ALTERNATÍV ROCK, DUMÁLÁS, SPONTANEITÁS 

Amikor egyetemista voltam, és nagyon szerettem volna valamifajta művészi műhelyközösség tagjává válni - persze csak módjával -, ahogyan azt az illem megkövetelte régi ismerősöm Dávid - aki maga is afféle lázadó, rocker srác volt, és kicsit még Jim Morrisonra is hasonlított, persze eltekintve, hogy neki azért lófarkokban hordott haja volt, és kicsi, szinte alig látszó kecskeszakálla egyik pénteki napon, mely nekem kicsit alkalmasabbnak tűnt, mint a legtöbb rizikós hétköznapi nap fölhívott a Rákóczi úton lévő bérházukba, hogy kicsit demonstrálja mennyire fantasztikusan képes már-már frenetikus hosszúságú kezeivel hihetetlen sebességgel akkordot váltani a féltve őrzött fém húros elektromos gitárján, melyen még javában ott díszelgett egy fekete, alkoholos filctollal ejtett autogram valamelyik nagyágyú rocksztártól, akinek egyszer a világraszóló konventjén Dávid is tiszteltét tette, és persze hogy őt szúrták ki a tömegből, hogy egy kicsit nagyjából bő tíz percet dzsemmelhessen a zenekar többi tagjaival, és a végén még állítólag frenetikus tapssal is jutalmazták. - Akkor mit szólnál a délután háromnegyed kettőhöz, mert még töri szemináriumra is mennem kellene?! - kérdeztem tőle abban a hiszemben, hogy hátha meggondolja magát, bár az esetek többségében az ember csupán csak ritkán szokott ilyesféle dolgokkal viccelni.- Nekem tökre nyolc öreg! - bökte oda. - Akkor jössz, amikor tudsz! - azzal vette a vállra akasztható, kissé okádékzöldszínű szütyőjét, és már ment is a maga dolgára. Nekem muszáj volt meghallatnom a töri szemináriumot, mert kis csoportunkban szinte - kivétel nélkül -, már mindenki úgy érezte, hogy a nagy tiszteletnek örvendő, megbecsült docens tanár valósággal kipécézett minket, így nincs az az isten, vagy természeti katasztrófa, hogy minket akárcsak valaha is ebben az életben szélnek eresszen mondjuk délután négy óránál előbb. De valami titokzatos okból a tanárnak - úgy tűnt legalább is -, hogy ma különösképp jó kedve volt, mert sikeresen letudtunk tőle lépni húsz perccel négy előtt, így arra gondoltam, hogy még bőven van arra időm, hogy meglátogassam Dávidot. Így az aulában találkoztunk, és mindketten kicsit holtfáradtsággal fejünkben, és tagjainkban vágtunk neki a Rákóczi útnak. Bérházszerű lakásuk éppen a másik oldalon volt, közel a SZFE központi, Uránia mozis épületéhez. Dávid kulcsot vett elő, és benyomta a kissé ódonnak tetsző vasrácsos, kovácsoltvasformájú kaput, mely nyikorgó hanggal jelezte, ha bárki is belépett rajta. - Na, mit szólsz haver? Milyen frankó kecóban tanyázok?! - kérdezte sunyítva, fél szemmel rám sandítva. - Nem rossz! Igazán lakályos! - jegyeztem meg valamivel később. - Most nem árt, ha kurvára csendben lépkedünk, mert a falak rendkívül vékonyak! - halkította le szándékosan a hangját, hogy mindketten megkezdjük különös utazásunkat a márványborítású, kacskaringós csigalépcsők hálózatán, mely pontosan a negyedikre vitt fel bennünket.- Hát, megérkeztünk öreg haver! Ez a kéróm! - mutatott egy jócskán megkopott, tölgyfaborítású ajtóra, melyen túl leginkább a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján épített lakásbelsővel találkozhatott az ember, persze felújított, modernebb kivitelezésben. - Nem rossz! Egyáltalán nem! - igyekeztem megdicsérni a teljes belső elrendezést. Alig vettük csak észre, hogy bizony rajtunk kívül otthon tartózkodik Dávid értelmiségi kinézetű, szemüveges, kocka apja, aki kicsit tekintélyelvűen, és nagy komolyan szorított velem kezet, amikor megtörtént