EGY NAP ALATT ELLOPTAD A SZÍVEMET

A szupermodellből lett dél amerikai, egzotikus vonásokkal rendelkező színésznő felnézett a kristálytiszta égboltra, ahol csupán egy-két elárvult vattacukorpamacsra emlékeztető kisebb, gomolygó felhőfoszlány vonulását láthatta. Kilépett minden extrával felszerelt, légkondicionált lakókocsijából, és - mivel a sminkes szobából jött -, máris tökéletes Kleopátra-típusú bronzbarnás arcbőrrel, és frizurával máris készen állt, hogy elbűvölje nem csupán az örökké arrogáns, mérgelődő rendezőt, hanem a kedves tévénéző rajongóit, mondhatni szerte a világon.
- Gyerünk emberek! Mozogjunk, ha nem akarunk egész éjszaka is dolgozni! - adott egyértelmű utasítást az örökösen elégedetlenkedő rendező, aki úgy festett ilyen idegállapotban, mint aki könnyedén megfojtott volna bárkit egy kanálka vízben, ha úgy hozza a kedve. - Gyerünk Marjorie mire vársz?! Kamera bekap! Felvétel!
A gyönyörű színésznő vérprofin, és mesterien átgaloppozott tipegve a felállított kameraállványok, és áldíszletek között, és abban a pillanatban, hogy magabiztos, temperamentumos latin nőként kinyitotta az ajtót, melyet - szerepe szerint -, jócskán illett becsapnia tökéletesen hozta a ráosztott díva szerepkört, miközben a latin macsó férfi színész, akinek csábítási feladata volt szintén ütősen alakított. Elvégre ki ne rajongott volna azért, ha egy napbarnított, sportos test megvillantja hasizmát, és lefegyverzően csibészes, gyerekes mosolyát. A legtöbb női tévénéző egészen biztosan majd elolvadt, amikor Eduardo végiglejtett, és belevigyorgott egy-egy felvétel végeztével az ötvenkilós kamerába, melyet az operatőrnek mindig ildomos volt a színészek mozgásához igazítani, persze csak, ha nem akarta, hogy azonnal kivívja a gyilkosan maximalista rendező haragját.
Éppen az egyik medencés jelenetet vették fel, ahol álomgyönyörű hölgyek flangáltak a legújabb bikinikben, és csábosan sokat mutató fürdőruhájukban, amikor a színésznőnek szinte rögtön megakadt a tekintete az egyik külföldi kellékes, pufók emberen. Messzi, távoli országból jött, és a spanyol nyelven kissé hadilábon állt, de kézzel-lábbal, és némi akcentusszerinti, hevenyészett angol nyelvtudással úgy tűnt remekül feltalálja, és meg is érteti magát.
- Na, mi lesz már Roberto? Nem érünk rá egész nap! - ordított rá egy nagyot a rendező, mire a kissé ügyetlen, és kellőképpen kétbalkezes kellékes férfi a felszolgált, kiadósan ragadós narancslé mennyiséget egyenesen a bikiniben feszítő hölgyek bronzbarnára sült, felhevült testére löttyintette.
- Roberto! Most néz meg, mit műveltél?! - keltek ki önmagukból a gyönyörűbbnél is szebb hölgyek. - Így hogy a fenébe forgassunk, magyarázd már el nekünk?! - tették csípőre kezeiket, és ellenségesen, szúrós barna szemeikkel farkaszemet néztek támadásra készülve az ügyetlen férfival szemben, aki szemlátomást most úgy nézett ki, hogy sorozatban nyelnie, tűrnie kellett a záporozó kritikákat, mint egy halálra rémült kisfiú, aki nagy valószínűséggel a következő pillanatban sírógörcsben törhet ki.
Bár Marjorie is kapott bőségesen a ragadós, tapadós narancsléből, most azonban úrinőként viselkedett, aki nem pánikol be, hiszen az luxus lenne, hanem minden szempontból igyekszik a helyzet magaslatán állni.
- Hölgyeim! Nézzétek el szegény Robertonak, ezt a sajnálatosan véletlen kis balesetet! Biztos vagyok benne, hogy csak egyszerű véletlen incidensről van szó! - kezdett dallamosan, gyorsan beszélni spanyolul, mégis nőies kifinomultsága szinte valósággal azonnal vibrált a nyárias Caracasi levegőben. Mikor végzett a kisebb szónoklattal, amit a többi főként női kollegájához intézett megvárta, hogy szavai vajon elérik-e a kívánt hatást.
- Már megbocsáss drága Marjorie, de én ezt nem vagyok hajlandó eltűrni! - fakadt ki egy spanyol, latin szépség, akinek hibátlan, tökéletes testen valósággal aranyló gyöngyökként csillogott a száradásnak indult üdítőlé.
- Igen, Fernandának mindenben igaza van! - mintha haragos, harcias kis csibék lettek volna a legtöbb színésznő máris kollegnanőjük védelmére kelt. Marjorie azonban rögtön észrevette, hogy Robertonak legörbül a szája. A síráshoz közelítő, jelentős pillanat volt ez, és meglehet csupán csak azért, hogy kicsit jobb kedvre deríthesse, vagy épp megvigasztalja könnyed szökkenéssel odalépegetett tűsarkú cipőiben felpaprikázott kolleganője mellé, és enyhén megbökte mire a gyönyörű, és egzotikus színésznő egyenesen a medence kellemesen meleg vízébe csobbant.
- Van még valaki, akinek nem tetszik bármi is?! - kérdezte ellenségesen a többi nőtől, akik most már fülüket-farkukat behúzták, mert egyik sem akarta csuromvizesen megcsinálni a még mindig forgó felvételt. - Akkor azt hiszem dolgozhatunk tovább! - Marjorie könnyed, nőies eleganciával lehuppant a hófehér, műanyag ágyra, kezébe vette saját narancslevét és hibátlan tökéletességgel visszatért eredeti szerepköréhez, melyből nagyon úgy tűnt, hogy a legtöbb színésznő jócskán elfeledkezett.
- Drága Roberto! Kaphatnék még egy kis narancslevet, por favor rapido? - kérdezte csilingelő, kedves hangon, mire a kissé ügyetlen kellékes férfi már hozta is a közepesméretű üveges kancsót és udvarias pincérek módján kiszolgálta a színésznőt, aki jóleső, szerelmes érzésekkel valósággal belepirult a flörtölős pillanatba, melyet természetesen a kamera is rögzített, és amikor később a nap végén végeztek a felvételekkel a rendező valósággal elvolt ragadtatva, hogy kedvenc színésznője mennyire ura volt a helyzetnek. Nem hiába volt édesanyja operaénekesnő, az apja pedig vegyészmérnök.
Később svédasztalos ebédszünet következett, ahol minden stábtag megjelent, és néhány színésznő. Marjorie úgy döntött, hogy ezt a szusszanásnyi, alig fél órás időt fogja kiadósan kihasználni, hogy megismerkedjen egy kicsit közelebbről a furcsa, szerencsétlennek tartott Robertoval.
Kijött lakókocsijából, és elegáns, könnyű nyári ruhát vett fel, egy bőr szandállal, mely még mindig babonázóan csinossá varázsolta egyébként is hibátlan megjelenését. Megfogott egy porcelántányért, és beállt a többiekhez a sorba, miközben örökösen kíváncsi, és érdeklődő tekintete mindenütt Robertot kereste. Amikor aztán az asztal végéhez ért odament az egyik stábtaghoz, és kedvesen megkérdezte, hogy Robertot hol találhatná meg?
- Kéz csókolom drága művésznő! Roberto mindig egymagában szokott enni! Tetszik tudni nagyon furcsa ember az! Folyton írogat valamit a jegyzetfüzeteibe! Sosem lehet tudni, hogy éppen mi járhat a fejében! - válaszolta a meg a feltett kérdést. - A bungalóknál lesz azt hiszem! Marjorie tányérral kezében rögtön a bungalók felé vette az irányt, melyeket azoknak az embereknek hozattak ide, akik nem kedvelték a luxus lakókocsijukat. Nem mintha a bungalókban akárcsak elfogadhatóbbak lennének a párás, fülledtség jelei.
Marjorie határozott, nagy lépésekkel már valósággal szaladva tette meg az utat a bungalókig. Maga sem tudta hogy miért, de szíve vadul kezdett verni, és kalapálni, és valahányszor az ügyetlen Roberto akárcsak feltűnt a színen, mintha új, és ismeretlen érzések kezdtek volna lelkébe költözni.
- Roberto amore! Merre vagy?! - kiáltotta hangosan a levegőbe. Az egyik ember máris az egyik nagyalakú pálmafára mutatott. Most annak a tövében üldögélt Roberto. Úgy tűnt, mint aki megpróbál lazítani, vagy kivonni életéből a gyilkos stresszfaktorokat, mely egy-egy megterhelő munkával együtt szokott járni. Úgy tűnt nagyon szomorú, és el van keseredve, ami a forgatás alatt, kétbalkezessége folytán megtörtént, és most valósággal mardossa a bűntudat.
- Buena tardes Roberto! Me permite? Cómo está? - érdeklődött hogyléte felől.
Mivel Roberto nem beszélte jól a spanyol nyelvet, csupán csak tördelek szavakat volt képes gagyarászni akcentusával angolul párat bólintott, hátha a kedves, közvetlen színésznő megérti.
- ?Lamento mucho lo sucedido! ?Espero que estés bien?! - őszintén sajnálta, ami a forgatáson történt, és érdeklődött, hogy nem esett-e baja.
- No, no, no... - felelte a férfi bizonytalanul, aki most egyszerre félve, és ugyanakkor gyanakvón mérte végig a roppant csinos színésznőt, mert nem értette, hogy mit akarhat tőle?
- ?Puedo tener mi humilde cena contigo? - Marjorie megkérdezte, hogy elfogyaszthatná-e a vacsoráját Roberto társaságában, és mikor válasz nem csupán egy bólintás érkezett úgy döntött, hogy ő is a pálmafa árnyékába telepszik a gyepre Roberto mellé, és falatozgatni kezdett. Mivel valósággal imádta a tenger gyümölcseit, és a sült garnélahúsból készített rákpogácsa falatkákat megpróbálta megkínálni Robertot, aki felajánlotta neki saját házi burgonyás lepényét, melyet még a nagymamájától tanult meg Európában.
- ?Muchas gracias! ?Muy sabroso y delicioso también! - nagyon finomnak találta a lepényt, és amint gyöngéd ujjbegye hozzáért Robert vaskos, érdes tenyeréhez láthatatlan szikrák kezdtek pattogni közöttük. Utoljára Eduardoval volt kapcsolata. Nagyon szeretett volna családot, de a sótlan, és arrogáns szappanoperasztár azt mondta, hogy neki a nemzetközi karrierjére kell koncentrálnia, és egyáltalán nincs ideje gyerekekkel foglalkozni, amikor azok csak púpok, meg koloncok az ember hátán. Marjorie ekkor döbbent rá arra, hogy a legtöbb latin macsót egyedül csak önmaga felpüffesztett egoja érdekli egyedül. Összetört a szíve, és kellett hozzá jó pár év mire úgy ahogy egyenesbe sikeredett jönnie megint, és a kamerák kereszttüzében szerepelhetett újra.
- Entiendo que debe ser muy difícil para ti prosperar y vivir en un país extranjero, en otro país extranjero, y solo quiero decirte que eres muy bienvenido... ?Sería amiga tuya! Claro, ?si eso te parece bien? - azt mondta, hogy megérti, hogy idegen országból jött, és idegen országban kell élnie, és boldogulnia, de nagyon szívesen lenne a barátja.
Mivel az ebédszünet lassacskán végéhez közeledett, és Marjorie-nak vissza kellett térnie a munkájához, ezért mindketten elfogódottan felálltak, és mivel Robertónak fogalma sem lehetett, hogy ilyen esetekben mi lehet a teendő óvatosan kinyújtotta egyik kezét, mintha készülni kezet fogni.
Marjorie kicsit meglepődött, majd ő is kinyújtotta kezét, és nagyon finoman megszorította Roberto mancsait, majd arcra puszival, és egy gyönyörű, és kifejező mosollyal búcsúzott - legalább is -, átmenetileg tőle.
Amikor visszatért a forgatásra, ahol - úgy tűnt -, egyedül csak őrá várt az egész stáb, és a többi színésznő is, mintha teljesen átalakult volna belső, külvilág számára szándékosan rejtegetett énje: visszavonhatatlanul szerelmes lett egy idegenbe, akiről jóformán nem is tudott semmit, és talán épp ezért volt ez ennyire izgalmas.
- Na végre valahára, hogy te is itt vagy drágám! Akkor fiúk, lányok! Remélem forgathatunk, ugye?! - kérdezte a jócskán idegbeteg rendező. Mire mindenki megtalálta a helyét, és elkezdődhetett a forgatás Marjorie szíve valósággal lázban égett, és bár profizmusára semmi panasz sem lehetett, azért a legközelebbi stábtagok között máris felmerült a gyanú, hogy a művésznővel nem stimmelhet valami.
A forgatási nap végére jóformán mindenki jócskán elfáradt. Nagy szerepe volt benne, hogy egy jelenetet, és a legtöbb snittet is volt, hogy harmincszor meg kellett ismételni. Marjorie - látszólag -, a lehető legnagyobb toleranciával, és partnerséggel állt hozzá a dolgokhoz. Ha kellett harmincszor beleugrott a kellemesen meleg medencevízbe, amikor egy kislányt kellett kimenteni a vízből, máskor pedig egy egész gyümölcsöstálból kedvére csemegézhette a nagy, lédús szőlőszemeket. A rendező nem győzte dicsérni, és a kevésbé tapasztaltabb kollegái elé, mint követendő szakmai példát állította megnyerő, sziporkázó személyiségét.
Marjorie kicsit elfáradtan ment vissza a légkondicionált, minden extra kényelemmel felszerelt lakókocsijába, aminek az ajtaja előtt egy hibás helyesírású levélke fogadta, és egy kisebb cserepes nővény, melyen érződött, hogy szívvel gondozták, és adták. Szíve azonnal hevesen dobogni kezdett. ,,Vajon ki lehetett a titkos hódoló?" - faggatta magát, amint igyekezett egymás után többször is elolvasni a levelet. Mire a levél végére ért szerette volna karjaiba zárni a félszeg, ügyetlen Robertot, aki - úgy tűnt -, most nagyon kitett magáért. Ám mivel jócskán kimerítette az egész napos forgatás Marjorie inkább úgy döntött, hogy lepihen egy kicsit kihúzható, komfortos kanapéján. Észre se vette csupán csak másnap reggel, amikor Roberto félszegen jó párszor kopogtatott lakókocsija ajtaján kedvenc tejeskávéja kíséretében, hogy bizony kissé elkésett, és most valami találó mentséget szükséges találnia, hogy a maximalista rendező ne vegye azonnal a fejét.
- Gracias Roberto! - hálálkodott, és érezte, amint a tejeskávés kartonpoharat megfogta, hogy bájosan elpirul. Már milyen régóta nem érezhette ezt, legalább is őszintén, és igazán, és most valósággal bizsergett egész lelkében.
Roberto igyekezett megkérdezni, hogy segíthet-e bármiben, és Marjorie mire kézzel-lábbal minden színészti képességet latba vetve elmutogatta neki, hogy milyen ruhákra lesz szüksége, hogy kamera elé álljon Roberto bravúros ügyeséggel, kisebbfajta stílusérzékkel össze is szedte azt, amire szüksége lehet.
Marjorie igyekezett tetszetős, gyémántszínű, tűsarkú cipőjében olyan gyorsított ütemben tipegni, amennyire csak bírt, és amikor már úgy érezhette, hogy végleg elfárad Roberto semmivel sem törődve karjaiba kapta, mintha egy törékeny porcelánbaba lenne, és rohanni kezdett vele a forgatási helyszínre, mint akinek minden perc drága. Amikor ismét a rendező színe előtt álltak, a rendező látványosan karórájára mutatott, miszerint: az idő igenis pénz, ha tetszik, ha nem, így Marjorie futó puszival honorálta a megszeppent Roberto ,,életmentő" erőfeszítéseit, amíg az háttérbe vonult.
Miközben tartott a felvételt Marjorie mintha egész végig Robertot bámulta volna annyira szerelmesen, annyira vágyakozva, amihez csak a legszerelmesebb emberek érthetnek a földön. A stáb, és a legtöbb színészkollega persze azonnal megérezte ezt, és a szünetekben kedvesen, csipkelődve máris ugratni kezdték Marjorie-t, hogy ennyire szerelmesnek sem látták még soha ebben az életben.
Amikor egy-egy jelenettel megint csak elkészültek Marjorie senkivel, és semmivel se törődve azonnal Robertohoz szaladt, és máris spanyolos gyorsasággal, és heves gesztikulálással csacsogni kezdett arról, hogy miként, és hogyan alakult a napja, majd amikor rájött, hogy Roberto alig érti mit is akarhatott neki mondani azonnal beszerzett magának egy digitális fordítókészüléket, mely úgy működött, hogy az embernek csupán csak bele kellett beszélnie egy mikrofonba, mely a készülék része volt, és a kihangosítva egy gépi hang máris automatikusan, alig pár másodpercen belül darálni is kezdte, hogy hozzávetőlegesen vajon mit is mondhatott az illető?
- Annyira örülök neki Roberto, hogy veled találkozhattam! - beszélt bele a kis fordítókészülékbe, mely szinte azonnal le is fordította, amit kimondott. Robertó végre ismerős, hazai nyelvet hallott, mert egész tekintetét vidámság, és önfeledt ujjongás töltötte el, hogy végre igaz gépiesített formában, de azért mégiscsak hallhatja saját anyanyelvét.
Marjorie szájához tartotta a ordítókészüléket, és Roberto végre beszélni kezdett. Elmesélte, hogy megélhetés, és anyagi gondok miatt kellett Európát elhagynia, és hogy mennyire hiányoznak neki azok a szerettei, és megmaradt családtagjai, akiket hátra kellett hagynia, hogy mindenképp boldogulni tudjon. Marjorie figyelmesen, és kíváncsian hallgatta a történetét, és egyre jobban beleszeretett ebbe a különös férfiúba. Mire kicsit furcsán kibeszélgették magukat Marjorie azt érezhette hogy nem csupán egy őszinte, igaz baráttal lehetett gazdagabb, de megtalálta élete második felét, akire egész eddig várakozott.

