlanul egyik pillanatról a másikra mindennek vége lett, amikor nem sokkal a diplomaosztó után barátnője közölte vele, hogy soha többet nem akarja látni!
Ő viszont mégis útra kelt, és egyik unokatestvérét kérte fel, hogy jogsi híján vigye el őt a Balassagyarmati templomhoz, ahol exe egy másik férfi oldalán kimondta a boldogító igent.
Valósággal fejvesztett kapkodással ugrott ki a még járó miniteherautóból, és veszettül futni kezdett a meghitt domboldalon, ahonnét látni lehetett a templomot és persze a hangyabolyként zsongó násznépet.
A kisebb lelki összeomlást viszont így sem sikerült kikerülni, sem kordában tartani. Ettől kezdve kínzó próbatétellé változtak a rendszerint szürke, és unalmas hétköznapok.
Csupán hálni járt belé a megkeseredett lélek, amíg nem találkozott Mayával, aki tökéletes lelkitársnak bizonyult, mert tiszteletben tartotta legféltettebb, benső érzéseit, és sosem akarta őt kényszerűségből megváltoztatni. Elfogadta olyan hóbortos különc embernek, amilyen talán mindig is volt.
,,A franc egye meg már az egészet! - bosszankodik, mert világ életében kisebbfajta büszkeséget érzett afelett, hogy mindenhova pontos időben érkezett, tehát senkinek sem rabolta feleslegesen az idejét. Talán jó lenne, ha beugrana a virágoshoz és venne egy kisebb csokor tulipánt (Maya egyik kedvenc virágát) vagy egy Merci-desszertet, csakhogy ne menjen üres kézzel, mert az annyira vérciki.
Hirtelen ötlettől vezérelve gondol egyet, és egy ékszerboltnál száll le a buszról. Tétován csönget hármat, mire egy tolószékkel közlekedő, idősebb, szemüveges öregúr nyit ajtót, és kedvesen betessékeli.
- Ö... Jó napot kívánok... kérem szépen jegygyűrűféleséget szeretnék... - szabadkozik, miközben totálisan az öregember barázdás, fonnyadt arcára koncentrál, hogy megfejthesse annak lélektani reakcióit.
Az öregember tetőtől-talpig tüzetesen végigméri, gyanúsan méricskél. Nem tudni, hogy vajon a kérdés hallatán-e, vagy fizikai megjelenés miatt, ami ordít a ,,nincs magának annyi pénze" kifejezéstől.
- Tessék parancsolni tisztelt Uram! Itt láthatja a vitrinben a legszebb kollekciókat. - azzal göcsörtös, májfoltos, kissé reszketeg kezeivel máris kivesz egy közepesméretű feketeszínű tálcát, amin vakító fényekkel szikráznak a legkáprázatosabb drágaköves ékszerek, melyeket az ember valaha is látott.
Hirtelen gondolkodóba esik, és fejszámolást végez agyában. ,,Miből fogja ezt kifizetni, hiszen a mostani világban egy jegygyűrű bizony-bizony méregdrága mulatság!" - mégis szinte kapásból kiszúr a díszes karikagyűrű kompániából egy szerény, de annál mutatósabb fehéraranyszínű gyűrűt, mely mintha a többitől teljesen elhagyatva árválkodna az egyik sor legszélén. Mintha senkinek sem kellene.
- Azt szeretném megtekinteni... - kéri tétován, halk hangon. Egyáltalán nem úgy fest, mint a legtöbb határozott kiállású férfi, akinek nősülési szándéka van.
- Természetesen kedves uram! - húzza elő a gyönyörű kis ékszert az öreg és már mutatja is hüvelyk és mutatóujja között félúton egyensúlyozva, hogy el ne törje.
Idegesen, frusztráltan veszi elő zakója zsebéből viseletes, kopottas pénztárcáját, miközben szaporán föl-le ugrándozásba kezd pulzusa és egyre erősebben izzad homloka is:
- Mennyivel tartozom? - kérdezi kétségbeesetten, mint aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy úgy sem tudja kifizetni, mert se nem üzletember, se nem gazdag.
