UTAZÁS ALBIONBA

Már régóta érett, érlelődött benne a pontos precízséggel megfogalmazott, tántoríthatatlan gondolat, hogy elmegy külföldre Nagy-Britanniába, és Londonban vállal majd munkát.

 Kezdetben persze mindegy, hogy mosogató fiú lesz-e, vagy pizzafutár, esetleg teherautósofőr – a lényeg, hogy fizetést kaphasson, ami minden hónapban egy bizonyos meghatározott időpontban kimért nagyvonalúsággal landol egyenesen a bankszámláján.

Először nem is akart a szüleinek szólni. Titokban azt gondolta, hogy a minden tervét vehemensen ellenző, prédikálásra, és erkölcsi intelemre hajlamos, kioktató apja rögvest dühkitörésekkel elküldi őt Kukutyinba zabot hegyezni, és inkább – akarata ellenére -, a dohányboltba suvasztja be dolgozni, mint azt már hónapokkal a megnyitása után kinézett. Mindig támogató, és rajongásig szerető édesanyának meglehet elmondta volna, hogy nagyon hosszú, és bizonyára kalandos utazást tervez, melynek minden esetben a pénzkeresés az egyedüli, és legfőbb célja, mégis ha arra gondolt, hogy édesanyja is majd agyonaggodja, és szétizgulja magát a gondolattól, hogy lám csak, az ő immáron felnőtt, pici fia világot lát, és meg fog állni, ha törik, ha szakad a saját lábán, akkor önmagát kezdte vádolni, hogy nem szabad ennyire gyilkosan önzőnek, és sokszor önfejűségig vitt makacsnak mutatkoznia.

Mégis titokban az összekuporgatott pénzéből – és egy kis baráti segítséggel -, máris vett egy Londonba szóló repülőjegyet, és bár régi kedves városától a búcsú sokszor keseredésre sikeredik, nem mert hátra nézni, és lábával hátra lépni, mert akkor lehet, hogy örökre ennek a kis országnak a különc foglya marad, és ítéletnapig hallgathatja örökösen elégedetlenkedő apját, hogy egy ekkora lehetőséget miért szalasztott el!

Abban a pillanatban, hogy a repülő felszállt, és hirtelen megpillantotta a felhők vattapamacsra hasonlító habszigeteit, mintha azok is úsznának a horizonti levegőben szíve mélyén máris megérezte, mintha gombot szereltek volna belső lelkébe, hogy jó döntést hozott, hiszen mert önállóan cselekedni!

A szokásos reptéri, ellenőrzési hercehurcákat követően egyik ismerőse máris körbe vezette – mint egy jelképes és rituálisan rögtönzött idegenvezetés keretében -, hogy mi az amire London városában fokozottan vigyázni kell, és kiben lehet egyáltalán megbízni!

– De jó, hogy újra találkoztunk öreg harcos! – üdvözölte. –Egyet jól jegyezzél meg! – lehalkította a hangját, mintha attól tartana, hogy más is bármikor könnyedén meghallhatja -, itt sem szeretik az okos Tonikat! Az utcákon néz ki úgy akár egy szakadt csöves, még akkor is, ha aznap kaptál életedben elsőként fizetést, és futja kajára, meg piára! Ha ezeket a pofon egyszerű szabályokat betartod, akkor elhiheted nekem haverom, hogy nem lesz semmi galiba! Oh! – kapta fel a fejét. – Majd elfelejtem! A meleg víz csak este tíz óráig üzemképes, és a svábbogarak szelídek, és nem bántanak, ha villanyt gyújtasz!

Ezek voltak talán a legfontosabb tanácsok, melyeket adhatott egy idegenből érkezőnek.

– Kösz a felvilágosítást! – köszönte meg kissé kíváncsian, és inkább értetlenkedve.

Mivel már jócskán elmúlt éjjel tíz is mire régi ismerőse körbe vezette már csak egy kényelmes fekvőhelyet, és csendes, meleg zugot szeretet volna, hogy a jótékony álom csendesen meglephesse.

Másnap a vártnál élénkebben, és frissebben ébredt. Pedig hol volt még a szokásos reggeli kiadós koffeinmennyiség!

