ÖNARCKÉP-TORZÓ

Hajam, ha volt is, ágaskodó,
boglyas madárfészek-frizura
– mostan inkább már tarkított,
gusztustalan-ragadós fűcsomó
egy lesajnált Gorgó-fejen.
Szemeim vérbolyaágas-rettenettel,
hiúz-gyanakvással kémlelnek
a bizonytalanított Világba szerteszéjjel.
Arcom minden barázda-rücske jelenvaló,
cinikus kedvel mindent megkérdőjelez.

A véletlenségek képletei cinkosok
fürge módján búsa-fejem fölött
rendjén összejátszanak s nem eresztnek.
Akit mindig elakarnak taposni,
vagy épp tenni láb alól
– hitvány, tétova alamuszi kis kreatúra –
s akit már soha többet tán
ismételni nem lehet hitvány-hiéna Időkben.

Nem készülődök immár új kalandos utazásra.
Kalandok cifra sora sem várakozik énrám.
Nem tudhatom hol, merrefelé végződik
s kezdődik el a végpontok metszése?
Meddig terjedhet vajon
egy szánalmas ember gyufaszál-élete?!

Mióta várakoztam sóvárgó-méltatlan
kergethető boldogságok után,
melyek nem ölnek nesztelen mérgekként
– de egyszerre dédelgetnek s megóvnak
– meglehet már engem is elfog ragadni hamarosan
újfent öngyilkosságok végzetes ítélkezése.
S akik megismerhettek hajdanán
majd egyre többször kérdezgetik egymást:
gyáva vol-e Ő, vagy csupán csak hitvány?!

Alulról tüskés-kövekkel góráltak
mire pufók-arcom kétfelől bedagadt.
Ordas-komisz szitok-nyelvek két oldalról pofozzák azokat,
kik nem hódoltak agymosott eszmék galád hatalmának.
- Ím majd földre hullok még
– ideje korán –, szelídített aggastyán képében
sorsomat várván igaztalan. 

Fejem fellett már javában ácsolják az akasztófát,
melyet mostanság a hivataloskodó irodalom
hangyaszorgalommal meghirdetett.
Gyerekes, sziszifuszi-arcom
bennragad szirupos Senkiföldje-sárba.
Ezer év is kevés lesz tán hozzá mire valaki ismét,
újonnan felfedez vagy csupán leporol!

NINCSEN KAPASZKODÓ

,,Itt az ideje tudomásul venned öreg harcos, hogy vénülsz! Bizony ám! Hiába is húzod az orrod, vagy vágsz grimaszokat a tükörben, mely eddig még sosem hazudott neked!" - A férfi erősen gondolkodóba esett. Lehetséges, hogy tényleg eltelt már ennyire az idő, mióta kibújt a jó öreg anyaméh otthonos, és kényelmes fogságából alig kilenc hónappal azután, hogy megszületett. De hát ez nem egy átkozott Fitgerald-féle sztori, amit később na ná, hogy megkapja az Oscar-díjat, méghozzá bravúros szereposztással, és zseniális stábbal. Ez is csak Amerikában fordulhat elő. Nem ez itt most a masszív valóság.
Még egy utolsó simítás a frissen borotvált arcon mintha a borotválkozás nyomott hagyott volna; szinte azonnal észre lehetett venni, hogy néhány rakoncátlankodó szőrtüsző máris begyulladt, mintha csak így akarna demonstrative tiltakozni az öregedés fizikai, tehát tapintható jeleivel szemben. Mit is mondott egykori bölcs filozófia tanára még az egyetemen: ,,Ha változtatni akar a dolgok menetén ifjú barátom, akkor fogadja el, hogy az esetek többségében bolondnak, és idiótának fogják tartani!" - A legkedvesebb idézetet választotta Epikurosztól. Hát igen! A régi tanári gárda között igenis voltak nagyon bölcs és emberséges emberek. És a legtöbb fiatalból rendes, és becsületes ember lett. Hát akkor meg miért változott ekkorát a XXI. század rozsdásodásnak indult kereke?! Ezt sehogyan sem tudta megérteni.
A múltkor meghalt az egyik szomszéd néni, akinek hatalmas mennyezetig érő könyvtára volt a lakásában, és legalább vagy tizenkét macskája. Micsoda szag, és bűz volt ott, amikor verseskötetekért ment, hogy elolvashassa őket. Aztán a tüneményes, huncutszemű, idős hölgy váratlanul rákos lett. Utolsó stádium, és mintha megérezte volna, hogy ez lesz az ő utolsó, végzettszerű találkozásuk.
- Látja kedveském! Amikor csitri fruska voltam a századforduló idején még bálokba jártunk legkedvesebb barátnőimmel, és volt igazi kávéházi irodalom. De ha most megnézi kedveském, akkor mit lát?! Néhány senkiházi, álszent dilettáns, aki csak hírnevet meg befolyást szeretne bizonyos körökben kijelenti, hogy bestseller szerzővé avanzsált, holott még a fenekükön fityeg az az átkozott tojáshéj, és még alig szagoltak valamit hozzá az élethez! Hát hol van itt az igazság?! - kérdezte, faggatta önmagát, mintha a lehetséges válaszokat bárki is megtudná fogalmazni határozottan, vagy épp egyértelműn.
- Kedveském! Egy nagy szívességet szeretnék Öntől kérni! Elvégre Ön kedveském tanárember, tehát néminemű egyetemes műveltséggel rendelkezik, ezért Ön dönthet az írástudók felelősségével is! - ránézett nagyon komolyan, bölcsen, akár egy mecénás, vagy üzletasszony. - Szeretném megkérni, hogy a könyveimet ne adja oda senkinek! Ha a másod unokatestvérem eljönne kérem mondja meg neki, hogy bizonyos értéktárgyaimat elviheti magával, de a köteteket nem adom! Mindent részletesen végrendeletbe foglaltam! - hirtelen kegyetlen köhögő roham lesz rajta úrrá. Enyhén reszkető, májfoltos, ám gyöngéd kezeivel nagyalakú, hivatalos papírt vesz elő az egyik mahagóniszínű asztalfiókból, és egyenesen a férfi elé tolja.
- Ha nincsen egyéb hozzáfűzni valója kedveském nyugodtan írja alá, hogy hivatalos legyen! - néz rá segélykérőn, és mégis szívszaggatóan. A haldokló emberek utolsó kérése ez még az életben lévők felé. A férfi átolvassa a végrendeletet, zakója zsebéből egy hegyesvégű töltőtollat halász ki, majd aláírja a hivatalos papírt, melyet az idős hölgy valószínűleg később azonnal elfog juttatni az ügyvédjéhez, vagy a megbízott hagyatéka gondozójának.
- Látom, hogy bántja sok minden kedveském! De ez így van rendjén! Az élettel is előbb-utóbb mindannyiunknak muszáj elszámolnia. - megpróbál fájdalmasan mosolyogni, és csillog zöldesbarna szeme, mint aki újra fiatalnak, és élettel telinek gondolja magát.
- Nem muszáj, hogy eljöjjön a temetésemre, ha nem akar! Mégis... tudja az ember az élete végén már mindent megbán! Én azonban kicsit büszke vagyok, hogy mindig hihetetlenül tehetséges, és különleges emberekkel igyekeztem magam körbevenni, és nem szégyellek semmit... - nagyon gyenge a hangja, de még mindig érződik rajta az életszeretete, és minden, ami meghatároz egy egész, teljesértékű embert. A férfi óvatosan feláll, úgy érzi mennie illenék. Meghajtja magát, majd kezet csókol az idős asszonynak, akin látszik, hogy valósággal azonnal le van kötelezve, hogy élnek még e mostani groteszk században is igazi úriemberek.
A férfi óvatosan kilép a bejárati ajtón, majd a lépcsőház egyik sarkában talál magának egy hangmentes, csöndes zugot, és keservesen sírás kezdi fojtogatni. ,,Miért kell állandóan a jó, és értékes embereknek meghalniuk?! Miért nem lehet úgy leélni legalább száz évet, hogy boldogság és egészség lehessen egy ember életében?" - teszi fel saját magának a kérdést. Húsz perc után váratlanul rájön, hogy nyilvános helyen azért mégsem járja, hogy egy érett férfi sírjon, mint egy kisgyerek, ezért abbahagyja, és visszamegy a lakásába.
Még hajnalban az idős hölgy békésen elalszik álmában. Ez volna a kegyes halál? A férfi másnap valósággal megdöbben, és hosszú percekig képtelen magához térni a bűntudatból, és a tartós sokkból, hogy talán vele kellett volna maradnia, legalább még egy kicsi, de annál jelentősebb ideig. Most megint heves, fojtogató zokogás környékezi.
A temetést még azon a héten lebonyolítják, miután az idős hölgy részletesen elrendezett maga körül mindent. Ügyvédje is eljön a temetésre feltételezve, hogy a férfi is ott lesz, aki szerepel a végrendeletben, és nem is téved. A férfi agársoványan, némaságba dermed, amikor egy ember elkezd beszélni az idős hölgy hosszú, kalandos életéről, és miután fél óráig beszélt egyfolytában két gyászhuszár közül az egyik megfogja a kis márványszínű urnát és a földi hamvakat egy aprócska falba vájt kockába teszi, majd egy márványfelülettel lezárja a kis kocka bejáratát. Akik ismerték az idős hölgyet szinte kivétel nélkül mind eljöttek, hogy megtiszteljék jelenlétükkel az elhunytat. Az idős hölgynek csupán egy középkorú fia, és annak barátnője volt még jelen, akik semmifajta hajlandóságot sem mutattak arra, hogy legalább míg életben volt az idős hölgy rendezzék vele a nézetkülönbségeket, most viszont nagyon úgy tűnhetett, hogy valósággal már alig várják, hogy rátehessék a kezüket a régen áhított örökségre.
- Fogadja őszinte részvétemet! Nagyon sajnálom… - ment oda hozzájuk a férfi, mire az idős hölgy fia előbb meglepődött, majd bunkók módján nem volt vele hajlandó még kezet fogni sem.
Amikor a szertartás lezajlott, és mindenki kiment az időközben jéghideggé dermedt ravatalozóból a férfi még utolsóként ottmaradt, hogy személyesen is megpróbáljon elbúcsúzni az idős hölgytől, aki egész életében olyan volt, mintha nagymamája volna, igazi családtag.
A férfi felszállt a buszra, és közel egy órát zötykölődött mire a temetőből haza ért. Gyorsan átöltözött kényelmes otthoni öltözetbe, amikor is néhány perccel később váratlanul egy levelet dobott be egy ismeretlen valaki, aki háromszor nyomta mg a csengőt, ám, amikor a férfi ajtót akart nyitni beugrott a liftbe, és szándékosan elkerülte őt.
,,Vajon ki lehetett az? S vajon mit akarhatott?!” - ütött szöget a fejében, miközben kiment, hogy a hosszú alakú levélborítékot figyelmesen megnézze, majd egy levélbontó késsel óvatosan felbontsa. Amikor a hivatalos szöveget olvasni kezdte azonnal rájött, hogy ezt az adott ügyvéd írhatta, aki valószínűleg jelen volt a temetésen.
A hivatalos, pecséttel megerősített dokumentum szerint a következő hétre várja szeretettel az ügyvéd a hagyaték ügyében, hiszen a végrendeleten az ő aláírása szerepelt. Így történhetett, hogy a következő hét elején a férfi ismét öltönyt, nyakkendőt vett, és kissé baljóslatú hangulatban kereste fel az ügyvédet annak saját irodájában.
- Szeretettel üdvözlöm kedves Török úr! - köszöntötte. - Kérem foglaljon helyet.
- Jó napot kívánok! Köszönöm! - felelte, majd kissé sután helyet foglalt a kényelmes, párnázott széken.
- Nos az Ön neve is szerepel az ügyfelem végrendeletén, mely szerint Öné a teljes könyvtár, egy felhangolt, tökéletes állapotban lévő, régimódi zongora, és néhány szintén egyedi, és becses értéktárgy.
A férfi azt hitte rosszul hall. Micsoda botor beszéd ez! Még hogy mindent, ami a lakásban fellelhető egyedül ő örökül. Ennek a fele sem tréfa, hiszen jól megtapasztalhatta már az idős hölgy felnőtt fiának kétszínű, és számító természetét. Most félszegen, kissé hezitálva fordult az ügyvédhez:
- Elnézését kell kérnem tisztelt ügyvéd úr, de szeretnék kérdezni…
- Csak tessék nyugodtan! Engem azért fizetnek kedves Uram! - fordult barátságosan feléje.
- Bizonyára Ön is értesült róla, hogy az idős hölgynek van egy felnőtt fia, akinek a szándékai – véleményem szerint –, alapból nem tisztességesek, és több mint valószínű hogy esetleg megpróbálhat ellenségesen, vagy ami még rosszabb fenyegetően fellépni velem szemben. Érdeklődnék, hogy nem lehetne valamit tenni annak érdekében, hogy ebből a hagyatéki megállapításból a továbbiakban ne legyen vérre menő brutális háború?! - kérdezte félszegen.
- Kedves Török Úr! Teljes mértekben megértem, és elfogadom az Ön egyéni aggodalmát, de kérem itt törvények és jogszabályok vannak, és amennyiben ezt bárki önhatalmúlag felülírja, amint ön is fogalmazott akkor azt a lehető leghatározottabban és legszigorúbban büntetni fogják. Bízzon bennem! Én már több mint harmincöt éve praktizálok, és elég sok ocsmány dolgot láttam, és tapasztaltam életem során. - elővett egy hivatalos nyomtatványt, mely már ki volt töltve, és csupán csak egy aláírásra várakozott, majd egyenesen a megilletődött férfi orra alá dugta.
- Akkor arra szeretném kérni kedves Uram, hogy figyelmesen olvassa el ezt a dokumentumot, nyugodtan szólhat, kérdezhet, ha valamit nem ért, vagy valami nem volna világos, majd amennyiben egyetért aláírásával szentesítheti.
A férfin látszott, hogy egy jelentős percig megáll a keze a levegőben, amint a hivatalos iratot átvette, hogy figyelmesen tanulmányozhassa a sokszor érthetetlen jogi paragrafusok kósza szövevényeit. Így is legalább tizenöt percbe beletelt mire igyekezett minden részletre kiterjedően alaposan átrágni magát az iraton. Amikor végzett az olvasással felnézett kérdő tekintettel:
- Szeretném megkérdezni, hogy ha én ezt most aláírom, akkor milyen kötelezettség terhel engem?
- Tisztelt Török Úr! Önt a továbbiakban legalábbis jogi értelemben kötelezettség nem terheli, viszont azokat az ingósgokat és értéktárgyakat, melyeket ügyfelem Önre hagyományázott azokkal szabad önrendelkezési joga lesz, és a tulajdonába kerülnek.
- Ó… értem… - töprengett el egy pillanatra. Látszott rajta, hogy úgy kell megemésztenie a hallott információkat.
- Bocsásson meg tisztelt ügyvéd úr a kérdésem miatt…
- Igen? Nyugodtan beszéljen! - figyelt rá.
- Még mindig nem vagyok teljes mértékben nyugodt,, miszerint ha az igazi hozzátartozók felbukkannak, és esetleg nagy valószínűséggel kitörne a patália, akkor ilyen helyzetben mi a teendő?
- Megértem az aggodalmát kedves Török Úr! Amennyiben olyan törvénysértő eseményt tapasztal, mely jogszabályokba ütközik abban az esetben nyugodtan felkeres engem itt az irodámban, és gondoskodni fogok róla, hogy a bűnösök elnyerjék méltó büntetésüket! - közölte kissé teátrálisan, színpadias jelleggel az ügyvéd, akin érződött, hogy nagyon is értheti a dolgát, elvégre már közel harminc éve volt a szakmában.
A férfi mégis furcsa, mondhatni vegyes, negatív érzésekkel hagyta el az ügyvéd irodáját, és ment hazafelé, ahol újabb szomorú esemény fogadta. Az idős hölgy kis lakását időközben valakik teljesen kifosztották. S miután a bejárati ajtó kulcsai a férfinál voltak, és más aligha mehetett be a férfi most újból gondolkodóba esett, hogy kik lehettek a vélt tettesek?
Óvatosan bement a felfeszített ajtón. Az egykor meghitt, hangulatos, igazi otthonból szinte alig maradhatott valami. Mint akit teljes mértékben kibeleztek. A gyönyörű hollófekete zongora össze lett karcolva, még a húrjait is elvagdosták egy acélfogó segítségével elrettentő példaként, míg a legtöbb értéktárgynak automatikusan lába kélt. A hatalmas könyvespolcokat viszont érintetlenül hagyták a számító gazemberek. A férfi azonnal lement a gondnok kis lakására, és kért tőle egy amolyan görgős kis kézi targoncát, hogy legalább a könyveket megmenthesse a pusztulástól, és a tartós enyészettől.
- De hát ki művelt ilyen gonoszságot kedves Török úr?! - kérdezte hitetlenkedve s döbbenettől a gondnok, aki maga is segített a férfinak pakolni, és kicsit kitakarítani a lakást.
- Sajnos az a baj a világgal kedves Suhajda úr, hogy mindig lesznek ostoba, korlátolt gondolkodású, gonosz emberek, akik akkor érzik magukat nyeregben mikor másnak, vagy másoknak fájdalmat okozhatnak! - jelentette ki.
Így is négy-öt órát egész biztosan a kis lakás helyreállításával töltöttek, miközben az egyre kíváncsiskodóbb lakók érkeztek váltott sorrendben, és megdöbbenve kérdezgették őket, hogy kik művelhettek ekkora szörnyűséget?
A férfi később fogta a gurulós targonca kocsit, óvatosan beszállt vele a felvonóba, és hazavitte magával amit sikerült megmentenie, és a könyvgyűjtemény jelentős részét is. Még aznap felhívta az ügyvédet a kis névjegykártyáról, aki szóhoz sem tudott jutni a történtek hatása alatt, és aki később rendőri feljelentést tett ismeretlen tettesek ellen.

