TUDATOSAN KIREKESZTVE A VILÁGBÓL

Az erőszélen, ahol az öreg anyóka éldegélt apokaliptikus hóviharok, istentelen körülmények uralkodtak. Az idős anyó azonban sem a természettől, sem pedig a veszélyes vadállatoktól nem félt. Mint vallotta: élt már bő bőségesen eleget, és eltemette szerető hozzátartozóit, tehát ha esetleg az életére törnek nincsen olyan értéke, melyet ellophatnának tőle. És különben is, ki járna az isten háta mögött?
Egy rozzant, hulladékanyagokból összetákolt faviskóban lakott, melyben csupán egy közepesméretű fémkályha adott némi meleget. A mellékhelység is kint volt. Amikor váratlanul, és hirtelen leesett az első hatalmas pelyhekkel érkező barátságtalan hó, jóformán a legalább száz kilométerre lévő falut is tökéletesen elzárta a külvilágtól.
A farkasok sokszor bemerészkedtek a völgyekbe. Hol tyúkokat, másutt háztáji állatokat zsákmányoltak maguknak, ám az öreg anyóka erre is gondolt, mert egyszer régen árván talált az erdőben egy barnamedve bocskölyköt, aki sírva szólongatta anyját, akit vélhetően néhány vadász ölhetett meg. Az öreg anyóka óvatosan közelítette meg a kis bocskölyköt, kezében sajátsütésű kalászlepényt tartott. A bocs már nagyon éhes lehetett, hiszen zokszó nélkül a bizalmába avatta az öregasszonyt, és egészen hazáig követte. Ott engedelmesen a földre huppant, és megvárta, míg az anyóka fölforral egy kis tejet számára, melyet egy kis tehén adott, akit nevelgetett. Aztán - ahogy mondani szokás -, az évtizedek elszálltak egy a kis kölyökbocsból hatalmas barna medve cseperedett, aki annyira hűséges volt az anyókához, akár egy kezesbárány, és megvédelmezte minden külső veszedelemmel szemben.
Amikor csak rémisztő farkasordítástól zengett a nagyerdő, és a komisz, galád farkasok kicsit közelebb merészkedtek a kis rozoga fakunyhóhoz, melyből békés gyertyafény áradt a barnamedve is éberen figyelt, és a legkisebb moccanásra máris hatalmasan elordította magát, úgy hogy a farkasok kénytelenek voltak máshol élelem után nézni, amennyiben nem akarták összeakasztani a bajszukat a nagy medvével.
Az idős anyókát nem látogatta szinte senki. Nem is lehet ezen annyira csodálkozni, elvégre tökéletesen elvolt rekesztve a külvilágtól, mégis valósággal falta az irodalmi könyveket, és mivel más társasága az állatokon kívül nem igen akadt, így történhetett, hogy az állatoknak mesélte el melyik könyv miért tetszett.
A hideg, téli évszak, mintha mindig is létezett volna a hegyek, és a természet között, ahol még az éghajlat is önző, és kellőképpen makacs.
Az öreg anyóka sokszor járta az erdőt. Mikor mit sikerült összeszednie. Legtöbb esetben gyógynövényeket gyűjtögetett. Egyik kora hajnali órán egy megsérült, törött szárnyú sasfiókát talált. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon anyja hagyta-e szándékosan magára, hogy egyedül boldoguljon, vagy csupán szerencsétlenségében, véletlenül kiesett a fészekből, annyi azonban bizonyos, hogy az anyóka elővette kötényét, óvatosan bebugyolálta a védtelen madárkát, és elindult vele hazafelé. A nagy barnamedve addig természetesen mindig éberen őrködött, hogy még véletlenül se merészkedhessen arrafelé semmilyen teremtett lélek sem.
Az anyóka óvatosan bekötözte a sárült sasfióka eltört szárnyát, tépést csinált rá, és igyekezett néhány gilisztát fogni, amivel majd megetetheti eleség gyanánt a kis madarat. Amikor sikerült a sasfióka csőrös szájába raknia néhány csúszómászót, amit a kismadár jóízűen megrágott, majd lenyelt mintha meg is nyugodott volna, és a jó meleg kályha mellett el is aludt.
Az öreg anyókának elegendő volt három-négy óra intenzív mély alvás, hogy minden hajnalban kipihenten, és szemlátomást kicsattanva, frissen ébredjen, és munkához láthasson. Az állatokat el kellett látnia; megfejte a kis tehénkéjét, majd jött a kiskecske, aki kedvére szaladgálhatott a kis pajta előtti havas részen.
