ÜNNEP, FORRÓ CSOKI MIX, LOVE STORY

Karácsonyillatú volt a város.
Általában decemberben mindig ilyen. Le is esett a tudja hányadik hó, és - bár alig volt alig tíz centi úgy érezte, hogy feketeszínű, műbőr csizmája totálisan átázott, és egyedül csakis a jó meleg télizokni kínálhat számára némi ütőképes védelmet.
Talán nem is az ünnepek hangulatával nem volt kibékülve. Sokkal inkább azzal a megcáfolhatatlan ténnyel, hogy a szeretet ünnepe is, akárcsak a legtöbb valamirevaló ünnep egész egyszerűen kiüresedett, értelmét vesztette, és már egyáltalán alig jelenthetett bármit is, hacsak nem vettek ajándékokat a karácsonyfa alá, vagy nem adtak pulyapénzt, prémiumot a vállalati, vagy céges karácsonyi partikon. Már a gyerekek is szabályosan szinte kikövetelték, ha kellett ügyes manipulátorok módján a szüleitől, hogyha a Jézuska vagy a Télapó nem fogja elhozni nekik a legújabb X-box, vagy Playstation-játékokat akkor örök haragban fognak állni ezentúl mindenkivel, akik az ő boldogságukat nem tartotta kellőképp fontosnak, és elsődlegesnek.
A férfi óvatosan lépett, mert süppedőssé vált a hirtelen lehullott hó, és a Rákóczi útról kanyaródó utcában is szabályosan csupán csak lépésben voltak képesek közlekedni a türelmetlen autósok.
,,Mi változhatott meg ennyire?!" - igyekzett törni a fejét, miközben jó mélyen átizzadt, zihált hajába húzta téli sapkáját, felhúzta kapucniját, és arcát gyakorlatilag teljesen elfedte kilométerhosszúnak tetsző sáljával, miközben szándékosan aprókat lépett, hogy még véletlenül se essen akkorát, mint gyerekkorában.
A Főiskola ütött-kopott, koszosmárványszínű épületét eltéveszteni sem lehetett. Mintha egyenesen két másik ház közé ékelték volna be, mint valami furcsa építészeti, köztes megoldást, hogy ezzel is valahogy kitölthessék a már egyébként is nívójából jócskán folyamatosan vesztő városképet.
A szemüveges, üzemmérnökre hasonlító, szúrós komolyszemű portás még meg is hökkent, amikor a fiatal férfi betoppant az aulába, és igyekezett magáról lerázni a fölösleges havat.
- Jó reggelt kívánok! Kellemes Ünnepeket! - kántálta, akár egy jóravaló iskolás.
- Magának is! - felelte a még mindig szúrósszemű portás.
Amilyen gyorsan csak lehet muszáj volt felérnie villámsebességgel a harmadik emeletre, ahol legelső órájuk kezdődött. A változatosság kedvéért már megint nyelvtörténet szeminárium, ahol a férfi jócskán bukásra állt, bár, ha számításba vesszük, hogy tanára sem volt éppen z emberség, és a jóakarat mintapéldánya, akkor ezen már igazán csodálkozni sem lehet.
Gyorsan igyekezett levenni téli kabátját rá ne melegedjék még jobban az öltözet, majd óvatosan elkezdte gondosan kipakolni szürkésszínű aktatáskájából a szaloncukrokat, mindenkinek egyet az asztalára, mert hát mégiscsak karácsony lesz, és ha megelőlegezik az ünnepi hangulatot, akkor több mint valószínű, hogy a legtöbb ember is rögvest barátságosabb lehet. Alig öt perc sem telt el, amikor egy kedves, nagymamakorú tanárnő lépett a tanterembe, és szinte ámulva, kíváncsian figyelte, hogy mit csinálhat tanítványa.
- Üdvözlöm kedves Róbert! Miben sántikál? - kérdezte érdeklődve. Nem akadt olyan hallgató, aki a tanárnőt ne szerette volna, mert áradt belőle a jóság, a harmónia és az emberi tapintat.
