EGY NAP ALATT ELLOPTAD A SZÍVEMET

A szupermodellből lett dél amerikai, egzotikus vonásokkal rendelkező színésznő felnézett a kristálytiszta égboltra, ahol csupán egy-két elárvult vattacukorpamacsra emlékeztető kisebb, gomolygó felhőfoszlány vonulását láthatta. Kilépett minden extrával felszerelt, légkondicionált lakókocsijából, és - mivel a sminkes szobából jött -, máris tökéletes Kleopátra-típusú bronzbarnás arcbőrrel, és frizurával máris készen állt, hogy elbűvölje nem csupán az örökké arrogáns, mérgelődő rendezőt, hanem a kedves tévénéző rajongóit, mondhatni szerte a világon.
- Gyerünk emberek! Mozogjunk, ha nem akarunk egész éjszaka is dolgozni! - adott egyértelmű utasítást az örökösen elégedetlenkedő rendező, aki úgy festett ilyen idegállapotban, mint aki könnyedén megfojtott volna bárkit egy kanálka vízben, ha úgy hozza a kedve. - Gyerünk Marjorie mire vársz?! Kamera bekap! Felvétel!
A gyönyörű színésznő vérprofin, és mesterien átgaloppozott tipegve a felállított kameraállványok, és áldíszletek között, és abban a pillanatban, hogy magabiztos, temperamentumos latin nőként kinyitotta az ajtót, melyet - szerepe szerint -, jócskán illett becsapnia tökéletesen hozta a ráosztott díva szerepkört, miközben a latin macsó férfi színész, akinek csábítási feladata volt szintén ütősen alakított. Elvégre ki ne rajongott volna azért, ha egy napbarnított, sportos test megvillantja hasizmát, és lefegyverzően csibészes, gyerekes mosolyát. A legtöbb női tévénéző egészen biztosan majd elolvadt, amikor Eduardo végiglejtett, és belevigyorgott egy-egy felvétel végeztével az ötvenkilós kamerába, melyet az operatőrnek mindig ildomos volt a színészek mozgásához igazítani, persze csak, ha nem akarta, hogy azonnal kivívja a gyilkosan maximalista rendező haragját.
Éppen az egyik medencés jelenetet vették fel, ahol álomgyönyörű hölgyek flangáltak a legújabb bikinikben, és csábosan sokat mutató fürdőruhájukban, amikor a színésznőnek szinte rögtön megakadt a tekintete az egyik külföldi kellékes, pufók emberen. Messzi, távoli országból jött, és a spanyol nyelven kissé hadilábon állt, de kézzel-lábbal, és némi akcentusszerinti, hevenyészett angol nyelvtudással úgy tűnt remekül feltalálja, és meg is érteti magát.
- Na, mi lesz már Roberto? Nem érünk rá egész nap! - ordított rá egy nagyot a rendező, mire a kissé ügyetlen, és kellőképpen kétbalkezes kellékes férfi a felszolgált, kiadósan ragadós narancslé mennyiséget egyenesen a bikiniben feszítő hölgyek bronzbarnára sült, felhevült testére löttyintette.
- Roberto! Most néz meg, mit műveltél?! - keltek ki önmagukból a gyönyörűbbnél is szebb hölgyek. - Így hogy a fenébe forgassunk, magyarázd már el nekünk?! - tették csípőre kezeiket, és ellenségesen, szúrós barna szemeikkel farkaszemet néztek támadásra készülve az ügyetlen férfival szemben, aki szemlátomást most úgy nézett ki, hogy sorozatban nyelnie, tűrnie kellett a záporozó kritikákat, mint egy halálra rémült kisfiú, aki nagy valószínűséggel a következő pillanatban sírógörcsben törhet ki.
Bár Marjorie is kapott bőségesen a ragadós, tapadós narancsléből, most azonban úrinőként viselkedett, aki nem pánikol be, hiszen az luxus lenne, hanem minden szempontból igyekszik a helyzet magaslatán állni.
- Hölgyeim! Nézzétek el szegény Robertonak, ezt a sajnálatosan véletlen kis balesetet! Biztos vagyok benne, hogy csak egyszerű véletlen incidensről van szó! - kezdett dallamosan, gyorsan beszélni spanyolul, mégis nőies kifinomultsága szinte valósággal azonnal vibrált a nyárias Caracasi levegőben. Mikor végzett a kisebb szónoklattal, amit a többi főként női kollegájához intézett megvárta, hogy szavai vajon elérik-e a kívánt hatást.
- Már megbocsáss drága Marjorie, de én ezt nem vagyok hajlandó eltűrni! - fakadt ki egy spanyol, latin szépség, akinek hibátlan, tökéletes testen valósággal aranyló gyöngyökként csillogott a száradásnak indult üdítőlé.