Így élt az anyóka nagyon hosszú évtizedekig. Aztán egyszer csak híre jött, hogy néhány öltönyös, feketeruhás ember fogja őt meglátogatni, és egy sor barátságtalan, és kényelmetlen kérdést fognak neki feltenni, amire egész biztos, hogy nem tud válaszolni, hiszen személyi igazolványa, sem másfajta iratai sem voltak. Amióta csak az eszét tudta ő mindig az erdőszélen érezte magát otthonosan, és a lehető legbiztonságosabb helyen, és akkor most idepofátlankodik ez a pár ember, és elakarják tőle orozni a nyugodalmas békéjét, és harmóniáját.
Nem is tévedett sokat. A következő napok egyikében ténylegesen jött egy feketeszínű terepjáró, melyben legalább öt komor, vaskosarcú férfi ült, és úgy tűnt egyenesen a kis kunyhó felé tartanak. Az idős anyónak jócskán vissza kellett fognia medvéjét, és időközben tökéletesen felgyógyult sasmadarát, mert úgy védték őt az állatok, mintha saját életükről lett volna szó.
- Jó reggelt öreganyám! - köszönt az egyik férfi, aki elsőként szállt ki a terepjáróból, majd őt követték a többiek. - Nem akarunk semmi perpatvart! Mi csupán csak beszélgetni szeretnénk, mint barátok, vagy jó ismerősök közt szokás! - közölték barátságos, megértő hangon, majd közelebb léptek. Az idős anyóka azonban gyanakodva méregette őket, hiszen nem bízott senkiben, legfeljebb az állataiban, és a természetben, mely mindig kegyes és jó volt hozzá.
- Mi a jövetelük valódi célja?! - kérdezte egyiket-másikat.
- Bemehetnénk a kis kunyhóba? Itt nagyon hideg van! - kérték többen is.
A töpörödött anyóka nagy nehezen, és egyáltalán nem szívesen, de beinvitálta őket.
- Fáradjanak be! - válaszolta, bár egyáltalán nem szívesen. Az ötbarátságtalanképű, öltönyös ember belépett a szegényesen berendezett viskóba, és azonnal gyanakodva méregetni kezdték az öreg anyóka berendezési tárgyait, melyek nagyjából kifaragott fából készültek.
- Talán üljünk le valahova... - javasolta a barátságosabb kinézetű férfi.
Az anyó nagy nehezen helyet foglalt, bár így is pontosan látszott, hogy képtelen akárcsak öt teljes perc erejéig egy helyben vesztegetni a drága idejét. A négy férfi megállt a kunyhó egyik sarkában - lévén odabent csupán csak két rozoga, nyikorgó faszék volt, és egy ősöregnek számító kisebbfajta asztal. Az asztalon szokásos pislákoló gyertyafény vetett néminemű sanda, hunyorgó világosságot a helység belsejére.
- Nos! Azért jöttünk el Önhöz kedves asszonyom, mert hivatalos ügyeket kellene megvitatnunk! - kezdett bele az imént barátságosan beszélő.
- Én világ életemben az erdőben éltem! Nem háborgattam senkit, és eddig békesség volt! - kérte ki magának az anyóka.
- Kérem ne idegesítve fel magát! Nyugodjon meg! Senki sem állította, hogy ez másként volna, mi csupán hoztunk Önnek egy hivatalos dokumentumot melyben le van írva az Ön joga és egyebek... - fogalmazott kissé titokzatosan, rejtélyesen az öltönyös férfi.
- Nem értem, hogy miről beszélnek maguk, de ha azt hiszik, hogy elhagyom az otthonomat, akkor címeres ökrök mindahányan! - közölte kicsit bosszúsan az anyóka, mire mindaz öt férfi mosolyogni kényszerült.
- Szó sincs ilyesmiről kedves asszonyom! - igyekezett megnyugtatni, persze csak átmenetileg a fölborzolt kedélyeket a kedvesebb férfi. - Mi csupán csak látogatási minőségben vagyunk itt, és itt hagynánk Önnek a szükséges dokumentumokat, melyeket akár postafordulattal is tessék kitölteni, és visszajuttatni nekünk! Még egyszer elnézést, amennyiben feltartottuk volna Önt!
- Várjanak, amíg kikísérem magukat, mert a medve nem szereti az idegeneket! - azzal az öreg anyóka bicegve sántikálni kezdett, megdagadt lábain, és szólt a medvének, hogy viselkedjen rendesen, amíg ezek a barátságtalan alakok el nm mennek. Az öt öltönyt viselő férfi azonnal bevágta magát a terepjáróba és elindultak az egyik szintén behavazott útszakaszon.
