CAESAR-PIRAMISAI



Zúduló zuhatagban gyomrot felkavaró hóhér-balladák áriája. Négy égtáj felöl a horizont alá bebújt könnyed, balzsamos esti szél; szellem-járta tajtékos cirógatás. Minő dicstelen, alamuszi véggel fenyeget már a Lét: az egyszeri, Damoklészi. Összekapott skarlát-bélyeget viselnek teremtő vér-molekulái szervezetünknek. A romlás Nirvána-sivatagja hamarabb kikészül s meghasadhat.

Kínpadokkal kacérkodón flörtölőn, gyilkos erények fertőzik a gondolkodni vágyó egészet. – Szélütött, szándékos gazvilágban béna Lordok, kényeskedő primadonnák nagyvilágin henyélnek a vak-számító kuncsorgás-törtetés stratégiás csábítással összepárosodik. Egy-egy cinkosan Összekacsintott alku-megállapodás valóságos luxuséletmódot ér. Ős-örökölhető ,,egyesek” számára mézesbödön-elismerést.

Celeb-dívák méltatlanná válhatnak, ha elvakítja őket pompázatos senkiházi drapériák kacifántos mámora. Irtózva harsogó, vad-prédikálók sorfala megriasztja dobbanó Golgota-szívüket. Se vád, se alku, szösszenet-beismerés – s megiramodva zúdul pöffeszkedő-törtető Gorgófejekből a szitok-karatés szószegés. Zabolázhatatlan önérdek míveli, hogy gyáván inkább önmagunkba visszafordulhassunk; Istenek alkonya helyett újabb pernahajderek kisstílű hatalma jő.

Már mindenkit fenyeget, kilakoltat a megnyomorító s kínál újabbnál szebb-jobb csillogó gaz-ígéreteket. Miként lehet úr egy alamuszi, hitvány rongy-stratéga?! Önmagával is tán rég megcsömörlött tusakvó Mítosz-embert rak s irányít torpedós szikla-mezőkre célpontnak. – Ordas nagy vakság ordít ma mindenünnen. Ragadozó félelem-kórság fertőz trappoló béna törpe magasságokkal!

GYÓGYULÓ FÓBIA

Azt szokták mondani, hogy az ember egy életéből egyszer meg kigyógyul. Ennek egyik – ha nem több -, természetes következménye a halál, míg a másikon ott kullognak az ítéletnapig is eltartó, örökkévalóságig húzódó gyógyszeres kezelések, orvosi kontrollvizsgálatok, és az a bevett frázis, hogy az adott beteg állapotát minden esetben meg kell hosszabbítani.

Károly ismerőse befizette őt a Hegyitündérnek nevezett – amolyan Északi-középhegységben található rehabilitációs gyógyintézetbe -, mely a harmónia, és a nyugalom óázis szigete légkört volt hivatva megteremteni, és foggal-körömmel arról árulkodott az összes tévében, és internetre felkerült reklám hadjáratuk, hogy aki ide betér pihenni, vagy feltöltődni az fantasztikus, feledhetetlen élményekkel lesz gazdagabb.

Károly rabszolgahajcsár főnöke – aki tudvalevőleg -, csupán a számok törvényében hitt, és ezért a teljesítménybéreknél előre vette azon szerencsésebbeket, akik dolgoztak mint az igásbarmok, mégsem léphettek előrébb kifejezetten helytelenítette, és megtiltotta, hogy egy annyira szorgalmas, elkötelezett, és cégéért a végsőkig kiálló, maximálisan hűséges alkalmazott, mint Hübrik Károly egészen egyszerűen fogja magát, és kisebb pihenő kúrát tegyen a Bükk-hegység valamelyik eldugottabb térségében.

– Én mondom édes öregem! Túlhajtod magadat! Egy nap igenis huszonnégy órából áll! Ez van öregem! Ennyit kell az embernek naponta összeraknia, és beosztania újra és újra! – beszélt a lelkére egyik kollegája, aki a szakma nagyöregjének számított, és Hübrik valóságos tanítót, mentort látott benne, hiszen gondolkodásukat tekintve egy hullámhosszon voltak. – Elviszlek kocsival most különben is lejárt a műszakom! Az asszony folyton rágja a fülemet, hogy jó volna elmenni valami meleg helyre a nyáron, mert a gyerkőcök egyre kevesebbet láthatnak csak! – azzal megfogta Hübrik mindig precízen, és gondosan becsomagolt bőröndjét, és utazótáskáját, mely – egyesek számára valóságos matuzsálem benyomását keltette -, majd bevágott mindent a rozsdásodásnak indult régi típusú Wartburgba, és elvitte őt majdnem Galyatetőig.

– Figyeld csak meg, drága kedves barátom! Annyira jól fogod ott magadat érezni, hogy meg se kottyan majd neked ez a cirka egy hét! – majd kicsit bizalmasan közelebb hajolt hozzá, mint aki fontos dolgot bíz a másikra -, úgy hallottam, hogy valóságos bombázó hölgyek is megfordulnak itt! Úgyhogy hapsikám csak légy résen! Különben is! A harmincas éveidben jársz! Jó volna, ha fognál már magadnak egy jó csajt!

A második vasárnap kezdődtek a bajok. Hübrik – mivel nem különösebben kedvelte a zajongó társasági eseményeket, és az ezzel egybekötött ebédeket, és vacsorákat -, így minden esetben a szobájában fogyasztotta el élelmét. Egyszer csak irdatlanul nagy bődülésre lett figyelmes. Első hallásra úgy tűnhetett, mintha egy fiatal, és zsenge ünőt, vagy borjút nyúznának, vagy kísérnének a vágóhídra, hogy levágják. Nem tagadhatta; megijedt, de úgy, hogy falfehérré vált egyébként is porcelánhold arca, majd odasettenkedett a bejárati ajtajához, és a kis kukucskáló nyíláson át kibámult az esténként mindig kivilágított kórház fehér, téglalap alakú folyosóra.

Egy húszas éveinek vége felé járó hölgy rohant feléje; annyira őrült hév tombolt lángoló, dióbarna szemeiben, hogy úgy tűnhetett most rögtön betöri az ajtót, és magával ragadja gyanútlan áldozatát. Mégis segélykiáltása leginkább egy olyan nőt takart, aki valami megoldhatatlannak látszó bajba keveredett, és minél inkább segítséget, megértését szeretne kapni, és azt, hogy valaki az életben tisztességgel végig hallgassa.

Hübrik biztos, ami biztos alapon kapkodni kezdett, majd eszébe jutott, amikor kicsit lehiggadt, hogy van ám neki egy baseballütőre hasonlító minibotja, amit egyszer egy régiségvásáron vett a Krisztinavárosban. „Ha minden kötél szakad, és a nő ténylegesen pszichotikus, vagy őrült kedélyű semmi gond megvan a megfelelő megoldás!” – gondolta. Kinyitotta az ajtót, és bár a nő már vagy fél métert elrohant mellette mégis a nyugodt hangtól lefékezte iramát; hátrafordult, és visszasétált pár lépést.

– Mi a problémája kedves hölgyem? – kérdezte a lehető legőszintébben.