- Kéz csókolom tanárnő! Csak egy kis semmiséggel készültem, ha szabad! Elfogad egy szaloncukrot? - már nyújtotta is a meglepett tanárnő felé a díszes papírba csomagolt cukorkát, melyet az elvett és arcon puszilta a meglepett tanítványát.
- Hát ez igazán... nagyon figyelmes, és kedves gesztus... - válaszolta kicsit meghatottan.
Alig tizenöt perc múltán elkezdtek szépen sorjában szállingózni a többi magyarszakos növendékek is, és mindenki jócskán meglepettnek tűnt, hogy szaloncukorral üdvözlik őket. Többen egyenesen már a tantestületi szoba felé vették volna az irányt, hogy megtudakolják ki lehetett vajon a rejtélyes jóakaró, aki a kedveskedő figyelmességet nekik szánta, ám a szemfüles tanárnő titokban máris megsúgta, hogy Róberté az egyedüli érdem.
- De hát miért...?! - kérdezgették értetlenül.
- Semmi az egész! - legyintett egyet. - Elvégre karácsony lesz, nemde?!
A többség egyetértett abban, hogy talán túlzottan is félreértették ennek a különös férfinek a viselkedését, hogy ti. alig akartak vele összebarátkozni legalább is a kezdeti időkben.
- Gyerekek, bocs, hogy félbeszakítom az ünnepi hangulatot meg minden, de készült valaki közületek nyelvtöriből? Csak mert ez a tárgyadék egész biztos megfingat mindannyiunkat, ha csak megsejti, hogy mennyire jó a kedvünk! - kezdte mondani egy hölgyemény, és bizony jócskán meg is látszott, hogy komolyan gondolja, és eszében sincs tréfára venni a dolgot.
Nem is tévedett olyan sokat, mert alig, hogy kimondta szavait kopogó, sietős lépésekre kellett számítani, melyek a barátságtalan, és kellőképp rettegett tanár úr érkezését jelezték. Még a kedves nagymamakorú tanárnő is kicsit megrémülhetett, mert mindenkinek kellemes ünnepeket kívánt, és már ment is a dolga után.
A tanárúr kerek szemüveget viselt, mely cinikus, szúrós szemén valósággal megfeszült, mintha azt üzente volna, hogy egyedül csupán csak neki van joga hozzá, hogy parancsolhasson, és senki másnak, ugyanakkor érződött a szemlátomást fagyos, jeges hangulaton, hogy itt bizony nagy valószínűséggel fejek fognak hullani. A tanár úr persze rögtön észrevette az ártatlan kis szaloncukrot, és mintha egy ultimátumot fogalmazott volna meg máris tűntetően, és gonosz módon belerakta a szemeteskosárba, mintha az efféle gyermetegnek tekinthető gesztusnak már nem volna bármiféle jelentősége.
- Jó napot! Ma zárthelyi dolgozattal kezdünk! - kántálta az időközben csöndesség váló, kongó teremnek. - Ezen a dolgozaton múlik a következő félévi érdemjegyük. Remélem mindenki készült? - tette fel a kérdést, csupán csak magának, mintha ezzel jópontokat akarna szerezni.
Gyorsan a padok végére ment, és kérte a hallgatókat, hogy egymás között osszák ki a zárthelyi dolgozatok hivatalos feladatlapjait, és aki megkapta az adott feladatlapot már dolgozni is kezdhet, miután az idő csupán alig negyven perc, vagy még annyi se.
- Megkérem a kedves hallgatókat, hogy ne puskázzanak, mert azoknak automatikusan elégtelen az egész féléves munkájuk. - kérte szúrós, gyanakvó barna szemeivel, és érződött a hangján, hogyha kedve szottyan rá bárkit kertelés nélkül meg is buktat sec perc alatt.
