A FELISMERÉS CSAPDÁJA

A kislány egyik nap sírva jött haza az iskolából.
A tanárok többsége persze tudta, hogy örökbe fogadott kisgyerekről van szó, mégis amikor Maya Napsugárt az osztálytársai gyilkos tréfákkal ugratni kezdték szegény gyereket haza kellett küldeni igazolt hiányzásra hivatkozva az iskolából, mert a tanárok többsége kicsit gyáva meghunyászkodás címén képtelen volt elmondani neki, hogy mi is a valódi igazság.
Maya sírva pityeregve szaladt át a lakatlanságba burkolódzó lakótelepen, ahol mindenki ismert mindenkit, és a személyes-bizalmas titkoknak is megvolt a saját helyük ebben a kicsit falantszerre hasonlító mikroközösségben.
- Szervusz Mayácska! Hát veled meg mi történt? - kérdezte jócskán meglepődve az egyik vegyesboltban dolgozó, nyugdíjaskorú bácsi, aki ismerte a kislány szüleit, és a hosszú évek során egész rendesen össze is barátkozott velük.
- Béla bácsi! Nagyon csúnyákat mondtak rám a többi lányok... - hüppögte visszafojtott szomorúsággal. Ebben a percben úgy tűnhetett, hogy a világ összes fájdalmas terhe egyes egyedül csak az ő kis vállain nyugszik.
- No, ejnye-bejnye kisleány! Nézzenek oda! - óvatosan megtörölgette arcocskáját, és orrát is. - Kérsz egy finom csokit, vagy gumimacit? Mesélj csak el nekem, hogy mi történt? - kérlelte az öreg, majd behívta a kis boltjába, ahol jó ha három ember elfért, mert kicsit szűkösre sikeredett minden polcot berendezni.
A kislány óvatosan, lépésekben ment be a kis üzlethelységbe, és még mindig erősen rázkódott, és vacogott az egész délelőtt tartó intenzív senki és semmit sem kímélő sírógörcsöktől.
- Ülj le ide szépen a sámlira és meséld csak el, hogy mi a baj? - kérlelte az idős, nyugdíjas ember, mintha nagyapja volna.
Maya Napsugár óvatosan leült, vigyázva hogy össze ne koszolja iskolai ruháját, mert erre az anyja szavak nélkül is roppant kényeskedő tudott lenni sokszor, majd elmesélte töviről hegyire a történteket, miszerint: valahonnan megtudták iskolatársai, hogy őt állítólag örökbe fogadták annak idején a szülei, és hogy neki nincsenek is valódi szülei, meg hogyha betölti majd később a tizennyolcat akkor a nem valóságos szülei újból megszabadulnak majd tőle! Amikor aztán jó negyvenperces, állandó jellegű sírás mellett végig mondta mondókáját az öregember csóválta a fejét, és megpróbálta magában kitalálni, hogy vajon egy ilyen lelki megrázkódtatás után mivel, és vajon hogyan tudna jobb kedvet kicsikarni a nagyon szomorú kislányból?
- Hát ez nagyon szomorú... nagyon sajnálom... de biztos vagyok benne, hogy rád nem szabad haragudni, mert mindig olyan jó, és szófogadó kislány vagy, és rendesen viselkedsz! A szüleid pedig valósággal imádnak téged! Talán megvolt az eredeti okuk arra, hogy ne árulják el neked az igazat, nem gondolod?! - nézett rá érdeklődve, kíváncsi tekintettel az öreg.
Maya Napsugár most mélyen elgondolkozott, és megpróbált utána gondolni, hogy vajon mi lehet a dolgok mögötti összefüggés? Igaz ugyan, hogy nem sokat értett az egészből. Elvégre eddig azt tapasztalhatta, hogy az ún ,,igazi szülei" rendes, kedves emberek, akik rajongásig szeretik őt, de rendre megszólalt elméjében a kisördög, mely folyvást azt suttogta neki, hogy nem bízhat már senkiben, a legkevésbé pedig az állítólagos szüleiben, akik egy ennyire bizalmas és nagyon fontos, éltbevágó információt nem osztottak, és beszéltek meg vele.