– Hátha behív és megkínál egy kávéval akár beszélhetünk is! – felelte félvállról, majd amilyen gyorsan csak tudott kis híján félrelökte a megilletődött Hübriket, és besétált annak a szobájába. Hübrik is bement.

A hölgy rögtön az ágyra kuporodott, és felhúzta mind a két hosszú, karcsú lábát. Ebben a pózban leginkább egy árválkodó csecsemőre hasonlított, és nem egy dögös, vagy szexi szupermodellre, akinek tűnt.

– Bocsásson meg a viselkedésemért… - kezdte, de annyira kellemes, enyhén mély volt a hangja, hogy rögtön megszelídítette az embert, így Hübrik is kíváncsi érdeklődéssel kezdte méregetni. – Maga még bizonyára új ember lehet itt, így nem lehet tisztában a játékszabályokkal! – ahogy beszélt hangja sokkal inkább egy megriadt, senkiben sem bízó kislányhang színét öltötte, és nem egy magabiztos, felnőtt nőét.

– Nos… kedves hölgyem engem Károlynak hívnak, és kíváncsian várom miért lett ennyire zaklatott? Talán valami bajba keveredett, amit titkolni illik? Netán az intézményen belül rossz bánnak a betegekkel?! – érezte, hogy rengeteg kérdés kavarog benne, amire a hölgy nem biztos, hogy akar egyértelműen válaszolni.

– Helga vagyok, és örülök a szerencsének Károly! – nyújtott kezet, miközben a köntösével igyekezett minden emberi szemnek csábító felületet eltakarni! – Tudja a legtöbb emberrel az a baj, hogy csak azt látják, amit látni akarnak miközben eszük ágában sincs azon gondolkozni, hogy miért történnek meg a dolgok, vagy a tragédiák!

Hübrik továbbra is meglepődve figyelte a hölgy minden mozdulatát, és önmagában megpróbálta kitalálni mi lehet a titka? – Ha megkérdezhetem miért rohant úgy, mintha puskagolyóból lőtték volna ki? Talán fél valakitől?

A hölgy keresztbe rakta hosszú, karcsú lábait, viszont kínosan ügyelt rá, hogy az avatatlan szemek – remélhetőleg -, semmit se vegyenek észre.

– Tudja nekem mániás depresszióm, és bipoláris zavarom van, és bár kapok rá kezeléseket, mert gyógyszeres nyavalyákat, de egy idő után azt vettem észre, hogy túlzottan erős gyógyszereket adnak, és nem szólhatok senkinek, mert úgy sem hinnének egy beteg, kiszolgáltatott nőnek.

Hübrik a hallottak miatt kicsit megijedt, és nem alaptalanul. Gyerekkorában a keresztanya volt az, akinél tapasztalták a mániás depresszió tüneteit, és a legtöbb esetben a búskomor és az örömteli állapot két véglete között mozgott elmeállapota. Már több mint tizenöt éve hogy meghalt, mégis, amit az ember gyerekként átél nem felejti el talán soha.

– Maga most megijedt! Látom a szemén! – Helga hangja már nem volt annyira gyöngéd, de megjelent benne a kérdőre vonás, és az ítélkezés foszlánya. – Csak annyit szeretnék kérni, hogy hallgasson végig, és utána nem is láttuk egymást, amíg itt tölti a szabadidejét! Így rendben lesz?! – annyira szeretett volna valakiben megkapaszkodni, hogy ezt Hübrik is rögtön megérezte, így úgy döntött, hogy végig hallgatja a kétségbeesett nőt.

– Hallgatom! – odament a bukós ablakhoz, és enyhén kinyitotta, hogy a kellemes, ősz eleji levegő felfrissíthesse, kitisztíthassa gondolatait.

– Van egy szál cigije?

– Sajnálom, nem dohányzom!

– Én se szoktam, csak néha rám jön az idegesség miatt! – feszülten tördelni kezdte pille vékony, hófehér ujjacskáit. Még szerencse, hogy Hübrik bepakolta a narancssárga, mini gumilabdáját, melyet kutyáknak, vagy állatoknak szoktak adni, de arra is kiválóan megfelel, hogy levezethesse a fölöslegessé vált negatív energiákat. Óvatosan odatette a hölgy mellé az ágyra. A nő figyelmesen megvizsgálta a labdát, majd két kezébe vette, és miközben nézte és forgatta máris mesélni kezdett.

– Tudja a szüleim mindig is maximalista emberek voltak, akik minden esetben a legjobbat várták el a gyereküktől, és miután egyke voltam bennem látták a szebb jövőt! Úgy gondolták, hogy nekem jobb életem lesz majd mint nekik. – összeszorította, majd kezei között ernyedten elengedte a labdát. – Apám azt akarta, hogy minél előbb menjek férjhez, és éljem a modern, dolgozó nők életét. Persze szeretett volna egy-két unokát is.

– Ön mit szeretett volna! – szakította félbe, igaz tétován.

– Szerettem volna felfedezni a világot! Sokat utazni, új helyeket megismerni! Ki akartam törni abból a ketrecből, ahova önkéntelen kerültem! Persze csak, ha érti, hogy mire gondolok! – nézett rá kérdőn.

– Ez nagyon érdekesen hangzik! – Hübrik egyik kezével nem létező bajszát kezdte birizgálni. Elgondolkodó arcot vágott, mély rokonszenvvel.

– Ugye még most se hisz nekem?!

– Nézze kedves… Helga! Csupán csak alig öt, legfeljebb tíz perce hogy ismerjük egymást, és nézze el nekem, de roppant távolságtartó vagyok az emberekkel szemben, mert a bizalom igenis kényes természetű dolog minden esetben.

– Ebben is nagyon igaza van! Mindenesetre el kell mondanom, hogy ebben a pihenő üdülőben semmi sem az, aminek elsőre látszik! – szándékosan sejtelmes, halk lett a hangja. –Engem mániás depresszióval utaltak be ide, pedig gyerekkorom óta egyáltalán nem emlékszem arra, hogy különösebben lettek volna hangulatváltozásaim, vagy bipoláris zavaraim! Ön szerint ez nem különös, és furcsa?!

Hübrik megvakarta a fejét, hiszen alig érthetett bármit is az egészből.

– …De nagyon is furcsa! Nézze csak! Ha rosszul érzi magát itt miért nem jelentkezik ki, és távozik ebből az üdülőből? – „logikus kérdéssel mindig ki lehet ugrasztani a nyulat a bokorból.” – gondolta.

– Most azt gondolja, hogy eddig miért nem tettem meg ugye?! Akkor elárulom, mert folyamatosan gyógyszeres kezelés alatt állok, és olyan erős nyugtatókat adnak, ami egy elefántot is megölne! Így már világos?! – segítséget esedező, mégis komoly angyal-tekintete nem hagyott Hübrikben semmi kétséget afelől, hogy a hölgy nagy bajba került, és most valóban segítségre szorulna.

De mihez kezdjen? Egyáltalán kihez is fordulhatnak segítségért? Ha az igazgatóhoz, vagy valamelyik főnökhöz megy a panaszával erős a gyanú, hogy a végén még őt is komplett őrültnek, vagy félkegyelműnek nézik, és akkor agyő kutya világ! Kényszerzubbony, és akár még egy hónapos tartós, és intenzív sötétzárka periódus is következhet.