ÉRZELMEK HULLÁMZÓ SODRÁSÁBAN

A különös férfi talán még sohasem izgult annyira, mint azon a kellemes nyárias melegű májuson, amikor volt gimnáziumi osztálytársával találkozott.
Nemrég ért véget csúnya szakítással párkapcsolatának, amikor is mennyasszonya egyértelműen, és határozottan kijelentette, hogy csórókkal nem tud, és persze nem is akar mit kezdeni, így jobb lesz ha elválnak útjaik.
Később a férfi apja váratlanul elhunyt, és az exmenyasszony arra sem volt hajlandó, hogy legalább részvétet nyilvánítson a férfinak, és annak édesanyjának, holott nagyon is jól ismerhették már egymást.
Hévvel utazott, mert volt osztálytársa Gödöllőn lakott. Alig találta meg a címet.
Valahogy sosem tudott igazán tájékozódni, és talán nem is volt annyira talpraesett, mint azt szűkebben vett környezete elvárhatta volna tőle.
Mikor bemondták a mikrofonba a soron következő megállót kicsivel egy virágos mintakert után fogta magát, és a kinyíló gépesített ajtókon egyszerűen könnyedén leugrott, mintha még mindig csintalan kisfiú volna, akinek az a legkedvesebb csíntevése, hogy igyekszik borsot törni mások óra alá.
Rekkenő melegnek ígérkezett ez a mai délelőtt is. Nem merte volna saját magának sem bevallani, de a zakó, és az ing már most totálisan leizzadt, és alapos elvesztettség, és árvaságtudat érződött egész megjelenését. Mint aki egyre elveszettebben, egyre görcsösebben szeretné végre megtalálni a helyét ezen sokszor nonszensz, és velejéig abszurd világban.
Mindvégig a Peral Jam The End című melankolikus dala járt a fejében, aztán amikor megpillantotta régen látott osztálytársát már az Extreme More than words című slágere kezdett megszólalni a szívében.
Megpróbált mosolyogni a többi ember felé, de nem jött össze a dolog. Aztán várni kellett körülbelül teljes fél órát, mire feltűnt a távolból egy eredeti Ford Musztáng cupéban rég nem látott osztálytársa, aki most hihetetlenül gyönyörűen, és sugárzóan festett abban a szoknyás, nyárias jádezöldszínű ruhában, melyet - mint később kiderült -, egyedül a férfi tiszteletére vett fel. Fekete lencséjű napszemüvegét pedig csinos módon sötétbarna rövidre vágott hajába tűzte, melytől kapott egy kis egzotikus jelleget egész bombázó megjelenése. Ehhez jött még természetesen az a kellemesen bronzbarnás árnyalat, melyet főként a családi ház udvarán igyekezett bőrére felszedni, méghozzá lefegyverző eredménnyel. Hiszen a hatás önmagáért beszélt. Egy hihetetlenül határozott, elszánt, és nagyon is karizmatikus nő vált belőle a hosszú évek során.
- Tóni! Ide gyere drágám! Itt vagyok! - integetett neki már jó messziről, majd morgós motorral leállította a fantasztikusan spéci amerikai típusú kocsit az egyik fizetés parkolóban. Akár egy lassított romantikus felvételnek is beillett volna egy romantikus filmben, ahogy kiszállt az maga volt a földi Mennyország. Annyira lassan közeledett régi barátjához, mintha csak a lehető legaprólékosabban szeretett volna felmérni mindent vele kapcsolatban.
Előbb aprólékos gondossággal a fizikumát mérte le. Látszott, hogy mintha soványabb, és sportosabb is lenne, nem úgy mint amikor mindketten gimnáziumba jártak, és mind a négy év alatt kisibb-nagyobb gyilkos gúnyolódások célpontjává vált, amit azért sajnálat, mert akkor nem kelt a védelmére, és nem védte meg, mondván; fontosabbnak tűnt saját barátnői véleménye, akik érettségi után szétszéledtek, és már alig-alig találkoztak, vagy futottak össze vele.
- Húha! Te aztán jól megváltoztál drága! - húzta magához egy szívet megható baráti ölelésre, majd arcra puszi következett. Érezte a férfi dübörgő szívdobbanását, aztán aftershavejének kellemesen fanyar illatát. Önkéntelenül is sugárzó mosolyt küldött felé, amikor később észrevette, hogy furcsán, kissé csálén megkötött nyakkendőjére bizony ráfér néminemű igazítás. - Várj csak egy kicsit! - hosszú, karcsú ujjaival megigazította a nyakkendőjét az előnyösebb összhatás kedvéért. - Látod, így már nagyon vonzó, és dögös benyomást keltesz!
- Te is hihetetlenül gyönyörű vagy! - kontrázott mintegy automatikusan az adott kérdésre.
- Jaj de drága vagy! Én mindig éreztem, hogy te különlegesebb is vagy, mint az összes többi felszínes pasi akikkel eddig dolgom volt, de ne szaladjunk még ennyire előre... - állította le saját magát, hiszen legalább tizenöt éve nem láthatták egymást, és most hirtelen annyi megbeszélnivalójuk támadt, hogy arra pár röpke együtt töltött óra talán nem is lesz majd elég.
- Mit szólsz a verdámhoz? - kérdezte huncut kacsintások, és mosolyok kíséretében barátját, amint végigmutatott a piros Musztángon.
- Hú! Egyszerűen hihetetlen! És az egész a tiéd?! - hüledezett és csodálkozott mint egy kisgyerek.
- Hát remélem is, mert megdolgoztam érte! Van kedved kipróbálni?! Tényleg megkérdezem ugye van jogsid?! - nézett rá kérdő tekintettel.
- Ö... nos... nem igazán... - vallotta be szégyenlősen.
- Ami virágnyelven annyit tesz szükséged lesz egy kisérőre, aki a dolgokba beavat. Huppanj csak be a vezetőülésbe! - kérte kedvesen.
A férfi ragaszkodott hozzá, hogy előbb gyönyörűséges barátnéja szálljon be az autócsodába, és csak aztán ő.
- Milyen figyelmes vagy! Nagyon köszönöm! Látod! Te mindig tudod mire van az embernek igazán szüksége és ezt nagyon értékelem! - elpirult jólesően, és nem is szégyellte, hogy a másik így látja. - Fordítsd el az indítókulcsot. - kérte. - Várj segítek! - könnyedén átnyúlt, és kezét gyöngéden rátette a férfi ormótlan, mackós mancsaira, majd laza mozdulattal elfordította a slusszkulcsot, mire a motor, akár egy szelídített vadállat felmorgott.
- Ugye milyen vagány hangja van! Amikor először meghallottam a szalonban azonnal tudtam, hogy nekem ez a kocsi igenis kell! Igazi klasszikus járgány. - most a sebváltót kivette és üresbe tette, majd a visszapillantótükörbe nézett, hogy tiszta-e a terep, és mikor mindent rendben talált egyesbe tette a sebváltót, majd kérte a férfit, hogy adjon egy kis gázt, de finoman. A férfi óvatosan rálépett a gázpedálra mire az autó máris lassan elindult.
- Ez igen drágám! Te tudsz vezetni! Annyira büszke vagyok rád! Látod a bakancslistádon ezt a pontot is nyugodtan kipipálhatod! - valósággal ujjongott örömében a hölgy, és arcon puszilta a férfit, aki jócskán megilletődött, hiszen ki tudja milyen régóta nem érezte magát ennyire boldognak, és ugyanakkor teljesen felszabadultnak.
Tettek még négy-öt kisebb kört a tágasnak mondható fákkal szegélyezett autóparkolóban, majd helyet cseréltek, és a hölgy ült a vezetőülésbe, és elvitte az egyik meghitt, kedvenc kávézójába barátját. Meglepően gyorsan odaértek. Előbb a férfi szállt ki, hogy kinyissa az ajtót, és kisegíthesse barátnéját.
- Annyira imádnivaló vagy, amikor így viselkedsz! - magához ölelte. De ez most valahogy személyesebb ölelés volt. Mintha védelmet, vagy tudatosan menedéket szeretett volna keresni egy olyasvalaki oldalán, akit szintén jócskán eltaposott, és bedarált az élet, és mindig nagyon nehézkesre, és viszontagságosra sikeredett az újbóli talpra állas.
Leültek a hangulatos kis asztalokhoz, mire villámgyorsan ott termett egy pincér, aki úgy üdvözölte a hölgyet, mint akik már vagy ezer éve ismerik egymást:
- Szia Petrám! Na, mizujs? Kérsz valamit? - kérdezte aprócska jegyzetfüzettel, és egy fekete tollal a kezében. A férfira ügyet sem vetett.
- Szia Andriska! Ha már kérdezed igen! Hozzál nekem egy francia krémest jó sok tejszínhabbal, és egy kis tejeskávét!
- Máris repülök hozzád bébi! - A pincér már éppen készült elrohanni, amikor a hölgy megállította: - Andriska nem felejtesz el valamit?! - nézett rá számon kérőn. A pincér csak ekkor vette észre a tétova és alázatos férfit.
- Ó, hogy én milyen feledékeny vagyok! Az Úrnak mit hozhatok? - nézett rá érdeklődőn.
- Ö... hát talán... egy kólát... - bökte ki.
- Édesem! Ne csacsiskodj itt nekem! Legalább rendelj te is egy finom sütit! A kedvemért! - mosolygott rá, és ennek a szívből jövő, őszinte gesztusnak nem lehetett nemet mondani.
- Akkor kérnék szépen egy kis Rigó Jancsit, ha van!
- Természetesen van kedves Uram! Pillanatokon belül érkezik is! - A pincér azzal magukra hagyta őket kissé fancsali ábrázattal, mint aki titkon szerelmes a hölgybe.
- Tudod Andris akkor lett a legjobb barátom, amikor a szemétláda pasim összeszűrte a levet a legjobb barátnőmmel, és aztán hosszú évekig nem találtam a helyemet! Persze nem szeretném, ha azt gondolnád, hogy viszonyunk van, mert nincs! Csak egy haver! - igyekezett azonnal megnyugtatni a férfit, akin pillanatnyi szomorúság vonult át. - De elég a negatív hangulatból! Mindent tudni szeretnék rólad! Onnét kezd, amikor leérettségiztünk jó?! - megfogta szorosan, bizalmasan a kezét, és mélyen a másik szemébe nézett, mintha egyenesen személyes titkaira volna kíváncsi.
- Hú! Hát az nagyon hosszú mese lesz! - fújta ki mellkasából a levegőt, de belevágott a nagyon hosszú szinte Tolsztoji dagályos történetbe, és igyekezett semmit sem kihagyni. tény és való, hogy a színi tanodában tett három és fél hónap, és persze a Színművészetire való tartós felkészülés igencsak éreztette hatását a dagályos érzelmeséggel végig mesélt beszámolóban. Petra aprócska könnycseppeket kezdett kitörölni dióbarna szemeiből, melyekre ráesett a szilánkos fény az ablakon keresztül. Különösen akkor hatódott meg, és nagyon mélyen megérintette a barátja története, amikor előbb apja váratlan halálát ecsetelte, majd később részletesen elmesélte miként hagyta szó szerint faképnél a Polgármesteri Hivatal előtt világszépe mennyasszonya őt, mondván: lúzerekkel, és csórókkal soha az életben nem áll szóba.
- Micsoda pofátlan rohadékság már ez! - csattant fel a hangja, amikor a férfi közel két és fél óra múltán végre szusszant egy nagyot, és nagyot kortyolt a hűsítő kólából. - Annyira sajnálom, hogy egy ennyire drága jó, különleges embert ennyire kisemmiztek, porig sújtottak, mint téged. - Újból megfogta a kezét, de ezúttal úgy érezte szíve mélyén, hogy már többet nem szívesen eresztené el.
- És veled mi történt?! - kockáztatott meg egy ártatlan kérdést a férfi, csupán csak mert a beszélgetés így kívánta meg.
- Hát... nekem is volt egy nagyon komoly kapcsolatom, és az a görény kakifejű jócskán összetörte a szívemet. A férfi hirtelen elmosolyodott. Végre egy őszinte, gyerekes mosoly - gondolhatta a hölgy -, ami különben is még sármosabbá, és vonzóbbá is tette a szemében.
- Na végre! Elmosolyodtál! Olyan jó ezt látni, hogy végre kicsit feloldódtál, és elengedted magad! Tudod Kati néni szerintem könyörtelen volt különösen amikor a strandra vitte az osztályt. Valdd csak be nyugodtan, hiszen magunk közt vagyunk; azért öltöztél inkább az egyik szúrós bokor közelében, mert féltél, hogy a többiek megszégyenítenek, ugye?!
A férfi kissé leszegett szomorú fejjel bólintott.
- Édesem! Én őszintén nagyon sajnálom... - a hölgyet most valósággal kínozta, emésztette a tartós bűntudat, hogy anno nem állt ki ezért az emberért. - Nem fogod elhinni pár évvel az érettségi után volt egy kisebb osztálytalálkozónk, és akkor már én sem voltam azért annyira elveszett fruska. Fogtam magam, és jól beolvastam az osztályfőnöknek! Látnod kellett volna a képét! Valósággal szintre fortyogott a tehetetlen dühtől! Akkor döntöttem el, hogy megpróbálok úgy isten igazán a szívemmel is látni, és az emberi értékeket észre venni. De most szeretném, ha elmondanád, hogy a szakításod után volt-e, vagy van-e ún. párkapcsolatod, amiről tudnom kéne?! - olyan komoly, és átható volt a tekintete, mint aki számára egyenesen élet-halál kérdés ez az egész. Jó volt tudni, hogy legalább egyvalakinek igenis hiányzott az együtt töltött idő.
- Ami azt illeti, nincs...
- Tényleg! - kapott a fejéhez. - Anyukád hogy érzi magát? Remélem minden rendben van vele? - csapott át egy másik témába.
- Hál 'istennek minden rendben van! Tudod a mama házába költözött, és azt mondja segít neki, mert semmi kedve már ingázni a kéz település között, amit megtudok érteni!
- Feltétlenül mondd meg neki, hogy üdvözlöm, és egyszer majd vele is jó volna elbeszélgetni egy kicsit! - kérte a férfi kezét szorongatva.
- Feltétlenül megmondom neki! Már szerintem alig várja, hogy mindent részletesen elmesélhessek veled kapcsolatosan.
- Ez nagyon aranyos, és kedves gesztus! bárcsak az én szüleim is ennyire fantasztikus emberek lettek volna, mint a tiéid! - sóhajtott egy nagyot. Dallamos hangja szomorúsággal telt meg.
- Szerintem a maguk módján téged is nagyon szerethettek, csak nem tudták kellő mértékben kimutatni! Tudod apám ugyanilyen borzasztóan makacs, büszke ember volt, aki szó szerint viaskodott önmagával, és az érzelmeivel.
- Biztosan nagyon nehéz volt, amikor meghalt...
- Igen! Azt hiszem különböző módon igyekeztünk feldolgozni anyuval! Én inkább csak magamban sírdogáltam, ha olyan kedvem volt, anyu pedig zárkózott, kemény és néha nyers tudott lenni. Belőle így jöttek ki ezek a dolgok.
- Őszinte részvétem, és nagyon sajnálom! - szorította meg újfent a kezét. - Jut eszembe nem tudom, hogy lenne-e kedved hozzá, de van egy repülőjegyem és kár volna visszaváltanom! Szeretném, ha velem jönnél egy hangulatos Csendes-óceáni szigetre! Gondold csak meg! Két hét a paradicsomban! El is felejtettem megkérdezni, hogy van-e munkahelyed?
A férfi most szégyenlősen kinyitotta mindkét zöldesbarna szemét, hogy a hölgy jól láthassa mi zajlik benne.
- Figyelj! Biztos vagyok benne, hogy a főnököd bár meglehet, hogy egy tősgyökeres igazi seggfej, de szerintem biztosan kivehetnél pár napot!
- Ami azt illeti! Eddig még egy szabadnapomat sem használtam el! - vallotta be őszintén.
- Hát te aztán megtudod az embert lepni, hékás! - lepődött jócskán meg. - Még mennyi szabadságod van? - érdeklődött.
- Hát tulajdonképpen úgy mondanám, hogy már jó ideje otthoni munkakörben dolgozgatok, és saját magam osztom be az időmet.
- Hát ez remek! Annyira szeretném, ha eljönnél, és újra felélesztenénk nem csupán közös régi barátságunkat, de talán... annál sokkal többet is!
- Az tényleg nagyon jó volna... - jegyezte meg óvatosan a férfi, és újabb mosoly következett.
Az idő gyorsan eltelt, pedig mindketten úgy érezték, hogy valószínűleg még bőségesen tudnák folytatni az elmúlt tizenöt évről szóló gondos beszámolókat. Petrán és régi barátján valósággal érződött, hogy nagyon jól érzik magukat egymás társaságában, és nagyon jó volna, ha ez a közeljövőben még tartalmasabb, és még mélyebb lehetne.
- Mit szólnál, ha a HÉV-megállóig most kivételesen te vezetnéd az autómat?
- Azt akarod mondani...? - hebegett a váratlan kérdés hallatán.
- Eltaláltad drágaságom! Ne izgulj! Ott leszek melletted és majd javítom, ha valamit rosszul csinálnál! Kifizették a kávézóban a számlát, ahol Petrát már jól ismerték, majd maguk sem vették észre valósággal ugrándozva, szökellve a levegőben, akár a szöcskék tették meg a parkolóhoz vezető távolságot. Mindketten beültek. Ezúttal a vezetőülésben a férfi foglalt helyet. A hölgy újfent elfordította az indítókulcsot, mire az autó morgós hangot hallatott, és szépen, fokozatosan kikanyarodtak előbb a parkolóból, majd ráfordultak a főútvonalra egészen a közelben lévő HÉV-megálllóig.
- Nem is hiszem el, hogy neked még nincsen jogsid! A véredben van a vezetés! Csak ideje volna már bíznod magadban! - jegyezte meg nem szemrehányásként, inkább baráti jótanácsféleséggel gyöngéd hangjában.
- Ebben igazad lehet! - A férfi is nagy szükségét érezte már annak, hogy önbizalomhiányát végleg maga mögött hagyja, és megpróbáljon egy szituációból a legtöbbet kihozni a váratlan bepánikolás esélye nélkül, ám sokszor úgy érezte, ha nincs segítsége ez talán kissé reménytelen vállalkozás.
Alig huszonöt perc múltán már meg is érkeztek a HÉV-megállóhoz. Most Petrán volt a sor, hogy kezdeményezzen. Óvatosan felemelkedett az anyósülésről, áthajolt a vezetőülés felé, és gyöngéden megcsókolta a férfit, akit a váratlan gesztus jócskán meglepett, és hosszú percekig szóhoz sem tudott jutni.
- Na? Milyen volt öregfiú? - kérdezte, mikor szétváltak ajkaik.
- Szenzációs! Én nem is tudom, hogy... mit mondjak... - hebegett, akár egy gyerek.
- Akkor megjelöltelek a Facebookon, és a telefonszámomat is tudod! Most az a dolgod, hogy hazamenjél, és jó alaposan megrágd, hogy szeretnéd-e ezt a fantasztikus utazást velem! Nem kell semmi miatt izgulnod, vagy pánikolnod! Ha a pénz miatt fájna a fejed megnyugtatlak én már arról is gondoskodtam! Szerintem érezzük jól magunkat, és hagyjuk végre, hogy sodorjon egy kicsit az áramlat.
- Ez nagyon jól hangzik! - Mindketten kiszálltak, majd a hölgy belekarolt a férfiba, és együtt sétáltak a megállóba, ahol a hölgy kicsit pipiskedve újból megcsókolta a férfit, aki boldogságtól kicsattanva szállt fel a HÉV-re.

