SZOMORÚ FELISMERÉS

A színház öltözőjében egyszerre három, foglalkoztatott, népszerű művésznő is öltözködött. Nem zavarták egymás személyes terét. Úgy tűnhetett, hogy aprócska, mikró életükbe egyes egyedül csupán csak nekik van joguk a beleszólásra. A laikus, vagy avatatlan szemek valószínűleg nem is foglalkoztak azzal, vajon mi történhet, mi lappanghat a tulajdonképpeni felszín alatt, egyszerűen csak egy darabocskát szerettek volna egy-egy előadás alkalmával az adott színésznőkből magukkal jelképes keretek közt hazavinni.
A meghívót egy csinos, filigrán, harmincas hölgy adta át, amikor a három színésznő éppen azon csacsogott, hogy a soron következő darab karaktereit miként és hogyan kellene a színpadon megvalósítani, ugyanis kezdődtek a nyíltszíni próbák, amikor egyébként is valóságos bolondokháza kezd eluralkodni a színház zárt berkeiben.
- Hölgyeim! Üdvözlöm Önöket! Lindához jöttem! - kért szót a fiatal hölgy és már nem is zavartatta magát rögvest a jócskán megilletődött színésznő kezébe nyomta a hófehér fekete szalaggal keretezett, dombornyomásos borítékot.
- Ö... ne haragudj, de megkérdezhetem, hogy... - nézett rá tanácstalanul, és arcában számos kérdés kergetőzött.
- Talán jobb, ha elolvasod a levelet is, ami szintén a borítékban található! - adott jótanácsot a fiatal hölgy, majd szinte meg se várva a választ máris távozott az öltözőből.
- Szerintetek ki lehetett ez a csaj? Olyan ismerősnek tűnt... - kérdezgette kolleganőit a színésznő.
- Nekem fogalmam nincs, de szerintem jobb, ha gyorsan kinyitod azt a borítékot, hátha találsz benne valamit! - ajánlotta a másik színésznő, aki ugyancsak kíváncsi és élénk lett egyszerre.
A színésznő óvatosan, gyöngéden bontotta fel előbb a borítékot később a levelet, és tüstént eldöntendő kérdések kereszttüzébe került, nevezetesen: melyiket is olvassa el előbb?
- Ez egy... úgy látom... egy gyászjelentés... - hökkent meg váratlanul saját szavaitól.
- Hú baszki! Vajon ki küldhette? - lepődött meg a másik kettő.
- Fogalmam sincs! Talán a levélből kiderül! - azzal a levelet tartalmazó borítékot is felbontotta, és mohón olvasni kezdett magában. Így is tizenöt percbe beletelt mire végzett az olvasással. Időközben a másik két kolleganőjét színpadra szólították az öltözőbe beszerelt kissé torzan recsegő hangosbeszélőről, így ők kimentek a helyiségből.
Amikor a mindenre részletesen kitérő, tartalmas levél végére ért érezte, hogy a rázkódó sírás és tartós, konzervált bűntudat kerülgeti. ,,Tehát teljesen igaz volt minden szó, amit körülbelül tizenöt éve váltott azzal a különös férfival, akin látszott, hogy furcsán viselkedik, mégis minden alkalmat megragadott, hogy találkozhasson vele, és amit ő azonnal visszautasított, és szándékosan elkerült. Hogy viselkedhetett így? Elvégre nagyon úgy tűnik, hogy az az ember azért lett öngyilkos, mert személyes problémáin kívül túlzottan is sok személyes visszautasításban lehetett része egész életében." - gondolatai olyan élesek, tiszták, és egyszerűek voltak, hogy valósággal metszették a perceket.
Ha minden igaz a kis levélkében az elhunyt felkéri, hogy tegye tiszteletét a szűk körű temetésén.
,,Dehát mégis mit fog mondani arra a kérdésre, hogy amikor az elhunyt még életben volt miért tagadta meg tőle a személyes találkozás lehetőségét? Feltéve persze, ha elmegy, hiszen alig ismerte!" - futott át az agyán.
Még egy utolsó simítás és ő is színpadra kész. Még utoljára belepillantott a szövegkönyvbe, a betűk, mintha széttaposott bogarak volnának jojózó szemei előtt összefolytak. ,,Most még nem adhatja fel ezt az egészet! Még nem szabad! Elvégre egész életében erre a boldog-szomorú pályára készült!"