A férfi aki még az imént a szaloncukrokat pakolta, rendezgette igen-igen nagy szeretettel valósággal máris halálra dermedt, akár egy elítélt, aki nagyon jól tudja magáról, hogy ki fogják végezni. ,,Most mit csináljon? Mert az hétszentség, hogy megint nemfog hatvanegy pontnál többet összekaparni, és hát ugyebár hatvanként ponton túl elégséges.
Egyelőre igyekezett összpontosítani, és koncentrálni, és beosztani maradék idejét, mert alighogy a percek elérték a harminckilencet a cinikus tanárember tűntetően járkálni kezdett a padsorok között és már szedte is össze a dolgozatokat. Némelyiknél valósággal máris ördögi fintorgó grimasz jelent meg a szája szegletében, mintha már előre élvezte volna, hogy az illető, aki a dolgozatot írta máris hóhérkötélre számíthat, és persze az aktuális januári vizsgaidőszakban egész bizonyos, hogy nem megy át!
- Még összes tizenöt percig dolgozhatnak! - gyanakvó, szúrós szeme váratlanul megáll fölötte; valósággal saját magán érzi ennek a kibírhatatlan embernek a leheletét. A tanár grimaszosan hümmögni kezd, amint a hivatalos formanyomtatványon a kérdésekre adott válaszokat kezdi stírölni, mintha csak flörtölni szeretne velük. Aztán, amikor már érződik, hogy nem bír saját gusztustalan, tenyérbemászó modorával rögvest azonnal kikapja a férfi író ujjai közül a papírt, hogy a megalázott, porig sújtott szerencsétlen még véletlenül se legyen képes akárcsak legalább egyetlen árválkodó kérdésre megadni a választ.
- Mindenki rakja le az írószerszámát! - parancsolja komolyan. Erre a teremben üldögélő tizenöt fős csoport egyszerre teszi le enyhén asztalon kopogó tollaikat, melyben már benne van a bukás tartós szele, ugyanis, aki itt nem megy át, az sajnos kénytelen tovább hurcolni magával a sikertelen vizsgáit egészen a diplomaosztásig, vagy még tovább...
- Na? Hogy ment édesem! - szólítja meg csoporttársa, akibe fülig belezúgott, de verseken kívül más egyéb ritkán történt közöttük, pedig úgy tűnt a csinos hölgy is nagyon szeretné.
- Szerintem nem fog sikerülni! - szögezi le megkeseredett kiábrándultsággal. - Egyszerűen nincs olyan szerencsém! - szögezi le szomorkásan.
- Jaj, ugyan már! Ne legyél ennyire pesszó! - mosolyodik el elbűvölő bájosan a barátnő. - Tudod mi kell most neked?! Egy nagyadag forró csoki! Tudok is egy helyet, ahol istenien készítik. Ha van kedved szívesen elviszlek!
A férfi még mindig az esetleges kockázatokat igyekszik felmérni. Ha most megbukik akkor nem mehet se szintagma, se mondattanra, de hát ez nem újdonság, azok után, hogy hogyan bántnak el vele szófajtanból.
- Szívesen lógnék veled drágám! - szól halk, suttogó hangon egyenesen a hölgy fülébe, melyet cserfesen vállig érő haját hátra simítja, hogy jobban hallhassa a férfi szavait.
- Ez nagyszerű! Olyan boldog vagyok! - könnyed puszit ad a férfi frissen borotvált arcára, és mikor arcuk enyhén összeér, mintha szívük is azonmód veszett dobogásba kezdene, melyet eléggé nehéz, s körülményes lehet továbbra is titokban tartani.
Az óra hamar véget ért. Mindenki gyorsított ütemben pakolgat, elvégre jó volna az ünnepek idejére kicsit hazakuncsorogni a koleszból. S míg a hölgyemény barátnői kedvesen mindenkitől búcsúzkodnak a hölgy is kellemes ünnepeket igyekszik kívánni mindenkinek.
