BELEVALÓ MIKULÁS-SEGÉD

Artúr már majd kiugrott volna legszívesebben a bőréből, hiszen annyira várta a Mikulást. Még leveleket is írt neki, melyeket cím, és helyrajzi szám nem lévén egyszerűen csak úgy dobott be a panellakásukhoz közeli takaros, pirosszínű postaládába, hogy az ,,Északi Sarkra címezve“ - gondolhatták is a postás bácsik: ez a gyerek totál megzakkant, ám amikor látták, hogy bélyeg is van a levélen tanakodni kezdtek, hogy mi legyen az el nem vitt levelek sorsa? Szerencsére volt egy kedves, idős portásbácsi, aki a földszinten posztolt egész álló nap, mint afféle mindenes gondnok nála hagyták a leveleket, aki azokat készségesen azonnal továbbította is Arthúr szüleinek a kezébe, akik aztán nem győztek jókat mosolyogni, hogy gyerekük lassanként tíz éves, és még mindig állhatatos, makacskodó módon hisz a Mikulásban.
Arthúrnak volt egy igazijó gyerekkori barátja Tomi, aki panellakásukban lakott. Véznácska, szőkehajú, szemüveges gyerek volt, aki úgy festett, mint akit a legelső szellő is könnyedén elfúj, ám ahogy a mondás is tartja: ,,Kicsi a bors, de erős!“
Arthúr gondolt egyet, és szerette volna meglepni barátját. Éppen akkor ment a tévében a Pumukli kalandja c. sorozat, melyben az asztalos Éder mester beöltözött Mikulásnak, hogy kicsit megtréfálja, és persze, hogy helyre tegye a kis kobold kópét, amiért az szinte folyamatosan borsot merészelt törni az orra alá.
,,No hát! - gondolta Arthúr. Amit Eder mester tud az talán nekem is menni fog!“ - tüstént kartonpapírt vett elő, mely a technika óráról zsákmányolt, mondván a felesleges hulladékanyagok előbb-utóbb úgy is a szemeteskukában végzik, hát akkor már miért nem hasznosan használják fel őket. Ollót kerített a kiskonyhából, és gusztustalan, irritáló szagú Technokol-ragasztót, és anyukájának volt a fürdőszobában vattája is, amit most kiszórt szobája földjére, és kezdődhetett is a munka.
Előbb kivágott a nagyméretű, fehér kartonpapírból egy amolyan háromszögféle formát, majd óvatosan előbb összeragasztotta, és hogy biztosra menjen tűzőgéppel még jó párszor odakattintotta a kartonpapírok hengeredő széleit, hogy stabilan tartsanak, és a háromszögletű papírből ténylegesen egy süvegforma kerekedjék. Most következett a kényesebbik folyamat: a szakállkészítés. Újabb kartonpapírt vágott, melyet máris arcához próbált, hogy méretet vehessen, és mikor filctollal bejelölte saját arcát, már csak körbe kellett ollóval vágni körbe az adott formát. Aztán jöhetett rá egy kis bűdös ragasztó váladék, majd néhány kölcsönvett vattapamacs, és mire végzett kész is volt a télapós szakáll. Mivel a Mikulás nem járhat puttony, vagy zsák nélkül találni kellett valamit, ami jó lehet helyettesítő gyanánt. Tüstént kutakodni, keresgélni kezdett a hálószobai kissé kopottas, és ódon ruhásszekrényben, ahol egy gyerkőc valóságos kincsekre bukkanhatott, és alig fél óra leforgása alatt meg is találta a kis szütyőszerű zsákot, melybe főként ruhadarabokat tettek, melyet óvatosan kiborított, aztán visszatett. Neki most csakis a kis zsákra lesz szüksége.
Aztán kellene valami piros, vagy vörös ruha, elvégre a Mikulás is főként a piros színt részesíti előnyben, igen ám, de hol találhat magának piros ruhákat. Mi sem egyszerűbb ennél! Anyukájának biztos vagy valami használható ruhája. Újabb aprólékos turkálás következett a használt ruhadarabok között, és talált néhány piros színű sálat, és néhány piros kabátot, mely egy kicsit bőnek bizonyult, elvégre felnőtt méret volt, de remek helyettesítőnek látszott.