VISSZHANG-ARS POETICA

Kövesedik szívemben elszánt bosszú,
indulat s mélltatlan harag.
Szüntelen nyughatatlan alkotói,
sóvárgó láz napontra elémvetíti megpróbált,
viszonatságos lelkiismereti stációk alvilági kálváriáit.
Tán akaratosabb, elszántabb, bátrabb leszek,
ha az egy Kedves majd megkönyörül
s megfogja veszteglő kezeimet.
Agy-sejtjeimet szorgalmas tréner-módra
naponta gondolkodásra kényszerítem.

 A keserű epe s lelki sebeim fájó,
szánlamas krokodil-ráncai bőröm
alá ivódnak némán s csöndesen.
- Ilyen leszek haldokló hajótörött
ki siratja s megőrzi a fejére
tornyosuló boldog-szomorú emlékeket.
Összetört Hoffmani-cserepeket
tárol minenesetben az emlékezet;
érzéseket, áruló mozdulatokat nem tartja meg
- csak az orrfacsaró szagokat hűsségek kisstílű,
kényszer-szabta árulásait.

 S néha romantikus vacsorák megidézhető,
gyrtyafényes pillanatai
- ennyi maradhatott a nagy egészből csupán.
Már nem lehetek meegbéklyózott rab-madár,
nem maradhatok múltam tékozló-foglya sem!
Időben kényszerített toreláló,
empatikus s figyelmes.

 S csupán csak kiételes embereknek
engedhetem immár meg,
hogy Lélek-lát,
igaz-szívvel megismerhessenek.
A hóhér-Jövő, Ninivei-Jelen így is,
úgy is engem igazol még akkor is,
ha legtöbben lerágják csonkig koszos körmeiket,
hogy vájkálhassanak személyes dolgaim között.

Rohannak irgalmatlan,
csörtető iramban őszülő fejem felett
a zabolázhatatlan évek.
Csupán a Lélek tavába ejtett
kövek aggasztanak,
gubbasztanak
- s hogy hamis tanúk,
bírák próféták minduntalan
patyolattiszára mosakodnak.
Kiálló élmény-burokok szúrkálnak,
sebeznek akár milló tüske-raj.
Önző visszhangjaimba csendesülök majdan vissza!

