A MEGFÉLELMÍTÉS MANIPULÁCIÓJA

Általában már kora hajnalban bement a suliba.
Lévén apja és anyja is rég elindultak dolgozni, és mivel az első óra még így is háromnegyed nyolc tájban kezdődött el, így gondolta miért is ne? addig is elfoglalja magát, és segít egy kicsit, az idősebb takarító néniknek, vagy adott esetben a menza-konyhán tevékenykedőknek.
Előbb a nagyméretű ebédlőteremben pakolta le az összes, viharvert faszéket, majd ezt követte a takarítónénik segítése; forróvizes vödrök cipelése, és felmosóparfisokkal való vegyes zsonglőrködés. Egy idő után ment minden, mint a karikacsapás.
Történt aztán hogy ezt Észrevételibb csak a technikatanárnő, aki mintegy megsajnálta, de ugyanakkor hihetetlenül is becsületes tisztelte a, furcsán viselkedlek ‘kisfiúst, akinek bizony-bizony egyetlen valamirevaló barátja sem akadt nemhogy egészében, de egész általános iskolai pályafutása során.
- Kristófka! Gyere be légy olyan kedves a szobámba! - kérte, amikor a kisfiú már végzett az aznapi legalább Ötezer szék kiadás lepakolásával az ebédlőben.
- Tessék süteményt választani! Nem tudom, hogy épp melyiket szereted ezért vettem minden fajtát! - mutatott körbe az asztalán felhalmozott gusztusos, és bizonyára nagyon finom süteményeken. - Csak bátran! Nyugodtan vehetsz, amennyi jól esik! - biztatta.
A kisfiú tétován, félszegen közelítetté meg a nagy íróasztalon lábaival sok finomságot, melyek között akadt csokis mignon is, az egyik kedvence. Apró, pufók kezeivel gyorsan felkapott egyet, majd bátortalan, kissé elveszetten a tanárára tekintett, aki biztatóan mosolygott, és bólogatott. A kisfiú egy szemvillanás alatt megette az ínycsiklandó finomságot.
- Köszönöm szépen... - felelte halkan, fejét engedelmesen lehajtva, mintha máris vétséget követett volna el.
- Vegyél még! Csak bátran! - jött egy Újabb biztatás.
Megint megismétlődött az előbbi furcsa jelenet, és a kisfiú megint csak egyetlen, jól irányzott harapással azonnal el is pusztította a tenyérben elfért, finom mignon-kockát.
- Kérdezhetek valamit tőled? - fordult most kíváncsian feléje.
A kisfiú tétován Álldogált, és már most nagyon vigyázni kellett sebezhető, és törékeny hangulatingadozásaira, mert könnyen elpityeredhette magát.
- Hékás! Ne izgulj semmi miatt! Nem fog semmi baj történni, ha csak beszélgethetnénk egy kicsit! - a technikatanár még mindig kedvesen, mosolygosan beszélt, mint aki ténylegesen nem akar semmi rosszat. Erre a kisfiú hatalmas levegőt vett ki előbb száján, majd orrán, mint egy kisebbfajta szivattyú.
- Azt szeretném megkérdezni, hogy miért pakolod le mindig a székeket az ebédlőben, És miért segítesz a takarító néniknek?! - emelte rá a tekintetét.
- Tetszik tudni... Én nem akartam... semmi rosszat... - hallható volt egyszerűen vékony hangján, hogy sírás lehet a vége, de a tanárnő - szerencsére -, még gyorsan cselekedett.
- Nyugalom! Senki se fog bántani! Nincs semmi baj! - Óvatosan megsimogatta a hátát, mielőtt valami komolyabb baj történne.
- Szeretnél inni egy kis üdítőt? Az is van! - kérdezte, majd mielőtt a félszeg fiúcska bármit is mondhatott volna már szaladt is be a kis szertárba, ahol fogason kabátja lógott, és néhány személyes holmija és kihozott egy kis kólát műanyagpohárban, majd odaadta a fiúnak, hogy igya meg.