Elérkezett a felöltözködés, és teljesen Mikulássá változhasson át egész lelkével együtt. Alig tíz perc alatt furcsa, kissé idétlen, torzonborz, groteszk fizimiskájú figura nézett vissza rá az előszobai tükörből. Még a hangokat is megpróbálta dörmögősen utánozni: - Hohoho Boldog Karácsonyt gyerekek! - mondta dörmögve saját magának.
,,Vajon mit fog szólni legjobb barátja és annak kissé ideges természetű, mindig szigorú anyukája, amikor meglátják őt, mint valami elfuserált Mikulás-pótlékot?“ - töprengett. Hát az csak akkor derül ki, ha liften lemegy a második emeletre, ahol laknak, és becsönget, és elmondja mit szeretne.
Így történt, hogy pontban délelőtt tíz óra tájban - elvégre a boltok, és áruházak többsége is akkor szokott kinyitni, nem előbb -, Arthúr Mikulásnak öltözve szépen leliftezett a felső emeletről a másodikra, és tétován háromszor megnyomta Tomiék ajtócsengőjét.
Csak halk, motoszkáló hangokat hallott, mint amikor egy egér, vagy valami rágcsáló féle kaparász...
Alig öt perc múltán már nyílt is az ajtó, és a mindig szigorú, és ideges Jutka néni nézett ki kíváncsiskodva, hogy vajon ki lehet a titokzatos látogató. ,,Most dobd be magad! Meg ne inogj! Minden ezen múlhat!“ - igyekezett önmagát bátorítani kevés sikerrel Arthúr, aki már kezdett jócskán izzadni, arról már nem is beszélve, hogy a bűdös ragasztó orrfacsaró bűze is egyre inkább pikáns, és érzékelhető lett.
- Tessék! Ki az?! - kérdezte Jutka néni.
- Hóhóhó! Megjött a Mikulás! - válaszolta szándékosan elváltoztatott hanggal, és kicsit közelebb lépett a gyér világoságba, hogy Jutka néni kiadósan szemügyre vehesse.
- Szervusz... - hökkent hátra, amint meglátta a furcsa maskarába öltözött kisfiút. Még szerencse, hogy most jó kedvében lehetett, mert azonnal beengedte Arthúrt, és hangosan szólt fiának, hogy különleges vendégük érkezett:
- Tomi! Merre vagy? Megjött a Mikulás bácsi! - kiáltotta el magát, mire a másik fiú szinte loholva szaladt ki az ajtón, ám amikor cinkosok módján azonnal felismerte régi barátját, és cimboráját kicsit mintha máris csalódott ábrázatot vágott volna, mintha lerombolták volna a gyerekkorba vetett utolsó álmait.
- Szia! Hát te vagy az?! - mérte végig tetőtől- talpig jóbarátját, aki most kiadósan megizzadt, és attól félt, ha hideg levegővel érintkezik bizony könnyen megfázik.
- Hóhóhó! Itt a Mikulás! Remélem jól viselkedtél? - kérdezte még mindig dörmögő, furcsa hangon.
- Azt hiszem... - nézett bizonytalanul, megerősítést várva anyukájától.
- Tomi nagyon jól viselkedett, és rendesen is tanult egész évben! - ment bele a játékba furcsa mód a szigorúnak látszó anyuka.
- Ez nagyon helyes! - dörmögte Arthúr. - Nézzük csak milyen kincseket rejt a puttonyom? - úgy csinált, mintha nagyon súlyos, nehéz terheket cipelne, és levette a vállra akasztható, elhasznált szülyőt. Majd kotorászni kezdett benne, kincsek, apróságok után kutatva.
- No, lássuk csak! - belekotort a kis zsákba és kivett egy Tini Ninja Teknőc akciófigurát, amit már nagyon szeretett volna Tomi, mert amikor egyszer Arthúr gyerekszobájában járt megemlítette, hogy szeretne egy ilyen játékot. Aztán kapott még néhány vadonatúj szalagos kazettát, amik jók lesznek, ha zenei klipeket szeretne valamelyik rádióból felvenni, és persze néhány filctollat is, mert imádott rajzolni.
- Azta! Nagyon szuper! - lelkesedett, amikor a kezébe vette a teknőc figurát. - Ezt nem kellett volna... - mentegetőzött, de nagyon kösz.
- Foglalj helyet kedves Mikulás! - invitálta valamiért kedvesen, barátságosan az asszony. - Kérsz egy kis üdítőt?
