KOR-LENYOMAT

Api, vagy ahogy sokan emlegették Döngetős Uraság egész életében gyerekes, mohó kíváncsisággal viseltetett az ún. technikai civilizáció vívmányai iránt, és persze tőle telhetően mindent el is követett annak érdekében, hogy hozzájuthasson olyan hiperszuper számítástechnikai, vagy high-tech cuccokhoz, melyről a régi korok embere jobbára csak álmodhat, és legendás meséket gyárthat köréje.
KIs családja azt gondolta róla, talán ebből megbocsátható rigolyáit előbb-utóbb majdcsak kiheveri, és elfelejti, mint az összes többi elképzelését arról, hogy a dolgok majdcsak megváltoznak, és több pénzt fog majd keresni multinacionális nagyvállalati beosztásában, ahol jóformán éjt-nappallá téve szakadatlan ment az ostoba robot-műszak, és sokszor maguk az alkalmazottak sem igen érthették, hogy mi a fenét is gyártanak, egy olyan hatalmas gyártelepen, mely kívül esett szinte mindenfajta emberi település hatósugarától.
-Majd meglátjátok bogárkáim! Lesz itt még kolbászból a kerítés, ha én mondom! - bizonygatta akár napjában több alkalommal is saját cinikusan vaskos igazságait. Gyerekként mi erre jóformán mindig csak egyetértőn bólogattunk, de nem mertünk szólni egy szót sem, nehogy kivívjuk magunk ellen Api haragját.
- Jól van apukám! Jól van! - igyekezett tüneményes, mindig filigrán, csinos felesége nyugtatgatni férjét. - Itt van az ebéd! Légyszíves és ülj az asztalhoz!
- Jaj anyukám! Nem kellene folyton zabálni! Együnk inkább valami sóletet kenyérrel! - kicsi bosszúsabb, ellenségesebb hangot ütött meg imádott asszonyával, de később látszott rajta, hogy meg is bánta könnyelmű viselkedését. Bocsánatot viszont egyáltalán, vagy csak nagyon ritkán kért, lévén konok, és nagyon büszke ember volt egész életében.
Abban a pillanatban, hogy végre valahára megnyitotta kapuit a kilencvenes évek végén az első pláza Budaörs vonzáskörzetében a családfő rögvest kivett bennünket az unalmas iskolából, és szinte sugárzó, gyermeki elevenséggel tuszkolta be az egész pereputtyát és autóztunk el az első bevásárlóközpontig, hogy aztán a nagy kiterjedésű autóparkolóban néhány tanúságos életbölcsesség kíséretében néhány valódi, érzelmes percet élhessünk át, hiszen Api annyira összetett, notórius ember volt, aki szinte képtelen volt kimutatni saját összetett érzelmeit ezért is illett vele vigyázni nagyon.
- Nézzetek meg jó alaposan gyerekek ezt a történelmi pillanatot! Hogy ilyenkor nem jött ide forgatni a híradó! - bosszankodott, miközben - idegességét kompenzálón újabb büdös szagú cigarettavégeit szívta. - Erről a percről majd gyerekeiteknek, és unokáitoknak is mesélni fogtok, amikor én már régen a föld alatt leszek!
- Apukám! Nem gondolod, hogy most már végre be kellene mennünk a plázába, ha látni is szeretnénk valamit? - vonta kérdőre anyánk apánkat.
Apám újfent villogó, villámszemeivel, komoly kifejezéssel anyámra nézett, hogy fogja be a száját, ha jót akar, majd vártunk még meghitt alázattal kb. tizenöt percet, és csak az után volt szabad kiszállnia díszes társaságunknak az autóból.
A legtöbb népes család, akik szintúgy fogékony érdeklődést mutattak az újdonságok, és elsősorban a plázák multi kultúrájuk iránt szintén hasonló ünnepélyes áhítattal indultak meg, akár az özönlő hangyaboly-csorda az autóparkoló aszfaltozott udvaráról.
A legtöbb gyerek már most valósággal azonnal belegondolt, hogy hátha ki tud csenni, vagy csupán szép szavakkal könyörögni bármilyen különleges, kisebbfajta ajándékot a nagy nap megünneplésének tiszteletére.
Apánk nem tudhatta miként, vagy hogyan kell egy bevásárlóközpontban viselkedni, így saját frusztrált idegeskedését, neurotikus szorongásrohamait jobbára vagy a gyerekeken igyekezett levezetni, vagy vadidegen embereket szólított meg, mintha csak a legjobb barátjuk lenne, és szinte kedélyeskedő hangnemben el is beszélgetett velük.