a kölcsönös bemutatás, majd elő bukkant szinte a semmiből pár perccel később Dávid imádnivaló kisöccse Danika is, aki akkoriban múlhatott három és fél éves. - Hát szevasz kisöreg! Hogy s mint vagy? - térdeltem le hozzá, hogy a kisfiú is tüzetesen szemügyre vegyen. - Adsz egy ötöst? - kérleltem, és kinyújtottam lapát kezem, hogy a kissrác belecsaphasson ujjongva. Könnyű tanulópénz volt ez kissé szomorú gyerekkoromhoz képest. A kissrác belecsapott vaskos tenyerembe, majd mint aki máris meggondolta magát visszatelepedett kedvenc játék matchboxautóival a nappali szobába, mi pedig bevettük magunkat Dávid titkos zenei birodalmába. - Bármit odaadnék haver, ha végre kitörhetnék ebből az üvegkalitka, redves országból! - mondta. - Félre ne érts! Csak azt akarom mondani, hogy odakint hidd el nekem sokkal könnyebb, mert ott megszervezik, és le is zsírozzák az embernek a dolgokat, nem úgy mint ebben a szánalmasan geciskedő trágyagödörben! - Aha! Értem! - feleltem kissé tartózkodva, mert korán megtanultam, hogy a hirtelen jött indulatossággal, és a nyomában járó haraggal nem lehet mit kezdeni. A legtöbb ilyen esetben az ún. ész érvek úgyszólván totálisan hatástalannak és feleslegesnek bizonyulnak.- Engem te nem ugratsz be kishaver! Nagyon jól ismerlek! Legszívesebben te is azonnal megpattannál innét, csak rohadtul nincs hozzá tököd! - vágta rá, mintha önmagát akarná felidegesíteni, aztán ahogy kimondta, mintha már meg is bánta volna, mert azonnal kézbe vette féltve óvott elektronikus gitárját, mely egy vagyonba is belekerülhetett, és pengetni kezdett, majd ráadta az erősítőre a közepes hangerőt, és akkor mutatkozott meg a rockzene igazi húrokat tépő, Hendrixes varázslata. - Kurva jól csinálod Dávid! - tapsoltam neki, ő pedig egyre jobban, és jobban tépte a húrokat, egészen odáig, amíg be nem kopogott hozzánk a kocka apja és nem kérte meg szépen felnőtt fiát, hogy egy kicsit halkabban, mert a kisfiú megijed! - Rendben fater! Nem marhulunk többet! - vágta rá Dávid nagy mellénnyel, majd amint az öreg kiment kicsit lejjebb vette az erősítőn a hangerőt, és minden ugyanott folytatódott továbbra is, mint eddig. - Most próbáld meg te! Ne csak mindig én melózzak! - adta át könnyed,  már-már hanyag módszerrel a látszólag felbecsülhetetlen hangszert. Amikor az ember megfog egy ilyen gitárt a legelső érzés, ami hatalmába keríti a mahagónifaborítású nyak mellett a gitár tömör súlya. Bizonyára a sok cucc miatt, amit már eleve belepakoltak a készítők, hogy király hangon szólhasson. - Figyelj, tényleg nagyon rendes tőled, hogy hagyod, hogy kipróbáljam, de... nem szeretném eltörni, vagy elrontani... - szabadkoztam. - Fogd már meg, te beszari seggfej! - cukkolt kissé komolykodva, majd zokszó nélkül a kezembe nyomta féltett kincsként dédelgetett hangszerét. Mintha mágneses áram járta volna át előbb az ujjbegyeimet, majd egész bensőmet. A gitár lelke mintha megszólított volna, ahogy pufók ujjaimmal igyekeztem megfelelően lenyomni a gitárnyakon található egyes akkordokat. Egynehány acélhúr ténylegesen basszus hangokat adott. - Látom te őstehetség vagy öreg! Felléphetnénk közösen valamelyik tehetségkutató műsorban! - ötletelt. - Jaj, te nagyon is túlzol! Azért nem vagyok sem Eric Clapton, sem Mark Knopfler! - feleltem szerényen. - Még kellene a bandába egy basszusgitáros, egy billentyűs, és egy dobos is és akkor már jó kis zenekart lehetne összehozni! - javasolta, és úgy tűnt nagyon is bejön neki az effajta konkrét elképzelés. - Tudod nem szeretnélek lehervasztani, de sajnos kis hazánk nem éppen a lehetőségek hazája! Már ha érted, hogy mit akarok süketelni? - Mondod te! - sértődött meg látszólag. - Szerintem idehaza is lehetne egy frankó együttest alapítani! Csak hit és meggyőződés kérdése! - Nem szeretnék vitatkozni, de szerintem rohadtul nincs igazad! - válaszoltam. - Muszáj neked mindig kinyírnod a jó hangulatod, öreg?! - panaszkodott, majd visszavette a hangszert, mint akit tökéletesen megbántottak.