KARÁCSONYI MEGTALÁLTALAK!

A csinos, harmincas éviben járó, filigrán hölgy rettentően izgult, és zavarban is volt, mert amikor legelső alkalommal megismerkedett a jóképű, és különleges férfival, aki elmesélte jóformán egész életét; kezdve attól a pillanattól, hogy özvegyen maradt nagymamája nevelte fel, mert a szülei hamar meghaltak, egészen addig, amíg a mennyasszonya a polgári esküvői szertartáson szakított vele, valahogy rendkívül furcsának, és már-már megmagyarázhatatlannak tűnt ez az egész.
Virágot a legtöbb ún. ,,csajos barátnője" kertelés nélkül lebeszélte volna. Elég, ha csak arra gondolt, hogy amikor egy-egy csajos bulizás keretében kicsit összejöttek máris a macsó pasik jóképűsége, vagy épp a bunkósága volt az egyedüli pletykatéma. Ő most viszont döntött, és úgy határozott kockáztatni fog, és lép egy hatalmasat előre, hadd lássa, hogy mi fog kisülni a dologból.
Mivel jóformán egész évben szinte alig volt szabadideje, és az a soványka húsz nap is hamar elszállt, amit az aktuális vállalatcsoport szabadság címen az alkalmazottak részére kiszokott utalni így Virág úgy döntött, hogy a karácsony megfelelő alkalom lehet, hogy egy szimpatikus embert az ember mélyen, és igazán megismerjen.
- Kislányom! Azért remélem vigyázol magadra, mert te is tudod, hogy milyen álságos, szemét alakokkal van tele ez a nagy világ! - figyelmeztette jócskán aggódva felnőtt lányát az aggodalmaskodó anyuka.
- Igen, anyukám! Annyira imádlak, hogy ennyire féltesz! Önálló gondolkodású, felnőtt nő vagyok, akit anno még karate tanfolyamra is beirattatok! Ha kell egy orvszarvút is simán lazán leterítek! - válaszolta a feltett kérdésre.
- Ha bármi baj van légyszíves feltétlenül hívjál fel! - kérte az anya.
- Igen anyu! Imádlak! - válaszolta, majd letette a kagylót,mert tisztában volt vele, ha anyukája egyszer rákezdi az isten se képes megálljt parancsolni neki.
,,Vennie kellene valami kis apróságot, vagy ajándékot a boltban?" - töprengett, elvégre nem illik ajándék nélkül csak úgy beállítani valahova, vendégségbe menni meg pláne, hogy nem. De mit is vehetne? Aztán hirtelen ötlete támadt. A legtöbb férfi szereti az ún. divatos kiegészítőket, mint mondjuk a sálakat, nyakkendőket és hasonlókat. Így volt egy kisebb megtakarítása, és úgy döntött vesz a férfinek egy szép nyakkendőt, és szinte kedvére eljátszadozott a gondolattal, hogy még segítőkészen meg is köti a számára, ha esetleg a férfi nem boldogulna vele.
Hamar elérkezett szenteste. Az ember ilyenkor valósággal úgy érzi, mintha a napok rohannának, és nem akarnának megállni. Szépen, csinosan felöltözködött. A jelszava: nem egy buliba mész, hanem egy ünnepi, meghitt, remélhetőleg romantikus estét fogsz együtt tölteni egy rendkívül vonzó férfival, aztán ki tudja, de semmi szex, legfeljebb a csókolózás stratégiájának kitágítása.
A férfi az egyik nemrégiben épült gondosan berendezett lakóparkban lakott, ami az elit környék benyomását keltette, persze csupán azoknak, akik a város kevésbé szívderítőbb környékén voltak kénytelenek berendezkedni.
Háromszor csengetett a kaputelefonba, mire egy markáns férfihang vette fel a másik vonalon:
- Tessék? Ki az?! - kérdezte.
- Ö... szia Boldog Karácsonyt! Virág vagyok! Felmehetnék?! - érdeklődött.
A vonal végén hosszú hallgatás, majd hat percen belül a férfi újfent beleszólt: - Persze! Gyere csak be nyugodtan! - és benyomta a berregő ajtónyitó gombját, mire a hölgy végre belépett a jó meleg előtérbe, ahol a falon kazettákra emlékeztető postaládák sorakoztak.
,,A fenébe! Elfelejtette megkérdezi, hogy hányadik emeleten lakik a pasi! - gondolta. de semmi vész, mert a postaládáján egészen biztosan fel van tüntetve." - így odalépett a postaládák aprócska, szinte gyerekméretű kazettáihoz, és aprólékosan máris szemügyre vett minden nevet, és címet, míg végül máris megtalálta, amit keresett: Kékessy Bernát ötödik emelet!
Mivel meglehetősen bizalmatlan volt már szinte gyerekkora óta a felvonókkal, úgy döntött, hogy lépcsőn könnyebben menne, de mivel jóformán mind a két kezében csomagokat szorongatott, ezért végül mégiscsak a lift győzött.
Pillanatokon belül fent volt az ötödiken, és a jóképű, sármos férfi már várta őt, és amikor tekintetük egymásba kulcsolódott, és kezet is fogtak félszegen egymással Virág szíve valósággal azonnal majd kiugrott a helyéből. ,,Az képtelenség, hogy bárkinek is ekkora mázlija legyen!" - töprengett, amint tetőtől-talpig részletesen felmérte a férfit.
- Üdvözöllek! - fogta meg a kezét a férfi, és máris bevezette a lakásba, miután Virág levette turabakancsszerű cipőjét.
- Nahát! Fantasztikus ez a lakás! Gratulálok! - lelkesedett.
- Nagyon szépen köszönöm... - válaszolta elfogódottan a férfi. - A feleségem érdeme...
,,A francba! Álljunk csak meg! Tudhattam volna! Feleségről nem volt szó!" - Virágot szabályosan kiverte a veríték már a ,,feleség" szó említésére is. Egy újabb kegyetlen tréfa az élettől? Lehetséges!
Bernát rögtön megérezte, hogy a hölgy kissé elkámpicsorodott, ezért azonnal korrigálta a válaszát: - Még mielőtt nagyon megutálna kedves Virág néhány dolgot szeretnék elmondani magamról... Talán fáradjon be a nappaliba ott nyugodtan beszélgethetünk! - mutatott az előszobából nyíló kényelmes, és otthonos, nagyméretű szobára.
Virág gyanakodva követte. Hitte is meg nem is a férfi válaszait.
- Elvehetem a kabátját, csomagjait, és miegyebet? - érdeklődött segítőkészen.
- Ö... ez nagyon figyelmes! - kibújt a téliesített kabátjából, és a sapkáját, sálját odaadta Bernátnak, míg a két kezében szorongatott szatyrai egyelőre vele maradtak, hiszen mindenképp szeretett volna meglepetést szerezni.
- Megkínálhatom esetleg valamivel...? Szereti a forró csokit?
- Az az egyik kedvencem, de legyen szíves üljön már le, és hallgasson végig! Mit szólna, ha először is a tegezéssel kezdenénk?
- Ö... hát nem bánom...
- Először megijedtem, mert azt mondtad a feleséged rendezte be a lakásodat! Ne haragudj, de megkérdezhetem, hogy ezt hogyan is kellene érteni?! - emelte rá kíváncsi, gyönyörű barnás szemeit.
- Tudod a feleségem fantasztikus nő volt, sajnos beteg lett, és elvesztettem őt... - fulladt ki a férfi hangja, és máris úgy tűnhetett, mint aki kis híján azonnal elsírja magát, és nagyon szomorú lett a tekintete.
- Jaj, mekkora egy idióta, hülye csaj vagyok! - bukott ki Virágból. - Őszinte részvétem, és kérlek... ne haragudj rám! - annyira zavarba került a közölt bizalmas információktól, hogy azonnal kimelegedett és el is pirult, mely egyfajta bájosságot kölcsönzött egész angyali lényének.
- Semmi baj! Tudod elég nehéz erről beszélni, mert rengeteget gondolok rá, és borzasztóan hiányzik még ma is.
- Ez természetes! Nem tudom, hogy alkalmas-e a pillanat, de szerettem volna egy kicsit kedveskedni, elvégre mégiscsak karácsony volna, vagy mifene, és nem tudtam, hogy mit is vehetnék, úgyhogy vettem néhány dolgot, aminek remélem örülni fogsz! - nyújtotta át zavarában mind a két szatyrot, amiben becsomagolt ajándékok lapultak.
- Ez igazán nagyon kedves volt tőled... Én is szeretnék adni valamit majd később... - szabadkozott Bernát, és óvatosan elvette a két szatyrot. - Néhány dolgot még muszáj elmondanom neked, hogy megértsd mi a helyzet! Tudod Annával megbeszéltük, hogy ha egyikünk előbb menne el, mint a másik, akkor is megpróbálunk teljeskörű, viszonylagosan boldog életet élni, annál is inkább, mert van valaki, aki a világ összes kincsénél fontosabb és becsesebb... - itt elhallgatott egy percre, hogy Virág jól képes legyen megemészteni a hallottakat.
,,Már megint kifogtam egy apukát! Ez az én formám!" - gondolhatta, mégis annyira szíven ütötte a fölkaróan érzelmes történet, hogy muszáj volt figyelmesen végig hallgatnia.
- Látom rajtad, hogy nagyon meglepődtél! Bocsáss meg, ha úgy érzed, hogy egyszerre mindent rád zúdítok, de sajnos volt egy-két komolyabb csalódásom az életben, és az ember a lelki sebektől csupán csak még érzékenyebbé válik a külvilággal szemben. - logikusan felépített következtetésére Virág csak helyeslően bólintani tudott párat.
- Nem haragszom, de tudod akikkel eddig volt szerencsém megismerkedni egyáltalán nem állítottak már a legelső alkalommal kész tények elé! De talán neked van igazad! Nagyon sok esetben nincs értelme köntörfalazni!
- Ennek nagyon örülök, hogy hasonlóképpen látod a dolgokat, akárcsak én! Akkor, ha megbocsátasz, mindjárt visszajövök! Addig nyugodtan érzed magadat teljesen otthon. - azzal Bernát elviharzott titokzatoskodva a hálószoba mellé, és magára csukta az ajtót, míg Virág tüzetesen megnézte a férfi összes holmijait. Számtalan mennyezetig érő polcot talált rajta műfajok szerint kategórizáltan szépirodalmi kötetek egész sorozataival. Ha annak idején ő sem vette volna félvállról az emeltszintű érettségijét, ki tudhatja? Talán máris több kínálkozó lehetőséget megtudott volna ragadni a nagybetűs élet szamárlétráján. Legalább is ez volt az általános vélekedés. Találomra kivett egy jó vaskos verseskötet, és ahogy lapozgatni kezdte váratlanul egy esküvő fénykép hullott ki a zizegő lapok közül. A férfi és mennyasszonyi ruhát viselő felesége olyan tökéletesnek, boldogoknak, és sugárzóaknak tűntek, mintha csak egy magazin címoldaláról léptek volna le. Virágot most mardosó bűntudat kerítette hatalmába. Úgy érezte semmi joga sincsen, hogy eközé a férfi és elhunyt felesége emléke közé álljon, mint valami pasifogó csaj, aki csak egy egyéjszakás kalandot akar!
Időközben a férfi visszatért a szobából. Egyik kezében egy ünnepi ruhácskába felöltöztetett, lenszőke hajú, tipegő kislányt vezetgetett egyik lábcsakáját a másik után, mert a kislány még nagyon bizonytalannak mutatkozott a járás tekintetében.
- Óvatosan kicsim! Csak szépen fokozatosan! Ügyes vagy! - igyekezett biztatni, bátorítani a pici lánykát, aki minden egyes bizonytalan lépése után kérdő, nagy szemekkel az apukájára tekintett, hogy vajon jó-e az amit csinál?!
Virágot annyira meglepte ez a váratlan esemény, hogy nem győzött azonnal zsebkendőt keríteni táskájából, mert legszívesebben azonnal sírt volna, akár a záporeső. Annyira megindította és orkánerejűen felkavarta az érzés.
- Nahát... - csak ennyit tudott kinyögni, amikor a kislányt apukája kedvesen az egyik fotel felé terelgette, majd óvatosan leültette a fotelbe.
- Kényelmesen ülsz kincsem! - kérdezgette az apja, ám a kislány mintha már nem is figyelt volna rá, mert azonnal szemmel akarta tartani Virágot, aki nem győzött mosolyogni, és vigyorogni.
- Ő itt az én imádnivaló kislányom, aki most kicsit félős, mert nehezen barátkozik az emberekkel, de láthatólag téged máris nagyon kedvel. Igaz prücsök?
A kislány nem felelt, csupán még nagyon gombszemekkel kezdte vizslatni az új felnőtt nőt, aki betolakodott az ő közös életükbe.
- Gyönyörű kislányod van! Gratulálok hozzá... - alig merte kimondani a szavakat, nehogy még több felesleges fájdalmat okozzon vele.
- Nagyon köszönöm! Tudod napról-napra az édesanyjára hasonlít, és olyan temperamentuma is van! Bár lehetséges, hogy nagyon elfogódott vagyok vele szemben.
- Nem dehogy! Egy gyerek folyamatosan fejlődik, és változik, de a genetika persze sok mindenben ludas lehet! De egyébként tökéletesen igazat adok neked.
- Látom, hogy zavar, vagy bánt valami! Bocsánatodat kérem, ami miatt nagyon sok mindenről csupán csak most szóltam, de azt szerettem volna, ha ne tarts engem is olyan embernek, akiknek pusztán csak újabb játékszerek a nők. - egyenessége, nyíltsága, őszintesége lefegyverzően hatott.
Mondhatni annyira volt részegítő, és kábító is egyszerre, hogy Virág azt se tudta, hogy egyik percben még a valóság talaján lebeg, míg a másik parton már ott tündököl álomország. Kezdett túl sok lennie ez a nap, mégse merte visszautasítani.
- Szeretnél valamit kérdezni? Bármire nagyon szívesen válaszolok! - nézett rá kérdő tekintettel, mint aki pontosan tudja, hogy önhibáján kívül összezavarta a hölgyet.
- Hú! Hát nem mondom kedves Bernát! Ez nekem... szóval... egy kicsit sok volt, így egyszerre... - bökte ki hosszú percek után.
- Megértem, ha most inkább elmennél...
- Szó sincs róla! Eszembe sem jutott, csak... ez még nagyon új nekem, és eddig még nem nagyon találkoztam olyan fantasztikus, és különleges emberrel, aki ennyire nyíltan, és őszintén közeledett volna hozzám... - saját magát is jócskán sikerült meglepnie őszinteségével. Valamikor ez az egyetlen járható út, még akkor is, ha az ember érzi, hogy a másiknak esetleg kellemetlen, vagy éppen fájdalmas.
- Ennek igazán örülök! Szeretném megkérdezni, hogy kérhetnék-e tőled egy hatalmas szívességet? - járkálni kezdett, miközben veszettül tördelte, ropogtatta ujjperceit.
- Hékás! Nyugi! Én vagyok nagyon zavarban, és gyötör a bűntudat erre te látszol máris totálisan idegbetegnek! - gyorsan felpattant ülő helyéből, és végre megszoríthatta a másik kezét.
- Igaz... teljes mértékben így van! - pár lépésnyire megállt, és szembefordult Virággal. - Szeretném, ha vigyáznál a kislányra egy kis ideig...
- Hát... nagyon szívesen! Bár az biztos, hogy ez tuttira nem egy hétköznapi randihelyzet, de miért is ne! - egyezett bele a kalandos mókába.
- Ez nagyszerű! Nem is tudod mennyit jelent ez nekem! - Bernát lehajolt, Virág máris azt hitte elcsattan majd kettejük között az a bizonyos legelső, jelentős csók, ám ehelyett Bernát tenyerébe fogta a kezét, és kézcsókot lehelt rá, amitől Virág jólesően azonnal majd elolvadt.
A délelőtt hátralevő részében Virág sikeresen összebarátkozott a kislánnyal, és rátalált valami igen-igen nélkülözhetetlen, és rendkívül becses kincsre, ami nagyon egyszerűnek tűnik ugyan, mégis talán a legnehezebb vállalkozás rátalálni egy egész életen keresztül.