- Igen, Fernandának mindenben igaza van! - mintha haragos, harcias kis csibék lettek volna a legtöbb színésznő máris kollegnanőjük védelmére kelt. Marjorie azonban rögtön észrevette, hogy Robertonak legörbül a szája. A síráshoz közelítő, jelentős pillanat volt ez, és meglehet csupán csak azért, hogy kicsit jobb kedvre deríthesse, vagy épp megvigasztalja könnyed szökkenéssel odalépegetett tűsarkú cipőiben felpaprikázott kolleganője mellé, és enyhén megbökte mire a gyönyörű, és egzotikus színésznő egyenesen a medence kellemesen meleg vízébe csobbant.
- Van még valaki, akinek nem tetszik bármi is?! - kérdezte ellenségesen a többi nőtől, akik most már fülüket-farkukat behúzták, mert egyik sem akarta csuromvizesen megcsinálni a még mindig forgó felvételt. - Akkor azt hiszem dolgozhatunk tovább! - Marjorie könnyed, nőies eleganciával lehuppant a hófehér, műanyag ágyra, kezébe vette saját narancslevét és hibátlan tökéletességgel visszatért eredeti szerepköréhez, melyből nagyon úgy tűnt, hogy a legtöbb színésznő jócskán elfeledkezett.
- Drága Roberto! Kaphatnék még egy kis narancslevet, por favor rapido? - kérdezte csilingelő, kedves hangon, mire a kissé ügyetlen kellékes férfi már hozta is a közepesméretű üveges kancsót és udvarias pincérek módján kiszolgálta a színésznőt, aki jóleső, szerelmes érzésekkel valósággal belepirult a flörtölős pillanatba, melyet természetesen a kamera is rögzített, és amikor később a nap végén végeztek a felvételekkel a rendező valósággal elvolt ragadtatva, hogy kedvenc színésznője mennyire ura volt a helyzetnek. Nem hiába volt édesanyja operaénekesnő, az apja pedig vegyészmérnök.
Később svédasztalos ebédszünet következett, ahol minden stábtag megjelent, és néhány színésznő. Marjorie úgy döntött, hogy ezt a szusszanásnyi, alig fél órás időt fogja kiadósan kihasználni, hogy megismerkedjen egy kicsit közelebbről a furcsa, szerencsétlennek tartott Robertoval.
Kijött lakókocsijából, és elegáns, könnyű nyári ruhát vett fel, egy bőr szandállal, mely még mindig babonázóan csinossá varázsolta egyébként is hibátlan megjelenését. Megfogott egy porcelántányért, és beállt a többiekhez a sorba, miközben örökösen kíváncsi, és érdeklődő tekintete mindenütt Robertot kereste. Amikor aztán az asztal végéhez ért odament az egyik stábtaghoz, és kedvesen megkérdezte, hogy Robertot hol találhatná meg?
- Kéz csókolom drága művésznő! Roberto mindig egymagában szokott enni! Tetszik tudni nagyon furcsa ember az! Folyton írogat valamit a jegyzetfüzeteibe! Sosem lehet tudni, hogy éppen mi járhat a fejében! - válaszolta a meg a feltett kérdést. - A bungalóknál lesz azt hiszem! Marjorie tányérral kezében rögtön a bungalók felé vette az irányt, melyeket azoknak az embereknek hozattak ide, akik nem kedvelték a luxus lakókocsijukat. Nem mintha a bungalókban akárcsak elfogadhatóbbak lennének a párás, fülledtség jelei.
Marjorie határozott, nagy lépésekkel már valósággal szaladva tette meg az utat a bungalókig. Maga sem tudta hogy miért, de szíve vadul kezdett verni, és kalapálni, és valahányszor az ügyetlen Roberto akárcsak feltűnt a színen, mintha új, és ismeretlen érzések kezdtek volna lelkébe költözni.
- Roberto amore! Merre vagy?! - kiáltotta hangosan a levegőbe. Az egyik ember máris az egyik nagyalakú pálmafára mutatott. Most annak a tövében üldögélt Roberto. Úgy tűnt, mint aki megpróbál lazítani, vagy kivonni életéből a gyilkos stresszfaktorokat, mely egy-egy megterhelő munkával együtt szokott járni. Úgy tűnt nagyon szomorú, és el van keseredve, ami a forgatás alatt, kétbalkezessége folytán megtörtént, és most valósággal mardossa a bűntudat.
- Buena tardes Roberto! Me permite? Cómo está? - érdeklődött hogyléte felől.
Mivel Roberto nem beszélte jól a spanyol nyelvet, csupán csak tördelek szavakat volt képes gagyarászni akcentusával angolul párat bólintott, hátha a kedves, közvetlen színésznő megérti.
