ÜNNEPI KÍVÁNSÁG

Feltűnően csinos, fiatal hölgy lépett be az elegáns cukrászdába, ahol jócskán meglátszott, hogy egy alig nyolc szeletes zsúrtorta is kész vagyonokat kóstál. Egy elárusító, szintén fiatalos lánynak azonnal megakadt a szeme a filigrán hölgyön, és érdeklődve, már-már kissé tolakodón kérdezte, hogy mit parancsol:
- Segíthetek hölgyem?
- Igen! Üdvözlöm! Egy kicsit bajban vagyok, mert szülinapi tortát szeretnék vásárolni egy jeles alkalomra, és nem tudhatom, hogy az illetőnek, akinek veszem a tortát milyen ízlése van! A csokoládét mindenesetre nagyon szereti! -jegyezte meg mintegy lehetséges támpontként, hogy az eladólány némiképp képbe kerülhessen.
- Értem! Hát... lássuk csak! - mutatott körbe, a mélyhűtött üvegvitrinekben szépséges tortaköltemények aludták jéghideg, hibernált álmaikat. A biztonság kedvéért egy színes katalógusféleséget is a kezébe nyomott az eladólány:
- Ez a katalógus talán segítségére lehet! - adta oda.
- Köszönöm szépen! - vette el a paksamétát, és még álldogálva tüstént át is lapozta, hátha talál egy megfelelő tortát.
- Megkérdezhetem, hogy hány éves az ünnepelt? - érdeklődött kicsit kíváncsiskodva a fiatal lány.
- Kerek negyven lesz! - jelentette ki, és büszkeséget érzett, hogy ez a párkapcsolata végre úgy alakulgat, ahogyan azt ő eltervezte. Az utóbbi tíz évben volt már része elegendő visszautasításban, és rengetegszer összetörték a szívét is. A kutyának sincs kedve megint lelki sebeket összeszedni. Végül alig tíz perc múltán nagy levegőt kifújva meg is találta az ún. ,,álomtortát“ melyet ajándéknak szánt választottjának.
- Ezt hiszem ezt szeretném! Szerintem tökéletes, nem gondolja?! - emelte rá érdeklődve tekintetét.
- Igen! Pompás választás! - jegyezte meg. - Mikorra szeretné? Házhozszállítást parancsol? - kérdezett vissza.
- Hát... - töprengett egy darabig. Úgy tűnt nem gondolta át a pontos időpontot. - Jó volna, ha a jövő hétre már el lehetne hozni! - vallotta be.
- Akkor tehát a jövő hétre! - rögzítette digitálisan a laptop megfelelő Exel-táblázatában hivatalos formátumban a kért rendelést. - Egy telefonszámot szeretnék kérni, vagy ha van akkor egy email cím is megteszi!
- Tessék parancsoljon! - nyújtotta át a kis kemény, törtfehér kartonkártyát, melyen minden szükséges hivatalos információ szerepelt.
- Köszönöm! Örülünk, hogy nálunk vásárolt! Amint kész a torta azonnal jelentkezünk! - igyekezett eldarálni az ilyenkor szokásos rizsa szöveget.
- Parancsol esetleg még valamit hölgyem? - kérdezte.
- Nem köszönöm, csak ennyit!
- Tizenkétezer hatszáz forintot kérek!
A csinos hölgy máris odaadta a készpénzt, mert időközben rájött arra, hogy terminál híján kicsit nehézkes lenne hitelkártyával fizetnie, amihez eredetileg mindig is jobban hozzászokott.
- Akkor meg is volnánk! - adta át a számlabizonylatot a másiknak. Azzal a csinos nő könnyed, gazellalépésekben valósággal ujjongva lépett ki az üzletből. Amikor hazaért munkaidő után autójával a földszinti fűthető garázsban parkolt le, elvégre november vége felé már gondolni kell a csípős, szeles, zimankós időjárásra is, és ha valaki az autójáról, vagy más értéktárgyáról gondoskodik, akkor - ahogy mondani szokás -, az előbb-utóbb meghálálja a beléje fektetett bizalmat.
- Szervusz drágám! Mesélj, milyen napod volt? - kérdezte amint kinyitotta a bejárati ajtót. Párja már valósággal rohant eléje, hogy lesegíthesse gavallérok módján a hosszított téli kabátját, a kötött sállal, és a tetszetős kis sapkát is, melyben olyan kislányosan festett. Már négy éve voltak egy pár, és nem bántak meg semmit. Azt sem, ha szüleik folyamatosan azt hajtogatták, hogy mikor lesz már végre nagy világraszóló esküvői csinnadratta és egyebek. Annyira boldogok és elégedettek voltak mindketten ezzel a kapcsolattal, mint azok, akik egész életükben lelki sebeket kénytelenek magukkal cipelni, és nagyon értékelni képesek, és megbecsülni azokat a kivételes, és törékeny emberi kapcsolatokat, melyeket talán egyedül csupán csak nekik tartogat az élet.
- Van egy szuper meglepetésem a számodra! - kiáltott ki a fürdőszobából, amint sikerült valami kényelmes holmiba átöltöznie. - Azt szeretném, ha nagyon meglepődnél... - fogalmazott rejtélyesen.
- Ó! Ez tetszik! Szóval egy meglepetés... - persze hogy tudta, hogy vészesen közelít a születésnapja, mégis valahogy kissé mindig tartott és félt is a kivételes ünnepi alkalmaktól, mert akkor általában az esetek többségében mindig vagy meghalt valamelyik közeli családtag, vagy általánosságban örökké szőrszálhasogató, kritizáló apján volt a sor, hogy állandóan végestelen végig megjegyzést tegyen olyasféle bagatell semmiségek miatt, melyeket igazság szerint nem is szabadott volna felemlegetni, no dehát azért volt az apja az aki, mert állandóan nem tetszett neki valami.
- Annyira jól alakult a napom! - huppant tüstént a kényelmes kanapéra a nappaliban, és felhúzta fázékony, karcsú lábait, hogy melegítse őket. A férfi rögtön észrevette és máris átrohant a hálószobába, ahonnét egy jó meleg takaróval jött vissza, és akár egy kisgyereket kiadósan, és alaposan betakargatta kedvesét, amit a gyönyörű nő nagyra értékelt.
- Köszönöm édesem! Ez igazán jól esik! - köszönte meg, és bele is pirult a gondolatba, hogy ennyire fantasztikus és kivételes embert sikerült kifognia. Azelőtt valahogy mindenkit hajlamos volt a külső tulajdonságai alapján megítélni Főként ügyvédek, bankárok, orvosok, üzletemberek szerettek volna randit kérni tőle, és ő hajlamos volt besétálni az anyagi egzisztenciát mutató, ám valójában érzelmileg hazug és semmis kapcsolatok útvesztőibe. Aztán később az egyik gimis barátnője mutatta meg a különös férfit neki, és már a legelső alkalommal azonnal bizseregni kezdett a teste és olyasféle ritka érzések kerítették hatalmukba, amik általában legfeljebb csupán csak akkor jellemzőek, ha már egy illető embert legalább pár éve rendesen kiismertünk. De ez a rejtélyes, kisfiúsarcú férfi most más volt. Ahogy elkezdte érdeklődve, figyelmesen hallgatni szomorú, megviselt gyerekkorát, hogy szinte kivétel nélkül minden esetben kisebbrendűségi, és egyéb komplexusai voltak hirtelen támadt kamaszkoritohonya kövérsége miatt, hogy mennyire megalázta mindenki őt, és akiket barátainak tekintet jóformán vagy átgázoltak rajta, vagy ami még rosszabb: zokszó nélkül el is taposták. Aztán miként vált belőle emberkerülő mizantróp, és kicsit talán remete is, amin igazán nem lehet csodálkozni, és egyéb súlyos lelki traumák, melyekre előbb-utóbb csak fény derült volna.
Már a huszadik randin is túl jártak, amikor szexis fehérneműben a csinos nő volt az, aki nagyon szeretett volna egy romantikus estét együtt tölteni vele, aztán amikor arra kérte, hogy levetkőzzön, és feltárult gyerekkori autóbalesetének örökké látszó, súlyos műtéti forradása a jobb térén a férfi kis híján elbőgte magát szégyenében, hogy így kell pőrén, kiszolgáltatottan mutatkoznia. Gyöngéden a karjaiba zárta és úgy vigasztalta, akár egy halálra rémült síró kisgyereket, aki saját anyja nélkül tökéletesen árva és elveszett. Mégis valahogy nagyon hálás volt ezért a különös éjszakáért, mert azonnal ráhangolódott a férfi rejtett szükségleteire. Rájött arra, hogy a lelki biztonság, és menedék minden szempontból többet jelent, mint egyéb pénzben kifejezhető dolgok.
Imádta azokat az estéket, amikor későig dolgozott, és már jócskán elmúlt este tíz óra is mire autóval hazament, de párja mindig megvárta. Még akkor is ha pizsamában volt és fürdőköntösben. Úgy érezte akkor szeretett teljesen és visszavonhatatlanul belé, amikor kiterjedt baráti köre meghívta őt és a férfit egy amolyan félig-meddig hivatalos összejövetelre. Ő azonnal csajos barátnőihez vitte és mindenkinek bemutatta, és míg tartott a rendezvény fél szemmel észrevette, hogy a férfi eljátszik pár gyerkőccel, akiket a szüleik nem tudtak hova tenni, így magukkal hoztak, és miközben a felnőttek nagyon kellemesen elvoltak jószerivel saját magukkal elfoglalva, addig a férfi a gyerekek között találta fel magát. Játszott, hangokat utánzott, és bohókásan színészkedett is kedvére felszabadultan. Persze a hölgy barátnői nem győzték megjegyezni, hogy egyáltalán nem hozzávaló a férfi, és hogy milyen csóró állása van, csupán egy egyszerű könyvtárossegéd, ám a csinos nő kötötte az ebet a karóhoz, és a szívére hallgatott, mely nagyon úgy nézett ki színigazat súgott lelkének.
Később persze bemutatta szüleinek is választottját, akik nem győztek kíváncsiskodva, aggodalmaskodva érdeklődni, hogy a fiatal férfinak elsősorban milyen a karrierje és a vagyoni helyzete. A nő alig fél óráig bírta, majd elvonszolta magával a férfit mondván: haza kell menniük megetetni a férfi kis ékszerteknősét, amit a szülők hellyel-közzel belenyugodva tudomásul is vettek.
A férfi születésnapja hamar elérkezett. A csinos hölgy azt akarta, hogy minden tökéletesen alakuljon, és minden flottul sikerülhessen. A tortakölteményt ezért már ideje korán sikeresen elhozta, és igyekezett olyan óvatosan, alig ötvenöt kilométer/órával közlekedni a csúcsforgalomban is, hogy még véletlenül se törjön össze semmit. Aztán a munkahelyén párszor főként ebédszünetben felhívta a férfit, csakhogy hallhassa versmondós, dallamos hangját, melytől mindig kellemes érzések fogták el:
- Hamarosan találkozunk drágám! - búcsúztak kivétel nélkül. Szándékosan hamarabb elkéreckedett a munkahelyéről, és még így is jött egy-két kisebb szívességgel néhány jófej kolleganőjének, akik falaztak helyette, hogy sietősen távozott. Parkolóházba ment, ellenőrizte a törtfehér kartondobozba gondosan becsomagolt tortakölteményt, azonnal gázt adott és spurizott is haza.
Arra számított, hogy a férfi nem lesz otthon, mert lesz egy-két sürgősebb elintéznivalója. Nem tévedett sokat. Párja a hálószobai nagy ablakból bámulta a hullongó hóesést.
- Ó, te már itthon vagy szívem?! - lepődött meg, és megpróbált úgy sasszézni, hogy a férfi még véletlenül se vegye észre az értékes szállítmányt.
- Van valami nagyon mélyen elrejtett szomorúság a hóesésben... - töprengett hangosan.
- Szerintem pedig egyszerre szép, és fantasztikus. Kérlek bemennél egy pár percre a dolgozószobádba. - kérte, amíg mindent precízen igyekezett előkészíteni.
Váratlanul megcsörrent a vezetékes telefon. A férfi kíváncsiskodó anyukája volt az, és kérte a hölgyet, hadd köszönthesse fel kerek évfordulós felnőtt fiát.
- Egy pillanat türelmet! Máris jön! Édesem anyukád van a vonalban... - kiáltott a dolgozószoba felé, mire gyerekes izgatottsággal a férfi máris kirohant és átvette a hölgytől a kagylót.
- Halló... - szólt bele kissé bizonytalankodva.
- Szervusz édes fiam! Itt az anyád! Nagyon Sok Boldog Szülinapot neked!
- Nagyon szépen köszönöm! Hogy s mint vagy? Nincs szükséged valamire? - kérdezte kissé aggódva, hátha anyja szándékosan elhallgat előle valamit.
- Ne aggódjál kicsim! Minden rendben van! - felelte az asszony. - A barátnőddel minden rendben? - kérdezte kíváncsiskodva.
- Persze! Szerintem nagyon különleges hölgy!
- Hát ez remek! Ünnepeljetek jól!
Mindketten egyszerre rakták le a kagylót. Ez is hozzátartozott természetükhöz.
Amikor már minden készen állt a gyönyörű, csinos ruhába öltözött hölgy behozta a szikrázó tűzijátékkal, és marcipánfigurákkal feldíszített tortacsodát, majd óvatosan az étkezőasztal közepére helyezte.
,,Happy Birthday to you..." - kezdtett angolul énekelni, csilingelő hangon, és bájosabb volt mint valaha.
- Ó... igazán nem kellett volna... - mentegetőzött a férfi, bár lelke mélyén talán mindig is várta a különleges alkalmakat.
- Boldog Szülinapot drágám! Fújd el a gyertyát is, és kívánj valamit! - puszilta meg arcán a férfit.
A férfi elfújta a negyvenes számot hirdető gyertyát, és megvárta míg a kis tűzijáték utolsó szikrája is elpattintja magát.
- Mindig ódzkodok, ha tortaszeletelésre kerül a sor! - óvatosan fogta meg a kést, és igyekezett olyan óvatosan egy szeletet vágni, amennyit csak tudott.
- Szerintem vérprofi vagy ebben is! - figyelte ámulva a hölgy miközben negy győzött okostelefonjával felvételeket készíteni élete szerelméről. - Én kérnék szépen egy kis tejszínhabot is hozzá!
- Tényleg... nem is tudom, hogy vettünk-e tejszínhabot? - mélázott el egy pillanatra.
A csinos hölgy máris felemelte az arcélszürke kis flakont ,,tejszínhab" felirattal, és kiadósan megspékelte fel saját gusztusos tortaszeletét. Szándékosan úgy csipegetett villájával, hogy egzotikus arcára kerüljön néhány kifejező tejszínhab pamacs.
- Drágám! Segítenél! Attól tartok véletlenül leettem magam! - kuncogott. A férfi azonnal ott termett, és egy papírtörlő szalvétával máris gyöngéden simogatni kezdte barátnője arcát, aki már ettől az egyetlen érintéstől is valósággal a mennyekben érezte magát. - Nos életem? Hogy érzed magad így a negyedik X-en túl? - kérdezte, amikor elfogyasztották a tortát, és megitták a szigorúan kölyökpezsgőből álló italukat.
- Kicsit félek tőle, hogy mit tartogat még számunkra a jövő! Olyan furcsa érzés! - vallotta be, mint egy jó tanuló.
- Ne félj semmitől szívem! Rám mindig számíthatsz, és megvédelek minden bajtól! - szorította meg kifejezően az asztal fölött pufók kezét a hölgy.
Később következhetett az ajándékbontás. A férfi kapott három új határidőnaplót, hiszen verseit előbb mindig kézzel szerette lejegyezni, és két darab Parker-típusú méregdrága tollat is, mely jó hosszú ideig elég lesz neki. Ám az igazi meglepetés akkor következett, mikor a hölgy hosszú, finom, hamvas kezeivel eltakarta a szemeit, és amikor újból látott egy fekete-fehér uoltahangos felvételen akadt meg a tekintete... El sem akarta hinni, hogy mindez igaz, és szemeiből valósággal csak úgy potyogtak az öklömnyi nagyságú örömkönnyek.