HIRTELEN ELŐREJELZÉS

Dr. Koppány Kálmán tökéletesen megvolt róla győződve, hogy mire betölti az ötvenéves kort addigra nemcsak hogy gyönyörű felesége lesz, és legalább két gyereke, de megtudja valósítani régóta dédelgetett álmát, és önálló vállalkozó is lehet.
Néhány napja heves szinte zsibbadó fájdalmat érzett előbb csak a mellkasa tájékán, majd aztán egyre fokozatosabban, míg végül teljesen elzsibbadt az egész jobboldali felkarja. Emellett hevesen kezdett dobogni a szíve, és úgy izzadt akár egy muraközi tajtékos jó.
Éppen irodalomóra volt, és érettségire kellett volna felkészíteni saját tizennyolcéves diákjait, amikor csikorgó hangot adott a kréta váratlanul, majd egyszerre kapta fel a ricsajozó diáksereg a fejét, amikor Kálmán tanár úr hirtelen hanyadt vágódott kisebb robaj szerű döndüléssel a gusztustalan zöld színű linóleum padlón.
- Srácok, ez most komoly?! Ne szívassatok már! - kiáltott fel valaki a hátsó sorokból, hiszen kivétel nélkül a hátsó sorokból szoktak felkiáltani az önkéntes véleményformálók.
- Valaki azonnal hívja a kurva mentőket! - térdelt le hozzá egy vadóc, csupa fekete bőr szerelésbe öltözött és telepiercingezett lány. kapásból kiragadta az egyik szőke szupermodelszerû lány kezéből az okostelefont, amit valójában be se szabadott volna vinni az órára, vagy ha igen, akkor elnémítva.
- Halló! A Kölcsey gimiből telefonálok! Azonnal szükségem lenne egy mentőre, mert a tanárom infarktust kapott! - közölte a vadóc, ám talpraesett lány a mentős diszpécserrel, aki kihangosítva igyekezett megnyugtatni őt, majd kimért, tárgyilagoshangon közölte, hogy azonnal küld egy kocsit, ám a forgalom miatt ez így is több mint fél órát vesz igénybe, ha tudja akkor kezdje meg a mesterséges lélegeztetést, és a létfontosságú szívmasszást.
- A kurva életbe! Miért nem lehet felfogni, hogy haldoklik egy ember! Basszák meg! - a vadóc lány legszívesebben a földhöz vágta volna a zsír jó készüléket, aztán alighanem kapcsolt, és visszadobta a szőke ciklonnak, aki az életét sem tudta elképzelni a közösségi média használata nélkül.
A vadóc piercinges lány megkezdte a szívmasszást. A két tenyerével óvatosan dörzsölgetni, majd ötpercenként nyomkodni kezdte a mellkast, hogy újra beindíthassa a szivattyús szívet. Majd igyekezett kitapogatni a tanár kövérkés csuklóján a pulzust. Sehol, semmi.
- Valaki azért szólhatna az ofõnek, vagy az igazgatónak gyerekek! - adta ki az utasítást, mire egy másik lány azonnal loholni kezdett egészen fönti emeletig, ahol a tantestületi szobák voltak.
Egy-két tanárkollega máris futva rohant az osztályterembe, és megpróbáltak segíteni, míg a legtöbb diákot arra kérték, hogy húzódjanak hátrébb, hogy a tanár úr némiképp oxigénhez juthasson.
- Semmi baj sem lesz gyerekek! - igyekeztek több-kevesebb sikerrel minden diákot megnyugtatni, majd az egyik fiatalabbik kollega levette a zakóját, és a negyvenöt éves tanár feje alá tette, hogy a vér folyamatosan áramolni tudjon.
A mentők még így is jó harminc percet késtek, mondjuk önhibájukon kívül, mert nagy volt a forgalom, és két tagbaszakadt mentős tiszt átvette a piercinges lánytól a szívmasszást, mire az egyik mentős ogixén-maszkot húzott a tanár arcára, aztán amikor úgy tűnt, hogy némileg stabilizálták az állapotát vijjogva elhajtottak a gimnázium épületéből.
A kórházban aztán azonnal betolták a műtőbe, és csak arra emlékezett, hogy fűzöld színű ruhában földönkívülire hasonlító alakok hajolnak feléje, mire egy orvos azt kérte, hogy számoljon tízig. Mire kilenchez ért már úgy húzta a lóbőrt, mint legédesebb álmában. A műtét még így is hat órát vett igénybe, és csupán csak késő este merték felébreszteni a műtős segédek.
A főorvos szigorú koleszterinmentes diétás kosztot rendelt el, és semmi szénhidrátot, míg az édességek élvezetét is szigorúan kerülnie kellett, pedig barátnője istenien tudott mézeszserbót készíteni, gyermekkorának nagy kedvencét.
- Hát kedves tanár úr! Ez bizony koszorúér elzáródás, de ha betartja az utasításokat egészen nyugodtan elélhet akár száz évig is! - közölte vele a főorvos bizakodva.
A kórházba később meglátogatták érettségizős tanítványai is, akiket látszólag nagyon megviselt a váratlan fordulat, mely szeretett és kedvenc tanárukkal ennyire meglepetészszerűen megesett, és főleg a vadóc piercinges lány volt nagyon kibukva, és még egy nagy könnycseppet is sikeresen elmorzsolt az egyik tenyerében, mint aki nagyon aggódik amiatt, hogy egy tehetséges embert el kell veszítenie.
- Nagyon ránk tetszett ijeszteni kedves tanár úr! Még egyszer elő ne forduljon! - figyelmeztette jó szándékúan. Összedobták a pénzt egymás között és egy tetszetős ajándékcsomagot is vásároltak, hogy a tanár némineműleg kicsit jobb kedvre derülhessen.
A kórházból azonban csak hosszú unszolásra voltak hajlandóak kiengedni, és gyógyultá nyilvánítani. Egy infarktussal különben sem szokás viccelődni. Mondogatták neki főként olyanok, akik azelőtt soha az életben nem találkoztak vele, vagy éppen nagy ívben elkerülték.
Otthon aztán Kálmán azonnal észrevette, hogy bizony-bizony nagyon sok dolog nincs rendben a világban, és folyamatosan olyan halálközeli tartós látomásos, lázas élmények kezdtek szöget ütni a fejében, hogy mikor kellene végrendelkeznie? mennyi járhat az ügyvédi honoráriumra? Vagy éppen, hogy az irodalmi kézirataival mi fog majd történni, ha õ nem lesz?! Hol romlott és fulladt be a dolgok, összefüggések menete?! - töprengett magában.
Párkapcsolatán is kisebb-nagyobb repedések keletkeztek. Barátnõje sokszor éppen olyan makacs hangulatember tudott lenni, mint amilyen õ egy-egy rosszul sikerült hétköznapján, és akkor bizony ha szólni mertek hozzá valósággal bezárkózott a dolgozószobájába, ahonnét tüntető ellenállással legfeljebb csupán csak kora estefelé merészkedett ki, amikor már vacsorája is régen kihűlt, és újra kellett melegíteni a mikrohullámú sütőben.
- Drágám! Megértem, hogy makacs vagy, és sokszor úgy érzed jobb neked egyedül, de én szeretlek, és elfogadlak olyannak, amilyen vagy! - volt a csinos barátnő válasza, még akkor is, amikor egy szép napon legyeskedni kezdett körülötte a vállalat egyik aligazgatója, akinek tetszetős sokat érő aranyóra fityegett a kezén, és luxus terepjáróval furikázott állandóan mint akinek ingyen osztogatják a benzint. A barátnő azonban elhárított nagyon is következetesen minden közeledési kísérletet, mert szerelmes volt a cinikus, kiábrándult, és időközben kissé megkeseredetté vált tanárba, aki nagyon szerette volna végre már elhatározni magát, és ügyes-bajos dolgain változtatni egy kicsit. Még szerencse, hogy barátnőjének akadt szép számmal néhány megbízható nagyon régi barátnője, akik között megint csak akadtak bőven pszichológusok, és coach-szakemberek, illetve vállalkozók is, így gyorsan megbeszélt egy időpontot az egyik barátnőjével, aki anno hír szerkesztő volt a helyi tévécsatornánál, és most kisebb coach-irodát üzemeltetett meglepően nyereségesen, hogy miként is tudná imádott, különc párját kicsit megint jobb formába hozni, és kiverni végre a fejéből az elmúlás tartós gondolatát.
- Hát kedves barátném ez bizony sajnos egyáltalán nem lesz egyszerű tekintettel a párod súlyos infarktuson esett át, és ilyenkor gyakorlatilag megváltozik az ember egész addigi hozzáállása saját magához, és a világ dolgaihoz! - vélekedett a barátnő.
- Igen! Ezzel én is nagyon jól tisztában vagyok, csak annyit szeretnék kérni tőled, hogy próbáljuk meg a lehetetlent! Rendben lesz így?!
- De csak azért teszem ezt meg neked, mert a legjobb, és legrégebbi barátnőm vagy!
- Még szerencse!
Azzal a tanár barátnője azonnal lefixált egy fix időpontot egy belvárosi irodai címmel, ahová a tanár - egyáltalán nem szívesen -, sőt házsártos nyűgösséggel el is ment, de csak azért, mert olyan bájosan, kislányosan kérte erre a barátnője.
- Drágám! Édesem! Tudom, hogy ez nem lesz kellemes, de az én kedvemért! Ha megteszed nekem kérhetsz tőlem bármit! Ha kell betéve megtanulom az összes Nobel-díjas költő, és író nevét, akiről csak hallott az irodalom.
- Hát nem bánom... - csóválta meg erősen kopaszodó üstökét a férfi, aztán barátnője levitte autóval a megadott címre, ahol bemutatta barátnőjének párját.
Később Kálmán, mintha csak pszichológusnál volna részletesen elmesélte azokat a mindennapos, szinte bagatell dolgokat, melyek kórházi kezelése óta valósággal a fejére települtek, és nem hagyják nyugodni, majd rátért arra, hogy jó volna, ha kéziratait el tudná valakinél helyezni, aki haláleset esetén tudna intézkedni róla, hogy a megfelelő helyre kerülhessenek, és ne szemétkosárba.
- Ne haragudj, de nem tegeződhetnénk? Csak azért kérdezem, mert a legjobb barátnőm párja vagy, és mi úgy szólván már ezer éve ismerjük egymást, és a magázás olyan nagyon szigorúvá, és formálissá teszi a további eszmecserét! - érdeklődött nagyon kedvesen a csinos hölgy, mire a tanárember kissé fogát húzva belement, ám így is sokszor előfordult, hogy míg a hölgy tegezte őt, õ inkább gyanakvó, és mondhatni távolságtartó maradt. Még így is több mint ötven kerek percre volt szükség, hogy egyfajta meghitt, és barátságos beszélgetésféle alakuljon ki a két kulturált, és intelligens ember között. A fiatal hölgynek nem volt szüksége sok időre, hogy rájöjjön legrégebbi barátnője pontosan a széleskörű intelligenciájáért, és kifinomult, romantikus úriemberségért szeretett bele ebbe a különös tanáremberbe.
Mire végeztek az elbeszélgetéssel Kálmán kicsit jobban érezte magát, és azt hihette nyert egy őszinte barátot, és bizalmas társat. Azonban bizonyos főbb pontokban, mint a hagyatékok gondozása, és kezelése, illetve egy ütőképes, tehát profitorientált vállalkozás beindításában nem sikeredett megállapodni.
- Nagyon szépen köszönöm, hogy megismerhettelek! - fogott vele bizalmasan, kicsit bensőségesen kezet a csinos hölgyemény, és vigyáznia kellett magára, hogy máris nehogy flörtölésen kapja magát.
- Köszönöm, hogy meghallgatott... - válaszolta a furcsa tanárember, majd kissé visszasüppedt ugyanabba a szomorkás mélabúságba, ahogy idejött.
Odahaza már a bejárati ajtó előtt várta kíváncsi, és nagyon is izgatott barátnője:
- Na, szívecske?! Hogy ment? Kedves és segítőkész volt hozzád Ági? - érdeklődött finom, hosszú kezeit tördelve kisebb fokú idegességében.
- Hát... inkább azt mondanám, hogy vegyes! Szerintem ez megint egy újra elismételt zsákbamacska játék lesz, ami rám nézve sem fest valami jól! - jegyezte meg töprengve.
- Jaj, drágám! Dehogy! A legjobb barátnőmet már vagy ezer éve ismerem! Megbízható! Csak nem fog átverni, különben velem gyűlik meg a baja! - állt a sarkára határozottan a csinos hölgyemény.
- Hát... nem is tudom... - bizonytalanodott el a tanár egy pillanatra.
- A legfontosabb dolog, hogy neked most pihenned kell, elvégre nemrég jöttél ki a kórházból, és...
- Köszönöm, ez nagyon jólesik, de attól félek, hogy elmegy úgy az életem, hogy alig csináltam bármilyen számomra fontos dolgot ezen a nyavalyás földön! - kezdett panaszkodni, és felesége jól tudta, hogy nem sokkal később ezeket a kijelentéseket a tartós önsajnálat, a reményvesztettség és a depresszióra való fogékonyság fogja követni, ezért úgy döntött, hogy eltereli párja figyelmét, és lehetséges, hogy sikerül kicsit jobb kedvre derítenie benső nyughatatlan lelkét.
- Képzeld csak szívem! Fantasztikus ötletem támadt! Egyik ismerősömnek Madeira-szigetén van egy kisebb nyaralója, és meghívott bennünket magukhoz, úgyhogy arra gondoltam, hogy kiveszek két hét szabadságot, és szeretnék egy kicsit romantikázni veled! Persze csak, ha neked is megfelelő! - nézett rá huncut csábosan, ami felhívás volt a tanárember számára, hogy párja elvárja, hogy vigyázzon egészségre, és egy kicsit próbáljon meg lazítani végre.
- Talán... igen... talán igazad lehet... - rágta meg a szavakat hangosan. - talán jobb is, ha kiveszek néhány nap szabadságot a munkahelyemről, mert úgy érzem, hogy nagyon sok minden át kell gondolnom! - egyezett bele a maga virágnyelvén a dologba.
- Na látod te butus! Meglátod életem fantasztikusan fogjuk magunkat érezni, és megint megfogod látni, hogy mindennek megvan a maga értelme, csak sosem szabad türelmetlennek lenni! - vélekedett az asszony.
Még azon a héten gondosan becsomagolták a nagy feketeszínű, modern gurulós bőröndjüket, és a tanárember azért biztos, ami biztos még ekkor sem hazudtolta meg magát, és vitt magával bőségesen tollakat és jegyzetpapírt, miután a laptopját - attól félt, hogy ellopnák a reptéren, vagy műszaki kár keletkezne benne főként a sós, mediterrán óceáni levegő hatására.
- Nézd csak? Mit vettem magamnak?! - mutatott fel egy tetszetős, alig takaró fürdőruhát, mely már most egzotikusan állt rajta, ahogy a tanár lelki szemeivel elképzelte.
Mivel indulás előtt két teljes órával illett kint lenni a reptéren kart karba öltve betértek a könyvesboltba, és vettek maguknak egy-két kötetet, mely sikerült lekötni a figyelmüket. A feleség még műanyag füldugót is kért a stewardesstől, hogy ne zavarja a kellemetlen fülpattogás.
Megfogták egymás kezét, mikor a gép szuperszonikus sebességgel váratlanul gyorsítani kezdett a kifutópályán. Egymásra néztek, mintha keresnének, vagy kutatnának valami fontosat a másik ismerős tekintetében, s mikor a gép már a bolyhos vattacukorszerű felhők fölé emelkedett gyöngéden, hosszantartón megcsókolták egymást, bízva abban, hogy míg együtt vannak nem történhet velük semmi komolyabb baj!

LÉGY HŰ MAGADHOZ!

