EMLÉKEK GYŰRŰJÉBEN

Szinte kristálytisztán emlékezett arra a pillanatra, amikor először megpróbált randit szimulálva odaballagni - igaz akkor még csupán egy kékszemű, lenszőke hajú, félős kislányhoz -, még az óvodában, aki annyira undok volt vele, hogy a kis ajándék jegygyűrűt, amit az egyik vidámparkban az apja lőtt neki kihajította a szemétbe, amitől Áron keservesen sírva fakadt, mondván: neki mi a csudáért nem lehetnek barátai.
Igaz, ami igaz később anyukáját azonnal behívatta az óvodai igazgatónő, hogy megkérdezze tudja-e, hogy kisfia házassági ajánlatot készült tenni Fannikának, akinek persze rámenős, buzgómócsing, és kissé felvágósan sznob szülei a tüneményes hercegnőjüket már másnap kivették az óvodából, elvégre egy átlagos szülők, átlagosan idióta gyereke ne sértse meg kislányuk kialakulófélben lévő, értelmi fejlődését.
Később Áronka szépen haladt az általános iskolában, és bár - igaz, ami igaz -, megpróbált őszinte-igaz barátságokat kötni, de valahogy vagy az idő és hely nem volt alkalmas, vagy a legtöbb kisrác egészen egyszerűen nem tűrte el a bőgőmasinákat a saját bandájába.
- Tetszik a Boatmobileod! Megnézhetem? - kérdezte tőle az iskolai nagyszünetben egy magasabb fiú, aki barátkózós kedvében volt. Áron naivul, és hiszékenyen odaadta neki legféltettebb kincsét, amit még a Jézuska hozott neki, és amit a nagyobbik srác - úgy tűnt -, bosszúból, jogos elégtétel gyanánt ripityára összetört, és Áronból megint csak kibukott a vigasztalhatatlan sírhatnék.
A sorozatos kisebb-nagyobb pokolszagú megaláztatások után elérkezett a talán még zűrösebb Holden Coldfied-os kamaszkor, amiből totálisan kiveszett a lázadás, a szabályok és konvenciók elleni általános és radikális ellenszegülés szelleme. Míg a legtöbb kamasz tudatosan igyekszik saját személyiségét megtalálni a világban, és persze azt, hogy a későbbiek folyamán a nagybetűs életben mi lesz a szerepe, addig Áront a versek, a romantika, és az udvarlási vágy nyűgözte le a leginkább.
Szinte azonnal, visszavonhatatlanul, és fülig szerelmes lett egy szőkehajú, talpraesett, karakán lányba, aki jócskán kihasználta, és manipulálta őt, hiszen a szokásos lecke és házi feladatok megírásán túl rántott húsos szendvicset is előszeretettel Áronnal hozatott a gimis büféből.
- Áronka kicsi szívem! Hozzál nekem egy kis Kit-Kat csokit! - esengő, varázsló őzikeszemeivel valósággal azonnal megbabonázta naiv, és túlon-túl hiszékeny Áront, aki szinte vakon leste a csinos, és jócskán beképzelt fiatal kamasz lány parancsait. Teljesített mindent kérést, elvégre azt akarta, hogy elfogadják, és végre barátai legyenek. Később aztán - főként az osztályfőnöknő sikeres lejárató kampányának köszönhetően -, mindenki Forest Gumpként kezdett vele bánni, míg azok, akik őszintén, tehát fáradtságot nem kímélve megismerték elfogadták őt olyan kivételesen különc, de jópofa embernek, aki valójában volt.
Az egyik balhé a szalagavatós bál után öltött testet, amikor Áront szédíteni kezdték azzal a szöveggel, hogy táncolhat Krisztával, élete szerelmével. Amiből persze egy mukk sem volt igaz. Amikor eljött a báli estély, és a kamasz fiúk frakkban, míg a lányok álomgyönyörű mennyasszonyi ruhában járták a Strauss-keringőt Áron kénytelen-kelletlen számot vetett a szomorú, becsapott helyzettel, hogy több, mint valószínű, hogy ő most nem fog Krisztával táncolni. Később aztán már az érettségi bankett alkoholgőzös, fülledt, nyári éjszakáján készült szerelmet vallani neki, ám a kamasz lány érezhetően annyira elázott, és csaprészeg lett az elfogyasztott alkoholmennyiségtől, hogy Áron megint csak legyőzött lúzerként távozott az estéről.
