Kortárs ponyva

2019.okt.18.
Írta: Tasi83 Szólj hozzá!

Új Novella





MIÉRT SÁRGA A HOLD? 



Ketten mentek az erdei úton. Egészen pontosan egy afféle meglehetősen poros, első szemlátomásra roppant barátságtalan afféle kő zúzalékos, makadámút volt ez, mely a külső lakótelepi utat kötötte össze a Budaörsre tartó főútvonallal. Apa és fia.

Az apa olyan negyven év körüli, magas, vállas, zöldszemű, rendkívül viharvert, megtépázott. A fiúcska kicsit kövérkés, alacsony, törpe, amolyan félénk pingvinforma. A fiúcskán mindvégig erősen érződött, hogy minden cselekedetével egyes egyedül az apja jóindulatát, és elismerését szeretné elnyerni, mint azokon a régi vurstlis puskák játékoknál, amikor a nyereménymackót annak adjuk inkább, akinek nem sikerült eltalálnia Donald kacsát.

A férfi hosszú, idegesen rohanó lépésekhez szokott, és bizony-bizony jócskán hosszú időbe telt, míg hozzászokott egyetlen fia ügyetlenül bukdácsoló lepéseihez, melyek – a maguk természetességében -, sokkalta kisebbek, és tömzsibbek is voltak.

Hétköznap kora délután lévén a kutya sem járt errefelé, hiszen minden valamirevaló ember, akinek valami ügyes-bajos elintéznivalója csak akadt Budaörs felé vagy autóba, vagy buszra szállt. Senki sem kockáztatta meg, hogy hétköznapi, vagy adott esetben éppen munkaruhájában vágjon át a poros, és meglehetősen lakatlanul elhagyatott mezőségi területen.

Az őszi évszakban mindig hatalmasra nőtt aranyló, vagy alkonyvörös-színű leveleket hullattak errefelé a nagyobb méretű gesztenyefák, és a kisebb fák ágain, mintha mézből lettek volna a hozzájuk tapadt harmatcseppek az ikrásodott fény mintha huncutul játékot játszott volna velük. Valahol éles, kedvetlen, és szomorkás kutyavonyítás hasított bele a harmonikus csendbe. Apa és fia szótlanul mentek előbb egyszerre, majd amikor mindketten belátták, hogy merő képtelenségnek tűnik betartani az ütemet az apuka rendre megelőzte a fiát, és utána percekig várnia kellett, míg a kisfiú beéri. Nem fogták meg egymás kezét. Valahogy úgy gondolták, hogy férfiak közt ez nem szokás. A fiú folyamatosan arra gondolt, hogy vajon neki miért kell minden egyes nap megharcolnia, és bebizonyítania, hogy ő is ér annyit, mint akárki más, hogy elnyerhesse apja megbecsülését, és szeretetét, az apuka pedig azon morfondírozott, hogyha ő, és felesége esetleg váratlanul meghalnak miként is boldogulhatna reménytelenül elvesztett, szinte gyámoltalan gyermekük a veszélyes nagyvilágban? Az apa kicsit szégyenkezve, mégis elfogódottan időnként hátra szólt a jócskán lemaradó gyereknek:

– Na? Hogy bírod az iramot nagyfiú? Ne álljunk meg pihenni kicsit? – mintha kekeckedő, tréfálkozó hangjában is érződött volna valami sérelemfajta azért, mert fia sokkal érzékenyebb, sebezhetőbb volt, mint akár vele egykorú társai. Mintha a szokásos apai bátorítás, vagy éppen bátorságpróba a nyilvános megaláztatás egy sajátságos kifejezése, és leckéje is lett volna a gyerekre nézve, mondván; jobb lesz, ha felkészül fokozatosan a valódi életre, hiszen szülei sem élnek majd örökké, és nem foghatják mindig csenevész, tömzsi kezeit.

Az apa feje mindig tele volt kreatív, furmányos tervekkel. Mintha mindig is a jövőben gondolkodott volna, és ezáltal inkább távlati, és nem jelenre fókuszáló elképzelésekkel rendelkezett. Mintha saját elképzeléseit szerette volna a fiában megvalósítani, és bár a fiúnak egészen más véleménye volt szinte mindenről ez cseppet sem zavarta, vagy akadályozta meg, hogy mindig az ő akarata érvényesüljön.

„Teljesen elképzelhetetlen, hogy bármelyik megrögződött szokásáról valaha is lemondjon! A két doboz cigarettát, és az egy dobozos sört szokásosan most is megengedte magának. Úgy érezhette ezzel nem árt senkinek, és nem is árulja el önmagát! Elvégre már tizenkét éves kora óta keményen húzta az igát nap, mint nap, és nem volt különösebb eset, hogy a szombat-vasárnapjait is felelősségteljesen feláldozta csakhogy valamivel több fizetés üthesse a markát. Új életmódot kellene váltania! – vélekedett tovább. Hiszen a dohányzás, és a magas vérnyomás csak a frusztrációt, és a stresszt növeli, amitől megnőhet az infarktusok, és különféle érrendszeri megbetegedések tartós kockázata.

„De hát akkor mi a fenének is élek én? – tette fel magának a kérdést, - ha már mindenről le kell, hogy mondjak!”

Pedig de szép is lehetne valahol távol a  város ősi, monoton nyüzsgő zajától. Nyugodt, kertvárosi környezet, ahol a gyerek még talán kedvére játszhat is a saját kertben felállított hintán, vagy felhúzott sátorban. A lényeg, hogy jól érezze magát, és sok új barátot szerezzen. Ő maga az asszonnyal kicsit elutazna kikapcsolódni valami meleg, tengerparti helyre. Talán a felesége is megenyhülhetne, és szerethetné kicsit, mert az utóbbi években úgy vette észre, mintha szándékosan is hanyagolná, és nem fordítana rá kellő figyelmet. Nemsokára úgy is jön majd a születésnapja, és akkor megveszi neki azt az aranymedált, amire már úgy fáj a foga, és amiért legalább már fél éve nyüstöli a fülét. Nehéz dolgok ezek, nagyon nehezek…

Sóhajtott. Az öreg szakáccsal, akinek pirospozsgás arca volt, és saját főzőműsorát minden hétvégén bejátszotta a tévé a virágboltban futott össze.

– Nocsak, nocsak! Szép jó napot kedves Uram! – üdvözölte kézfogással a szakács. Kimondottan jólesett hiúságának, hogy végre őt is egyenrangú emberszámba veszik.

– Jó napot Lacikám! Hát hogy vagyunk? Az unokák? – kedélyes csevegésre rendezkedett be, és társasági emberként a kedves közvetlenséget részesítette előnyben.

– Hát igen… - mélázott kicsit az öreg. – A család az élet értelme. Úgy nőnek ezek a mai gyerekek, akár a bolondgomba.

– Nekem is van egy nyolcéves fiam! Kicsit félszeg és gyámoltalan, mégis jólesik, ha együtt lehetek vele! – igyekezett hangjába annyi büszkeséget belecsempészni, amennyi csak belefért, de nem sikerült a dolog, mert a tapasztalt szakács egyből észrevette, hogy valami baj lehet.

– Mondja csak Szokolics Úr? Talán valami baj van?!

Az apuka rögtön átlátta az egész szituációt, és azt, hogy egy léleklátó, bölcs emberrel szemben nem volna szabad a hazugság mentőövébe kapaszkodnia.

– Tudja kedves Lacikám az a helyzet, hogy a fiammal mintha egyre inkább eltávolodnánk egymástól! Nálunk nem volt divat a közös családi programok szervezése, max annyi, hogy meglátogattuk a nagyszülőket. A munkám is teljesen kimerít! A feleségem mindig megemlíti, hogy miért nem nézek már olyan foglalkozás után, ami nem jelent ekkora megterhelést, és állandó lelki, idegi kimerültséget.

– Mivel foglalkozik?

Őszintesége egyszerre bátorította, és rögtön meg is nyugtatta.

– Villamosvezető vagyok!

– Komoly, felelősségteljes munka! – hümmögte az öreg. – De azért, ha a dolgok mélyére lát, csak akad valami megoldás!

– Ez nagyon bonyolult dolog! Manapság, ha az ember jobban körülnéz azt látja, hogy egy-egy álláshoz nem elég a szakértelem, de szükséges hozzá a kapcsolat, és néminemű protekció!

– Hát ha csak az kell, én tudnék Önnek egy vezetői állást ajánlani? Annyi lenne a dolga, hogy a gyorsfagyasztott élelmiszert kellene egyik állomásról a másikra vinnie!

Az apukának hirtelen felcsillant a szeme az ötlet hallatán, majd megint visszasüllyedt a kezdeti, kicsit komor állapotba.

– Ez tényleg nagyon jól hangzik, csak a feleségemmel is meg kellene beszélnem a dolgokat, és ekkora váltásra nem vállalkozhatok, mert a fiam még iskolás, és ha megint elköltözünk akkor felborul eddigi megszokott élete!

– Tökéletesen igaza van kedves Uram! Én adok önnek egy névjegyet, és ha bármire szüksége lenne állok mindenben a rendelkezésére! – az öreg fogta az előre díszes papírosba csomagolt világszép virágcsokrot, és máris kilépett az üzletből.

Mikor Szokolics hazament, akár egy ujjongó gyerek önfeledt örömmel újságolta, hogy egy híres emberrel találkozhatott.

– Drágám! Képzeld csak! Kivel futottam össze a virágosnál?! El se fogod hinni!

Felesége éppen főzött valamit, és kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy megint végig hallgassa férje történeteit. Kissé fásultan legyintett.

– Hát tudod az a jópofa szakács a tévéből a Laci bácsi!

– Ne beszélj! Tényleg? – hitetlenkedett az asszony.

– Úgy igaz, mint ahogy itt állok! Kedvesen, barátok módjára elbeszélgettünk egy kicsit! Képzeld még új állást is tudott ajánlani nekem!

– Elfogadtad az állást? – kérdezett vissza az asszony, aki egy pillanatra aggódó, és feszült lett, mert azt hihette megint meg kell változtatniuk eddigi életmódjukat.

– Azt mondtam neki, hogy ez egy komoly döntés, és majd megbeszélem veletek! Semmit sem szabad elkapkodni! Még a névjegyét is ideadta! – úgy halászta ki kopottas dzsekijéből a szakács kartonszerű névjegyét, mintha egy valóban felbecsülhetetlen kincset őrizgetett volna egészen mostanáig.

– Oh! – sóhajtott fel a feleség. – Ezt a meglepetést! – úgy vizsgálgatta, nézegette hosszú, vékony ujjai között a kartonlapot, mintha becses ékszerről lenne szó, majd visszaadta. – Őrizd meg jól, hátha még szükségünk lehet rá!

Ahogy a napok jöttek, mentek sokszor úgy érezte, mintha vastag, szurkos, nehéz rétegek rakódnának rá, melyek szabályosan megfojtják a további távlati elképzeléseit. Mintha valaki titokban megfogott volna egy ollót, és egyszerűen elvágta volna életének hosszanti cérnáját, hogy minden véget érjen.

Volt valami önzőség abban, hogy fia csak az anyját szerette. Mintha össze lettek volna nőve; az anyjával közös hullámhosszon voltak szinte mindenben, és ha esetleg neki volt egy jó ötlete, hogy hármasban szervezhetnének egy programot, vagy felajánlotta, hogy menjenek moziba a legújabb rajzfilm kapcsán mindig nemleges válaszokba botlott.

– Te is tudod, hogy hétvégén meg kell látogatnunk anyádékat! Rajtunk kívül nem sok emberre számíthatnak! – volt a válasz.

Fia pufók, kis tömzsi testével tényleg úgy néz ki, akár egy barátságos kis pingvin, vagy éppen madárfióka. Legszívesebben az anya mindig sötétbarnás, drótszőrű, rövid haját simogatná! De hát már régen nem csecsemő! Lassan betölti a tíz évet, és onnantól egyre nehezebb lesz vele, hiszen beköszönt az átkos kamaszkor, amikor önmagát fogja keresni!

Ahogy egyre közelebb érkeztek a kültéri buszmegállóhoz, mely szinte elhagyatottan álldogált az  útszéli zöldségesstand mellett az apuka azt érezte, milyen fantasztikus érzés volt, amikor csecsemőként esténként ő fürdethette, pelenkázhatta fiában megtalált törékeny emberi valóságot. És most mégis mennyire távol került tőle.

Nem is tudhatta igazán, hogy mi változhatott meg ennyire? A hozzáállás, vagy hogy munkája során egyre kiszolgáltatottabb, egyre feszültebb, egyre idegesebbé vált, aki gyakorta hazahozta a munkáját is, mert úgy érezte felelősséggel tartozik örökösen önző kollegái, beosztottjai miatt? Talán. Talán az ember mindig felismeri, hogy a változásban a lelke fokozatosan elmagányosodik, hiszen ha mindig lenne valaki, aki meghallgatja az örömöt-bánatot a kiegyensúlyozottság és a harmónia sem volna annyira kivételes, vagy éppen egyedi szükségállapot. Aztán eszébe jutott, hogy egyre durvábban, és erőszakosabban viselkedik a fiával. A minap is, amikor azokkal az idétlen robotokkal, meg akciófiguráival játszott, miután mindig megírta a leckéjét állandóan elkezdte nyaggatni, hogy miért sárga a hold meg ehhez fogható szánalmas baromságok! Micsoda kérdés!

– Apa? Miért sárga a hold?

– Édes kicsi fiam! Látod! Apu most elfoglalt, maradj csendben, és játszál!

– Apu! Miért sárga a hold?

– Ugye nem hagysz békén! Honnan a fenéből tudnám, hogy a hold miért sárga?! Talán mert valaki befestette! – ekkor rendszerint csak az önző indulat beszélt belőle. Beletelt bőséges két, másfél órába, mire annyira sikeredett elgondolkoznia a megtörtént dolgokról, hogy kicsit megértőbbnek, megbocsátóbbnak mutatkozzék egy nyolcéves gyerekkel szemben.

– Apu? Miért haragszol rám?! – kérdezte a gyerek.

– Azért, mert folyton a lábam alatt vagy! Maradj kicsit csendben az Isten áldjon meg! Most fontosabb dolgom van! – annyira képes volt ordítani, kiabálni, hogy észre vette, és a gyerek aprócska zöld szemeiből máris patakokban csörgedezni kezdett az árválkodó könnycsepp.

– Nesze! – odahajította neki a papír zsebkendős zacskót. –Mindig rendesen fújd ki az orrodat, ha nem akarsz homloküreg-gyulladást kapni! – azzal visszatért munkájához. Az íróasztal fölé görnyedt, mint aki erősen koncentrál valamilyen megoldhatatlan probléma miatt, és képtelen mással foglalkozni.