Ismerőse megígérte, hogy a legrégebbi barátja – aki szintén magyar, és állítólag frappánsan elhelyezkedett -, mindenképpen tud valami jó fizetéssel kecsegető állást szerezni az egyik aprócska, de független könyvkiadó vállalatnál a belvárosi részben. Már csupán azt kellett megvárnia, hogy ismerőse délelőtt fél tíz magasságában magához térjen.

– Te már ilyen korán fönt vagy?! – kérdezte álmos, bágyatag hangon, és furcsán, mint aki egész éjszaka alig aludt valamit is.

– Hát csak arra gondoltam… megvárom míg rendbe teszed magad, hogy aztán megmutasd a munkahelyet! – szabadkozott. Sokszor érezte úgy, mintha örökösen csak szabadkozna, és persze mindenért bocsánatot kérne.

– Várj egy kicsit! Csak felkapok valamit! – ismerőse meglehetősen lazán, lezseren kezelte a reggeli öltözködést. Csupán egyetlen melegítőalsót, és egy jócskán meggyűrődött pólót vett magára. Igaz az idő kellemes, kora tavaszias hőmérsékletet ígért, de mivel szigetországról volt szó, és közel van a tenger az embernek sohasem árt kicsit rétegesebben, és felkészültebben öltözködnie!

– Nem tudom hogy vagy vele, de én a reggeli pizzámat majd útközben megcsámcsogom! – ami arra utalt, hogy szinte sohasem ettek odahaza. Mint minden megbocsátható étkezést ezt is az utcán, vagy munkába menet ejtették meg. – Gondolom izgulsz, ugye?! – kérdezett vissza, amint a tegnapi gusztusos, sajtos pizzamaradékba beleharapott.

– Nem is gondoltam volna, hogy ennyire látszik. – vetette oda. Folyamatosan kerülgette valami egészséges rosszullét. Mint amikor az ember belekerül egy légüres térbe, és csak akkor eszmél rá, hogy nincs hova bújni, amikor már hermetikusan be van zárva. Ez nem függött össze persze azzal a ténnyel, hogy alig várta, hogy végre fizetéssel és egy kis szerencsével egyenesbe jöhessen az élete.

– Ne izgulj semmit, öreg haver! Én jól ismerem a főnököt is, meg a többi fószert! A lényeg, hogy végezd el azt, amivel majd megbíznak, és többi már megy mint a karikacsapás! – biztató mosolyféleséget küldött feléje.

Az igazság mindig is az volt, hogy a legtöbb magyar állásinterjún, vagy meetingen, castingon irreális követelményeket, és elvárásokat igyekeztek támasztani szinte minden munkavállalóval szemben. Amit elsőként megtanulhatott testközelből, és bőrén tapasztalva a hazai munkaerőpiaccal kapcsolatosan az volt, hogy az ember szakvégzettsége, és diplomája szinte jelentősen eltörpül egy-egy érdemi, vagy ismeretségi protekciós, és egyéb kapcsolaton! Akinek volt azért, akinek nem volt azért hasalt el egy-egy kíváncsiskodni kész ,,pofaviziten”, ahogy a meghallgatásokat sokan hívták.

Alig vergődtek ki a közúti forgalomba egy ütött-kopott Ford 1984-essel ismerőse máris a közlekedési szabályokat igyekezett megértetni vele:

– Az a helyzet haverom, hogy a szigeten mindenütt balra tarts van! Ez annyit tesz, hogy az úttest bal oldalán kell kötelezően előírtan haladni, és igyekezni felvenni a közlekedés ritmusát. Erre nagyon kell vigyázni, mert a zsaruktól kezdve a Bobbyk is kifejezetten szigorúan büntetnek, és a pénzbüntetés sem kevés! Legalább is itteni viszonylatban. – próbálta terelgetni barátját, miközben egy kissé élesebbre sikeredett csavaros kanyarral igyekezett kimanőverezni a négyajtós ütött-kopott autót a Trafalgare-térre, és onnan a munkába igyekvő többi kissé zaklatott és frusztrált autós közé.