A REJTŐZKÖDŐ


Már csupán a fel-nem-használt
csillagok őrzője lehetek.
Őrzőm tehát, amíg csak lehet
a beteljesületlen Mindenség-szerelmet,
Kedvesem halhatatlanságba-szánt csókjait,
melyekre tán még én is érdemes lehettem volna,
ha kitartóbb karakánsággal ostromlom
meg a szerelmes szíveket. 

Katlanok katakombáiba belehullt egérlyuk-álmaimat
ki becézgeti s ösztönzi,
hogy tán még most se lehet eléggé
késő mindent hátrahagyva akarattal cselekedni!
A búcsúzás keserédes,
rángó Apokrif-jelei szótlan némasággal még
vissza-visszaköszönnek könny-fátyolos hölgyarcokon.
Mintha már egyszerre vágynának
s üdvözülnének vágyak lángjaiban perzselődve.

Foglya maradtam immár szándékosan
komisz emlékeimnek;
tűnt boldog békeidők homokszemcséibe
görcsösen muszáj volna belekapaszkodnom
hiszen az ismeretlen jövő egyre jobban
nyomaszt kis híján felemészt.
Múló éveim vetkőztetnek, mérlegre tesznek,
vagy csupán csak kizsebelnek,
mint védtelen áldozatokat szokás.

Kabátom súlyos árnyék-lepel,
melyet kényszerűségből szorítok magamhoz s cipelek.
Kisfiús arcom rejtett értelmét
senkise próbálta megfejteni.
Sorsom - ha volt is -, csontig, zsigerig elégett.
Veszteglőn hithagyott állásbörzék hiábavaló,
értelmetlen csörtemustráin.
Kimondatik-e tisztán,
nyíltan valaha is az Egy-lényeg?!

Hogy a kisembernek éppen úgy
joga volna a boldogulásra,
alanyi érvényesülésre,
mint az egyénieskedő tehetősebb
stróman-üzletembereknek?!
S nem alamuszi, megvesztegetett,
szánalmas lefokozás érzése volna
már minden megmaradt,
hiábavaló próbálkozás a már így is túl
zsúfolt munkaerők piacán
- de még egy végső lökés-lecke tán,
melyben kreatív értelem éppen úgy gyökeret,
s akaratot vet, akár a szabadelvű gondolkodás.

A NEM VÁRT VISZONTLÁTÁS ÖRÖME

A férfi felesége halálát követően egyre magányosabban élt. Ezt persze nem lehet úgy magyarázni, hogy túlzottan is bezárkózott volna, sokkal inkább megválogatta az ismerőseit, hiszen barátai közül többen külföldre költöztek, mondván az a fajta életvitel, melyet itt nem tudtak megvalósítani maguknak külföldön valóságosan is megvalósíthatónak, és reálisnak látszott. Rengetget töprengett és még később is visszatérő téma volt a férfi életében az örök kérdés: vajon mi lett volna jobb megoldás? Elhagyni a nehezen megszerzett, később felépített otthont, hogy aztán a biztos bizonytalannal kelljen naponta megbirkózni, aztán egy-két éven belül talán külföldön is fel lehetett volna építeni egy valamivel elfogadhatóbb anyagi egzisztenciát. Ki tudja az ilyesmit összefüggéseiben áttekinteni? És különben is, amikor imádott, gyönyörű felesége váratlan betegeskedni kezdett a költségek és a méregdrága gyógyszerek mellett még volt ezer másik gond, és baj, melyet muszáj volt megoldani bármi áron.
Az ember öregkorára rájön arra, hogy a világ gyökeresen megváltozott, és bármennyire is igyekszik miden lélekjelenlétét megvetve alkalmazkodni az új helyzetéhez valami mindig vagy kicsúszik kezei közül, vagy az adott körülményekben történt változás az, mely szó szerint gátakat emel a további cselekvések útja közé.
- Szia apu! Mi újság veled? Ne haragudj légyszi, hogy kicsit elhanyagoltalak, csak... tudod... ki sem látszottam a melóból, és Tomi is beteg lett! De megígérem, hogy megfogunk látogatni, ha másként nem karácsonykor! - hívta fel egyik nap ki tudja mióta nem látott, felnőtt lánya, aki legalább annyira határozott, és céltudatos volt, akárcsak az anyja, és gyönyörű is.
,,Vajon mit akarhatott ezzel üzenni?!" - hallgatta vissza egymás után több alkalommal is üzenetét az idős férfi. Aztán ahogyan az a nagykönyvben megvolt írva eljöttek a karácsonyi ünnepek, és családtagjai sajnos nemtudták meglátogatni.
Az idős férfi úgy döntött eljött az idő, hogy cselekedjen. A padlásról leporolta régi utazóbőröndjét, melyet még fiatalkorában vett a hetvenes években, aztán gondosan összecsomagolta azt, amire szüksége lehetett, és néhány ruhadarabot, és elhatározta, hogy meglepi felnőtt lányát, és rég nemlátott unokáját. Elvégre, ha sosem tudnak rá időt szakítani, akkor legfeljebb majd ő megteszi, elvégre kisnyugdíjasként bőségesen van szabadideje, és nem rohan sehova.
A biztonság kedvéért bement a gyógyszertárba és feltöltötte azokat a gyógyszereit, melyeket létfontosságúaknak ítélt egészségügyi állapota szempontjából. Először arra gondolt, hogy autóba ül, melyet szépen berendezett garázsban tartott, és mindig megkímélt, ám hamar rájött, hogy akkor nem látna semmit sem jóformán a tájból, hiszen a hosszú utat végig autópályán tenné meg, ahol egyetlen bokor sincs, mondván sík, kopár terep az egész.
Inkább vett kedvezményes volánbusz jegyet, és még rendes is volt a buszsofőr vele, mert készségesen segített bőröndjeit berakni a csomagtérbe. A busz pontos menetidővel rendelkezett. Hajnalban kelt útra és már közeledett a déli tizenegy, amikor korogni kezdett a gyomra. Feledékenységében elfelejtett kiadósan megreggelizni, és csupán csak két szendvicsre futotta, melyeket a benzinkúton lévő boltban vásárolt magának.
A távolsági járatin még így is jobbára idős, nyugdíjasok között lehetett. Tehát mindig volt valaki, aki leült mellé a magányosok üléseként emlegetett leghátsó sorba, és elkezdett mesélni az életéről. Mivel nemigen barátkozott senkivel sem, és mindig problémát jelentett számára a kapcsolattartás a legtöbben nagyra értékelték, hogy az idős férfi csupán csak csöndesen hallgat, és - látszólag -, esze ágában sincs fölöslegesen megszólalni.
- Képzelje csak! Már a nyolcadik unokám születik ezen a héten! A lányom annyira élvezi a kismamaságot, hogy legszívesebben vissza se menne a munkahelyére! Még ilyet! - foglalt helyet mellette egy nagymamakorú asszonyság, aki jóformán mindenkibe könnyűszerrel lyukat tudott beszélni. - Jaj, bocsásson meg! El is felejtettem megkérdezni! Önnek van gyereke? - fordult hozzá, mikor szónoklatával végzett.
- Egy felnőtt lányom, és egy unokám van! - felelte kissé kimérten.
- Hát ez nagyszerű! Meglátja a gyereknél nincsen jobb dolog a világon! Ők a mi jövőnk! - lelkesedett a kotnyeles asszonyság, majd, amikor már úgy tűnt, hogy eleget beszélt a következő faluszerű városkánál fogta magát és leszállt.
Majdnem minden városkában felszállt valaki, aki éppen az idős férfi mellé ült le, és tüstént beszélni kezdett arról, hogy kicsoda, mi a foglalkozása, hogy miért és persze, hogy hova utazik.
Egyszer leült mellé egy agyontetovált, húszas éveiben járó srác, aki elmesélte, hogy a rohadék apja kitagadta a családból, mert szerinte lusta, semmirekellő disznóknak nincsen helye egy megbecsült családban, mire a srác fogta az összes motyóját, és főként haverjainál kezdte átmeneti jelleggel meghúzni magát.
- ...És képzeld el öregem, hogy nekem még fizetnem kellett volna a fateromnak, hogy a saját házában használom a villanyt meg a vizet és az összes többi szarságot! Eltudok ezt képzelni?! - kérdezte azonnal letegezve a férfit, aki csöndesen bólintott, hogy mindent ért, és hogy mindent tudomásul is vett.
- Mondd csak, öreg?! - kérdezte kissé zavartan, szemlátomást idegesen a fiatal srác az idős embert. - Hallottál mindent, amit vartyogtam neked?!
Az öreg engedelmesen bólintott, amitől a fiatal srác fújt egy nagy levegőt, és megnyugodott. Nemrég hagyták el a soron következő mezővároskát, és a fiatal srác úgy döntött, hogy ült ő már bőségesen eleget egy vén fószer mellett, így fogta magát, és szabályosan leugrott az egyik megállónál.
Az utazás jó három órát vett igénybe, igen ám, de azért, mert mire a csúcsforgalomból hajszál híján kikanyarodott a buszvezető az autópályára, és megvette az autópályamatricát időközben a forgalom is óráról-órára jócskán megváltozott. nem lehetett ezen csodálkozni.
Amikor aztán három bő óra elteltével az idős férfi megpillantotta a város nevét, ahol lánya és annak családja lakott ő is vett egy jelentős, mély lélegzetet, és leszállt.
Óvatosan megjegyezte a buszvezetőnek, hogy szüksége lenne a bőröndjeire, így az segítőkészen vele együtt szállt le a buszról, hogy a csomagtérben fölhalmozott bőröndkupacok halmából kihalászhassa az öreg csomagjait. Az öreg megköszönte és sétálni kezdett a megállóban, mert még életében nem járt ebben a városban.
Időközben arra tévedt egy egyetemista lánycsapat. Úgy tűnt, hogy nagyon jó kebelbarátnőkről van szó, akik látszólag minden egyes balhéban benne is vannak. Az öreg férfi fogta magát és tüstént megszólította a csinos, fiatal hölgyet, aki jókat nevetgélt szintén nevetgélő barátnőivel.
- Elnézést kérek drága hölgyem! Talán tudna nekem segíteni? A Rózsafa utcát keresem... - próbálkozott, és izgatottan várta a választ.
A fiatal, csinos lány hirtelenjében talán azt gondolhatta az idős ember viccel, mert mintha nem is foglalkozott volna vele, aztán alighanem a többi barátnője figyelmeztette, hogy az idős férfi arcán mennyire látszik a szomorúsággal vegyes tanácstalanság, így már a csinos hölgynek is önkéntelenül lépnie kellett valamit:
- Igen! Szóval a rózsafa utcát tetszik keresni?! - kérdezett kíváncsi tekintettel vissza, mire az öreg máris heves bólogatásokba kezdett.
- Az a másik irányba van! Tudja mit bácsi! Elkísérjük magát a csajokkal, hisz úgy sincs semmi dolgunk, csupán délután kell előadásra mennünk! - ajánlotta fel a segítségét a hölgyemény, és máris kedveskedve belekarolt az öreg fonnyadt karjába, és mintha csak saját nagyapja lenne azonnal megindultak vele miközben folyamatosan a pasijaikról csacsogtak:
- Bálint akkora egy seggfej! Miért hiszi minden pasi, hogy könnyen megkaphatja a nőket?! - kérdezett vissza, mintha az idős férfi egytálalán sejthetné a válaszokat, ám amikor csupán bólintott tovább mesélték a velük történteket. - Robi annyira kis idióta cukipofa volt, még a mellemet sem merte megfogni, és mégis volt benne valami őszinteség, amitől azonnal beindultam... szerintem még életében nem volt nővel! - érződött a hangján, hogyha persze nagyon akar, akkor tud elbűvölő, és aranyos hölgy is lenni, ez persze nem minden esetben sikerült.