Az írót néhány nappal karácsony után meglátogatta az egyik unokaöccse, mondván legkisebb unokahúgait születésük óta egyszer sem láthatta, és mint ilyet egy kicsit szívesen elbeszélgetnének vele a régi idők kedvéért, és persze, hogy ismét felmelegíthessék a régi közös emlékeket.
Az író fejében mindig visszatértek a halhatatlan Shakespeare-i sorok: ,,Mindenek fölött légy hű magadhoz!" - Mintha tudatosan kirekesztette volna szerves életéből az ún. vendégeket. Azokat az embereket, akiket - legalább is -, a legtöbb esetben az ember szívesen lát otthonában, hogy tartósnak becézett magánytudatát valahogy mérsékelj egy kicsit, még akkor is, ha tartósan nem tudja levetkőzni.
Aznap minden rendben ment, ám történt egy csavarás a személyes találkozóban. A gyerekeket kivitték korcsolyázni az egyik városi műjégpályára, és a főként a kisebbik lenszőke hajú kislány jócskán kifáradt, és mire valamivel délután két óra tájban megjelentek a borostás, kölyökképű unokaöcs a barátnője és két gyerek már szinte mindenki nagyon elfáradt.
- Sziasztok! Ne haragudjatok, de a gyerkőcöket elvittük kicsit korcsolyázni, és hát nagyon jó voltkicsit kimozdulni, ha értitek... - szabadkozott az unokaöcs, amikor betoppantak a gyerekekkel.
- Semmi probléma! A fő, hogy biztonságban megjöttetek! - vette át a jelképes kis ajándékcsomagot az író édesanyja, majd segített levenni a gyerekek ruhadarabjait.
A kisebbik négy éves Cosette kislány folyamatosan anyukáját nyaggatta, hogy szeretne kicsit lepihenni, és hát gyerekszáj ellen ritkán lehet életmentő orvosság, ezért az író édesanyja gondoskodó szülőként a hálószoba kis kanapéján terített neki takarót, hogy kényelmesen megpihenjen.
- Minden rendben ment? - érdeklődött segítőkészen az asszony.
- Persze, minden rendben van! - közölte az unokaöcs, aki egyben az asszony keresztfia is volt.
- Ó, bocs! - kezdett mentegetőzésbe. - El is felejtettem bemutatni a páromat Ildit! - mutatott a mellette kissé félszegen, alázkodva álló fiatal, sportos hölgyre, aki kissé gyanakodva mérte végig az asszonyt, ám amikor az hirtelen átváltott tegező hangnemre szinte rögtön megenyhült.
- Nagyon örülök a találkozásnak! - nyújtott máris kezet.
- És Attila merre van? - kérdezte kíváncsiskodva az unokaöcs.
- Hát... neki most egy kis fontos dolga akadt, tudjátok... - szabadkozott az asszony, mert falazni szeretett volna felnőtt fiának, hogy miért nem mozdul már ki végre a szobájából. Micsoda illetlenség, ha vendégek jönnek, és legalább arra nem méltatja őket, hogy rendesen megmutassa magát, és bemutatkozzék.
- Ó, megértem! - csóválta kicsit a fejét az unokaöcs,, majd bementek a kis lakótelepi lakásba, mely - hála az asszony esztétikai érzékének, és kifinomultságot tükröző stílusának szépen fel volt díszítve az ünnepekre. Az étkező asztalon sütemények széles, gusztusos és finom kavalkádja várta a kis társaságot, és főként a gyerekek érdeklődéssel kóstolgatták a hókiflit, és a mákos-diós bejgliket, amiről - úgy tűnt -, még életükben most először hallottak.
- Foglaljatok csak nyugodtan helyet, és érezzétek magatokat teljesen otthon! - invitálta őket az asszony. - Ki kér forró csókit, egy kis teát esetleg?
A tizenegy éves vadóc lány sötét gomb szeme megakadt az asszony tekintetét; mint aki tesztelni akarta folyamatosan a másik embert, hogy mennyi az a határ, ameddig még elmehet.
- Én kérek egy dupla whiskeyt jég nélkül, ha lehet! - válaszolta lazán, és úgy tűnt nagyon jót derül, hogy sikeresen megtréfálhatja vele az asszonyt, aki természetesen értette a tréfát. A beszélgetés kezdetben főként a gyerekkori emlékekre koncentrálódott, és csupán csak az első huszonöt perc után váltott át a mindennapi életmód ügyes-bajos dolgai közé.
- ...Szóval egész álló nap melózom, és most Evelinéknek olvasónaplót kellene írniuk az Egri csillagokból, de utál olvasni! - közölte az unokaöcs.
- Így igaz! - kontrázott a vadóc, éppen a kamaszság küszöbét taposó lány. - Nem értem mi a francért kell ilyen hülyeségeket olvasni, amikor vannak jobb dolgok is az életben.
- Mondanál egy példát? - fordult felé érdeklődve az asszony.
- Hát... azt nem tudok... csak úgy mondtam... - hárított a lány, mert továbbra sem bízott a számára teljesen vadidegen asszonyban, bármennyire is voltak a legközelebbi rokonságban az apjával.
Az író időközben a szobájában kuksolt, és folyamatosan igyekezett éberen koncentrált fegyelemmel figyelni, mintha egy olyan áldozat lenne, aki hagyja, hogy a dolgok csak úgy megtörténhessenek vele, és valósággal ide-oda dobálja az élet, amiből - legalább is úgy érezhette -, erősen kifelé megy. Még jócskán emlékezett azokra az idillikus karácsonyi családlátogatási akciókra, melyeket főként szőrszálhasogató, és mindent jobban tudó, néhai apja preferált, és ilyen alkalmakor szokás volt, hogy meglátogatták a rokonságot. Az unokatestvérek közül talán az író volt az egyetlen, akivel nem bántak méltányosan a fölös plusz kilók, és természetesen, ha az apja ezt gyilkos tréfák módján bárhol szóvá merte tenni, akkor természetesnek tűnt, hogy a legtöbb unokatestvér is hűségesen követi az író apjának példáját, és ez már felért egy sorozatban elkövetett nyilvános megaláztatással, melyet az évek előrehaladtával már egyre kevésbé lehetett letagadni, jóvá tenni pedig még kevésbé.
- ...És mivel foglalkozik Attila? - kérdezte laikus kíváncsisággal az unokaöcs barátnője miközben farkasétvággyal egy akkorát harapott a finom mákos bejglibe, mintha valósággal ki lenne éhezve.
- Attila történelem tanárként végzett, de most ha jól tudom főként írogat minden félét! - vette át azonnal a szót az unokaöcs, mintha máris unokabátya segítségére kellene sietnie, melyet gyerekkorukban rendre szándékosan elszalasztott, és most így szeretne vezekelni tettei, és bűnei miatt. Egyszer például sikeresen úgy fejbe rúgta egy pöttyös focilabdával az írót, hogy annak azonnal kitört az egyik tejfoga és véres volt a szája. Még szerencse, hogy csupán ártatlan tejfogról, és nem valódiról volt szó!
- Hát ez nagyon érdekes! És tanított valahol? - faggatózott tovább.
- Igen, természetesen! Pestszentlőrincen, és Kispesten oktatott vegyesen irodalmat és történelmet, de aztán alig öt éven belül muszáj volt eljönnie onnét.
- Ó! sajnálatos! Megkérdezhetem, hogy miért?
- Személyes nézetkülönbségek miatt! De ahogy a mondás tartja: mindig lesznek sárkényok, és gonosz emberek, akik lehúzzák a többieket!
- Van valami kaja itthon? - kérdezte a vadóc kamasz lány, akit most a legkevésbé sem érdekelt a felnőttek diskurzusa, és lazán, unottan lóbázta a lábát a nappali egyik foteljában.
- Hát hogyne kincsem! Mit szeretnél enni, mit adjak? - érdeklődött segítőkészen az asszony.
- Főtt spárga és egy kis fekete kaviár nagyon jól esne! - kezdett újfent kicsinyes, gonoszkodó kekeckedésbe.
- Hát... azzal sajnos nem szolgálhatok, de szívesen készítek neked egy téliszalámis szendvicset, ha így megfelel?! - kérdezett vissza.
- Felölem! - legyintett.
Az unokaöcs azonnal megpróbálta kevés eredménnyel viselkedésre utasítani:
- Evelin! Mit kell ilyenkor mondani?! Hadd hallom csak!
- Köszönöm szépen! - válaszolta kántálva, mintha gyerek lenne, majd hozzátette: - Muszáj neked folyton nyaggatnod az embert! Ez übergáz!
Az író eközben szorgalmasan lejegyzetelte az éppen a keze ügyébe akadt jegyzetpapírra azokat a kisebb-nagyobb pikáns párbeszédeket, melyeket nagyon jól hallhatott a zárt ajtaján belülről. Mintha tartott, vagy egyenesen viszolygott volna attól a plusz feladattól, hogy neki személy szerint illik kimennie, és bemutatkoznia. Mintha azáltal, hogy kimegy konzekvensen fel is fedi magát, amitől szinte azonnal lelepleződik, és - meglehet -, hogy máris elveszítheti a benső személyiségét, ami segített neki, hogy az maradhasson aki, és ne szerepeket kelljen megformálnia - legalább is, a külvilág szemében.
Időközben a csintalan kis lenszőkehajú kislányka is felébredt édesded álmából a hálószobában, és máris készen állt, hogy huncut bájossággal rakoncátlankodhasson egy kicsit:
- Néni? Te sokkal öregebb vagy, mint anyuci! - jelentette ki, és kedvesen mosolygott hozzá, amitől az asszonynak kisebb könny szökött a szemébe.
- Tudod kicsim ez egy természetes folyamat! Előbb-utóbb te is idősebb, tehát öregebb is leszel, és tapasztaltabb! - adta meg a választ a feltett kérdésre.
- De én most szeretném megöregedni! - tiltakozott kisebb harciasággal, kompromisszumokat nem tűrve a kis hölgy.
- Na ne mondd ilyet! Mindent csak szépen lassan!
Időközben az asszony kiment a konyhába, és készített egy téliszalámis szendvicset a vadóc kamasz lánynak, aki szemmel láthatóan már halálosan unta magát, és a legszívesebben máris haza, vagy világgá ment volna. Bármire hajlandó lett volna csakhogy ebből a kissé kínzó, és terhes kötelességérzetből végleg kiszabaduljon.
- Tessék kicsim! Parancsolj! - rakta el gondosan műanyag tálcára téve a félbevágott kenyérszeleteket a nappali dohányzóasztalára.
- Köszi öreglány! - harapott máris egy hatalmasat a kenyérbe a vadóc lány. Apja persze azonnal rászólt:
- Evelin! Hányszor szóljak! Mit kell mondani?! És egyébként is hogy beszélsz te???
- KUSS fater! - hagyta el telitömött száját a tiltott szó!
- Nem igaz! Már megint kezdi! Elnézést kérek! Nem szokott így viselkedni, most biztos már fáradt! - jött az unokaöcstől a mentegetőzés.
- Már ne haragudj kedves kislányom, de ha az én gyerekem volnál akkor fegyelmet és rendet tanulnál annyi szent! - szólt rá határozottan az asszony, mire a vadóc lány csöndesen félrehúzódott a robbanással fenyegető konfliktusok mezejéről kissé távolabb, és helyette inkább a nappaliban is felhalmozott nagyobb méretű könyvespolcok széles választékát kezdte kedvére mustrálgatni.
- Hú mennyi fölösleges könyv! Rakhatnánk belőle egy nagy tüzet is! - vélekedett tréfálkozva.
- Evelin! Hogy mondhatsz ilyen butaságot! - szólt rá megint az apja. - A könyveket olvasni szoktuk, és nem elégetni! Szerintem én is ilyen lehettem az ő korában! - jegyezte meg némi kisebbfajta büszkeséggel az unokaöcs.
- Nos hát ő amennyire én emlékszem te nem voltál ennyire... szabadszellemű... inkább az Ancsa volt a nagyobb szájú! - jegyezte meg az asszony.
- Hát ami igaz, az igaz! - adott igazat keresztanyának a férfi. - Akkoriban minden vágyam az volt, hogy menő focista legyek, és most néz csak meg, mire vittem?! Dolgozok mint egy állat, és úgy érzem nem jutok el sehova sem!
- Azért ne legyél magadhoz nagyon szigorú kicsi szívem! - jegyezte meg a barátnő.
- Anyuci! Játszunk valamit! Unatkozom! - felelte a szőke kislányka anyja ölében, és ilyenkor muszáj volt valamivel lefoglalni, így anyukája máris elővette a táskájából a közepesméretű babát, amivel a kislány - átmenetileg -, lefoglalhatta magát.
- A nagyobbik lányod nem jött el? - kérdezte most az asszony.
- Nem! Őt kifárasztotta a korcsolyázás! Ami érdekes, mert szerintem eleve atletikus alkatú, és jól bírja a gyűrődést!
- Te is tudod, hogy a téli időjárás jócskán kiveszi az ember fölös energiáit. - vélekedett az asszony.
- Fater! Mikor megyünk?! - érdeklődött a vadóc lány, aki most szándékosan a háttérbe húzódott, hogy részletesen megfigyelhesse a rokonnak hívott asszonyt, és annak minden árulkodó mozdulatait.
- Nemsokára Evelin! Kérlek bírod ki, és viselkedj! Mit fognak rólad gondolni?!
Időközben az író gondolataiba mélyedt! Megpróbálta részletesen átpörgetni agyában a megtörtént múlt emlékeit. Vajon ő milyen apuka lett volna, ha születtek volna gyerekei? Vajon minden szülő ugyanazokat a hibákat követi el, mint a legtöbb szülő? Vajon milyen élete lett volna, ha mennyasszonya annak idején nem a biztos luxus életmódot, és anyagi hasznot választja, hanem a feltélen, őszinte, halhatatlan szerelmet?! Vajon örökké szőrszálhasogató, és semmivel egyet nem értő apja miként és hogyan viszonyulna hozzá?! Ehhez hasonló kérdéseket tett fel magának, és megpróbálta rá megtalálni a lehető legmegfelelőbb válaszokat. Kapásból eszébe jutott egykori filozófia professzora az egyetemről, aki Epiktétoszt vetette be mindig, ha bárki azt mondta, hogy változtatni szeretne: ,,Ha fejlődni akarsz, fogadd el, hogy bolondnak fognak tartani!" - meglehet, hogy kissé túlságosan is jól sikerülhetett a dolgokhoz való hozzáállás. Ezzel a szólással csupán egy probléma akadt, hogy sosem létezett még olyan társadalmi berendezkedés - ha tetszik -, az ókortól egészen napjainkig, mely elfogadta volna a kreatív újítókat, és azokat, akik fejlődni, gyarapítani szerettek volna!
Továbbra is halotti némán, egyetlen miccenés nélkül fülelt, és hallgatózott, és persze megpróbálta kitalálni, hogy miről is beszélgethetnek a ,,rokonok" egymás között. A télies, ikrásodott napfény még utolszor beköszönt a reluxával besötétített ablakán. Ez is mennyire jellemző volt az író viselkedésére: ki láthat többet?! - Majd kicsivel délután háromnegyed négy lett, és az unokaöcs és a kis családja már menni készült miután a gyerekek jócskán elfáradtak, és a jóhangulat is laposodni kezdett. Megköszönték a vendéglátást, majd a vadóc lány - érdekes módon -, szót emelt, hogy szeretne megismerkedni apja unokabátyával, aki még mindig dolgozószobájában kuporgott.
- Óvatosan kukkantsunk be hozzá, mert fontos kutatómunkákat végez! - javasolta az asszony, aki óvatosan kinyitotta felnőtt fia szobáját. A kis család tagjai kissé meg is lepődtek. Talán nem is a pusztán csak tizenkét négyzetméteres, egérlyukszerű szoba méretein, sokkal inkább a tonnányi könyvek sokaságától, mellyel az író menedék gyanánt körbe szerette venni magát.
Amikor felnézett jegyzetpapírjaiból, és meglátta unokaöcsét és a gyerekeket kissé tétován, és bizonytalan módon felállt, és megvárta, míg valamelyik felnőtt el nem szólja magát.
- Igen! Nos hát ő az unokabátyám Attila, aki egyben tanárember is! - mutatta be gyorsan testvérrokonját barátnőjének, aki máris kezet nyújtott, amit az író kissé bizalmatlanul, de viszonzott. A kis lenszőkehajú kislány félve anyja ruhája mögé bújt, akárcsak a nagyobb kamasz lány és félelemmel vegyes tisztelttel méregették a termetes nagy óriásnak látszó, ismeretlen férfit, aki kissé hevenyészett módon megpróbált egy kedveskedő mosolyt erőltetni az arcára, hiszen valamikor úgy tanulta pszichológiából, hogy a bizalom elsődleges elnyerési módja a kedveskedő mosoly.
- Látjuk, hogy valószínűleg nagy munkában lehetsz! Csak benéztünk egy kicsit, és már nem is zavarunk! - közölte az unokaöcs, majd bizalmasan kezet ráztak egymással, és mentek az autójukhoz. Az asszony lekísérte őket a liften.

VÉGLEG-VÉGKÉPP

Valamikor szabadgondolkodó gentleman
s udvarias volt minden ember.
Felsegítette, ha valakit szavakkal, stigma-kövekkel gyaláztak.
Most önző tehetetlenségem béklyóiban vergődve kinézek ablakomon.
A város begúbózó Ninive-némaságban már önmagát
falja-zabálja hallható ordas világvége-csöndek zuhatagában. 

Hídpillérek fokain élelmes, serénykedő patkányok
menetelnek egymás után szaporán.
Már azon is összevesznek a tudálékos, álszent idióták:
ki fogja vajon be őket?!
S míg újabb mohó sikerekre szomjazó,
jelképes agyomosott Celeb-ikon
s partiarcok újfent puccos gálabemutatókon megjelennek
a némán tiltakozni vágyó Anonymus-próféták
inkább szándékosan háttérbe vonulnak.