Végül alig tizenöt perces mérlegelési idő után úgy döntött, hogy egyik hűséges kollegájával fog beszélni a mobilján. Önmagában hálát mondott, hogy legalább a mobilokat nem vették el senkitől sem. elvégre ez a pihenő mégiscsak egy afféle szociális intézmény, és nem holmi börtön! Gyors tárcsázásra kapcsolt, és pár perc múltán a másik vonalon már fel is vette kollegája.

– Na? Hogy ityeg a fityeg édes egy komám? Remélem sok nőt becserkésztél! Ne feledd most belesűrítheted a csajozást akár egy hétbe is! – kuncogott, és vigyorgott saját öntelt szellemességén.

– Nem arról van szó Gézám! Történt egy kisebb incidens, és azt szeretném tudni, hogy mikor tudnál idejönni amilyen gyorsan csak lehet?!

– A hangod alapján irtó nagy gázban vagy haver? Na, várjál! Délután megfelelne?!

– Az most akár életmentő lehet. Kérlek siess gyorsan!

– O.K. pajtikám! Nemsokára ott leszek! De azért jól vagy?!

– Remélem jól leszek! Kérlek amint tudsz siess! – letette a telefont.

A hölgy kíváncsi érdeklődéssel hallgatta a beszélgetést.

– Megkérdezhetem, hogy kivel beszélt az előbb?

– Semmi… az egyik kollegámmal! Meg lehet benne bízni azért hívtam őt! – nyomatékosan kihangsúlyozta a ,,megbízni” szót, hogy a fiatal hölgy el is higgye, hogy komolyan, és felelősségteljesen kezeli az ügyet.

– Bocsásson meg… nem szerettem volna kérdezősködni, de tényleg úgy érzem, hogy nagy bajban vagyok, és tudja az ember önmagán kívül nem igazán bízik meg a másokban! Vadidegenekben pedig pláne, hogy nem!

– Megértettem! – bólintott Hübrik elszántan, akár egy védelmező akció, vagy szuperhős. – Ma délután már itt is lesz a barátom, és majd kitaláljuk, hogy mihez is kezdjünk!

A hölgy azonnal felállt, amint meghallotta az utolsó mondatot; lábujjhegyen odasettenkedett az ajtón található kukucskálóhoz, és kissé megrémülve kikukucskált. A kivilágított, és ebben a pillanatban teljesen irritáló neonfényben úszó folyosón egy teremtett lelket sem lehetett látni. Csupán az ajtókon belül hallható emberi hangok hallatszottak eltévedt visszhangokként a levegőben…

– Azt hiszem, most tiszta a terep! – nyitotta ki az ajtót. Délután megpróbálok visszajönni! – búcsúzóul két oldalról megpuszilta az erősen megszeppent Hübriket.

– Nagyon vigyázzon magára! – pillantásával igyekezett lélekerőt önteni a megrémült nőbe.

Eljött a délután és barátja megjelent a szokott ebédszünet utáni percekben, amikor a látogatók bejöhettek szeretteikhez.

– Szevasz öregem! Na? Hogy vagyunk, hogy vagyunk? Hoztam neked egy kis csokitortát is! De vigyázz! Hamar meg kell enni, mert különben megromlik! Na, mesélj el mindent! Annyira feszült volt a hangod!

– Itt nem beszélhetünk, mert a falaknak is fülük van! Majd a szobámban! – háziköntösben üdvözölte barátját, és az elmúlt napok miatt mintha kissé vesztett is volna valamit mackós súlyából.

– Mi van? Csak nem fogyókúrázol? Olyan sápadt, és kimerült vagy mostanság?! – kollegája is azonnal észrevette a változást.

– Keveset ettem, és aludtam az utóbbi napokban!

A folyosón kisebbfajta nyüzsgés volt tapasztalható a rokonok, és hozzátartozók sokadalma miatt, akik mint valami falanx sorfalat álltak majdnem minden harmadik ajtónál, hogy tüzetesen felmérhessék az itt pihenő szeretteik életkörülményeit.

Hübrik azonnal bevezette szobájába kollegáját és azonnal bezárta az ajtót. Néhány perc múlva a fiatal hölgy is hármat kopogtatott, és csöndben várakozott.

Hübrik óvatosan kinézett a kukucskálón. Alaposan szemügyre vette a fiatal nőt, akit most furcsán nyugodtnak, békésnek titulált. Résnyire nyitotta az ajtót, és beengedte.

– Hadd mutassam be barátomat, és kollegámat Holkai Gézát! – mutatta be ismerősét a hölgynek.

– Üdvözlöm az urakat! – kissé számon kérőn, és nehezményezve Hübriket vette célba tekintete. – Mintha azt mondta volna nekem, hogy négyszemközt leszünk!

– Ez nem igaz! Ha még emlékszik elmagyaráztam, hogy a barátom is jönni fog, hogy segíthessen!

– Vagy úgy! – foglalt helyet a bevetett ágyon, és ebben a percben az sem zavarta különösebben, hogy Hübrik barátja valósággal legelteti rajta a szemét. – Mire jutottak? Segítenek nekem, vagy nem?!

– Bocsánat! Álljunk meg egy szóra kedves hölgyem! – vágott mindenki szavába Holkai. – Tudni szeretném ától-cettig, hogy mi folyik itt, mert tanult kollegám valósággal meg van rémülve holott elviekben csak pihenni, feltöltődni jött ide!

– Hát attól tartok kedves uram a helyzet kissé bonyodalmasabb, mint azt elsőre gondolná! – vette át a szót minden fölösleges szószaporítás helyett a hölgy. – Ebben a kellemesnek mondható üdülőben a betegeket igenis komoly gyógyszeres kezeléseknek vetik alá! Ha tetszik kísérleteznek velük! Néhány héttel ezelőtt még én is életvidám, optimista, karrierista nő voltam. Később már csak emberi roncs, akinek megvoltak számlálva a mindennapjai! Még szerencse, hogy a kollegája ennyire jó emberismerő! – sokat jelentő bizalmas pillantást váltott a megszeppent Hübrikkel.

– Tehát Ön azt állítja, hogy ez az üdülő valójában inkább egy titkos emberkísérleti üzem, ahol bárki bármit megtehet az itt pihenő emberekkel? – Holkai értetlenkedve körbejárt lassan a szobában, akár egy vizsgálóbíró, vagy ügyvéd. – Már megbocsásson kedves hölgyem, de ez… kissé… abszurd, és nevetséges!

– Teljesen igaza van! De gondoljon csak bele, ha maga lenne a mi helyünkben, és nem volna semmi közvetett bizonyítéka! Maga hogyan bizonyítaná, hogy itt tényleg nincs rendben semmi sem?!

Most Holkain volt a sor, hogy minden alaposan, és tüzetesen megrágjon, megemésszen. Hübrik főzött egy nagyadag teát egy egész kancsóval, és kisebbfajta zsonglőrmutatványába került, hogy a kancsó teljes tartalmát ki ne loccsantsa a gusztustalan zöld szőnyeggel borított padlóra.

