ÖNARCKÉP-TORZÓ

Hajam, ha volt is, ágaskodó,
boglyas madárfészek-frizura
– mostan inkább már tarkított,
gusztustalan-ragadós fűcsomó
egy lesajnált Gorgó-fejen.
Szemeim vérbolyaágas-rettenettel,
hiúz-gyanakvással kémlelnek
a bizonytalanított Világba szerteszéjjel.
Arcom minden barázda-rücske jelenvaló,
cinikus kedvel mindent megkérdőjelez.

A véletlenségek képletei cinkosok
fürge módján búsa-fejem fölött
rendjén összejátszanak s nem eresztnek.
Akit mindig elakarnak taposni,
vagy épp tenni láb alól
– hitvány, tétova alamuszi kis kreatúra –
s akit már soha többet tán
ismételni nem lehet hitvány-hiéna Időkben.

Nem készülődök immár új kalandos utazásra.
Kalandok cifra sora sem várakozik énrám.
Nem tudhatom hol, merrefelé végződik
s kezdődik el a végpontok metszése?
Meddig terjedhet vajon
egy szánalmas ember gyufaszál-élete?!

Mióta várakoztam sóvárgó-méltatlan
kergethető boldogságok után,
melyek nem ölnek nesztelen mérgekként
– de egyszerre dédelgetnek s megóvnak
– meglehet már engem is elfog ragadni hamarosan
újfent öngyilkosságok végzetes ítélkezése.
S akik megismerhettek hajdanán
majd egyre többször kérdezgetik egymást:
gyáva vol-e Ő, vagy csupán csak hitvány?!

Alulról tüskés-kövekkel góráltak
mire pufók-arcom kétfelől bedagadt.
Ordas-komisz szitok-nyelvek két oldalról pofozzák azokat,
kik nem hódoltak agymosott eszmék galád hatalmának.
- Ím majd földre hullok még
– ideje korán –, szelídített aggastyán képében
sorsomat várván igaztalan. 

Fejem fellett már javában ácsolják az akasztófát,
melyet mostanság a hivataloskodó irodalom
hangyaszorgalommal meghirdetett.
Gyerekes, sziszifuszi-arcom
bennragad szirupos Senkiföldje-sárba.
Ezer év is kevés lesz tán hozzá mire valaki ismét,
újonnan felfedez vagy csupán leporol!