A kisfiú bátortalannal kortyolgatni kezdett, miközben éles, mindenre reagáló szeme frusztráltan, idegesen pásztázta körbe a kis helyiséget.
- No tehát! Problémáid vannak odahaza aranygyerekem? - próbálta faggatni tovább, de a fiúcska nemet intett a fejével.
- Piszkálnak a nagyok? Nem hagynak békén?! – váltott kérdést, és most a fiúcska hevesen, elkeseredetten bólogatott.
- Aha! Szóval ez itt a gond! Elmondtad ezt a szüleidnek is?
A fiú nemet intett a fejével.
- Kértél segítséget?
Megint csak nem volt a válasz.
- Figyelj ezt minél előbb megkellene beszélned a Béla bácsival, és a szüleiddel! Egyébként mióta tart?
- Alsós korom óta! Azóta folyamatosan... - szólalt meg hosszas kihagyás után.
- Hát ez nagyon szomorú! Szeretnék beszélni az osztályfőnököddel, ha továbbra közösen ki lehetne találni valamit, hogy megállíthassuk a fennálló helyzetet!
- Jaj, ne tessék senkinek se szólni - rémült meg borzalmasan a kisfiú. - Ha bárki megtudja, akkor megint megfognak verni... - felelte rettegve a félelemtől.
- Ne izgulj semmit! Megígérem, hogy egyetlen árva szót sem szólok, de azért muszáj lesz ezt a dolgot tisztába tenni! Ha jól tudom nekünk ma még lesz egy óránk az ötödik óra! - pillantott most az egyik szekrény oldalára ragasztott órarendre, mire a fiúcska bólintott.
- Mindenre figyelni fogok, és nem hagyom, hogy bántsanak! Most elmehetsz!
A kisfiúcska meghajtotta magát, akár egy gyerekszínész visszament ezúttal már az osztályterembe, mert igencsak eljárt az idő mialatt a tanárnővel elbeszélgettek egy kicsit.
A délelőtt folyamán a szokásos kisstílű pokoli szemétkedések következtek egymásután, melynek aztán sírógörcs, hiszti, nyilvános megaláztatás, és természetesen bepisliés lett az általános következménye, és persze az irodalomtanárnő azonnal szólt Béla bácsinak, az osztályfőnöknek, hogy a szerencsétlen Mátéka már megint halálra rémült, sírdogál, és persze szokásos módon maga alá pisilt.
Az osztályfőnök azonnal figyelmeztetőket, és egyéb retorziókat helyezett kilátásba a bandatagok ellen hasztalan, mert továbbra is folytatódott minden úgy, mint ahogy az a kilencvenes évek elején elkezdődött.
Gyorsan elérkezett az ötödik óra, amihez a földszinten lévő hatalmas terembe kellett menni, ahol padok helyett satuk, és munkaasztalok várták a diákokat.
Itt famegmunkálást, és egyéb gyakorlati ismereteket sajátíthattak el azok, akiknek nem csupán az volt a feltett szándéka, hogy könyörtelen borsot tőrjenek a gyengébbek orra alá.
- Hé, fiúk? Nézzétek csak?! A szánalmas hülyegyerek megint bepisilt! - egy nagyobb fiú, aki izmosabb, és rátermettebb is volt, mint társai azonnal kiszúrta magának a rettegő fiúcskát.
- Komolyan mondom skacok agyhúgykövet kapok ettől a nagy rakás fostól! Figyeljetek csak! Mindjárt meglátjátok! - azzal egy közepes termetű, ám velejéig gonosz kamasz srác lezseren odagaloppozott a fiúcska asztalához, és látványosan, hogy a többi bandatag is jól megnézhesse magának tüstént elkezdte a lomfűrészének az összes hajlékony, és legalább olyannyira törhető darabjait tönkre tenni, és amikor készen volt vastagon, folyékony takonyra hasonlító ragasztóval bekente a fiúcska három lábon álló székét, és mikor a fiúcska leült teljesen odaragadt a székhez az egész osztály legnagyobb, kegyetlen hiéna hahotázása közepette.