Pedig, ha belegondolt amikor ő volt gyerek nyolcéves korára már olyan önállósággal, és fegyelemmel bírt, hogy a társait tartotta gyerekesnek, hogy állandóan a játszótér szomszédságában őgyelegtek, vagy mullatták az időt.  

Fia berohant a gyerekszobába és szokásához híven bebújt a kiságya alá, ahol a szörnyek, és a gonosz koboldok nem érhették el, és talán apja meggondolatlan haragja sem…

Bőséges három órába telt mire sikerült összekalapálnia mesterséges villanyfény bántó fénye mellett azokat a fontos dolgait, melyek nélkülözhetetlenek voltak munkája szempontjából. Majd rögtön rátelepedett a lelkiismeret-furdalás bántó, nehézkes mumusa.

„Miért kellett így veszekednek, kiabálnod azzal a gyerekkel?! Hiszen még kicsi! Nem értheti a felnőttes dolgokat! Miért vagy ennyire makacs, önző, keményfejű?!” – vallatta magát, míg elért a gyerekszoba ajtajáig.

„Talán jobb lenne, ha kivételesen kopogtatna! Ami egyáltalán nem volt szokása! Ha akart valamit mindig megtette!”

Háromszor kopogott. Hogy miért? Nem tudta. Válasz sohasem kapott az ajtón túlról, most mégis belépett.

Nyolcéves fia ott kuporgott az ágy alatt, és reszketett akár a nyárfalevél. Először azt gondolta elment valamelyik osztálytársához, hogy együtt játszanak, és legkésőbb majd késő estére visszajön. De nem így történt.

Leült a kis, fából készített pricsszerű ágyra, és mintha csak önmagához beszélne rákezdte:

– Ne haragudj rám, amiért ordítottam, és ingerült voltam! Tudod a felnőttek problémái nagyon sokszor igen-igen komolyak, és zavarosak tudnak lenni, és sajnos ez a családjukon, vagy hozzátartozójukon csapódik le! Te nem tehetsz semmiről! Még most is szeretlek téged csak nagyon nehéz kimutatnom… - az utolsó mondatoknál jó lett volna sírnia egy kicsit, hogy tisztuljon a felgyülemlett több sebből vérző szomorúsága, de az istennek se ment.

A fiúcska óvatosan közelebb húzódzkodott; egyre közelebb láthatta apja vaskos, melegítőnadrágba csomagolt lábszárát.

– Szeretnék bízni benned kisöreg! Anyádnak légy szíves ne szólj erről a mostani dologról, mert nem szeretném felidegesíteni! – szándékosan halkan beszélt, mégis érezhető volt a hangján, ha nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogy ő akarja még baj is lehet belőle, újfent. – Jó lenne, ha megint minden olyan volna mint rég…

A fiúcska most megszólalt. Vékony, szinte alig hallható egérhangján csak ennyit kérdezett:

– Apu? Miért sárga a hold?

– Valaki befestette! – szólt a válasz.

Új Novella





ÖRÖK DILEMMA




A külvilág szemében egyáltalán nem volt ismeretes, hogy vajon miért maradhatott szűz Gusztics Johanna egészen párkapcsolata kezdetéig. Kényelemről szó sincs. Mások szerint kísérletező nő volt egész életében, így tehát arra volt kíváncsi, hogy vajon melyik párkapcsolat is hozhatja meg számára a beteljesült boldogságot. Barátnői szép számmal akadtak – főként a két tannyelvű gimnáziumból, ahova járt, és mivel a barátnői – jobbára mindannyian vagy a szalagavatóra, vagy az érettségi bankett utáni görbe, bohém éjszakára tartogatták szüzességüket a világ  legtermészetesebb dolga lett volna, hogy Johanna is kimutatja foga fehérjét, és vagány hölgy módjára lefekszik a számára kijelölt álompasival. Amikor megismerhettem, és kicsit mesélt az életéről, és arról a groteszk, szemétláda világról – melyben -, állítása szerint mindannyiunknak ha tetszik, ha nem meg kell tanulnunk élni, és boldogulni elsőre egy velejéig bipoláris, és kicsit depresszióra hajlamos, állandóan fekete bőrcuccokban flangáló, fekete körömet, és fekete rúzst viselő hölgyet ismerhettem meg, aki egyéni, ellenállását, és tiltakozását szerette volna mindenáron érvényesíteni, és keresztülvinni a világgal szemben, miközben önmaga is tinédzserkorú lázadását élte a huszonéves, fiatal felnőttek bőrébe bújva. Néha sokszor gondolkodtam rajta, hogy tüneményes, és imádni váló kislány lehetett kisgyerekkorában; valószínűleg a legtöbb felnőttet azonnal elbűvölte angyali, imádni váló, bájosan pajkos kispolgári lénye, mely aztán a kamaszkori, vad, bohém tombolással, és testének megváltozásával felébresztette benne az érzéki nőt.

Meglehetősen pikáns, csípős aranyköpései, és a fogyasztói társadalomról felállított megtörhetetlen elmélete mégis valahogy azonnali láncreakciót indított el a legtöbb alfa hímben, vagy kigyúrt tesztoszteron-titánban, akivel valaha is kapcsolatba keveredett. Néhány év elteltével, amikor újra megnézhettem nyilvános, ismerősöknek fenntartott közösségi média profilját és láttam rajongásig szereti kiskutyáját, mintha én is megéreztem volna azt, hogy örökké változó, zabolázhatatlan, és nyughatatlan lelke békére, és boldogságra találhatott. Persze most is hallom a hangját, amint felkiált, és hevesen gesztikulálva tiltakozó támadásba kezd, és a gyanútlanok számára szinte hevesen, temperamentumosan érvel, és kijelenti: – Kérlek, az nem úgy van, mert én jobban tudom ezt mint mondjuk te!

Emlékszem arra a zimankós, barátságtalan ősz eleji szeptemberre, amikor először foglaltam helyet az egyetemi aulában, hogy elfogyaszthassam otthonról hozott kissé szottyat, fonnyadt szendvicsemet. Azt vettem észre, hogy egyszer csak feltűnően közel ült le mellém, és egy kis idő múlva máris úgy bámul rám, mintha földönkívüli lennék, vagy mint olyasvalaki, aki még életében nem láthatott a húszas évek elején járó férfit.

Azon a napon éppen egy másik hölgyet vártam, mert mivel még nem ismertem annyira csoporttársaimat önkéntelenül is muszáj volt kiépítenem a magam bizalmi hálóit, hogy az ember kire támaszkodhat, és kire nem. Amikor tizenöt perc múltán a termetes, gazdaasszonyforma könyvtárszakos, végzős hallgató megjelent az aulában, és visszaintegetett, majd oda is lépett puffos, kényelmes székemhez Johanna gyönyörű gombszemei hirtelen mérgező szikraátkokat küldtek az ismeretlen lány felé. Alkalmazott pszichológiában ismeretes, ha egy férfi féltékenységet szeretne kiváltani a gyengébbik nem tagjaiból, akkor ahhoz egy másik csinosabb, és bombázóbb nőre van szüksége!

– Szia Robi! Na, mesélj? Milyen volt a házisárkánnyal az óra? Sikerült túlélni a hangtant?

– Szervusz! Hát… ami azt illeti hajszálon függött az életünk! állítólag már következő órán zárthelyit akar íratni a görény! Szerinted?

– Próbáljatok felkészülni valami kisebb puskával, ha minden kötél szakad! A legfontosabb, hogy bármi áron muszáj elérnetek a hatvankét pontot, hogy elégségest kaphassatok! – adott jó tanácsokat. – Apropó! Elhoztam az új jegyzeteket, és ha már itt tartunk itt az órarend is! Lefénymásolva, frissen, ropogósan! – nyújtotta át a vastagra sikerült paksamétát.

– Hát… ez nagyszerű! Nagyon köszönöm! Mihez is kezdenék nélküled? – próbáltam bárgyún, idiótán mosolyogni. Igaz, nem tudom mennyire sikerült a szimpátiát kiváltanom belőle.

– Te csak legyél magabiztos! Ne lássa rajtad az öreglány, hogy összeszarod magad, és figyeld meg át fogsz menni! Ne haragudj, de most már mennem kell, mert nemsokára nekem is dogát kell írnom! De majd beszélünk még! – azzal fogta magát, és elsietett.

– Nocsak, nocsak! – kapta fel kíváncsian a fejét Johanna. – Nem is mondtad, hogy barátnőd van? És ráadásul ennyire rövid idő alatt! Ez ám a csúcstartó rekord! Gratulálok! – kissé cinikusan párszor összeverte mindkét tenyerét a levegőben. – Kicsit kezdek féltékeny lenni! Feltehetek egy személyes hangvételű kérdést?!

– Hogyne! Természetesen! – fordultam feléje, mert azt mondták ilyen helyzetekben fontos a higgadtság mellett az intenzív szemkontaktus fenntartása.

– Arra gondoltam, hogy kicsit jobban is megismerhetnénk egymást, és kipróbálhatnánk új szexuális zónákat egymás testén! – kéjesen, izgatón megnyalta enyhén telt felső ajka szegletét. Kissé provokatívra, kirívóra sikeredett ez a különös, furcsa közeledése. Mondanom sem kell, hogy én pedig pirultam, akár egy megérett vadalma, vagy enyhén túlsúlyban szenvedő, főtt rák.

– Olyan izgató vagy, amikor zavarban vagy! – folytatta tovább, de ezúttal szándékosan incselkedően, búgó hanggal.

– Ö… - nagyokat nyeltem a félrenyelt szívó szálas üdítőmből, melyet szendvicsemhez fogyasztottam. – Igazán… megtisztelsz… de ehhez talán… ö… jobb volna… ö… beszélgetni… egy kicsit… - zavarom, és tétovaságom már-már olyan egyetemes méreteket öltött, hogy izzadságom fokozatosan borította el egész testemet. Valósággal tocsogtam a verejtékben. Úgy tűnt, hogy neki bizonyára azok a pasik jönnek be, akik méltán lehetnek tétovák, önmagukban is félszegek, és önbizalom hiányosak, mert egyszer csak azt kezdtem észre venni, hogy egyre közelebb, és közelebb ült hozzám, míg végül már csupán pár milliméter választott el minket egymástól.

– Szerinted szép vagyok? – kérdezte, miközben én szendvicsem maradékát igyekeztem elfogyasztani még az órakezdés előtt.

– Hát… persze! Még szép! – hebegtem.

– Mi az ami tetszik rajtam? – egyre kíváncsibb lett, ahogy a felhozott témát feszegetni kezdte.

– Gyönyörű, mélyen érző barna szemeid vannak!

– És még?

– Alkony vörös szád olyan mint egy romantikus költemény…

– Még! – kérése váratlanul már átcsapott követelésbe, és mohóságba.

– Hangod olyan akár az esőcsepp gyöngye a tó vizén.

Váratlanul egy másik szintén hölgy csoporttársam benyögte:

– Jaj! Fogjátok már be! Menjetek szobára könyörgöm, ha prütykölni akartok!

Ez nem volt éppen szép kifejezés tőle, hogy tomboló hormon háztartásainkat átmenetileg lecsillapíthassuk.

– De ugye valami mégsem tetszik rajtam?! – Panni ezt már valósággal fenyegetőzve kérdezte, és látszott rajta, ha az adott illető rossz választ ad bármikor elvághatja a torkát.

– Én… nem is tudom, hogy erre mi a jó válasz…?

– Nem látod te szánalmas seggfej, hogy arra kíváncsi Panni, hogy tetszik-e neked a szájpiercingje?! – vette át a szót megint az előbbi rámenős csoporttársnő.

Panni szemében éles fény kezdett ide-oda villogni. Mintha egy olyan útjelző lámpa előtt várakozna az ember a feltorlódott forgalomban, ami még nem döntötte el önmagában, hogy átengedje-e áldozatait, vagy hagyja, hadd várakozzanak idegtépőn még legalább fél órán át.

– Szerintem nagyon extravagáns, és egyszersmind vagány külsőt kölcsönöz neked! – gyáván hangoztak ezek a szavak, mégis ahogy utóbb ki tudtam venni, és megtudtam ítélni hordozhattak azért néminemű igazságtartalmat is, mert Panni lecsapott húsos, kövér számra, és apró, hegyes nyelvét majdnem sikeresen eldugta egészen a torkomig, hogy szinte alig jutottam életmentő levegőhöz.

Közel ötperces általános vidámságot, és közröhejt kiváltó csókjelenetünk után – amit a barátnők egymás között csaptak, Panni kicsit megrészegülten a romantikus csókjától kijelentette, hogy ilyen fantasztikus élményben eddig nem sokszor lehetett része.

– Olyan kis… cukorfalat vagy! – jegyezte meg kicsit később.

– Kedves barátnőm! Én el sem hiszem, hogy neked is éppen egy ilyen önző kövér meztelencsigával kellett elsőre smárolnod! – fakadt ki az ügyeletes barátnő, aki persze mindent jobban tudott, mint más.

– Szerintem nagyon szigorú vagy Robikával! Ő talpig úriember, amit viszont a te pasijaidról már nem mondható el!

– Ha jót akarsz kis anyám akkor ezt az utóbbi mondatot most rögtön visszaszívod, mert különben nagyon gonosz leszek veled! – és fél percig valóságban is beállt a világháborús helyzet a két legjobb barátnő között.

– Hé, csajok! Nyugodjatok már le! Ha nem vették még észre nemsokára zárthelyit kell írni nyelvészetből! – vetette közbe tudós Eszter, aki valójában a Természettudományi Kar matematika szakát nézte ki magának, mégis a bölcsészetre vették fel. – Szerintem inkább támogatnunk kellene egymást, és nem átvágni a másik torkát!

– Igen! Lássuk be Esztinek mindenben igaza van! – vetette közbe egy másik feltűnően csinos hölgyemény, aki azzal szerzett gyors hírnevet magának, hogy feladatait, mindig más úriemberekkel végeztette, és még így is átment gördülékenyen a vizsgákon.

– Érdekel is engem, hogy Panni kivel smárol?! Én csak azt mondtam, hogy Robi egy kissé debil! Szóval… nem átlagosan is hülye!

– Szívd vissza de most rögtön! – szólt Panni, és már pattanásig fajult a helyzet. Könnyen megeshetett volna, hogy a két legjobb barátnő egymásnak ugrik, és már csak az iszap hiányzik.

– Kérlek… benneteket… próbáltam menteni a menthetőt. –Nemsokára mindannyian úgy is oltári nagy bajban leszünk, mert ti is tudjátok, hogy Éva néni valóságos hárpia, ha a jegyekről van szó! Szerintem puskáznunk kellene, de úgy, hogy meg ne lássa! – szóltam, eleinte olyan halkan, hogy csak a jó hallók, vagy a szemfülesebbek vették észre.