LANKADATLAN SÓVÁRGÁS

Közelítőn, félutón, immár vészesen a negyvenhez.
Egyre morgósabb, türelmetlenebb
Sziszifuszi kődarabként szemlélődőm.
Többé-kevésbé még egészségesen,
mások sunyi szemén át COVID-gyanúsan
- hisz orvgyilkos-tűk tőrdöféseit ki nem állhatom.
Csupán zaklatott Hóhér-kötélidegeim fogyatkoznak
s romlanak tartós ördögi-görcsöket szimulálva.
Kicsit mintha már nehezebben is menne
a Lét szükségszerű eltűrése,
nyomtalannak becézett elviselése. 

S míg fölöslegességszámba mennek túlzásokba
vitt érzelgős-gyerekes ömlengések
jelenlegi helyzetemben jócskán
megengedett a kisebbrendűség ádáz,
összetett komplexusa
s a kegyetlen magasvérnyomás.
Lefojtott, suttogó önkívületben
mérgezi meg magát
az egykoron halhatatlan örök szerelem is,
- passzív összeomlások kórtana meglepően gyakori.

Honnan is támadhat fel napra-nap
újra fel azonosulási kényszer?!
Önkínzó vágy anyagiasult, harácsolásokra?
- Megalkuvók, haramia-kétszínűek
torz-groteszk okfejtése rendre meggyötör.
Az ember már ténylegesen
ennyire totálisan kiszolgáltatott,
agymosott gyarlósága,
tétova oktalansága egyszerre
nyugtalanít s meg is szégyenít.

Normális kapcsolatok titkos együtthatója ellustít,
szánalmassá tesz önző kiszolgáltatottságomban.
Féregként vagy épp alamuszi rágcsálóként
még mindig egyszerűbbnek tűnik az Élet,
amíg nem szükséges lábtörlőként,
hogy mások belém rúgjanak.

Kíméletlen őszinteségek tartós-jogos
hányingerét ódzkodva is,
- de legyűröm.
Muszáj s létszükséglet volna
mire az ember bármibe is belekapaszkodhatik.
Gyarló viszonylagosságok kifeszített hálóiba
gyakorta beleragadok
s már hiába is szabadulnék,
ha nem volna feltétlen muszáj egy konok,
jobb élet élhetőség-reménye,
mely tilos-küszöböm közelében megáll!
- Megfáradt ikra-fény bújócskázik arcom lárva-árkaiban,
míg Hóhér-Idők feketéllik a hiányt jelző térben!

AMIT A SZÍVED DIKTÁL

Az utolsó ami tinédzserkori lázadásából megmaradt az a tüsire vágott, sötétbarna haja volt, melyben nagyon is hasonlított anyához, ki ugyancsak valósággal gyűlölte a hosszú haját még anno a 70-es évek derekán; egyrészt a hosszantartó verejtékezés miatt, másrészt mivel modern stílusok követték egymást főként a nyolcvanas években, nem lehetett kérdés, hogy a frizurának is modernek, és sikkesnek kellett tűnnie.
Annyira izgult, hogy reggelizni jóformán teljesen elfelejtett. Csupán csak egy téliszalámis zsömleféleséget volt képes elcsámcsogni azt is a nyílt utcán, hiszen élete talán legfontosabb meghallgatására készült egy nagymúltú zenei kiadóvállalatnál, mely elviekben azt hirdette, hogy előszeretettel vesznek fel tehetséges, fiatalokat, akik ,,megreformálják“ a zenei ipart. Sajnos a ,,megreformálják“ kifejezést azóta se tisztázta senki, bárhogy is faggatóztak, amikor meghallgatásra jelentkeztek a sikerre, hírnévre, vagy épp elismerésre szomjazók.
Akusztikus gitárja készen állt, hogy bevesse magát. Még jól emlékezett, amikor tizennyolcadik szülinapjára anyukája egy fekete gitártokkal állított haza, és amikor jól láthatóan felnőttes lánya kérdőre vonta, hogy miért áldozott ennyire költséges dologba a fantasztikus anyuka az asszony csupán csak annyit felelt: mindent megérdemel a lánya, mert helyén van a szíve, és persze mert minden élethelyzetben igyekszik helyes döntést hozni.
A nagymúltú zenei stúdió épülete modern stílusirányzatot képviselt. Már ahogy az ember belépett a főépületben a szárnyas forgóajtón át a recepciós pulthoz megérezhette, hogy itt bizony vérprofikkal lehet dolga, és egy-egy zenei demófelvétel elkészítéséhez is komolyan, és mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk.
Vett egy nagy, és nagyon mély levegőt, miközben szíve annyira vadul dobolt, és kalapált, mint amikor először lesz igazán, és őszintén szerelmes az ember, majd megfogta a forgóajtót és belépett a bűvös körbe, melyről csak annyit sejtett, hogy most aztán - meglehet -, gyökeresen megfog változni az élete.
A két marcona gorillatestű biztonságis persze egyből felkapta busa nagy fejét, és valósággal nyálcsorgató, kéjes élvezkedéssel kezdték stírölni, amint könnyed gazellaszökkenéssel odalép hozzájuk a pulthoz:
- Szép jó reggelt az uraknak! Meghallgatásra jöttem! - közölte magabiztos közvetlenséggel.
- A fönt van az ötödik emeleten! Lépcsőn és lifttel is mehet! - közölte az egyik őr, majd cinkos mosolyt váltott a kollegájával, mint akik szabályosan máris sántikálnak valamiben.
- Nagyon köszönöm! További kellemes napot! - hátára vette a gitártokját és megindult a nagyméretű acélszínű liftajtók irányába.
Szinte alig nyomott meg egyetlen piros fényes gombot a lift azonnal kinyílt, és felvitte az ötödik emeletre, ahol valósággal kiröpült belőle, és megindult a grafitszürke szőnyeggel lerakott téglalapalakú folyosón, ahol rajta kívül már legalább heten várakoztak.
- Sziasztok! Szintén a castingra jöttetek? - kérdezte érdeklődve, közvetlenül, és máris lepakolta most mázsás súlyúnak érzett hangszerét az egyik műanyag fotel ölébe. A hét ember között voltak fiúk-lányok vegyesen, és persze féltékeny, irigységgel mindenki azt találgatta gyakankodva, hogy másoknak vajon milyen esélyük is lehet. A magabiztosnak, és határozottnak látszó fiatalos lány azonban ügyet sem vetett rájuk. Gondolhatta még úgy is jó sokára következik csak a névsorban, addig is bőségesen lesz rá ideje, és alkalma, hogy lelkiekben kicsit összekapja magát. Helyet foglalt az egyik műanyag széken, és aprólékosan végig gondolta eddigi életét. Már kislányként eljárt zongoraórákra, ahol volt egy fantasztikus tanára, aki kotta nélküli zenére igyekezett nevelni tanítványait, mert azt vallotta, hogy a túlzásba vitt kottamagolás megöli a zene szeretetét, és a felszabadult improvizációs kedvet, később jött csak a gitár, melyet egyik gimis osztálytársa otthonába látott először. Az egy elektromos gitár volt, és valósággal azonnal beleszeretett a hangzásába, akárhányszor csak végig skálázta precíz figyelemmel az egyes zenei akkordokat. Igaz a váltásoknál már nem volt annyira magabiztos, de mivel imádott zenélni kijelenthető, hogy könnyedén átlendítette magát a szóban forgó akadályokon is.
Később aztán szerelmes lett egy kisstílű rockbanda fenegyerekszerű énekesébe, aki persze már az első adandó alkalmat kihasználva megcsalta, és összetörte a szívét. Még így is több évbe is beletelt mire újra randizgatni kezdett, és bele nem habarodott egy tanáremberbe, aki csóró volt, és persze annyira slamposan, és turkálóból öltözködött, hogy az szinte már a masszív vicckategóriát súrolta, mégis hihetetlenül boldogok voltak egymás mellett, és úgy érezték rátaláltak egymásban valami különlegesre, és értékesre. A krach akkor ütött be, amikor a fiatal lány úgy érezhette, hogy a házasság, és a családalapítás lehetőségével jelképes kalitkába akarja zárni az adott férfi. Bár esze valósággal kívánta volna azt, hogy gyűrűt húzzanak egészen vékony, hosszanti ujjaira, örökké vad és nyughatatlan szíve viszont már azt suttogta fülébe: ,,vigyázz! Kalitkába akarnak zárni! Ne legyél még véletlenül se rabmadár!“ - Így történt, hogy a huszonötödik szülinapján bár a szíve szakadt meg, mégiscsak visszaadta a kis eljegyzési gyűrűt tartogató díszes kis dobozkát. Vőlegényével azóta kapcsolatban maradtak, és eldöntötték, hogyha nem muszáj nem teszik tönkre őszinte, és örök barátságukat, de valamivel azért mégiscsak lassítanak a tempón. Hálás volt a vőlegénynek, mert a férfi a tenyerén hordozta, és megérett és elfogadott olyasféle különös, különc dolgokat is, melyeket néhai apja kiváltképp ellenzett.
Később az egyetem elvégzése után bölcsész diplomával a zsebében úgy döntött, hogy kimegy Angliába, és szerencsét próbál, miként és hogyan képes végre egyedül is megállni a lábán? Ebben nagy segítségére volt néhány csoporttársa, akik szintúgy eldöntötték, hogy elsősorban külföldön próbálnak meg érvényesülni, és szakmai karriert felépíteni, miután saját hazájuk már sohasem lesz a lehetőségek országa. Így történt, hogy előbb Newcastle-ban, majd Cork megyében Írországban is szerencsét próbált. Egy dohányfüstös, hangulatos kis ír kocsmában aztán hallotta a hangját egy Londonból jött zenei producer, aki meghallgatást ajánlott neki, és amikor meglepően jól sikerültek a demófelvételek a stúdióban az összes, addig összekuporgatott spórolt pénzével meglépett az országból, és bottal üthették a nyomát. Később a helyi civil rendőrnyomozó még csodálkozott is a lány naiv, gyerekes hiszékenységén, aki viszont váltig állította, hogy a zenei iparban egész biztosan ismerhetik az adott szélhámos pasa nevét. Ám mint olyan sok csaló, szélhámos az adott embert is legalább öt év múltán kapták el, és mit ad isten megint nem volt egy árva fillérje sem, és egy idős nénit igyekezett éppen meggyőzéssel, lehengerlő dumájával kifosztani.
A kora délelőtt így is váratlan gyorsasággal telt el. Észre se vette, és már ott volt, hogy mindjárt fél tizenegy és a névsor szerint lassacskán ő következik. ,,Ne izgulj semmit! - igyekezett biztatni önmagát a stressz, feszültség drukk alatt -, te csak mindig légy önmagad, és senkinek se engedd meg, hogy megváltoztassanak!“ - még utoljára ellenőrizte hangszerét, és fémhúrjait, a hangolást, és készen állt, hogy megmutassa mit is tud.
- Török Aliz! - szólt egy filigrán, csinos titkárnő.
- Igen, én vagyok! - emelte fel az egyik kezét, mintha órán lenne.
- Te következel! Kérlek kövess! - kérte a titkárnő, és máris bevezette egy nagyalakú, visszhangzó akusztikával rendelkező terembe, ahol két harmincas éveiben járó, látszólag tökéletesen elfoglalt fiatal pasi üldögélt okostelefonjaikat böngészve, és még akkor se nagyon figyeltek oda, amikor Aliz köszönt, bemutatkozott, majd kivette a gitárt a tokjából, és vállára tette, és behangolt.
- Szia, mi újság? - kérdezte az egyik szakállas férfi. - Mit hoztál nekünk?!
- Arra gondoltam, ha nem baj elénekelném a saját dalomat, ha szabad? - kérdezte, majd amikor szabad jelzést kapott máris belecsapott a húrokba, és fantasztikus orgánummal, jól tagoltan énekelni kezdett romantikusan, és érzelmesen, mintha csak baráti közegben, jó hangulatban zenélne. Figyelmét így se kerülhette el a másik fiatal férfi, aki továbbra is okostelefonjával szórakozott, és hívásokat intézett a háttérben, melyeket igyekezett ugyan teljesen kizárni elméjéből, mégis meglehetősen kellemetlenül befolyásolta már meglévő koncentrációját. A dal ötödik percében aztán már ő sem bírta tovább. Félbeszakította a megkezdett húrok pengetését és udvariasan odaszólt a telefonáló pasinak:
- Bocsásson meg kedves uram, de ezt talán mégsem illik...
A fiatal férfi láthatóan megdöbbent, hogy egy meghallgatásra jövő, önjelöl énekes csak úgy egészen kiszólhat neki, és felelősségre vonhatja. Azonnal gyanakodni kezdett, majd ránézett:
- Nos, hát... igen! Ebben teljesen igazad van! - kezdte. - De tudod az a baj a showbuisness-el, hogy egy pillanatra sem szabad leállni, különben az embert máris betonozni kezdik! - volt valami tudatosan is lekezelő, lealacsonyító a cinikus hangjában, melyet egyszerűen meghunyászkodás lett volna szó nélkül hagyni, így máris valóságos kisebb parázs vita alakult ki arról, hogy hogyan kellene egy meghallgatáson normálisan viselkedni.
- Ne haragudjon de nincs igaza! Az ember alig várja, hogy megmutassa, hogy mire képes, mert ezen a világon mindenért bizonyítani kell, vagy adott esetben keményen megdolgozni, és akkor az ilyen fickók sikeresen le is építik az önbizalomhiányos emberek egész személyiségét! - már ott tartott magában, hogy valósággal leordítja a folyamatosan okostelefonjával babráló pasi fejét, amikor a másik férfi egyetértőn bólogatott, és szabadkozva bocsánatot nem kezdett kérni:
- Kedves... ne haragudj... hogy is hívnak téged? - kérdezte.
- Aliz vagyok! - vágta rá apró lábaival valóságosan toppantva a kissé teátrálisra sikeredett helyzethez.
- Igen. Nos, kedves Aliz! A helyzet tudod az, hogy ma még vagy harminc jelentkezőt kellene meghallgatnuk, úgyhogy ha más kérdésed nincs akkor köszönjük szépen, hogy eljöttél, és persze további sikereket a zenei pályádhoz! - zárta le se szó, se beszéd a csírájában elfojtott beszélgetést.
- Igen! Bocsánat, hogy ezt mondom, de nem lepődtem meg a kőkori viszonyokon, mert szerintem ti már réges régen döntöttetek! További minden jót! - azzal eltette fekete tokjába a féltve őrzött gitárját, és kilépett az ajtón a két felfuvalkodott egojú pasit hátrahagyva, hátha elgondolkoznak tettük következményéről, bár ez egyáltalán nem volt valószínű.
A fogadóteremben még így is majdnem harminc tehetséges fiatal várakozott, hogy megmutathassa mit tud, és sokan máris Alizhoz léptk, hogy milyen volt a meghallgatás?
- Őszintén? Bár sokat csalódtam az életben, és jó néhányszor össze is törték a szívem, de ez azért rohadtul aljas szemétség volt! - nyugtázta az eseményeket gondolkodóba ejtve a fiatalokat.
Amikor végre kilépett a stúdió épületéből, és friss levegőt szippanthatott, mintha egyúttal a mázsás tonnányi súlytól is sikeresen megszabadult volna, mely eddig lelkét emésztette.
Úgy tervezte, hogy hazafelé veszi az irányt, amikor váratlanul az ő okostelefonja is rezegni kezdett, kicsit sokáig tartott mire megtalálta, és felvette: - Igen... tessék!
- Üdvözlöm, kedves... Aliz! Nem tudom, hogy emlékszik-e még rám, az a fickó vagyok, aki egész meghallgatása ideje alatt hívásokat intézett!
- Ö... igen! Valami probléma van?! - rémült meg.
- Semmi baj! Azért hívtam fel, mert volna egy üzleti ajánlatom, persze csak, ha még mindig érdekli! A hét végén csütörtökön itt találkozunk, és megbeszéljük a továbbiakat, persze csak, ha ez Önnek megfelelne! - tért a lényegre.
- Az nagyszerű volna! Köszönöm, hogy telefonált. Akkor találkozunk csütörtökön. - nyomta ki a mobilt, és szíve újból bizakodva megdobbant. Gyorsan gyorshívóra kapcsolt, és felhívta anyukáját, és csak annyit mondott neki minden flottul, korrektül ment. A meglepetésről - legalább is -, egyelőre nem akart szólni, hátha csak blöff, vagy átverés az egész.
Az egész héten legalább nyolc-tíz órát intenzív gyakorlással töltött, hogy minél gördülékenyebben menjenek a dalszövegei, és persze a zenei hangzás is. Volt vőlegénye is felnézett párszor, és Aliz mindig tudhatta, hogy nem fogja kérdőre vonni, vagy elmarasztalni olyasmikért, melyet mindketten felnőttek módjára meg is tudnak értelmesen beszélni.
- Annyira örülök, hogy eljöttél! - puszilta meg ex vőlegényét.
- Nagyon izgultam, hogy semmi baj ne legyen! Mit történt?! - kérdezte kellőképp felcsigázott állapotban.
- Nagy újság van! Az a pasi telefonált, aki olyan barátságtalan, cinikus seggfej volt a meghallgatáson, mert folyton a telefonját nyomkodta, meg hívásokat intézett. Csütörtökre behívott, és üzleti ajánlatot akar tenni! Szerintem ez egyszerre hihetetlen, fantasztikus, és mégis nem ártana óvatosnak lenni. Te mit gondolsz?! - úgy vizslatta kíváncsi tekintetével barátját, mintha legalább is azonnal a gondolataiba szeretne látni.
- Szerintem nem hangzik rosszul, de ha nincs ellenedre nagyon szívesen elkísérnélek, persze csak, ha megengeded! - nézett rá kérdő tekintettel.
- Látod! Mindig mondtam, hogy kitaláljuk egymás gondolatait, már szinte óvodás korunktól kezdve.
- Azért még nem vagyok ősember-öreg! - vette apró tréfálkozásra a dolgot.
- Nem vagy éhes? én most valósággal ölni tudnék egy jó szalámis-sajtos pizzáért! Kopog a szemem! - vallotta be.
- Ezen látod könnyen segíthetünk! - A férfi máris tárcsázta az ételfutár számát, aki alig fél órán belül már gusztusosan gőzölgő harminckét centis pizzát szállított házhoz, és láthatólag nagyon megőrült a kisebb extra borravalónak.
- Hát akkor jó étvágyakat nekünk! - tálalta ki ízlésesen két porcelántányérra a szeleteket a nagyméretű dobozból Aliz. - Tudod szükségem van mindig valakire, aki nem ítélkezik felettem, hanem bátorít, megvigasztal, vagy csak lelki támogatást nyújt.
- Igen! Valahogy én is ilyen vagyok! - harapott egy napot az olvadó parmezánsajtos pizzaszeletbe a férfi, miközben nem győzött hümmögni, mennyire finom. - Hmmm! Ez isteni jó!
- Látod már másodjára értünk egyet!
Hamar eljött a csütörtöki nap, és Aliz - sosem tagadta később sem -, egész álló éjjel nyitott szemmel a plafont bámulta, és az életéről töprengett.
,,Vajon miként, és vajon hogyan fog alakulni kis élete, ha nem indul be a karrierje, vagy nem kerül kicsivel is közelebb az álmaihoz?“ - erre egyre kevésbé volt képes válaszolni, aztán éjjel tizenegy felé elnyomta a zsongító álom.
Mikor másnap felébredt majdnem lekéste az újabb meghallgatást, és még szerencse, hogy ex vőlegénye sietett azonnal a segítségére, aki ismert minden bizalmas információt, és időpontot. Azonnal autóba vágták magukat a gitárt a hátsó ülésre fektették, és meg sem álltak a stúdió belvárosi épületéig, ahol a cinikus, öltönyös pasas már kissé tűkön ült, hiszen azt hihette, hogy felültették.
- Bocsásson meg, hogy nem tudtunk idejében ideérni, de a közlekedés kész katasztrófa! - próbált kicsit mentegetőzni, ám a férfin meglátszott, hogy régóta ilyesféle altató dumával próbálkoznak nála, így Aliz inkább csöndesen hallgatott egy darabig.
- Most át fogunk menni a másik utcába, ahol egy kompletten berendezett hang stúdióban meghallgatjuk a demó felvételeit, és ha gondolja gitározhat, zenélhet, vokálozhat! A lényeg, hogy kreatív sokszínűségét bátran megmutassa! Ne foglalkozzon a negatív kritikákkal, mindig csak legyen saját maga! - azzal átültek a producer autójába, és meg sem álltak a soron következő utcáig, ahol már minden készen állt rá, hogy Aliz megmutassa mit is tud.
A dolog külön pikantériája, hogy a producer pasas szándékosan nem szólt Aliznak, hogy az üvegfalon túl egy sikeres énekesnő is bent lesz, aki természetesen minden hallani fog, ami a stúdióban történik.
Aliz teketóriázott sokat, máris a húrok közé csapott, miközben a keverőpult automatikája pontosan felvette, és rögzített minden zenei akkordot, amit lejátszott, még a zseniálisnak tűnő, improvizációs rögtönzéseket is. Aliz így is több mint három és fél órát zenélt, énekelt, ami fantasztikus teljesítény egy szakmában nem ismert embertől, és mikor véget ért a meghallgatás, és éppen kedvenc, féltve őrzött gitárját pakolta el váratlanul megjelent az éjfekete hajú, lófarkas énekesnő, aki nem győzött ujjongani, és elismerően gratulálni Aliz zenei teljesítményéhez. Meghallgatta a demófelvételét is, és azt mondta, hogy roppant ígéretes!
Így történt, hogy Aliz - bár hitt is benne, meg nem is -, mindenesetre elindulhatott a zenei pálya kezdeti rögös útján.