- Figyelj! Bocs, tényleg nem az volt a szándékom, hogy belegázoljak a terveidbe, de ha a puszta logikát vesszük, akkor te is belátod, hogy hihetetlenül sok pióca-emberkét kellene megfizetni csupán csak azért, hogy fölhajtsa nektek a koncerteket, és ha elakad a bevételi forrás, akkor lehúzhatnátok villámsebességgel a rolót! Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nálunk kurva nehéz, külföldön viszont lehetséges, hogy ráharapnának, ám oda viszont tutti biztos, frankó összeköttetésekre volna szükség! - Tudod azt komázom benned öreg, hogy valahogy mindig a lényegre tudsz rávilágítani, és nem jössz azokkal a senkinek sem kellő kurva köntörfalazásokkal! - hangja egyszerre megértőbb, és érezhetően barátságossá vált. Dzsemmelgettünk egy ideig kicsit megtépázva az acél húrokat, aztán végül az egyetemről, és a bizonytalan jövőtervezésnél kötöttünk ki. Mindkettőnk agyában egyetlen fontos kérdés motoszkált mindvégig szüntelen: Mihez akarunk majd kezdeni, ha egyszer majd a kezükbe vehetjük diplománkat, mely manapság annyit sem ér, mint a budipapír! Az ember kitörölheti a valagát a szakképzettségével, hiszen úgy sem az számít, sokkal inkább a protekciós kapcsolatok.- Te mihez akarsz kezdeni? - tette fel az első kérdést. - Jó kérdés! Talán tanítok pár évet, aztán irány a külföld, mert idehaza biztos megpusztulok a pénztelenségtől! - feleltem, bár magam sem igen tudtam, hogy vajon komolyan is gondolom-e, amit az adott percben mondok. - Ezt látod eléggé nehéz rólad elhinni kishaver! Aki a szüleinél csövezik! Mióta is? Csecsemőkora óta?! - tapintott a lényegre! - Már megbocsáts, de ez nem volt szép beszólás... - próbáltam kikérni magamnak, de elég szerencsétlenül ment a dolog. - Öreg, nehogy már megsértődjél! Mióta is ismerjük már egymást?! Legalább tíz éve, vagy nem?! - O.K. semmi gáz! Beszélj csak, ha ragaszkodsz hozzá! - Naszóval! Tegyük fel, hogy tanítasz kis pöcsösöket az életre, meg minden, aztán már unalmas lesz a munkád! Akkor mihez kezdesz?! - jött egy újabb kérdés. - Megpróbálkozom az írással! De elég nehéz feladat megfelelő kiadót találni úgy, hogy a kutya sem ismeri az ember nevét! Lehetséges, hogy magánkiadás lesz belőle! Talán külföldön kéne mindenképp szerencsét próbálnom! - tanakodtam, de csak úgy mintha önmagamnak beszélnék. - Hát... amennyit én erről tudok az egyrészt nem sok, másrészt erre is azt szoktam mondani, hogy kurvára meg kell ám gondolni, mielőtt eladnád a lelked bármelyik faramuciskodó könyvkiadónak! De a külföldi balhét egységesen támogatom! - vallotta. - Ezen már én is rengeteg sokat agyaltam, de az az igazság, hogy a megoldáshoz sehogy sem találok utat, mert a pénz is az nagyon zavar! - Szerintem meg kurvára kár olyasmiken agyalni, amik előbb-utóbb majd kialakulnak, vagy nem?! - Ez is igaz, de... az a baj, hogy a kapcsolatok, és az összeköttetések már rég nem olyanok, mint rég! És már ez is kurvára ki tud ám borítani! - Miért nem adsz magadnak egy esélyt öreg?! Miért nem hagysz itt mindent, és irány a külföld, ha ez minden szíved vágya?! - tapintott zokszó nélkül a lényegre. - Igen?! Apád szíjat is hasítana a