KÉRJÜK A MŰVÉSZNŐT SZÍNPADRA! - harsogta a berekedt hangú hangosbeszélő.
- Hát ez a pillanat is eljött! - nézett bele a tükörbe saját tükörképét stírölve.
A próbafolyamat jóformán az egész délutánt igénybe vette, és a színésznőnek csupán legfeljebb annyi szabad perce maradt, hogy fürgén a hetvennégyes trolira ugorva hazamenjen enni egy pár falatot, holott kollegái mindig noszogatták, hogy miért nem rendel magának ételt valamelyik ételfutár szolgáltatás applikációból?
- Hát... nem vagyok benne biztos, hogy az az én műfajom... - hangzott sok esetben a kellőképp bizonytalankodó válasz.
Mikor hazaért gyorsan megmelegítette a tegnapról megmaradt pörköltet nokedlivel. Hiába, ahogy nagymamája főzött mégiscsak az volt az igazi! Gyorsan le is vonta a konklúziót, hogy bizony-bizony bőven van még mit tanulnia. Megetette a kutyusát, aki szinte már alig várta, hogy hazaérhessen, és azért nem ártott, ha az almot is kicseréli alatta. Mire mindent elintézett jó forró zuhanyt vett, mert a zsongító vízcseppek egyszerre megnyugtatták, és legalább segítettek is neki átgondolni a nap megtörtént eseményeit.
Megtörülközött, megszárította minden esetben gondosan ápolt éjsötét haját, majd tiszta ruhába bújt, és lekuporodott a nappaliban kényelmes foteljébe, hogy kicsit alaposabban is megpróbálja kivesézni a levélke tartalmát. Szerencsére eszébe jutott, amikor az egyik közönségtalálkozón egy akkor még teljesen ismeretlen férfi egy kis csomagot tett le dedikáló asztalára, amiben később két vaskos határidőnapló volt teleírva főként szabadversekkel, és mivel ő is valósággal rajongott a költészetért mi sem volt természetesebb annál, minthogy mohón rávesse magát az adott naplók szövegeire és szinte mély rokonszenvet, és empátiát érzett, amint olvasni kezdte a fantasztikusan megírt sorokat. Egyetlen kérdés tódult elméjébe: ,,Hol volt ez az ember idiág? Miért nem hallhattunk róla? Miért nem adják ki a köteteit? stb." - Most újból előkotorta a két naplót a könyvespolcai fogságából, és tüzetesen elkezdte tanulmányozni.
Amikor a színházakról szóló versekhez ért hirtelen éberebb lett, és fel is kapta a fejét. ,,De hisz ezek a versek majdnem kivétel nélkül őróla szólnak! Mintha ez a különös ember minden előadáson, minden premieren ott lett volna, és némán figyelte volna minden apró mozdulatát. Mintha szükségképpen máris leleplezte volna önmagát előtte! Akkor meg miért nem lépett vele kapcsolatba legalább a neten? Attól még nem kell szükségképpen találkozni!" - S miközben vallatta, bírálta, törvényt ült saját maga lelkiismerete felett észre sem vette, hogy már fél hat is elmúlt és vissza kell mennie az esti előadásra a színházba.
- Kiskutyuskám! Sajnos anyucinak melóba kell mennie, de addig is viselkedj rendesen! - vakargatta meg a kutyus fülét, mert tudta, hogy négylábú kedvence ezt nagyon szereti. Még egy utolsó pillantás a lakásra, hogy minden le van kapcsolva, majd bezárta a bejárati ajtót, és már indult is kedvenc hátizsákja kíséretében, hogy aznap este minden gördülékenyen mehessen.
Az előadással nem volt szinte semmi gond. Eltekintve persze, hogy megint hét percet késtek, mert az egyik vörös damasztfüggöny az istennek sem akart széthúzódni, így a technikusoknak valami ideiglenes megoldást muszáj volt találni. A színésznő jól begyakorolt gördülékeny improvizálással eldarálta a színpadi szövegét, majd mint akit üldöznek azonnal kirohant az öltözőjébe, meg sem várva a vastapssal egybekötött visszahívást, mert úgy érezte hogy ezt a kényes feladatot, amivel a különös elhunyt megbízta nem hagyhatja annyiban. Késő este ment haza, és annyira kimerítette lelki energiáit, hogy másnap jóformán egész délelőtt vagy az ágyban kuksolt, vagy pizsamában flangált, miközben az egész lakásban a megoldandó feladaton gondolkodott.