– Figyelj csak! Tudom, hogy valószínűleg már hallhattad ezt másoktól de szeretném, ha tudnád, hogy borzasztóan hálás vagyok, hogy ennyire sok mindenben tudsz nekem segíteni! – így utána gondolva jobb mondat is bátran, lényegretörően eszébe juthatott volna, mégis sokkal inkább a félelem miatt érzett zavarodott hezitálás volt, mely óhatatlanul is folyamatos beszédre kényszerítette, és nem a pusztán hagyott hála.

– Semmi gond öreg harcos! A legfontosabb, ha találkozol a munkáltatókkal az, hogy próbálj meg magabiztos, és határozott benyomást kelteni, még akkor is ha csak félig-meddig ismered az adott ország nyelvét. Ezek azt díjazzák, és csípik, ha valaki magabiztos, és tökös! Világos?! – kérdezte akárcsak egy olyan felelős tanár, aki még nem döntötte el egyértelműen, hogy kissé tétova diákja megkezdheti-e az érettségi vizsgát.

– Értem! Tehát legyek karakán, bátor, és tökös! – zsebéből egy megmaradt időközben foszlásnak indult papír zsebkendő maradékot kotort elő, és megpróbálta kissé idétlenül leitatni az időközben jelentősen felgyülemlett homlokán a gyöngyöző verejtéket.

– Hé, haverkám! Nyugi! Nem fog semmi sem történni! Meglásd, ha eljátszod ezt a szende, kisfiús figurát a legtöbb angol csajszi máris megsajnál, és akár még nyugodtan beleugorhatsz akár egyetlen hét alatt a csajtengerbe is! – hamiskás mosolyával szerette ugratni, megtréfálni azokat, akik első ízben látogattak a szigetországba.

– Hu! Hát nem mondanám, hogy jól megnyugtattál! Kicsit ideges vagyok!

– Ha nálad ezt nevezik idegeskedésnek vajon mit érezhet az, akit éppen élet-halál között műtenek, vagy éppen gyerek születik?!

Már megint ott rostokoltak, ahol eredetileg könnyed, és laza beszélgetésüket megpróbálták elkezdeni.

Ahogy az autó bekanyarodott az egyik mellékutcába, ahol egy hangulatos, és finom illatokkal kecsegető pékség is állt a tétova álláskereső úgy érezhette haza érkezett.

– Látod pajtás! Ezt a pékséget valósággal imádom! Annyira finom, és helyben készült dolgaik vannak, hogyha megtehetném saját vállalkozást nyitnék! Csak éppen egy fityingem sincs, mert valahogy mindig másra kell a pénz.

– Azért őszintén kívánom, hogy megnyithasd egyszer saját üzletedet! – nem tudhatta, hogy vajon azért kíván-e szerencsés boldogulást a másiknak, mert valóban rokonszenvezik vele, vagy inkább csupán azért, mert egy ideje már kezdett végképp az agyára menni idiótára sikeredett vicceivel.

– Rendes ember vagy pubikám! Látod! Rögtön tudtam, amit megláttalak! Amikor bemegyünk az ajtón próbálj meg természetesen viselkedni, és ne érezd magad zavarban! Ne felejtsd el! Ezek angolok, tehát kék a vérük; semmi ölelgetés, csak jéghideg, visszafogott illem, és modorosság! – adott még egy utolsó jó tanácsot, mielőtt megkezdődhetett volna az új munkahely feltérképezése.

Az inkább tágasnak nevezhető épület egyszerre volt hangulatosan modern, és stílusos, ugyanakkor könnyed, barátságos és szinte családias légkört igyekezett magából árasztani. Az első amit máris észrevett, hogy a recepción a leggyönyörűségesebb mosolyú hölgyemény igyekezett útba igazítani barátját, aki úgy nézett ki mintha Audrey Hepburn, vagy Grace Kelly reinkarnációja lenne. Csupa, eleven elegancia és bájos mosoly volt az ifjú hölgy.