A csajos társaság tagjai élükön az idős férfival befordultak a sarkon, mentek még vagy ötven métert, és egy hangulatos kis kertvárosi utcácskába tévedtek, ahol a legtöbb ember egészen nyugodtan elhitette, hogy egyáltalán nem létezik bűnözés, és az ajtókat - bármennyire is kirívó, vagy furcsa dolog -, egyáltalán nem szükséges bezárni.
- Meg is érkeztünk kedves uram! Ez itt a rózsafa utca végig! Hányas számot is keres? - érdeklődött segítőkészen.
- Hát azt sajnos nem tudom... - vallotta be őszintén.
- Megkérdezhetem, hogy kit szeretne meglátogatni?
- A lányom állítólag ebben az utcában lakik a családjával, és azért jöttem ide személyesen, mert ők sosem érnek rá!
- Micsoda egy rohadék szemétség már ilyet művelni egy családtaggal! - bosszankodott káromkodva jogosan a hölgyemény, majd úgy döntött végig becsönget az öregemberrel a karján az összes utcában lévő házhoz. Előbb-utóbb csak rátalálnak arra, akit keresnek.
- Tessék csak velem jönni! Mindjárt kiderítjük a dolgokat! - azzal valósággal már húzta is maga után. A lelkes csajos társaság az összes utcácskában található családi ház kapucsengőjét megnyomta és kedvesen érdeklődtek, hogy az idős férfi lánya vajon merrefelé lakhat. Amikor aztán már az utca közepe táján jártak egy kétemeltes, meseszép családi házba csöngettek be, ahol egy gyönyörű, egzotikus vonásokkal rendelkező nő nyitotta ki az ajtót, és érdeklődött, hogy kit keresnek, aztán amikor váratlanul meglátta idős apját hirtelen köpni-nyelni alig tudott a meglepetéstől:
- Apu??? Tényleg te vagy az?! Mit keresel itt? Nagyon kimerítő lehetett az út! - valósággal máris karjaiba rohant, és úgy kellett takargatnia a fel-feltörő, meghatott könnycseppeket, mintha hibát követett volna el.
- Ne haragudj ránk, amiért sosem tudunk meglátogatni, de sajnos mostanság rengeteg elfoglaltságunk van! Bár ez tényleg nem lehet mentség! - válaszolta kicsit magának is meg a mondatot.
- Hogy megnőttél! Azt a mindenit! - lelkesedett az öreg férfi, hiszen felnőtt lányát utoljára öt-tíz éve látta életnagyságban, és azóta egész biztosan nagyot változott az egész világ.
- Te most viccelsz, ugye?! Látnád csak az unokádat! Na Tomi aztán úgy nődögél, akár a bolondgomba! - annyira örült apja nem várt látogatásának, mintha teljesen kicserélték volna. - De gyere be az utcáról nyugodtan!
Az öreg férfi megköszönte az egyetemista hölgyeknek a segítséget, és bement felnőtt lányával a házba, mely bentről tágasabbnak, és hatalmasabbnak tetszett, mint kívülről.
- Ti aztán szép helyen laktok! - jegyezte meg mindent aprólékosan, ámuldozva felmérve.
- Hát... köszönjük, de rengeteg sok munka volt vele, mert amikor megvettük úgy nézett ki, akár egy romhalmaz! Mindent apránként hoztunk rendbe. - kezdte magyarázni dolgait. Aztán alighanem elfelejthette, hogy a konyhában zubog az ízletes és finom zöldségleves, mert rohanni kezdett, és még éppen idejében húzta le a kerámialapos tűzhely tetejéről. Így is tizenöt percbe beletelt mire könnyedén visszaszaladt a még mindig előszobában ácsorgó apjához.
- Bocsáss meg, de feltettem reggel egy kis finomzöldséges levest, és teljesen megfeledkeztem róla, amikor jöttél! - érződött a hangján, hogy minden szóval mintha jópofizni, vagy tetszelegve imponálni szeretne apjának.
- Remélem nincs komoly baj...? - kérdezte aggódva.
- Jaj, ugyan! Foglalj nyugodtan helyet a nappaliban! Érezd nyugodtan otthon magad! Hozhatok neked valami... italt?
- Egy pohár víz jól esne! - felelte.
A felnőtt, csinos nő bűntudat gyötörte, hiszen tudhatta, hogy apja nem fogyaszt semmilyen jellegű alkoholt sem, így maradt a jó öreg feketekávé, vagy üdítő. Arra gondolt, hogy kávét hoz, bár azt ebéd után szokás elfogyasztani.
Az idős férfi időközben mindent megnézett, és keresztül-kasul bejárta jóformán az összes szóbát, mintha kóbor szellem, vagy nyughatatlan lélek lett volna, akinek - legalább is egyelőre -, sehol sincsen nyugta.
Lánya időközben levette a kis főzőkötényét, és átöltözött valami kényelmes, otthoni ruhába. Mikor visszatért apjához az idős férfi az egyik fotelben üldögélt és család fényképeket nézegetett egy nagyalakú albumféleségből.
- Látom könnyen megtaláltad a kedvenc képeimet! - foglalt helyet a mellette lévő fotelben.
- Milyen sok idő telt el... - mélázott a férfi. Gyakorta rájött a búskomorsággal egybekötött filozofikus hajlam, mintha egyfüst alatt megpróbálná megfejteni az élet titkait is.
- Jaj apu! Te mindig annyira komoly tudsz lenni! - paskolta meg kézfejét támogatása jelenként a lánya.
- Tudod sosem értettem, hogy édesanyádnak mindent elmondasz, de nekem semmit sem! Akkor azt hittem, hogy haragszol, vagy neheztelsz rám, később már úgy voltam vele, hogy a női dolgok egyedül a nőkre tartoznak! - hangjában kisebb megbántottság csendült ki, ugyanakkor ott fészkelt a bűntudat is.
- Apu... anyával csak szerettünk volna megkímélni téged, hiszen fontos munkáid voltak, és akkor jobb volt nem zavarni! Hidd el nem akartunk neked semmi rosszat! - igyekzett vigasztalni.
- Igazad lehet! Bocsánatot kérek...
- És hogy telnek a mindennapjaid? - próbált témát váltani.
- Hát... nem panaszkodom! Megtanultam főzni, mosni, és egyéb háztartási munkák mellett újból festeni, és írogatni szoktam.
- Ez igen! Nagyon büszke vagyok rád, bár ismervén szerintem a lakás kész csatatér lehet, ha egyszer beindulsz, és alkotni támad kedved! -
Lánya huncuttan elmosolyodott, és gyönyörűbb volt, mint valaha.
- Tudom butaságnak tartod, de amikor szívvel mosolyogsz, mintha édesanyádat látnám viszont...
- Apu te egy hamisíthatatlan romantikus gavallér vagy! Mondták már neked?! - puszilta meg fonnyadt arcát.
- Nagyon örülök, hogy ezt mondod!
- Kérdezhetek valamit? Nem muszáj válaszolnod, csak ha kedved van!
- Csak bátran!
- Szeretnél még valaha egy kiegyensúlyozott, stabil párkapcsolatot?
- Hú! Hát... nehéz kérdés. Az én koromban? Bár semminek se vagyok az elrontója, mégis úgy érzem, ha egy másik kapcsolatba bonyolódnék megsérteném édesanyád emlékét! Még mindig nagyon... szeretem... - akadt el a hangja.
- Nekem is minden egyes nap hiányzik! Tomi gyakran kérdezget a nagyival kapcsolatosan, és sokszor én sem tudom, hogy mit is mondhatnék neki; milyen volt a nagyija?
- Figyelj csak! Először a szép emlékekkel kellene kezdened, amikor magad is gyerek voltál, aztán fokozatosan haladnod! A tulajdonságok kiemelése szerintem mindig nagyon jó ötlet! - vélekedett az öreg.
- Tényleg! - kapott a fejéhez. - Ez eszembe se jutott! Látod milyen jó, hogy összejöttünk! - lelkesedett.
Később délután két óra körül megérkezett az unoka is. Épp a szokásos karateedzésről jött, ahol sikerült megszereznie a sárga övet, és ujjongva mesélte milyen furmányos harcművészeti cselfogásokkal sikeredett kicseleznie ellenfelét. Nagyon meglepődött, amikor nagyapját viszont látta:
- Szia nagyapa! Mi újság? Hogy vagy? - dobta le iskolatáskáját, és tornafelszerelését a gyerekszobába, mely valóságos csatatér volt az eldobált holmik kupacai miatt.
- Veled minden rendben és veled kisöreg?
- Képzeld megnyertem a sárga övet és a szenszej nagyon büszke rám! - lelkendezett.
- Hát ez nagyszerű! Őszintén gratulálok!
- Köszönöm szépen! - anyához fordult: - Anyu! Átjöhet az Ákos?
- Előbb házi feladat és lecke írás, aztán megbeszéljük! Most pedig spuri a fürdőbe és öltözz át tiszta víz vagy! - parancsolt rá, de kedvesen.
- Muszáj szabályokat felállítani, különben baj lehet! - mondta az apjának.
- Látod ebben is édesanyádra ütsz! Ő is mindig talpig következetes maradt!
Később miután az unoka átöltözött és megírta a leckéit anyja áthívta Ákost, hogy a két gyerek együtt játszhasson, beszélgethessen a gyerekszobában, amíg a felnőttek beszélgetnek.
- A férjeddel mi a helyzet? - vetette fel az öreg.
- Ó! Tudod ő... most sokáig dolgozik, és rendszerint csak késő este szokott megjönni! - miért nem merte bevallani, hogy szerinte férje egy másik nő kajaiban keresi a boldogságot? Talán szégyellte, vagy nyomasztó teherként nehezedett rá a lelki súly.
- Megértem! - sóhajtott az idős férfi, mintha titkon pontosan tudná, és értené, hogy itt bizony nem stimmel valami.
Kora délután lett hamar, és látszott az időn, hogy korábban sötétedik.
- Azt hiszem jobb, ha elindulok, mert a végén még nem találok haza! - jelentette ki. - Mondd meg Tominak, hogy fantasztikus legény! - azzal már vette is a kabátját, és indulni szeretett volna, de lánya megállította: - Kérlek várj apu! Szeretnélek hazavinni autóval! - fogta a slusszkulcsait, és máris a kinti udvaron álló, riasztóval felszerelt családi batárhoz mentek.
- Szép kocsitok van! - jegyezte meg.
- Igen! Hát sokszor kénytelenek vagyunk igénybe venni, még a magas benzinárak dacára is! Szállj csak be nyugodtan és csatold be a biztonsági övedet! - azzal lánya is beszállt a vezető ülésbe, és mikor az idős férfi már beszállt és becsatolta magát nagy gázt adva kanyarodtak ki a főútvonalra.
- Azért szerettelek hazavinni, mert tényleg ritkán találkozunk, és még nagyon sok mindent szeretnék tisztázni. - válaszolta a ki nem mondott kérdésekre, melyek a levegőben függtek.
Alig egy óra alatt már otthon is voltak, mert bár csapnivaló volt a városi közlekedés a felnőtt nő ismerte az összes bekötőutat, ahol előnyösen, és hatékonyan ki lehet kerülni a csúcsforgalom bedugulását.
- Ugye megígéred nekem, hogy vigyázol magadra és ha bármi kell azonnal hívsz?! - figyelmeztette apját.
- Minden rendben lesz, ne aggódj! Köszönöm, hogy elbeszélgethettünk! - azzal bement a házába, míg lánya megvárta, hogy az összes villanyt feloltsa és csak ezután ment el onnét.
Másnap azonban az idős férfit kedvenc foteljában találták meg élettelenül, miközben felesége és lánya fényképét szorongatta. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon álmában érte-e a halál, vagy sem!

