ÁLOM HÖLDRINNEL

Beszédes szemlélődést pakoltak rám
a meghajszolt évtizedek.
Indulatomban is introvertált önzőségem
most már inkább betonsúlyos nehezék,
melytől nem szabadulhatok.
A megismerhetetlenség Nihil-identitása
lelkemben még rendre vissza-visszahőköl.
Ölelő, gyöngéd, simogató Kedves-kezek
- félő -, többe már sosem építenek vigasztaló,
szerelmi fészket szívem mélyén.

Vesztes, lúzer-áldozatként
hamar tátogó patkány-lyukba zuhanhatok,
ha nem marad egy sem,
ki még vigyázna rám.
Az éj hajléktalan, rettegő odújába hullik a délután.
Hiába is nyújtanám ki
mohón karjaimat kortárs,
friss irodalmak világába hányingerkeltőn visszaránt
a magukat öntömjénezők egysíkú, galád tábora.

Lelkes hobbi-irodalmárok agymosott propagandája frusztrál,
jócskán ideg-betegít.
- Szobámban még Augusztus bombázó kánikulája
tombolva trónol, akár egy nudista napozóban.
Egymáson lógnak,
függeszkednek a mézszínű napsugár
szálkás evilági láncai miközben az olvadó,
gusztustalan magma-verejték átáztatja
idegeim s bensőmet,
mintha jómagam is lemoshatatlan
mocskos volnék.

A médiákban újabban mártírképű önimádat bukkan
fel imitt-amott minden ötödik sehonnai percben,
míg az egyszerűbb kisember fejét inkább a falba veri.
A mindennapok kiokádott közönye, dekadenciája
egyszerre felemel s lealacsonyít.
Ösztöneim vonyítva,
önszántukból cipelnének - én mégis visszahőkölők.

Ki őrizzen s tarthat meg engem ezentúl?!
Fények felé szaladgálnak esztelen élő s holt-lelkek.
Tétova léptük sínek közé téved.
Már mindenki inkább tudatosan
kiszakítaná magát e posztmodern,
történelem utáni dekadens világból.
A kevesek bátor akarata csupán csak ritkán,
ha győzedelmeskedhet!