- Aztán vigyázzatok magatokra csajszik, és csak mértékkel a Jegermaisterekkel! - jegyzi meg kuncogva, mert egyszer vele is sikeresen megkóstoltatták a nyolcvanöt százalékos diópálinkát, és másnapi macskajajos állapotában már korántsem volt annyira barátságos, és kedves, sokkal inkább holtfáradt, és tohonya.
A férfi is összepakol. Mintha ebben a pillanatban világosodott volna meg, és érette volna meg a világ összetett összefüggéseit; nem mi irányítjuk saját életünket, sokkal inkább egy ismeretlen erő, melyet sorsnak nevezünk. Hanyag módon hóna alá csapja szürkés aktatáskáját, majd kissé meglepődik, amikor a csinos hölgyemény télikabátos karjába karol, egészen közel simul hozzá, és így lépnek ki a még mindig jócskán havazó utcára.
- Szerintem nagyon kedves gesztus volt a szaloncukrozás... - jegyzi meg bókként a hölgy. Igazából az a terve, hogy mindenképp megpróbálja elterelni a férfi szomorkás gondolatait.
- Tudod eredetileg anyukám volt az értelmi szerző, én csak az ő utasításait követtem... - hangja már megint annyira magyarázkodó, mintha örökösen kifogások hálójában kellene vergődnie, hogy talpon maradhasson, és túlélje a mindennapok megpróbáltatásait.
- Hát akkor isten éltesse az anyukákat! Mondd meg neki, hogy fantasztikus fia van! - gyöngéden fölpipiskedik és megcsókolja a férfi pisze orrát, majd száját is. - Hmm! Finom ízed van!
Befordulnak a sarkon, ahol egy büfészerű, aprócska kávézó áll, és a hölgy azonnal belép a csilingelő ajtón, a férfi is követi. A hölgy rögtön letegezi az egyik raszta frizurás hippi külsejű nomád srácot, és kér két extrahabos forró csokit, amit a másik srác már el is készít. Alig hét perc az egész. A hippi srác kicsit életuntan közli a fizetendő összeget, majd mikor elvette a papírpénzt odanyújtja a két magasított papírpohárban kínált italt.
- Köszönöm! - feleli a hölgy, és máris visszatér a férfihoz, aki - ki tudja milyen okból -, most sikeresen kiszúrta magának a kis kávézó legtávolabbi, legsötétebb, meghitt zugát, és ott kuporog, akár valami nagyra nőtt kísértet, vagy mélabús árnyék.
- Csak hogy végre megtaláltalak! Tessék parancsolj! - nyújtja át a kellemesen meleg italt, és mikor ujjaik összeérnek megint kellemes bizsergés fut át szívük tájékán. - Figyelj nem muszáj ennyire távol ölnünk, de ha ennyire szeretnéd nem ellenkezem! - mintha a hölgy titkon megérette volna, hogy a férfi sosem szeret vegyülni, nehogy ezzel veszélybe sodorja ingatagnak vélt, személyes benső énjét. Leülnek a hátsó asztaloknál, amely homályban leledzik.
- Ugye mennyire kellemes itt? - kérdezi a hölgy, csakhogy megtörhesse a csendet, és kicsit jobb kedvet varázsoljon.
- Ne haragudj kérlek. - kér bocsánatot a férfi. - Ma nem vagyok valami jó társaság. De nagyon örülök, hogy veled lehetek. - jelenti ki, és ez két éves ismeretségükben azért mégiscsak valamicske előrelépést jelent.
- Figyelj! Akár sikerül a nyelvtöri doga, akár nem én melletted vagyok, mert fontos vagy nekem... - feleli, majd kinyújtja egészen vékony, hideg kezét, és engedi, hogy a férfi lehelete jólesőn felmelegítse. Itt ücsörögnek már fél óráig, és mikor már kényelmesen megitták forró csokijuk együtt indulnak el a Rákóczi út irányába bizakodván a kimondatlanban; együtt fognak maradni!