TUDATOSAN KIREKESZTVE A VILÁGBÓL

Az erőszélen, ahol az öreg anyóka éldegélt apokaliptikus hóviharok, istentelen körülmények uralkodtak. Az idős anyó azonban sem a természettől, sem pedig a veszélyes vadállatoktól nem félt. Mint vallotta: élt már bő bőségesen eleget, és eltemette szerető hozzátartozóit, tehát ha esetleg az életére törnek nincsen olyan értéke, melyet ellophatnának tőle. És különben is, ki járna az isten háta mögött?
Egy rozzant, hulladékanyagokból összetákolt faviskóban lakott, melyben csupán egy közepesméretű fémkályha adott némi meleget. A mellékhelység is kint volt. Amikor váratlanul, és hirtelen leesett az első hatalmas pelyhekkel érkező barátságtalan hó, jóformán a legalább száz kilométerre lévő falut is tökéletesen elzárta a külvilágtól.
A farkasok sokszor bemerészkedtek a völgyekbe. Hol tyúkokat, másutt háztáji állatokat zsákmányoltak maguknak, ám az öreg anyóka erre is gondolt, mert egyszer régen árván talált az erdőben egy barnamedve bocskölyköt, aki sírva szólongatta anyját, akit vélhetően néhány vadász ölhetett meg. Az öreg anyóka óvatosan közelítette meg a kis bocskölyköt, kezében sajátsütésű kalászlepényt tartott. A bocs már nagyon éhes lehetett, hiszen zokszó nélkül a bizalmába avatta az öregasszonyt, és egészen hazáig követte. Ott engedelmesen a földre huppant, és megvárta, míg az anyóka fölforral egy kis tejet számára, melyet egy kis tehén adott, akit nevelgetett. Aztán - ahogy mondani szokás -, az évtizedek elszálltak egy a kis kölyökbocsból hatalmas barna medve cseperedett, aki annyira hűséges volt az anyókához, akár egy kezesbárány, és megvédelmezte minden külső veszedelemmel szemben.
Amikor csak rémisztő farkasordítástól zengett a nagyerdő, és a komisz, galád farkasok kicsit közelebb merészkedtek a kis rozoga fakunyhóhoz, melyből békés gyertyafény áradt a barnamedve is éberen figyelt, és a legkisebb moccanásra máris hatalmasan elordította magát, úgy hogy a farkasok kénytelenek voltak máshol élelem után nézni, amennyiben nem akarták összeakasztani a bajszukat a nagy medvével.
Az idős anyókát nem látogatta szinte senki. Nem is lehet ezen annyira csodálkozni, elvégre tökéletesen elvolt rekesztve a külvilágtól, mégis valósággal falta az irodalmi könyveket, és mivel más társasága az állatokon kívül nem igen akadt, így történhetett, hogy az állatoknak mesélte el melyik könyv miért tetszett.
A hideg, téli évszak, mintha mindig is létezett volna a hegyek, és a természet között, ahol még az éghajlat is önző, és kellőképpen makacs.
Az öreg anyóka sokszor járta az erdőt. Mikor mit sikerült összeszednie. Legtöbb esetben gyógynövényeket gyűjtögetett. Egyik kora hajnali órán egy megsérült, törött szárnyú sasfiókát talált. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon anyja hagyta-e szándékosan magára, hogy egyedül boldoguljon, vagy csupán szerencsétlenségében, véletlenül kiesett a fészekből, annyi azonban bizonyos, hogy az anyóka elővette kötényét, óvatosan bebugyolálta a védtelen madárkát, és elindult vele hazafelé. A nagy barnamedve addig természetesen mindig éberen őrködött, hogy még véletlenül se merészkedhessen arrafelé semmilyen teremtett lélek sem.
Az anyóka óvatosan bekötözte a sárült sasfióka eltört szárnyát, tépést csinált rá, és igyekezett néhány gilisztát fogni, amivel majd megetetheti eleség gyanánt a kis madarat. Amikor sikerült a sasfióka csőrös szájába raknia néhány csúszómászót, amit a kismadár jóízűen megrágott, majd lenyelt mintha meg is nyugodott volna, és a jó meleg kályha mellett el is aludt.
Az öreg anyókának elegendő volt három-négy óra intenzív mély alvás, hogy minden hajnalban kipihenten, és szemlátomást kicsattanva, frissen ébredjen, és munkához láthasson. Az állatokat el kellett látnia; megfejte a kis tehénkéjét, majd jött a kiskecske, aki kedvére szaladgálhatott a kis pajta előtti havas részen.
Így élt az anyóka nagyon hosszú évtizedekig. Aztán egyszer csak híre jött, hogy néhány öltönyös, feketeruhás ember fogja őt meglátogatni, és egy sor barátságtalan, és kényelmetlen kérdést fognak neki feltenni, amire egész biztos, hogy nem tud válaszolni, hiszen személyi igazolványa, sem másfajta iratai sem voltak. Amióta csak az eszét tudta ő mindig az erdőszélen érezte magát otthonosan, és a lehető legbiztonságosabb helyen, és akkor most idepofátlankodik ez a pár ember, és elakarják tőle orozni a nyugodalmas békéjét, és harmóniáját.
Nem is tévedett sokat. A következő napok egyikében ténylegesen jött egy feketeszínű terepjáró, melyben legalább öt komor, vaskosarcú férfi ült, és úgy tűnt egyenesen a kis kunyhó felé tartanak. Az idős anyónak jócskán vissza kellett fognia medvéjét, és időközben tökéletesen felgyógyult sasmadarát, mert úgy védték őt az állatok, mintha saját életükről lett volna szó.
- Jó reggelt öreganyám! - köszönt az egyik férfi, aki elsőként szállt ki a terepjáróból, majd őt követték a többiek. - Nem akarunk semmi perpatvart! Mi csupán csak beszélgetni szeretnénk, mint barátok, vagy jó ismerősök közt szokás! - közölték barátságos, megértő hangon, majd közelebb léptek. Az idős anyóka azonban gyanakodva méregette őket, hiszen nem bízott senkiben, legfeljebb az állataiban, és a természetben, mely mindig kegyes és jó volt hozzá.
- Mi a jövetelük valódi célja?! - kérdezte egyiket-másikat.
- Bemehetnénk a kis kunyhóba? Itt nagyon hideg van! - kérték többen is.
A töpörödött anyóka nagy nehezen, és egyáltalán nem szívesen, de beinvitálta őket.
- Fáradjanak be! - válaszolta, bár egyáltalán nem szívesen. Az ötbarátságtalanképű, öltönyös ember belépett a szegényesen berendezett viskóba, és azonnal gyanakodva méregetni kezdték az öreg anyóka berendezési tárgyait, melyek nagyjából kifaragott fából készültek.
- Talán üljünk le valahova... - javasolta a barátságosabb kinézetű férfi.
Az anyó nagy nehezen helyet foglalt, bár így is pontosan látszott, hogy képtelen akárcsak öt teljes perc erejéig egy helyben vesztegetni a drága idejét. A négy férfi megállt a kunyhó egyik sarkában - lévén odabent csupán csak két rozoga, nyikorgó faszék volt, és egy ősöregnek számító kisebbfajta asztal. Az asztalon szokásos pislákoló gyertyafény vetett néminemű sanda, hunyorgó világosságot a helység belsejére.
- Nos! Azért jöttünk el Önhöz kedves asszonyom, mert hivatalos ügyeket kellene megvitatnunk! - kezdett bele az imént barátságosan beszélő.
- Én világ életemben az erdőben éltem! Nem háborgattam senkit, és eddig békesség volt! - kérte ki magának az anyóka.
- Kérem ne idegesítve fel magát! Nyugodjon meg! Senki sem állította, hogy ez másként volna, mi csupán hoztunk Önnek egy hivatalos dokumentumot melyben le van írva az Ön joga és egyebek... - fogalmazott kissé titokzatosan, rejtélyesen az öltönyös férfi.
- Nem értem, hogy miről beszélnek maguk, de ha azt hiszik, hogy elhagyom az otthonomat, akkor címeres ökrök mindahányan! - közölte kicsit bosszúsan az anyóka, mire mindaz öt férfi mosolyogni kényszerült.
- Szó sincs ilyesmiről kedves asszonyom! - igyekezett megnyugtatni, persze csak átmenetileg a fölborzolt kedélyeket a kedvesebb férfi. - Mi csupán csak látogatási minőségben vagyunk itt, és itt hagynánk Önnek a szükséges dokumentumokat, melyeket akár postafordulattal is tessék kitölteni, és visszajuttatni nekünk! Még egyszer elnézést, amennyiben feltartottuk volna Önt!
- Várjanak, amíg kikísérem magukat, mert a medve nem szereti az idegeneket! - azzal az öreg anyóka bicegve sántikálni kezdett, megdagadt lábain, és szólt a medvének, hogy viselkedjen rendesen, amíg ezek a barátságtalan alakok el nm mennek. Az öt öltönyt viselő férfi azonnal bevágta magát a terepjáróba és elindultak az egyik szintén behavazott útszakaszon.
,,Vajon mit akarhattak ezek?!" - törte erősen a fejét az anyóka. ,,Majd néznek ezek nagyot, ha a medvém fogja üdvözölni őket!" - gondolkodott tovább, majd ismét bevette magát a téli erdő vadregényes, csontvázkarú ágai közé, hogy gyógynövényeket, és bogyókat gyűjtögessen, melyeknek igen-igen nagy hasznát vette.
Nem is tévedett olyan sokat, mert alig egy hétre rá újabb sötétruhás alakok érkeztek szintén egy kimustrált terepjárón, viszont ezek szigorúbbnak, és marconábbnak is tűntek, mint az előző barátságtalan vendégek, ráadásul Kalasnyikovjuk is volt.
,,Hát ez nem lehet igaz! - fortyogott magában az anyóka, miközben a kinti kerti vécén üldögélt. Az ember már a saját dolgát se végezheti el, anélkül, hogy bárki megzavarná!" - azzal máris felöltözködött és fürgén bicegve kisietett az udvarra, hogy lássa mi folyik a háza táján. A barnamedve hatalmasat ordított, amitől a fegyveres embereknek inukba szállt minden maradék bátorságuk, mert csőre töltötték fegyverüket, és már azon voltak, hogy golyókat eresztenek a medve bőrébe, még szerencse, hogy az anyóka csöndre intette a nagytestű állatot, aki most úgy tűnt visszavonulót fújt, mert hátrált a csűr felé, és egyelőre meghúzta magát.
- Mit akarnak már megint?! - kérdezte az anyóka jó hangosan, és kellő harciassággal.
- Üdvözletem öreganyám! - köszönt a legelső fiatalember, aki eldugta a fegyverét. - Hogy szolgál az egészsége?
- Ahhoz maguknak semmi közük! Mit akarnak?! - kérdezte újból, ugyancsak hévvel.
- Nem akarunk mi semmi rosszat öreganyám! Mi csupán beszélgetni jöttünk! - igyekezett megnyugtatni a fiatalember az öregasszonyt, ám hamar rájött, hogy az idős asszony egykönnyen nem adja fel makacs ellenállását.
- Akkor fogják magukat, öljenek be a kocsijukba és menjenek szépen vissza, amerről jöttek!
Időközben a nagy barnamedve kimerészkedett a jó meleg csűr mellől, ahova átmenetileg elvonult, és támadó állást vett fel; ilyenkor tanácsos volt roppant óvatosan vigyázni vele, mert bármelyik percben háromszáznyolcvan fokot is képes volt változni békés természetből felbőszült vadállattá.
- Öreganyám! Azt reméltem egy ilyen jóravaló nénike, mint maga majd megvendégel bennünket legalább egy kis forró teával, meg aprósüteménnyel, ám ha nem, hát nem! - a fiatalember még szándékosan rá is játszott kicsit színészek módján, hogy mennyire megbántva érzi magát a kialakult helyzet miatt. Benyúlt a zsebébe és egy nagy hófehér nyomtatott betűs papírost szögezett a kis deszkás kunyhó nyikorgó ajtajára, amin az állt, hogy azöreg anyónak hat napja van, hogy elköltözzön onnan, ahol él, különben jönnek a buldózerek, és munkagépek és a földdel teszik egyenlővé gondosan kialakított otthonát.
- Sajnálom öreganyám, hogy nem értettük meg egymást! - nyugtázta a történteket a fiatalember, majd intett a többi fegyvert viselő férfinak, akikkel együtt visszaszállt a terepjáró autóba és nagy gázt adva eltűntek onnét.
Az öreg anyóka közelebb ment a viskójához, és bár csupán csak négy elemit végzett annak idején pontosan, folyékonyan kisilabizálta a nyomtatott betűket. A nagy barnamedve megérezhette, hogy gazdája szomorúnak érzi magát, mert csöndes cammogással közelebb ment, és óvatosan megrángatta az asszony téliesített ruhadarabjait, mint aki játszani akar.
,,Hát ez a nap is eljött! Muszáj beköltöznöm az erdő egy másik, távolabbi zugába, ahol nem háborgatnak!" - vonta le a keserű végkövetkeztetését, majd minden szükséges használati tárgyait fölpakolta egy kétkerekű, húzható szekérféleségre a kis öreg kályhát is, - elvégre mínuszok röpködtek a levegőben -, és a medvével, és a sasmadárral útra kelt, hogy új otthon után nézzenek, ahová el nem ér a fenyegető, barátságtalan ember alkotta civilizáció.

ÉVEK ÍRTÁSAIN

Tudhatja már mindenki:
Egér-rágcsálás porlaszt agyat,
értelmet, kultúrát, s minden alamuszi,
sunyító surranás kifürkészhetetlenné lesz
lelkek katlanában.
Mindenki éberen őrködő
szamárfejet kap magára,
s már egyre többször
az egyszerű udvari bolondnak
lehet csupán feltétlen igaza.

Egyre nagyobb népszerűségnek
örvend mostan a bégető birka kórusban dadogás is.
Percek látómezején egyre beszűkül perc-emberkék
látszat-felszínes sikere.
Olcsósított autógrammokat,
felszínes gesztusokat osztogatnak kiváltságosok
s az arra érdemesültek.

Elveszítik önmagukat már szándékosan
az édes tévedések is.
Rikoltozzák egyre többen:
kos, kanos-kandúr, pávián, partiarcok népes gyülekezete,
hogy joguk van sikeresnek lenni,
vagy influencerként egy halom pénzt összekeresni.
Fekete-fehér világban az egyszerűsített dolgok
így nyerhetnek el bonyolult összetettséget.

Mostan oktalan barmok,
vadállatok tetszelegnek, parádéznak bőven.
A megkeseredett ocsmány-otromba szavak,
mik egykoron idilli,
negédes romantikával
fűszerezték a hangulatos éjt
- most keserű lecsupaszított megszokásban
egyre tovább mélyülnek saját,
önző alvilágiasultságukban.

Hogy egy valódi hölgy egyetlen gyertyafényes vacsora
után ily könnyedén behódoljon
egy macsó tesztoszteron-Titán láttán.
Ki bókolni még nem tud, de Porschén,
vagy épp Ferrarin jár,
ha úgy tartja kedve;
s a derék lelket-látó fűzfapoéta
hamarább pofára eshetik.

A feltörekvő Lét Mennyország-magasára
im egyre kevesebben kapaszkodhatnak fel;
egyre kevesebben maradhattak talpon a lélek-látók,
akárcsak az igazibb,
halhatatlanabb Mindenségben hívők,
akik még átérezhetik az anyagiasult világ
közepette a Lét sebezhető gyönyöreit!