ÜNNEP, FORRÓ CSOKI MIX, LOVE STORY

Karácsonyillatú volt a város.
Általában decemberben mindig ilyen. Le is esett a tudja hányadik hó, és - bár alig volt alig tíz centi úgy érezte, hogy feketeszínű, műbőr csizmája totálisan átázott, és egyedül csakis a jó meleg télizokni kínálhat számára némi ütőképes védelmet.
Talán nem is az ünnepek hangulatával nem volt kibékülve. Sokkal inkább azzal a megcáfolhatatlan ténnyel, hogy a szeretet ünnepe is, akárcsak a legtöbb valamirevaló ünnep egész egyszerűen kiüresedett, értelmét vesztette, és már egyáltalán alig jelenthetett bármit is, hacsak nem vettek ajándékokat a karácsonyfa alá, vagy nem adtak pulyapénzt, prémiumot a vállalati, vagy céges karácsonyi partikon. Már a gyerekek is szabályosan szinte kikövetelték, ha kellett ügyes manipulátorok módján a szüleitől, hogyha a Jézuska vagy a Télapó nem fogja elhozni nekik a legújabb X-box, vagy Playstation-játékokat akkor örök haragban fognak állni ezentúl mindenkivel, akik az ő boldogságukat nem tartotta kellőképp fontosnak, és elsődlegesnek.
A férfi óvatosan lépett, mert süppedőssé vált a hirtelen lehullott hó, és a Rákóczi útról kanyaródó utcában is szabályosan csupán csak lépésben voltak képesek közlekedni a türelmetlen autósok.
,,Mi változhatott meg ennyire?!" - igyekzett törni a fejét, miközben jó mélyen átizzadt, zihált hajába húzta téli sapkáját, felhúzta kapucniját, és arcát gyakorlatilag teljesen elfedte kilométerhosszúnak tetsző sáljával, miközben szándékosan aprókat lépett, hogy még véletlenül se essen akkorát, mint gyerekkorában.
A Főiskola ütött-kopott, koszosmárványszínű épületét eltéveszteni sem lehetett. Mintha egyenesen két másik ház közé ékelték volna be, mint valami furcsa építészeti, köztes megoldást, hogy ezzel is valahogy kitölthessék a már egyébként is nívójából jócskán folyamatosan vesztő városképet.
A szemüveges, üzemmérnökre hasonlító, szúrós komolyszemű portás még meg is hökkent, amikor a fiatal férfi betoppant az aulába, és igyekezett magáról lerázni a fölösleges havat.
- Jó reggelt kívánok! Kellemes Ünnepeket! - kántálta, akár egy jóravaló iskolás.
- Magának is! - felelte a még mindig szúrósszemű portás.
Amilyen gyorsan csak lehet muszáj volt felérnie villámsebességgel a harmadik emeletre, ahol legelső órájuk kezdődött. A változatosság kedvéért már megint nyelvtörténet szeminárium, ahol a férfi jócskán bukásra állt, bár, ha számításba vesszük, hogy tanára sem volt éppen z emberség, és a jóakarat mintapéldánya, akkor ezen már igazán csodálkozni sem lehet.
Gyorsan igyekezett levenni téli kabátját rá ne melegedjék még jobban az öltözet, majd óvatosan elkezdte gondosan kipakolni szürkésszínű aktatáskájából a szaloncukrokat, mindenkinek egyet az asztalára, mert hát mégiscsak karácsony lesz, és ha megelőlegezik az ünnepi hangulatot, akkor több mint valószínű, hogy a legtöbb ember is rögvest barátságosabb lehet. Alig öt perc sem telt el, amikor egy kedves, nagymamakorú tanárnő lépett a tanterembe, és szinte ámulva, kíváncsian figyelte, hogy mit csinálhat tanítványa.
- Üdvözlöm kedves Róbert! Miben sántikál? - kérdezte érdeklődve. Nem akadt olyan hallgató, aki a tanárnőt ne szerette volna, mert áradt belőle a jóság, a harmónia és az emberi tapintat.
- Kéz csókolom tanárnő! Csak egy kis semmiséggel készültem, ha szabad! Elfogad egy szaloncukrot? - már nyújtotta is a meglepett tanárnő felé a díszes papírba csomagolt cukorkát, melyet az elvett és arcon puszilta a meglepett tanítványát.
- Hát ez igazán... nagyon figyelmes, és kedves gesztus... - válaszolta kicsit meghatottan.
Alig tizenöt perc múltán elkezdtek szépen sorjában szállingózni a többi magyarszakos növendékek is, és mindenki jócskán meglepettnek tűnt, hogy szaloncukorral üdvözlik őket. Többen egyenesen már a tantestületi szoba felé vették volna az irányt, hogy megtudakolják ki lehetett vajon a rejtélyes jóakaró, aki a kedveskedő figyelmességet nekik szánta, ám a szemfüles tanárnő titokban máris megsúgta, hogy Róberté az egyedüli érdem.
- De hát miért...?! - kérdezgették értetlenül.
- Semmi az egész! - legyintett egyet. - Elvégre karácsony lesz, nemde?!
A többség egyetértett abban, hogy talán túlzottan is félreértették ennek a különös férfinek a viselkedését, hogy ti. alig akartak vele összebarátkozni legalább is a kezdeti időkben.
- Gyerekek, bocs, hogy félbeszakítom az ünnepi hangulatot meg minden, de készült valaki közületek nyelvtöriből? Csak mert ez a tárgyadék egész biztos megfingat mindannyiunkat, ha csak megsejti, hogy mennyire jó a kedvünk! - kezdte mondani egy hölgyemény, és bizony jócskán meg is látszott, hogy komolyan gondolja, és eszében sincs tréfára venni a dolgot.
Nem is tévedett olyan sokat, mert alig, hogy kimondta szavait kopogó, sietős lépésekre kellett számítani, melyek a barátságtalan, és kellőképp rettegett tanár úr érkezését jelezték. Még a kedves nagymamakorú tanárnő is kicsit megrémülhetett, mert mindenkinek kellemes ünnepeket kívánt, és már ment is a dolga után.
A tanárúr kerek szemüveget viselt, mely cinikus, szúrós szemén valósággal megfeszült, mintha azt üzente volna, hogy egyedül csupán csak neki van joga hozzá, hogy parancsolhasson, és senki másnak, ugyanakkor érződött a szemlátomást fagyos, jeges hangulaton, hogy itt bizony nagy valószínűséggel fejek fognak hullani. A tanár úr persze rögtön észrevette az ártatlan kis szaloncukrot, és mintha egy ultimátumot fogalmazott volna meg máris tűntetően, és gonosz módon belerakta a szemeteskosárba, mintha az efféle gyermetegnek tekinthető gesztusnak már nem volna bármiféle jelentősége.
- Jó napot! Ma zárthelyi dolgozattal kezdünk! - kántálta az időközben csöndesség váló, kongó teremnek. - Ezen a dolgozaton múlik a következő félévi érdemjegyük. Remélem mindenki készült? - tette fel a kérdést, csupán csak magának, mintha ezzel jópontokat akarna szerezni.
Gyorsan a padok végére ment, és kérte a hallgatókat, hogy egymás között osszák ki a zárthelyi dolgozatok hivatalos feladatlapjait, és aki megkapta az adott feladatlapot már dolgozni is kezdhet, miután az idő csupán alig negyven perc, vagy még annyi se.
- Megkérem a kedves hallgatókat, hogy ne puskázzanak, mert azoknak automatikusan elégtelen az egész féléves munkájuk. - kérte szúrós, gyanakvó barna szemeivel, és érződött a hangján, hogyha kedve szottyan rá bárkit kertelés nélkül meg is buktat sec perc alatt.
A férfi aki még az imént a szaloncukrokat pakolta, rendezgette igen-igen nagy szeretettel valósággal máris halálra dermedt, akár egy elítélt, aki nagyon jól tudja magáról, hogy ki fogják végezni. ,,Most mit csináljon? Mert az hétszentség, hogy megint nemfog hatvanegy pontnál többet összekaparni, és hát ugyebár hatvanként ponton túl elégséges.
Egyelőre igyekezett összpontosítani, és koncentrálni, és beosztani maradék idejét, mert alighogy a percek elérték a harminckilencet a cinikus tanárember tűntetően járkálni kezdett a padsorok között és már szedte is össze a dolgozatokat. Némelyiknél valósággal máris ördögi fintorgó grimasz jelent meg a szája szegletében, mintha már előre élvezte volna, hogy az illető, aki a dolgozatot írta máris hóhérkötélre számíthat, és persze az aktuális januári vizsgaidőszakban egész bizonyos, hogy nem megy át!
- Még összes tizenöt percig dolgozhatnak! - gyanakvó, szúrós szeme váratlanul megáll fölötte; valósággal saját magán érzi ennek a kibírhatatlan embernek a leheletét. A tanár grimaszosan hümmögni kezd, amint a hivatalos formanyomtatványon a kérdésekre adott válaszokat kezdi stírölni, mintha csak flörtölni szeretne velük. Aztán, amikor már érződik, hogy nem bír saját gusztustalan, tenyérbemászó modorával rögvest azonnal kikapja a férfi író ujjai közül a papírt, hogy a megalázott, porig sújtott szerencsétlen még véletlenül se legyen képes akárcsak legalább egyetlen árválkodó kérdésre megadni a választ.
- Mindenki rakja le az írószerszámát! - parancsolja komolyan. Erre a teremben üldögélő tizenöt fős csoport egyszerre teszi le enyhén asztalon kopogó tollaikat, melyben már benne van a bukás tartós szele, ugyanis, aki itt nem megy át, az sajnos kénytelen tovább hurcolni magával a sikertelen vizsgáit egészen a diplomaosztásig, vagy még tovább...
- Na? Hogy ment édesem! - szólítja meg csoporttársa, akibe fülig belezúgott, de verseken kívül más egyéb ritkán történt közöttük, pedig úgy tűnt a csinos hölgy is nagyon szeretné.
- Szerintem nem fog sikerülni! - szögezi le megkeseredett kiábrándultsággal. - Egyszerűen nincs olyan szerencsém! - szögezi le szomorkásan.
- Jaj, ugyan már! Ne legyél ennyire pesszó! - mosolyodik el elbűvölő bájosan a barátnő. - Tudod mi kell most neked?! Egy nagyadag forró csoki! Tudok is egy helyet, ahol istenien készítik. Ha van kedved szívesen elviszlek!
A férfi még mindig az esetleges kockázatokat igyekszik felmérni. Ha most megbukik akkor nem mehet se szintagma, se mondattanra, de hát ez nem újdonság, azok után, hogy hogyan bántnak el vele szófajtanból.
- Szívesen lógnék veled drágám! - szól halk, suttogó hangon egyenesen a hölgy fülébe, melyet cserfesen vállig érő haját hátra simítja, hogy jobban hallhassa a férfi szavait.
- Ez nagyszerű! Olyan boldog vagyok! - könnyed puszit ad a férfi frissen borotvált arcára, és mikor arcuk enyhén összeér, mintha szívük is azonmód veszett dobogásba kezdene, melyet eléggé nehéz, s körülményes lehet továbbra is titokban tartani.
Az óra hamar véget ért. Mindenki gyorsított ütemben pakolgat, elvégre jó volna az ünnepek idejére kicsit hazakuncsorogni a koleszból. S míg a hölgyemény barátnői kedvesen mindenkitől búcsúzkodnak a hölgy is kellemes ünnepeket igyekszik kívánni mindenkinek.
- Aztán vigyázzatok magatokra csajszik, és csak mértékkel a Jegermaisterekkel! - jegyzi meg kuncogva, mert egyszer vele is sikeresen megkóstoltatták a nyolcvanöt százalékos diópálinkát, és másnapi macskajajos állapotában már korántsem volt annyira barátságos, és kedves, sokkal inkább holtfáradt, és tohonya.
A férfi is összepakol. Mintha ebben a pillanatban világosodott volna meg, és érette volna meg a világ összetett összefüggéseit; nem mi irányítjuk saját életünket, sokkal inkább egy ismeretlen erő, melyet sorsnak nevezünk. Hanyag módon hóna alá csapja szürkés aktatáskáját, majd kissé meglepődik, amikor a csinos hölgyemény télikabátos karjába karol, egészen közel simul hozzá, és így lépnek ki a még mindig jócskán havazó utcára.
- Szerintem nagyon kedves gesztus volt a szaloncukrozás... - jegyzi meg bókként a hölgy. Igazából az a terve, hogy mindenképp megpróbálja elterelni a férfi szomorkás gondolatait.
- Tudod eredetileg anyukám volt az értelmi szerző, én csak az ő utasításait követtem... - hangja már megint annyira magyarázkodó, mintha örökösen kifogások hálójában kellene vergődnie, hogy talpon maradhasson, és túlélje a mindennapok megpróbáltatásait.
- Hát akkor isten éltesse az anyukákat! Mondd meg neki, hogy fantasztikus fia van! - gyöngéden fölpipiskedik és megcsókolja a férfi pisze orrát, majd száját is. - Hmm! Finom ízed van!
Befordulnak a sarkon, ahol egy büfészerű, aprócska kávézó áll, és a hölgy azonnal belép a csilingelő ajtón, a férfi is követi. A hölgy rögtön letegezi az egyik raszta frizurás hippi külsejű nomád srácot, és kér két extrahabos forró csokit, amit a másik srác már el is készít. Alig hét perc az egész. A hippi srác kicsit életuntan közli a fizetendő összeget, majd mikor elvette a papírpénzt odanyújtja a két magasított papírpohárban kínált italt.
- Köszönöm! - feleli a hölgy, és máris visszatér a férfihoz, aki - ki tudja milyen okból -, most sikeresen kiszúrta magának a kis kávézó legtávolabbi, legsötétebb, meghitt zugát, és ott kuporog, akár valami nagyra nőtt kísértet, vagy mélabús árnyék.
- Csak hogy végre megtaláltalak! Tessék parancsolj! - nyújtja át a kellemesen meleg italt, és mikor ujjaik összeérnek megint kellemes bizsergés fut át szívük tájékán. - Figyelj nem muszáj ennyire távol ölnünk, de ha ennyire szeretnéd nem ellenkezem! - mintha a hölgy titkon megérette volna, hogy a férfi sosem szeret vegyülni, nehogy ezzel veszélybe sodorja ingatagnak vélt, személyes benső énjét. Leülnek a hátsó asztaloknál, amely homályban leledzik.
- Ugye mennyire kellemes itt? - kérdezi a hölgy, csakhogy megtörhesse a csendet, és kicsit jobb kedvet varázsoljon.
- Ne haragudj kérlek. - kér bocsánatot a férfi. - Ma nem vagyok valami jó társaság. De nagyon örülök, hogy veled lehetek. - jelenti ki, és ez két éves ismeretségükben azért mégiscsak valamicske előrelépést jelent.
- Figyelj! Akár sikerül a nyelvtöri doga, akár nem én melletted vagyok, mert fontos vagy nekem... - feleli, majd kinyújtja egészen vékony, hideg kezét, és engedi, hogy a férfi lehelete jólesőn felmelegítse. Itt ücsörögnek már fél óráig, és mikor már kényelmesen megitták forró csokijuk együtt indulnak el a Rákóczi út irányába bizakodván a kimondatlanban; együtt fognak maradni!