,,Mi volna célravezetőbb megoldás? Mégiscsak el kell mennie! Elvégre gyászjelentést is kapott, meg minden! Hogy néz az ki, ha nem tiszteli meg az ismeretlen elhunytat!" - olyan marcangoló bűntudatot érzett miatta, hogy egész álló nap képtelen volt koncentrálni, vagy nagyobb horderejű döntéseket meghozni.
Muszáj volt áthívnia legalább az egyik, bizalmas, nagyon közli gyerekkori barátnőjét, hogy ő hátha tud tanácsot adni, hogy mit kellene ebben a helyzetben tennie.
- Szia, gyere csak be! Azonnal beszélnünk kell! - húzta, vonszolta be lakásába jócskán meglepett barátnőjét, aki ennyire frusztráltnak, és idegbetegnek talán csak a suliban látta legjobb barátnőjét.
- Na, mi a hézag, csajszi?! - huppant le a nappali kanapéjára Eszter.
- Tessék! Olvasd el ezt a levelet! - szó nélkül a kezébe nyomta az elhunyt levelét.
A barátnőnek tíz perc alatt elolvasta, vagy legalább is úgy tűnt alaposan végig futotta a levél tartalmát, és máris vakarni kezdte fejét, és nagyokat hümmögött hozzá:
- Hm! Nos, hm! Mit akarsz, mit mondjak?! - nézett rá kérdőn.
- Mi a véleményed róla? Mit gondolsz? - tördelni kezdte gyöngéd kezeit, amivel a másikat is majd kihozta a sodrából.
- Ne tördeld a kezed csajszi, mert megharagszom! - szólt rá kicsit bosszankodva. - Hát szerintem jobb, ha elmész a temetésre és akkor minden tisztázódik!
- ...De azért nem ártana, ha kicsit részleteznéd ezt...
- Ezt mégis hogy kell érteni?! - nézett rá tanácstalanul.
- Hát tudod! Őszinte részvétnyilvánítás a családnak és egyebek... olvassak fel egy Radnóti vagy József Attila verset? - nézett rá gyámoltalanul, és elveszetten.
- Figyel! Felnőtt csaj vagy! Miért nem úgy csinálod, ahogy érzed? Amit a szíved diktál?
- Mert bűntudatom van, amiért anno nem akartam egy pár baráti szót váltani azzal a férfival, és kicsit úgy érzem az én hibám is, hogy most meghalt... - bökte ki nagy sokára.
- Ó, hát ez baj! Figyelj elkísérlek! Mikor is lesz pontosan?
- Úgy látom, hogy ezen a héten Pénteki napon.
- Hát ez még két nap! Figyelj! Bámulatosan jó színésznő vagy! Miért nem rögtönzöl valami jól hangzó sablonszöveget, amivel mindenkit meghat?
- Nem lehet, mert szerintem a férfinek az anyja is ott lesz, és amikor megpróbálta bemutatni nem vettem róla tudomást és tovább mentem...
- Hát csajszim! Annyit mondok neked, hogy kösd fel a gatyádat, mert egész biztos, hogy nem kis menet lesz!
A két nap gyorsan elszállt. A színésznő megpróbált keríteni egy elfogadhatónak nevezhető fekete ruhát, s bár nem volt közeli hozzátartozó, mégis úgy érezte titkon, hogy ennyivel tartozik a férfi családjának.
,,Vajon mit fognak szólni hozzá, ha őt is meglátják?!" - miközben a barátnője vezette a kocsit végig ez a kérdés motoszkált a fejében. Szándékosan hátul álltak meg, tisztes távolban a közeli hozzátartozók gyülekezetétől.
A gyászszertartás délelőtt tizenegykor kezdődött, amikor az emberek többsége már éber tudatánál van. Számos rokon, barát, és családtag eljött szép számmal. A férfi közepesméretű fényképe szinte uralkodott a ravatalozóban, a kis urnaszerű tégely előtt.
A színésznő aprókat lépett, és igyekezett észrevétlen közelebb lopakodni. Szinte azonnal ráismert a jóképű férfira, akivel anno annyira elutasító, és barátságtalanul viselkedett. ,,Bárcsak vissza lehetne pörgetni az elvesztegetett időt!" - mélázott.