- Köszönöm szépen... - dörmögte az orra alatt Arthúr. Nem merte mondani, de már annyira irritálta főleg az orrát a ragasztó bűzös, barátságtalan szaga, hogy jószerivel alig kapott levegőt. Egyelőre viselte férfiasan.
Jutka néni azonnal kiviharzott a konyhába, és visszajött egy kiadós, nagy pohár kólával, melyet azonnal a megszeppent Mikulássegéd pufók kezébe nyomott.
- Tessék! Érzed magad otthon!
- Nagyon köszönöm! - legszívesebben már az egész Mikulás maskarát szabályosan letépte volna magáról, mert érezte, hogy jócskán rámelegedett a ruhadarabok egész tömege, de éppen most essen ki a szerepéből, amikor már kezdett alakulni a dolog? Ezt mégsem teheti a legjobb gyerekkori barátjával, nem igaz?! Úgy döntött marad még egy fél órácskát aztán hazamegy szépen. Tomi bezzeg máris húzta őt a gyerekszobába, ahol végre kettesben lehettek, és játszhattak is egy keveset.
- Hát kedves Arthúr, te aztán nem vagy semmi! Pót Mikulás, de azért tetszett! - dicsérte meg, amint helyet foglalt íróasztala melletti kényelmes székén.
- Ne is mondd! A színész szakma épp ezért jócskán igénybe veszi a fizikális tényezőket! - jegyezte meg, miközben igyekezett legalább az álszakállából, és a süvegéből kibújni, és szusszanni egy kicsit.
- Arthúr! Figyelj, tök rendes vagy meg minden, hogy a kedvenc Teknőc figurádat akarod elajándékozni, de attól tartok nem fogadhatom el, mert anyu iszonyúan dühös lesz, ha meglátja, hogy nálam van a játékod! - érezhetően Tomi félt és rettegett az anyukájától.
- Ne haragudj, de ezt most nem értem... - nézett rá értetlenül a másik. - Miért haragszik ennyire Jutka néni?
- Hidd el, hogy fingom sincs! Az utóbbi időben apuval is majdnem minden nap veszekednek! Ne tévesszen meg a kedves hang, anyám sokszor egy vadállat, és engem is bántani szokott, ha rossz napjai vannak! - válaszolt visszafojtott hangon, bizalmasan.
- Te nem kellene valakitől segítséget kérni?! - tette fel a logikus kérdést Arthúr.
- Ne hülyíts! Mégis ki a fene segítene, mi?! A gyámügyisek, vagy valamelyik nagyokos? Elvisznek, és bedugnak valami elhagyatott, tetves helyre és akkor agyő gyerekkor, agyő játékgyár! - tárta szét a karját.
- Bocs, hogy felemlegettem! Ne haragudj! Akkor én már... megyek is...
- Figyelj, sajnálom, így ezt tőlem kellett hallanod, de kösz, hogy jöttél! - kísérte ki jóbarátját a bejárati ajtóig. - Ja és remélem tudsz titkot tartani! Kérlek, ez nagyon fontos nekem! - kérte meg hogy még véletlenül se merészelje kifecsegni, hogy miről pusmogtak harminc percen keresztül.
Amikor hazaért éjszakás apját találta otthon, aki már javában szunyókált, és ilyenkor nem szabadott zavarni, elvégre ő is egy pénzkereső volt a családban. Arthúr fogta magát és lábujjhegyen bement a fürdőszobába, hogy átöltözzön, amikor minden nyomot eltüntetett, legalább is ami arra utalhatott, hogy valami titkos dolgot csinált, míg apja munkában volt leült íróasztalához, és megírta a házi feladatot, és próbálta megtanulni a leckét, miközben azon kattogott az agya miként, és vajon hogyan tudna legjobb barátjának segíteni?
Anyukája rendszerint késő estig dolgozott, és alig volt nap, hogy ne kimerülten jött volna haza a munkából.
- Szia kincsem! Hogy telt a napod? - érdeklődött fáradtan az anyuka, amint sikerült átöltöznie otthoni ruhába.
- Anyu! Kérdezhetek valamit?
- Persze! Csak rajta! - noszogatta.
- Ha valaki titkot fogad meg azt elárulhatja, hogy segítsen egy barátjának?
- Hú! Érdekes kérdés! - fordult érdeklődve fia felé az anyuka. - Miről is volna szó, pontosan?!