- Szánalmas kirakat-életü,
szándék-vergődésük igaztalan, ferde látomás
- akárcsak elvetélt érvényesülési kísérleteik,
melyeket rendre mindig közvetít
egynehány közösségi vagy bulvármédia.
Egyszer tán elindulhatnak kortárs irodalmi műhelyfolyamatok
s akadhat még egynehány feltűnést preferáló
hobbi-irodalmár közt akár még egy is,
aki nem csupán slágergyáros szerzőkre utazik,
s inkább a tudatosan rejtett,
elfeledett szerzőket pártolja.
A mafla, csöndes-gyilkos Halál hétrét
görnyedve köszön s hamarabb kaszál.     

OROSZ-RULETT

Borzasztóan izgult. Az nem kifejezés. Inkább azt kellene mondani úgy liftezett föl-le a gyomra, mintha még nem döntötte volna el, hogy kiokádja-e a gyomor összesűrített, gusztustalan tartalmát, vagy - legalább is -, egyelőre meghagyja a megkívánt percekre.
Annyira hidegnek, és zimankósnak tetszett az idő karácsony utáni viszonylag enyhe, barátságos hőmérsékletekhez képest, hogy most az új év első hónapjának legelején kínzó fejfájás volt a csontig hatoló jéghideg idő.
Egyre szorosabban tekerte be frissen borotvált arcát a nagyméretű sállal, mintha az Ezeregy éjszaka meséiből előlépő arábiai Lawrance lett volna, akit nem győzhet le holmi időjárási katasztrófa. Még a fekete kötött kesztyűit is szigorúan kezeire húzta, elvégre hogy néz az ki, hogy téli közepén valaki fedetlen kezekkel járkál. Még így is könnyű volt megfázni.
Az átkozott záróvizsgára ment az egyetemre, és bár kétszer is elektronikusan regisztrálnia kellett magát, mert a legelső alkalommal hibát jelzett a computere, ám a másik alkalommal zöld jelzést adott, így kisebb könnyebbséget érzett afelett, hogy ezt a jócskán nehezített vizsgáját még letudja, és utána néhány héten belül postázzák majd az egyszakos diplomáját.
Csak azt tudná, hogy vajon melyik nagyokosnak jutott eszébe, hogy egy végzős vizsgát is manipulálható elektronikához köt a jól bevált bélyeges űrlap kitöltése és feladása helyett. Ami az egyik félnek hihetetlen nagy könnyebbség, addig a másiknak valóságos átok.
Útközben törekedett arra, hogy mindenkit szándékosan elkerüljön. Nem pusztán azért, mintha senkivel sem akart volna összefutni, de hát szív tájékán mégiscsak egyre nagyobb nyomást, és túlterheltséget érzett, és inkább úgy volt az egésszel, hogy jobb azonnal túlesni rajta. Ha csak azokra a tipikus marcona, ördögi pofákra gondolt, akik tanároknak merik magukat nevezni, ám valójában mindegyik hivatásos bíró, és hóhér volt egyszemélyben, tisztelet a sajnos egyre kevesebb, és fogyatkozó kivételeknek, akkor már nem is csodálkozott annyira azon, hogy ő itt most egy méltánytalan védőügyvéd nélküli tárgyalás egyetlen lehetséges áldozata, akit könnyed valószínűséggel máris szándékosan kivégzőpadra küldenek, csak mert kiállt a véleménye, és védésre szánt szakdolgozata nézetei mellett.
Gyorsan átvágott az enyhe hótakaróval borított egyetem belső börtönudvarán, miközben a csontvázkarú fákon üldögélő éjfekete hollók, és vajak is úgy figyelték minden mozdulatát, mint akik tökéletesen kiértékelik az egyes emberek teljesítményét. Úgy vette észre, mintha egyenesen rajta pusmogtak volna a fák ágain. ,,Megbuktál, megbuktál! Jövőre tali ugyanekkor, ugyanitt!" - hát azt leshetitek! Arról végképp szó se lehet! Vért izzadt ő már ezen az elátkozásra szánt helyen, ahol ezidáig még véletlenül sem becsülték meg, pedig anno, mikor ezt az egész vándorcirkuszt elkezdte 2002-ben még azért egy bizakodó, tervekkel, célokkal teljes felnőtt fiatalember volt, most pedig leginkább egy hajótörött Robinsonra hasonlított, aki totálisan cinikussá lett a világban betöltött érvényesülési dolgait illetően. ,,Miért pont vele történt ilyesmi?!" - kérdezte, faggadta saját magát, ám válaszokat sosem találta meg.
Gyorsan besietett az épületbe, és valósággal lóhalálában kaptatott fel a legfelső, padlásemeletre, ahol a vizsgák - a jelek szerint -, már javában folytak. Csak ezt a visszatartott, tartósnak bélyegzett hányingerérzetet nem tudta sehova rakni, nemhogy megbékülne már vele. Pontosan hármat kopogtatott, mire egy barátságtalan, cinikus hang máris kiszolt, hogy bejöhet.
- Jó reggelt kívánok! Vizsgázni jöttem! - köszönt, még mindig télikabáttal a hátán. Úgy festett, mint aki meg van fázva, és abban a percben tovább fagyoskodik kockáztatva egészségét, ha leveti a kabátját.
- Bocsásson meg hogy is hívják magát fiam...? - kérdezett rá ugyanaz az ellenszenves, cinikus hang, mely az imént beszólította.
- Ö... Hajdu Noel... - felelte bátortalanul, és máris érezte az öklömnyi nagyságú borsószemeket a hátán végig folyni, míg zöldes macskaszeme pánikra hajlamosan pásztázta végig a teremben ülő többi bizottsági tagot.
- Nézzük csak... Hajdu... Noel... - lapozgatott a hivatalos jelenléti hívek, személyzetis anyagok között, míg végül meg is találta, amit keresett. - Á! Meg is van! Nos... ha minden igaz tisztelt Uram magának hiányzik az elektronikus regisztrációja, és ez alapfeltétele, hogy ezt a záróvizsgát egyáltalán megkezdhesse! - közölte visszavonhatatlan pikírt flegmasággal. Egyáltalán már a ,,maga" kifejezés is sértő volt, és sértette azt a fajta humánus értelmiségi szellemiséget, melyre mindig is tűntetően büszke volt az egyetem.
Noel érezte, hogy elfogja a bepánikolós rettegés, a tartós félelemérzet amiatt, hogy ő egyáltalán betette ide a lábát. Mégiscsak jobb lett volna egy vidéken székelő egyetem, ott - meglehet -, sokkalta barátságosabbak az emberrel.
- Bocsánat... elnézését kérek... ez akkor mit is jelent...? - megpróbált összekaparni hevenyészett, megtépázott bátorságának utolsó morzsáit is mire kinyögte az iménti elveszett, reményvesztett szavakat.
- Nos hát igen! Ez annyit jelent kedves uram, hogy maga most nem teheti le a vizsgát, de talán majd a következő évben meglátjuk, hogy mi lesz! Köszönjük a türelmét, és hogy befáradt! Most távozhat! - jelentette ki egyértelműen.
Most érezte csak, hogy torkán szabályosan feljött a gusztustalan, méregízű epe. Valósággal forrt benne az indulat, a dühös sértett meg nem értettség. Tétován leszegte busa fejét, még pár percet toporgott, hátha valakit, valahogyan mégiscsak sikerülne meggyőzni, ám erre egyre kevesebb, és kevesebb esély mutatkozott.
- Maga mit akar még mindig itt?! - dörrent rá a cinikus, gonosz hang, mely az imént ismertette az álláspontot. - Azt mondtam, hogy elhagyhatja a helységet! Mit nem lehet érteni egy egészen egyértelmű kijelentésen?! Mi a maga szakja? Hadd halljam csak?!
- Jaj, Miklóskám! Ne butáskodj! Ez az a híres fiatalember, akit mindenki idiótának tart, miközben állítólag remek szabadverseket írogat! - szólt közbe egy vénséges, pápaszemes csoroszlya még a távoli ötvenes-hatvanas évekből visszamaradt múmiaképpel.
- Ó, vagy úgy! - torz, semmitmondó, csúnya grimasz jelent meg a szája szegletében, mely jelezte, hogy nem tartja valami sokra sem a kultúrát, sem pedig a versek, a líra szeretetét. - Akkor most már távozhat úgy hiszem!
Noel meghajtotta magát alázatosan, mintha valami nagy bűnt, vagy jóvátehetetlen vétket követett volna el, aztán óvatosan, akár egy besurranó tolvaj egyszerűen kisomfordált az ajtón.
Odakint az egyetemi csoporttársai már visszafojtott türelemmel várakoztak, egymás között próbáltak főként sugdolózva tanácskozni, hogy kire vajon még milyen sor várhat, amikor meglátták az elcsigázott, sírásra hajlamos társukat, aki most ténylegesen úgy festett, mint aki karót nyelt, és nem sok híja, hogy sírógörcsben törjön ki.
- Na, mesélj már Noel?! Mi volt? Mi történt?! - faggatták, kérdezgették.
- Hát... nagyon úgy néz ki, hogy halasztanom kell a záróvizsgát egy évre, mert nem stimmelt az elektronikus regisztrációm! - jelentette ki, és már készült, hogy csendben, megalázottan, leforrázva a szégyentől mindennek, és mindenkinek hátat fordít. Ám a többiek azonnal megállították.
- Állj már meg az ég szerelmére! Mondd el részletesen mit csináltak?! - kérdezgették egyre többen.
- A lényeg annyi volt, hogy szúrós szemekkel vizslatni kezdtek, és mikor megmondtam a nevemet az a cinikus rohadék állat, aki a vizsgaelnök lehetett közölte, hogy nem kezdhetem meg a vizsgát, mert a számítógépes rendszer nem fogadta el a jelentkezésemet. Hát ennyi történt.
- Ezt a rohadék genyóságot! De megígéred, hogy nem fogod ezt hagyni! Valami még csak ki lehet találni! - mondogatták.
- Hát szerintem következő év januárjáig minden jegelve van, és labdába sem engednek rúgni!
- És ha beszélnél a dékánnal, vagy valamelyik fejes seggfejjel? Hátha szólna pár jó szót az érdekedben!
- Én nem hiszem! De kösz, hogy próbáltok vigasztalni, ez igazán figyelmes és kedves gesztus! - úgy érezte fel kell innen állnia, úgy érezte menekülnie kell ebből az elátkozott, nyilvánosan megszégyenített helyzetből minél előbb, annál jobb. Tizenöt perc után kimentette magát egy ócska mentőöves sztorival, miszerint most már tényleg illik elindulnia, mert ma ő soros a ebédfőzéssel, és az apja szereti a főtt ételt, ha a munkából hazajön. A legtöbb csoporttársa hitte is, meg nem is a történetét. Alighanem megértették, hogy Noel most rendkívüli mértékben maga alatt van, és nem szabadna továbbra is megérteni az ő személyes, benső lelki egyensúlyát. Ezért átölelték mindannyian vigasztalón, és megígérték, hogy a vizsgák után meghívják egy afféle közös baráti összeröffenésre, és jól kidumálják majd magukat, és persze szentül megígérték azt is, hogy örökre barátok lesznek.
A hazafelé vezető úton szándékosan hátrafelé ült le a busz hátsó részében, hogy - remélhetően -, senki emberfia ne vegye észre, hogy megkeseredett, és cinikus könnyeket potyogtat némán, és hangtalan. Mivel már elhagyták a Farkasréti teret a legtöbb utas úgy hihette, hogy a felnőtt fiatalember vélhetőleg azért sírdogál, mert elhunyt szeretteire gondolhat, akik lehet, hogy éppen ebben a temetőben nyugosznak.
Alig fél órán belül haza is ért. Álltalában mindig jobban kedvelte azt a megoldást, ha egy délelőtt alatt lezavarhat mindent, hogy aztán délután már más teendőkkel, és feladatokkal tudjon foglalkozni.
Gyorsan megebédelt, majd munkából hazaérkező apjának is kikészítette a tányérba pakolt főtt ételt, hátha megéhezett. Mikor apja nem sokkal háromnegyed egy körül, fáradtan hazaért már várta őt a gőzölgő rakott krumpli sok tejfellel, ahogy mindig is szerette. Váltottak gyorsan pár keresetlen szót.
- Milyen napod volt édes fiam? - kérdezte az apa.
- Semmi különös! Kicsit kimerítő egy vizsga volt, annyi szent! - felelte, hogy elaltassa a férfi gyanúját.
- De legalább már túl vagy rajta, és ez is valami! Nem igaz?! - érdeklődött.