ALTERNATÍV ROCK, DUMÁLÁS, SPONTANEITÁS 

Amikor egyetemista voltam, és nagyon szerettem volna valamifajta művészi műhelyközösség tagjává válni - persze csak módjával -, ahogyan azt az illem megkövetelte régi ismerősöm Dávid - aki maga is afféle lázadó, rocker srác volt, és kicsit még Jim Morrisonra is hasonlított, persze eltekintve, hogy neki azért lófarkokban hordott haja volt, és kicsi, szinte alig látszó kecskeszakálla egyik pénteki napon, mely nekem kicsit alkalmasabbnak tűnt, mint a legtöbb rizikós hétköznapi nap fölhívott a Rákóczi úton lévő bérházukba, hogy kicsit demonstrálja mennyire fantasztikusan képes már-már frenetikus hosszúságú kezeivel hihetetlen sebességgel akkordot váltani a féltve őrzött fém húros elektromos gitárján, melyen még javában ott díszelgett egy fekete, alkoholos filctollal ejtett autogram valamelyik nagyágyú rocksztártól, akinek egyszer a világraszóló konventjén Dávid is tiszteltét tette, és persze hogy őt szúrták ki a tömegből, hogy egy kicsit nagyjából bő tíz percet dzsemmelhessen a zenekar többi tagjaival, és a végén még állítólag frenetikus tapssal is jutalmazták. - Akkor mit szólnál a délután háromnegyed kettőhöz, mert még töri szemináriumra is mennem kellene?! - kérdeztem tőle abban a hiszemben, hogy hátha meggondolja magát, bár az esetek többségében az ember csupán csak ritkán szokott ilyesféle dolgokkal viccelni.- Nekem tökre nyolc öreg! - bökte oda. - Akkor jössz, amikor tudsz! - azzal vette a vállra akasztható, kissé okádékzöldszínű szütyőjét, és már ment is a maga dolgára. Nekem muszáj volt meghallatnom a töri szemináriumot, mert kis csoportunkban szinte - kivétel nélkül -, már mindenki úgy érezte, hogy a nagy tiszteletnek örvendő, megbecsült docens tanár valósággal kipécézett minket, így nincs az az isten, vagy természeti katasztrófa, hogy minket akárcsak valaha is ebben az életben szélnek eresszen mondjuk délután négy óránál előbb. De valami titokzatos okból a tanárnak - úgy tűnt legalább is -, hogy ma különösképp jó kedve volt, mert sikeresen letudtunk tőle lépni húsz perccel négy előtt, így arra gondoltam, hogy még bőven van arra időm, hogy meglátogassam Dávidot. Így az aulában találkoztunk, és mindketten kicsit holtfáradtsággal fejünkben, és tagjainkban vágtunk neki a Rákóczi útnak. Bérházszerű lakásuk éppen a másik oldalon volt, közel a SZFE központi, Uránia mozis épületéhez. Dávid kulcsot vett elő, és benyomta a kissé ódonnak tetsző vasrácsos, kovácsoltvasformájú kaput, mely nyikorgó hanggal jelezte, ha bárki is belépett rajta. - Na, mit szólsz haver? Milyen frankó kecóban tanyázok?! - kérdezte sunyítva, fél szemmel rám sandítva. - Nem rossz! Igazán lakályos! - jegyeztem meg valamivel később. - Most nem árt, ha kurvára csendben lépkedünk, mert a falak rendkívül vékonyak! - halkította le szándékosan a hangját, hogy mindketten megkezdjük különös utazásunkat a márványborítású, kacskaringós csigalépcsők hálózatán, mely pontosan a negyedikre vitt fel bennünket.- Hát, megérkeztünk öreg haver! Ez a kéróm! - mutatott egy jócskán megkopott, tölgyfaborítású ajtóra, melyen túl leginkább a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján épített lakásbelsővel találkozhatott az ember, persze felújított, modernebb kivitelezésben. - Nem rossz! Egyáltalán nem! - igyekeztem megdicsérni a teljes belső elrendezést. Alig vettük csak észre, hogy bizony rajtunk kívül otthon tartózkodik Dávid értelmiségi kinézetű, szemüveges, kocka apja, aki kicsit tekintélyelvűen, és nagy komolyan szorított velem kezet, amikor megtörtént a kölcsönös bemutatás, majd elő bukkant szinte a semmiből pár perccel később Dávid imádnivaló kisöccse Danika is, aki akkoriban múlhatott három és fél éves. - Hát szevasz kisöreg! Hogy s mint vagy? - térdeltem le hozzá, hogy a kisfiú is tüzetesen szemügyre vegyen. - Adsz egy ötöst? - kérleltem, és kinyújtottam lapát kezem, hogy a kissrác belecsaphasson ujjongva. Könnyű tanulópénz volt ez kissé szomorú gyerekkoromhoz képest. A kissrác belecsapott vaskos tenyerembe, majd mint aki máris meggondolta magát visszatelepedett kedvenc játék matchboxautóival a nappali szobába, mi pedig bevettük magunkat Dávid titkos zenei birodalmába. - Bármit odaadnék haver, ha végre kitörhetnék ebből az üvegkalitka, redves országból! - mondta. - Félre ne érts! Csak azt akarom mondani, hogy odakint hidd el nekem sokkal könnyebb, mert ott megszervezik, és le is zsírozzák az embernek a dolgokat, nem úgy mint ebben a szánalmasan geciskedő trágyagödörben! - Aha! Értem! - feleltem kissé tartózkodva, mert korán megtanultam, hogy a hirtelen jött indulatossággal, és a nyomában járó haraggal nem lehet mit kezdeni. A legtöbb ilyen esetben az ún. ész érvek úgyszólván totálisan hatástalannak és feleslegesnek bizonyulnak.- Engem te nem ugratsz be kishaver! Nagyon jól ismerlek! Legszívesebben te is azonnal megpattannál innét, csak rohadtul nincs hozzá tököd! - vágta rá, mintha önmagát akarná felidegesíteni, aztán ahogy kimondta, mintha már meg is bánta volna, mert azonnal kézbe vette féltve óvott elektronikus gitárját, mely egy vagyonba is belekerülhetett, és pengetni kezdett, majd ráadta az erősítőre a közepes hangerőt, és akkor mutatkozott meg a rockzene igazi húrokat tépő, Hendrixes varázslata. - Kurva jól csinálod Dávid! - tapsoltam neki, ő pedig egyre jobban, és jobban tépte a húrokat, egészen odáig, amíg be nem kopogott hozzánk a kocka apja és nem kérte meg szépen felnőtt fiát, hogy egy kicsit halkabban, mert a kisfiú megijed! - Rendben fater! Nem marhulunk többet! - vágta rá Dávid nagy mellénnyel, majd amint az öreg kiment kicsit lejjebb vette az erősítőn a hangerőt, és minden ugyanott folytatódott továbbra is, mint eddig. - Most próbáld meg te! Ne csak mindig én melózzak! - adta át könnyed,  már-már hanyag módszerrel a látszólag felbecsülhetetlen hangszert. Amikor az ember megfog egy ilyen gitárt a legelső érzés, ami hatalmába keríti a mahagónifaborítású nyak mellett a gitár tömör súlya. Bizonyára a sok cucc miatt, amit már eleve belepakoltak a készítők, hogy király hangon szólhasson. - Figyelj, tényleg nagyon rendes tőled, hogy hagyod, hogy kipróbáljam, de... nem szeretném eltörni, vagy elrontani... - szabadkoztam. - Fogd már meg, te beszari seggfej! - cukkolt kissé komolykodva, majd zokszó nélkül a kezembe nyomta féltett kincsként dédelgetett hangszerét. Mintha mágneses áram járta volna át előbb az ujjbegyeimet, majd egész bensőmet. A gitár lelke mintha megszólított volna, ahogy pufók ujjaimmal igyekeztem megfelelően lenyomni a gitárnyakon található egyes akkordokat. Egynehány acélhúr ténylegesen basszus hangokat adott. - Látom te őstehetség vagy öreg! Felléphetnénk közösen valamelyik tehetségkutató műsorban! - ötletelt. - Jaj, te nagyon is túlzol! Azért nem vagyok sem Eric Clapton, sem Mark Knopfler! - feleltem szerényen. - Még kellene a bandába egy basszusgitáros, egy billentyűs, és egy dobos is és akkor már jó kis zenekart lehetne összehozni! - javasolta, és úgy tűnt nagyon is bejön neki az effajta konkrét elképzelés. - Tudod nem szeretnélek lehervasztani, de sajnos kis hazánk nem éppen a lehetőségek hazája! Már ha érted, hogy mit akarok süketelni? - Mondod te! - sértődött meg látszólag. - Szerintem idehaza is lehetne egy frankó együttest alapítani! Csak hit és meggyőződés kérdése! - Nem szeretnék vitatkozni, de szerintem rohadtul nincs igazad! - válaszoltam. - Muszáj neked mindig kinyírnod a jó hangulatod, öreg?! - panaszkodott, majd visszavette a hangszert, mint akit tökéletesen megbántottak.- Figyelj! Bocs, tényleg nem az volt a szándékom, hogy belegázoljak a terveidbe, de ha a puszta logikát vesszük, akkor te is belátod, hogy hihetetlenül sok pióca-emberkét kellene megfizetni csupán csak azért, hogy fölhajtsa nektek a koncerteket, és ha elakad a bevételi forrás, akkor lehúzhatnátok villámsebességgel a rolót! Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nálunk kurva nehéz, külföldön viszont lehetséges, hogy ráharapnának, ám oda viszont tutti biztos, frankó összeköttetésekre volna szükség! - Tudod azt komázom benned öreg, hogy valahogy mindig a lényegre tudsz rávilágítani, és nem jössz azokkal a senkinek sem kellő kurva köntörfalazásokkal! - hangja egyszerre megértőbb, és érezhetően barátságossá vált. Dzsemmelgettünk egy ideig kicsit megtépázva az acél húrokat, aztán végül az egyetemről, és a bizonytalan jövőtervezésnél kötöttünk ki. Mindkettőnk agyában egyetlen fontos kérdés motoszkált mindvégig szüntelen: Mihez akarunk majd kezdeni, ha egyszer majd a kezükbe vehetjük diplománkat, mely manapság annyit sem ér, mint a budipapír! Az ember kitörölheti a valagát a szakképzettségével, hiszen úgy sem az számít, sokkal inkább a protekciós kapcsolatok.- Te mihez akarsz kezdeni? - tette fel az első kérdést. - Jó kérdés! Talán tanítok pár évet, aztán irány a külföld, mert idehaza biztos megpusztulok a pénztelenségtől! - feleltem, bár magam sem igen tudtam, hogy vajon komolyan is gondolom-e, amit az adott percben mondok. - Ezt látod eléggé nehéz rólad elhinni kishaver! Aki a szüleinél csövezik! Mióta is? Csecsemőkora óta?! - tapintott a lényegre! - Már megbocsáts, de ez nem volt szép beszólás... - próbáltam kikérni magamnak, de elég szerencsétlenül ment a dolog. - Öreg, nehogy már megsértődjél! Mióta is ismerjük már egymást?! Legalább tíz éve, vagy nem?! - O.K. semmi gáz! Beszélj csak, ha ragaszkodsz hozzá! - Naszóval! Tegyük fel, hogy tanítasz kis pöcsösöket az életre, meg minden, aztán már unalmas lesz a munkád! Akkor mihez kezdesz?! - jött egy újabb kérdés. - Megpróbálkozom az írással! De elég nehéz feladat megfelelő kiadót találni úgy, hogy a kutya sem ismeri az ember nevét! Lehetséges, hogy magánkiadás lesz belőle! Talán külföldön kéne mindenképp szerencsét próbálnom! - tanakodtam, de csak úgy mintha önmagamnak beszélnék. - Hát... amennyit én erről tudok az egyrészt nem sok, másrészt erre is azt szoktam mondani, hogy kurvára meg kell ám gondolni, mielőtt eladnád a lelked bármelyik faramuciskodó könyvkiadónak! De a külföldi balhét egységesen támogatom! - vallotta. - Ezen már én is rengeteg sokat agyaltam, de az az igazság, hogy a megoldáshoz sehogy sem találok utat, mert a pénz is az nagyon zavar! - Szerintem meg kurvára kár olyasmiken agyalni, amik előbb-utóbb majd kialakulnak, vagy nem?! - Ez is igaz, de... az a baj, hogy a kapcsolatok, és az összeköttetések már rég nem olyanok, mint rég! És már ez is kurvára ki tud ám borítani! - Miért nem adsz magadnak egy esélyt öreg?! Miért nem hagysz itt mindent, és irány a külföld, ha ez minden szíved vágya?! - tapintott zokszó nélkül a lényegre. - Igen?! Apád szíjat is hasítana a hátamból barátocskám, ha meghallaná mit tervezek! Ha nem említettem volna anno amikor az SZFE-re szerettem volna jelentkezni akkora patáliát csapott baszki, hogy valósággal csak úgy zengett tőle a ház. Kurvára be lehet ám csavarodni tőle öreg! - Szerintem nem olyan vészes a faterod! Egyszerűen csak kurvára fél attól, hogy valami bajod esik, de egyébként erről kurvára sürgősen le kéne szoknia, mert ha nem bírja megemészteni, hogy már felnőtt ember vagy, akkor kurvára ki fog ábrándulni magából is. - Igen, úgy vettem észre, hogy mostanság a cinikus kiábrándulás tartósnak ígérkezik. - Rá se ránts haver! Ha nem bírja megemészteni, hogy az édes kicsi fiacskája az önállósulás mezsgyéjére lépett én mondom neked: fel is út, meg le is út! - legyintett könnyedén. - Amikor érettségi után voltunk, nagyon kacérkodtam vele, hogy külföldre fogok menni, és mindent és mindenkit leszarok magam körül! - Aztán mi volt a hézag?! - kérdezte kíváncsian. - Megint előjött apám szokásos megfélemlítési taktikája, hogy majd egyedül nem fogom a helyemet megállni, meg hogy a gesztenyét sem fogom tudni kikaparni egyedül! - És te erre gondolom nem mondtál semmit, igaz?! - Azért nem úgy van ám az egész! Azt mondta, hogy nincs igaza, soha nem is volt, és hogy nem ismer eléggé, mert a hosszú évek alatt nem is szándékozott igazán megismerni! Erre bezzeg úgy megsértődött, akár egy hisztis, pisis kisiskolás és azonnal rohant jóanyámhoz, hogy elpanaszolja milyen szemétmódon viselkedtem vele, holott ő volt az, aki évekig terrorizált, és nyíltan vagy egy tucatszor megszégyenített, mert mindig is képtelen volt kimutatni az érzéseit. - Hát... ez nagyon gázos történet pajtás! - csóválta meg a fejét. Az idő annyira hirtelen elszaladt, hogy amikor legútóbb karórámra néztem, mely szinte kölyökkorom óta mindig a jobb csuklómon díszelgett, már javában elmúlt negyed hat, és nekem még haza is kellett mennem, hogy az őseim ne veszekedjenek már miattam se. - Hát haver attól tartok... sajna el kell mennem, mert besötétedett... - szedelőzködtem. - Ugyan már! Te most szivatni akarsz engem öreg?! Még olyan gyerek az idő! - Hát az látod meglehet, de muszáj mennem, mert nem akarom, hogy az őseim már megint miattam csapjanak patáliát. Azt ki nem állhatom. - Figyelj, kösz hogy jöttél! Szívesen látlak máskor is, csak dobj egy SMS-t, vagy valamit. Ha nem gond elkísérlek egy darabig... - azzal letette gitárját, fölkapott magára egy őszies, sötétbarnás kommandós kabátot, és egy kötött kissé idiótáknak való sapkát, és elindult velem a barátságtalan, koromsötét utcán egészen az Astorián lévő metróaluljáróhoz, ahonnét már csak egy öt kilométeres út várt rám, és otthon is vagyok. - Figyelj öreg, ha bármire szükséged van frankón, akkor komolyan csak keres meg, és mindent beszerzek, még útleveleket is! - nem tudni mennyi volt a tényleges igazságtartalom a mondatai mögött, mégis jólesett az effajta emberi gondoskodás. - Köszönöm! Akkor majd még találkozunk! - búcsúztam sietve kezet rázva tőle. Alig három évvel, és jó pár ahogy idegeskedett, zaklatott hónap múltán kezemben történelem diplomámmal, és torkomban gombócokat szorító érzésekkel végleg kiléptek az egyetemről, és Dáviddal már nem is találkoztam. Az embernek nagyon sok esetben hiányérzete támad, hogy mi lett volna, ha újból összefutunk, ha újból világmegváltó terveket szövögetünk, és ha esetleg közösen összedobunk valami gondosan, mesterien megszerkesztett zenei demó-felvételt, ami lehet, hogy idehaza a kutyát sem érdekel, ám külföldön lehetséges lett volna a kisebb siker.         
                 