– Csajok! Robika még gondolkodni is képes! Hé, kis haver! Ez volt eddig a legjobb aranyköpésed! Szerintem hallgatnunk kellene rá! Ki ért egyet?! – azzal máris magasba emelte a kezét.

– Én biztosan nem! – már megint a kotnyeles csoporttársnő volt az, aki feleslegesen tovább akarta szítani a tüzet. De úgy tűnt az aulában, hogy mindenki fölrakta a kezét; Panni egyszerre mind a kettőt.

A dolog természetes végkifejlete az lett, hogy az adott tiltakozót egységesen leszavazták. Utána mindenki ment nyelvtörténeti zárthelyit írni.

Azt hiszem Johanna egész extravagáns, és vagánynak mondott életét megmérgezte a tudat, hogy határozottnak, temperamentumosnak lássák, mégis kínzóan vágyott rá, hogy egyszerre lehessen tüneményes, bájos, és angyali. Minden tettében, és szokásában a kettősség dominanciája jellemezte.

Az embernek ösztönösen az volt az érzése, hogy ez a fajta különleges, és csábító kettősség egyszerre lehúzza és fel is emeli őt, attól függően, hogy éppen aznap vajon milyen kedve is van. Valahányszor megkérdezett, hogy tetszik-e ő nekem, és én pirulva, tétován, szerencsétlenül ügyetlenkedve csak habogni tudtam, mint valami nagy szomorúságot, és vegyes keserűséget érzett volna aranyszíve mélyén, hogy nem voltam képes egyértelműen határozott, tehát bátorító, és helytálló választ adni számára.

Ha kicsit szemügyre vehettem extravagáns, és meglehetően hangsúlyozottan nőies ruhatárát egyértelműen kijelenthettem, hogy egy könnyed, csinos kis nyári szoknya is hihetetlenül stílusosan, és szépségesen állt volna karcsú termetéhez. Teste kicsi volt, és karcsúan megőrizte sportos kihangsúlyozottságát. Az ember nyugodtan hihette azt, amikor motorosokra jellemző talpig bőrszerelésben jött órákra, vagy előadásokra, hogy motorja valamelyik Kazinczy utcához közeli mellékutcában parkol, míg a bukósisakját valamelyik tesztoszteron-titán lovagja vigyázza, míg tanul.

Volt valami menekülő kedvesség egész sóhajtó, melegszívű pillantásában; mintha szemüveges, ragyogó gombszemeivel folyamatosan segítséget kért volna azért hogy barátokra, vagy megbízható szövetségesekre tehessen szert, ami valljuk be a mostani világban sem éppen egyszerű. Ha valami véletlenségből megsértette szinte esdeklő, szomorú nagy szeme beszélt, és vallott helyette, és tudható volt, hogy legközelebb azzal, aki szavakkal megbántotta többet már nem fog szóba állni. Nem lehetett tudni, hogy magánéletében szert tett-e kiegyensúlyozott párkapcsolatra, csupán annyit, hogy amíg egyetemre járt a megbízható barátait mindig közel tartotta magához.

Nem vagyok benne biztos, hogy nem-e kategorizálta, vagy csupán a legelső ismerkedés címén heccelte, cukkolta az embereket, hiszen arra volt kíváncsi, hogy kiben bízhat, és kiben nem. Sokszor úgy éreztem kicsit csalódik bennem, mert a maga kissé provokatív, később figyelmes módján mindent elkövetett, hogy megpróbálja megismerni lényem emberi, rejtettebb aspektusát.

Kicsit rejtélyesnek tűnhetett, hogy vajon miként, és hogyan őrizhette meg szinte szemérmesen saját lányságát? A társadalmi normák talán nem különösebben izgatták, hiszen a huszonéves felnőtt hölgyek már mutatkoztak férfiakkal, és előszeretettel bizonygatták, hogy tudnak flörtölni, csókolózni.

Azt hiszem a szeretet, szerelem neki valami olyan megingathatatlanul bizalmas, és egyszersmind hűséges együttélést jelenthetett, ami mentes azoktól az előítéletektől, melyek előbb-utóbb egyik, vagy másik fél hibájából beszennyezhetik. Számára a harmónia, kiegyensúlyozottság, és életének egyensúlya számított elsőrendűnek, ha a párkapcsolat szóba került, és ebből míg ismerhettem nem is engedett.

Mivel mindenkit kategorizált, és megpróbált rangsorolni egy kis idő múltán a legjobb barátnői is kisebbfajta távolságtartással kezdték őt kezelni. Nem közösítették ki, - mégis viselkedésükben változások mutatkoztak, ha Johannáról, vagy Johanna magánéletéről sustorogtak, pusmogtak.

Azt mondják, hogy a nők világát egy csodálatos, szinte álomszerű virágoskertnek kell elképzelni. Mégis, ha az ember tudatosan, részletekig menően végignézett Johanna fizikális alkatán első benyomása leginkább egy vadóc, mindenkivel haragban lévő, lázadó tinédzser bakfist láthatott. Mintha teste egy megfeszített óraműként működött volna, mely képtelen feszültségét levezetni, és lazítani egy kicsit. Ha kifújta a levegőt kicsiny mellkasa szépen ívesen emelkedett meg parányi keblét ringatva, mégis eggyé olvadva fekete, emos ruhájával. Rendkívül nehezére esett úgy mozogni, hogy azzal megerősíthesse saját nőiességének rejtett bájait. Volt benne valami türelmes, visszafogott vonás, mely kétségtelen egyedül csak az angyalokra jellemző. Vörösre festett, tüskés, rövid frizurájával provokatív tüntetésre szólította fel az új generáció tagjait. Ugyanakkor sosem engedte, hogy vibráló egyénisége gátló tényező legyen.

Azt hiszem titokban ő is érezhette, hogy elfogadják, és a több mint négy közös év elteltével szeretgetik. Amikor végeztünk az egyetem rettegett magyar-történelem szakán – igaz én egyedül csupán történelmi szakon, hála a közösségi média kapcsolatőrző, és teremtő digitális erejének rengeteg érdekes posztban máris tájékozódhattam, hogy melyik osztálytársamnak, csoporttársamnak hogyan alakul élete.

Szinte minden kánikulai nyáron kedvenc tengerparti üdülőhelyére utazott párjával. A Gibraltári-szoroshoz, majd ezt követte Antwerpen, és Anglia bizonyos része. Világutazóvá vált, és szerencsésen úgy tűnt, hogy a szerelem is rátalált. De akkor miért kellett annyira mániákus megszálltsággal ragaszkodni, és bizonygatnia, hogy temperamentumos, és vagány hölgy, annak ellenére, hogy hosszú, összezárt négy évünk alatt teljesen bebizonyíthatta ennek az ellenkezőjét?

Magánéletével kapcsolatosan állatszeretetét napi rendszerességgel közölte közösségi platformjain; buldogszerű kiskutyusával bejárták keresztül-kasul Spanyolország egzotikusabb vidékeit. Később állást kapott egy afféle felkapott kaszinóban, ahova módosabb, pénzesebb üzletemberek jártak. Lapokat számolt a kártyaasztalnál, és úgy nézett ki kiegyensúlyozott, és elégedett. Mégis, egy mosolynak főként egy hölgy esetében ragyognia kell, akár a legfényesebb csillagnak, vagy éppen üstökösnek, és ez egyre ritkábban fordulhatott csupán elő.

Legújabb pasijával is úgy tűnt minden rendben; összeszoktak, összeköltöztek, és bár magánéletük senkire sem tartozó részét legfeljebb bizalmas hozzátartozóikkal vitatták meg, biztos voltam benne, hogy mivel Johanna erősen kötődött az édesanyához aki idehaza maradt, és nem ment vele külföldre minden aprólékos, vagy lényeges dolgot megoszt.

– Képzeld csak Robi! Hallottad?! – bökött oldalba egyik alkalommal a buszon az egyik régen nem látott egyetemi csoporttársam.

– Mi történt? Tűz van?!

– Hát, nagyon úgy tűnik, hogy a mi Johannák már legalább két éve nem szingli! És ez csakis jót jelenthet! – kuncogott, majd rejtélyes mosoly jelent meg harcsaszerű ajkán.

– Hajjaj! Már tudok róla! – legyintettem, mint akinek fontosabb dolgok járnak az eszében.

– Ezt meg honnan a fenéből tudod? – kérdése nyílt ellenségeskedést, lappangó konfrontációt tükrözött.

– Jaj, ne csináld már! Te sosem szoktad megnézni a Facebookot?!

– Nincs nekem idő arra! Egy jogi asszisztensnek manapság még a seggét sem lehet úgy megvakarnia, hogy ne csicskáztatnák! – kifújta magából a feszültséget, mely egész idő alatt nyomasztotta.

„Szépen felvitte a jó dolgodat valamelyik érdekkapcsolatod” – gondoltam. Bár illik hangsúlyoznom, hogy sem irigység, sem féltékenység nem bujkált bennem, de azért elgondolkodtatóvá tett, hogy egykori csoporttársam, akinek úgy kellett könyörögni, hogy az ég szerelmére olvassa már el legalább a Büszkeség és Balítéletet, vagy az Üvöltő szeleket máris a diplomája kézhezvétele után talált magának egy jól jövedelmező állást. Ez azért több volt, mint furcsaság.

Rám nézett farkas szemezve, mintha egyenesen kiakarná belőlem szippantani már eddig is meglévő, csenevész kis titkaimat.

– Gondoltad volna, hogy a mi kis Johannák szűz volt?! – kérdése nagyon is meglepett, és villámcsapásként hatott, de mégis igyekeztem türtőztetni magamat.

– Te most ugye viccelsz?! Egy ennyire nyíltan, provokatívan extravagáns, és tüntetően vagány csajszi? Még hogy szűz!

– Pedig így igaz! Én csak hallomásból tudok egy-két dolgot, de állítólag a volt legelső ex pasija csúnyán elbánt vele, és jócskán összetörte a szívét. Leakarta fektetni, hogy aztán dobja, de Johanna azonnal átlátott a szitán, és szakítottak! Azóta eltelt kilenc-tíz év alatt nem volt párkapcsolata! Szerintem amikor flörtölt veled valamit nagyon szeretett volna bebizonyítani elsősorban saját magának!

– Szerintem jófej csaj volt! Humoros, vicces, és szellemes!

Mindig is tudtam, hogy Johanna különlegesebb, mint az összes többi hölgy, akik minél előbb szabadulnánk nőiességük azonnali, és visszafordíthatatlan elvesztésétől. Mégis minden megtörtént felnőttes dolognak felelőssége van, így magamban tökéletesen igazat adtam Johanna tervének, hogy miért csupán csak egy kapcsolata volt, mielőtt találkozott volna jelenlegi pasijával.

– Hát… akkor én leszállok az Astoriánál! Te meddig mész?

– Én csak ide megyek a Rákóczi útra! De majd még beszélünk! Jelölj vissza a Facebookon! – kértem.

Egykori csoporttársam tüntető, kissé provokatív peckességgel leszállt a buszról, majd megindult munkahelye irányába. Látszott, benne is megindulhatott valami különös változás, ami a szabad szemnek – értelemszerűen -, láthatatlan. Pedig milyen jól működő, olajozott, és egymásért kitartó kis egyetemi társaság voltunk! Amint ballagtam a Rákóczi úton az egyik kedvenc könyvesboltom felé úgy éreztem újra megszállnak, belém költöznek az emlékek, amik kicsit segíthetnek feledtetni barátságok utáni tartós honvágyamat! 

Új vers






KÉNYSZERZUBONY-ODÜSSZEIA

 

Felkent kényszerzubbonyom tán mindig is készen állt. Mesterséges vágyaim mind beprogramozva; kiszolgáltatott, tudatos szorongás az ésszerűség határpontjai között. Az a legrosszabb, mikor zéró empátia-toleranciával akárhogy bebizonyíthatnám, hogy tán érek annyit mint akárki más a megélhetés szabályozásába is rút, evilági eszközökkel belekötnek.

Az optimális tűrésmértékem megijesztett viszolygást szül kóborló lelkem pitvarában, még kisfiús énem darabkáit könnycseppek rendre felsebzik. A jelenvalóságra való eltökélt ébredés mindig újabb kiábrándító meglepetése e mostani agyoncizellált cyber-korszak. – Szobasarkok ketrecei gyakorta vigyázzák álmaimat míg némán követő árnyékom falak börtön savján táncolva mereng.

Beszélő szemeimben régtől fogva gyanússá lettem a nagy egésznek. Lakótelepek bátran penészesedő, graffitis falára megint méltón rátapadt az aznapi, iszapos hányadék. Bukolikus, idilli panoráma-látkép már csak az érinthetetlen, vad természet sajátja; betondzsungelek mélyén plázázgató pocsolya-tündérkék smink s pasztellszínekké folynak szét, mert képtelenek voltak megtanulni az egyetemes, emberi leckét: a lelkeddel is láss, ne csupán szépségeket ajnározó szemeiddel.

A szemek hűsítő, friss mélyéről jégvirágos neszek törnek elő; szivárványok boltíve alatt kellene háborgó, önmagával is viaskodó lelkem elektronjait megnyugtatni s tán újból összebékíteni. – Most még egymásba gabalyodó, burukkoló galambok üldözik sivár-tanyás háztömbök szomszédságában a büszke fényt. A nap önmagát megalkotó tájfestőnek mutatja magát melyre összekarmolt csillagokat rajzol büszkén az éjszakai, céda ég!