- Tomi nagyon furcsákat mondott... - bökte ki.
- Hol jártál te? - lepődött meg az anyuka.
- Sehol, csak... csak szerettem volna kicsit felvidítani a legjobb barátomat...
- Szóval ez azt jelenti, hogy mégiscsak Tomiéknál töltötted az időt!
- Kérlek szépen ne legyél mérges anyu... - kérlelte szomorkásan.
- Nem leszek mérges, de meg kell mondanod az igazat! És hova tűntek a vattapamacsaim?!
- Mikulásnak öltöztem, és lementem, hogy a Tomi ne érezze rosszul magát... - vallotta be. - Jutka néni pedig kedvesnek tűnt, de a Tomi megkért, hogy tartsam titokban azt, hogy Jutka néni nagyon idegesen szokott viselkedni, és ilyenkor bántja is Tomit. - mesélte el a szigorú titkot.
- Hát... ez igen nagy baj! De állítom te nem csináltál semmi rosszat! - simogatta me fia buksiját. - Tudod mit? Majd én beszélek Jutka nénivel! Nem kell félned nem árulom el a titkodat!
- De anyu! Kérlek ne szólj semmit, mert lehet, hogy a Tomi issza meg a levét... - aggodalmaskodott Arthúr és tüstént elfogta a tartós bűntudat, hogy elárulta barátja megfogadott titkát.
- Egyet se fél! Nem lesz semmi baj!
Hétvégéhez közeledtek, és Arthúr anyukája éppen úgy tett, mintha lemenne a földszintre és megnézné a levelesládájukat, amikor találkozott Tomi anyukájával.
- Szia Jutkám! Mi újság? Tomi hogy van? - érdeklődött közvetlen, emberi hangon.
- Jól van! Minden rendben vele! - közöle távolságtartón, kimérten a másik asszony.
- Arra gondoltam, hogy ma tarthatnánk pizza napot! Biztos vagyok benne, hogy Tomi is nagyon örülne a gondolatnak! Mit szólnál hozzá?
- Hát... nem is tudom... - bizonytalanodott el egy pillanatra. - Majd meglátom... délelőtt fél tízkor felküldöm. - közölte majd azonnal ment a dolgára.
- Köszönöm szépen!
Később már jócskán elmúlt fél tíz is, de Tomi nem jött fel liften, ahogyan azt anyukája ígérte. Arthúr anyukájának kellett lépéseket tennie az ügyben. Gyorsan leliftezett a második emeletre és becsöngetett. Jutka asszony nyitott kissé idegeskedve, láthatóan frusztrált idegi állapotban ajtót.
- Tessék?! Jaj, csak te vagy az! Megbeszéltünk valamit?! - kérdezte kicsit ellenségesen.
- Mintha arról beszéltünk volna, hogy fölküldöd hozzánk Tomit, hogy a srácok együtt pizzázhassanak! - tette keresztbe mellkasa előtt kezét.
- Ja vagy úgy! Tominak sajnos most sok a házi feladata! Nem mehet, de köszöni, hogy ennyire kedvesek vagytok vele! - Jutka asszony már éppen készült volna becsukni a bejárati ajtót, ám még szerencse, hogy Arthúr anyukája megakadályozta:
- Itt van egy kis finomság! Még meleg! Jó étvágyakat! És persze jó házi feladatírást Tominak! - nyomta a kissé meghökkent asszony kezébe az ezüstszínű alufóliába becsomagolt pizzaszeleteket.
- Hát... köszönjük... - azzal bezárta maga mögött az ajtót.
Később amikor Arthúr egyik hétköznap suliból jött hazafelé, és félúton találkozott Tomival a fiú egyik szeme alatt lilásszínű monokli éktelenkedett.
- Szia Tomi! Mi újság?!
- Szerinted! Anyámat megint elkapta a gépszíj! A pizza rendes volt tőled, de anyám kihajította a szemétbe! Már nem bízik senkiben sem!
- Ez azért egy kicsit szemét dolog volt!
- Szerintem is, de mit lehet tenni?!
- Sajnálom haver... - próbálta vigasztalni. 
Együtt ballagtak hazafelé, miközben arról diskuráltak, hogy vajon az új Gameboy-játékban milyen szupercsúcs ellenfelekkel kell majd szembenézniük.