- ?Lamento mucho lo sucedido! ?Espero que estés bien?! - őszintén sajnálta, ami a forgatáson történt, és érdeklődött, hogy nem esett-e baja.
- No, no, no... - felelte a férfi bizonytalanul, aki most egyszerre félve, és ugyanakkor gyanakvón mérte végig a roppant csinos színésznőt, mert nem értette, hogy mit akarhat tőle?
- ?Puedo tener mi humilde cena contigo? - Marjorie megkérdezte, hogy elfogyaszthatná-e a vacsoráját Roberto társaságában, és mikor válasz nem csupán egy bólintás érkezett úgy döntött, hogy ő is a pálmafa árnyékába telepszik a gyepre Roberto mellé, és falatozgatni kezdett. Mivel valósággal imádta a tenger gyümölcseit, és a sült garnélahúsból készített rákpogácsa falatkákat megpróbálta megkínálni Robertot, aki felajánlotta neki saját házi burgonyás lepényét, melyet még a nagymamájától tanult meg Európában.
- ?Muchas gracias! ?Muy sabroso y delicioso también! - nagyon finomnak találta a lepényt, és amint gyöngéd ujjbegye hozzáért Robert vaskos, érdes tenyeréhez láthatatlan szikrák kezdtek pattogni közöttük. Utoljára Eduardoval volt kapcsolata. Nagyon szeretett volna családot, de a sótlan, és arrogáns szappanoperasztár azt mondta, hogy neki a nemzetközi karrierjére kell koncentrálnia, és egyáltalán nincs ideje gyerekekkel foglalkozni, amikor azok csak púpok, meg koloncok az ember hátán. Marjorie ekkor döbbent rá arra, hogy a legtöbb latin macsót egyedül csak önmaga felpüffesztett egoja érdekli egyedül. Összetört a szíve, és kellett hozzá jó pár év mire úgy ahogy egyenesbe sikeredett jönnie megint, és a kamerák kereszttüzében szerepelhetett újra.
- Entiendo que debe ser muy difícil para ti prosperar y vivir en un país extranjero, en otro país extranjero, y solo quiero decirte que eres muy bienvenido... ?Sería amiga tuya! Claro, ?si eso te parece bien? - azt mondta, hogy megérti, hogy idegen országból jött, és idegen országban kell élnie, és boldogulnia, de nagyon szívesen lenne a barátja.
Mivel az ebédszünet lassacskán végéhez közeledett, és Marjorie-nak vissza kellett térnie a munkájához, ezért mindketten elfogódottan felálltak, és mivel Robertónak fogalma sem lehetett, hogy ilyen esetekben mi lehet a teendő óvatosan kinyújtotta egyik kezét, mintha készülni kezet fogni.
Marjorie kicsit meglepődött, majd ő is kinyújtotta kezét, és nagyon finoman megszorította Roberto mancsait, majd arcra puszival, és egy gyönyörű, és kifejező mosollyal búcsúzott - legalább is -, átmenetileg tőle.
Amikor visszatért a forgatásra, ahol - úgy tűnt -, egyedül csak őrá várt az egész stáb, és a többi színésznő is, mintha teljesen átalakult volna belső, külvilág számára szándékosan rejtegetett énje: visszavonhatatlanul szerelmes lett egy idegenbe, akiről jóformán nem is tudott semmit, és talán épp ezért volt ez ennyire izgalmas.
- Na végre valahára, hogy te is itt vagy drágám! Akkor fiúk, lányok! Remélem forgathatunk, ugye?! - kérdezte a jócskán idegbeteg rendező. Mire mindenki megtalálta a helyét, és elkezdődhetett a forgatás Marjorie szíve valósággal lázban égett, és bár profizmusára semmi panasz sem lehetett, azért a legközelebbi stábtagok között máris felmerült a gyanú, hogy a művésznővel nem stimmelhet valami.
A forgatási nap végére jóformán mindenki jócskán elfáradt. Nagy szerepe volt benne, hogy egy jelenetet, és a legtöbb snittet is volt, hogy harmincszor meg kellett ismételni. Marjorie - látszólag -, a lehető legnagyobb toleranciával, és partnerséggel állt hozzá a dolgokhoz. Ha kellett harmincszor beleugrott a kellemesen meleg medencevízbe, amikor egy kislányt kellett kimenteni a vízből, máskor pedig egy egész gyümölcsöstálból kedvére csemegézhette a nagy, lédús szőlőszemeket. A rendező nem győzte dicsérni, és a kevésbé tapasztaltabb kollegái elé, mint követendő szakmai példát állította megnyerő, sziporkázó személyiségét.