Új Novella




BIZALMAS EGYÜTTLÉT



Telefüstölték az éjszakai diszkót, vagy valami szórakozóhelyféleséget ahova nagy nehezen őt – mint egyedüli magányos farkast is elcibálták, bár semmi kedve sem volt hozzá -, és aztán, mint a diszkók multi kultúrájára jellemző elfoglaltságában jól fölöntöttek a garatra.
Stück mint, a jól nevelt erkölcs és gavallérosság egyik utolsó, mindez idáig ismeretlen mintapéldánya, és erénycsősze egyetlen kortyot sem ivott, vagy ha mégis akkor is legfeljebb üdítő feleséget, vagy ásványvizet. S mivel orvosi diéta írta elő számára a helyes táplálkozási sorrendet, ezen egyáltalán nem állt módjában változtatni.
Stück Miklósról rendszerint és – főleg a háta mögött, állandó jelleggel -, olyan körmönfont, és ördögi praktikákat sem nélkülöző pletykák keringtek -, mint hogy azért nem fogyaszt semminemű alkohol, illetve szeszes természetű italféleséget, mert azt hiszi, és már-már mániákus meggyőződésévé lett, hogy egyetlen piciny kortytól is bátran akárki a falnak mehet, és máris repül legalább is a jó modor, és a viselkedés Richter-skálájáról, ahogyan o aztán később mindig is emlegette Továbbá azért nem volt hajlandó közhelyes keretek között szólva ,,kirúgni a hámból”, mert fogadalmat tett, afféle XIX századi fennkölt stílusban nagyanyjának, hogy az úriemberekre jellemző viselkedési formákat ha törik, ha szakad de minden körülmények között megőrzi!
Így történhetett, hogy Stück – akit az osztálytársai titokban csak piperkőc bögyös King Kongként, vagy legalább is hájgúnárként -, emlegettek, ugyan elment szórakozni egy fölöttébb fölkapott, és a maga korában természetesen menő, és stílusos nagyvárosi lokálba, ahol –megjegyzendő a kiskorúságot is bármikor részesítették – persze elegendő fizetség fejében -, mámorosító élvezetek hatásaiban, de tőle a leghatározottabb mértékben távol állt minden nemű fegyelmezetlen, és rendbontó viselkedés.
- A fene egyen meg téged! Te őrző-védő angyal, te szent! – fakadt ki az egyik osztálytárs hölgy, aki amellett, hogy az általánosan elfogadott szépségek esztétikai listáján azét valljuk csak be, hogy az első három helyezett között szerepelhetett volna, és akinek rendszerint a fejecskéjén szokott landolni az a bizonyos bizsunak is számító, puccos koronácska, igencsak felöntött a garatra, és önmaguk között szólva a legkevésbé sem érdekelte, hogy jómódú, és erkölcsös családja vajon mi is szól – esetleg a későbbiek folyamán -, elfogadhatatlan, és megbotránkoztató magatartásához?!
Stück hirtelen fölkapta a fejét – mint általában olyan esetekben, amikor az etikettel kapcsolatos incidensek ezt megkövetelték -, és azonnal az udvariasság korlátait szem előtt tartva támadásba lendült.
- Már elnézést kérek tőled, de kérlek, hogy vond vissza amit az imént mondtál, mert ha nem kénytelen leszek megismertetni a helyes viselkedés szabályrendszerével – s minthogy ez sokkalta inkább hasonlított egy türelmesen megfogalmazott, ám valójában nagyon is határozott parancsra a kis hölgy, aki látszólag nagyon is becsípett nemhogy komolyan vette volna, de úgy elkezdett csicsergés szerű pacsirtahangon hahotázni, hogy ettől Stück egy kissé elvesztette saját önkontrollját is amit fáradságos munkával eddig önmagának megőrzött!
- Még te beszélsz! Te pimasz strici! Te kis hájgúnár! Tudom én bizony nagyon is tudom, mire megy ki a játék! Csak azért játszod el mindenkinek a határozott, és illedelmes lovagot, hogy a lányokat magadba bolondíthasd, és elcsábítsd, aztán ha végeztél velük eldobod őket, akár a használt rongyokat! – s ezt már majdnem hogy üvöltve mondta dühös, és megfoghatatlan bosszúállással a hölgy, és azért hogy komolyan vegyék a csordultig teletöltött söröskancsót egyenesen Stück jól berendezkedett rövid tüske frizurájára borította.
- Na ehhez mit szólsz, te gané? Te bögyös King Kong?
Mi?! Most legyen nagy a pofád? – s látván hogy a hölgyemény teljes mértékben kivetkőzött magából.
Stück sem késlekedett sokáig azonnal megfogta a hölgyet s lábánál lelógatva kicipelte a szórakozóhelyről, és hazavitte, legfőképpen az osztályfőnök teljes megrökönyödésére, és hitetlen ábrázatának meghökkentése céljából.
Odahaza – a hölgy házának küszöbéig kísérte -, ahol a meghökkent, és túlságosan meg meglepett szülők már izgatottan várták, és köpni nyelni nem tudtak!
- Hát maga meg kicsoda fiatalember? – kérdezte az aggódó édesanya – Géza tápázd már fel azt a kövér seggedet betörőt fogtam! – szólt ki éppen lustálkodó, és sörözgető férjének:
- Na, mi van már macám! Miért nem hagyod békében
azt a gyereket Ha berúgott, hát isten neki, egyszer vagyunk fiatalok! – érvelt meglepően logikus hangon -, inkább köszönd csak meg, hogy ez az illemtudó ember hazahozta. – Azzal már kezet is szorított a meglepődött Stückkel, aki sokáig szóhoz sem tudott jutni, miközben még mindig a hátán tartotta a sok szesztől már kótyagos, és elázott lányt, aki idő közben kellemesen elaludt!
- Elnézést a zavarásért tisztelt asszonyom! – nyerte vissza bátorságát -, de haza kellett hoznom a kis hölgyet, mert egyáltalán nem neki való az ital, és egy forró fürdő rendbe hozná.
S azzal, mint aki jól végezte aznapi jó cselekedetét, letette gyengéden vigyázva, hogy be ne verje a fejét a mennyezetbe, és a szülőkre bízta, és már ment is volna haza, ha a szomszédok általános kíváncsiságának engedve az anyuka meg nem állította volna, hogy fogyasszon valamicske valamit, de Stück gavallérabb volt annál semhogy visszaéljen a helyzettel.

Új Novella



SORS-LECKE

 

A kis, hangulatos romkocsmában fülledt, párás, - mondhatni -, fullasztó volt a meleg. Bár a nap utolsó, ikrásodott fénysugarait bocsátotta a földre, melyek az alkony lángvörös színeivel eggyé váltak a nyughatatlan férfi magányosabbnak, és elvesztettnek tűnt mint valaha. Igyekezett feltűnés nélkül végig sietni a székek és az asztalok között – bár hozzávetőlegesen százkilencvennyolc centis magasságával, és száztíz kilójával -, ez még a legprofibb illuzionistának is komoly fejtörést okozott volna, folyamatosan motyogott nem létező bajsza alatt: „Moszkovits! Te burokban születtél! Nézd csak meg ezt a pompás felhozatalt! Egyik angyal gyönyörűségesebb, mint a másik! Hát mit akarsz még?!” A helység kissé elhagyatottabb, félreesőbb, és sötétebb részében üresen tátongó, valamivel elhagyatottabb asztalt, és széket vett észre. Gondolta itt pontosan jó lesz neki. Itt nem bámulják meg úton-útfélen, és nem tesznek fel neki gyerekesen nevetséges kérdéseket, ti. hogy miért is jött pont ide? Miért szeretne ismerkedni? stb.

Miután óvatosan leült a négyágú székre, mely kísértetiesen ropogni kezdett ülepe alatt, akár a szárított tűzifa, vagy gyújtós azonnal szürke aktatáskájába nyúlt, mely a hosszú idők elteltével szinte teste nélkülözhetetlen alkatrészévé vált, és egy tiszta zsebkendővel törölgetni kezdte csatakos arcát, és homlokát. Aztán a zsebkendőt zokszó nélkül zsebre vágta. Majd kis idő elteltével mikor megint azt érezte, hogy majd megfullad a részeges hőségtől megint elővett egy tiszta változatot, és a műveletet hajszálpontosan megismételte, ahogyan a nagykönyvben meg volt írva. Észre sem vette az egzotikus, topmodelleket is megszégyenítő hölgyet, aki mintha csak egyedül vele szeretett volna találkozni azonnal gazellaszökkenésekkel asztalához sietett. Mintha a levegőben szökkent volna egy nem létező, láthatatlan felhőfoszlányon úgy sietett oda hozzá.

– Iszonyú meleg van! – jelentette ki, amikor asztalához ért, és bár királynői kontyba volt fogva hajkölteménye mégis kedves elpirulással nyugtázta, hogy a férfi azonnal felállt, kihúzta előtte a széket, majd kissé ügyetlenkedő módon tiszta zsebkendőt adott át neki, amivel leitathatta a felesleges verejtéket.

– Oh! – döbbent meg jólesőn -, ez igazán kedves Öntől! – helyet foglalt.

– Tényleg pokoli meleg van! Szerintem most sokkal melegebb van, mint az elmúlt esős, monszunos nyáron! – felelte, mert élete során nem szokhatott hozzá, hogy álomgyönyörűséges emberekkel találkozik, és beszélget.

– Van ebben valami rejtőzködő romantikusság! Már csak a holdfény, és egy kellemes gyertyafényes vacsora hiányzik! Nem gondolja?! – ábrándozott a hölgy, miközben alkonyi, szív alakú száján különleges mosoly cikázott át.

– …És nem maradhat el egy-két verssor sem! Kegyének vannak kedvenc költői? – próbálta kissé idétlenül a főként lelkében felgyülemlett feleslegesnek mondható feszültséget feloldani.

A hölgy keresztbe rakta hosszú, karcsú lábait. A pillanat szinte sóvárogta a finom erotikus mozdulatok képletét, de ezt is méltósággal, kimért nemességgel tette. Nem volt ebben semmi provokatív, vagy éppen pikáns mutatványosság.

– Imádom Radnótit, József Attilát, és Adyt! Alapvetően mindent, ami XX. századi.

– És hogy áll a kortárs költőkkel?

Kicsit félrebiccentette fejét; élénken ragyogó mogyoró barna szemében visszatükröződött a megszelídített borostyánglória, ahogy új gondolatokra eszmélt.

– Sajnos a munkámból kifolyólag egyre kevesebb időm jut az olvasásra, de szabadságom ideje alatt igyekszem pótolni kulturális hiányosságaimat! – Határozott, kimért, és rendkívüli karizmatikusságot sugalló, karrierista nő lehet, ha ennyire kitölti élete minden aprócska területét a munka iránti szenvedély.

– Megkérdezhetném kegyét, hogy mivel is foglalkozik?

– Hát… ezt nehéz volna egyetlen mondatban összefoglalni – kezdett udvariasan szabadkozni. – Talán úgy mondanám, hogy internetes influencer, és blogger vagyok, és komoly üzletasszony.

„Ezt talán nem kellett volna! – szögezte le magában. Hiszen hogy is képzelhette, hogy egy felső középosztálybeli, igazi hölgy majd éppen őt akarja megismerni?” – kicsit elkeseredett, és minden hirtelen jött érzése visszatükröződött megviselt, és gyűrött arcán.

– Talán… valami baj van? Rosszul érzi magát kedves uram?! – mély aggodalmat, és részvétet árult el gyöngéd, kedveskedő, enyhén mély hangja. Az ember rögtön érezhette komolyak a szándékai.

– Bocsásson meg… csupán elgondolkoztam… valamiről… - zöldes smaragd szeme őszinte, gyermeki árvaságról, szomorúságról árulkodott. Ha léteztek olyan emberek a földön, akik pusztán a pillantásukkal hegyeket, és érzelmeket voltak képesek megmozgatni, akkor ez a rejtélyes férfi azok közé tartozott.

– Ez érdekesen hangzik! Ha nem bánja szívesen meghallgatom a történetét! – kíváncsisága szinte gyerekes, megbocsátható gesztusokban, és praktikákban öltött testet; szája szélét enyhén beharapta, mint aki szemlátomást saját izgalmát akarja mindenáron visszafojtani, majd feltűnően elegáns, és hosszú kezeit arcába tette két oldalról.

– Én mindig is azt vallottam, hogy az embernek muszáj a gyerekkorából néhány fontosabb, sorsfordító eseményt is elmondania egy bizalmas illetőnek, hogy a másik pontosan megérthesse, hogy az adott illető személyisége miként alapult, és fejlődött az évek hosszú során! – nagy levegőt vett -, továbbra is meggyőződésem, hogy a gyerekek eltűrik, elszenvedik az abszolút felnőttek sokszor hamis, gonosz, megbocsáthatatlan cselekedeteit, és ez a későbbi életükre mindig hatással van! Olyan, mint egy labirintus, vagy ketrec, melyből lehetetlen sokszor kiszabadulni!

– Ebben igaza van… de szerintem még fontosabb, hogy az ember ne szégyelljen segítségét kérni, még akkor is, ha a kemény, rideg világ azt prédikálja a fülébe: Nem helyes!

– Ez így igaz! De mi van akkor, ha egyke gyerek az illető, akit egész gyerekkorában folyamatosan szekáltak, megaláztak, bántalmaztak, és mindig is úgy érezte, hogy egyedül csakis önmagára számíthatott?!

– Ez egy nagyon összetett kérdés, de a magam gyerekkorából kiindulva megpróbálok válaszolni, ha megengedi! Nekem van egy nővérem, akit kiskoromtól kezdve csúfoltak, mert ő volt a hercegnő, én pedig a rút kiskacsa. Aztán negyedikes koromban kiverték egy-két tejfogamat, és fogszabályozót is kellett hordanom, amit utáltam, mert mindig szikráztam a sötétben. Attól a perctől kezdve, hogy kamaszodni kezdtem, és növekedésnek indultam a kényesebb részeken, annyira magabiztos, és határozott lettem az új külsőmtől, hogy úgy éreztem magam, mint a szuperhősök, akik sohasem engedik meg a világnak, hogy legyőzzék őket! És voálá! Itt vagyok! Ez vagyok én! És jól érezem magam a bőrömben!

– Ez egy kicsit kínos lesz, de meg kell kérdeznem! Kegyét menyiben változtatta meg a sikeresség, vagy adott esetben a hírnév?

– Szerintem a sikeresség nagyon szubjektív fogalmi kategória! Én azt mondhatom, hogy a munkám miatt van szükségem rá, hogy az üzletfeleim között bizalmi függőség alakulhasson ki, de ha arra gondol, hogy elszállt a fejem, és beképzelt, vagy arrogáns lettem emiatt, mint azok az üresfejű libák, akiktől folyamatosan hemzseg mostanság a bulvármédia, akkor azt mondom, hogy átlagos maradtam!

A férfinak egyre inkább megtetszett az a fajta figyelmes kedvesség, és markáns közvetlenség, melyet a modell alkatú hölggyel kapcsolatban tapasztalt.

– Oh! – jutott eszébe még valami. – Engem humorral, és intelligenciával lehet megvesztegetni, de a csokis pralinénak, és a virágcsokornak is nagyon tudok örülni! – jött a mindenkit elbűvölő, főnyeremény, egész estét betöltő, őszintének látszó, ugyanakkor diplomatikus, főnyeremény fogkrémreklám-mosoly, melyet – az esetek többségében -, az ember akkor alkalmaz, amikor tudatosan is elakarja rejteni érzelmeit a másik iránt. De ez a kedves gesztus most őszintének látszott, és ezt titkon a férfi is megérezte.

A férfi gondolatba merülten elgondolkozott, és igyekezett tartani a szemkontaktust, bár ez sohasem volt szokása. Nem azért mert nem ismerte a társasági szokásokat, sokkal inkább udvarias, sztoikus tartózkodása tiltotta meg, hogy bensőségesebben, oldottabban viselkedhessen.