KARCOLÁSOK A SEMMIVEL SZEMBEN

Előre néznék, de fél vagy tán
egész szemmel hátulra is.
Zordon háborgása hajléktalanná lett
vándor-szívemnek csak nem nyugszik.
Mert messziről is éppen úgy lehetséges tovább fájni,
sebződni viszontagságosan.

 Valami régi sérelemmel egybekötött,
el-nem-feledhető tapasztalás igazabb összegzésre
várakozik magában csöndes,
alázott méltósággal a bilincsbe-vert Lélek.
S mert így igaz: hamvas, gyöngéd,
adakozó tekintetetek pillantása éppen
úgy összefűzhető akár
a szavakkal suttogott eskü-Igen.

 Akár még félvilági űrutazáson át is,
mikor a makulátlan sötétségben
csupán csak a csillagok
köszönnek kíváncsiskodó utazóknak;
két bimbózó szerelemittas vágy-ösztön között is
feszülhet Himalája,
Kilimandzsáró-félelem,
hátha két önzés gyilkos-tetetett párbaja
méltatlan egymásnak ugrik.

 Pillanatok idillikus, Mindenség-súlypontja
váratlan kettészakad őszinte gyerekes vallomások
ítéleteitől s előbb-utóbb mindenki már a lényegre kíváncsi:
miért pont így kellett történnie?!
- Forog tovább a kozmikus végtelen
s mégis a bolyongó,
elveszett Lélek mélyén
rezdülések rétegeiben apró mozdulások
tetszik jól felismerhetővé a Kedvest,
s aközben érintések óvatos neszeitől
meg-megremeg váll, hajlékony csípő.

 Döbbenten rádöbbennek a pillanatra:
együtt immár szúrósak, tüskésebbek lettek.
Önmagukat szurkálják ha egyszerre ölelnek
s mozdulnak iker-mozgások képleteként.

Holtfáradtan megállnak
s kutató szemeikkel nem akarják
újfent megkeresni egymást.
Még most is előre-hátra néz bennem egy naiv,
kiábrándult gyermek ki nem enged közel
s távol magához senki mást csupán csak
hegesedésnek induló stigmasebeit őrizgeti.
Ki kellene köpni egyszer
s mindenkorra belenyugodni ismeretlen
változókba a szennyezett, véres Időt!  