Ilyenkor mintha egy másik személyiség is rejtőzött volna benne - persze csak tudat alatt, mélyen -, a rétegek alatt, és valahogy azt éreztük, hogy mégiscsak jó vele együtt lenni. Ilyen esetekben anyánk szinte azonnal szóvá tette, hogy apinak nem kell ennyire zavarban éreznie magát, elvégre a többség is emberből van, tehát semmi baj nem történhet, mégis mindvégig, ha egy zárt térben tartózkodtunk, ahol jobbára valósággal nyüzsögtek az emberek nem ártott, ha fél szemmel mindig apámon tartom a szemem.
A legtöbb gyerkőc szinte visítozva, sikongatva rohant oda a fagyis pult elé, és megbűvölt varázslattal szemlélte az ínycsiklandó, igaz kissé felvizezett, tehát nem főzött fagyik széles választékát. Majd kunyeráló, kuncsorgó, esedező tekintettel fokozatosan kezdték a felnőttek társaságától kikönyörögni, majd később már követeli a fagyigombócaikat, mert már elviekben működött duruzsolva valami hipermodern légkondicionáló berendezés, azonban mindenki úgy verejtékezett, akár a tajtékos lovak délidőben.
- Csönd legyen, ha mondom, szemtelen kölykök! Nézze meg az ember! Az ember a saját hangját nem hallja ekkora kavarodásban! - tört elő feltartóztathatatlan, masszív atombombaként apánkból a tartósan elfojtott indulatiság, és bizony ilyen esetekben nagy volt annak a kockázati esélye, hogy pillanatok alatt lekever több kisebb-nagyobb pofont, akár még tökéletesen ártatlan gyerekekre is.
- Apikám! Miért nem jársz egyet, és nézed meg mondjuk... amihez éppen kedved van, addig én mindenkinek veszek egy kis fagyit! Te mit szeretnél? - érdeklődött anyánk türelmesen, és annyira mosolygósan, amire talán csak kevés ember képes ekkora feszültség, és indulat mellett.
- Nem érdekel! Zabáljatok! - válaszolta, majd dühöngve - persze a többi vásárló értetlen tekintetével -, fogott egy gurulós bevásárlókocsit és elkezdte tologatni a tőlünk harminc méterre, míg hajszál híján letudott csillapodni.
- Ne is törődjetek vele skacok! - felelte anyánk. - Na, akkor soroljátok gyerekek! Ki milyen fagyit szeretne? - tette fel a kérdést, és a gyerekek, akár sok kicsiny méhecske máris valósággal körül dongták naiv hízelkedéseikkel anyánkat, akinek ez nagyon is imponált, hiszen mindenkire ráfért egy kisebbfajta szusszanás.
Aztán amikor a gyerkőcök mindannyian fagyis tölcsérekkel a kezükben boldogan nyalakodni kezdtek valamelyik nagyobbacska sor mélyéről feltűnt apánk is, aki minden létező műszaki, elektronikai, és egyéb cikket megnézett, és tüstént bepakolta a legnagyobb fúrógépet, és körfűrészt, amit ember eddig valaha is látott.
- Te ezt most nem gondolod komolyan, ugye?! - kérdezett rá félig komolyan, neheztelőn, félig pedig tréfásan anyánk , és látszott rajta, hogy kissé meghökkent ettől az egésztől.
- Azt mondtad édes drágám, hogy csináljak csak amit akarok! Hát ezeket szeretném megvenni! Van valami kifogásod ez ellen?! - nézett rá gyanakvó, szúrós szemekkel, és érződött a levegőben, hogy mindjárt azonnal robbanhat egy újabb totális negativitással megtöltött bomba.
- Jól van! Nem szóltam! Kérsz egy kis fagyit! A csoki és a sztracsatella szerintem mennyei! - azzal kicsit provokatívan, bosszantva apánkat anyánk kéjes élvezettel nyalta meg a gombócok tetejét.
Apánk valósággal rögtön kitépte anyánk finom, hattyú-kezeiből a saját adagját és vadállati mohósággal falni kezdte, mintha legalább is saját élete múlna rajta.
-Drágám csak óvatosan nehogy később megfájduljon a torkod! - jegyezte meg félig csípős szellemesség kíséretében, amitől apámnak megint csak kétszáz lett a vérnyomása.