– Barátocskám! Ne kalandozz el! Inkább gyere velem! Mindjárt ott leszünk! – a hölgy továbbra is készségesen, segítőkészen szélesen mosolygott, mint aki szándékosan vigyorog, mert ezt írták elő neki előbb az egyikre, majd a másikra. Úgy döntött, hogy most visszamosolyog rá! Elvégre ugyan mi történhet, ha teljes szívével megpróbál optimistán mosolyogni egy gyönyörűséges nőre? Csak nem csukják máris börtönbe. Azzal igyekezett bevetni minden férfiasnak aligha mondható, olcsó vonzerejét, és széles szájjal rámosolygott, amitől összehúzódó, résnyire szűkült szemeivel akár Kína középkori császára is lehetett volna. Az angol elegáns hölgy pedig valóban nevetett, amit visszafordult utána. Egészen biztos, hogy megjegyezte arcát.

Gyorsan barátja után sietett.

– Megkérdezhetem, hogy meddig fog tartani ez a… megbeszélés…?

– Ne izgasson! Bemész! Köszönsz! Ha hellyel kínálnak fogod magad leülsz! Ha elakadnál a beszélgetésben próbálj meg bólogatni, vagy eresz meg mindenki felé egy mosolyt!

Pár percen belül már ott is voltak egy szokásosan hófehérre mázolt irodai ajtónál, ami annyira komolynak, és hivatalosnak látszott, mintha csak egy kórház várótermében lettek volna. Mintha még a falak is valami meghatározott, mértani fontosságot szerettek volna kihangsúlyozni, amit az egyszerű ember észre sem vehet.

– Sajnálom öreg haver, de… eddig a pontig kísérhettelek! A nap folyamán igyekszem visszajönni, és majd tovább dumálunk, ha tudunk! Addig is egy nagy kalappalt, és fel a fejjel! Egész biztosan sikered lesz, csak légy önmagad!

Már megint ezek az unalomig ismételt rizsaszövegek, amiktől már egyébként is jócskán megfájdult a feje. Vajon miért kell mindenkit az igazság felszínes látszatával traktálni, mikor úgy sem biztos, hogy sikerül bármi is az életben?

Amikor kinyitotta az ajtót figyelmeztetnie kellett magát, hogy húzza ki felső testét, mert szokása lett, hogy mindenhova kicsit görnyedtebb testtartással ment, így ha egy kívülálló ember találkozott vele úgy nézett ki, mint egy ősember.

– Good morning Ladies and Gentleman! – köszönt, ahogy tanították neki a nyelvtanfolyamon.

A helységben összes volt egy tágas, hatalmas asztal mely mellett öt tekintélyes ember foglalt helyet. Ami első pillantásra rendkívül furcsa volt, hogy mind az öt ember nem lehetett több huszonöt évesnél. Ezt kissé furcsának, és különösnek találta a maga harmincöt évével, hogy léteznek országok, ahol annyira megbízhatnak a fiatal munkaerőben, hogy akár három-négy hónapos próbaidő letelte után máris kinevezik az embert akár még egy felelősségteljes igazgatói poszt élére is! „Bár az is meglehet, hogy ezt a pozíciót itt másképp nevezik!” – töprengett el egy pillanatra.

Az egyik fiatalember udvariasan felállt a székről; előbb köszönt, majd kinyújtotta kezét a kézfogás reményében. Rögtön odalépett az asztalhoz, és valósággal úgy megszorította a feléje nyújtott kezet, mintha ebben a helységben rendeznénk a következő szkander világbajnoki döntőt.

A fiatalember kissé megilletődött az erős markú embertől, de valószínűbb, hogy máris megállapította, hogy a vele szemben álló ember talpraesett, és nem jön egykönnyen zavarba az új dolgoktól. Székre mutatott, és kérte, hogy foglaljon helyet.

Később már nem is tudta megmondani, hogy mennyi időt vett igénybe a meghallgatás, mégis, amikor egy-két nap múlva közölték vele, hogy alkalmasnak találták a feladatra, hirtelen nagy kő esett le a szívéről, és önmagában úgy érezhette minden új értelmet nyert. „Mégiscsak bátrabbnak gondolta önmagát, egy ekkora kalandos utazáshoz!”

Amikor végzett első reakciója volt, hogy felhívta távolsági hívással szüleit.