- Való igaz! Bemegyek a szobámba! Lepihenek egy kicsit! A rakottkrumplit megtalálod a sütőben, még forró. - közölte, majd beviharzott volt gyerekszobájába, magára zárta az ajtót, ledőlt az ágyára, és heves, rázkódó sírásba kezdett, mint amikor álmok, és vágyak semmisülnek meg egyetlen szempillantás alatt.
Apja később lepihent, hogy a hajnali órákat bepótolhassa az éjjeli műszak miatt, majd amikor felébredt főként a tévét bámulta, vagy napilapokat, bulvármagazinokat lapozgatott. Noel végül azért csak kijött szobájából, de rögtön vissza is ment, mert semmi kedve sem volt hozzá, hogy megint végig hallgassa az öregje teátrális prédikációt az élet nem várt nehézségeiről. így inkább verset firkálgatott, és sok mindent elhatározott, amit szeretett volna még tűzön-vízen keresztül is megvalósítani, csupán azt nem tudta, miként és hogyan?
Később kora este felé megérkezett anyja is, aki úgy festett, mint akit valósággal bedarált az élet, ám így is, úgy is pénzt kellett keresni, így a sopánkodás senkinek sem használt.
- Szervusz kincsem! Na mesélj csak? Mi volt?! - sürgette mohó kíváncsisággal, elvégre azért az mégiscsak óriási dolog, hogy a családban egyedül az ő felnőtt fiának lesz egyedül diplomája, tehát művelt emberfővé avanzsált. - Miért nézel úgy édes fiam, mint aki máris karót nyelt?! Mi a baj?!
- Anyu... nem sikerült... - kezdett hüppögni, mintha egy árva kisgyerek lenne, aki nem bírja megemészteni a gonosz, és galád élet megpróbáltatásait, és most megriadt állatként viszonyul az emberekhez. - Nem fogadták el az elektronikus regisztrációt, és így nem vizsgázhatok... - hüppögte, majd amikor anyja igyekezett óvatosan átölelni rázkódó, termetes vállait a madárcsontú asszonyt valósággal letaglózta a keserű, szomorú hír.
- Hogy érted azt, hogy nem tehetsz vizsgát?! Én is láttam, hogy a számítógép elfogadta, akkor meg?! Az ő rendszerükkel van a hiba!
- Ez a lényegen már semmi sem változtat! - vallotta meg nagyon szomorúan, még mindig a könnyeivel küszköve.
- Be fogok menni a dékánhoz! valakinek csak felelnie kell ekkora szemtelenségre! - kelt ki magából a most tökéletesen felidegesedett asszonyság. - Muszáj valami megoldást találni! Apádnak szóltál már?! - nézett rá.
- Eddig nem igazán mertem...
- Nem baj! Nyugodj meg! Valamit majdcsak kitaláljunk, meglásd! Csak nem szabad pánikolni! - igyekezett megnyugtatni totálisan elkeseredett nagyfiát az anya hiába.
Később Noel halálosan kimerülten elment lezuhanyozni a fürdőszobába, majd meglepően korán este hét órakor lefeküdt a szobájában. Az apa valósággal megdöbbent, mikor meghallotta mi történt felnőtt fiával, és nem hitt a saját fülének, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet a huszonegyik század elején.
- Hát az meg hogy a büdös fenébe fordulhatott elő?! - kérdezte teljesen kikelve magából, felháborodottan, egyik cigit a másik után füstölve el.
- Apikuám! Te is nagyon jól tudod, hogy Noel sosem volt felelőtlen, linkóci fiú, és mennyire keményen készült erre az utolsó vizsgára.
- Persze! De ez azért akkor is oltári szemétség volt! - nyugtázta szavait a felbőszült családfő.
- Így igaz! Megpróbálok beszélni a dékánnal, hátha tudunk segíteni!
- Én nem avatkozok bele! Csináljátok, ahogy kell! - az apa azzal visszatért a nappaliba, hogy megpróbáljon úrrá lenni fölzaklatott érzelmein, melyekről - az esetek többségében -, szinte senkivel sem beszélt.
Másnap az anyuka és Noel mindketten a Bölcsész Kar főépületébe mentek, egyenesen a dékáni főtitkárságra, ahol két csinos szőkehajú titkárnő kezelte a telefonokat, és látszólag lógatta a lábát.
- Jó reggelt kívánok a kedves hölgyeknek! - köszönt az anyuka. - A dékán úrral szeretnék egy pár keresetlen szót váltani! - közölte kimérten.
- Bocsásson meg kedves asszonyom, de a dékán úr ma nagyon elfoglalt. - közölte az egyik titkárnő meglehetősen lekezelően, diplomatikus hangnemben.
- Hát ez valóban sajnálatos! Én azonban mégiscsak szeretnék vele beszélni! Legyen olyan kedves és szóljon neki, hogy Hajduné megérkezett.
Az adott titkárnő jócskán húzta a száját, hogy miért pont neki kell dolgoznia, és szednie a lábait, amikor a másik hölgyemény is éppen úgy megfelel erre a nemes célra, akárcsak ő, de lassan, lustán felállt és odament a nagyajtós irodához, majd kopogtatott párat, mire bemehetett. Alig húsz percen belül a nagyhatalmú dékán már fogadta is a borzalmasan idegeskedő, és feszült asszonyt és a még mindig kétségbeesett, és elveszett felnőtt férfit.
- Kedves asszonyom! Tisztelt Uram! - nyújtott kezet megszólalás nélkül. - Minden állhatok a rendelkezésükre? Nyugodtan foglaljanak helyet! - invitálta beljebb őket.
- Köszönjük! Azért jöttünk a dékán úrhoz, mert a fiam Noellel a napokban történt egy nagyon szomorú eset. Záró vizsgázni szeretett volna, és közölték vele, hogy meghibásodott elektronikus regisztráció miatt nem vehet részt a vizsgán csupán egy bő egy év múlva. Kérdésem a következő tisztelt dékán úr! Lehetséges-e külön vizsgát tenni, hogy az az egy év el ne vesszen a süllyesztőben, mert biztos vagyok benne, hogy a fiatalemberre még azért várnak dolgok, és ha itt megakad, akkor ez hátrány lesz neki! Egyébként is sokkal több nehézséggel kellett szembenéznie élete során, mint eddig bárki másnak! - közölte az anyuka, majd látványosan kiemelt egy tiszta papírzsebkendőt, hogy megtörölje szemeit a nagyobb nyomaték kedvéért.
- Nos, hát... igen! Ez meglehetősen szomorú, és nagyon sajnálatos tény, tekintettel gondolom a fiatalember szeretne diplomát kapni becsületes munkája véget? - kérdezte előbb az anyát, és később a fiatal férfit.
- Igen, természetesen! Lehetséges volna-e tenni valamit az ügy érdekében?! - kérdezte szigorú, már-már támadó jellegű komolyság mellett az anyuka.
- Hát... éppenséggel lehetséges... - vakarta meg őszbe forduló üstökét a dékán -, előbb még konzultálnom szükséges néhány kollegával, akik aznap vizsgáztattak. Annyit ígérhetek kedves asszonyom, hogy pár napon belül megvitatjuk a szükséges vitatott kérdéseket, és megoldást fogunk találni erre a kisiklott problémára.
Az asszony hitte is, meg nem is, amit ez az ember mondott, és ígért nekik, így mindketten felálltak a székükről, megköszönték, hogy a dékán időt szakított rájuk, majd csöndben távoztak.
Semelyik hivatalos, hatalommal bíró ember nem szereti, amennyiben bárki is ellentmond, vagy más véleményt fogalmaz meg, mint az ötletgazda, így nem is lehetett kérdéses, hogy a dékán már másnap behívatta magához az illetékes vizsgáztató tanárokat, és előbb kérdőre vonta őket. Talán az emberiséggel egyidős lehet az a tulajdonság, hogyha az ember nem ismeri el a saját felelősségét, hanem megpróbálja kikerülni, áthárítani a tényeket, és saját tudatos gonoszságát, akkor lépnek előtérbe az ún. bűnbakok, azok mintegy kvázi átvállalják a felelősséget, és a tartósnak bélyegzett hibákat mások vállairól.
- Hadd halljam csak kedves Miklós! - szólította fel a vizsgáztató elnököt a dékán. - Ki volt a felelős azért, hogy Hajdu Noel nem tehetett vizsgát, mert Ön szert nem stimmelt az online regisztráció intézményük honlapján?! - villámló tekintettel mérte végig megszeppent, és ebben a percben kissé megijedt kollegáját.
- Én csupán csak annyit tudok, hogy a fiatalember belépett a terembe, és szeretett volna vizsgát tenni, amit megtagadtunk, mert elektronikus hiba lépett fel a rendszerben! Ennyit tudok Önnek mondani! - emelte fel mind a két kezét, mint aki megadja magát a sorsnak, mert másról nem tehet.
- Hát ez meglehetősen sajnálatos tényállás, nem gondolja?! Most azt mondja meg nekem, de őszintén kedves kollega úr, hogy mit csináljak én ezzel a hallgatóval, aki itt áll már egy fél karnyújtásnyira se a diploma megszerzése előtt, és akkor az Önhöz hasonló arrogáns, nagystílű kis idióták sikeresen elvágják az érvényesülési útjukat?! - tette maga előtt keresztbe a kezét.
- Dékán úr az úgy volt... - próbálta menteni magát, és süllyedő hajó helyzetét. Nagy levegőt vett. - Az egész oktatási rendszerben hibák, és komplikációk vannak, melyeket sürgősen orvosolni kellene.
- Ha jól értettem a szavait, akkor Ön azt szeretné, hogy dobjuk ki az alaptanterv összes tervét, és kezdjünk mindent a nulláról?!
- Hollandiában, és általában Nyugat Európában már egészen kisiskolás korban a legtöbb diákot a kooperatív együttműködésre oktatják, míg nálunk mindezidáig poroszos oktatási modell van érvényben.
- Aha! Szóval ez azt jelenti, hogy Ön kedves kollega úr mossa a kezeit, semmiről nem tehet, és semmi felelősségérzete nincs az ügyre vonatkozóan?! Eltaláltam?! - vonta kérdőre.
A tanár csak hümmögött az orra alatt, mert attól tartott, ha tovább beszél hamar vége lehet a szakmai karrierjének, és az bizony senkinek se használna.
- Akkor várom a javaslatait kedves kollega úr?! Milyen ötletei vannak az ügyben?!
- Ö... hát szerintem várjunk egy évet, és utána nézzük meg, hogy javult-e az adott fiatalember oktatási színvonala...
- Látja ez egy pozitív hozzáállás, csak sajnos ezzel a koncepcióval pusztán csak az az egyetlen probléma, hogy a fiatalembernek még idén kellene diplomát kapnia, hogy aztán elkezdhesse végre a saját életét. Már ha érti egyáltalán miről is beszélek?!
A másikon látszott, hogy talán még soha ennyire nem gondolta át tettének hathatós következményeit, mint éppen most.
- Hát akkor talán... mégiscsak meg kellene engedni, hogy a hallató záróvizsgát tehessen... - bukott ki a száján.
- Na látja! Tud maga gondolkodni is, persze csak, ha akar nemdebár? Még a héten szeretném, hogy a szükséges hivatalos dokumentumokkal, űrlapokkal és egyebekkel az adott hallgató újból záróvizsgát tehessen! Nem szeretném a különben szót hozzátenni! Őszintén remélem, hogy felfogta?!
- Igen... dékán úr! Természetesen! - azzal a magas, sovány tanár meghajtotta magát, és olyan sietve távozott a dékáni irodából, mintha egyenesen menekült volna.
Hajdu Noelt még azon a héten egy péntek délelőtti időpontban hívták be ráadásul ugyanoda a legfelsőbb padlástéri emeletre. Viszont - úgy tűnik -, arra már kínosan ügyelt a felsőbb vezetőség, hogy egy másik, valamivel szimpatikusabb, ezúttal idősebb korú asszony hallgassa meg Noel záróvizsgáját, és szakdolgozatának védését.
Amikor Noel végzett, ahányan csak voltak a teremben, mind a hat ember felállva tapsolt neki, majd az elnökasszony már nyújtotta is volna a kezét, hogy méltó módon gratulálhasson az érett, művelt férfinak, ám Noel udvariasan meghajolt, és visszautasította a kézfogást. Nem is lehetett zen csodálkozni, elvégre őt érte el nem feledhető, igazágtalan sérelem.