- Na tessék! Nem vagyok már pisis kölyök! Úgy eszek ahogy akarok! - azzal még mohóbban kezdett falni, majd váratlanul akkora köhögési roham kapta el, amire csupán később halála előtt derült fény. Állítólag a folyamatos idegeskedés, stressz annyira megviselték fizikai állapotát, hogy szervezete bizonyos dolgokkal már képtelen volt megbirkózni.
- Édesem, te is tudod, hogy nem úgy gondoltam! - igyekezett mentegetőzni kicsit anyánk bűntudattal abban a reményben, hogy ez majd megnyugtatja zaklatott, kicsit idegbeteg férjét.
- A kölykök azért kaptak valami ajándékfélét? - kérdezte, és már alig várta, hogy rágyújthasson egy újabb cigire, mert a bevásárlóközpontban tilos volt a dohányzás.
- Hát... nem igazán... - ferdített anyánk, majd fokozatosan figyelni kezdte férje reakcióit.
- Akkor gyorsan vegyünk mindenkinek valami apróságot aztán húzzunk a jó büdös francba! - azzal újabb végtelennek tetsző, örökkévaló spirális kör következett a sorok között, végül aztán, amikor apánk már végképp nem bírta idegileg a sportosztályon kötöttünk ki, és mindenki kapott vagy egy foci vagy pedig egy akkor még méreteséggel büszkélkedő, masszívnak korántsem mondható kosárlabdát, amit pestiesen szólva elpattogtathatott szabadidejében.
- Anyu! Nem veszünk egy LEGO-t? - kérdezte az egyik lány unokatesóm, aki szintén csatlakozott hozzánk.
- Most nem kincsem! Ha jól fogsz viselkedni szülinapodra majdcsak kitalálunk valamit! - azzal már mentünk is tovább hogy idejében mindenki sorra tudjon kerülni, hiszen időközben olyan méretesre duzzadó vásárló embertömegek pillanatok alatt szinte bármit elleptek, amit csak megláttak, vagy megérinthettek.
Közös kis shoppingolásunk így is órákat vett igénybe, és mire jócskán megpakolt bevásárlókocsinkon népes csimpaszkodó, visítozó gyereksereggel megindultunk a pénztárkapuk felé az éppen ott lévő, halálosan unatkozó, fiatalos pénztároslány szinte nem győzött csodálkozni, hogy ennyi mindent voltak képesek megvásárolni, akik ide tévedtek eléje.
- Köszönjük, hogy nálunk vásároltak! - darálta le a szokásos rizsa-szöveget, akárcsak egy jól beállított robot, és érződött rajta jócskán, hogy nagyívben tesz az egész fogyasztói társadalomra berendezkedett, tehát megromlott világra.
Odakint valamivel később az autóparkolóban kisebbfajta szóváltás alakult ki apánk és egy amolyan Hulk-típusú, kigyúrt-agyú, tesztoszteron-macsó között, aki mindennél jobban féltette sportkocsija fényezését, és persze annyira heves birtoklási vággyal szorította meg persze szándékosan dögös, szexis, és kevéske ruhadarabot viselő, idétlen fruska viselkedésű barátnője fenekét, mintha a fiatal nő legalább is egy olyan használati tárgy lenne, akit bármelyik pillanatban félredobhat.
- Kedves Uram! Nincs értelme viszálykodni! Amint látja nem történt semmi! De ha gondolja hívhatjuk a rendőröket is, és majd ők megállapítják, hogy történt-e szabálysértés! - Apánknak azért forgott az esze, mint a borotva, és jól láthatóan a csupaizom macsónak is inába szállhatott maradék, csenevész bátorsága, mert könnyedén legyintett egyet arra, hogy állítólag apánk enyhén megkarcolta a kocsiját, amikor beakart szállni a vezetőülésbe, és ezt hihetetlen nagy sérelemként igyekezett elkönyvelni, de abban a percben, hogy a rendőrség is szóba került a nagy mutáns-macsó már szállt is vissza menő, méregdrága sportverdájába a kis hetyke, tűsarkús barátnője kíséretében és olyan gyorsan eltűntek onnét, mintha ott se lettek volna.
- Hát... mindig tanul az ember valamit! - állapította meg aznapi bölcsességét apánk. - Mindenki legyen becsatolva! Indulunk! - Azzal egy rahedli értékes, furcsa cikkel, és használati tárgyakkal dugig tömött csomagtartóval máris elindultunk hazafelé.