ÍGÉRET EGY KÜLÖNC MIZANTRÓP SZÁMÁRA



A fiatalos özvegyasszony mindig is filigrán volt, és igen - igen nagy gondot fordított az öltözködésre. Szerette a szép holmikat, de egy idő után kissé keserédes, beletőrődött kedvvel kellett konstatálnia, hogy felette is eljárt az idő. Ha reggelenként a tükörbe nézett igazság szerint egyáltalán nem zavarták a szépen megformált arcának apróbb fonnyadó ráncai, sokkal inkább kék-lila erek kúsza hálózatát őrizgető kezei, melyekre jobban szeretett volna finom kesztyűket fel húzni, mert szégyellte őket.
Harminc éves elmúlt már felnőtt tanárember fia, aki éppen csak az utóbbi pár hónapban kezdett komolyabban randizgatni, mert meglehetősen rossz tapasztalatai voltak az ún. modern úrinőkkel kapcsolatosan, akik majdnem minden esetben, kivétel nélkül az anyagi egzisztenciáját kezdték már a bizalmas beszélgetésük legelső tíz percében megvitatni a felnőtt férfival, és persze ami után fény derült arra, hogy a szemükben egy lúzer csóróval állnak szemben, aki még szép hogy az anyával együtt lakik, hiszen egy önálló lakás mostanság csillagászati összegekkel vetekszik zokszó nélkül alig tíz perc múltán már faképnél is hagyták.
- Hogy lehet így ismerkedni? - kérdezte meg hangosan magától a felnőtt férfi, amint a sikertelen randikísérletet követően sárga villamosra szállt, és míg haza nem ért gondolataiba mélyedt. Már lassacskán negyven éves lesz. Ezt a tényt - bármennyire is szeretné legalábbis most egyáltalán nem hagyhatja figyelmen kívül. Ne izgulj semmi miatt édes kicsi fiam! Majd én intézkedem! melegítette meg a vacsorát mert szerette aprólékosan bámulni hogy fia mennyire jóízűen képes elfogyasztani az ételt amit eléje raknak már gyerekkora óta. Másnap gondolt egyet az özvegyasszony és arra hivatkozva hogy elmegy a helyi termelő piacra friss húsért és zöldségért már korán reggel elindult hogy nyakába vehesse a jóformán még csupán csak szendergő fővárost. Majd én szerzek a fiamnak egy belevaló talpraesett hús-vér nőt! Nem olyat aki csak a pénzére hajt!" - gondolhatta magában. amint buszra majd metróra is szállt hogy úti célját elérje Észre se vette hogy a kegyes és ismeretlen sors máris az útjába vezérelt valakit a régmúltból, akit nagyon jól kiismerhetett és aki szimpatikus is volt számára. Éppen a metró egyik kocsijában pörgette okostelefonja képernyőjét és fejhallgatójával zenét hallgatott amikor a fürge özvegyasszony váratlanul lehuppant mellé az ülésre és óvatosan megbökte.
- Ó! lepődött mega csinosnő. Ezt a váratlan meglepetést! Kézét csókolom Ilka néni! Hogy tetszik lenni? Gyuszival minden rendben? érdeklődött kedvesen közvetlenül és varázslatos angyali lényéből valósággal csak úgy áradt a derű és az abszolút letisztult nyugalom. - Szervusz Gyöngyikém! Fantasztikusan nézel ki! Mondd csak sietsz most valahova, mert szeretnék egy kicsit elbeszélgetni veled persze csak ha nem tartalak fel nagyon! - kérdezte az asszony érdeklődve Ám még így is volt a hangjában valami bujkáló segítségkérési szándék ami óhatatlanul is felkeltette a másik nő figyelmét. - Tetszik tudni új állásom van, és az első három hónapos próbaidő mindig nagyon rizikós szokott lenni amíg megismerik az embert a kollegák Tetszik tudni hogy megy ez! De ebédszünetben kaptam félórát akkor tudnánk találkozni csak tessék megmondani hol és mikor? Az nagyon jó volna kicsim! Mit szólnál a féltizenkettőhöz az Astoria megállónál?
- Nekem tökéletesen megfelel! Úgyis a közelben dolgozom! Az Astoriától bárhova ellehet jutni kényelmesen! - jegyezte meg a lényegre tapintva.
- Megkérdezhetem hogy miről volna szó?! eredt kíváncsi szemekkel a huncut mosolygó özvegyasszonyra. Az egyelőre maradjon csak meglepetés drágám! Akkor várlak szeretettel féltizenkettőkor! Kérlek légyott! - titokzatoskodott. - majd felállt és a következő megállónál már le is szállt a szerelvényről. Az idő mintha szándékosan meggyorsította volna lépteit míg az özvegy várakozott és hogy még jobban teljen az idő fogta magát és a Múzeum körúton bement abba az antikváriumba melyet felnőtt fia előszeretettel keresett fel míg egyetemista volt. Gondolta majd aprólékosan körbe néz a szépirodalmi könyvek között hátha örömet tud szerezni fiának aki mindig nagyra értékelte anyja ügybuzgalmát a kultúrák terén. Mire minden kötetet aprólékos gondossággal végig mustrált kiválasztott néhány vaskosabb könyvet majd fizetett értük és mire komótos kedvvel visszasétált az Astoria megállóhoz karórája nemsokára fél tizenkettőnél állt. Alig ötperc múltán már röpült is felé a nagyon csinos felnőtt nő akivel először még annak kislánykorában ismerkedtek meg. - Szervusz Gyöngyike drága! Annyira nagy kőesett le a szívemről hogy el tudtál jönni! - Valósággal már is meg könnyebbült hogy a jószerencse kicsit kegyes volt hozzá is. - Úgy érzem hogy nagyon tetszik valami miatt aggódni ha jól sejtem?! - próbált puhatolózni mert megérezte hogy valami nem stimmelhet.
- Talán üljünk be valahova! Éhes vagy esetleg?
- Igen éppen ebédidőben vagyunk! Tudok egy jó kis büfét! Tessék csak nyugodtan velem jönni! - azzal kedvesen belekarolt az asszonyba mintha régi ismerősök volnának és elsétáltak a nem messze lévő büfébe ahol volt egy két árválkodó szabadasztal. A fiatal nő rendelt magának egy kiadós nagyadag hamburgert paradicsommal, sajttal és némi salátával és persze sültburgonyát is s amíg vártak a rendelésükre addig is szóval tartották egymást, főként az özvegy aki valósággal csak úgy habzsolta az információkat régóta nemlátott ismerőséről. -Tessék elképzelni hogy Államigazgatási Főiskolát végeztem majd azonnal bedobtak a mélyvízbe egy kissé arrogáns pöffeszkedő ügyvéd mellé ahol jóformán egész nap lóti-futi volt és az adminisztrációt intéztem de úgy voltam vele hogy ez életem első ugródeszkája és rosszabb se legyen. - Ezt látod nagyon helyesen gondolod! - vélekedett azasszony. - Időközben megérkezett a rendelésük és mindketten kisebbfajta műanyag tálcáikkal megrakodva letelepedtek az egyik hátsó boxba a helység leghátuljába, mintha szándékosan akarták volna a világ többi részét kirekeszteni. - Akkor jóétvágyakat nekünk! - az asszony máris csípegetni kezdte a saját krumpliját mert általában szokásává lett hogy alig reggelizik valamit mintha gyűlölné a kövérséggel tunyasággal kapcsolatos gondolatokat is. - Szerintem gusztusosan és istenien néz ki! Amióta felfedeztem ezt a szuper helyet inkább idejövök, ha van egy kis időm mint a Mekibe! - hatalmasat harapott a szaftos hamburgerébe, és egy szalvétával megtörölte ketchupos száját. - Tudod Gyöngyikém azért szerettem volna beszélgetni veled mint felnőtt érett nő a nővel, mert az utóbbi időben kicsit úgy érzem, hogy szinte semmi sem úgy sikeredik ahogyan azt az ember eltervezte. A férjem váratlan halála és Gyuszi menesztése a tanári állásából enyhén szólva is sok lelki teherrel járt együtt... - elhallgatott egy-két pillanatra míg a fiatal nő megemészti a hallottakat. - Őszinte szinte részvétem Sanyibácsi miatt! Nagyon jóember volt! - említette meg halk alázatos hangon amiért az özvegy szintén hálás volt. - De hát én azt hittem hogy a Gyuszi majd megállja a helyét, és biztos vagyok benne, hogy fantasztikus tanár lehetett. . . - döbbent meg, amint az asszony részletesen elmesélte a fiával történt igazságtalanságokat.
- A legtöbb diákja valósággal rajongásig imádta, mert fantasztikus humora van, és ezt értékelték a gyerkőcök, és mindenkit leérettségiztetett! Azért ez sem semmi! A hét minden napját kiadósan végig dolgozta, de egyszerűn. . . nem becsülték meg a munkáját és az igazgatónő is közölte vele, már az első munkanapján, hogy ő nem szimpatikus! Biztos az a boszorka tört állandóan borsót az orra alá!
- Ezt őszintén sajnálom! Gyuszi mindig is hihetetlenül érzékeny és sebezhető volt, akire vigyázni kellett volna, de hát a legtöbb ember olyan igazságtalan és kegyetlen tud sokszor lenni!
- Mondd csak drágám? Van most jelenleg valakid?! - akart puhatolózni az özvegy.
- Inkább azt mondanám volt egy vőlegényem, akiről kiderült, hogy folyamatosan megcsal engem, és már éppen az esküvőnket tervezgettük, amikor beütött, és én valósággal totálisan összetörtem. . . - elhallgatott, és érződött, hogy még mindig frissnek hatnak lelki sebei.
- Kicsim! Nagyon sajnálom. . . - szorította meg az asztal fölött az özvegy a kezét támogatása jeleként. - Azért jó, hogy találkoztunk, mert te úgy gondolom nagyon jól megismerhetted a fiamat, amíg osztálytársak voltatok, és esetleg egy kicsit segíthetnél neki abban, hogy megpróbálja élni is az életet, és nem csak elviselni.
- Ne tessék haragudni drága Ilka néni, de ezt most nem értem!
- N e félj semmitől drágám, pusztán csak arról volna szó, hogy arra gondoltam mi lenne, ha eljönnél hozzánk, és elbeszélgetnél hosszasan a fiammal! Biztos vagyok benne, hogy nagyon örülne neked, mert sajnos az az igazság, hogy egyre nehezebben, és magányos abban éli meg a mindennapok nyűgét és bajait! Megérted ezt, szívem?! - nézett rá szomorkás nagy szemeivel az asszony.
- Igen, persze természetesen! Akkor. . . talán hétvége felé ráérnék, persze csak, ha Gyuszinak esetleg nincs más elfoglaltsága . . . - szabadkozott.
- Az nagyszerű volna! Én az édesanyámnál leszek, mert ott is muszáj besegítenem egy kicsit, de ti ne zavartassátok magatokat, hanem élvezzétek az együtt töltött időt.
Miközben elfogyasztották a közös ebédjeiket szinte részletekbe menően újból megismerték a másikat, így a megszilárdított bizalom már nem is volt kettejük között kérdéses mire eljött a várva várt hétvége és Gyöngyi eljött a megadott címre Gyuszi nem győzött ámulni, hogy egykori gimis osztálytársa mennyire gyönyörű.
- Szia Gyuszikám! Milyen régóta nem láttuk egymást! - ölelte magához a jócskán meglepett férfit, akinek most nagyon jólesett, hogy legalább valaki meglátogatja.
- Akkor én magatokra hagylak benneteket! Gondolom bőségesen van miről beszélnetek! Ha keresnétek kint vagyok a mamánál! Puszillak titeket! - az özvegyasszony már el is köszönt tőlük, és ment a buszmegállóba.
- Milyen régen is volt nekem mindig is nehezemre esett kapcsolatot teremteni a többi emberrel, de ez nem azért volt, mintha olyan magamnak való mizantróp volnék, egész egyszerűen csak rossz helyen voltam, rossz időben a legtöbb esetben! - gyerekes, szinte naiv arcában volt valami nagyon szívet facsaró vonás, amitől a csinos nő meghatódott, és nagyon megsajnálta.
- Jaj Gyuszikám! Annyira sajnálom, hogy akkor nem töltöttünk több időt . . . mennyire naivak, és kamaszok voltunk . . . Egyébként azóta letettem a cigit , c s a k hogy tudd! Rossz szokás! - hirtelen olyan sok mondanivalója támadt, és annyira bizseregni kezdett egész angyali lénye, hogy muszáj volt kiadnia magából a feszültség gócpontjait.
- I g e n ! Ezen a kérdésen már én is hosszasan töprengtem . . . - gondolkodott most hangosan. - Azt hiszem egészen egyszerűen csak berezeltem amiatt, hogy megmondtam a gimi legfantasztikusabb lányának, hogy nagy benyomást tett rám . . . - akadt el a hangja. Innia kellett egy kis ásványvizet íróasztalán tartott bögréjéből.
- Mindenki azt suttogta a lányok között, hogy te igazából Krisztibe vagy szerelmes ! Akkor most melyik? - fonta keresztbe mindkét karját maga előtt.
- Tudod tényleg belé voltam szerelmes, ám az érettségi banketten részeg lett mint egy kis csacsi, és hát... szóval... ez nem éppen alkalmas pillanat arra, ha egy férfi kiszeretné nyíltan mondani az érzéseit! - felelte kissé szomorúan.
- Értem! Szerintem Krisztától sem volt annyira szép, amikor úgy tűnt csak szórakozik az emberekkel! - vonta le a saját következtetését.
- Igen... bizonyára...
- Azért jöttem, mert hiányoztál, és mert már nagyon régen nem találkoztunk, és te sem kerestél! - egyelőre még nem merte elmesélni, hogy Gyuszi anyukája is szorgalmazta kettejük találkozását.
- Igen! Elnézését kérek, ha megbántottalak volna! - szabadkozott. Ez nagyon imponált és jólesett a felnőtt nőnek, mert az ember ritkán találkozik mostanság igazi romantikus csodabogarakkal.
Így is több mint öt és fél órát sikeredett beszélgetniük, s mikor már sötétedett mindketten azt érezték, mintha képtelenek volnának elszakadni egymástól, hiszen annyira közös hullámhosszra kerültek.
Gyuszi édesanyja betegségéről még véltlenül sem szólt sem felnőtt fiának, sem újdonsült barátnőjének.
A temetés szándékosan szűk körben zajlott le, hiszen minden gyász egyszerre hangtalan és néma. S miközben a szertartás folyt Gyulát mindvégig Gyöngyi támogatta. Felismerték, hogy jobban szűkségük van egymásra, mint eddig valaha is...

ÁLOM HÖLDRINNEL

Beszédes szemlélődést pakoltak rám
a meghajszolt évtizedek.
Indulatomban is introvertált önzőségem
most már inkább betonsúlyos nehezék,
melytől nem szabadulhatok.
A megismerhetetlenség Nihil-identitása
lelkemben még rendre vissza-visszahőköl.
Ölelő, gyöngéd, simogató Kedves-kezek
- félő -, többe már sosem építenek vigasztaló,
szerelmi fészket szívem mélyén.

Vesztes, lúzer-áldozatként
hamar tátogó patkány-lyukba zuhanhatok,
ha nem marad egy sem,
ki még vigyázna rám.
Az éj hajléktalan, rettegő odújába hullik a délután.
Hiába is nyújtanám ki
mohón karjaimat kortárs,
friss irodalmak világába hányingerkeltőn visszaránt
a magukat öntömjénezők egysíkú, galád tábora.

Lelkes hobbi-irodalmárok agymosott propagandája frusztrál,
jócskán ideg-betegít.
- Szobámban még Augusztus bombázó kánikulája
tombolva trónol, akár egy nudista napozóban.
Egymáson lógnak,
függeszkednek a mézszínű napsugár
szálkás evilági láncai miközben az olvadó,
gusztustalan magma-verejték átáztatja
idegeim s bensőmet,
mintha jómagam is lemoshatatlan
mocskos volnék.

A médiákban újabban mártírképű önimádat bukkan
fel imitt-amott minden ötödik sehonnai percben,
míg az egyszerűbb kisember fejét inkább a falba veri.
A mindennapok kiokádott közönye, dekadenciája
egyszerre felemel s lealacsonyít.
Ösztöneim vonyítva,
önszántukból cipelnének - én mégis visszahőkölők.

Ki őrizzen s tarthat meg engem ezentúl?!
Fények felé szaladgálnak esztelen élő s holt-lelkek.
Tétova léptük sínek közé téved.
Már mindenki inkább tudatosan
kiszakítaná magát e posztmodern,
történelem utáni dekadens világból.
A kevesek bátor akarata csupán csak ritkán,
ha győzedelmeskedhet!