– Ki kér teát?

– Köszönöm! Igazán kedves! – az ifjú hölgy cseppet sem zavartatta magát, máris elvette a kis, díszítetlen csészét Hübrik kezéből, és ahogy véletlenül hozzáért átfutott egész szívén valami belsőséges, mégis pontos melegség.

– Te is kérsz egy csészével? – nézett Hübrik kollegájára.

– Te most hülyíteni akarsz, ugye?! Éppen gondolkodom, ha nem zavar!

– Ezer bocsánat! – halkította le bűnbánó ember módján hangját. – Mi a véleményed? Mit kellene csinálni?

– Éppen azon vagyok, hogy kitaláljam! – ráncolta a homlokát, mint akinek igen-igen nagy erőfeszítésébe kerül agytekervényeinek tartós megmozgatása.

– Nekem volna egy ötletem! – kortyolt egyet a kellemesen meleg italból a hölgy. – Persze, ha ezzel nem bántok meg senkit!

– Akkor ki vele! – torpant meg Holkai, és máris árgus szemekkel bámulni kezdte a nőt.

– Nem tudom, hogy milyen fölösleges ruhájuk van idebent, de mit szólnának, ha megszöktetnének, és feljelentést tennék később a rendőségen?

– Maga bevett valamit, vagy most viccel?! – Holkai úgy nézett rá, mint akinek elment az esze. – Ennél nagyobb ostobaságot nem is mondhatott volna.

– Miért? Magának talán jobb ötlete van?! – nézett rá kérdő tekintettel.

– Ami azt illeti! Miért nem jelentkezik ki egyszerűen a recepción?

– …Mert ha ez ennyire egyszerű lenne, akkor már régen külföldön élnék!

– Szerintem mindannyian nyugodjunk meg, és gondoljuk át a dolgokat! – próbálta csitítani a hullámzó kedélyeket Hübrik. Nem tudhatta, hogy eredménnyel jár-e?

– Jó! Akkor a következőt fogjuk csinálni! Ha jól látom Önnek harmincnyolcas lábacskája van, amire kicsit bő lesz a cipő, de megteszi! Erre jönnek a többi bő ruhadarabok, ha nem zavarja a férfidivat!

– Sőt! Egyáltalán nem! Olyan az egész mint egy divatshow! Említettem már, hogy eredetileg divattervezőnek készültem?

– Még nem kedveském! De én a maga helyében nem sokat szövegelnék, hanem máris öltözni kezdenék!

– Kérlek forduljunk el! Nem illendő dolog egy hölgyet meglesni! – így Hübrik.

– Miket beszélsz barátocskám? Még hogy nem illendő?! – majd meggondolta magát, amikor a nő szándékosan kinyitotta a nagyobb gardróbb szekrény egyik ajtaját amivel spanyolfalat csinált az avatatlan szemek számára.

– A kollegájának mindenben igaza van! – felelte a szekrényajtó mögül a hölgy.

Mire végzett az öltözködési manőverrel úgy festett akár egy építőmunkás, vagy dolgozó kisember, aki éppen fizikai munkába megy. Még egy ütött-kopott farmer overállt is talált, ami ugyan meglehetősen bő volt számára, és nagy, mégis valahogy megnyugtatta kedélyeit, és önbizalmat adott neki.

– No nézd csak! Ez már döfi!

A hölgy párszor megfordult lassan a tükör előtt, hogy megnézhesse magát, majd szembe fordult velük.

– Na? Hogy festek kedves uraim?!

– Mindig mondtam, hogy a nőknek is kellene egy-két férfias cucc! – így Holkai.

– Szerintem bármit is visel fantasztikusan áll kegyének! – Hübrik óvatlanságában megint csak elpirult.

– Hogy maga mennyire édes! – kétszer megpuszilta pirospozsgás arcát.

Holkai most óvatosan az ajtóhoz settenkedett, majd amikor résnyire nyitva kinézett, és nem látott senkit intett a két másik feszülten figyelőnek.

– Eljött az idő! Remélem minden szükséges holmit bepakolt, mert nem szeretném újra csinálni.

– Nyugodjon meg, minden fontos cuccom itt van! – egy kisebb, átlagos hátizsákra mutatott.

– Akkor mindenki maradjon csöndben, és kövessen libasorban, de csak óvatosan! – Holkai, mint volt őrvezető jócskán megtanulhatta, hogyha kell ébernek kell lenni, és lapulni kell, ha így kívánja meg az adott helyzet. Még egyszer kikukucskált, és azonnal elindult sietve az egyik nagyobb ablakfülkéig!

Hübrik és a hölgy szinte egymásba kapaszkodva lépkedtek, és nagyon ügyeltek arra, hogy ne nyikorogjon a gusztustalan linóleumon a cipőjük.

– Mindjárt vége! Mindjárt vége! – biztatta magát és Hübriket is a hölgy.

A folyosón egyszer csak éles, rikoltó berregés hasított végig. Valaki beindította a tűzriasztót! „Vajon ki lehetett az?” – törték mindhárman fejüket. Választ már nem kaphattak, mert mintha apró, nyüzsgő hangyabolyok lettek volna az egész folyosón tolongó, zsivajgó emberáradat vonult végig, mintha puskából lőtték volna őket ki.

Holkainak azonnal eszébe jutott, hogyha menekülni akarnak ennél jobb, és hatékonyabb alkalmat valószínűleg keresve sem találnak. Intett a másik kettőnek, hogy vegyüljenek el a nagy tömegben, így a kutya se fogja őket keresni!

Mind a hárman elvegyültek a föltorlódott tömegben, és igyekeztem – amennyire csak lehet -, természetesen viselkedni, hogy ne keltsenek fölöslegesen nagy feltűnést.

Amikor kiértek az épület kapuján elsőre el sem akarták hinni, hogy ekkora szerencséjük van, és hogy mázlistának születtek. A kisebb kiábrándultság akkor jött, amikor autóval megtettek tíz kilométert, és egyszer csak a motor prüszkölni, köhögni kezdett.

– Hát ezt meg mi a rossebb lelte?! – nyitotta ki a motorház tetőt Holkai, mert biztos volt benne, hogy valami műszaki meghibásodásról lehet szó. Látott már ilyet eleget.

Hübrik a műszerfalra pillantott, és bár nem sokat értett az autókhoz, annyit észrevett, hogy kifogyott a benzin. Kiszólt kollegájának:

– Figyelj csak Gézám! Szerintem kifogyott a benzin!

– Micsoda baromság ez! Még hogy a benzin! Szerintem a karburátor lehet a gyanús! – s továbbra is szakértelemmel vizsgálgatta a motort.

– Hát ha nekem nem hiszel nézd meg a saját szemeddel!

– Tudják mit? Szerintem gyalogoljunk el a legközelebbi buszmegállóig! Nem lehet olyan messze! Elvégre az Északi-középhegységben is szoktak buszok közlekedni! Mit szólnak?!

– Ebben ha meggondoljuk lehet valami Géza!

– Na jól van! Velem lehet beszélni! De ha egyetlen árva busszal sem találkozunk akkor itt vér fog folyni! – nézett villámló szemekkel Hübrikre.