- Tudod mit Maya? Menj szépen haza és olvasgass, néz egy kis rajzfilmet, vagy csináld meg a házi feladataidat! A lényeg, hogy próbáld meg elterelni a negatív gondolataidat! Meglásd, ha adsz magadnak valami feladatot egyszer csak majd azt veszed észre, hogy kitisztult a fejed, és jobban áttudod gondolni a mostani dolgokat! - adott jótanácsot Béla bácsi. Még egy kis csokit és cukorkát is csomagolt neki, ám pénzt nem fogadott el. Elvégre családtagnak tekintette a kislányt.
Amikor Maya Napsugár hazaért már délelőtt fél tizenegyre járt az idő, és annyira lehűlt a levegő, hogy a csupasz, csontvázkarmú fák ágait vastagon belepte a dérrel vegyes zúzmarás dara, és persze néhány fekete köpenyes holló is rikácsolni kezdett, amint az ember elhaladt közvetlenül az út mellett sort álló fák mellett. Maya kicsit mindig is félt az állatoktól, a mennydörgéstől, és a sötétségtől is. Szüleitől gyakran hallotta, hogyha majd megnő már az egészre csak úgy fog emlékezni, akárcsak a rossz rémálmai többségére. Igen ám, de addig is valahogy nem árt élni az életet, nem igaz?!
Amikor kinyitotta saját lakáskulcsával lakásuk bejárati ajtaját és belépett az előszobába, melyből előbb saját gyerekszobája nyílt elbizonytalanodott. Lehet hogy most már szobája sem lehet, és az összes eddig vásárolt Barbie-babákat is visszafogják vinni a játékboltba csupán csak azért, hogy példát statuáljanak. Minél inkább kergették fejében egymást a kósza, buta gondolatok egyre inkább úgy érezte magát, mint akit kisemmiztek, és totálisan megfosztottak a lelki biztonság szilárdnak hitt látszatától.
Gyorsan átöltözött kényelmesebb, otthoni ruháiba, míg az iskolai ruháit gondosan összehajtogatta, ahogy anyukája megmutatta neki, majd amikor úgy ítélte meg, hogy mindennel készen volt leült kis íróasztalához, felkapcsolva Miki egeres olvasólámpáját, és elkezdett házi feladatot, és leckét írni, hogy zsibongó gondolatait valahogy elterelje.
Legelőször apja jött haza a munkából. Pontban háromnegyed tizenkettőkor és legelső kérdése volt, hogy evett-e valamit? Ez teljesen kiment a fejéből. Talán a lelki kimerültség lehetett az oka.
- Még nem apu! - válaszolta, majd kiblattyogott a kiskonyhába és megmelegítette magának a tegnap estéről megmaradt spagetti tésztát sok oregános, bazsalikomos paradicsomszósszal, amit úgy szeretett. Még trappista sajtot is sikerült rá reszelnie, amitől csak még ínycsiklandóbbá vált az egész étel, amint forrón kivette a mikróból.
- Azt hiszem én szalonnát eszem egy kis kenyérrel! - felelte az apuka, majd máris nagy karéj kenyeret vágott, és hozzá ujjnyi méretű jó féle szalonnát, és amikor Maya is elkészült saját ételével együtt fogtak neki az evésnek.
- Milyen napod volt édes kislányom? - kérdezte érdeklődve az apuka kis idő után.
Maya leblokkolt. Mert ha bevallja, hogy nagyon rossz napja volt, és beismeri, hogy olyasmit tudott meg, mely több, mint valószínű, hogy hatással lesz későbbi életére, akkor lehet, hogy apukája megfogja dorgálni, lévén valami nagy hibát követett el. Ezért úgy döntött, hogy füllenteni fog:
- Az egyik lány csúnyákat mondott rám... - felelte természetes megszeppent hangon.
- Hát ez igazán csúnya dolog volt tőle! Jegyezd meg kincsem, hogy a jóbarátok sohasem bántják az embert, vagy okoznak neki! Csak nem történt valami baj? - nézet rá féloldalasan, mintha máris törékeny és sebezhető lelke mélyére látna.