– Mit szólna hozzá, ha rendelnénk egy valamit? – kérdezte, míg finom, gyöngéd ujjacskáival végig pörgette az előtte posztoló étlapot.

A férfi – bár sosem tartotta magát smucignak, vagy kuporgatónak egy hosszú ideje már nem talált állást, ezért jól meg kellett gondolnia, hogy feleslegesen el ne kótyavetyélje a pénzt. Csöndesen, szemlélődve hallgatott.

Nemsokára feltűnt egy ügybuzgó felszolgáló az asztaluk körül, és szinte kéjes élvezettel, nyál csorgatva azonnal mustrálni kezdte az egzotikus szépséget. Egy ilyen helyzetben nem volna ám szabad szemtelenkedni! Sőt, többször előfordult már, hogyha egy tesztoszterontitán barátnőjéről lenne szó a felszolgáló nem úszhatná meg egy egyszerű kézlegyintéssel! Ennek nyolc napon túl gyógyuló sérülései lennének.

– Mit hozhatok? – a hölgy felé fordul szándékosan, és a férfiról tudomást se vett.

– Én kérnék szépen… valami frissítő koktélt… ha lehet akkor alkoholmenteset! Ugye nem okoz gondot?!

– Természetesen! Már hozom is! – a felszolgáló azonnal el akart rohanni, hogy az álomnő minden kérését, és óhaját maradéktalanul teljesíthesse, amikor a hölgy megállította.

– Bocsánat! Legyen szíves! Az úriember még nem rendelt! – hívta vissza asztalukhoz a pincért, akin jócskán meglátszott, hogy mérges, és eszi a kefét. Megállt kimért merevséggel az asztaluk előtt; szándékosan a hölgyhöz volt közelebb.

– …És az Úr? Mit parancsol? – úgy nézett rá, mintha egy alamuszi kis féreg, vagy meztelencsiga volna, akinek már jócskán kopaszodásnak indult egykor dús, hullámos haja.

– Egy kólát kérnék! Hagyományosat!

– Igen! – válaszolta lekicsinylően, majd azonnal elsietett.

A hölgy minden apróságra odafigyelt. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon a munkájából következően, vagy pusztán csak azért, mert volt rá bővel ideje, hogy meg – és kiismerhesse az embereket. Most azonban kedvesen átnyúlt az asztal felett, és támogatás gyanánt megszorította a férfi mackós kezét.

– Kérem mondja azt, hogy nem ez a sótlan pincér rombolta le a hangulatát?

– Ugyan… dehogy… Csupán eszembe juttatott egy régi történetet, még gyerekkoromból!

– Biztos mondták már önnek, hogy a rejtélyessége, és a kisfiús búskomorsága hihetetlen nagy vonzerőt biztos a maga számára. Ha megtisztel vele szívesen meghallgatom! – látszott rajta, hogy egyre izgatottabb, kíváncsibb lett, mintha közte, és a másik között is létezett volna valami láthatatlan mágneses tér, ami vonzást biztosított a két szív, és két lélek között.

– Hát… ez kissé hosszadalmas történet volna, és valószínű, hogy a végére már teljesen kiábrándulna belőlem, és el is unná magát, de alapjában véve annyi az egész, hogy szomorúan, és viszontagságosan alakult a gyerekkorom! Tudja én voltam a tékozló fiú, és a fekete bárány is egy személyben! Mivel kövér, kis pingvin voltam folyamatosan ki voltam téve azoknak a bizonyos gyilkos, megalázott tréfáknak, és vicceknek, amik egy idő után hamar átcsapnak lelki, és fizikális atrocitásokba, melyek aztán egész általános iskolás koromat meghatározták!

– Jaj… úgy sajnálom… én igazán… nem akartam… feszegetni a témát, rögtön beszélhetünk másról, ha megbántottam… - horizont-kék szemében az aggodalom, és a félelem költözött, mert még senkit sem ismert, aki már az első alkalommal ennyire nyíltan, őszintén, és igazságosan kiterítette volna elé életének nyílt lapjait.

– Nem szükséges! Nincsen semmi baj! – igyekezett megnyugtatni, ahogy anyától megtanulta. – Az igazság az, hogy apámnak mindig is nagy elvárásai voltak velem szemben, viszont az érzelmeit sohasem mutatta ki, amikor két évvel ezelőtt meghalt hirtelen, haragudtam rá nagyon, mert az utolsó éveiben képtelen volt végighallgatni, vagy akár egy jót beszélgetni mint apa és fia! Az iskolákban sem voltam szerencsés, mert mindig azt éreztették velem, hogy korlátoznak, és szabályok közé kényszerítenek! Aztán később jött az egyetem, és a tanári diplomám átvétele után… nem is tudom… azt hiszem még mindig nem találom a helyemet, pedig már vagy huszonhat könyvet biztos megírtam, csupán a könyvpiac nem ismeri el érdemeimet. – úgy érezte mindent ki kell adnia magából, de amikor meglátta a hölgy nagyon érzelmes, fátyolos tekintetét úgy döntött egy kicsit hagyja hadd ülepedjen le meséje. Megint adott egy tiszta zsebkendőt a nőnek.

– Istenem! Ez annyira szomorú! Őszinte részvétem! Akkor tehát nem volt senki maga mellett?

– Hát… sajnos általánosban rendkívül magányos, introvertált, visszahúzódó voltam, és nem is igazán tudtam megtanulni a barátság szabályait, vagy hogy egyáltalán egy sebezhető ember kiben bízhat meg? Később majdnem feleségül vettem az egyetemista barátnőmet, de róla kiderült, hogy három férfival is volt kapcsolata, miközben engem szédített.

– Szerintem, ha az ember igazán szeret valakit, és a másik ezt nem tartja tiszteletben mintha árulást követne el a lelke ellen… Nem gondolja?!

A férfi felnézett, és látta, amint egy kifejező, jelentőségteljes könnycsepp halkan, csöndes méltósággal végiggördül a hölgy arcán, melyen már nem volt semmi tetetett exibiconinizmusra való hajlamosság – egyszerűen csak kimondhatatlan harmónia, és szeretet.

A hölgy annyira belemerült a férfi történetének hallgatásába, hogy bele se kortyolt az időközben kihozott koktéljába, legfeljebb a kis nap sárga ernyővel kavargatta italát, és nem győzött csodálkozó kifejezést ölteni, ha a férfi szívhez szóló, vagy éppen tragikusan fájdalmas részhez érkezett. Háromnegyed órába is beletelt mire végzett történetével, és bár a helyes társalgás az lett volna, ha felváltva faggatják ki egymást életük történetéről, a hölgy még érezte, hogy különleges valakivel hozhatta össze a vak véletlen.

Új vers





ELLEN-ÉRV

 

Végleges csöndre nem számíthatsz. Átmeneti, kifeszített, kis Halál-menedék. A gyűlölt önző, felgyülemlett rögeit nem lehet hová elrejteni. Új végtagokat növeszt lelked bugyraiból a félsz s beléd fojtja rögvest készülő kiáltásod. A Sors harangzúgása előbb halló füleidben, majd agyad mikro-szövetein át feltör s a jól elkülöníthető hangok kakofóniájába téved; mintha egy szándékos zsákutcába kerültél volna.

Csupán csak egyetlen menekülés lehetséges: ha önmagad elől is minél inkább elszöksz, elrejtőzöl. Önkéntes száműzetésed így lehet befejezett s teljes. Szégyenkezel eleget, gyötrőd tenmagad, mert a teremthető kreatív kalandokból szándékosan eltervezetten kimaradtál. Tehetetlenséged tartósan lüktető dobbanó motorja mellkasodban, mint lelkes-hasznos időzítő egyre visszaszámlál. Teremtésekben megszámlált másodperceit szorgalmas idődnek is számolod illik méltón s szorgalmasan.

Konok bizonyossággal eltűrőd a kultúra-mohóság cseppjeit. Szétmállik fogadkozásaid kézfogó ígérete, ha teendőid haladékait mindig átszabod. – Szomorú szemekben csillagok járásaként száműzetett könnyeid vallanak helyetted is. Lelkedbe kötelesség vésett hullámzó akarat önthet naponta megújulni kész lélekerőt. – Csupán egész életeden átvonuló átkelésed egyedüli bizonyos.

Kilakoltatva önmagadból benned lüktet a ,,mire is számíthatok?” – alapkérdése. Köröskörül zakatoló, üres csönded vonyít benned. Finom mozdulatok szirmaiba burkoltan könnyedén lépre csalhatnak téged is, mint akárki mást meghazudtolt, hamis vágyai a Létnek. Süllyedő, minimális önzésed holnapok felújítható, megszeghető kompromisszumait veszi szemügyre; idegen hangok csábítása oly eleven. A Világ-szagú emberforgatagban figyelni lehet miként osztódik s marad életben az új generációs flegmaság, cinikusan gyilkos öntudat!

Új Novella






VALÓSÁG VAGY ÁLOM?



Szerencsésebb esetekben még mindig léteznek álmok – amikről szinte senki sem tudhatja -, hogy vajon honnan származhatnak, honnan tévedhettek eddigi életünkbe, ha szerencsénk van velünk is bármikor megtörténhetnek. És ugyanígy léteznek megtörtént dolgok, mikor kapkodva emeljük égnek a fejünket, és megkérdezzük magunktól szinte vallatón: vajon nem álmodtuk-e?! Ezen töprengtem sokszor akkor, amikor holdvilágos estéken nem tudtam aludni, és hogy az alvók álmát ne háborgassam inkább némán, sztoikusan bámultam a mennyezetet, és megpróbáltam összerakni életem eseményeit. Emlékszem egy halmaz levelet halásztam ki az egyik kisebb faládikámból, amit még szeretett nagyapám farigcsált nekem, mert első lányunoka révén jelképesen szeretett volna adni valami felbecsülhetetlen ajándékot, mielőtt férjhez mennék, ám sajnos sem az elmaradt esküvői hercehurcát, sem pedig a boldog, szívet melengető perceket nem láthatta, mert ideje korán elvesztettük őt.

Azért voltak számomra nagy becsben tartott kincses levelek ezek a fantasztikusan megkomponált, és remekre szabott levél-költemények, mert – bár az illető férfi kézírás helyenként helyesírási hibáktól hemzsegett, és bizonyos hatásszüneteket is tartalmazott -, az illető roppant udvarias, és gyöngéd úriember lelkét mutatta meg bennük. Mintha leveleinek azáltal, hogy beszélgetett velük belső hangokon is szólt volna hozzám. Éppen egy gyerekes, bugyuta dedikáláson kellett megjelennem, amit csupán azért jelölt ki számomra a menedzserem, hogy reklámmarketinges célzattal növeljem az adott könyvkiadó bevitelének számát, de alapvetően persze profitot akart mindenáron szerezni. Kissé fásultan, és kedvetlen, tompa fáradtsággal bólintottam, és egyeztem bele a felkérésbe, mert – bár kétségtelen, hogy nagyon jólesett a felkérés, hogy rám gondoltak, kissé megtört egészségi állapotom, és rekedtes hangom miatt az adott mikrofon hangerejét is majdhogynem a maximális erőforrásra kellett állítani, hogy egyáltalán az egybesereglett közönség, és vásárlók hallhassák rekedtes, és szomorkás hangomat. Pedig az orvosom gondosan még figyelmeztetett is rá, hogy tartózkodjak mindennemű fizikai-lelki kimerültségtől, a közönség hálás szeretetét mégsem volt szívem senkitől se megtagadni.

Egy-két versrészletet, és prózai szöveget leszámítva kicsit hamarabb elfáradtam, mint azt eredetileg terveztem, és néhány percre szándékos, kényszeres pihenőt parancsoltam magamnak; ittam egy kis meleg teát meghűlés ellen jó sok citrommal, mely csak fokoztam folyadékmennyiségem további mohó pótlását, de nem zavartattam magamat. Hanem amint az én kis asztalkám előtt sorban álló emberek kisebb csoportjára pillantottam félszemmel hirtelen észrevettem egy közönségbe nem illő, harmincas évei elején járó, kissé rejtélyes, gyerekes férfit.

Úgy tűnt, mintha várna, vagy keresne valakit. Mintha kilépett volna az eltűnt idők hónából, hogy ebben a groteszk, és nonszensz modern világban próbáljon boldogulni, és talán új életet is kezdeni. Rendkívül furcsán hatott kinyúlt, szürkés pulóverében, nagyobb méretű, sötétbarnás, kordbársony farmernadrágjában, és azzal az intenzíven szomorúságot, és elgondolkoztató mélaságot árasztó, kutató zöld szemeivel. Szinte azonnal megéreztem rajta, hogy ez a különös férfi valami nagy bajba kerülhetett, és vagy szégyell, vagy fél segítséget kérni! Bár e mostani világban ugyan ki is volna, aki önként, és önzetlen módon felajánlaná emberbaráti segítségét ráadásul ellenszolgáltatás, vagy pénzbeli források nélkül?!

Arra gondoltam adtok ennek a különös embernek egy lehetőséget. Bár magam sem igen érthettem, hogy miért is kezdett érdekelni, és hogy vajon miért is ragaszkodtam?

Először önmagamban mosolyogtam félszeg, tétova ügyetlenségét, ahogy az egyik biztonsági ember rárivallt, hogy álljon be a sorba, holott már jóval azelőtt itt állhatott szegényke, mielőtt a felolvasás egyáltalán kezdetét vette. Nagyjából tizenöt percet vett igénybe, ameddig kissé tohonya, megfontolt, lomha lajhár járásával odabicegett az én asztalomhoz. Észrevettem, hogy helyenként – amikor mások nem láthatták kicsit húzta a jobb lábát -, nem lehetett tudni, hogy miért. Talán szégyellte kisebb testi fogyatékosságát egy olyan világban, mely tagadja az elfogadást, vagy éppen a felebaráti szeretetet! Nem tudhattam biztosan.

Az asztalomon ki volt készítve néhány teasütemény, amit az egyik éjjel-nappali vegyesboltból hozattak, és melyek a múló percek miatt tekintélyes száradásnak indultak, így mire a délelőtti órák tumultusában bárki is megéhezhetett volna egy kis nassolásra könnyen lemondhatta étvágyát, mert a teasütemények időközben úgy megkeményedtek, hogy akár közelharcban is kiváló eszközök lehettek volna.

Mintha egy lassított, néma film főszereplője lett volna úgy jött oda hozzám; egész tartásán, megjelenésén érződött, hogy nagyon zavarban van, mert – mint utóbb kiderült, ismert engem még a régi szép időkből, amikor egy feledhető sorozatban játszottam -, és később kiderült, hogy ő is jelentkezett a Színművészetire!