A FELISMERÉS CSAPDÁJA

A kislány egyik nap sírva jött haza az iskolából.
A tanárok többsége persze tudta, hogy örökbe fogadott kisgyerekről van szó, mégis amikor Maya Napsugárt az osztálytársai gyilkos tréfákkal ugratni kezdték szegény gyereket haza kellett küldeni igazolt hiányzásra hivatkozva az iskolából, mert a tanárok többsége kicsit gyáva meghunyászkodás címén képtelen volt elmondani neki, hogy mi is a valódi igazság.
Maya sírva pityeregve szaladt át a lakatlanságba burkolódzó lakótelepen, ahol mindenki ismert mindenkit, és a személyes-bizalmas titkoknak is megvolt a saját helyük ebben a kicsit falantszerre hasonlító mikroközösségben.
- Szervusz Mayácska! Hát veled meg mi történt? - kérdezte jócskán meglepődve az egyik vegyesboltban dolgozó, nyugdíjaskorú bácsi, aki ismerte a kislány szüleit, és a hosszú évek során egész rendesen össze is barátkozott velük.
- Béla bácsi! Nagyon csúnyákat mondtak rám a többi lányok... - hüppögte visszafojtott szomorúsággal. Ebben a percben úgy tűnhetett, hogy a világ összes fájdalmas terhe egyes egyedül csak az ő kis vállain nyugszik.
- No, ejnye-bejnye kisleány! Nézzenek oda! - óvatosan megtörölgette arcocskáját, és orrát is. - Kérsz egy finom csokit, vagy gumimacit? Mesélj csak el nekem, hogy mi történt? - kérlelte az öreg, majd behívta a kis boltjába, ahol jó ha három ember elfért, mert kicsit szűkösre sikeredett minden polcot berendezni.
A kislány óvatosan, lépésekben ment be a kis üzlethelységbe, és még mindig erősen rázkódott, és vacogott az egész délelőtt tartó intenzív senki és semmit sem kímélő sírógörcsöktől.
- Ülj le ide szépen a sámlira és meséld csak el, hogy mi a baj? - kérlelte az idős, nyugdíjas ember, mintha nagyapja volna.
Maya Napsugár óvatosan leült, vigyázva hogy össze ne koszolja iskolai ruháját, mert erre az anyja szavak nélkül is roppant kényeskedő tudott lenni sokszor, majd elmesélte töviről hegyire a történteket, miszerint: valahonnan megtudták iskolatársai, hogy őt állítólag örökbe fogadták annak idején a szülei, és hogy neki nincsenek is valódi szülei, meg hogyha betölti majd később a tizennyolcat akkor a nem valóságos szülei újból megszabadulnak majd tőle! Amikor aztán jó negyvenperces, állandó jellegű sírás mellett végig mondta mondókáját az öregember csóválta a fejét, és megpróbálta magában kitalálni, hogy vajon egy ilyen lelki megrázkódtatás után mivel, és vajon hogyan tudna jobb kedvet kicsikarni a nagyon szomorú kislányból?
- Hát ez nagyon szomorú... nagyon sajnálom... de biztos vagyok benne, hogy rád nem szabad haragudni, mert mindig olyan jó, és szófogadó kislány vagy, és rendesen viselkedsz! A szüleid pedig valósággal imádnak téged! Talán megvolt az eredeti okuk arra, hogy ne árulják el neked az igazat, nem gondolod?! - nézett rá érdeklődve, kíváncsi tekintettel az öreg.
Maya Napsugár most mélyen elgondolkozott, és megpróbált utána gondolni, hogy vajon mi lehet a dolgok mögötti összefüggés? Igaz ugyan, hogy nem sokat értett az egészből. Elvégre eddig azt tapasztalhatta, hogy az ún ,,igazi szülei" rendes, kedves emberek, akik rajongásig szeretik őt, de rendre megszólalt elméjében a kisördög, mely folyvást azt suttogta neki, hogy nem bízhat már senkiben, a legkevésbé pedig az állítólagos szüleiben, akik egy ennyire bizalmas és nagyon fontos, éltbevágó információt nem osztottak, és beszéltek meg vele.
- Tudod mit Maya? Menj szépen haza és olvasgass, néz egy kis rajzfilmet, vagy csináld meg a házi feladataidat! A lényeg, hogy próbáld meg elterelni a negatív gondolataidat! Meglásd, ha adsz magadnak valami feladatot egyszer csak majd azt veszed észre, hogy kitisztult a fejed, és jobban áttudod gondolni a mostani dolgokat! - adott jótanácsot Béla bácsi. Még egy kis csokit és cukorkát is csomagolt neki, ám pénzt nem fogadott el. Elvégre családtagnak tekintette a kislányt.
Amikor Maya Napsugár hazaért már délelőtt fél tizenegyre járt az idő, és annyira lehűlt a levegő, hogy a csupasz, csontvázkarmú fák ágait vastagon belepte a dérrel vegyes zúzmarás dara, és persze néhány fekete köpenyes holló is rikácsolni kezdett, amint az ember elhaladt közvetlenül az út mellett sort álló fák mellett. Maya kicsit mindig is félt az állatoktól, a mennydörgéstől, és a sötétségtől is. Szüleitől gyakran hallotta, hogyha majd megnő már az egészre csak úgy fog emlékezni, akárcsak a rossz rémálmai többségére. Igen ám, de addig is valahogy nem árt élni az életet, nem igaz?!
Amikor kinyitotta saját lakáskulcsával lakásuk bejárati ajtaját és belépett az előszobába, melyből előbb saját gyerekszobája nyílt elbizonytalanodott. Lehet hogy most már szobája sem lehet, és az összes eddig vásárolt Barbie-babákat is visszafogják vinni a játékboltba csupán csak azért, hogy példát statuáljanak. Minél inkább kergették fejében egymást a kósza, buta gondolatok egyre inkább úgy érezte magát, mint akit kisemmiztek, és totálisan megfosztottak a lelki biztonság szilárdnak hitt látszatától.
Gyorsan átöltözött kényelmesebb, otthoni ruháiba, míg az iskolai ruháit gondosan összehajtogatta, ahogy anyukája megmutatta neki, majd amikor úgy ítélte meg, hogy mindennel készen volt leült kis íróasztalához, felkapcsolva Miki egeres olvasólámpáját, és elkezdett házi feladatot, és leckét írni, hogy zsibongó gondolatait valahogy elterelje.
Legelőször apja jött haza a munkából. Pontban háromnegyed tizenkettőkor és legelső kérdése volt, hogy evett-e valamit? Ez teljesen kiment a fejéből. Talán a lelki kimerültség lehetett az oka.
- Még nem apu! - válaszolta, majd kiblattyogott a kiskonyhába és megmelegítette magának a tegnap estéről megmaradt spagetti tésztát sok oregános, bazsalikomos paradicsomszósszal, amit úgy szeretett. Még trappista sajtot is sikerült rá reszelnie, amitől csak még ínycsiklandóbbá vált az egész étel, amint forrón kivette a mikróból.
- Azt hiszem én szalonnát eszem egy kis kenyérrel! - felelte az apuka, majd máris nagy karéj kenyeret vágott, és hozzá ujjnyi méretű jó féle szalonnát, és amikor Maya is elkészült saját ételével együtt fogtak neki az evésnek.
- Milyen napod volt édes kislányom? - kérdezte érdeklődve az apuka kis idő után.
Maya leblokkolt. Mert ha bevallja, hogy nagyon rossz napja volt, és beismeri, hogy olyasmit tudott meg, mely több, mint valószínű, hogy hatással lesz későbbi életére, akkor lehet, hogy apukája megfogja dorgálni, lévén valami nagy hibát követett el. Ezért úgy döntött, hogy füllenteni fog:
- Az egyik lány csúnyákat mondott rám... - felelte természetes megszeppent hangon.
- Hát ez igazán csúnya dolog volt tőle! Jegyezd meg kincsem, hogy a jóbarátok sohasem bántják az embert, vagy okoznak neki! Csak nem történt valami baj? - nézet rá féloldalasan, mintha máris törékeny és sebezhető lelke mélyére látna.
- Kicsit szomorú voltam... - vallotta be megszeppenten, majd kisebb gombócméretű spagettit sikerült feltekerni villájára, melyet most kényszeresen betuszkolt szájacskájába és alaposan rágni kezdett csakhogy beszélni ne kelljen.
- Értem... De azért egy újabb, fantasztikus nappal gazdagabb lettél, igaz-e?!
Nagyon nehezen, elmélázva bólintott.
- Tudod mit a hétvégén elmehetnénk anyával a vidámparkba, vagy az állatkertbe! Attól függ melyikhez lenne kedvetek! Mit szólsz?! - nézett rá lelkes, csillogó szemeivel az apja.
- Az nagyon jó lenne apu... - felelte bizalmatlanul, kedvetlenül.
- Ha megebédeltünk mit szólnál hozzá, ha felporszívóznánk, és egy kicsit kitakarítanánk?! Anyu biztos nagyon örülne neki.
- Az tényleg jó lenne... - még mindig érezte a görcsöket a hasában. Mit fog majd mondani anyukájának, akit már egészen biztosan értesítettek az iskolában történtekről.
Szótlanul megfogta tányérját és bevitte a kiskonyhába, hogy addig is, míg elmosogatja a tányért zaklatott gondolatait elterelje.
Apja ebéd után mindig lefeküdt aludni, mert éjszakás volt, amióta csak Maya megszületett, és mert valami okból az éjszakázást jobban kedvelte, mint a nappalokat. Maya pedig visszament a gyerekszoba zárt ajtaja mögé, és ottmaradt, ameddig anyukája késő délutánig haza nem jött.
Valósággal úgy repült a karjaiba, akár egy megriadt kis madárka, aki haladéktalanul védelmet, és menedéket keres a gonosz világ szörnyszülöttei elől. Ez meg is lepte az anyukát.
- Szia kincsem! Mi történt? Rossz napod volt?! - kérdezte, amint kiment a konyhába, hogy a megvásárolt dolgokat elpakolják közösen. Maya mindig segített az anyukának, mert érezte, hogy erre van szüksége.
- Mi volt ma a suliban? - nézett rá bizalmasan, mintha titkon sejtette volna, hogy valaminek történnie kellett.
- Anyuci! Azt mondták rám a többiek, hogy én igazából árva kislány vagyok, és hogy engem örökbe fogadtak... - vallotta be, és érződött vékony kis egérke hangján, hogy újból sírni, majd bőgni kezd, akár a keserves záporeső.
- Ki mondott neked ilyen butaságot kis hercegnőm?! - csodálkozott egyre nagyobb szemeket meresztve az anyuka, mintha ő sem akarná bevallani az igazságot.
- Előbb csak néhány lány mondogatta, aztán később már az összes gyerek... - azzal keservesen, szívfájdítóan hüppögni kezdett.
- Jaj kis drágám! Gyere ide! - anyukája magához húzta és simogatni, nyugtatgatni próbálta. - Tudod apuval arra gondoltunk, hogy sok mindent nem mondunk el neked, nehogy megijedj, vagy esetleg rosszul reagálj... - erősen kereste a szavakat egyre nagyobb hatásszüneteket tartva az egyes mondatok között. - Tudod drágám, ha egy lánynak nem lehet kisbabája, és mindenképp szeretnének egy babát, akkor előbb-utóbb valamit muszáj kitalálni. De mi imádunk téged és egy valóságos angyali csoda vagy! Remélem ezt érzed és tudod!
- Jaj, anyucikám... - hüppögte. - Olyan gonoszakat és csúnyákat mondtak rám a többiek... - Maya annyira elvolt ebben a percben keseredve, mintha már nem volna megoldás egy adott problémára.
- Édesem! Holnap és kísérlek a suliba és együtt fogunk az igazgató nénivel beszélgetni! - ígérte meg.
Az apuka végig hallgatta anyuka és lánya között ezt a bizalmas beszélgetést, majd amikor Maya lefeküdt estefelé még egyszer előhozakodott vele:
- Nem szeretnék ünneprontó lenni édesem, de jól meggondoltad ezt! A mi kis hercegnőnk most valószínűleg azt sem tudja, hogy mi folyik körülötte, és rólunk pedig azt hiszi, hogy vadidegenek vagyunk! - fordult be az ágyban a másik oldalra.
- Ezzel is tisztában vagyok drágám! Valamit muszáj tenni az ügy érdekében! Nem hagyhatjuk, hogy a kislányunk rettegésben töltse az egész gyerekkorát, nem igaz?! - tapintott a lényegre.
Másnap Maya korán ébredt reggel hat órakor. Kedvenc csokis müzlijét majszolta egy kis tejjel egy tálkából, miközben az anyuka szorgalmasan készülődött a fürdőszobában. Amikor megfésülte anyukája a haját, és gondosan felöltözködtek mindketten, és bezárták az ajtót elindultak életük talán legmeghatározóbb beszélgetésére Maya iskolájába.
Alig húsz percen belül kényelmesen már ott is voltak, hiszen a lakóparki övezet közel feküdt az iskolához, ahol Maya osztálytársai már javában zsibongva, nyüzsögve gyülekeztek, és amint megpillantották a kislányt, aki görcsösen szorongatja anyukája kezét, aki igyekszik megőrizni saját lélekjelenlétét szó nélkül félreálltak az útjából, és lázasan találgatni kezdtek, hogy most vajon majd mi következik?!
Az igazgatói nagyméretű iroda az ötödik emeleten volt, de lépcsőn is fel lehetett menni. Mindketten feltrappoltak, úgy hogy kongón kopogott a cipőjük, mintha ezzel akarták volna kifejezni egyet nem értésüket a történtekkel kapcsolatosan.
- Üdvözlöm kedves asszonyom! Szia Majácska! Mit parancsolnak? - kérdezte érdeklődve az iskolatitkár.
- Jó reggelt! Az igazgatónővel szeretnénk beszélni! - közölte határozottan, és egyértelműen az anyuka.
- Ebben a percben nagyon elfoglalt, de amint tud máris szólok neki!
- Addig mi itt megvárjuk! - azzal az anyuka máris gombolni kezdte magáról télies kabátját és Majának is segített levenni holmijait, nehogy rájuk melegedjen a ruha, majd leültek a kényelmes székekre.
Eltelt bő fél óra, amikor a fiatalos, kedvesarcú igazgatónő kikísérte a nála lévő felnőtteket és észrevette őket:
- Igen! Üdvözlöm asszonyom! Szia Maja! Megbeszéltünk valamit?! - nézett előbb az iskolatitkárra, majd rájuk.
- Üdvözlöm Igazgatónő! Azért jöttünk el kettesben a kislányommal, mert a napokban az osztálytársai nagyon gonoszul viselkedtek vele, és nyilvánosan meg is szégyenítették őt! - nézett határozott komolysággal az érdeklődő igazgatónőre.
- Ó, hát ezt őszinte sajnálattal hallom! - lepődött meg. - Miben segíthetek asszonyom?
- Szeretném, ha Maya magántanuló lenne, hogy a további gonoszkodásoknak elejét vegyük, és nyugodt kiegyensúlyozott környezetet teremthessünk a tanuláshoz!
- Akkor talán... foglaljunk helyet az irodámban és részletesen meséljék el, hogy mi történt! - javasolta a kedves igazgatónő, aki - úgy tűnt -, abszolút partnerként képes együttműködni a vitás kérdések elrendezésében.
Maya nagyon megvolt ijedve, ám amikor megkérdezték mindig őszintén válaszolt és igazat mondott. Így is több mint ötven percig voltak bent az igazgatói irodában, és mire kijöttek nagyon úgy festett, hogy a megrémült kislány átmenetileg fellélegezhet, hiszen magántanuló lett, akinek ezentúl a megadott napokon kötelező csupán megjelennie az iskolában, ám továbbra is szorgalmasan tanulhat és felkészülhet a kötelezően előírt tananyagból, melyet majd néhány tanár fog kikérdezni.
Maya nagyon sajnálta, hogy ezentúl egyre kevesebbet találkozhatott kis barátaival, akik közül a rendesebbek mindig meglátogatták főként hétvégéken, és akkor Mayát mintha máris kicserélték volna, hiszen annak ellenére, hogy megtudta a keserű igazságot az életével kapcsolatosan megmaradtak azok a barátai, akik elfogadták, és szerették őt.