- Kicsit szomorú voltam... - vallotta be megszeppenten, majd kisebb gombócméretű spagettit sikerült feltekerni villájára, melyet most kényszeresen betuszkolt szájacskájába és alaposan rágni kezdett csakhogy beszélni ne kelljen.
- Értem... De azért egy újabb, fantasztikus nappal gazdagabb lettél, igaz-e?!
Nagyon nehezen, elmélázva bólintott.
- Tudod mit a hétvégén elmehetnénk anyával a vidámparkba, vagy az állatkertbe! Attól függ melyikhez lenne kedvetek! Mit szólsz?! - nézett rá lelkes, csillogó szemeivel az apja.
- Az nagyon jó lenne apu... - felelte bizalmatlanul, kedvetlenül.
- Ha megebédeltünk mit szólnál hozzá, ha felporszívóznánk, és egy kicsit kitakarítanánk?! Anyu biztos nagyon örülne neki.
- Az tényleg jó lenne... - még mindig érezte a görcsöket a hasában. Mit fog majd mondani anyukájának, akit már egészen biztosan értesítettek az iskolában történtekről.
Szótlanul megfogta tányérját és bevitte a kiskonyhába, hogy addig is, míg elmosogatja a tányért zaklatott gondolatait elterelje.
Apja ebéd után mindig lefeküdt aludni, mert éjszakás volt, amióta csak Maya megszületett, és mert valami okból az éjszakázást jobban kedvelte, mint a nappalokat. Maya pedig visszament a gyerekszoba zárt ajtaja mögé, és ottmaradt, ameddig anyukája késő délutánig haza nem jött.
Valósággal úgy repült a karjaiba, akár egy megriadt kis madárka, aki haladéktalanul védelmet, és menedéket keres a gonosz világ szörnyszülöttei elől. Ez meg is lepte az anyukát.
- Szia kincsem! Mi történt? Rossz napod volt?! - kérdezte, amint kiment a konyhába, hogy a megvásárolt dolgokat elpakolják közösen. Maya mindig segített az anyukának, mert érezte, hogy erre van szüksége.
- Mi volt ma a suliban? - nézett rá bizalmasan, mintha titkon sejtette volna, hogy valaminek történnie kellett.
- Anyuci! Azt mondták rám a többiek, hogy én igazából árva kislány vagyok, és hogy engem örökbe fogadtak... - vallotta be, és érződött vékony kis egérke hangján, hogy újból sírni, majd bőgni kezd, akár a keserves záporeső.
- Ki mondott neked ilyen butaságot kis hercegnőm?! - csodálkozott egyre nagyobb szemeket meresztve az anyuka, mintha ő sem akarná bevallani az igazságot.
- Előbb csak néhány lány mondogatta, aztán később már az összes gyerek... - azzal keservesen, szívfájdítóan hüppögni kezdett.
- Jaj kis drágám! Gyere ide! - anyukája magához húzta és simogatni, nyugtatgatni próbálta. - Tudod apuval arra gondoltunk, hogy sok mindent nem mondunk el neked, nehogy megijedj, vagy esetleg rosszul reagálj... - erősen kereste a szavakat egyre nagyobb hatásszüneteket tartva az egyes mondatok között. - Tudod drágám, ha egy lánynak nem lehet kisbabája, és mindenképp szeretnének egy babát, akkor előbb-utóbb valamit muszáj kitalálni. De mi imádunk téged és egy valóságos angyali csoda vagy! Remélem ezt érzed és tudod!
- Jaj, anyucikám... - hüppögte. - Olyan gonoszakat és csúnyákat mondtak rám a többiek... - Maya annyira elvolt ebben a percben keseredve, mintha már nem volna megoldás egy adott problémára.
- Édesem! Holnap és kísérlek a suliba és együtt fogunk az igazgató nénivel beszélgetni! - ígérte meg.
Az apuka végig hallgatta anyuka és lánya között ezt a bizalmas beszélgetést, majd amikor Maya lefeküdt estefelé még egyszer előhozakodott vele:
- Nem szeretnék ünneprontó lenni édesem, de jól meggondoltad ezt! A mi kis hercegnőnk most valószínűleg azt sem tudja, hogy mi folyik körülötte, és rólunk pedig azt hiszi, hogy vadidegenek vagyunk! - fordult be az ágyban a másik oldalra.