– Üdvözlöm! Hogy van? – szokásos, sablonos, bevezető kérdésem – látszott mintha elvette volna jókedvét, és ledöntötte volna minden további talpraesett bátorságát. Ajka félholdjain különös, már-már gúnyos, szomorú mosoly suhant át, olyan, amitől azon nyomban megszakad az ember szíve. Azonnal szerettem volna felugrani székemről, átölelni, vagy megvigasztalni ezt a fiatalembert, és megpróbálni megvigasztalni, hogyha a világ összedől akkor sem történhet semmi baj, mert én ott leszek mellette, és támogatni fogom.

– Kezit csókolom… – felelte, ami olyan volt, mint mikor a rossz tanuló felel, és még nem meri kimondani nyíltan, és egyértelműen a helyes megoldást egyenesen a tanár két szeme közé. folyton kis kezeimet figyelte. Azt gondoltam magamban: „Lehet, hogy vöröses, ám nem túl feltűnő körömlakkom tett rá igen-igen mély benyomást!” Szándékosan kerülte a szemkontaktust.

Nem sokkal később óvatosan benyúlt a szintén szürkés, vízhatlan vászon szerű aktatáskájába, és sorrendben, ahogy keze ügyébe akadt szépen, gondoskodóan elkezdte kihúzni belőle nekem szánt levelei halmazát, két nagyobb méretű naplót – melybe, mint utólag kiderült saját szabad verseit írta -, és egy díszes csomagolópapírba bújtatott csokis desszertet, ami már ráadás, vagy puszta formalitásnak tűnhetett a diplomácia nyelvén.

– Ezt mind egyedül nekem?! – bevallom, mindig zavarban voltam, ha kiadósan elpirultam, és belülről lángolni kezdtem, de ez most más érzés volt; jólesően előbb kettőt dobbant a szívem, majd kellemes, szinte anyai bizsergés kerített hatalmába. – Ö… hát… igazán kedves, hogy ennyire gondolt rám… - a szavak, melyeket kimondtam, mintha nem is tőlem származtak volna, sokkal inkább attól az idegen embertől, akivé a hosszú évek során váltam, és akinek sok idejébe került hozzászokni különválasztani a munkáját a magánéletétől.

– Őszintén sajnálom az édesapját! Ha bármivel megsértettem kérem ne haragudjon rám, és csak… barátkozni szerettem volna, mert néhány éve elvesztettem az édesanyámat… - szavai olyanok voltak mintha a némán hulló könnycseppek belefolytak volna hangtalan gyászuk fohászaival a bölcs óceánba, hogy ott egy láthatatlan érzéssé egyesülhessenek…

Bárgyú, és diplomatikus, szélesvásznú mosolyom azonnal dermedtté fagyott. Ebben a percben nagyon haragudtam magamra, és kicsit talán el is átkoztam magamat. Miért nem figyeltem jobban ennek az embernek az egész viselkedésére, apróbb, titkosabb mozdulataira?! Hogy én mekkora egy idióta vagyok!

– Jaj, kérem bocsásson meg! Őszinte részvétem! Nem is tudtam… - ajkaim helyett most már végre igazán, és őszintén szívem kezdett el beszélni helyettem. Kinyújtottam kezemet, és megfogtam a másik kicsit szőrös, de erős, kellemes mackós kezét, biztosítva, hogy nem marad egyedül, és átéreznem fájdalmát.

Időközben a közönség, és az olvasók is bizonyára olyan kíváncsiak lettek, hogy vajon miért is szorongatom már vagy tíz perce annak a különleges fiatalembernek a kezét, akit még csupán pár perce ismerek, hogy kíváncsiságukban szabályosan körkörös csoportokban kezdtek asztalom köré gyülekezni.

Jó alaposan sikeredett megfigyelnem a fiatal férfi meggyötört arcát. Smaragdzölden csillogó szeme vérbolya ágas volt, mintha alig aludt volna egyetlen szemhunyásnyit is az éjjel; enyhe ködfátyol ereszkedett retinájára, mintha könnyezne. Mégis volt benne valami magától értetődő összetett, esendő sebezhetőség, melyre illett vigyázni, hiszen ha sérelmet, vagy újabb lelki sebeket szenvedett volna szinte azonnal megszűnt volna a bizalmi függés. Bőröm felszínén titkos, mégis ismerős remegések suhantak végig; úgy éreztem, hogy ezzel az emberrel nekem felelősségem van, tehát egyszersmind lelki rokonságban is állok vele pusztán azért az egy-két precíz, ám annál kifejezőbb mozdulatáért, mely kettőnk között fennállt.

– Akkor Dalma légy kedves, és foglalkozz egy kicsit a többi olvasóval is! – pirított fejemre az egyik kotnyeles, minden lében kanál menedzser.

– Bocsánat, Mikikém! Ugye te is látod, hogy most el vagyok foglalva?! – hangom egyszerre hordozott most bosszúságot, és méltánytalan megbántottságot, amiért éppen vigasztalás közben zavarják meg a kettőnk közötti bensőséges hangulatot. – Bocsásson meg, ez nem Önre vonatkozott! –Kértem tőle bocsánatot, hogy érezze, nem tehet semmiről, de úgy tűnt ő csak megbabonázva figyeli egész testemet, és bár a szemkontaktust továbbra is feltűnően igyekezett kerülni, akár egy körmönfont tolvaj, - mégis az embert olyasféle érzés kerítette hatalmába, ami minden lényeges aspektust maradéktalan kifejezett.

– Ha nem bánja, és éppen ráér szeretnék még önnel elbeszélgetni egy kicsit! – utólag már egyre nehezebb az embert gyakorta megtréfáló emlékezetből rekonstruálni a dolgokat, és történéseket, de úgy vettem észre, hogy hangom megint fázóssá vált, rekedtté, és halkká, mint aki bizalmas módon, bensőségesen kibeszélt, vagy elárult valamit.

– Köszönöm hogy végre időt szakított rám! – felelte szinte teljesen kimért, merev távolságtartással, mintha egy automata, vagy egy beszélő gép volna. – Akkor megvárnám… - most nézett fel itt tartózkodása alatt először és utoljára. Arcának minden részlete; ahogy rejtegetni igyekszik szomorúságát, a bújócskázó, szinte gyerekes mosolyát, mely annyira sebzetten, fájdalmasra sikeredett, mint egy védtelen, kuporgó teremtményé, aki önmagára van utalva a könyörtelen világgal szemben. Azt éreztem, hogy nincsen talán szívhez szólóbb, emberi, esendő pillantás, mint az az egy, amit a fiatalember rám vesztegetett.

A felolvasó program a vártnál kicsit hamarabb befejeződött. Bár még így is jócskán belenyúlt a kora esti időbe. Kutató, kíváncsiskodó, és elismerem, hogy túlzottan is izgatott szemeimmel továbbra is igyekeztem szemmel tartani a rejtélyes fiatalembert; amikor abbahagytam egy-egy prózai, vagy éppen versrészletet, szemem sarkából láthattam, hogy a fiatalember távolságtartón, szándékosan elzárkózik a kíváncsiskodni kész tömeg elől, - még így is kristálytisztán hallotta hangomat, mely enyhe influenzáról árulkodott.

Mellettem elfogyott a szükséges teamennyiség, de öt percen belül máris kaptam frisset, és kellemes meleget, hogy enyhén gyulladt torkomnak is kedvezhessen a kényeztetés. Továbbra is azon törtem fejemet, hogy vajon miért pont én lettem kiszemelve a megtisztelő, és ugyanakkor nemes feladatra; ti. hogy egy korom béli ember hajótörött, és célja vesztett lelkét meggyógyítsam, vagy kicsit pátyolgassam?

Távolságtartásomat – meglehet még vidékről hoztam magammal, és őriztem a fővárosban is. Rendkívül sok időnek kellett eltelnie hozzá, hogy valakit, vagy valakiket közel tudjak engedni önmagamhoz, és feltárjam bonyolult lelkem valódibb természetrajzát. Először az sem hittem el, hogy bárkinek is komolyak lehetnek a szándékai velem szemben; meglehet azért, mert kezdettől fogva kisebb apakomplexus lett úrrá rajtam. Apám kamionozott, így gyakorlatilag csonka családban nőttem fel, ami pszichológiai szempontból egész kamaszkoromra rányomta bélyegét. Később persze meggyőztem magamat, hogy azért vonzódom az idősebb férfiak társaságához, mert ők bölcsebbek, és érettebben gondolkodnak, mint a magam korabeli, tejfölösszájú legények. Nem tagadom élveztem azt a megkülönböztetett, néhol romantikus figyelmességet, és közvetlen kedvességet, mellyel elhalmoztak, és élvezeteimnek az volt a netovábbja, ha majdnem minden második napon friss virágcsokorral kedveskedtek.

Talán a mindennapi törődés is kellett ahhoz, hogy jobban megismerhessem saját képességeimet, és korlátaimat, melyek hamar az önzőség, és a kihasználtság bűnébe estek. Szerettem, ha kényeztetnek, és ha boldog lehetek saját bőrömben, bár kezdetben valósággal utáltam enyhén előre ugró fogaimat. Felső ajkamat minta szabályosan rá kellett volna húznom rájuk csupán azáltal, hogy beszippantom, és bent tartom a levegőt.

Aztán egyszer csak, amint karrierem is kezdett beindulni, és új irányokat, lehetőségeket szabott végül úgy döntöttem, hogy korom béliekkel próbálok meg tartós, baráti kapcsolatokat kialakítani, bár a távolságtartás szabályait továbbra is betartottam!

A felolvasás után az összegyűlt olvasók, és a közönség is szinte mind egy szálig elszéledt; kivételt képeztek a szervezők, az ügybuzgó menedzser, és persze a rejtélyes fiatalember, akit ebben a pillanatban egy David Nicholls-féle érdekes regény foglalt le. Nem hiszem, hogy olvasott volna. Talán inkább úgy tett, mint akit tökéletesen megnyugtat, vagy ellazít a betűk egyetemes tanulmányozása.

Kedvesen, és megértően intettem neki, hogy közelebb jöhet. Nem is kellett többet tennem. Valósággal úgy szaladt át a keskeny, zöld szőnyeges terepen akár egy ujjongó kisgyerek, aki várja az újabb kalandok egész sorát.

– Bocsásson meg, de még a nevét sem tudom! – vallottam be őszintén, miközben liftezni kezdett a gyomrom. Bár ha hozzávesszük, hogy ebéd után egészen ideáig nem ettem semmit az enyhe émelygés szinte már érthető.

– Róbert! – hangja valamivel nyugodtabban csengett, látván, hogy az irdatlan nagy tömeg távozott, és magunk lehetünk meghitt bizalmasan.

– Nos… kedves Róbert! Belelapoztam elküldött verseibe és azt kell mondanom, - hogy bár nem sokat értek hozzá -, de ön roppant tehetséges! Nagyon mély érzelmeket képes gyönyörű fogalmazásával megjelenítenie, és azt hiszem ez is ritka adomány a sorstól.

Kellemes, holdfény színű arca mintha megváltozott volna, de csupán átmenetileg; mintha megnyílt volna benne valami titkos zsilip, ami szabadjára engedi szellemiségét, vagy egyéniségét, de továbbra is szomorúnak látszott.

– Nagyon… köszönöm! – látszott, hogy birkózik a szavakkal, és igazság szerint azt sem tudhatja, hogy mi lenne a megfelelő válasz.

– Ne haragudjék, de megkérdezhetem, hogy miért ennyire szomorú? Valami baj történt? Nem kell válaszolnia csak, ha nagyon szeretne… - annyira gyöngéden igyekeztem megkérdezni, amitől más félkegyelműnek gondolt volna.

A fiatalember kezemet nézte; szemeiből óvatosan eleredtek a könnyek. Most még az sem zavarta, ha a többiek megbámulják, és hitetlenkedve elcsodálkoznak rajta, hogy vajon miért sír egy harmincas férfi?

– Jaj, kérem! Bocsásson meg! Ez az én hibám! Nem kellett volna! – azonnal szerettem volna adni legalább egy papír zsebkendőt, hogy érezze a gesztus őszinte voltát, de megint megelőzött, mert mire odapillantottam már ott is volt mackós kezeiben a papír zsebkendő, amit felhasználhatott.

– …Amikor utoljára találkoztunk édesapám már nagyon beteg volt. Nem sokkal később infarktust kapott, mely azonnal elvitte! Édesanyám pedig nagyon haragszik, mert úgy érzi, hogy Ön egy kicsit közvetlenebb, és kedvesebb is lehetett volna velünk, amikor anno meglátogattuk! – szavai úgy hatottak, akár egy bírósági ítélet. Mintha jogos megtorlást fogalmazott volna meg velük. Percekig szóhoz sem jutottam. Úgy éreztem magamat mint egy közönséges csaló, vagy szélhámos, akinek az lett volna a dolga, hogy örömöt, és boldogságot szerezzen az embereknek – de ehelyett mérhetetlenül, kis stílűen kihasználta őket.

– Én… ne haragudjon… de sajnos tudja… az utóbbi időben roppant elfoglalt voltam… – úgy tódultak ajkaimra a hazug, kisstílű, hamiskodó szavak, akár a vízesés cseppjei; fokozatosan, és sodró lendülettel. Minden egyes gesztusomban volt valami felszínes látszat, megtévesztett önáltatás. Mint aki jól kitanulta mesterségét, miközben kicsit talán elfelejtette, vagy helyesebb szóval fel is adta eredeti, őszinte személyiségét. Azt éreztem, hogy ez a legigazságtalanabb tett, amit egy ember a másikkal szemben megtehet; talán még akkor is, ha életében most találkozott személyesen vele másodjára.

A fiatalember megint lehajtotta fejét; úgy tűnt megpróbálja megérteni, értelmezni semmitmondó szavaim lényegét. Egyre megtöretettebb, szomorúbbá vált az arca. Mintha egy öregember, vagy legalább is sokkalta idősebb aggastyánkorú illető bámulta volna aprócska, remegő hattyúkezeimen a kacskaringósan futó hajszálereket, melyek behálózták falfehér bőrömet. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, mégis megpróbáltam felnőtt, hideg fejjel átgondolni további lehetőségeimet, és esetleges válaszaimat. A legfontosabb, hogy tovább már nem kellene rontanom a saját, és a fiatalember hangulatát, és pozícióját sem, hiszen az egyenértékű volna a totális bukás metaforájával.

– Borzasztóan sajnálom… tudom ez most kicsit úgy hangzik, mintha a levegőbe beszélnék, de kérem higgye el, hogy nem szoktam így viselkedni! Tudja nekem nincsenek olyan barátaim, akire számíthatnék, nekem csak… ismerőseim vannak… - nyögtem ki. Úgy éreztem magam mint egy idétlen, butuska fruska, aki a változó kamaszkori kríziseit senkivel sem képes megvitatni.