AZ EMBER ÉREZZE JÓL MAGÁT A BŐRÉBEN!

Le akart fogyni - mint a legtöbb ember -, aki nagyon szeretne imponálni egy világszépe, gyönyörűséges nőnek, aki váratlanul toppant be az életébe. Soha éltében nem volt egy sportos, izmos, karcsú macsó, akit valami oknál fogva most kiváltképp piedesztálra emelt a XXI. századi kor. Azért lehetséges ez így, mert - állítólag -, a súly által látják egyesek a világot, s benne az egészet, mely meghatározza az embert. Sajnos úgy tűnhet, hogy akik a hét öt napján járnak konditerembe, vagy a Margit-szigetre futkorászni minden tőlük telhetőt elkövetnek azért, hogy a már meglévő sportos, vagy karcsú alakjukon hiba, vagy szégyenfolt ne essék.
Egyébként a boldogság talán nem is azon múlna, hogy az ember hány kilóval könnyebb vagy nehezebb, hanem hogy mennyire képes önmagát elfogadni, szeretni, és persze hogy a szűkebben vett baráti, mikrokörnyezete ebben mennyire partner, és van a segítségére.
A legtöbb dívaszerű úrinő képes valóságos hiszti patáliát csapni, amennyiben a fodrásznál nem készítenek számára valódi mesterművet saját frizurájából méghozzá jó borsos áron, ha egyszer már mesterfodrászt, és nem valami Kuntakinte kültelki embert választott magának, aki még ráadásul olcsón is dolgozik, ám a végeredmény így is jelentős különbséget mutat. Ugyanakkor egy valódi kissé túlzásba is vitt úrinő még a világért se ereszkedne le egy egyszerű, átlagosnak mondható közalkalmazotthoz, és hívná el egy amolyan mindent megvitató, kibeszélgetős randira, ahol mindenki önmagát adhatná, és ahol nem kellene máris az első ötödik perc után egyik vagy másik félnek attól rettegnie, hogy azonnal csődöt mondd a jó emberismerő, vagy akár csak intuíciós képessége.
A legtöbb tökéletesség eszméjével megáldott nő valójában lelki kataklizmát él át valahányszor bárki is megjegyzi, hogy mennyire fantasztikusan elragadó, csinos, vagy éppen csak annyira bombázóan dögös, hogy a nagy átlagnak szinte semmi esélye sincs nála. Ehhez társulhat még természetesen az adott belső lelki személyiség radikálisan torzítása, melyet már jószerivel gyerekkorban a legtöbb ember fejébe vernek. Ti. ha egy rút kiskacsaszerű szemüveges, kapafogú, pattanásos kis lányka folyamatosan azt hallja egyik-másik szülőjétől, hogy az életben sohasem lesz belőle szépségkirálynő, vagy hogy sohasem fog megfelelni a szülők által gondolatban támasztott követelményeknek, akkor a kislány örökösen kételkedni, gyanakodni fog saját magában, elsősorban azért, hogy kivívja, és talán meg is érdemelje azt a feltétlen szeretetet, mely talán minden gyereknek teljes jogúan kijárna. Később pedig eljön a varázslatos kamaszkor, melyben megváltozik az adott kislány egész teste, és olyan biológiai és hormonális változások mennek végbe, melyeknek egyetemes hatásai később hihetetlennek fognak tűnni, amennyiben megpillantja saját hihetetlenül egzotikus, és álomszép tükörképét akár egy nagy alakos tükörben, vagy valamelyik bolti kirakatban. Az effajta hölgyeményeknek természetesen sokkalta jobban, és hihetetlenül nagy örömmel esnek azok a könnyeden, lazán odavetett egyszerű megjegyzések, mint: ,, aranyló hajad olyan akár a vízesés a trópusokon, vagy szemeid olyanok akár a barna lángú éjfél.” Ellentétben azokkal a nőkkel, akik jóformán már kicsi gyerekkoruktól kezdve szépségkirálynőkként néztek ki, és annyira elhalmozták, elkényeztették őket a kedves bókolások egész tömegeivel, hogy később jóformán egyáltalán képtelenek tartós, és egyértelmű különbséget tenni afelett, hogy miért is járt valójában dicséret? A testi adottságaik, vagy épp a szellemi fölényességük, a nőiességük okán?
Miksának még életében nem volt szerencséje. Pedig ha - úgy vesszük -, szűkebben vett baráti társasága szinte minden elképzelhető dolgot elkövetett annak érdekében, hogy hajótörött, és kissé szerencsétlen barátjukat ,,becsajoztassák” ezért társasági rendezvényektől kezdve egészen a különféle ünnepi gálaestekig igyekeztek őt mindenhova magukkal cipelni, hátha ,,horogra akad” majd valaki, akivel azonnal megteremthető az a bizonyos közös hullámhossz!
Miksa egyébként magának való ember hírében állt. Ez természetesen egyáltalán nem jelentette azt, hogy mizantróp, vagy éppenséggel remete lett volna - legfeljebb csupán annyit, hogy egy békés, csöndes, beszélgetős este őszintének mondott barátaival sokkalta többet ért számára az unalmas, felszínes emberek társaságánál, akiknek úgy hihette a mostani korban feltűnően sokat kell gazsulálni, és segget nyalni. Ugyanakkor nagyon hamar beleszerelmesedik bárkibe, akiről titkos hetedik érzékkel felismeri, és megérzi, hogy az illető nem akarja becsapni, vagy megszégyeníteni, s bárcsak ha ennyiből állna a boldogság, akkor Miska lehetne a legelégedettebb, és persze legboldogabb ember a földön, ám nagyon úgy tűnt, hogy az ismeretlen sors minden esetben valami mást szán neki. Egyébként igyekezett mindig olyasféle alkalmi munkákat kifogni, ahol nem szűrösszívűsködtek vele.
Semmi kedve nem volt, hogy késő éjjeli órán - ha úgy tartotta a kedve -, kedvére telehabzsolja magát kedvenc étkeivel, és elemózsijáival. Persze a Carte Dor-csokifagyiból akár egy milliót is képes lett volna lazán, és könnyedén befalni, mondván az csupán cukrozott, ám krémes, ízesített habcsoda, mely a kutyának sem árt, ám szervezete sosem bírta a telített szénhidrátokon túl más egyéb mesterségesen létrehozott édességeket sem. Ha csak arra gondolt, hogy mekkora kínszenvedést jelentett a számára, hogy akár egy szelet Snikers-casokiszelettől akár egyszerre négy-öt kilót is könnyedén hízhat a legszívesebben az összes édességtől azonnal megszabadult volna, melyeket valaha is kisebb éléskamrájában felhalmozott a konyhájában.
Azonban történt egyszer, hogy Miska nagyon kutyául érezte magát, és egyik kedves szomszédja elhívta saját házi orvosát, aki harmincas éveiben járó , szemüveges nagyon csinos és gyönyörű hölgy volt, és Miska bármennyire is szerette volna tagadni, hogy nem szerelmes valahányszor a doktornő vérnyomást mért, vagy pufók, kocsonyás karjához óvatosan hozzáért Miskán abban a percben, mintha magáneses, erős intenzitású elektromos áram futott volna végig. Utoljára csupán csak kamaszkorában érzett ilyesfélét, amikor menthetetlenül szerelmes volt az utcájukban lakó szomszéd lányba, aki - természetesen -, még véletlenül sem őt kérte fel, hogy kísérje el az érettségi bankett bálba. Amitől érthető módon Miska bizony jócskán megsértődött, és vagy három álló hónapig alig-alig váltott egynél is több szót a szomszéd lánnyal, akinek nem tűnt fel a dolog.
Miska még így is bő két teljes hónapot várt mire nagy nehezen rávette magát, hogy telefonáljon az illető csinos doktornőnek, akit nagyon meglepett a hívása, de nagyon aranyosnak, és ugyanakkor udvariasan közvetlennek mutatkozott:
- Üdvözlöm kedves Miksa! Hogy érzi magát? Remélem a történtek után rendesen táplálkozik, és nem kezdett fogyókúrázásba? - érdeklődött csilingelő, angyali hangján. Úgy érződött, mint aki őszintén érdeklődik páciense egészségi állapota iránt, és nem akar semmi rosszat.
- Kéz csókolom! Én csupán csak... arra gondoltam... ha esetleg volna néhány szabad perce... talán... beszélgethetnénk... egy kicsit... - még sohasem volt ennyire zavarban. Mintha képletesen a fogát húzták volna.
- Hogy ön mennyire figyelmes, és drága kedves Miska! Ez nagyon jól hangzik! Sajnos most el vagyok foglalva, de mit szólna mondjuk március közepén. Akkor legalább sokkal többet beszélgethetünk! - kérdezte tőle.
- Igen az nagyszerű volna... - válaszolta megszeppenten, alig hallhatóan.
- Ez remek! Akkor nyugodtan telefonáljon, vagy írjon rám az interneten, ha bármi kérdése, vagy egyéb óhaja volna! Legyen kellemes szép napja! - kívánta, aztán mindketten egyszerre tették le a kagylót.
Miska csak most esett igazán gondolkodóba. Valahogy muszáj volna legalább egy-két kellemetlen, fölös pluszkilótól végleg megszabadulnia, és addig is volt még bő egy hónapja, hogy fizikailag egy kicsit formába hozhassa magát. Mivel kiterjedt, megbízható baráti köre volt néhány barátja vett számára egy beértékelt, de stabil szobabiciklit, és egy alig használt, nem túl drága kondigépet. Megmutatták neki, hogy miként, és hogyan működik, majd azt javasolták, hogy fokozatosan álljon neki az edzéseknek, és ne Hübele Balázs módjára.
Miksa így a hét három-négy napján legalább harminc percet igyekezett formába hozni magát, és kicsit átmozgatni kiadósan zsírpárnás végtagjait, amik úgy tűntek az életben nem lehetnek sportosak, és erősek.
Aztán néhány héttel később Miska már meg is látta a tükörben a változást. Úszógumis pocakja, és pufók teste mintha szépen lassacskán kezdte volna visszanyerni emberi formáját. ,,Hátha a nőknek ez kell, ám legyen!" S bár legalább is kezdetben hihetetlenül nagy volt a kísértés, hogy egy grammnyi édességet sem fogyasszon, végül úgy döntött, hogy az egész édességkészletét száműzi és elzárja kulccsal az egyik szekrény aljára, hogy még véletlenül se gondolhasson rá, és ne legyen a szemei előtt.
Mivel március első felében van Nőnap, ezért Miska arra gondolt, hogy egy kisebb csokor virágot, vagy cserepes növényt mindenképpen vásárol a doktornőnek, lehetséges, hogy ezzel máris jópontokat szerez.
A március eleji személyes randevú gyorsan eljött, és szegény Miksának ismét jóbarátaira volt szüksége, hogy egy elfogadható zakót, inget, nyakkendőt tudjon szerezni, elvégre ha az ember találkozik egy nem mindennapi különleges nővel, akkor annak igenis muszáj megadni a módját.
Egy kellemes, hangulatos, viszonylag nem drága kávézóban találkoztak a belvárosban közel az Oktogonhoz, ahol Miksa mindig hajlamos volt eltévedni a túlzottan sok kétértelmű kereszteződés miatt.
Amikor először meglátta a csinosan kis kabátba öltözött, szolid sminkes doktornőt, aki - úgy tűnt -, szintén készült a randira és hihetetlenül zavarban van Miskának úgy kezdett dobogni a szíve, akár egy felhevített gőzturbina.
- Üdvözlöm kedves Miksa! Köszönöm, hogy eljött! - fogott vele diplomatikusan kezet a doktornő, és már amikor egymáshoz ért az ujjbegyük kellemesen, megbocsáthatóan el is pirult.
- Nagyon örülök én is! - szorongatta még mindig tenyerében a kis, jelentéktelennek tűnő cserepes rózsaszín jácintot, melyet ki lehetett ültetni a szabadba, ha elhervadt.
- Mondja azt kedves Miksa, hogy nem nekem hozta ezt av kedves kis virágot! - évődött vele, huncutan, kacsintva a hölgy.
- Nem! Azaz, hogy... bocsánat... igen... - csak hebegni-habogni volt képes, amikor a hölgy megvillantotta előtte sugárzóan lefegyverző mosolyát.
- Annyira édes, és figyelmes! - gyöngéden megfogta a férfi kezét, és óvatosan elvette a helyes kis cserepes nővényt. - Akkor talán foglaljunk helyet! - javasolta a doktornő, és valósággal az újdonság erejével hatott rá, hogy Miksa tartja az udvariasság szabályait; előzékenyen kihúzta előtte a széket, és megvárta míg ruháját kicsit megigazítva helyet foglal. - Ön igazán lovagias kedves Miksa! - jegyezte meg gyönyörű, sugárzó mosoly kíséretében.
- Én köszönöm... - hebegte, majd kissé botcsinálta szégyenlősséggel ö maga is leült a szépen megterített hófehér terítős asztalhoz.
- Nagyon kellemes kis kávézó! Sokszor soktam idejárni az ismerőseimmel! - ismerte be. - Ön szokott ilyen helyekre járni? - kicsit kíváncsian közelebb hajolt hozzá.
- Hát... sajnos nem... - vallotta be. - Az utóbbi pár évtizedben kicsit magambaforduló lettem... - vallotta be szégyenkezve.
- Ez nagyon sajnálatos! Megkérdezhetem, hogy mi volt ennek az oka? - a hölgyből azonnal előbújt a doktori énje, és megakarta fejteni a másik ember lélektani mozgatórúgóit.
- Hú! Azt hosszú volna elmesélni! - felelte szomorkásan.
- Kedves Miksa! Bennem megbízhat! - kinyújtotta finom, hosszú kezét, és megszorította a másik kezet. - Nyugodtan beszélje csak ki, hátha attól kicsit könnyebb lesz! Nem volna szabad egyedül cipelnie a lelki terheket! Nem gondolja?! - kérdezett bölcsen vissza, mire a férfi elgondolkodott, végül elmesélte, hogy a legtöbb barátja, és ismerőse a jobb megélhetés reményében külföldre ment, és sokuk meg is találta a számítását, míg ő itthon maradt, és bárhogy próbál fennmaradni a sokszor kíméletlen, és igazságtalan mindennapok rostáján ez egyre nehezebb vállalkozásnak tűnik. Ráadásul számlák jönnek-mennek, és sajnos a munkaerő piaci helyzet is - akárcsak minden más -, totálisan katasztrofális.
- Őszintén sajnálom... - bökte ki hosszú, döbbent csend után a hölgy. - Tudja annak idején bennem is volt egy makacs dacosság, hogy amint megkapom a diplomámat boldogulni fogok, és képes leszek fennmaradni a piaci szférában is, aztán alig három-négy hónap múltán már korántsem volt olyan rózsás és elégedett a helyzet, de azt mondtam magamnak nem szabad feladnom, és megrekednem különben azok az emberek győznek, akik előre megmondták, hogy igazuk lesz! Én pedig eléggé makacs, önfjű, és akaratos tudok ám lnni, ha az kell, hogy érvényesíthessem a céljaimat, és akaratomat! - volt a doktornő hangjában valami kellemes önbizalom, valami nyugodt kiegyensúlyozott magabiztosság, mely talán a legtöbb modern, karrierista embert jellemezte, ezzel azonban - a többséggel ellentétben -, mégsem kérkedett.
Miksa figyelmesen hallgatta. Jó volt, hogy végre akadt valaki, akivel nemcsupán jó együtt lenni, de intelligensen egyfajta emberi attitüdöt is képviselt, mely egyre ritkább kincsnek számított a mostani manipulatív világban.
- Van valami hobbija? - váltott témát, hogy elterelje a szomorúságot feje felől.
- Szeretek írni, olvasni... kicsit zenélek is, de csupán a szamárindulót, és filmeket igyekszem nézni, persze szakmai szemmel. - szándékosan óvatos volt a hangja, mert annyira azért még nem mert konzekvensen megbízni a gyönyörű nőben, akire - úgy tűnt -, egyre nagyobb benyomást gyakorolt, mert egyre több érdeklődőbb kérdéssel kezdte ostromolni.
- Én főként egyetemista koromban azokon a bizonyos csajos estéken néztem régi fekete-fehér hollywoodi filmklasszikusokat! Audrey Hepburn és Grace Kellyből hihetetlenül áradtak az ember felé a lelki energiák! Úgy hiszem manapság egyre ritkábban lehet olyan különleges színészekkel találkozni, akik azonnal hatást gyaorolhatnának a legtöbb emberre pusztán csak a különleges személyiségük varázsával.
- A számból vette ki a szót! Hat éves voltam, amikor először láttam a Farkasokkal táncolót!
- Ez nagyon aranyos! - gyönyörűen mosolygott.
A romantikus este nagyon közvetlen, és kellemes hangulatban telt el, és mire kora este végeztek a beszélgetéssel mindketten úgy érezhették, hogy megkerülhetetlenül egymás életének szerves, el nem különíthető részesei lettek.

REJTŐZKÖDŐ SZÁNDÉK

 
Merrefelé rejtőzködik a halálos szándék kívül-e, belül-e?!
S ha éppen bennem rejtőzködik orvul-gazul hát miért lapít sunyítón?
Miért, hogy nem felel?! Akkor miért félek kölcsönösen tőle,
és a Világtól, mely minden koron kényszerítve
hagyott tűrni s remélni,
mint szorgalmas besúgót?!
Naponta bele kell, hogy szédülhessek
a bizonyos megváltoztathatatlanba,
míg már újból rám nem zúdítja haragját
sok agymosott kritikai-tettem,
fűrészhangú-lódögök.

 Én legszívesebben beletörődnék már,
de még így se lehet, mert nem volna szabad így élni
mindennap fog vacogva, megcsúfoltan közösségi médiák
hamis árnyék-birodalmaitól megalázottan
- s nem mászhatok be önként csikorgón visító szívek alá méltón,
mert láthatatlan kívül rekedt már minden halálos csapda.

 Az elrontott Élet terméseit s hibáit magamba hordom:
emberek maradnak homályban,
kecsegtető luxusálom-szirupban,
kétség s remény közt félúton,
míg a létezés a Nirvána-Semmi felé tolat,
akár egy elszabadult gyorsvonat.
Tán már könnyebb volna,
a belátó jóan ész megértve fölfogná:
fájdalmasan nonszensz e mostani instabil-helyzet,
éppen ezért velejéig korrupt s zavaros.
Harci propagandát, puffogtató jelszavakat követel
vegyesen az ki áruló s cinkos!

A civilizált fogoly is,
akárcsak digitális nomád Robinson már bárkit
hajlandó puhítva megagyalni
szidni aki életet kiábrándult döntéseiről szerinte jócskán tehet.
Megkövesült cipóvá változik bosszúszomjas-kéz s ököl,
feltéve ha egyszer-egyszer kaphat
egy kis elkölthető zsebpénzt
s nagyobb halaktól.
Fejetlen, húgyagyú vadbarmok földjén
kortárs kultúrák virága aligha szökken már szárba!