Úgy tűnt ő az egyetlen híres ember legalább is az egybegyűltek körében. Néhányan azonnal fel is ismerték, de féltek közelebb menni hozzá, hogy autogramot kérjenek, amit most nagyra értékelt, elvégre temetésen nm szokás kérkedni egy aláírással.
Egy kántorszerű ember kezdett hosszadalmas, cirkalmas, barokkos sodrású beszédbe számos közismert, és kevésbé ismert főként irodalmi példát felhozva, s mire negyvenöt perces beszédének a végéhez ért szinte minden jelenlévő, még azok is akik annyira nem ismerhették a különleges férfit, akit váratlanul negyvenkét évesen ragadott el a halál precíz, pontos képet kaphatott arról, hogy milyen ember is lehetett életében.
- Kedves hozzátartozók, kedves egybegyűltek! A szertartás véget ért! Mindenki menjen békével! - közölte ünnepélyes fennhangon, majd gyorsan elhagyta a helyszínt.
A rokonok közül többen is odamentek a divatra és stílusra még mindig sokat adó filigrán, és határozott asszonyhoz, akin szinte látszott, hogy valósággal majd belerokkan a küszködésbe, hogy mindig karakán szilárdságát és lélekerejét minden körülmények között fenntartsa.
Mintha titkon megérezte volna a színésznő jelenlétét, bár nem lehetett pontosan tudni. Egyszer-kétszer kisírt, könnyes szemekkel kutatón, éberen körbe kémlelt, mintha keresne valakit, majd vissza vándorolt tekintete fia fényképéhez, amit kért, hogy hagyják még ott a ravatalon. Olyanok is eljöttek - mint utóbb kiderült -, akiken segített a férfi, vagy csupán egy-két baráti szóval megvigasztalta, meghallgatta őket, segített az újrakezdésnél. Hálás, rokonszenves szívvel szorongatták az asszony vékony kezeit.
- Annyi mindennel tartozunk kivételes fiának kedves asszonyom! - hallatszott több helyről is.
Mire mindenki végzett, és már csupán csak a férfi anyja maradt, és két unokabátyja a ravatalozóban a színésznő nagy levegőt vett és óvatosan közelebb lépett.
- Asszonyom! Bocsásson meg, hogy zavarom, és tudom, hogy nem örül annak, hogy most itt vagyok, de szeretném elmondani, hogy jó lett volna megismerni a fiát... csak hát... az adott körülmények... - kezdett szabadkozni, ami egyébként nem volt szokása. Váratlanul egy hatalmas, égető pofont érzett arcán, és fájdalmat.
- Még van képe idejönni?! - suttogta méregtől villámokat szóró tekintettel az anya.
- Asszonyom... kérem... nagyon nehéz ez nekem... - hebegte, mint aki elfelejtette saját szövegét. Szinte zsigerileg átérezte az asszony összes fájdalmát, sérelmét, és sebezhetőségét. Mintha csak vele is megtörténne.
- Hogy merészeli, mi??? - förmedt rá, mint aki legszívesen ott helyben kikaparná a szemét. - Elmegyünk a Színházak éjszakájára és annyit sem mondd, hogy Jó napot! - érződött, hogy az özvegyasszony jócskán visszafogta magát, majd a fia egyik unokabátyára támaszkodott, aki óvatosan kikísérte a ravatalozóból.
A színésznő és barátnője egyedül maradt a dermedten kongó csendben.
- Figyelj! Magamra tudnál hagyni egy-két percig, légyszíves? - kérdezte barátnőjét, akit jócskán meglepett a kérés, de azért szó nélkül kiment.
- Kint leszek, ha szükséged lenne rám! - válaszolta.
A színésznő most odament a ravatalhoz, ahol még mindig ott díszelgett a férfi nagyalakos fényképe. Aprólékosan szemügyre vette a képet. Minta egy felnőtt, kíváncsi, ugyanakkor kicsit szomorú gyerek nézett volna vele farkasszemet. ,,Miért nem akarta legalább egy kicsit megismerni ezt a kivételes embert?" - kérdezgette magától, miközben kinyitotta a férfi egyik határidőnaplóját, és halk hangon olvasni kezdte a hozzáírt versét...