– Amennyiben szeretné jóvátenni hibáját… - hangja halk volt, viszont annyira sérülékeny, és olyan sok kétségbeesett fájdalomtól meggyötört, hogy óhatatlanul elnyerte minden szimpátiámat. – Megkérhetném hogy legalább a Facebookon kérjen bocsánatot az édesanyámtól?

– Hogyne… ez csak természetes… - nyögtem ki, de más aligha jött ki a torkomon.

A fiatalember becsatolta kopottas, szürkés aktatáskája kapcsos zárait, és arra készült, hogy azonnal távozik, most viszont rajtam volt a sor, hogy némiképp kárpótolhassam, és talán kiengesztelhessem.

– Amennyiben ráérne egy megbeszélt időpontban nagyon szívesen elbeszélgetnék Önnel! – végre egy mondat, amit a lehető legőszintébben is el lehet mondani. Persze anélkül, hogy a másikban azonnal felébredne a sanda gyanú, hogy itt valami suskus van a dologban.

Felnézett, és smaragd szemeiben minta megtört volna az őszi évszak ikrásodott, érett, halvány ragyogása; mintha új reményt, vagy bizakodás költözött volna lelkébe, megpróbálva lecserélni a fájdalmat valami elfogadható békülésféleségre.

– Az tényleg remek lenne! – felelte ezúttal valamivel hangosabban, de már kedvesebben. Aztán meghajolt, akár egy porondmester, vagy főpincér, és kiment a helységből. Még hosszú percekig bámultam magam elé miután elment, és magamra hagyott, és szótlanul szürcsölgettem az elém tett forró teát.

 

Új Novella





SZERVEZETÜNK TRÉFÁL



Minden ember megkérdezi egyszer magától – legalább is előbb-utóbb, hogy miért éppen vele történt meg az, hogy az emberi szervezet bonyolult, és sokszor kiszámíthatatlan és fondorlatos működésébe nem avatták be kellőképpen alkalmasabb időpontban, főleg azokban az időkben jelent ez igazi vérbőségű, és minden tekintetben szikla-terhet képviselő megpróbáltatást, ha szervezetünk minden csontporcikája egy-egy afféle jelképes iránytű jelzést próbál küldeni – a nagy általánosságban nagy hatótávolságú, és gyilkosan marcangoló -, fájdalomként a szájüregben meglevő ínyidegek és a fájdalommal szövetséget kötő gyulladásos gócpontoknak, mintha csak az ember saját szervezet azon mesterkedne feltett, és előre meghatározott szándékosságával, hogy bosszút áll azért, mert az ember elhanyagolta, nem foglalkozott vele eleget, vagy csak éppen azért mert magányosnak érezte magát és szüksége volt egy-egy megerősített káromkodásra, vagy csak kellemetlen hangulatbemutatásra, - amit jelentős csúnya, és afféle szarkasztikus megjegyzések kísértek - , a véget hogy a szervezet tudomására hozza annak a személyiségnek, hogy õ is mintegy önálló akarattal, és hittel bír, mint akihez valójában tartozna.
Akinek már volt pokoli nagy ingerű, és valóságosan fűrésszel hasogató fogfájása, amikor a kicsiny porcelánt megtámadta az úgynevezett bacilus, és a szuvasodások ravasz, és agyafúrtan ártani szándékozó szuvasodás minden keserű, és idegrendszerileg is őrületbe, és kétségbeesésbe hajszoló fájdalmassága, akkor minden bizonnyal érzékelheti, és tisztában lehet azzal, hogy Mustra Kálmánnak annyira rossz, és egyúttal nagyon is lehangoló napja volt, hogy ahhoz képest az, hogy a fizetését, és az úgy nevetett prémiumát csekélyke kis tíz százalékkal megfoltozták, mint folt a megtalált zsákját, már jobb és elegendő hírre nem is kellet t volna számítania, bár ekkor talán a legnagyobb vágya mégis az lehetett, hogy valami titkos, és ősi isteni beavatkozás, vagy varázserő mérsékelhetné a fájdalmát, mert már gyermekként megtanulva tapasztalhatta, hogy mit is jelent beülni a fogorvosi szék ítélet szerű kalodájába, főleg akkor, amikor az embernek szembesülnie kell, afféle könyörtelenül kíméletlen móddal azzal, hogy az utolsó kívánsága következik, és aztán megkezdődik számára a pokol fájdalma – legalább is ami a szájüregi nagy vulkán-fájdalmát illeti!
- Köszönöm szépen főnök úr a jutalmat, és kellemes hétvégét kívánok a főnök úrnak, és minden kedves dolgozónak! – mondta szinte vicsorítva, és nagyon is furcsa maskarás mosolygást erőltetve a fájdalomtól szinte már gyöngykönnyeket ontó, eltorzult arcára Mustra, akinek ebben a pillanatban csak egy jóságos, és minden bizonnyal gondoskodó angyalkéz adhatta volna vissza természetes közérzetét, aki nemcsak kellő tapintatos kíméletességgel szabadította volna meg a szájában felgyülemlett gyilkos fájdalomtól, de egyszerre el is mulasztotta volna a lehető legfájdalommentesebben a kristály csontszínű kakukktojás fogának minden megszenvedett, és haldokló pillanatát!
Általában a kíméletes fogápolásnak, és fogrendbetételnek egyetlen lehetséges módozatát ismerik – legalább is idehaza -, hogy az ember egy kis ampulla vakcina segítségével, és persze egy méretes tű is kell hozzá, megkap egy afféle elkábító, és nyugalmas harmóniára ösztönzõ elixír oldatot, aminek az lenne a rendeltetésszerû feladata, hogy megnyugtassa, és egyszersmind bizalomra is sarkallja a fájdalomtól már vergődő halként fetrengõ pácienst! Igen ám, de ha már a puszta tényszerűséggel szembesítjük a tisztelt olvasót, mindenképpen le kell szögeznünk azt, hogy a gyógyhatású antibiotikumok talán jobb, és minden esetben alkalmasabb, megbízhatóbb, és minden bizonnyal elegendőbb hatást váltanak majd ki, legalább is egy olyan embernél, mint Mustra Kálmán úr aki már híréből is krónikus megszállottsággal és egyfajta súlyosnak mondható hipochonderséggel retteg az orvosi segédeszközök, és műszerek minden bizonnyal jótékony, és fájdalmakat, és szenvedéseket egy csapásra végetvetõ elixírek bizonyos tekintetben jótékony hatásától.
- Főorvos asszony kérem szépen, minden tiszteletem az ön szaktudását dicséri, és méltatja, de nem volna esetleg arra lehetőség, hogy az elkábító, és érzéstelenítő oldatot ne injekció formájába kapjam meg, mert allergiás vagyok a tűk okozta sebekre, és sérülésekre, bár tisztában vagyok vele, hogy az antibiotikumoknak legalább szükségük van egy -két napra, amíg kölcsönös megnyerőségükkel minden bizonnyal kifejtik a hatásukat!
Minden bizonnyal könyörtelen, és gyilkos kíméletlenséget tanúsító fogorvos, aki talán csak azért választotta ezt a fajta nemes feladatként elkönyvelt hivatást, mert szeretett kutatgatni, és kifürkésznék meglehetősen alapos fondorlatokkal és furmányos ravaszságait is felhasználva a fog kristály porcelán fájának minden idegi alapú titkait, nem tudom. Minden esetre akárhogyan is próbálták nyugtatgatni szegény, árvaságra ítéltetett fogorvosi székben magára hagyott Mustra Kálmánt ez sajnos sehogyan sem ígérkezett megnyugtató, és megnyerő vállalkozásnak!
Annál is inkább, mert a tisztelt, és meglehetősen udvarias Mustra úr, aki inkább hasonlított egy XXI. századi gavallérhoz, illetve afféle angolos temperamentumú, és személyiségű úriembernek: aki nemes egyszerűséggel leveszi a zakóját, ha például lát egy nagy pocsolyának kinéző tócsát, hogy szíve választottját átsegítse rajta, illetve segíti a hölgyeket bizonyos bevásárló körútjaik alkalmával, vagy csak egészen egyszerűen kellő figyelmesség gyanánt igyekszik a lehető legudvariasabb hangnemben megemelni afféle kulcs ma fajtára emlékeztető fejfedőjét minden ismerős hölgy előtt akivel valaha is életében találkozott.
Bizony-bizony ezek minden bizonnyal megszívlelendő gondolatok, és eszmék, kivált egy olyan világban ahol – főleg a mai XXI. századi világot értem -, sajnos már csak elvétve találkozhatunk annyira finom, és minden tekintetben nemes lovagi eszméket dédelgető, egyesek számára már szinte túlságosan kellemtelen fogyatékosságként kezelt talpig becsületes és udvarias emberekkel, mint Mustra Kálmán.
- Jól van, nyugodjon meg kérem, Mustra úr, egyáltalán nem fog annyira fájni, csak egyetlen méhcsípést fog érezni az ínyén keresztül, pusztán ennyi az egész, kérem legyen bizalommal hozzám, és szóljon bátran, ha csak fájdalmat érez – Hangzott a nagyon is könyörületes, ám minden tekintetben a lehető legfinomabb, és egyben legbizalmasabb üzenet Mustra füleibe, akinek talán most az elsőrendű, és talán legfontosabb gondolata mégsem az volt, hogy hogyan is tud majd egyáltalán kikecmeregni, és kikászálódni az adott ítélet székéből, sokkalta szenvedésesebb gondolatok foglalkoztatták.
Mivel jelentősen nem bírta elviselni a fájdalmat, szinte már alig várta volna, és minden bizonnyal megnyugvás is lett volna a számára, hogyha azon nyomban amint az a nagyon is sivítóan nevető, és mintha csak rajta kacagó süvöltő szélvészként visító fúrógép, ami a fogát érte akkor hatolhat be megsérült, és ostromállapotokkal szembe néző fogai dzsungeleiben amikor ő éppen mély altatásban van.
- Kérem szépen nem lehetséges, és nem volna rá mód, hogy engem bealtassanak, mielőtt kimetszik azt a kellemetlenkedő töredékes szilánkot a fogaim közül?
Kérem ígérem, hogy a feljebb való főnökség még csak nem is fog arról tudni, hogy egy krónikusan mindentől rettegő embert mély altatásban kellett tartani, amíg a szükséges fogászati beavatkozást elvégzik rajta! – próbálta minden igyekezetével menteni Mustra úr, a már amúgy is elveszett csatákra emlékeztető helyzetet, vagy azt , amikor egy ártatlan ember azzal kénytelen lesújtó lelkiismeret furdalással szembesülni, hogy a börtön ahová szállították lesz örök életére otthona, és egyben hazája is, éppen ezért csak egyetlen dolgot kért volna a megnyerően szimpatikus modornak örvendő fogorvostól, hogy ha lehet, akkor altassák be.
Nem volt menekülés a fájdalom, és a szenvedések láncszerű reakciója, és megsemmisítő képletei elől.
A fogorvos hölgy a lehető legkíméletesebb módszerekkel adta be az alkonyati bíborszínben pompázó ínyszalagok közé a végzetes halálos tűből az ellenanyagot, ami talán egy-egy pillanatra, csak amíg a szükséges beavatkozást elvégzi, talán még csillapíthatta volna Mustra úr szenvedését, és máris elkezdte fúrni, farigcsálni kíméletlen ütemben a fájós, és minden bizonnyal minden sebből az utolsó haldokolásában vergődő fogat Mustra úr mintha csak egyetlen pillanatban állt volna rögtönítélő vésztörvényszék elő, és ugyanakkor a kínzókamrában is huzamosabb megpróbáltatások vártak volna rá, úgy próbálta tűrni, a szinte érzéstelenített fájdalmat, amiből talán még többet, és minden bizonnyal még komolyabb szenvedést csak akkor fog érezni, amikor majd elérkezik az-az örök és jellegzetes perc, amikor kimegy az érzéstelenítő elixír hatása, és fájdalomtompító ereje.
Haj! – Szegény Mustra Kálmán úr! A fájdalomtól szinte csak szentjánosbogarainak élénk gesztenyeszíneiből patakzottak az ököl nagyságú krokodilkönnyek, és már tikkadtan csak azt várta mikor végez, az önmaga belső tér univerzumaiban csak hóhérnak elkönyvelt nagyon kedves fogorvos hölgy a halálraítélt beavatkozással, de hál’ isten nem telt bele néhány sorsfordító pillanat, és tíz percen belül Mustra úrban már megszűntté lett nyilvánítva – hála kitartó szorgalmának -, szinte minden lélekölő betegség.
Ám azzal tisztában volt, hogy az igazán fájdalmas, és könyörtelenül gyilkos megpróbáltatások sorozata még csak most következik majd, ha hazaér, békés meghittséget sugalló, harmónia otthonába, amikor a fájdalomcsillapító antibiotikumok hatása lehanyatlik.

Új vers




ALAGÚT VÉGÉN MEGVÁLTÓ REMÉNY

 

Nyirkos, kedvetlen, viszonzatlan, posványos tudat. A dívák már egyenként próbálgatnak fehérneműt, tűsarkút s luxus-életmódokat s megsértve érezhetik magukat, ha valaki önkéntelen sarkára állva talpraesetten bókol s ítélkezik egy személyben. Ettől válhatnak csupán kultikus, egzotikus szirmokká lelkeiket prostituáló baccháns céda-angyalok, ringyó-kanárik.

Mint rovar a piszkát némi kontúrpúderes sminkalapozóval hosszú, s kitartott fullasztó cigarettafüstből újrateremtik önmaguk megalkuvó züllöttségeit. Liliomos fejecskéiket büszke-egzotikussággal hátra lendíti csalogatni akaró, lépre csaló büszke vágy-tudat: hogyan lehet hatékonyabb s jobban élni annak ki saját önző-mohó életének kiszolgáltatott foglya?!

Elhanyagolható árucikké vedlik az emberi, becsvágyó erkölcs is! Szobanövény hajsörényeikkel körbe fogják alattomos páva-kígyók módján gondosan fojtogatni kezdik aktuális V.I.P.-s kelj fel Jancsijukat. A beszüremkedő, kristálytiszta, koncentráltan leleplező fénysáv hamar elvághatja s meztelenítheti a szirupos szurok-sötétség útjait. – Egy sarokba suvasztja magát kellően szilikonos kebelcsodáival s hamva arcán a stigma-béleget fájlalja; mint nőt így még sohasem alázhatták meg!