Elérkeztünk a hirtelen felnőtté válás miliőjéhez, amikor azért az embernek már konkrét és hosszútávó elképzeléseinek kell lennie saját bizonytalan jövőjét illetően.
Katát meglátni, és megszereti szinte ugyancsak egyetlen pillanat műve volt. Az aulában beszélgettek, és valamelyik bölcsész-hölgyemény bedobta a témát, hogy verset kellene írni, mire Áronnal hirtelen annyi kreatív ötlete támadt, hogy valósággal szántani, körmölgetni, firkálni kezdett saját A4-es spirálfüzetének hátoldalán mire kacifántosan mélyenszántó, kicsit ömlengő szerelmes vers kerekedett Katának, aki jócskán megilletődött, és el is pirult, mert azt hihette, hogy Áron túlzottan is komolytalan, és örök gyerekességre van kárhoztatva.
- Csajok! Ezt nekem írta! - kérte ki magának, mire a legtöbb bombázó hölgy is azonmód rögtön vérszemet kapott és mindenki verseket követelt Árontól, akit akkor valósággal homlokon csókolt a költészet múzsája.
- Annyira aranyos, és kedves vagy! Még soha senki nem volt rám ilyen hatással! - vallott színt egyszer, váratlanul Kata és ezt csókjelenetnek kellett volna logikusan követnie, de felbukkant egy idióta seggfej, könyvtárszakos pasi Anti, aki cingár volt, és persze veszettül jóképű, ellenállhatatlan Anti, aki két méter volt, és atletikus testalkatú, és nagyon úgy tűnt, hogy a Történettudományi Tanszék kisebb, avatatlan szemek elől félreeső kis zugában valósággal úgy gabalyodtak egymásba, mintha már sohasem akarnák egymást elengedni ebben az életben. Igen ám, de arra már kevésbé figyelt bárki is, hogy Anti egy nőcsábász volt, akinek fő elfoglaltságai közé tartoztak a naiv, és gyanútlan hölgyek elcsábítása, majd végül a velük való szakítás, és a kölcsönös megcsalás.
Áron szándékosan nem ment el a diplomaosztó ünnepségre, pedig imádott szülei valósággal ajnározták, hogy ez jár neki, mert borzasztóan keményen megdolgozott a diplomájáért, ő azonban mégiscsak úgy érezte, mintha egy egész további világ dőlt volna össze kártyavárként lelkében, mert aprólékosan eltervezte, hogy egyetem után esküvő, családalapítás, boldog családi élet, és külföldi munkavállalás! Ebből aztán akkor semmi sem lett, és ráadásul még Kata is jócskán játszadozott gyerekesnek becézett, legféltettebb, romantikus érzelmeivel.
- Édes kérlek ne sírjál, mint egy kisfiú! Figyelj csak! Anyám éltére esküszöm, hogy amit jól alakulnak a dolgok meglátogatlak majd és sokat fogunk dumálni! - ígérgette hol a mobilba, hol a neten, hol barátnőin keresztül. Végül Áron fülébe jutott, hogy Katának három gyönyörűséges gyereke született, és az elfoglalt főállású anyukák szorgos hétköznapjait éli Nagymaroson.
Áron gondolt egyet. Nem lehet tudni, hogy vajon a tudatos pesszimista szándék, vagy az önsajnálata béklyóiból törénő szabadulást szerette volna megakadályozni, de egy szép nap elutazott Nagymarosra és a kissé gazos konyhakertes családi ház kapujában álldogálva megnyomta háromszor a csengő, mire két lompos komondor kutya rikácsolva, acsarkodva loholni kezdett felé, mintha megakarnák harapni. Így is tíz percbe beletelt mire meglátta volt párját, aki mintha már nem is ugyanaz a fantasztikusan sugárzó, talpraesett hölgy lett volna, akit anno annyira megismert. Most mintha fáradtabb, törődöttebb lett volna. Mintha kiszívták volna minden talpalatnyi erejét.
- Ki az? Kit keres?! - kérdezte a kellemes napba hunyorítva csak mikor közelebb lépett ismert rá Áronra, akinek sikerült leadnia százkilós súlyfeleslegét, és markáns férfi vált belőle.