– Ne izguljanak feltalálom én magam minden helyzetben! – szállt ki a kocsiból a hölgy, és hátizsákját hátára véve máris megindult a kis erdei úton valamerre, amiről úgy hitte észak.

– Szerintem kövessük Gézám!

– Te csak fogad be a szád! Miattad van minden, ha nem vetted volna észre! Te észkombájn! – mérgelődve lecsapta a motorház tetőt, majd bezárta a kocsiját, és elindultak a hölgy után.

Amikor elértek a legközelebbi buszmegállóig észre se vették, hogy eközben mennyire jót beszélgettek, és megnyíltak egymásnak. Mire vagy fél órán belül a busz is megérkezett szinte úgy érezhették magukat, mint a régi ismerősök, akik már jó régóta nem láthatták egymást, és most minden szabad percet kihasználnak, hogy végre együtt lehessenek.

– Nem fogja elhinni mit mesélek az én Hübrik barátomról! – lelkendezett Holkai.

– Géza! Ezt nagyon csúnya dolog volna tőled! – próbálta leinteni barátját, nem túl sok sikerrel.

– Inkább te is hallgasd meg újra! Szerintem éppen idevágó, tanúságos történet! – megfogta a busz fekete fogantyúját, és igyekezett megtartani egyensúlyát. – Na szóval! A mi kis hősünk – jelentőségteljesen, vidáman nézett rá Hübrikre -, azzal vívta ki a teljes gimis osztályunk tiszteletét, hogy mindenkinek önként lerohant a büfébe rántott húsos szendvicsért, és a sulis hátitáskánkat katonás sorrendbe tette. Na? Mi szól hozzá?!

– Szerintem ez egy nagyon udvarias, és kedves gesztus különösképp a mostani világban, ahonnét már minden kiveszett! – hallgatta érdeklődéssel a történteket a hölgy.

– Gézám! Egy kissé kellemetlen helyzetbe hoztál engem… ráadásul éppen egy hölgy előtt… - Hübrik nem győzte takargatni pirulását, ami viszont rendkívül imponált, és gyöngéd érzéseket váltott ki a fiatal nőből.

– Ugyan már! Ne szégyenlősködjék! Teljesen természetes dolog, ha valami barátokat szeretne szerezni magának, és igényli, hogy elfogadják! – szavai vigasztalásnak indultak, mégis több bölcsességről árulkodtak, mint bármi más. – Nézzenek csak rám! Mit látnak? Egy dögös, szexis bombázót, igaz?!

Mindketten hevesen bólogattak. Holkai kicsivel talán még jobban.

– Pedig hat-hét éves korom körül kellett volna magukkal találkoznom a játszótéri hintánál, amikor nagy szódásszifon szemüveget kellett viselnem, pattanásos volt az arcom, és olyan voltam mint egy rút kiskacsa! Gondolták volna? Miből lesz a cserebogár?

– Én csak jópofáskodni akartam! A fene se gondolta, hogy tanult, és művelt kollegám ennyire magára veszi a hallottakat! Láthatja úgy tiltakozik, hogy passzív ellenállást tanúsít, és eszébe sincsen megnyikkanni.

Hübrik némán, de következetesen hallgatott. A fiatal hölgy óvatosan kikerülte a legtöbb embert, és máris Hübrik mellett termet. Úgy érezte meg kell vigasztalnia ezt a nagyra nőtt gyereklelkű embert, akitől több odaadást, és gyöngédséget kapott az elmúlt időben, mint bárki mástól.

– Figyeljen rám! Nagyon jól megértem az érzéseit, és tisztában vagyok vele, min megy éppen keresztül! Úgy érzi becsapták, elárulták, és átverték, mert a világ – sok esetben -, egyáltalán nem azt nyújtja, mint amire az ember vágyik, és ez óhatatlanul is ütközésekhez vezet! De szerintem az a lényeg, hogy az ember tanuljon a hibáiból!

– Ez briliáns szónoklat volt! Tényleg le a kalappal! – Holkai legszívesebben tapsolt volna kissé kárörvendően, de a busz egy hatalmasat, és majdnem elesett. – gyorsan meg kellett újra kapaszkodni valamivel erősebben nehogy hanyadt essen. –Szerintem egy felnőtt férfit azért mégsem kellene pátyolgatni! Hogy veszi ez ki magát?

– Ön talán nem hallotta még, hogy léteznek emberi érzések is? – lepődött meg a hölgy. – Szerintem éppen azok a legbátrabb emberek, akik igenis fel merik vállalni legbelsőbb érzéseiket is! – angyali, mennyország-mosolya annyira szikrázó, ragyogó volt, hogy az minden férfiszívet rögtön magába bolondított. Élvezzük az utazást kedves uraim!

Az út hosszú során mint kedves barátok viccelődtek, évődtek egymással, és mire megérkeztek uticéljukhoz, olyanokká váltak, mintha a legjobb barátok lennének.

FÉL-KARAMBOL

A kocsi egy jókorát bukfencezett mielőtt végleg lefordult az aszfaltútról aztán az árokba borulva a hátán megállt. Hátsó kerekeiből erősen felcsapott a sár a még járó motor szánalmas következményeként.

Magas, kissé kövérségre hajlamos, erősen kopaszodó, vérző homlokú férfi próbált kiszállni belőle úgy, hogy minden megmaradt erejével igyekezett felfeszíteni a péppé roncsolódott karosszéria ajtaját. Minden lélekjelenlétével azon volt, hogy megőrizze higgadtságát és hidegvérét, mert logikusan akart gondolkodni, és mert mindig is tisztában volt vele, ha nagyobb érzelmi megrázkódtatás éri rendszerint agyában sokkal inkább a veszély érzékelése, és a rettegő félelem veszi át a stafétabotot, semmint a józanul megfontolt értelem!

Cipője csoszogott a cuppogós sárban, mert a múlt éjszaka is rengeteg eső esett, és ezért szinte lehetetlen volt biztonságosan haladni az adott mellékútvonalakon is; azonnal tudta, hogy jó volna valami megbízható segítséget kerítenie, hiszen baleset bármikor történhet az emberrel, és ehhez hasonló esetekben minden másodperc életmentő lehet! Egy pillanatig erősen töprengett, majd a fűben talált vastörmelékkel, mely egy rúdhoz hasonlított rájött, hogy a másik ajtót, az anyósülés felőlit – melyben barátnője beszorult -, minden igyekezetével ki kell feszítenie! Az autóroncs közelébe lépett, majd feje fölé emelte a husáng szerű, ormótlan vasrudat és teljes erejéből nekivágta az összeroncsolódott ajtó egyik nyílásába, ahol még láthatott egy aprócska résnyi, kisebbfajta lyukat.

Nem érdekelte az, ha látja, vagy figyeli valaki ügyetlenkedését. Egyetlen dolog volt számára a fontos: remélhetőleg épségben kijuttatni szívszerelmét, aki ez idáig egyetlen hangot sem hallatott magáról!