- De hát kedves uram még nem is ejtettünk szót ennek a különleges ékszernek az egyedi tulajdonságairól... - szabadkozik bizalmaskodva az öreg, majd tetszetős kibélelt, aprócska dobozkába rakja bele a gyűrűt, mert - meglehet -, titkon ő is érezi, hogy ennek a kivételesen különleges napnak mindenképp muszáj fantasztikusan sikerülnie.
- Ö... én nem is tudom, hogy... mit mondhatnék...? - nem találja a szavakat, mintha lefagyott volna ott nyomban a nyelve.
- Amennyiben a mérettel van gond másnap visszajönnek ide, és megoldjuk a problémát! - mosolyog bizalmasan, mint egy barát, aki hihetetlen sokat segített, és még nagyobb szolgálatot tett.
Valósággal megrészegülten lép ki az ékszerüzletből a legfontosabb kinccsel zakója zsebében, és úgy kell át a fél városon, mintha egy titkosügynök, vagy James Bond volna, aki szigorúan titkos küldetésben van hihetetlen nagy nyomás alatt áll.
Az irodaház épülete mintha birtokolná a főváros neo dizájnnal megfűszerezett díszleteit. Egyszerre hódító, impozáns, és mintha az üzleti szféra hatalmának jelképe is lenne egy személyben.
Üvegezett forgóajtón át vezet az út a recepcióig, ahol máris két marcona izomkolosszusba ütközik, akik rögtön faggatni kezdik, hogy kiféle, miféle, illetve, hogy kit keres?
- Mayához jöttem... feleli megint csak halkan.
A két benga-állat őr magában röhög, majd a segítőkészebb felszól a központi telefonon az egyik irodahelységbe. Tizenöt perc múlva kerül elő Maya sugárzóan gyönyörű kosztümben, félig hivatalosnak látszó minőségben, ám amikor megpillantja élete párját, és a férfi különös arckifejezését egyre kíváncsibb lesz:
- Szia drága! Csak nem történt valami baj?! - kérdezi aggódó hangon, és sugárzó, közvetlen őzikeszemével maga a titokzatos, különleges egzotikum.
- Ö... szeretnék négyszem közt... mondani valamit... - hebegi a férfi. Érződik hangján a frusztrált feszélyezettség mellett valami titkos érzés, amit Maya is azonnal megérez.
- Persze, természetesen! - mindketten felállnak, és a hölgy int az egyik őrnek, hogy a férfit nyugodtan beengedheti a biztonsági kapun.
Felmennek az egyik meglepően tágas, komfortos irodai tárgyalóba, ahol a férfi kissé közhelyesen, hétköznapi teatralitással fél térdre ereszkedik, majd benyúl zakója zsebébe, és mintha felbecsülhetetlen kincset, vagy ereklyét dédelgetne előveszi a finoman megmunkált kis dobozt.
- Hó, hó! Várjunk egy percet drágám! Ugye ez most nem a kandi kamera, mert akkor világgá megyek tüstént?! - kiállt fel elragadott meglepetésében Maya, és a boldog megilletődöttségében össze-vissza kezd beszélni mindenfélét.
- Volna kedved velem megosztani az életed... - hebegi a másik félszeg kisfiús modorosággal.
Maya is letérdel hozzá, elveszi a dobozkát, amit maguk mellé tesz, majd mindketten szerelmesen átölelik egymást, és mindketten érzik, és tudják, hogy ez a kapcsolat igenis tart valahova!
Valamivel később a férfi óvatos gyöngédséggel igyekszik felhúzni élete párjának gyűrűsujjára az elegáns kis ékszert, és bár Mayának nem szokása, de egy jelentős könnycsepp kezd fényleni álomgyönyörűséges, meghatott arcán.