Pokol bugyrai fortyognak leplezett, benső kisstílű indulatai hevében; a várakozás hátborzongató, hideg mesterkéltsége vonul át testének hamvas-szirom görbületén. Bántalmazásokban némán rejtező kislánykor ekkor acsarkodón tör, zubog a felszínre. Kellemes méltóságának már híre, hamva sincs.

 

Amint újból felpofozzák ádáz-könyörtelen hóhér-kezek egy gyilkos kínos fohásszal kér lelkében elégtételt. – Láthatatlan érzelmek tengerében hiéna-tinta halakként lubickolnak a Mindenség petesejtjei – s már ő is át érzi titkos felelősségét, hogy mielőbb jobb tán leszámolni végleg testének árulásával, hogy sugárzó anyaságának örvendhessen s éljen egy megvalósítható második Remény-életért!

Új Novella

 

 



MODERN ÉRZELEM


Ahogy mondani szokás: az ember harmincas évei elején van a toppon, és a csúcson! Ilyen korában már – elviekben -, megtörténnek az anyagi, és a normális élet megteremtésének konzisztens lehetőségei, és az ember úgy érzi magát, mintha az élet császára lenne. Eszébe se juthat azon gondolkozni, hogy vajon miként alakult volna eddigi élete, ha másként csinálta volna eredeti dolgait, vagy, ha – ne adj ’isten -, nem állt volna mögötte egy, vagy két mecénás patronálló, akik bizonyos bizalmas kapcsolataikkal máris jóval több kiváltságos kedvezményeket tudtak számára biztosítani.

A meglehetősen extravagáns, és kissé túlzásba vitt stílusos-csinos hölgy – aki lelkes állatvédőként valósággal rajongott az állatokért, és a természet minden apró, cseprő teremtményéért Lillának hívták, és bár nagyon szeretett volna gyereket, még mindig képtelennek mutatkozott szakítani a pörgős, bulizós életmódjával; a hajnali négyig tartó diszkóval, és tánccal, még akkor is, ha másnap kissé másnaposan, és sajgó végtagokkal kellett munkába mennie. Saját produkciós vállalkozást, és céget is vezetett, és hála kiváló marketinges szakembereinek, és vonzó, belsős kapcsolatainak egy-két éven belül már nevet szerzett magának mind a divat, mind pedig a média világában.

Számos interjúban, és nyilatkozatban kijelentette, hogy a lét teljességét hivatott megélni, és az általános spontaneitásra rendezkedett be, ami annyit jelentett, hogy egyszerűen csak lubickolt élvezettel az életben, és egy kis idő multán – főként csupán azokat az embereket tűrte meg maga mellett, és azokkal barátkozott, akik hasonlóan az élet teljességét, és kiélvezhetőségét hirdették, és dicsőítették!

Hogy éppen átok volt-e vagy éppen hála a közösségi média szerepe a mindennapokban ezt döntse el mindenki maga! Ami bizonyos, hogy Lilla annyira kütyüfüggővé, és internetfüggővé vált, hogy képtelennek mutatkozott megállni, hogy vagy ne kedvenc egyiptomi, hosszúszőri perzsamacskája Zafír társaságában fényképezkedhessen, amint éppen fürdőszobájában mulatja az időt, vagy ne kedvenc Thaiföldi nyaralóhelyéről jelentkezzen be vagy élő videós közvetítéssel, vagy egy annyira vonzó, és szexuálisan kirívó bikinis fürdőruhában, hogy attól a teremtés koronáinak is zokszó nélkül elállt minden szava!

Már nem is emlékezett arra, hogy hogyan ismerkedett össze azzal a különös, habókos fiatalemberrel, aki különös-furcsán rendkívül úriember volt vele szemben; szinte egyszerre titokzatos, és ugyanakkor csábítóan tartózkodó. És mint minden hölgyemény Lilla kíváncsiságát is azonnal felkeltették azok a fantasztikusan bókolós, romantikus versek, melyekkel a fiatalember mindig igyekezett számára kedveskedni.

Alig egy-két hét után komolyabb témák is terítékre kerültek. Kinek milyen volt a gyermekkora? Mennyi mindent át kellett élni, és el kellett tűrni egész gyerekkora ideje alatt, és Lilla kis idő múltán azt vette észre, hogy bár minden idegszála lúdbőrzik azoktól a történetektől, melyet a fiatalember bizalmasan megosztott vele instagram oldalán mégis talált bennük valami lenyűgözően eredeti, és nagyon szívhez szóló érzelmet, amire csak igen-igen kevés ember képes. Legkivált egy olyan világban mely egyenesen a kiüresedett felszínességet, és a külsős exibicionistaságot dicsőíti!

Aztán valami elromlott kettejük kezdeti, kialakulófélben lévő kapcsolatában. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon az őszinteség, vagy csupán a nyers igazság tört magának újabb és újabb változatos kerülőutat, hogy mindent felfedhessen, ami egy-egy eltitkolt lelkiismeret mélyén rejtőzik? Az egzotikus hölgyemény egyszer csak azt vette észre, hogy sokkalta zárkózottabb, visszahúzódóbb lett, akárcsak hajdanán, amikor még nem volt annyira sikeres, és nem töltötte ki mindennapjait a felfokozott mindennapi élet kisebb-nagyobb rituáléja.

– Ha megengedi akkor elmondanám, hogy kulturálisan ostobaság volt letiltani azt a jószándékú fiatalembert a közösségi oldaláról, aki annyi sok szépet írt önnek! – közölte vele az egyik nagymamakorú, kedves nő, aki szintúgy használta az internetet, és már egymaga is egészen szépen elboldogult.

– Drága Kató néni! Nagyra értékelem a véleményét, de a fiatalember sajnos tiltott, tabu témák vizeire evezett, és én soha, senkinek sem engedtem meg, hogy a magánéletemben vájkáljon! Remélem megtetszik érteni? – nyilvánított nem túl meggyőzően érvelve véleményt a másiknak. Szíve mélyén azonban mindig is érezte, hogy hatalmas hibát követett el.

Nem sokkal később arról kapott tájékoztatást, hogy elindulhatott saját, egyéni dráma tagozatos csoportja – hiszen kezdeti pályáját egyébként is színésznőként kezdte -, és olyannyira büszke, és kiegyensúlyozott volt, hogy végre taníthat, hogy azt a legtörekvőbb, vagy legambiciózusabb tanárok is mind megirigyelhették volna.

Amint sikerre vitte saját aktuális trendeket, és divatot taglaló műsorát az egyik sikerre éhező bulvárcsatornán máris egyik pillanatról a másikra kinevezték társműsorvezetőnek, ami megint csak egy hatalmas önbizalmat adott korántsem tökéletes, belső egojának, és megfelelési kényszerektől meggyötört lelkének. Úgy érezte, hogy minél inkább a maximumot hajszolja szinte szabályosan gyilkos, és bármi áron-módszerekkel, annál messzebb kerül, és totálisan eltávolodik a reális, élhető valóságtól!

– Drágám! Én a helyedben visszafognám kicsit magamat! – szólt rá az egyik fiatal barátnője, akivel egyik kedvenc elfoglaltságuk az volt, hogy buliból buliba mentek a bohémillatú pesti éjszakában, és ha az extravagáns hölgynek úgy támadt kedve minden további szószaporítás helyett akár hajnali négy óráig is bátran, és talpraesetten elropta táncát a parketten.

Mégis mikor hazatért kedvenc kisállataihoz a világ legmagányosabb embernek érezhette magát; a hatalmas minden elképzelhető modern, luxusigényekkel felszerelt, belvárosi, Dunára néző bérházában egyszerre mindene megvolt, amit csak egy harmincas évei végén járó hölgy kívánthat magának, viszont a magánélete romokban hevert. Mintha mindenkit szándékosan ellökött volna magától, akik megpróbálták volna kicsit bensőségesebb körülmények között megismerni!

Volt valami hihetetlenül meghitt, mégis belsőséges dolog abban, ahogy a kapcsolatait kezelte; először csupán azért randizgatott, mert kíváncsi érdeklődéssel felcsigázta örökké nyughatatlan szívét az, hogyha egy partiképes pasi egyáltalán megmer szólítani egy olyan felvilági, kissé beképzeltnek tűnő nőt, mint ő! Aztán később abban a percben, hogy egy-egy együtt töltött romantikus éjszakát követően mindketten felébredtek mintha az adott létszükségletek már nem tudtak volna szervesen, szinte a bonyolult lelket bejárva egymáshoz hozzákapcsolódni, és vagy a pasi lépett le egy-két alkalom után, vagy a hölgy szakított. ami – mondani sem kell -, jócskán megviselte.

– Nézd! Ezt már számtalan alkalommal megbeszéltük! – kezdte több alkalommal is, amikor a bezárt irodaajtóján túl kisebb csetepatéba kezdett volt pasijaival. –Te is nagyon jól tudod, hogy a munka és a szórakozás pillanatnyilag minden szabadidőmet elveszi! Miért nem jó neked az eredeti felállás?! Miért kell neked is korlátokat, és szabályok közé kényszerítened, mint a többieknek?! – ítélkező kérdése egyértelműen hangzott, mégis az éppen aktuális párja számára azonnal lerántotta a leplet a tényről, hogy a barátnője nem veti meg egyéb férfiak társaságát sem, tehát igencsak kedvelheti a változatosságot.

– Nem akartalak megbántani! Kérlek… ne haragudj! Én csak… szerettem volna veled egy tartós kapcsolatot, és azt hittem, te is ugyanúgy akarod mint én, mert a kislányom valósággal rajongásig imád, és nagyon megszeretett! – bökte ki az elegáns, negyvenes ügyvéd a vonal túlsó végén, aki még nem döntötte el, hogy visszatérjen-e elvált ex-feleségéhez, mert azt gondolta ennek a látszat kapcsolatnak is biztonságosan lehet jövője.

– Már megbocsáss, de ez övön aluli ütés volt! Most valósággal háta szúrtál! Hogy van képed a kis hercegnőt is belekeverni, amikor ez csak a kettőnk dolga?! Hogy te mekkora egy szemétláda vagy! – az esze azt diktálta, hogy rögtön csapja le a kagylót, de a szíve ebben a pillanatban mást üzent. Egyelőre kivárta mi lesz belőle…

– Még egyszer mondom, hogy ne haragudj, és annyit szerettem volna kérni, hogy beszéljük meg rendesen a dolgainkat, mint a felnőtt emberek szokták!

A hölgy leült irodai székében; kinyújtóztatta elgémberedésnek induló végtagjait, és kinyújtóztatta meglepően karcsú lábait, majd vett egy mély lélegzetet és újra füléhez emelte a kagylót.

– Hallgatlak! Mit akarsz?

– Csak annyit szeretnék, hogy engedj be az életedbe, mert nagyon fontos vagy nekem, és nem akarlak elveszíteni! – nyögte ki kisebb lelki unszolás után.

– Ez… nagyon kedves, figyelmes tőled igazán… de az a baj, hogy nagyon sok mindent nem érthetsz meg… nekem időre van szükségem, és sokszor fogalmam sincs, hogyan kellene tennem a dolgaimat… - mindig vidáman csicsergő, kellemes, gyöngéd hangja egyetlen szempillantás alatt megváltozott, és előbb hüppögő, majd síróvá vált. – Bocsáss meg… most le kell tennem… - szíve akkorát dobbant, mintha ott helyben fölakart volna robbanni, de igyekezett türtőztetni önmagát.

Az ügyvéd férfi aznap nem ment dolgozni. Megtehette. Elvégre aki negyvenéves korára komoly, és tekintélyesnek is tetsző hírnevet szerzett a szakmájában, és volt egy viszonylag jól működő, önálló, és független vállalkozása is, az úgy oszthatta be az idejét, ahogy neki tetszett. Mercédeszébe vágta magát, és meg sem állt a hölgy bulvár csatorna székházában található irodájáig. A biztonsági őr kicsit még vonakodott is, hogy felengedje őt az emeletre.

– Drágám… én vagyok! – kopogott. – Kérlek… beszélhetnénk? – most hallotta csak meg az elfojtott hüppögést az ajtón túl. – Sírsz?

– Takarodj innét! Senki se hivatott! – üvöltötte sírva, remegve miközben egész testében rázkódott, és azt kívánta, hogy bárcsak egy megértő, támogató valaki átölelné.

– Kicsim! Tudom, hogy most dühös, és haragos vagy, de szeretnék veled beszélni, mert nagyon sok mindent én sem értek, de együtt lehet, hogy a végére tudnánk járni! – azzal nem foglalkozott vele különösebben, hogy bárki is meglátja; friss virágcsokorral a kezében törökülésben lekuporodott az ajtó elé, és csöndben várakozott, és megpróbálta átgondolni újra a megtörtént nap eseményeit.

A hölgynek cirka három és fél órájába telt mire úgy ahogy sikeredett megnyugodnia. Rájött arra, hogy nagyon a szívéhez nőtt a férfi, és tüneményes, imádni való kislánya. Ő sem szerette volna elveszteni őket, mégis kétségek, lelkiismeretfurdalások gyötörték, amiatt, hogy régi életével nem tudott leszámolni. Aztán hallgatózni kezdett… A mindig zsibongó, zajongó folyosó üresnek, és kihaltnak tetszett: „Biztosan mindenki a riportra, és interjúkra készül!” – döntötte el magában. Óvatosan nyitotta ki résnyire az ajtót, és mint egy árva, gyanútlan kisgyerek kukucskált ki az ajtón.

Ekkor pillantotta meg az érte aggódó férfit, aki meglátva őt máris feltápászkodott virágcsokorral a kezében, és szabadkozón, félszeg-ostobán toporogni kezdett, akár megismerkedésük kezdetén, és nagyon is elfogult volt, mert nem tudta mit mondjon, vagy mit tegyen?

– Hogy kerülsz ide? – csodálkozott a meglepetéstől, majd látván a virágokat megkérdezte: – Nekem hoztad?!

– Én csak… nagyon szeretnék segíteni amiben csak tudok, mert fontos vagy nekem…  - bökte ki.

A hölgy ezúttal teljes szívével elmosolyodott. Akik láthattak már álomgyönyörűséges nőket mosolyogni tudhatják, hogy az őszinte, igaz mosolynak minden élethelyzetben – ha valódi -, ragyognia kell, akár az esthajnalcsillag! Odaszaladt a férfihoz, és azonnal szorosan átölelte, hogy érezze mellkasát, és szívdobbanásait.

– Annyira szeretném, ha ez a kapcsolat valódi lehetne, és működne is! Segítesz?! – nézett rá könnyes, de valóságosan is boldog szemekkel. A férfit is különleges boldogság járta át, és önmagában megfogadta, hogy védelmezni, és óvni fogja ezt az igen-igen ritka, és különleges kincset, amit úgy hívnak: Igazi szerelem!  

  

süti beállítások módosítása