,,Vagy pánikba eshetett, vagy ami még rosszabb elvesztette az emlékezetét!” – gondolta át a történteket, és minden fontos, apró részletet igyekezett önmaga elé idézni, hogy valójában a balesetük hogyan is történhetett.

Azzal nagyon is tisztában volt, hogy mindketten enyhén fáradtak voltak. Barátnője éjszakai előadás után ült volna a volánhoz, de ő udvarias-kedveskedő gesztusként gavallérok módján felajánlotta neki, hogy hazaviszi, és majd ő vezet! Aznap kissé szőrszálhasogatóbb, és nyűgösebb volt barátnője, mint eddig bármikor.

Azt mondta, hogy ég a vágytól, hogy végre édesanya lehessen, és ez az egyetlen élete végéig szóló, testhezálló szerepre készült – gyakorlatilag -, egész életében.

- …Egyszerűen megáll az eszem tőled! Érted! – fakadt ki már amikor hazafelé tartottak a kocsiban. –Miért kell neked megnehezítened a természet dolgait is?! Hiszen csak szex az egész! – kérdezte tőle, és a fiatal férfi azonnal érezte, ekkor barátnője mindig egyenes és határozott választ vár el tőle! Csak semmi mellébeszélés!

- Édesem! Kérlek ne veszekedjünk! Ilyenkor talán mindketten teszünk, és mondunk olyasmit, amit előbb, vagy utóbb, de mindketten meg kell, hogy bánjunk! Én is szeretnék apuka lenni, és biztos vagyok benne, hogy fantasztikusan sugárzó boldog, talpraesett anyuka lennél!

- Eddig rendben is volna! Most jön a de-szöveg!

- Nézd! Tudod beszéltünk már róla, hogy a gyerekkorunk sok esetben már előre meghatározza azt, hogy valójában milyen felnőttek is leszünk!

- És?! – nézett rá úgy, mintha először látná, teljesen érthetetlen bociszemekkel.

- És sajnos az én gyerekkoromban bármennyire is furcsán hangzik, de történtek bizonyos nagyon szomorú dolgok, amiktől bizonyos intimebb helyzetekben különösen, és furcsán reagálhatok, mert nagyon megvagyok ijedve! Hogy is fejezzem ki magamat? – megdörzsölte veszettül verejtékező homlokát miközben óvatosan sávot váltott, és kiszeretett volna kerülni a közlekedési szabályoknak megfelelően egy csigalassúsággal vánszorgó teherautót.

- Folytasd csak! – kérlelte a másik!

- Szóval úgy fest a dolog, hogy a számodra hőn áhított szex egy kissé komplikált lesz, már ha… lesz!

-Te most hülyéskedsz velem, igaz-e?! Hát tudod te, hogy mennyit vártam arra, és ábrándoztam, hogy végre kifogok magamnak egy normális hapsit, és akkor tessék te is azonnal ki akarsz velem szúrni!

A férfi igazság szerint mindig jó előre igyekezett elkerülni a szócsatákat, és a fölösleges vulkánerejű konfliktusok láncolatát! Ez természetesen nem azt jelentette, hogy gyáva lett volna szembenézni az adott problémákkal, melyeket mindig az élet szab meg az egyes embereknek, de úgy vélte, hogy miután kissé problémás gyerekkora már éppen elég lelki sebeket tartogatott – melyek aztán sohasem tudtak megfelelően behegedni -, éppen ezért vagy nem kiabál, vagy inkább olyan elszánt csöndpózt vesz magára amekkorát csak bír!

A fiatal hölgy is konok makacsságba kezdett, és mereven bámulta a maga előtt elterülő útszakaszt; mintha szemlátomást szuggerálta volna, és titkon abban reménykedne, hogy nemsokára mind együtt hazaérhetnek, és kedves gyöngédség mellett egymás karjaiba vackolódva töviről-hegyire megtárgyalhatják ügyes-bajos gondjaikat!

- Nézd csak édesem… - próbálta nyolc-tíz perc múltán újból megtörni a csendet a férfi. – Én őszintén sajnálom, hogyha úgy érzed csalódást okoztam, de ha megpróbálhatnánk nyugodtan, és felnőtt emberek módjára átbeszélgetni a dolgokat, akkor esetleg talán sokkal közelebb juthatnánk a megoldáshoz! Te mit gondolsz?! – nézett a vezetőülésben mereven maga elé bámuló fiatal nőre.

- Azt csinálsz, amit csak akarsz! – könnyedén megrántotta vállát, mintha egy újabb pitiáner szöveget adtak volna neki.

Néhány pillanattal később a vérző homlokú férfi már az autóroncs mellett térdelt, és minden lelkierejét összeszedve egy vasfeszítő rúddal azonnal igyekszik – látszólag teljesen hiábavalóan -, hogy egyetlen kedvesét biztonságban, és épségben kiszabadíthassa az autó fogságából.

- Édesem! Bocsáss meg, hogy konok, és makacs voltam! – motyogta bele a levegőbe. –Tudod, hogy mindennél jobban szeretlek, csak néha nagyon nehéz kimutatnom az érzéseimet, de ez inkább az én hibám!

Néhány perccel később érezte, hogy a  nagy vaskos rúd, mintha emelkedne, és az összeroncsolódott vezetőülés ajtaja kijön a helyéről; barátnőjét szerencsére a felfúvódó légzsák megmentette, mert tompította az ütést, és a zuhanást is, amint a kocsi párszor átfordult tengelye körül.

Óvatosan megfogta törpe lábacskáit. Hányszor emlegette barátnője, hogy valósággal utálja, hogy csak százhatvannégy centi lett eredeti magassága, és így sohasem kaphatott főszerepeket, és be kellett érnie a mellékszereplőknek járó fél, vagy egyszavas kis szösszenet szövegekkel.

A férfi amilyen óvatosan csak lehetett húzni kezdte a két törpe végtagot, és azon imádkozott, hogy ne folyon a benzin, mert akkor elegendő egy kisebbfajta szikra és mindketten azonnal a levegőbe repülnek!

- Édesem, drágám! Nem lesz semmi baj! Megígérem! – nem tudhatta, hogy a fiatal nő valójában eszméleténél van-e vagy nem, mert hangot, gyenge szuszogást alig hallott.

Látta, hogy egzotikus, kifejező arcán egy-két zúzódástól, és felszíni horzsolástól eltekintve semmi jel nem utal rá, hogy komoly baj lehetne, de az is lehet, hogy belső vérzése van, és azt sürgősen el kell látni!

Lefektette a roncstól biztonságos távolságban a fűben, és mivel jobb ötlete nem akadt megkezdte óvatosan a mesterséges újra élesztést; ahogy tanulta még az egyetemen!

Szétnyitotta a nő ruháját, és vigyázva arra, hogy a bordáit ne törje el szívmasszázst igyekezett alkalmazni rajta, majd három dörzsölést követően szájába fújt, hogy a szívizom is levegőt kaphasson! S bár nem sokat értett az azonnali elsősegélynyújtáshoz, azt érezte, és tudta, hogy nincs vesztegetni váló ideje. 

