ÖNGYILKOS-PILLANAT

 András hirtelen enyhe rosszullétet érzett, amint a kedvesen lengedező, tavaszias szellő a maga tizennégy fokos hőmérsékletével belekapott az arcába! Ez még nem is lett volna akkora probléma. Ám András a Szabadság-híd egyik kovácsoltvaskorlátjánál állt, és döntő, életét is befolyásoló kérdésekről elmélkedett mielőtt öngyilkosságot kísérelne meg.

Mennyire érdekes olykor-olykor az emberi természet! Ugyanis a legtöbb digitális fényképezőjét, vagy okos telefonját hevesen kattintgató turista – legyen az a világ bármely országából való -, pusztán levegőnek tekintették azt a harmincas éveiben járó volt tanárembert, aki egy meggondolatlan percében szándékosan el akarja hajítani magától értékes életét, a legtöbbet, amit születésével mindenki ajándékba kap egy másik embertől!

Mivel alapvetően félénk, félszeg volt mindig is a természete, és mivel sosem akart szándékosan a figyelem középpontjába kerülni kiválasztott magának egy kisebb vaskorlátot, ahol megpihenhet, és kellő flörtölő romantikussággal farkasszemet nézhet az örvénylő, vad hullámmorajokkal. Ha az ember a Dunával néz szembe sosem tudhatja mire is számíthat! Szinte azonnal eszébe jutott József Attila, és Arany János, amint az egyik kétszáz éve, míg a másik a XX.-századi nagy folyammal néz szándékosan farkasszemet, és ítélkezően vallatja, mintha mindketten titkos útmutatást, és segítséget remélnének a bölcsen hallgatag mélység hullámaitól…

A sárgára festett, kultikus villamosok csikorgó vaskerekekkel fordultak rá a hídra; az ember csak abban a pillanatban érezheti mennyire ingatag a lába alatt a talaj, amikor az ódon, óriás vasszerkezet hirtelen megrázkódik, és minden csavarjával, szegecsével mintha a híd lerázná az évezredek összes összegyűlt rozsdás emlékét.

Hirtelen megkapaszkodott a rozsdás vaskorlátban, és smaragdszín szemeiből kibuggyantak a könnyek. Miért kell ennek így történnie? Miért nem várja haza már senki? Miért volt annyira melasz, pipogya, hogy éltében nem volt képes legalább egy valamirevaló hölgyet találni – akinek kivételesen nem fizetése kell, hanem a személyisége?

András emberfeletti erőfeszítéssel igyekezett bátornak mutatkozni, és úgy tenni, mintha a villamosmozgás a legtermészetesebb tömegközlekedési eljárás lett volna.

Azt szokták mondani, hogy az öngyilkosságra készülők többsége a lehető legaprólékosabb, precíz gondossággal megtervezi azt, hogy milyen is lesz majd, amikor végleg eldobja magától a kincs életet! Hosszasan búcsúzkodnak a sokszor értetlenkedő hozzátartozóktól, akik – bárhogy is próbálják őket faggatni -, egyetlen kulcsválaszt sem tudnak belőlük kihúzni az illetőből, hogy vajon miért is viselkedik ennyire furcsán, és különösen?!

– Ugyan már! Ne hülyéskedj itt nekem! – szereli le a hosszas, kicsit érzelmesre sikeredett búcsúzkodást egyikük. – Jövő hétvégén meglásd megint fogunk találkozni, és egy istenien jót beszélgetünk majd! Jól érezzük magunkat!

S miközben az ajtóban állva legeslegutoljára még bensőségesen megszorítják egymás kezét, mint a bajtársak, vagy könnyed, megbocsátható puszit nyomnak egymás arcára kölcsönösen a távozók lelki szemei előtt fel sem merülhet, hogy talán utoljára láthatják szeretteiket, vagy barátaikat!

András, hogy megnyugtassa önmagát kivett egy tiszta papír zsebkendőt fekete, tavaszias kabátja zsebéből. Homloka sosem hazudott neki, minthogy szervezete többi testrésze sem; sűrű, ragadós verejték kezdte fokozatosan ellepni előbb homlokát, majd teljes hátát.

Azt szokták mondani, hogyha hideg idő van abban az esetben nem tanácsos leizzadni, hiszen az ember könnyen meghűlhet! András szinte mindig flörtölt kellemetlen, zimankós betegségek kockázatával.

Valamit érzett. Tisztán, és egyértelműen, már-már visszavonhatatlanul. Mint amikor az ember szívét heves utolsó dobbanások járják át, ha szerelmes lesz, vagy éppen szívet összetörő szakítások előtt áll.

Anélkül, hogy felhívta volna magára a figyelmet belebámult a szemeit szinte teljesen elvakító délutáni borostyánlángokkal kábító napsütésbe. Amint nézte a vizet megpróbálta magában elképzelni milyen lenne részévé válni egy ősegésznek, egy természet adta forrásnak, mely mormoló, csillámló igazgyöngyeinek milliárd üstökösfényeivel önmagát a létezés körforgását jelképezni, és talán az egyes ember számára sokkalta többet!