A MEGFÉLELMÍTÉS MANIPULÁCIÓJA

Általában már kora hajnalban bement a suliba.
Lévén apja és anyja is rég elindultak dolgozni, és mivel az első óra még így is háromnegyed nyolc tájban kezdődött el, így gondolta miért is ne? addig is elfoglalja magát, és segít egy kicsit, az idősebb takarító néniknek, vagy adott esetben a menza-konyhán tevékenykedőknek.
Előbb a nagyméretű ebédlőteremben pakolta le az összes, viharvert faszéket, majd ezt követte a takarítónénik segítése; forróvizes vödrök cipelése, és felmosóparfisokkal való vegyes zsonglőrködés. Egy idő után ment minden, mint a karikacsapás.
Történt aztán hogy ezt Észrevételibb csak a technikatanárnő, aki mintegy megsajnálta, de ugyanakkor hihetetlenül is becsületes tisztelte a, furcsán viselkedlek ‘kisfiúst, akinek bizony-bizony egyetlen valamirevaló barátja sem akadt nemhogy egészében, de egész általános iskolai pályafutása során.
- Kristófka! Gyere be légy olyan kedves a szobámba! - kérte, amikor a kisfiú már végzett az aznapi legalább Ötezer szék kiadás lepakolásával az ebédlőben.
- Tessék süteményt választani! Nem tudom, hogy épp melyiket szereted ezért vettem minden fajtát! - mutatott körbe az asztalán felhalmozott gusztusos, és bizonyára nagyon finom süteményeken. - Csak bátran! Nyugodtan vehetsz, amennyi jól esik! - biztatta.
A kisfiú tétován, félszegen közelítetté meg a nagy íróasztalon lábaival sok finomságot, melyek között akadt csokis mignon is, az egyik kedvence. Apró, pufók kezeivel gyorsan felkapott egyet, majd bátortalan, kissé elveszetten a tanárára tekintett, aki biztatóan mosolygott, és bólogatott. A kisfiú egy szemvillanás alatt megette az ínycsiklandó finomságot.
- Köszönöm szépen... - felelte halkan, fejét engedelmesen lehajtva, mintha máris vétséget követett volna el.
- Vegyél még! Csak bátran! - jött egy Újabb biztatás.
Megint megismétlődött az előbbi furcsa jelenet, és a kisfiú megint csak egyetlen, jól irányzott harapással azonnal el is pusztította a tenyérben elfért, finom mignon-kockát.
- Kérdezhetek valamit tőled? - fordult most kíváncsian feléje.
A kisfiú tétován Álldogált, és már most nagyon vigyázni kellett sebezhető, és törékeny hangulatingadozásaira, mert könnyen elpityeredhette magát.
- Hékás! Ne izgulj semmi miatt! Nem fog semmi baj történni, ha csak beszélgethetnénk egy kicsit! - a technikatanár még mindig kedvesen, mosolygosan beszélt, mint aki ténylegesen nem akar semmi rosszat. Erre a kisfiú hatalmas levegőt vett ki előbb száján, majd orrán, mint egy kisebbfajta szivattyú.
- Azt szeretném megkérdezni, hogy miért pakolod le mindig a székeket az ebédlőben, És miért segítesz a takarító néniknek?! - emelte rá a tekintetét.
- Tetszik tudni... Én nem akartam... semmi rosszat... - hallható volt egyszerűen vékony hangján, hogy sírás lehet a vége, de a tanárnő - szerencsére -, még gyorsan cselekedett.
- Nyugalom! Senki se fog bántani! Nincs semmi baj! - Óvatosan megsimogatta a hátát, mielőtt valami komolyabb baj történne.
- Szeretnél inni egy kis üdítőt? Az is van! - kérdezte, majd mielőtt a félszeg fiúcska bármit is mondhatott volna már szaladt is be a kis szertárba, ahol fogason kabátja lógott, és néhány személyes holmija és kihozott egy kis kólát műanyagpohárban, majd odaadta a fiúnak, hogy igya meg.
A kisfiú bátortalannal kortyolgatni kezdett, miközben éles, mindenre reagáló szeme frusztráltan, idegesen pásztázta körbe a kis helyiséget.
- No tehát! Problémáid vannak odahaza aranygyerekem? - próbálta faggatni tovább, de a fiúcska nemet intett a fejével.
- Piszkálnak a nagyok? Nem hagynak békén?! – váltott kérdést, és most a fiúcska hevesen, elkeseredetten bólogatott.
- Aha! Szóval ez itt a gond! Elmondtad ezt a szüleidnek is?
A fiú nemet intett a fejével.
- Kértél segítséget?
Megint csak nem volt a válasz.
- Figyelj ezt minél előbb megkellene beszélned a Béla bácsival, és a szüleiddel! Egyébként mióta tart?
- Alsós korom óta! Azóta folyamatosan... - szólalt meg hosszas kihagyás után.
- Hát ez nagyon szomorú! Szeretnék beszélni az osztályfőnököddel, ha továbbra közösen ki lehetne találni valamit, hogy megállíthassuk a fennálló helyzetet!
- Jaj, ne tessék senkinek se szólni - rémült meg borzalmasan a kisfiú. - Ha bárki megtudja, akkor megint megfognak verni... - felelte rettegve a félelemtől.
- Ne izgulj semmit! Megígérem, hogy egyetlen árva szót sem szólok, de azért muszáj lesz ezt a dolgot tisztába tenni! Ha jól tudom nekünk ma még lesz egy óránk az ötödik óra! - pillantott most az egyik szekrény oldalára ragasztott órarendre, mire a fiúcska bólintott.
- Mindenre figyelni fogok, és nem hagyom, hogy bántsanak! Most elmehetsz!
A kisfiúcska meghajtotta magát, akár egy gyerekszínész visszament ezúttal már az osztályterembe, mert igencsak eljárt az idő mialatt a tanárnővel elbeszélgettek egy kicsit.
A délelőtt folyamán a szokásos kisstílű pokoli szemétkedések következtek egymásután, melynek aztán sírógörcs, hiszti, nyilvános megaláztatás, és természetesen bepisliés lett az általános következménye, és persze az irodalomtanárnő azonnal szólt Béla bácsinak, az osztályfőnöknek, hogy a szerencsétlen Mátéka már megint halálra rémült, sírdogál, és persze szokásos módon maga alá pisilt.
Az osztályfőnök azonnal figyelmeztetőket, és egyéb retorziókat helyezett kilátásba a bandatagok ellen hasztalan, mert továbbra is folytatódott minden úgy, mint ahogy az a kilencvenes évek elején elkezdődött.
Gyorsan elérkezett az ötödik óra, amihez a földszinten lévő hatalmas terembe kellett menni, ahol padok helyett satuk, és munkaasztalok várták a diákokat.
Itt famegmunkálást, és egyéb gyakorlati ismereteket sajátíthattak el azok, akiknek nem csupán az volt a feltett szándéka, hogy könyörtelen borsot tőrjenek a gyengébbek orra alá.
- Hé, fiúk? Nézzétek csak?! A szánalmas hülyegyerek megint bepisilt! - egy nagyobb fiú, aki izmosabb, és rátermettebb is volt, mint társai azonnal kiszúrta magának a rettegő fiúcskát.
- Komolyan mondom skacok agyhúgykövet kapok ettől a nagy rakás fostól! Figyeljetek csak! Mindjárt meglátjátok! - azzal egy közepes termetű, ám velejéig gonosz kamasz srác lezseren odagaloppozott a fiúcska asztalához, és látványosan, hogy a többi bandatag is jól megnézhesse magának tüstént elkezdte a lomfűrészének az összes hajlékony, és legalább olyannyira törhető darabjait tönkre tenni, és amikor készen volt vastagon, folyékony takonyra hasonlító ragasztóval bekente a fiúcska három lábon álló székét, és mikor a fiúcska leült teljesen odaragadt a székhez az egész osztály legnagyobb, kegyetlen hiéna hahotázása közepette.
- Na, most szabadulj ki, te kis féreg! - tette keresztbe mind a két karját egy dagadék, ám lófarkas srác, aki még gúnyosan, disznólkodva mondván nagyokat böffentve röhögött is hozzá.
- Mi folyik itt?! - kérdezte a szertárból visszatérve a technikatanárnő.
- Marika néni! Mátéka bajba került! - közölte egy halk hangon értelmes kislány, és alig tudta visszatartani, hogy ki ne robbanjon belőle a nevetés, mint a legtöbb társából.
- Hogy értsem azt, hogy bajba került! Mit csináltatok vele?! - kérdezte komolyan, ellenségesen.
Az Öt bandatag természetesen meg se nyikkant. Egyetlen pisszenést sem lehetett az egész nagyalakú teremben hallani.
- Szóval játszadozunk, játszadozunk! Így is jó! Akkor bezárom a termet, és azok a bizonyos emberek, akik ezt művelték egész álló éjszaka itt lehetnek, ha csak... - a tanárnő elhallgatott egy jelentős pillanatra. Megvárta, míg a gonosztevők is megemésztik a hallottakat csekélyke értelmi képességeikkel.
A hátsó satuasztaloknál pusmogó, heves szóváltások követték egymást, majd egy kékszemű, szőkehajú srác állt fel, és azonnal vallott:
- Marik néni! Ne tessék ránk megharagudni, mi csak játszottunk... - kezdett mondókájába bele.
- Igen?! Hát akkor mindjárt bekenem a feneketeket és odaragasztózlak saját széketekhez, de úgy hogy a következő évtizedben sem tértek magatokhoz! - válaszolta hangosan, komolyan, míg a banda többi tagjai lapítottak.
- Mivel már az óra vége felé közeledünk a társaság rendesebbik felét elengedem! A csínytevők menjenek fel a tantestületi szobába, persze csak, ha jót akarnak maguknak! - adta ki az utasítást, mire az osztály normálisabb tagjai tüstént kizúdultak a teremből, és mindenki hazafelé vette az irányt, mert elegük volt abból, hogy örökösen a bandatagok balhézását kell eltűrniük.
A tanárnő és a sírdogáló kisfiú egyedül maradtak kettesben a kihaltnak tűnő teremben.
- Őszintén sajnálom Mátéka! Az eszem megáll, hogy hogy lehetnek ennyire kegyetlenek veled az osztálytársaid! A kérdés az, hogy hogyan szabadítsunk ki a szék fogságából?! - kezdte törni a fejét. Néhány perccel később mentőötlete támadt, melybe átmenetileg megkapaszkodhatott; ollót vett elő, és óvatosan megpróbálta körbevágni a fiúcska fenekén az összeragasztózott részt.
- Hát a farmernadrágod kicsit megszenvedte a beavatkozást, de kiszabadítottalak! - közölte vegyes szomorúsággal.
- Köszönöm...szépen... - hüppögte a kisfiú, majd odablattyogott saját satuasztalához, összeszedte holmiját és hátizsákját, és elindult az ajtó felé.
- Mátéka! Egy pillanatra még... - szólt utána. - Légy kedves és részletesen meséld el a kedves szüleidnek, hogy mit műveltek veled, ne hallgass el semmit, és én pedig beszélni fogok az igazgatónővel az esetről! Most elmehetsz és őszintén sajnálom...
A kisfiú elszakított farmernadrággal, télikabáttal, és kötött sállal, akár egy megtépázott űrhajós igyekezett olyan hatékonyan, és villámsebességgel átkelni a lakótelepen, amennyire csak tőle telt, majd amikor hazaért szerencsére szülei még dolgoztak. Anyukája kora délutáni órák környékén jött haza fáradtan, és azonnal érezte, hogy kisfiával nem stimmel valami. Amikor aztán felfedezte a gyerekszobában a kiszakított farmernadrágot azonnal kérdőre vonta fiát:
- Kincsem? Mi történt?! Bántottak?!
- Bekenték a székemet ragasztóval, én meg a székhez ragadtam... - sírásra görbült újfent a szája. Borzalmasan megviselték a történtek.
- Cssss! Nyugodj meg! Kitaláljuk együtt, hogy hogyan tovább! - az anyukában valóságos érzelmi vulkánkitörés tombolt, hogy mindig szorgalmas és jó kisfiút ennyire galád, gonosz módon megszégyenítették, és pokoli tortúrákat űztek vele, ezért másnap úgy határozott, hogy kicsit később megy be dolgozni, és elkíséri fiát az iskolába és persze haladéktalanul az igazgatói iroda felé vették az irányt, ahol úgy festett a helyzet, mintha már jó előre számítottak volna az érkezésükre.
- Üdvözlöm kedves asszonyom! Szervusz Mátéka! - fogadta őket szinte máris maga az igazgatónő. - Talán foglaljunk helyet és beszélgessünk egy kicsit. - javasolta. Leültek a szobanövényekkel teledíszített nagyméretű irodában.
- Szomorú dolgokról értesítettek engem a napokban, és nagyon fölkavaró volt az, hogy Mátékával már több mint öt teljes éve pokoli dolgokat művelnek... - kezdett bele saját verziójába. - A gonoszkodó osztálytársakat természetesen igazgatói megrovásban részesítettem, és kérvényezni fogom az eltanácsolásukat az intézményünkből.
- Igazgatónő! Attól tartok, hogy ez már egyáltalán nem olyan méretű dolog, amit ennyire egyszerű eszközökkel el lehetne intézni! - emelte fel a hangját talpraesetten az asszony.
- Természetesen! Önnek esetleg van ötlete? - fordult felé érdeklődve az irodaszékből.
- Arra gondoltam, hogy a fiamnak mindenképp jobb lenne, ha magántanuló lenne, mert egész egyszerűen nem állapot, hogy minden egyes nap vagy megverik, vagy úgy jön haza az iskolában, mint akit szabályosan bedarált az élet! Nem egészséges és ami a sebezhetőségét illetti hihetetlenül súlyos nyomásnak is ki van téve épp ilyesfajta esetek miatt! - tette keresztbe a karját, mint aki máris hatékony eredményeket vár el.
- Igen! Ebben teljes mértékben igazat adok Önnek! Most kérdezzük mg Mátékát, hogy neki mi a véleménye?! - fordult most a szomorúszemű, és bepánikolásra hajlamos kisfiú felé az igazgatónő. -Mátéka, szeretnél magántanuló lenni?
- Semmi baj kincsem! Tudod ez azt jelenti, hogy csupán csak bizonyos időközönként kellene iskolába járnod, ám odahaza kellene tanulnod! - igyekezett mindent érthetően elmagyarázni neki az anyuka.
A kisfiú félszeg tanácstalansággal előbb az anyukájára, majd az igazgatónőre nézett.
- Úgy látom, hogy meg van ijedve! Akkor adnék egy hivatalos papírt és még néhány dolgok! - egy közepesméretű dossziét nyújtott át az anyuka kezeibe. - És arra kérném Önt és a kedves férjét, hogy jó alaposan beszéljék át a dolgokat, elvégre Mátéka további életéről van szó, és amennyiben megfelelő minden hozzák vissza kitöltve a hivatalos dokumentumokat! - a fiókból most elővett egy kis csokoládét és egy plüssmacit és óvatosan átadta az anyukának.
- Ezt Mátéka azért kapja mert mindig nagyon szorgalmasan, és lelkesen segíteni szokott a takarító néniknek, és a székpakolásban is jeleskedik! - próbált mosolyogni.
- Ó, hát köszönjük! - vette el az ajándékokat az anyuka és nyomta kisfia kezébe.
- Köszönöm szépen... - válaszolta a gyerek halk hangon.
Így történt, hogy több mint öt éves pokoli megaláztatás, megszégyenítés, és kiadós lelki tortúra után Mátéka magántanuló lett, és - persze csak átmenetileg -, megszabadulhatott a totális lelki-testi fenyegetettségérzéstől. Addigra a bandavezéreket eltanácsolták az iskolából, és Máté néhány barátja gyakran meglátogatta Mátét iskola az után, hogy ápolják barátságukat.