INDULAT-CSOMÓK SZÍNEVÁLTOZÁSAI

A rendkívül csinos, stílusos, modern nőn párducmintás bunda volt, ami akárcsak szintén színben vele összepasszoló magassarkú csizmája egy vagyonba is belekerülhetett.
Porshe terepjárójából szállt ki, miközben egyik kezében félmillió forintos okostelefonján egy fontos, üzleti jellegű hívást intézett, míg a másik kezében egyre idegesebben, egyre feszültebben kezdte rángatni lenszőkehajú, kékszemű kislányának pufók kezecskéit.
- Gyerünk már Lili! Mi lesz! Mozogj! - parancsolt rá hangosan és minél inkább sürgette a kislányt annál inkább érezhető volt, hogy elfeszti irányítását a rohanó percek felett, és robbanással fog fenyegetni az adott atombomba-pillanat.
- Anyuci? Miért vagy dühös? Valami bajt csináltam?! - kérdezte közepesméretű plüssmackóját erősen magához szorítva a kislány. Ebben a pillanatban annyira rettegett és félt, mintha kivégzésre mentek volna, pedig csupán csak annyi történt, hogy az anyuka - szokás szerint -, megint sikeresen elfelejtette az időt, és legalább három teljes órán keresztül tupíroztatta, csinosította a sminkjét, frizuráját, hogy az abszolút tökéletesség látszatával tetszeleghessen.
- Lili! Hányszor mondjam?! Elfogunk késni, és Marika néni nagyon mérges lesz! - fenyegette meg mindannyiszor kislányát, amikor azt gondolhatta, hogy Lili nem reagál mondataira eléggé gyorsan.
- Anyucikám... nagyon félek... - a kislány kis teste mindannyiszor megreszketett a november végi hirtelen lehűlt, hűvösebb levegőn. Ilyenkor nem árt vigyázni, pláne akik fűtött autóból szállnak ki, ám ez egy cseppet sem érdekelte az anyukát. Rángatva tettek pár lépést miközben az okostelefon szinte minden ötödik percben megcsörrent:
- Igen... halló... Én vagyok! Nem! Most a kislányomat kell óviba vinnem, de amint tudok bemegyek...
- Igen... Jaj, hányszor mondjam el, hogy a reklámmarketinget is muszáj megszervezni, különben oda a profit!
Miközben átvágtak az lombjukat vesztett, csontvázkarú fák között, melyek két oldalról közrefogták a kis utcát, ahol az óvoda épülete ágaskodott Lili egyszer csak elpityeredett, majd hüppögni kezdett, míg végül később már valósággal megkeseredett szomorúsággal bőgött, hogy anyukája nem akar vele foglalkozni, és úgy érezte csupán kolonc a nyakán.
- Most meg mi az isten van veled, mi?! - fortyant fel mérgében, és jócskán megrángatta a kislány karját.
- Auuu! Anyuci! Ez fáj! - visította könnyes szemével a kislány. - Ne bánts! - könyörgött neki.
- Fejezd be de rögtön! Most nagyon rossz kislány vagy tudd meg! - valósággal önmagában kikelve ordította kis arcába.
Ekkor arra járt egy egyetemista, aki éppen a szokásos zh-dolgozatait tudta le, és most azon agyalt magában, hogy mit fog majd mondani a profnak, hogy miért is késett a kiselőadása teljes anyagával? Éppen megindult egykori óvodája irányába, amikor szeme rögtön kiszúrta a márkás luxus terepjárót. ,,Akinek ilyen kocsija van annak valószínűleg semmi gondja sincsen saját életével!" - vonta le a következtetéseit. Ekkor arra lett figyelmes, hogy egy nagyon csinos fiatal nő önmagából totálisan kikelve üvöltözik egy kislánnyal, és úgy ordít vele, mintha szentségtörést követett volna el.
Először minden ember - kivétel nélkül arra gondol -, hogy ő bizony még véletlen sem avatkozik közbe, inkább csöndesen odébb somfordál, ám az egyetemistának azonnal saját szomorkás gyermekkora jutott eszébe és úgy döntött - lesz, ami lesz -, ő bizony mégiscsak visszafordul a haragos dühöngő hangok irányába.
- Bocsásson meg kedves hölgyem... - szólította meg a dühöngő anyukát a fiatalember. Látszólag az anyuka nem is vett róla tudomást. Ez kissé elgondolkoztatta a fiatal férfit, és újra próbálkozott: - Ne haragudjék asszonyom, de... legyen szíves...
Az anyuka most feléje fordult, amint megint jócskán megszidta a késés miatt a még mindig könnyezve hüppögő kislányát.
- Mi a fenét akar?! Hagyjon minket békén, különben hívom a zsarukat! - vágta oda fenyegetőn.
- Kedves hölgyem! Csupán egy percig szeretném feltartani... - próbálkozott újra, mire az anyuka újból lassított.
- Legyen nagyon rövid tisztelt Uram!
- Megkérém szépen, hogy ne bántsa ezt a kislányt!
- Hogy micsoda??? Mit mondott?! - kerekedett el a szeme mérgesen.
- Annyit szerettem volna elmagyarázni, már ha végig hallgatna, hogy kérem ne bántsa ezt a kislányt! Ő még felnéz a felnőttekre, mert nem értheti a világ dolgait, és Önnek az lenne a dolga, hogy feltétlenül szeresse! Nem tudom, érti-e, amit mondok?! - kérdezett vissza.
- Ph! Még maga beszél?! Figyelmeztetem, ha nem tűnik el innen hívom a zsarukat! - kezdte újból.
A fiatal férfi most lehajolt a kislányhoz, aki tétován, vacogva, rettegve hallgatta végig a két felnőtt között lezajlott szóváltást, és kis gombszemeivel előbb az egyikre, majd a másikra tekintett.
- Szia, kislány! - köszönt kedvesen mosolyogva. - Erik vagyok! Téged hogy hívnak? - kérdezte nagyon kedvesen. - Nem tartozik magára! - válaszolta a kislány helyett a még mindig dühös anyuka.
- Szereted a gumicukrot? - A fiatal egyetemista ügyet sem vetett a hisztériázó nőre, aki még mindig megtépázott tekintélye helyreállításán fáradozott.
- Máris hívom a zsarukat! Hát velem senki se packázzon! - háborgott, majd ígéretéhez híven máris okostelefonját kezdte pötyögtetni.
A fiatal egyetemista óvatosan kinyitotta közben a gumicukros zacskót, és megkínálta a cukorral a tétova, tanácstalanul álldogáló kislányt, aki már éppen kezdett volna pufókkis kezecskéivel belenyúlni a zacskóba, amikor jócskán felbőszült anyja lecsapta a kezéről a gumicukrot, ami a koszos kövezetre esett.
- Anyucikám! Ne haragudj, nem fog többet előfordulni... - kezdett ismét szívet szaggató hüppögésbe.
- Hát arra aztán mérget vehetsz drága kislányom! - magasba lendítette az egyik kezét, és már készült volna rá, hogy kiadósan felpofozza a kislányt el nem követett vétségéért, amikor az egyetemista a kislány útjába állt, és hárította a pofont.
- Akkor kedves hölgyem! Ezt most rögtön befejezi, mert a nagyanyám igaz ugyan, hogy úriembernek nevelt, de azért én is tudom még használni az ökleimet. - valósággal szikrát szórt zöldesbarna szeme, és érződött, hogy jócskán türtőztetnie illik magát, mielőtt lekever egyet ennek a hisztérika méregzsák nőnek.
- Hogy képzeli??? Tudja ki vagyok?! Tudja, hogy eltaposhatnám magát akár egy olcsó, senkiházi férget?! - már megint fenyegetődzni kezdett. Csorbulni látszott ingatag hatalma.
- Rendben! Értem már! Akkor mit szeretne? Megvárni a zsarukat, vagy békésen elrendezni a dolgokat? De arról tegyen le egy életre, hogy ezt a kislányt folyamatosan veri! Világos?!
Időközben néhány dadus lépett ki az óvoda épületéből, és miután nagyszünet volt azonnal rágyújtottak egy cigarettára. Azonnal észrevették a rikácsoló hölgyet és a reszkető, halálra rémült kislányt. Óvatosan közelebb mentek, mert szerették volna tudni mi lehet ez a csetepaté?
- Üdvözlöm hölgyem! Szia Lili! - köszöntek mindketten feléjük.
- Látják? Látják ezt?! Mit művel ez az idióta hogyishívják ember?! - kérdezte a két kíváncsi dadust a fiatal férfival kapcsolatban.
- Asszonyom, talán mit szólna hozzá, addig, amíg Önök itt rendezik a nézeteltéréseket Lilit bevinnék a jó melegre! Látszik, hogy szegényke reszket és fázik! - Az egy dadus már indult is volna vele be az óvoda épületébe, de az anyuka megint csak erős harapófogó módjára megszorította kislánya kezét, aki megint csak keservesen felsikoltott:
- Auuu! Anyuci ez fáj!
- Elhallgass, ha mondom! Különben kiporolom a fenekedet! - fenyegette meg.
Időközben egy járőrautó is megérkezett némán villogtatva megkülönböztető jelzéseit az óvodához, és tüstént két egyenruhás járőr szállt ki belőle. Mindketten a húszas éveikben jártak. Egy csinos fiatal nő, és egy férfi. Azonnal odamentek hozzájuk.
- Jó napot kívánok! Mi a problémájuk? - kérdezte a fiatalabb férfi, miközben a csinos rendőrnő gyanakodva méregetni kezdte őket.
- Igen! Én hívtam magukat, mert ez a férfi nem hagyja békén a kislányomat! - fakadt ki újfent profi színésznői képességeit is megcsillogtatva.
- Uram! Elkérném a személyi igazolványát és fáradjon egy kicsit távolabb az anyától és kislányától! - szólította fel az egyetemista férfit a csinos rendőrnő.
Az egyetemista zokszó nélkül odaadta a személyi igazolványát és látszólag érdeklődve nézett a rendőrnő barna szemeibe, mintha máris kutatni kezdené legféltebb titkait. A rendőrnő persze kissé kínosan el is pirult. Tüzetesen megnézte az egyetemista igazolványát, majd még mindig méregetve őt különböző kérdéseket kezdett feltenni:
- Mi volt a feltett szándéka, amikor szóba állt a kislánnyal?
- Nem vagyok pedofil, amennyiben erre akar kilyukadni! Éppen az egyetemi vizsgáim után jöttem errefelé, mert itt lakom a sarkon, amikor dühös, agresszív szóváltásra lettem figyelmes anyuka és halálra rémült kislánya között. Megpróbáltam megnyugtatni a kislányt, és közöltem az anyukával, hogy fejezze be ezt az agresszív viselkedést, és amikor az anyuka fel akarta pofozni a kislányt szó nélkül eléjük álltam! Ön szerint mégis mit kellett volna tennem?! - kérte ki magának.
- Értem! Várjon kérem itt türelemmel, amíg egyeztetek a kollegámmal! - A csinos rendőrnő máris odament a társához, aki éppen a dühös anyukat kérdezgette a történtekről.
- Te szerintem az egyik hazudik? - nézett társára a rendőrnő.
- Akkor most mi legyen? Bevigyük mind a kettőt? Akkor mi lesz a halálra rémült kislánnyal? - kérdezte logikára alapozva a férfi rendőr.
- Hát... nem tudom! A fiatal srác szerintem nagyon megsajnálhatta a kislányt, mert az anya közé vetette magát, amikor az felakarta pofozni a kislányt. Szerintem itt az anya lehet a bűnös! Ez egyértelmű!
- Szerintem mondjuk nekik azt, hogy intézzék el egymás között, az agresszív anyukának pedig mondjuk azt, hogy ha még egyszer bántalmazni akarná a kislányát akkor a gyermekjóléti szakszolgálat embereinek fogunk szólni! A két járőr - úgy tűnt -, tüstént megállapodott, majd visszatértek ki-ki a maga emberéhez.
- Nos megvitattuk az Önök helyzetét a kollegámmal! - közölte hivatalos, kimért hangnemben a járőrférfi. - Úgy döntöttünk, hogy egyelőre elengedjük Önöket, de ami a kislánnyal szembeni agresszív viselkedését illeti kedves asszonyom, felvívjuk szíves figyelmét a gyermekvédelmi jogok szigorú betartására! Ez annyit jelent, hogy amennyiben Ön továbbra is veszélynek teszi ki a gyermekét, vagy bántalmazza úgy hivatalos útra fogjuk terelni az ügyet! Megértette, amit az imént mondtam?! - kérdezte a jócskán megilletődött, ám ebben a percben köpni-nyelni nem tudó szülőt a rendőr férfi.
Az anyuka bólintott.
- Bocsásson meg asszonyom, de hallottam, amit mondott! - emelte fel a hangját a rendőr.
- Azt mondtam igen, megértettem! - felelte halkan, meghunyászkodva, mint akinek sárba tiporták maradék önbecsülését is.
- Akkor mi most elengedjük Önöket! - a két járőr fogta magát és visszaült a autóba, és elmentek onnét, miközben jócskán tanakodtak, hogy vajon ilyen kétes esetekben egy-egy jogszabály, vagy törvény miként is rendelkezik?
- Látja? Látja, mit csinált?! - vette elő újból a rikácsoló, ellenséges hangnemét a nő, miközben nem vette észre, hogy kislányát a két dadus már kézen fogta és bevitték az óvodába, hogy ki nem hűljön még jobban.
- Én azt gondolom, hogy Ön volt itt az egyetlen személy, aki elkezdett dacolni, meg éretlenkedni! Ha szabad adnom egy jó tanácsot soha, egy ujjal se érjen a kislányához, mert később ez megfogja bosszulni magát! - Azzal a fiatal egyetemista férfi tovább sétált.
- Hogy képzeli, hogy csak úgy tovább megy, mi?! Magához beszélek! - kiáltott még utána a megtépázott önbecsülésű, porig alázott anyuka.