- Hűha! Ez ám a váratlan meglepetés! - dobbant nagyot a szíve. - Hogy kerülsz te ide?! - kérdezte egyszerre meghökkenve, de azért kíváncsian.
- Arra gondoltam, hogy talán örülni fogsz egy régi barátnak...
- Gyere ide! - azzal bizalmasan, hosszan magához ölelte rég nem látott barátját. - Mindjárt besuvasztom a kutyákat a helyükre!
,,Tehát még jócskán emlékszik, hogy retteg az állatokól!" - töprengett magában. Ez akár még jót is jelenthet. Még mindig gyanakodva, kissé bizalmatlanul szemlélte, amint Kata valósággal grabancon ragadja a két nagytestű kutyát, és bevonszolja őket az egyik ólba a kis kert végében, majd sietős lépésekkel visszaszalad hozzá.
- Gyere csak be édesem! Most már tiszta a terep, és senki sem fog háborgatni! - valósággal huncutkás mosollyal sugárzik egész angyali lénye, és Áron most azon filozik, hogy miért nem tudtak ők ketten zöldágra vergődni egymással. Kedvesen karon fogja és bevezeti a házába, akár egy félős, megilletődött gyereket.
- Bocsáss meg, hogy csak így hívatlanul, de... - szabadkozik, mentegetőzik, ahogy szokta.
- Csak semmi de! Kivételes vendégem vagy! Sőt! Annál sokkal több... - fogalmaz rejtélyesen. - Huppanj csak le a nappaliban! Megkínálhatlak esetleg... egy kis nassolni valót? - kérdezi tétován, majd kisiet a nagyméretű konyhába, mintha ott lapulna a megoldás kulcsa. Később visszajön egy kis szikkadt sóssüteménnyel.
- Parancsolj! Ha esetleg megéheznél! Hú! - leül vele szemben az egyik kényelmes fotelbe, és alaposan tetőtől-talpig szemügyre veszi! - Hát t aztán jócskán megváltoztál! Sportosabb lettél! - jegyzi meg, semmi bántó szándék nincs hangjában, Áron mégis soka megsejt.
- Ö... köszönöm... te is fantasztikusan jó formában vagy...
- Tudod valahogy én mindig megéreztem, ha a te lelked háborgott, vagy csak nyughatatlan voltál...
- Elnézését, ha kellemetlenséget okoztam.
- Ugyan már! Nincs miért! Utáltam Marossy tanárnőt azért, ahogy mondattanból bánt veled! Magamra is haragudtam, mert igenis fel kellett volna akkor állnom a helyemről, és meg kellett volna, hogy védjelek! - csupa önvád feszül reszketeg hangjában.
- Borzasztóan szar érzés volt... - először használ csúnya kifejezést, pedig sosem volt szokása.
- Igen szívem megértem, és annyira sajnálom... - odaugrik hozzá, és simogatja szőrös mancsait, és babusgatja, dédelgeti, akárcsak egy gondoskodó anyuka. - Nagyon hiányzol nekem! Miért nem jöttél el a diplomaosztó ünnepségre?! - fakad ki belőle.
- Nézd! Évekig magam alatt voltam főként az egyetemi dolgok miatt! Ha elmentem volna mindenki úgy nézett volna rám, hogy ,,Na! Ez mi a francot keres itt?!" Nem akartam újra, hogy nyilvánosan megszégyenítsenek! Ha érted mire gondolok? - szomorúan nézett Katára, aki most minden sebezhető fájdalmat zsigerileg átérzett.
- Jaj édesem! Én annyira sajnállak, hogy ennyi mindent átéltél! De azért most már egyenesbe jöttél, vagy nem?! - kérdezte őszintén, aggódva a másik miatt.
- Hát... - úgy tűnt Áron egy kissé elbizonytalanodik, majd töredelmesen bevallotta, hogy bizony megesett, hogy igenis voltak borzalmasan szakadékszerű mélypontok az életében.
- De életem miért nem írtál, vagy csörögtél rám?!
- Figyel anno 2008-ban megpróbáltam, de hallottam egy szuszogó férfihangot a háttérben hajnali hétkor és inkább leraktam a kagylót!
- Timinek szóltál?
- Figyelj szerintem Timi a két gyerkőccel már így is éppen eléggé elfoglalt, nem gondolod?!