Már rég megbánta, hogy egy ostoba veszekedés miatt ekkora tragédia támadt szűkebben vett környezetében, és most kínzó, pokoli lelkiismeret-furdalást érzett, amiatt, hogy mi történik akkor, ha kedvesét is el kell veszítenie, mint annyi más számára fontos, nélkülözhetetlen szeretetét.

– Hallasz engem édesem? – megpróbálta kitapogatni a pulzusát, amíg a mentők oda nem érnek. Vékony, kis karja szinte élettelenül feküdt mellette, és látszólag semmire se reagált. Óvatosan megfogta mutató, és középső ujjával a kicsiny csukló részt, ahol a csukló, és kéz egymással találkozik, és csöndesen hallgatózott. „Ha van néhány lüktetés az ugye jót jelenthet? Ugye akkor még nincs veszve semmi remény?” – törte a fejét, és töprengett.

A mentők valamivel negyed óra után érkeztek vijjogó szirénákkal, és hordággyal. Az egyik mentőstiszt igyekezett megnyugtatni, hogy a hölggyel minden rendben lesz. Még szerencse, hogy nem pazarolta el az időt, és azonnali szívmasszást alkalmazott. Gyorsan hordágyra tették, majd vijjogó szirénával megindultak egyenesen a kórház felé.

A férfi nem tudott dönteni. Mert ha a szívére hallgat zokszó nélkül bemegy kedvese mellé a kórházba, hogy minden percben vele maradhasson. Ellenben, ha a józan ész diktálta szabályokra hallgat talán jobb lenne megvárnia a rendőrséget, hogy mit mondanak a baleset körülményeiről. Talán az is lehet, hogy valamelyik fél óvatlan figyelmetlensége miatt történhetett a tragédia. Viszont mi történik akkor, ha elhagyja a helyszínt? Lehet, hogy őt is előveszik, vagy ami még rosszabb valóságos hajtóvadászatot indítanak majd ellene?!

Mivel jobb indok nem jutott eszébe benyúlt az egyik mellényzsebébe; előhúzott egy jegyzetfüzetféleséget, és beleírt néhány sort, ha keresnék majd a kis cetlit az autóroncs mellé tette jól látható helyre. „Kissé ostoba ötlet – gondolta, de még mindig jobb, mintha egyenesen őt hibáztatnák, vagy ártatlanul megvádolnák!

Leintett egy éppen arra járó autóst, és megkérte, hogy vigye el a legközelebbi kórházig ott már tudni fogja a járását. Az autós kissé hitetlenkedve meredt rá, de megtette, amit kért tőle. A benzinköltségen pedig előbb-utóbb majdcsak megosztoznak.

– Hallja-e maga aztán nagy zűrbe került? Csupa vér az inge! Biztos jól érzi magát?! – nézett végig rajta a gyanútlan autós.

– A barátnőmet érte sérülés. Kirepült az autóból, mert balesetünk volt! – felelte amennyire csak tudta hidegvérrel.

– Te jó ég! Őszintén sajnálom! Hol van most a barátnője?

– Éppen most mennék hozzá a kórházba, ha kicsit gyorsítana! – kicsit mérges hangja azonnal megintette, hogy legyen résen. Mégis, aki ennyire bagatell, és a tragikus helyzethez képest ennyire ostoba kérdéseket tesz fel – úgy érezte -, meg is érdemli, hogy elnyelje a tudatlanság mocsara.

– Én mondom magának az egész közlekedési infrastruktúra egy nagy kalap szar! Mindenütt építkezések, meg dugó dugó hátán! Ráadásul senkinek se jó! A vétlen emberekkel is naponta hasonló dolog történik, akárcsak magukkal. – valósággal be nem állt ijedtségében a szája, amíg a kórház kapujáig el nem értek. A férfi kiszállt az autóból, és megköszönte a fuvart.

– Mennyivel tartozom a benzin miatt…? – első az illendőség. – gondolta.

– Nem tartozik semmivel kedves uram! Őszintén kívánom, hogy minden rendbe jöjjön a barátnőjével! – becsukta a kissé rozsdásodásnak indult kocsi ajtaját majd elhajtott a koromszínű éjszakában.

A férfit úgy tájékoztatták, hogy barátnőjét átvitték az intenzív osztályra, mert meg kellett sürgősen operálni. „Miért nem volt képes legalább éppen ma betennie a zsebébe a mobilját?” – tette fel magában a kérdést. „Állandóan csak arra gondol, hogy valami baj történhet, és akkor tessék!”

Azonnal a recepcióra ment, és megkérdezte az ott ügyelő egyik beosztott nővért, hogy egy fiatal hölgyet nemrég hoztak be, és operáltak meg, mert autó balesete volt. A rokon vagy hozzátartozó résznél annyit mondott, hogy a vőlegénye. Persze a nővér szempontjából nyugodtan mondhatta volna, hogy a férje, hiszen már vagy négy éve intenzíven együtt éltek.

– Átvitték az intenzív osztályra! Előbb felmegy a lépcsőn, majd jobbra fordul, és már ott is van! – életunt mondata közönyösségről árulkodott.

Megköszönte, majd azonnal felrohant az emeletre, és meg is találta azt a kórtermet, ahol számos betegágyon feküdtek öregek, és fiatalok egyaránt. Mintha a hányingerkeltő szag is olyan halálközeli, túlvilágias lett volna. Az embernek valósággal mindig fel kellett hogy forduljon a gyomra.

Barátnője mély álomban feküdt. Egy infúziós cső árulkodott róla, hogy száradásveszély gyanús, míg a fejét valósággal úgy bekötözték, mintha kisebbfajta turbánt kapott volna. Valószínűleg nincsenek belső sérülései. Bár kívülről ezt nehéz volna egyértelműen megállapítani, nem igaz?!  Látszólag annyira békés, ártatlan, valódi angyali volt a tekintete, mint aki a legszebb álmát álmodhatta.

A férfi óvatosan elemelt egy széket az ablak mellől, amire a legtöbb látogató szokott ülni látogatási időben. halkan, és lábujjhegyen hogy ne zavarjon senkit helyet foglalt, majd gyöngéden megfogta kedvese kezét, és megcsókolta.

– Ugye mellettem maradsz?! Ugye nem kell még menned?! – nem törődött vele vajon ki figyeli, és ki nem; zöldes barna szemeiből vastagon csorogni kezdtek megbánásának könnycseppjei. Abban a percben, hogy egy eltévedt, nagyalakú könnycsepp kedvese egészen aprócska hattyúkezére hullt a férfi mintha megérezte volna, hogy a hölgynek van szívdobbanása…    

LATROK BŰNPÁRTOLÁSA


A teremtés már régen visszaállatiasodott önmagába. Hamis igazgyöngyöket nevet már aki sír. Hírnévvé tehető már a hűséges személyiség is tanúsítván a korhely, komp-századot. Jó Heroldok már mind drágán megfizetnek oligarcha-nagyurak hitványan seftelő kedvteléseinek. Minden mi megmaradt; kincs-érték megalkuvó zsákmány lesz végül.