,,Vajon mit akarhattak ezek?!" - törte erősen a fejét az anyóka. ,,Majd néznek ezek nagyot, ha a medvém fogja üdvözölni őket!" - gondolkodott tovább, majd ismét bevette magát a téli erdő vadregényes, csontvázkarú ágai közé, hogy gyógynövényeket, és bogyókat gyűjtögessen, melyeknek igen-igen nagy hasznát vette.
Nem is tévedett olyan sokat, mert alig egy hétre rá újabb sötétruhás alakok érkeztek szintén egy kimustrált terepjárón, viszont ezek szigorúbbnak, és marconábbnak is tűntek, mint az előző barátságtalan vendégek, ráadásul Kalasnyikovjuk is volt.
,,Hát ez nem lehet igaz! - fortyogott magában az anyóka, miközben a kinti kerti vécén üldögélt. Az ember már a saját dolgát se végezheti el, anélkül, hogy bárki megzavarná!" - azzal máris felöltözködött és fürgén bicegve kisietett az udvarra, hogy lássa mi folyik a háza táján. A barnamedve hatalmasat ordított, amitől a fegyveres embereknek inukba szállt minden maradék bátorságuk, mert csőre töltötték fegyverüket, és már azon voltak, hogy golyókat eresztenek a medve bőrébe, még szerencse, hogy az anyóka csöndre intette a nagytestű állatot, aki most úgy tűnt visszavonulót fújt, mert hátrált a csűr felé, és egyelőre meghúzta magát.
- Mit akarnak már megint?! - kérdezte az anyóka jó hangosan, és kellő harciassággal.
- Üdvözletem öreganyám! - köszönt a legelső fiatalember, aki eldugta a fegyverét. - Hogy szolgál az egészsége?
- Ahhoz maguknak semmi közük! Mit akarnak?! - kérdezte újból, ugyancsak hévvel.
- Nem akarunk mi semmi rosszat öreganyám! Mi csupán beszélgetni jöttünk! - igyekezett megnyugtatni a fiatalember az öregasszonyt, ám hamar rájött, hogy az idős asszony egykönnyen nem adja fel makacs ellenállását.
- Akkor fogják magukat, öljenek be a kocsijukba és menjenek szépen vissza, amerről jöttek!
Időközben a nagy barnamedve kimerészkedett a jó meleg csűr mellől, ahova átmenetileg elvonult, és támadó állást vett fel; ilyenkor tanácsos volt roppant óvatosan vigyázni vele, mert bármelyik percben háromszáznyolcvan fokot is képes volt változni békés természetből felbőszült vadállattá.
- Öreganyám! Azt reméltem egy ilyen jóravaló nénike, mint maga majd megvendégel bennünket legalább egy kis forró teával, meg aprósüteménnyel, ám ha nem, hát nem! - a fiatalember még szándékosan rá is játszott kicsit színészek módján, hogy mennyire megbántva érzi magát a kialakult helyzet miatt. Benyúlt a zsebébe és egy nagy hófehér nyomtatott betűs papírost szögezett a kis deszkás kunyhó nyikorgó ajtajára, amin az állt, hogy azöreg anyónak hat napja van, hogy elköltözzön onnan, ahol él, különben jönnek a buldózerek, és munkagépek és a földdel teszik egyenlővé gondosan kialakított otthonát.
- Sajnálom öreganyám, hogy nem értettük meg egymást! - nyugtázta a történteket a fiatalember, majd intett a többi fegyvert viselő férfinak, akikkel együtt visszaszállt a terepjáró autóba és nagy gázt adva eltűntek onnét.
Az öreg anyóka közelebb ment a viskójához, és bár csupán csak négy elemit végzett annak idején pontosan, folyékonyan kisilabizálta a nyomtatott betűket. A nagy barnamedve megérezhette, hogy gazdája szomorúnak érzi magát, mert csöndes cammogással közelebb ment, és óvatosan megrángatta az asszony téliesített ruhadarabjait, mint aki játszani akar.
,,Hát ez a nap is eljött! Muszáj beköltöznöm az erdő egy másik, távolabbi zugába, ahol nem háborgatnak!" - vonta le a keserű végkövetkeztetését, majd minden szükséges használati tárgyait fölpakolta egy kétkerekű, húzható szekérféleségre a kis öreg kályhát is, - elvégre mínuszok röpködtek a levegőben -, és a medvével, és a sasmadárral útra kelt, hogy új otthon után nézzenek, ahová el nem ér a fenyegető, barátságtalan ember alkotta civilizáció.