- De, de! Igazad van! Bocs! De azért csak ki lehetett volna találni valamit! Elmentél agyturkászhoz?
- Ezzel kapcsolatban egy megjegyzést! Igen, voltam! De! A volt munkahelyemen megtudták a dolgot és pár napon belül kirúgtak!
- Jaj, szegénykém! Miért kellett ezt csinálni?! - döbbent meg nagy szemeket meresztve.
- Hát... már több mint tizenöt éve erre a kérdésre keresem a választ! Valamin egész egyszerűen nem lehet változtatni!
- Úgy sajnálom! Annyira hülye voltam az egyetemen, hogy nem akartam hinni neked, pedig te csak jót akartál, ugye?!
- Ha őszintén, és nyíltan megismertél, akkor igen!
- Nem kedvelted Antit, igazam van?!
- Miből találtad ki?
- Állítólag a Timi mesélte, hogy láttál bennünket a töri tanszéken, amikor smároltunk! - kíváncsi, nagy szemeket meresztett rá.
- Nos így igaz! - nagyon szomorúnak tűnt, és magába is roskadt rögtön.
- Nem szeretnélek megbántani, mert nagyon jó barátom vagy, de másnap miért nem jöttél oda hozzánk a csajokhoz, hogy kidumálhassuk a dolgot?! - nézett rá kérdőn.
- Már megbocsáts, de szerinted az változtatott volna azon, hogy te nem velem akartál párkapcsolatot?... - bukott ki belőle.
- Ó... nekem fogalmam sem volt, hogy te így érzel irántam... azt hitem, hogy csak jópofáskodni akarsz...
- Szerinted az ember jópofáskodás címen ír valakinek egy rahedli szerelmes versikét?! - kicsit bosszús lett a hangja.
- Hát persze hogy nem! De akkor is! Valamit biztosan kitalálhattunk volna!
- Például azt, hogy te szuperszonikus sebességgel szakítasz Antival, és hozzám jössz! Ehhez mit szólsz? - megkeseredett cinikusság érződött a levegőben.
- Jaj ne már drágám! Most meg miért kell ennyire heveskedni! Nem áll jól neked ez a stílus!
- Tudod mit... Hülye idióta voltam, amiért ide jöttem, és azt gondoltam, hogy majd egy jót beszélgetünk a régi idők kedvéért! - készült felállni, de Kata megfogta, és jó szorosan megszorította szőrös kezét:
- Kérlek édesem! Maradj még! Ne menj el! - bámulatosan kifejező őzikeszemibe újfent visszalopakodott a kislányos rettegés, de már megvolt benne a talpraesett, győzködő akaratosság is, amit Áron sem hagyhatott figyelmen kívül!
- Rendben! Ha már ennyire szépen kértél! - újból helyet foglalt.
Időközben hazajöttek egymás után a gyerkőcök a suliból. Előbb a két nagyobbacska ikerfiú Matyika, és Barnuska, akik mit sem törődve az újdonsült vendéggel máris elvonultak saját kuckójukba házit írni. Később az egyik csinos szomszédasszony is hazahozta Fannikát, aki még óvodába járt, és szakasztott mása volt anyukájának. Huncut cserfes természetéről már nem is beszélve.
- Szia anyuci! - köszöntötte puszival anyukáját, aki tüstént sugárzó mosollyal ölbe kaptam, és össze-vissza csókolgatta angyali arcocskáját. - Ki ez a bácsi? - bámult a megilletődött Áronra gyanakvóan.
- Ő egy nagyon kedves, aranyos bácsi, akivel anyuci együtt járt iskolába, és most meglátogatott bennünket!
- Hoztál ajándékot? - kérdezte a kis hercegnő csillogó szemekkel.
- Hát... sajnos nem! Majd leközelebb! - felelte.
- Anyuci! Játszhatok?
- Persze, egész nyugodtan! - tette le a földre és a kislány máris szaladt kis tipegő lábacskáival testvérei melletti gyerekszobájába, hogy elfoglalja magát.
- Fantasztikus gyerkőceid vannak! Gratulálok! - jegyezte meg Áron.
- Hát nagyon köszönöm! Őszintén kívánom, hogy te is találj rá a boldogságra!
Az egész napot töviről-hegyire alaposan kivesézték és átbeszélgették, felélesztve ezzel a régen elveszettnek gondolt őszinte barátságukat.