A REJTŐZKÖDŐ


Már csupán a fel-nem-használt
csillagok őrzője lehetek.
Őrzőm tehát, amíg csak lehet
a beteljesületlen Mindenség-szerelmet,
Kedvesem halhatatlanságba-szánt csókjait,
melyekre tán még én is érdemes lehettem volna,
ha kitartóbb karakánsággal ostromlom
meg a szerelmes szíveket. 

Katlanok katakombáiba belehullt egérlyuk-álmaimat
ki becézgeti s ösztönzi,
hogy tán még most se lehet eléggé
késő mindent hátrahagyva akarattal cselekedni!
A búcsúzás keserédes,
rángó Apokrif-jelei szótlan némasággal még
vissza-visszaköszönnek könny-fátyolos hölgyarcokon.
Mintha már egyszerre vágynának
s üdvözülnének vágyak lángjaiban perzselődve.

Foglya maradtam immár szándékosan
komisz emlékeimnek;
tűnt boldog békeidők homokszemcséibe
görcsösen muszáj volna belekapaszkodnom
hiszen az ismeretlen jövő egyre jobban
nyomaszt kis híján felemészt.
Múló éveim vetkőztetnek, mérlegre tesznek,
vagy csupán csak kizsebelnek,
mint védtelen áldozatokat szokás.

Kabátom súlyos árnyék-lepel,
melyet kényszerűségből szorítok magamhoz s cipelek.
Kisfiús arcom rejtett értelmét
senkise próbálta megfejteni.
Sorsom - ha volt is -, csontig, zsigerig elégett.
Veszteglőn hithagyott állásbörzék hiábavaló,
értelmetlen csörtemustráin.
Kimondatik-e tisztán,
nyíltan valaha is az Egy-lényeg?!

Hogy a kisembernek éppen úgy
joga volna a boldogulásra,
alanyi érvényesülésre,
mint az egyénieskedő tehetősebb
stróman-üzletembereknek?!
S nem alamuszi, megvesztegetett,
szánalmas lefokozás érzése volna
már minden megmaradt,
hiábavaló próbálkozás a már így is túl
zsúfolt munkaerők piacán
- de még egy végső lökés-lecke tán,
melyben kreatív értelem éppen úgy gyökeret,
s akaratot vet, akár a szabadelvű gondolkodás.