Marjorie kicsit elfáradtan ment vissza a légkondicionált, minden extra kényelemmel felszerelt lakókocsijába, aminek az ajtaja előtt egy hibás helyesírású levélke fogadta, és egy kisebb cserepes nővény, melyen érződött, hogy szívvel gondozták, és adták. Szíve azonnal hevesen dobogni kezdett. ,,Vajon ki lehetett a titkos hódoló?" - faggatta magát, amint igyekezett egymás után többször is elolvasni a levelet. Mire a levél végére ért szerette volna karjaiba zárni a félszeg, ügyetlen Robertot, aki - úgy tűnt -, most nagyon kitett magáért. Ám mivel jócskán kimerítette az egész napos forgatás Marjorie inkább úgy döntött, hogy lepihen egy kicsit kihúzható, komfortos kanapéján. Észre se vette csupán csak másnap reggel, amikor Roberto félszegen jó párszor kopogtatott lakókocsija ajtaján kedvenc tejeskávéja kíséretében, hogy bizony kissé elkésett, és most valami találó mentséget szükséges találnia, hogy a maximalista rendező ne vegye azonnal a fejét.
- Gracias Roberto! - hálálkodott, és érezte, amint a tejeskávés kartonpoharat megfogta, hogy bájosan elpirul. Már milyen régóta nem érezhette ezt, legalább is őszintén, és igazán, és most valósággal bizsergett egész lelkében.
Roberto igyekezett megkérdezni, hogy segíthet-e bármiben, és Marjorie mire kézzel-lábbal minden színészti képességet latba vetve elmutogatta neki, hogy milyen ruhákra lesz szüksége, hogy kamera elé álljon Roberto bravúros ügyeséggel, kisebbfajta stílusérzékkel össze is szedte azt, amire szüksége lehet.
Marjorie igyekezett tetszetős, gyémántszínű, tűsarkú cipőjében olyan gyorsított ütemben tipegni, amennyire csak bírt, és amikor már úgy érezhette, hogy végleg elfárad Roberto semmivel sem törődve karjaiba kapta, mintha egy törékeny porcelánbaba lenne, és rohanni kezdett vele a forgatási helyszínre, mint akinek minden perc drága. Amikor ismét a rendező színe előtt álltak, a rendező látványosan karórájára mutatott, miszerint: az idő igenis pénz, ha tetszik, ha nem, így Marjorie futó puszival honorálta a megszeppent Roberto ,,életmentő" erőfeszítéseit, amíg az háttérbe vonult.
Miközben tartott a felvételt Marjorie mintha egész végig Robertot bámulta volna annyira szerelmesen, annyira vágyakozva, amihez csak a legszerelmesebb emberek érthetnek a földön. A stáb, és a legtöbb színészkollega persze azonnal megérezte ezt, és a szünetekben kedvesen, csipkelődve máris ugratni kezdték Marjorie-t, hogy ennyire szerelmesnek sem látták még soha ebben az életben.
Amikor egy-egy jelenettel megint csak elkészültek Marjorie senkivel, és semmivel se törődve azonnal Robertohoz szaladt, és máris spanyolos gyorsasággal, és heves gesztikulálással csacsogni kezdett arról, hogy miként, és hogyan alakult a napja, majd amikor rájött, hogy Roberto alig érti mit is akarhatott neki mondani azonnal beszerzett magának egy digitális fordítókészüléket, mely úgy működött, hogy az embernek csupán csak bele kellett beszélnie egy mikrofonba, mely a készülék része volt, és a kihangosítva egy gépi hang máris automatikusan, alig pár másodpercen belül darálni is kezdte, hogy hozzávetőlegesen vajon mit is mondhatott az illető?
- Annyira örülök neki Roberto, hogy veled találkozhattam! - beszélt bele a kis fordítókészülékbe, mely szinte azonnal le is fordította, amit kimondott. Robertó végre ismerős, hazai nyelvet hallott, mert egész tekintetét vidámság, és önfeledt ujjongás töltötte el, hogy végre igaz gépiesített formában, de azért mégiscsak hallhatja saját anyanyelvét.
Marjorie szájához tartotta a ordítókészüléket, és Roberto végre beszélni kezdett. Elmesélte, hogy megélhetés, és anyagi gondok miatt kellett Európát elhagynia, és hogy mennyire hiányoznak neki azok a szerettei, és megmaradt családtagjai, akiket hátra kellett hagynia, hogy mindenképp boldogulni tudjon. Marjorie figyelmesen, és kíváncsian hallgatta a történetét, és egyre jobban beleszeretett ebbe a különös férfiúba. Mire kicsit furcsán kibeszélgették magukat Marjorie azt érezhette hogy nem csupán egy őszinte, igaz baráttal lehetett gazdagabb, de megtalálta élete második felét, akire egész eddig várakozott.