- Na, most szabadulj ki, te kis féreg! - tette keresztbe mind a két karját egy dagadék, ám lófarkas srác, aki még gúnyosan, disznólkodva mondván nagyokat böffentve röhögött is hozzá.
- Mi folyik itt?! - kérdezte a szertárból visszatérve a technikatanárnő.
- Marika néni! Mátéka bajba került! - közölte egy halk hangon értelmes kislány, és alig tudta visszatartani, hogy ki ne robbanjon belőle a nevetés, mint a legtöbb társából.
- Hogy értsem azt, hogy bajba került! Mit csináltatok vele?! - kérdezte komolyan, ellenségesen.
Az Öt bandatag természetesen meg se nyikkant. Egyetlen pisszenést sem lehetett az egész nagyalakú teremben hallani.
- Szóval játszadozunk, játszadozunk! Így is jó! Akkor bezárom a termet, és azok a bizonyos emberek, akik ezt művelték egész álló éjszaka itt lehetnek, ha csak... - a tanárnő elhallgatott egy jelentős pillanatra. Megvárta, míg a gonosztevők is megemésztik a hallottakat csekélyke értelmi képességeikkel.
A hátsó satuasztaloknál pusmogó, heves szóváltások követték egymást, majd egy kékszemű, szőkehajú srác állt fel, és azonnal vallott:
- Marik néni! Ne tessék ránk megharagudni, mi csak játszottunk... - kezdett mondókájába bele.
- Igen?! Hát akkor mindjárt bekenem a feneketeket és odaragasztózlak saját széketekhez, de úgy hogy a következő évtizedben sem tértek magatokhoz! - válaszolta hangosan, komolyan, míg a banda többi tagjai lapítottak.
- Mivel már az óra vége felé közeledünk a társaság rendesebbik felét elengedem! A csínytevők menjenek fel a tantestületi szobába, persze csak, ha jót akarnak maguknak! - adta ki az utasítást, mire az osztály normálisabb tagjai tüstént kizúdultak a teremből, és mindenki hazafelé vette az irányt, mert elegük volt abból, hogy örökösen a bandatagok balhézását kell eltűrniük.
A tanárnő és a sírdogáló kisfiú egyedül maradtak kettesben a kihaltnak tűnő teremben.
- Őszintén sajnálom Mátéka! Az eszem megáll, hogy hogy lehetnek ennyire kegyetlenek veled az osztálytársaid! A kérdés az, hogy hogyan szabadítsunk ki a szék fogságából?! - kezdte törni a fejét. Néhány perccel később mentőötlete támadt, melybe átmenetileg megkapaszkodhatott; ollót vett elő, és óvatosan megpróbálta körbevágni a fiúcska fenekén az összeragasztózott részt.
- Hát a farmernadrágod kicsit megszenvedte a beavatkozást, de kiszabadítottalak! - közölte vegyes szomorúsággal.
- Köszönöm...szépen... - hüppögte a kisfiú, majd odablattyogott saját satuasztalához, összeszedte holmiját és hátizsákját, és elindult az ajtó felé.
- Mátéka! Egy pillanatra még... - szólt utána. - Légy kedves és részletesen meséld el a kedves szüleidnek, hogy mit műveltek veled, ne hallgass el semmit, és én pedig beszélni fogok az igazgatónővel az esetről! Most elmehetsz és őszintén sajnálom...
A kisfiú elszakított farmernadrággal, télikabáttal, és kötött sállal, akár egy megtépázott űrhajós igyekezett olyan hatékonyan, és villámsebességgel átkelni a lakótelepen, amennyire csak tőle telt, majd amikor hazaért szerencsére szülei még dolgoztak. Anyukája kora délutáni órák környékén jött haza fáradtan, és azonnal érezte, hogy kisfiával nem stimmel valami. Amikor aztán felfedezte a gyerekszobában a kiszakított farmernadrágot azonnal kérdőre vonta fiát:
- Kincsem? Mi történt?! Bántottak?!
- Bekenték a székemet ragasztóval, én meg a székhez ragadtam... - sírásra görbült újfent a szája. Borzalmasan megviselték a történtek.