hátamból barátocskám, ha meghallaná mit tervezek! Ha nem említettem volna anno amikor az SZFE-re szerettem volna jelentkezni akkora patáliát csapott baszki, hogy valósággal csak úgy zengett tőle a ház. Kurvára be lehet ám csavarodni tőle öreg! - Szerintem nem olyan vészes a faterod! Egyszerűen csak kurvára fél attól, hogy valami bajod esik, de egyébként erről kurvára sürgősen le kéne szoknia, mert ha nem bírja megemészteni, hogy már felnőtt ember vagy, akkor kurvára ki fog ábrándulni magából is. - Igen, úgy vettem észre, hogy mostanság a cinikus kiábrándulás tartósnak ígérkezik. - Rá se ránts haver! Ha nem bírja megemészteni, hogy az édes kicsi fiacskája az önállósulás mezsgyéjére lépett én mondom neked: fel is út, meg le is út! - legyintett könnyedén. - Amikor érettségi után voltunk, nagyon kacérkodtam vele, hogy külföldre fogok menni, és mindent és mindenkit leszarok magam körül! - Aztán mi volt a hézag?! - kérdezte kíváncsian. - Megint előjött apám szokásos megfélemlítési taktikája, hogy majd egyedül nem fogom a helyemet megállni, meg hogy a gesztenyét sem fogom tudni kikaparni egyedül! - És te erre gondolom nem mondtál semmit, igaz?! - Azért nem úgy van ám az egész! Azt mondta, hogy nincs igaza, soha nem is volt, és hogy nem ismer eléggé, mert a hosszú évek alatt nem is szándékozott igazán megismerni! Erre bezzeg úgy megsértődött, akár egy hisztis, pisis kisiskolás és azonnal rohant jóanyámhoz, hogy elpanaszolja milyen szemétmódon viselkedtem vele, holott ő volt az, aki évekig terrorizált, és nyíltan vagy egy tucatszor megszégyenített, mert mindig is képtelen volt kimutatni az érzéseit. - Hát... ez nagyon gázos történet pajtás! - csóválta meg a fejét. Az idő annyira hirtelen elszaladt, hogy amikor legútóbb karórámra néztem, mely szinte kölyökkorom óta mindig a jobb csuklómon díszelgett, már javában elmúlt negyed hat, és nekem még haza is kellett mennem, hogy az őseim ne veszekedjenek már miattam se. - Hát haver attól tartok... sajna el kell mennem, mert besötétedett... - szedelőzködtem. - Ugyan már! Te most szivatni akarsz engem öreg?! Még olyan gyerek az idő! - Hát az látod meglehet, de muszáj mennem, mert nem akarom, hogy az őseim már megint miattam csapjanak patáliát. Azt ki nem állhatom. - Figyelj, kösz hogy jöttél! Szívesen látlak máskor is, csak dobj egy SMS-t, vagy valamit. Ha nem gond elkísérlek egy darabig... - azzal letette gitárját, fölkapott magára egy őszies, sötétbarnás kommandós kabátot, és egy kötött kissé idiótáknak való sapkát, és elindult velem a barátságtalan, koromsötét utcán egészen az Astorián lévő metróaluljáróhoz, ahonnét már csak egy öt kilométeres út várt rám, és otthon is vagyok. - Figyelj öreg, ha bármire szükséged van frankón, akkor komolyan csak keres meg, és mindent beszerzek, még útleveleket is! - nem tudni mennyi volt a tényleges igazságtartalom a mondatai mögött, mégis jólesett az effajta emberi gondoskodás. - Köszönöm! Akkor majd még találkozunk! - búcsúztam sietve kezet rázva tőle. Alig három évvel, és jó pár ahogy idegeskedett, zaklatott hónap múltán kezemben történelem diplomámmal, és torkomban gombócokat szorító érzésekkel végleg kiléptek az egyetemről, és Dáviddal már nem is találkoztam. Az embernek nagyon sok esetben hiányérzete támad, hogy mi lett volna, ha újból összefutunk, ha újból világmegváltó terveket szövögetünk, és ha esetleg közösen összedobunk valami gondosan, mesterien megszerkesztett zenei demó-felvételt, ami lehet, hogy idehaza a kutyát sem érdekel, ám külföldön lehetséges lett volna a kisebb siker.