- Ezzel is tisztában vagyok drágám! Valamit muszáj tenni az ügy érdekében! Nem hagyhatjuk, hogy a kislányunk rettegésben töltse az egész gyerekkorát, nem igaz?! - tapintott a lényegre.
Másnap Maya korán ébredt reggel hat órakor. Kedvenc csokis müzlijét majszolta egy kis tejjel egy tálkából, miközben az anyuka szorgalmasan készülődött a fürdőszobában. Amikor megfésülte anyukája a haját, és gondosan felöltözködtek mindketten, és bezárták az ajtót elindultak életük talán legmeghatározóbb beszélgetésére Maya iskolájába.
Alig húsz percen belül kényelmesen már ott is voltak, hiszen a lakóparki övezet közel feküdt az iskolához, ahol Maya osztálytársai már javában zsibongva, nyüzsögve gyülekeztek, és amint megpillantották a kislányt, aki görcsösen szorongatja anyukája kezét, aki igyekszik megőrizni saját lélekjelenlétét szó nélkül félreálltak az útjából, és lázasan találgatni kezdtek, hogy most vajon majd mi következik?!
Az igazgatói nagyméretű iroda az ötödik emeleten volt, de lépcsőn is fel lehetett menni. Mindketten feltrappoltak, úgy hogy kongón kopogott a cipőjük, mintha ezzel akarták volna kifejezni egyet nem értésüket a történtekkel kapcsolatosan.
- Üdvözlöm kedves asszonyom! Szia Majácska! Mit parancsolnak? - kérdezte érdeklődve az iskolatitkár.
- Jó reggelt! Az igazgatónővel szeretnénk beszélni! - közölte határozottan, és egyértelműen az anyuka.
- Ebben a percben nagyon elfoglalt, de amint tud máris szólok neki!
- Addig mi itt megvárjuk! - azzal az anyuka máris gombolni kezdte magáról télies kabátját és Majának is segített levenni holmijait, nehogy rájuk melegedjen a ruha, majd leültek a kényelmes székekre.
Eltelt bő fél óra, amikor a fiatalos, kedvesarcú igazgatónő kikísérte a nála lévő felnőtteket és észrevette őket:
- Igen! Üdvözlöm asszonyom! Szia Maja! Megbeszéltünk valamit?! - nézett előbb az iskolatitkárra, majd rájuk.
- Üdvözlöm Igazgatónő! Azért jöttünk el kettesben a kislányommal, mert a napokban az osztálytársai nagyon gonoszul viselkedtek vele, és nyilvánosan meg is szégyenítették őt! - nézett határozott komolysággal az érdeklődő igazgatónőre.
- Ó, hát ezt őszinte sajnálattal hallom! - lepődött meg. - Miben segíthetek asszonyom?
- Szeretném, ha Maya magántanuló lenne, hogy a további gonoszkodásoknak elejét vegyük, és nyugodt kiegyensúlyozott környezetet teremthessünk a tanuláshoz!
- Akkor talán... foglaljunk helyet az irodámban és részletesen meséljék el, hogy mi történt! - javasolta a kedves igazgatónő, aki - úgy tűnt -, abszolút partnerként képes együttműködni a vitás kérdések elrendezésében.
Maya nagyon megvolt ijedve, ám amikor megkérdezték mindig őszintén válaszolt és igazat mondott. Így is több mint ötven percig voltak bent az igazgatói irodában, és mire kijöttek nagyon úgy festett, hogy a megrémült kislány átmenetileg fellélegezhet, hiszen magántanuló lett, akinek ezentúl a megadott napokon kötelező csupán megjelennie az iskolában, ám továbbra is szorgalmasan tanulhat és felkészülhet a kötelezően előírt tananyagból, melyet majd néhány tanár fog kikérdezni.
Maya nagyon sajnálta, hogy ezentúl egyre kevesebbet találkozhatott kis barátaival, akik közül a rendesebbek mindig meglátogatták főként hétvégéken, és akkor Mayát mintha máris kicserélték volna, hiszen annak ellenére, hogy megtudta a keserű igazságot az életével kapcsolatosan megmaradtak azok a barátai, akik elfogadták, és szerették őt.