MIRE EGY RANDI KIALAKUL

- Drágám, jól érzed magad?! - kérdezi kissé aggódva babonázó, őzikeszemeivel Annamari, miközben tovább lapozgat egy vérprofinak látszó gasztronómiai szakemberként az étlapban.
- Köszönöm kérdésed! - felelem, mint aki váratlan álomból riasztott fel a szürke, szennyes valóság.
- Légyszi, ne érts félre! Csak annyira aggódom miattad! - jegyzi meg a lehető legtitokzatosabb nőiességgel, melyet egészen nyugodtan nevezhetünk a nők titkos csodafegyverének is akár, mellyel szinte azonnal lefegyverző hatást, és érzéseket képesek kicsalni a férfiakból, akik viszont szeretik elrejteni önző érzelmeiket. Legalább is az esetek többségében.
- Nagyon köszönöm, hogy ennyire féltesz! Nem is tudod, hogy ez a magamfajta ember számára mennyi mindent jelent! - közlöm vele, miközben folyamatosan csorog rólam a verejték. Ami valószínű, hogy egész ingemen, és nyakkendőmön is érződik valami csórószerű slampos trampliság, melyet - meglehet -, csupán csak én veszek észre. Bár az is lehet, hogy a királyi palota trónterméhez hasonlatos, hihetetlen berendezett étteremben mi vagyunk az egyetlen pár, akit jócskán megbámulnak a főként tehetősebb, és gazdagabb emberek. Nem merem kimondani, de jócskán zavarban vagyok, és persze totálisan feszélyez is az egész tudat. Ha csak ezen múlna az egész, ennyi erővel nyugodtan rendelhetünk volna pizzát. A gyorsfutár hipp-hopp kihozta volna egy kisebbfajta megelőlegezett borravaló fejében persze.
- Emil! - Annamari első ízben pillant fel a méregdrága étlapból, mióta csak szóba hozta, hogy különösen furcsán viselkedem. Tekintetében ott bujkál valami mélyen meggyökeresedett szomorúság, és komolysággal egybekötött bölcsesség, melyre talán csak az olyan érett nők képesek, akik nem hagyták sohasem, hogy bármilyen körülmények között eltapossa őket a nagybetűs élet. Pedig én azt hittem, hogy fantasztikusan alakultak kettőnk között a dolgok, mégis baljós előjelként kellett figyelnem, és résen lennem, hogy most vajon mi következik majd?!
- Szerinted mit rendeljünk? - próbálom könnyed lazaság álcája alá rejteni túlzásba vitt bepánikolásomat, mely rendszerint megkeserítette jóformán egész kissrác korom óta hajótörött, és deklasszált életfilozófiámat.
Csupán csak később tudom meg, hogy Annamari megszállott rajongója a tengeri herkentyűknek, és imádja a tenger gyümölcseiből készített furcsa, már-már valóságban bizarr, és kellőképp undorító kajákat, de mivel valósággal megbabonáz, és minden pillanatban elvarázsol szempillarebegtetésével, és nőies praktikáival egyszerűen hagyom neki, hogy azt rendeljen, amit csak akar. Nagy sokára megjelenik asztalunknál egy nm túl barátságos, nyurga pincér és készül felvenni rendeléseinket.
- Én kérni szeretnék egy kagylólevest fokhagymás vajban pirított garnélarákfalatokkal, és egy kis fehér bort, ha lehetséges! - mosolyog bizalmasan a pincérre, aki felírja gyorsírása hieroglifáival a kívánt ételt, és már készül, hogy sürgősen távozzon, amikor barátnőm int neki, hogy még nem fejeztük be:
- Bocsásson meg az úr még nem is rendelt! - közli határozottan, mintha ezzel egy füst alatt már meg is fenyegette volna a bűnbánó képű pincért.
- Te mit szeretnél drágám?! - mered rám kíváncsian, mintha már előre kitalálta volna kalandozó gondolataimat.
- Ö... rántott sertésbordát, petrezselymes sült burgonyával... - jobbat képtelenség legalább is ebben a helyzetben kitalálni.
- Hallotta?! - kérdezi most a pincért, aki cinkosok módján biccent a fejével, majd kissé sértetten távozik.
- Ez a mostani kiszolgálás! Kissé vérlázító! Nem gondolod?
- Hát ö... mihez képest...? - kérdezem.
- Jaj, te kis cukorfalat! Most legszívesebben máris bekapnálak! Hamm! - évődik saját jól betalált, gyerekes viccén.
Hirtelen észreveszem magamat a tükörben. Mennyire lesajnált, szánalmas, szerencsétlen fickó benyomását kelthetem, és valószínűleg a legtöbb ember már javában azt kérdezgeti magától, hogy ki a franc lehet ez a nagydarab idióta gyerekarcú dagadék, aki kifogott magának egy ennyire csinos, és elegáns istennőt?!
- Mosolyogj drágám! Csíz! - nyújtja el a szót, amikor megpróbál előnyös fényképet kattintani zsírúj okostelefonjával, mely ezerszer modernebb, mint az enyém.
- Azt szeretem benned, hogy te az vagy, aki vagy! Nem rontott meg a világ! - válaszolja, majd bizalmasan megsimogatta szőrös, gusztustalan kezeimet, és szinte azonnal megcsapott az áramütés. Pláne, ha valami titkos oknál fogva most azonnal elment volna az áramszolgáltatás és kialudt volna minden villany. A pincér sietősen kihozta az ételeket, lévén talán fontosabb dolga is akad, minthogy csupán csak velünk foglalkozzon. Mi pedig eszegetni kezdünk. Már az első pár perc után erős késztetést érzek a gyomromban, hogy azonnal sugárban még véletlenül se kezdjek el okádni, mert az aztán eléggé ciki lenne, arról nem is beszélve, hogy Annamari tutti biztos, hogy faképnél hagyna. Ő gusztusosan belemártja evőkanalát a tengergyümölcsei nevezetű egzotikus levesbe, és szinte apró, jóízű kortyokban haladva ízlelgeti a különleges ízeket. Majd felfordul egész bensőm, mégis igyekszem úgy viselkedni, mint akinek már meg se kottyan az egész.
- Hmmm! Nyami! Imádom a tengeri herkentyűket! - közli egyértelműen széles vigyorral ajkán, és valószínű, hogy látja pufók fejemen a tartós változást, mely zöldes árnyalatokban kezd játszani.
- Föld hívja Emilt! Veszed az adást! - vált át elváltoztatott orrhangra, akár egy női űrhajós. - Minden rendben?!
- Hát ez csak természetes! Kérlek, bocsáss meg egy percre... - azonnal fel kell innét állnom, és azonnal keresnek kell egy mellékhelységet, mert a tartós, és egyetemes rosszullét azonnal kerülget. Még épp idejében érek ki a férfi mosdóba, és beveszem magamat az ajtóval ellátott vécécsészékbe, és megállok közvetlenül a tágasméretű kagyló fölött, ha egyszer majd kell akkor azonnal kéznél legyen. Igyekszem felgyorsult pulzusomat szerencsétlenül lecsendesíteni, miközben folyamatosan mélyeket lélegzem. Tíz perc után javul csupán valamicskét állapotom.
Odamegyek a mosdókhoz, és hideg vízzel párszor megpróbálom megmosni az arcomat, miközben elfuserált, szerencsétlen arcom tükörképével farkasszemezek: ,,Hogy lehet te ekkora idióta? Most valószínűleg azt gondolja, hogy nem vagy eléggé tökös, nem vagy eléggé macsó hozzá, hogy bevállald a tengeri herkentyűket! Magadra maradsz majd, ha közli, hogy a randi után dobni fog!“ - figyelmeztet a benső lélekhang. Mire visszatérek asztalunknál váratlanul megjelent egy kigyúrt-agyú tesztoszteron-titán. Egyáltalán nem nehéz összerakni az összefüggést, miszerint ez a seggfej macsó lehetett barátnőm első pasija. Talán még le is feküdtek egymással, melyet majd később a jelenlétemben egyre kínosabban titkolni igyekeznek. Igyekszem kihúzott, egyenestartással közlekedni az asztalok között, ahogy anyám mindig igyekezett figyelmeztetni -, bár legszívesebben most azonnal behúzott farokkal spuriznék haza, hogy még véletlenül se lássák arcomon a totális megdöbbenés előszelét.
- Drágám, minden rendben?! Már nagyon aggódtam! Hoy nézel ki?! - mér végig miközben kérdés bujkál szemeiben: bemutassa-e nekem régi barátját?
- Semmi az egész! Tényleg jobban már nem is lehetnék! - érződik a hangomon, hogy ennél szánalmasabb szöveget valószínűleg csak egyedül a totális lúzerek képesek a maguk megmentésére kitalálni.
- Jaj, el is felejtettem bemutatni egyik régi kedves barátomat Ákost! - mutat az izompacsirtára, és már azonnal elfog a viszolygó rettenet, hogy csont ropogtatós kézszorításban lesz másodperceken belül részem. És nem is tévedek.
- Szevasz haver! - nagy öklét kinyújtja bizalma jelként, és mikor kezet fogok vele akkorát szorít szándékosan csenevész, pufók ujjperceimen, hogy nem kis híja, hogy majdnem elerednek könnyeim. - Hogy ityeg?! Úgy hallom, hogy az ex csajommal kavarsz! És milyen a szex?! - kérdezi gusztustalan, perverz fantáziáit is bevetve.
- Ákos! Ne legyél ekkora genyó, ha kérhetem! Már szakítottunk, ha nem tévedek?! - figyelmezteti komolyan, már majdnem ellenséges hangnemben Annamari.
- Állítsd le magadat kisanyám! Egyelőre még csak barátkozom az új pasiddal! Miért volna ez bűn?! - azzal laza, hanyag stílussal kihúzza a másik széket, és helyet foglal asztalunknál mintegy jelképesen manipulálva, és máris tönkre téve az addigi meghitt, romantikus hangulat utolsó morzsáit is.
- ...És mesélj csak haver? Hogy ismerkedtetek össze?! - kérdezősködik, miközben hiénaszeme előbb engem kémlel, majd Annamarit is tetőtől-talpig végig mustrálja.
- Ákos, ahhoz neked már semmi közöd! Kímélj meg a hülye kérdéseidtől!
- Mit isztok? Látom fehérbort! Haver, te szereted a bort?! - fordul felém, majd két vasmarkával megfog egy poharat és masszívan belekortyol barátnőm még pincehideg fokú borába. - Fúj! Én inkább a whiskyt csípem egy kis kólával, hát te?!
- Szeretem a forró csokoládét! - nyögöm ki kellően félve, bátortalanul mire gusztustalan varacskos disznó böfögéssel, mintha okádni akarna elröhögi magát.
- Csípem a pasidat Annamari! Én mondom egyszer még akár a hármas felállást is bevalltathatnák! - közli.
- Ákos! Most még udvariasan, szépen megkérlek, hogy sürgősen húzzál el innét a jó büdös francba, mert ha nem következményei lesznek... - sziszegi összeszorított fogakkal Annamari, és látszik rajta, hogy legszívesebben most azonnal valósággal máris felpofozná ezt a melák idiótát.
- Hóha! Kisanyám! Nem kell mindjárt heveskedni! Mi van? csak nem menstruálsz?! De lássátok gyerekek, hogy azért tudok rendes fej is lenni, most magatokra hagylak benneteket! Turbékoljatok csak egészen nyugodtan! - úgy áll fel, hogy az egyszerű fából készült szék valósággal nyög, és reszket az izmai alatt, majd megigazítja fizimiskáját és mint egy megsértett háborús fél, felemelt fejjel vonul el asztalunktól, míg a legtöbb törzsvendég kíváncsian, idegesítően minket bámul.
- Édesem! Bocsáss meg ezért a közjátékért! Őszintén sajnálom, hogy ezt látnod kellett! - közli.
- Én... nagyon sajnálom, ha fájdalom ért, és... - elakadt a szavam, mert egy váratlan csók következik, majd látom szinte nagyon közelről, hogy babonázó őzikeszemeibe könnycseppek ragadtak.
Annamarit még csupán alig egy bő hónapja ismerem, és máris totálisan bele vagyok zúgva. Mint akit kikészített, és meg is hülyített a szerelem, mint egyfajta érzelmi eufória. Csodálatosan felelősségteljes, és érettgondolkodású lány. Holott első benyomásra a legtöbb ember ki sem nézné belőle, hogy fiatalos, szinte kislányos Audrey Tatou, Josaphiné Japy-féle arca mennyi érett tudatosságot, és karakán határozottságot rejthet magában. A másik tény, hogy még csak huszonkilenc éves, mely egy negyvenévessel szemben - hát mit mondjak? -, komoly indokokra adhat egyesek szemében okot.
Másodszor Annamari igazi művészlélek. Amikor először hallhattam csellón játszani egy Bach-fúgát, vagy valamelyik klasszikus zenekari művet valósággal azonnal átjárt valami különleges, mágneses bizsergés, pláne, hogy sosem voltam különösképp komolyzene rajongó, inkább a 80-90-es évek slágereit kedvelem, ellentétben a 2000-es évek neomodern hullámvonalával. Harmadszor Annamari jelentkezett a Moholy Nagy László-féle művészeti műhely tagjai közé, és hihetetlen őstehetségnek bizonyult. Vett egy hófehér vásznat, és a színek harmonikus tónusú kompozícióját volt képes akár másodpercek alatt megteremteni, melyek aztán egészen egyedi, és tudatosan különleges kompozíciójú, és témájú avatgarde festményeket eredményeztek. S bár mindig is kicsit duli-fuli, és morcos, ha másoknak kicsit eldicsekszem azzal, mennyire büszke vagyok arra, hogy egy igazi sokoldalú polihisztor a barátnőm ő alázatos és szerény tudott maradni még ebben a helyzetben is. Később mesélt róla, hogy Párizsban a Sorbonne-on belógott egy festészeti órára, és vitte saját vásznait, hála az ott élő francia barátnőjének Sophie-nak, aki akkor volt harmadéves bölcsészhallgató. Az órán az adott tanár azonnal részletekig menően elemezte, analizálta a barátnőm festményét és elmondta, hogy még nagyon sokra fogja vinni, ha a festészetet válassza. Persze Annamariban azonnal felébredt a gyanakvás kis ördöge, és kételkedett is képességeit, készségeit illetően.
- Annyira kedves és barátságos volt a francia professzor! - áradozott, amikor hazajött. - Az egész osztály és Sophie is állva megtapsolt, én pedig annyira zavarban éreztem magam, hogy nm győztem pirulásomat ügyetlenül takargatni! - kicsit mérges volt magára, de még így is nagyon bájos, és tüneményes volt. Már el is felejtettem, hogy körülbelül mit válaszoltam, annyi azonban tény és való, hogy megemlítettem, hogy - annak idején -, én is előszeretettel próbáltam kacérkodni a színészet mellett a képzőművészettel, csak hát az önbizalomhiány nagyon sok esetben rendkívül rossz, és baljóslatú tanácsadó. Aztán meséltem neki arról, hogy már jó ideje írással foglalkozom, és olyan jó lenne könyvkiadással foglalkozni, vagy valami hasonlóval, aztán - ki tudja hogy történt -, gyöngéden felpipiskedett hozzám, hiszen csak százhatvankét centi volt a magassága, és hosszantartón megcsókolt. S már ebben az egyetlen kifejező csókban mintha benne lett volna egész addigi sokszínű, kalandos élete.
- Még sosem találkoztam olyan furcsa különccel, mint te, de nagyon bejön! - közölte huncut mosollyal szája szélén, mikor a csókból kibontakoztunk.
Annamari szerintem kicsit hiperaktív lehetett, mert amikor elmentünk, hogy bemutassam őt imádott, kedvenc nagymamámnak ragaszkodott hozzá, hogy segíthessen a főzésnél, sütésnél, és nagyon barátságosan elbeszélgetett a nagymamával, aki nem győzte dicsérni, hogy ti. megfogtam az isten lábát! Később Annamari bevallotta, mintha gyónt volna nekem, hogy volt egy nagyon komoly kapcsolata még gimis korában, és akkori barátja csak kihasználta és szórakozott vele, aztán mikor dobta, és összetörte a szívét zokszó nélkül lefeküdt a legjobb barátnőjével is. Legszívesebben képzeletben kinyúltam volna, hogy azt a vadbarmot egy kicsit móresre tanítsam, aki így összetörte egy ennyire angyali, tüneményes lány szívét. Szándékosan nem mertem szóbahozni, hogy még kezdő vagyok, és persze rohadtul béna balek az ágyban, ám szerencsére Annamarit ez egy csöppet sem zavarta. Megértette és el is fogadta, hogy egy komolyan megalapozott párkapcsolathoz időre, és türelemre van szükség.
- Semmi baj édesem! Nem sértődtem meg! Biztos vagyok benne, hogy igazi férfi vagy és mindig úriember! - közölte egyértelműn, és nagyon imponált az a fajta bölcsesség, mellyel a dolgok leglényegét is képes volt szinte azonnal megvilágítani.
Ma például - bár semmi kedvem sem volt hozzá Szombat lévén -, még arra is hajlandó voltam, hogy a finom vacsora után színházba menjünk. A vacsora után egyből átgaloppoztunk mintegy kutyafuttában a Víghszínházba, ahol Kafka Kastélyát vitték újból színre, bár nekem a kissé börtönketrecekre emlékeztetű, apokaliptikus tónusú díszletek nem nagyon jöttek be, ám amikor az előadás kisebb tíz perces késéssel kezdetét vette már az első fél óra múltán hatása alá kerültem, és közben azon kezdtem gondolatban agyalni, hogy vajon nekem milyen életet szánt a sors?!
- Bámulatosan játszanak, nem igaz?! Az ember el se hinni, hogy ez csupán egy hatásos színpadi játék része! - válaszolta, miközben bátorítóan megszorította a sötétben verejtékező kezemet. Talán titkon még halványan el is mosolyodott, bár ezt nem láthattam.
Hosszú ideig nem szóltam, aztán volt egy nagyobbacska húsz perces nagyszünet, ahol az esetek többségében a puccos méregdrága holmikba öltözött közönség azonnal felállt, hogy kinyújtóztathassa már amúgy is elmacskásodásnak vélt végtagjait egy díszteremben, majd az utolsó felvonást még együtt kivártuk.
Amikor később a ruhatárban segítem a ruhákkal, és kicsit én is bíbelődők Annamari hirtelen beránt magával egy meghitt kis kuckószerű zugba, mely olyan mintha egy titkos helység vagy szoba lenne, ahol látszólag egy árva lélek sem tartózkodik, és azonnal kiönti egy az egyben a szívét:
- Emil! Hatással vagy rám, és még sohasem éreztem annyira valakinek a belső lelkét, mint a tiedet! Szeretném azt mondani, hogy ez a párkapcsolat tarthat valahova, bár jelenleg csupán még a kialakulás fázisában vagyunk, mégis úgy érzem, hogy te vagy az igazi! Minden gesztusod, minden mozdulatodban annyira őszinte és igazi vagy, hogy egyetlen percben sem vagy képes meghazudtolni, vagy becsapni önmagad, és azt gondolom, hogy ez nagy, felbecsülhetetlen kincs! Nem siettetem a dolgokat! Majd kialakul! - azzal közelebb lépett estélyi jellegű ruhájában és könnyedén ölembe ült, majd aprócska fejét vállaimra hajtotta, és megpihent hosszú percekig úgy, hogy érezzem lüktető, andalító szívdobbanásait.

MINDENNAPOK NYERS GROTESZKJE

Elindul, mindennap elindul s az Ember
képtelen letörölni arcáról a rohanást.
Két rohanás között végesre szabatott
ítélettel állnak halandó időben.
Karnyújtásnyira belecsimpaszkodik Holnapok
lendülő folyamába a megfontolt céltudatos polgár.
S bár tudhatja jól, hogy örökké veszíteni fog
- meggyörnyedt hajnalok szilárd trónfosztását
még így is bátran kifigyelheti.

 A kenyérillatú, boldogabb élet
nem lehet szerencsétlen,
csetlő-botló hajótörötteké csupán.
Nemalvások hadifoglyai állnak vigyázzban őrt
egy-egy lapuló, ordas éjszakán...

 Hűvös, hófehér köntösökben
egymás után suhannak el
méltalan múltak emlék-vermeiből
ismeősök s jóbarátok.
Salakká lettek az elnyerhető ajándékba
kapott kézfogások is
- hajszolják egymást prostituált-olcsón
nyerészkedő ígéretek,
csélcsap, könnyűvérű fogadalmak.

 Sötétség szirupos pocsolyáin mindenkit
körbekerített árulás fogad.
Jó volna még a hagymahéj-lelkeket
bölcsőként megnyitni,
hogy felszabadultabban vallhasson s teremjen.
A fordított megtestesülés marcona viaszbábjai
folyton tanúskodnak s emlékztetnek
a megszégyenített lelkiismeret helyett is.

 Bokor-kezek, vagy gyöngyház-körmök alatt
szorongó remény feleselget.
Sokszor inkább tegnapok elvetett,
megtörtént idejére sóvárognak.
Tárgyak valóságában sem
lehetséges több tékozló menedék.
A legtöbb tanú gyáva, míg a bíráskodók
vagy holt-süketséggel, vagy tartós,
kiállhatatlan közönyöséggel merednek
bociszemekkel a kinti világba.

 Gyökér-meztelen számító pillantásokkal,
felesleges alakoskodásokkal
telistele a bulvár s közösségi média.
Kiknek szilárd s elvhű barátság nem teremhetett
minden bokorban bukottan csalódniuk kell,
mikor lépre mennek kivívott elismerések
fejében hírességek talpnyalásaiért!              