Andrásnak végül be kellett látnia az egyszerű alapigazságot: talán mégiscsak annyira gyáva, és kis anyámasszony katonája, hogy eldobja magától a legtöbbet, amit az ember valaha is ajándékba kaphat! Eközben egy fiatal egyetemista hölgy állt meg alig két-három méterre tőle. Látszott rajta, hogy sírás kezdi fojtogatni, és valószínűleg a lehető legrosszabb napot sikeredett kifognia a héten, pedig valaha elbűvölően bájos Mennyország-mosollyal rendelkezhetett, mert enyhén telt alsó ajkainak végén aprócska, gyerekes grimaszba fordult babonázó szája széle.

András arra gondolt – egye meg a fene az egészet -, hogy rögvest odamegy óvatosan a gyönyörűséges egyetemista lányhoz, ad neki egy zsebkendőt, hogy letörölhesse vele értékes, kincs könnyeit, és legfeljebb, ha minden kötél szakad, és elküldi őt máris melegebb éghajlatra, ő örök halhatatlan emlékként fogja őrizni ezt a keserédesre sikeredett, romantikával megfűszerezett pillanatot.

Észrevette, hogy a hölgy vékony, hattyúszerű ujjacskái között egy kis papírost morzsolgat! Nem lehetett pontosan kivenni, hogy vajon utolsó, szakítású, szerelmes üzenet, vagy vers volt-e a papírra ráfirkálva macskakaparásszerű krikszkrakszok kíséretében – mégis, ahogy a hölgy morzsolgatta, majd fokozatosan kisebb darabokra kezdte tépkedni, hogy a habok közé szórja, mint fájdalmának, veszteségének érzéseit András azt érezte, hogy nem mehet oda a hölgyhöz, talán élete másik legnagyobb baklövését követi el!

Mindig kicsit közelebb húzódott, feltűnés nélkül. A hölgy szinte észre sem vette. Önző fájdalmai foglalhatták le minden szabad percét. Amikor már csak pár lépésre volt motyogva beszélni kezdett. Előbb csak úgy önmagának, majd egyre hangosabban a vén Duna hullámainak.

– Most nézd meg csak! Mit csináltál?! Elment az a józan eszed, hogy öngyilkos akarsz lenni?! Bár teljesen igazad lehet! Ugyan kinek hiányoznál? Szánalmas egy pióca vagy te! Hallod?! Egy olyan senkiházi, aki még ahhoz sem elég tökös, hogy a kezébe vehesse a saját életének irányítását!

A hölgy abbahagyta a pityergést. Álomszép mogyoróbarna szemei előbb hitetlenkedő csodálkozásról árulkodtak, majd összegyűjtötték a megmaradt igazgyöngyszemeket, és egy eltévedt mosoly kíséretében legördültek pisze orrocskáján.

– Bocsásson meg, kedves uram! Segíthetek?! Nincs szüksége valamire?

,,Ez bejött” – gondolta magában András, és valamivel merészebb, határozottabb lett sovány önbizalma.

– Oh! Én kérek elnézést! Ne haragudjon, de nagyon rossz napom van ma, és muszáj volt kiengednem a fáradt gőzt, mert úgy éreztem megfulladok, és tönkre megyek!

Azt mondják, hogy az őszinteségnél nem is kell jobb, és hatékonyabb recept, amennyiben a másik emberrel szemben el szeretnénk nyerni a kezdeti bizalmat! Ám a bizalom megtartása, és fokozatos kiterjesztése már más tészta!

A hölgy közelebb lépett. Előbb bizalmatlanul, hiszen nem ismerhette az előtte veszteglő, kesergő, és tétova fiatalembert, majd amikor már egymás mellett álltak, és bámulták a mélységet a hölgy is beszélni kezdett. Ő is minden egyes mondatát a mélységnek intézve:

– Tudod nemrégen szakítottam a párommal! Azt mondta azért kell megtennünk, mert mindketten mást akarunk az élettől! Én nagyon szerettem volna gyereket, és rendes, nyugodt családi életet, míg ő csupán játszani, és élvezni szerette volna a létezést, de úgy, hogy mindenkit kihasznál magán kívül! Amikor erre rájöttem talán már túl késő volt, és elfajultak a dolgok, mert kétszer pofon is vágott.

András keze hirtelen ökölbe szorult a végszót hallva.

– Nincsen mentség arra, ha valaki megpofoz egy hölgyet! – jelentette ki, és ettől a mondattól mintha belső tartást, és egyszersmind felszabadultságot is nyerhetett volna.

– Igen… de akkor miért kellett ezt csinálnia?! Amikor már minden olyan jól alakult! – szipogta a hölgy.

– Erre nem tudok felelni! Talán megijedt attól, hogy ennyire rendben mennek a dolgok! Megesik ez mással is higgye el, nem Ön az egyetlen! – András belül érezte, hogy talán mondania kellene még valamit, de később belátta, hogy talán jobban teszi, ha bölcsen maga elé hallgat.

– Nagyon szerettem volna egy kisbabát is! Tudod, ami egyedül csak az enyém! De attól a szarházi alaktól nekem már semmi sem kell!