- Cssss! Nyugodj meg! Kitaláljuk együtt, hogy hogyan tovább! - az anyukában valóságos érzelmi vulkánkitörés tombolt, hogy mindig szorgalmas és jó kisfiút ennyire galád, gonosz módon megszégyenítették, és pokoli tortúrákat űztek vele, ezért másnap úgy határozott, hogy kicsit később megy be dolgozni, és elkíséri fiát az iskolába és persze haladéktalanul az igazgatói iroda felé vették az irányt, ahol úgy festett a helyzet, mintha már jó előre számítottak volna az érkezésükre.
- Üdvözlöm kedves asszonyom! Szervusz Mátéka! - fogadta őket szinte máris maga az igazgatónő. - Talán foglaljunk helyet és beszélgessünk egy kicsit. - javasolta. Leültek a szobanövényekkel teledíszített nagyméretű irodában.
- Szomorú dolgokról értesítettek engem a napokban, és nagyon fölkavaró volt az, hogy Mátékával már több mint öt teljes éve pokoli dolgokat művelnek... - kezdett bele saját verziójába. - A gonoszkodó osztálytársakat természetesen igazgatói megrovásban részesítettem, és kérvényezni fogom az eltanácsolásukat az intézményünkből.
- Igazgatónő! Attól tartok, hogy ez már egyáltalán nem olyan méretű dolog, amit ennyire egyszerű eszközökkel el lehetne intézni! - emelte fel a hangját talpraesetten az asszony.
- Természetesen! Önnek esetleg van ötlete? - fordult felé érdeklődve az irodaszékből.
- Arra gondoltam, hogy a fiamnak mindenképp jobb lenne, ha magántanuló lenne, mert egész egyszerűen nem állapot, hogy minden egyes nap vagy megverik, vagy úgy jön haza az iskolában, mint akit szabályosan bedarált az élet! Nem egészséges és ami a sebezhetőségét illetti hihetetlenül súlyos nyomásnak is ki van téve épp ilyesfajta esetek miatt! - tette keresztbe a karját, mint aki máris hatékony eredményeket vár el.
- Igen! Ebben teljes mértékben igazat adok Önnek! Most kérdezzük mg Mátékát, hogy neki mi a véleménye?! - fordult most a szomorúszemű, és bepánikolásra hajlamos kisfiú felé az igazgatónő. -Mátéka, szeretnél magántanuló lenni?
- Semmi baj kincsem! Tudod ez azt jelenti, hogy csupán csak bizonyos időközönként kellene iskolába járnod, ám odahaza kellene tanulnod! - igyekezett mindent érthetően elmagyarázni neki az anyuka.
A kisfiú félszeg tanácstalansággal előbb az anyukájára, majd az igazgatónőre nézett.
- Úgy látom, hogy meg van ijedve! Akkor adnék egy hivatalos papírt és még néhány dolgok! - egy közepesméretű dossziét nyújtott át az anyuka kezeibe. - És arra kérném Önt és a kedves férjét, hogy jó alaposan beszéljék át a dolgokat, elvégre Mátéka további életéről van szó, és amennyiben megfelelő minden hozzák vissza kitöltve a hivatalos dokumentumokat! - a fiókból most elővett egy kis csokoládét és egy plüssmacit és óvatosan átadta az anyukának.
- Ezt Mátéka azért kapja mert mindig nagyon szorgalmasan, és lelkesen segíteni szokott a takarító néniknek, és a székpakolásban is jeleskedik! - próbált mosolyogni.
- Ó, hát köszönjük! - vette el az ajándékokat az anyuka és nyomta kisfia kezébe.
- Köszönöm szépen... - válaszolta a gyerek halk hangon.
Így történt, hogy több mint öt éves pokoli megaláztatás, megszégyenítés, és kiadós lelki tortúra után Mátéka magántanuló lett, és - persze csak átmenetileg -, megszabadulhatott a totális lelki-testi fenyegetettségérzéstől. Addigra a bandavezéreket eltanácsolták az iskolából, és Máté néhány barátja gyakran meglátogatta Mátét iskola az után, hogy ápolják barátságukat.