BELEVALÓ MIKULÁS-SEGÉD

Artúr már majd kiugrott volna legszívesebben a bőréből, hiszen annyira várta a Mikulást. Még leveleket is írt neki, melyeket cím, és helyrajzi szám nem lévén egyszerűen csak úgy dobott be a panellakásukhoz közeli takaros, pirosszínű postaládába, hogy az ,,Északi Sarkra címezve“ - gondolhatták is a postás bácsik: ez a gyerek totál megzakkant, ám amikor látták, hogy bélyeg is van a levélen tanakodni kezdtek, hogy mi legyen az el nem vitt levelek sorsa? Szerencsére volt egy kedves, idős portásbácsi, aki a földszinten posztolt egész álló nap, mint afféle mindenes gondnok nála hagyták a leveleket, aki azokat készségesen azonnal továbbította is Arthúr szüleinek a kezébe, akik aztán nem győztek jókat mosolyogni, hogy gyerekük lassanként tíz éves, és még mindig állhatatos, makacskodó módon hisz a Mikulásban.
Arthúrnak volt egy igazijó gyerekkori barátja Tomi, aki panellakásukban lakott. Véznácska, szőkehajú, szemüveges gyerek volt, aki úgy festett, mint akit a legelső szellő is könnyedén elfúj, ám ahogy a mondás is tartja: ,,Kicsi a bors, de erős!“
Arthúr gondolt egyet, és szerette volna meglepni barátját. Éppen akkor ment a tévében a Pumukli kalandja c. sorozat, melyben az asztalos Éder mester beöltözött Mikulásnak, hogy kicsit megtréfálja, és persze, hogy helyre tegye a kis kobold kópét, amiért az szinte folyamatosan borsot merészelt törni az orra alá.
,,No hát! - gondolta Arthúr. Amit Eder mester tud az talán nekem is menni fog!“ - tüstént kartonpapírt vett elő, mely a technika óráról zsákmányolt, mondván a felesleges hulladékanyagok előbb-utóbb úgy is a szemeteskukában végzik, hát akkor már miért nem hasznosan használják fel őket. Ollót kerített a kiskonyhából, és gusztustalan, irritáló szagú Technokol-ragasztót, és anyukájának volt a fürdőszobában vattája is, amit most kiszórt szobája földjére, és kezdődhetett is a munka.
Előbb kivágott a nagyméretű, fehér kartonpapírból egy amolyan háromszögféle formát, majd óvatosan előbb összeragasztotta, és hogy biztosra menjen tűzőgéppel még jó párszor odakattintotta a kartonpapírok hengeredő széleit, hogy stabilan tartsanak, és a háromszögletű papírből ténylegesen egy süvegforma kerekedjék. Most következett a kényesebbik folyamat: a szakállkészítés. Újabb kartonpapírt vágott, melyet máris arcához próbált, hogy méretet vehessen, és mikor filctollal bejelölte saját arcát, már csak körbe kellett ollóval vágni körbe az adott formát. Aztán jöhetett rá egy kis bűdös ragasztó váladék, majd néhány kölcsönvett vattapamacs, és mire végzett kész is volt a télapós szakáll. Mivel a Mikulás nem járhat puttony, vagy zsák nélkül találni kellett valamit, ami jó lehet helyettesítő gyanánt. Tüstént kutakodni, keresgélni kezdett a hálószobai kissé kopottas, és ódon ruhásszekrényben, ahol egy gyerkőc valóságos kincsekre bukkanhatott, és alig fél óra leforgása alatt meg is találta a kis szütyőszerű zsákot, melybe főként ruhadarabokat tettek, melyet óvatosan kiborított, aztán visszatett. Neki most csakis a kis zsákra lesz szüksége.
Aztán kellene valami piros, vagy vörös ruha, elvégre a Mikulás is főként a piros színt részesíti előnyben, igen ám, de hol találhat magának piros ruhákat. Mi sem egyszerűbb ennél! Anyukájának biztos vagy valami használható ruhája. Újabb aprólékos turkálás következett a használt ruhadarabok között, és talált néhány piros színű sálat, és néhány piros kabátot, mely egy kicsit bőnek bizonyult, elvégre felnőtt méret volt, de remek helyettesítőnek látszott.
Elérkezett a felöltözködés, és teljesen Mikulássá változhasson át egész lelkével együtt. Alig tíz perc alatt furcsa, kissé idétlen, torzonborz, groteszk fizimiskájú figura nézett vissza rá az előszobai tükörből. Még a hangokat is megpróbálta dörmögősen utánozni: - Hohoho Boldog Karácsonyt gyerekek! - mondta dörmögve saját magának.
,,Vajon mit fog szólni legjobb barátja és annak kissé ideges természetű, mindig szigorú anyukája, amikor meglátják őt, mint valami elfuserált Mikulás-pótlékot?“ - töprengett. Hát az csak akkor derül ki, ha liften lemegy a második emeletre, ahol laknak, és becsönget, és elmondja mit szeretne.
Így történt, hogy pontban délelőtt tíz óra tájban - elvégre a boltok, és áruházak többsége is akkor szokott kinyitni, nem előbb -, Arthúr Mikulásnak öltözve szépen leliftezett a felső emeletről a másodikra, és tétován háromszor megnyomta Tomiék ajtócsengőjét.
Csak halk, motoszkáló hangokat hallott, mint amikor egy egér, vagy valami rágcsáló féle kaparász...
Alig öt perc múltán már nyílt is az ajtó, és a mindig szigorú, és ideges Jutka néni nézett ki kíváncsiskodva, hogy vajon ki lehet a titokzatos látogató. ,,Most dobd be magad! Meg ne inogj! Minden ezen múlhat!“ - igyekezett önmagát bátorítani kevés sikerrel Arthúr, aki már kezdett jócskán izzadni, arról már nem is beszélve, hogy a bűdös ragasztó orrfacsaró bűze is egyre inkább pikáns, és érzékelhető lett.
- Tessék! Ki az?! - kérdezte Jutka néni.
- Hóhóhó! Megjött a Mikulás! - válaszolta szándékosan elváltoztatott hanggal, és kicsit közelebb lépett a gyér világoságba, hogy Jutka néni kiadósan szemügyre vehesse.
- Szervusz... - hökkent hátra, amint meglátta a furcsa maskarába öltözött kisfiút. Még szerencse, hogy most jó kedvében lehetett, mert azonnal beengedte Arthúrt, és hangosan szólt fiának, hogy különleges vendégük érkezett:
- Tomi! Merre vagy? Megjött a Mikulás bácsi! - kiáltotta el magát, mire a másik fiú szinte loholva szaladt ki az ajtón, ám amikor cinkosok módján azonnal felismerte régi barátját, és cimboráját kicsit mintha máris csalódott ábrázatot vágott volna, mintha lerombolták volna a gyerekkorba vetett utolsó álmait.
- Szia! Hát te vagy az?! - mérte végig tetőtől- talpig jóbarátját, aki most kiadósan megizzadt, és attól félt, ha hideg levegővel érintkezik bizony könnyen megfázik.
- Hóhóhó! Itt a Mikulás! Remélem jól viselkedtél? - kérdezte még mindig dörmögő, furcsa hangon.
- Azt hiszem... - nézett bizonytalanul, megerősítést várva anyukájától.
- Tomi nagyon jól viselkedett, és rendesen is tanult egész évben! - ment bele a játékba furcsa mód a szigorúnak látszó anyuka.
- Ez nagyon helyes! - dörmögte Arthúr. - Nézzük csak milyen kincseket rejt a puttonyom? - úgy csinált, mintha nagyon súlyos, nehéz terheket cipelne, és levette a vállra akasztható, elhasznált szülyőt. Majd kotorászni kezdett benne, kincsek, apróságok után kutatva.
- No, lássuk csak! - belekotort a kis zsákba és kivett egy Tini Ninja Teknőc akciófigurát, amit már nagyon szeretett volna Tomi, mert amikor egyszer Arthúr gyerekszobájában járt megemlítette, hogy szeretne egy ilyen játékot. Aztán kapott még néhány vadonatúj szalagos kazettát, amik jók lesznek, ha zenei klipeket szeretne valamelyik rádióból felvenni, és persze néhány filctollat is, mert imádott rajzolni.
- Azta! Nagyon szuper! - lelkesedett, amikor a kezébe vette a teknőc figurát. - Ezt nem kellett volna... - mentegetőzött, de nagyon kösz.
- Foglalj helyet kedves Mikulás! - invitálta valamiért kedvesen, barátságosan az asszony. - Kérsz egy kis üdítőt?
- Köszönöm szépen... - dörmögte az orra alatt Arthúr. Nem merte mondani, de már annyira irritálta főleg az orrát a ragasztó bűzös, barátságtalan szaga, hogy jószerivel alig kapott levegőt. Egyelőre viselte férfiasan.
Jutka néni azonnal kiviharzott a konyhába, és visszajött egy kiadós, nagy pohár kólával, melyet azonnal a megszeppent Mikulássegéd pufók kezébe nyomott.
- Tessék! Érzed magad otthon!
- Nagyon köszönöm! - legszívesebben már az egész Mikulás maskarát szabályosan letépte volna magáról, mert érezte, hogy jócskán rámelegedett a ruhadarabok egész tömege, de éppen most essen ki a szerepéből, amikor már kezdett alakulni a dolog? Ezt mégsem teheti a legjobb gyerekkori barátjával, nem igaz?! Úgy döntött marad még egy fél órácskát aztán hazamegy szépen. Tomi bezzeg máris húzta őt a gyerekszobába, ahol végre kettesben lehettek, és játszhattak is egy keveset.
- Hát kedves Arthúr, te aztán nem vagy semmi! Pót Mikulás, de azért tetszett! - dicsérte meg, amint helyet foglalt íróasztala melletti kényelmes székén.
- Ne is mondd! A színész szakma épp ezért jócskán igénybe veszi a fizikális tényezőket! - jegyezte meg, miközben igyekezett legalább az álszakállából, és a süvegéből kibújni, és szusszanni egy kicsit.
- Arthúr! Figyelj, tök rendes vagy meg minden, hogy a kedvenc Teknőc figurádat akarod elajándékozni, de attól tartok nem fogadhatom el, mert anyu iszonyúan dühös lesz, ha meglátja, hogy nálam van a játékod! - érezhetően Tomi félt és rettegett az anyukájától.
- Ne haragudj, de ezt most nem értem... - nézett rá értetlenül a másik. - Miért haragszik ennyire Jutka néni?
- Hidd el, hogy fingom sincs! Az utóbbi időben apuval is majdnem minden nap veszekednek! Ne tévesszen meg a kedves hang, anyám sokszor egy vadállat, és engem is bántani szokott, ha rossz napjai vannak! - válaszolt visszafojtott hangon, bizalmasan.
- Te nem kellene valakitől segítséget kérni?! - tette fel a logikus kérdést Arthúr.
- Ne hülyíts! Mégis ki a fene segítene, mi?! A gyámügyisek, vagy valamelyik nagyokos? Elvisznek, és bedugnak valami elhagyatott, tetves helyre és akkor agyő gyerekkor, agyő játékgyár! - tárta szét a karját.
- Bocs, hogy felemlegettem! Ne haragudj! Akkor én már... megyek is...
- Figyelj, sajnálom, így ezt tőlem kellett hallanod, de kösz, hogy jöttél! - kísérte ki jóbarátját a bejárati ajtóig. - Ja és remélem tudsz titkot tartani! Kérlek, ez nagyon fontos nekem! - kérte meg hogy még véletlenül se merészelje kifecsegni, hogy miről pusmogtak harminc percen keresztül.
Amikor hazaért éjszakás apját találta otthon, aki már javában szunyókált, és ilyenkor nem szabadott zavarni, elvégre ő is egy pénzkereső volt a családban. Arthúr fogta magát és lábujjhegyen bement a fürdőszobába, hogy átöltözzön, amikor minden nyomot eltüntetett, legalább is ami arra utalhatott, hogy valami titkos dolgot csinált, míg apja munkában volt leült íróasztalához, és megírta a házi feladatot, és próbálta megtanulni a leckét, miközben azon kattogott az agya miként, és vajon hogyan tudna legjobb barátjának segíteni?
Anyukája rendszerint késő estig dolgozott, és alig volt nap, hogy ne kimerülten jött volna haza a munkából.
- Szia kincsem! Hogy telt a napod? - érdeklődött fáradtan az anyuka, amint sikerült átöltöznie otthoni ruhába.
- Anyu! Kérdezhetek valamit?
- Persze! Csak rajta! - noszogatta.
- Ha valaki titkot fogad meg azt elárulhatja, hogy segítsen egy barátjának?
- Hú! Érdekes kérdés! - fordult érdeklődve fia felé az anyuka. - Miről is volna szó, pontosan?!
- Tomi nagyon furcsákat mondott... - bökte ki.
- Hol jártál te? - lepődött meg az anyuka.
- Sehol, csak... csak szerettem volna kicsit felvidítani a legjobb barátomat...
- Szóval ez azt jelenti, hogy mégiscsak Tomiéknál töltötted az időt!
- Kérlek szépen ne legyél mérges anyu... - kérlelte szomorkásan.
- Nem leszek mérges, de meg kell mondanod az igazat! És hova tűntek a vattapamacsaim?!
- Mikulásnak öltöztem, és lementem, hogy a Tomi ne érezze rosszul magát... - vallotta be. - Jutka néni pedig kedvesnek tűnt, de a Tomi megkért, hogy tartsam titokban azt, hogy Jutka néni nagyon idegesen szokott viselkedni, és ilyenkor bántja is Tomit. - mesélte el a szigorú titkot.
- Hát... ez igen nagy baj! De állítom te nem csináltál semmi rosszat! - simogatta me fia buksiját. - Tudod mit? Majd én beszélek Jutka nénivel! Nem kell félned nem árulom el a titkodat!
- De anyu! Kérlek ne szólj semmit, mert lehet, hogy a Tomi issza meg a levét... - aggodalmaskodott Arthúr és tüstént elfogta a tartós bűntudat, hogy elárulta barátja megfogadott titkát.
- Egyet se fél! Nem lesz semmi baj!
Hétvégéhez közeledtek, és Arthúr anyukája éppen úgy tett, mintha lemenne a földszintre és megnézné a levelesládájukat, amikor találkozott Tomi anyukájával.
- Szia Jutkám! Mi újság? Tomi hogy van? - érdeklődött közvetlen, emberi hangon.
- Jól van! Minden rendben vele! - közöle távolságtartón, kimérten a másik asszony.
- Arra gondoltam, hogy ma tarthatnánk pizza napot! Biztos vagyok benne, hogy Tomi is nagyon örülne a gondolatnak! Mit szólnál hozzá?
- Hát... nem is tudom... - bizonytalanodott el egy pillanatra. - Majd meglátom... délelőtt fél tízkor felküldöm. - közölte majd azonnal ment a dolgára.
- Köszönöm szépen!
Később már jócskán elmúlt fél tíz is, de Tomi nem jött fel liften, ahogyan azt anyukája ígérte. Arthúr anyukájának kellett lépéseket tennie az ügyben. Gyorsan leliftezett a második emeletre és becsöngetett. Jutka asszony nyitott kissé idegeskedve, láthatóan frusztrált idegi állapotban ajtót.
- Tessék?! Jaj, csak te vagy az! Megbeszéltünk valamit?! - kérdezte kicsit ellenségesen.
- Mintha arról beszéltünk volna, hogy fölküldöd hozzánk Tomit, hogy a srácok együtt pizzázhassanak! - tette keresztbe mellkasa előtt kezét.
- Ja vagy úgy! Tominak sajnos most sok a házi feladata! Nem mehet, de köszöni, hogy ennyire kedvesek vagytok vele! - Jutka asszony már éppen készült volna becsukni a bejárati ajtót, ám még szerencse, hogy Arthúr anyukája megakadályozta:
- Itt van egy kis finomság! Még meleg! Jó étvágyakat! És persze jó házi feladatírást Tominak! - nyomta a kissé meghökkent asszony kezébe az ezüstszínű alufóliába becsomagolt pizzaszeleteket.
- Hát... köszönjük... - azzal bezárta maga mögött az ajtót.
Később amikor Arthúr egyik hétköznap suliból jött hazafelé, és félúton találkozott Tomival a fiú egyik szeme alatt lilásszínű monokli éktelenkedett.
- Szia Tomi! Mi újság?!
- Szerinted! Anyámat megint elkapta a gépszíj! A pizza rendes volt tőled, de anyám kihajította a szemétbe! Már nem bízik senkiben sem!
- Ez azért egy kicsit szemét dolog volt!
- Szerintem is, de mit lehet tenni?!
- Sajnálom haver... - próbálta vigasztalni. 
Együtt ballagtak hazafelé, miközben arról diskuráltak, hogy vajon az új Gameboy-játékban milyen szupercsúcs ellenfelekkel kell majd szembenézniük.