András csak most vette észre, hogy úgy tűnt, mintha mindketten flörtölnének, és kölcsönös veszélyhelyzettel néznének farkasszemet a tátongó, örvénylő mélységgel.

,,Ez nem igazság, hogy ő akart öngyilkos lenni, és erre tessék! Máris megelőzik! Ráadásul egy hihetetlenül sugárzó, angyali hölgy személyében!” – ez kicsit szöget ütött a fejében. ,,De mi van akkor, ha a hölgy most rögtön le akarja magát vetni a hídról?! Két választása lesz: vagy ugrik vele, és akkor legalább elmondhatja a másvilágon is – már ha létezik egyáltalán -, hogy nem volt egyedül, vagy megpróbálhatja megakadályozni! Akkor sem fog történni semmi érdemre méltó! Az ifjú hölgy legfeljebb jól összekarmolja a képét, vagy mogyorón rúgja, esetleg jól felpofozza bizonyos nemzetközileg is elismert szitokszavak kíséretében.”

A hölgy néhány pillanat múlva ránézett, amikor ő szintén bambán bámulta a nyugodtan mormolgató mélységet.

– Veled mi a helyzet? Miért vagy itt? – hangja részvéttel vegyes őszinteséggel csengett. Olyasféle csilingelő, kincses hang volt ez, melyre egy egész emberélet kevés, és akkor sem valószínű, hogy az ember hallhat-e egyáltalán egy ilyen tüneményes, pacsirtaszerű hangot.

– Ígérd meg, hogy nem fogsz megharagudni… - felelt félénken, mert máris inába szállt a megmaradt bátorsága, és reszketni kezdett a térde.

– Jaj, ne legyél már akkora kis csacsi, mint akit az első szellő elfúj! Mi a baj? – együtt érzően belekarolt kis, nyírfaszerű karjaival, és András ahogy megérezte a hölgy testének minden aprólékos, kicsit körmönfont mozdulatát megint végzeteset dobbant lüktető szíve.

– Akkor kezdem… - mély levegőt vett, mint a súlyemelő, aki nagy súlyt készül felemelni. – Néhány perccel az érkezésed előtt komolyan fontolóra vettem az öngyilkosság gondolatát, mert úgy érzem, hogy minden eltervezett dolgom, és mindaz, amiben hittem egyik pillanatról a másikra máris romokban hever!

A hölgy mogyoróbarna szemeiből jelentős könnycsepp buggyant ki.

– De hát… miért, az isten áldjon meg?! – komolyan aggódni kezdett.

– Tudod az a baj a világgal, hogy egyáltalán nem becsüli meg az egyént, mint individuumot! Az ember akár egy egész álló életen keresztül dolgozhat szakadásig akkor sem tud változtatni saját életén, egész egyszerűen mert nincs kapcsolata és nincs pénze! Úgy tűnik ez a két fontos szabály maradt meg a mai XXI. – századi életre vonatkozóan. – hangja egyre keserűbb lett.

– Nézd csak! Én nem vagyok egy bölcs, de szerintem oltári baromságot csinálsz, ha azt hiszed, hogy attól, hogy most eldobod az életedet minden meg lesz oldva! Egy francot! Mindenki, akivel valaha is kapcsolatban álltál, és akik szerettek téged oltári nagy fájdalmat fognak érezni, hogy ennyire önző voltál elsősorban velük szemben. Másrészről viszont tökéletesen megértelek! Bizonyára a barátnőd lelépett, vagy kirúgtak az állásodból, esetleg elvesztetted valamelyik bölcsességfogadat, amit szerettél volna nyaklánc formájában a nyakadban hordani.

– Figyelj! Nem szeretnélek megbántani, mert eddig is igyekeztél segíteni, de az a helyzet, hogy semmit sem tudsz rólam! Hogy ki vagyok? Milyen tragédiák, vagy szemét dolgok történtek velem? És hogy minden egyes napnak olyan örökkévalóságszaga van! Ettől eltekintve maradhatsz ameddig csak akarsz! – András most nagy elhatározásra szánta el magát. Megfogta a gusztustalan, jelentősen rozsdásodásnak indult, kovácsoltvas hídkorlátot mind a két kezével, majd egyik lábát a másik után átemelte, hogy pontosan a híd hajszálvékony betonperemén állhasson. Meggyökeresedett lábai alatt jól hallhatóan mormolt, duzzogott, morgott a a vén Duna szelídíthetetlen habja…

Lassan, óvatosan lenézett a mélybe. „Most kellene látnia az apjának, hogy mennyire belevaló, bátor, és tökös fiatalemberré vált” – gondolta. „Vajon most büszke lenne rá?! Miért nem mondta, vagy utalt rá soha, hogy az életénél is jobban becsüli, és szereti?”

Negyvenhármas téli cipője a nemlétező semmit tapintotta. A hölgy hátulról megfogta kabátja végét, és maga felé húzta, majd amikor arcuk, és szájuk szorosan egymáshoz ért az ifjú hölgy megcsókolta, és nem akarta elengedni többet.