Delelő, szajha-céda lett a kiválasztottaknak szánt egyedüli titok: itt manapság egyedül csakis az érvényesül, ki hathatós nyomós üzleti kapcsolatokat épít ki, s mérgező irigykedésekben már velejéig romlottá lett. Kupec-habarccsal így köttetnek igazi érzelmek helyett barátságok s ál-Mindenséget hajtó látszat-szerelmek. Az érdek ülhet egyedüli máglya-törvényt itt. Aki gőgből tiporja az emberi alázatot már díjnyertes lehet minden megbundázott pályázaton.

Ó! Vesztett, zsarnokos út. Alvilág fenekére lökő, ördögökkel lepaktált Hiéna-sakálok. Gaz-lépésekkel gazemberek is örökített dudva-gyomoknak látszanak immár. Nagy dáridós álarcosbálok előtt groteszk tótágasként az embernek megmaradt áldozat-bűnbakok mind rendre felbuknak. Arcokon ócska, rozsdásodásnak indult, talmi jólét pöffeszkedik; szégyen nézni is, eldobható, bebiztosított jómódokért miként prostituálja magát asszony-hölgy, jampec-férfi.

Esélyben érzi magát nyeregben a pöffeszkedő bitang, míg a nemes esélytelen újabb fölösleges gátakba ütközik akarattalan. Vakok, de igaz-szívűek még vallhatják pásztorok mosolyát, ha pásztorbotjaik rég eltörtek is. Csalattató álmok vándorai még megőriznek valami eladhatatlan egyedit s tisztát, gazon érlelt bölcs individuumot, emberségest.

Ha csahos cinkossá szegődik már minden mi lélegzik s lüktet – vicsorgó ebkutya-törvények előtt őszinte halandóság vétkével védkezik latrok bűnpártolása ellen az élő!

KESERÛ KENYÉRKERESET

Az éjszaka párducbőré korom színűvé sűrűsödött össze, amint a kísérteties templom tornya el nem ütötte a hajnali fél hármat Mintha az összes teremtmény farkasok, nádi poszáták, az éjjel fekete szmokingba bújt krákogó gavallérjai, a varjak is megérezték volna, hogy meglehetősen szapora, ideges, és nyugtalan lépteivel munkába indul egy buszvezető, akit Makáb Mihálynak hívtak.
Tíz-tizenkettő kávét is megivott mire sikerült Makáb úrnak a feje felől elkergetnie a kósza, és sokszor még alvásra csábító álmokat, hogy elindulhasson a hajnali, józan robot-munka után buszt vezetni, és csak nagyon korlátozott értelemben sikerült az, hogy az édes, harmóniával kecsegtető álom percre pontosan minden egyes napra felhúzott riasztóórája hatására röpke pillanatok töredékeként tovaszálljon.
A lakótelepen szinte még minden lakó a legteljesebb kiegyensúlyozottságban lélegezte be a kellemes pihenés regenerálódásának minden ősi titkait, és szunnyadó pihegéseit, amikor Makáb Mihály úr már gyors léptekkel szárította a haját, és hattyúfehér inget vett, és koromfekete nadrágot, ízléses sötétkék nyakkendőt, hogy szolgálati idejét megkezdve elindulhasson buszával.
Ha még ez sem lett volna elég, ahhoz, hogy Makáb úr felébredjen, a hajnalok dús, és minden bizonnyal haragos és egyúttal bömbölő hajókürt szava, ami akkor jelzett, ha a munkások számára megkezdődött a hajnali józan robotmunka, bizonyára fölébresztette.
Makáb urat.
Az egyetlen s talán a legfontosabb dolog, ami megkeserítette életét azaz önpusztítás nagyon is kötélidegeken táncoló életfelfogása, és módja volt, amivel nap mint nap önmagát pusztította!
Érdekes, hogy ha példának okáért elment egy baráti, vagy nagy ritkán esetlegesen egy családi, meghitt egyúttal nagyon is harmonikus beszélgetésre a többi családtagjaival akkor nem szólt egyetlen szót sem, hanem mintegy megszállott, és nagyon is tudatosan hallgatag bölcs hallgatott mintha csak a szándékát, vagy legalább is az emberi szándékait próbálná meg eltitkolni azoknak az emberei elől , akit talán a világon a legjobban ismert.
Amikor pedig fáradtan, mint egy megtört munkás öntudatú, és nagyon is – már-már túlontúl becsületes és egyúttal tisztességes ember, aki minden nap elvégezte, mintha csak valami elrendeltettésszerű ítélet, vagy végzetes egyszerűség lett volna a munkája, és elítélt megnyugvás hazaballagott egyetlen gyermeke fia Makáb Róbert, bizony megtapasztalhatta, hogy mit is jelenthet az a fogalom hogy a beletörődött fáradság Hiszen amikor Makáb úr hazament, meglehetősen letörten, mint valami gályarab, akinek sikerült kin keservesen elvontatnia a megadott több tonnasúlyú bárkát, vagy eget meszelő hajót egy dokkba, vagy kikötőbe, a legelső dolga az volt, hogy megigya – szinte már szertartás szerűen -, a fia által minden nap kikészített feketéjét, illetve a sörét, és e mellé természetesen jócskán a megszokott három, esetleg négy dobozzal is cigarettáját, és minek után ezzel megvolt általában, ha a kedve, és az aznapi fáradt, és meglehetősen meggyötört öntudata ezt lehetővé tette, és egyúttal megengedte ledőlt pihenni általában délután egy óra körül, egészen fél négyig, téli időszakban főleg addig, amíg nem szürkült be a téli égen a bárány felhők vattacukor-tengere!
Makáb úr amúgy elmondható, hogy roppantul rendes ember volt, egy valóságos csiszolatlan gyémánt, a modorosságát, makacssága, és mindezeket együttvéve a határtalannak mondható büszkesége, és nagyon is tudatosabban az önmagában vetett hite sarkalta arra, hogy kivált minek utána a csak ,,boldog békeidőkként” emlegetett nyolcvanas években kinevezték csoportvezetővé, túlságosan részévé vált, mint valami titkos szövet, vagy vérrendszerekben egy titkos piciny verőér a parancsolgatás, és az utasítgatás.
Amit sajnos főleg a családja nem tolerálhatott túlságosan jó szemmel, de szólni Makáb úrnak senki nem mert, hiszen ha azt tapasztalta, hogy az őszinte, és az igaz szó szentségével egyedül van, akkor bizony könnyen, és meglehetősen gyakorta előfordul, és sajnos megesett az, hogy az elhagyatottság, és elmagányosodás titkos hálóiba burkolta túl büszke lelkét Egyetlen szóval napokig senkihez sem volt hajlandó akár csak egyetlen kedves, vagy becéző szót szólni, hanem mint egy megbokrosodott és éppen ezért makacs öszvér hallgatott síri csendben, még akkor is ha megadatott neki és kedves családjának legalább egyszer az életben, hogy a vasárnapi ünnepi étkezések alkalmával együtt lehetett a szűkebben vett család apraja-nagyja, és elbeszélgethettek volna! Makáb úr amellett, hogy tisztességgel, és becsülettel elvégezte a feladatait, - legalább is ami a munkáját illette -, nagy gondot fordított – főleg az ünnepnapokon, és jelesebb módjuk csak ki nyíltan, és egyértelműen a születésnapokon, és a névnapokon -, az italt sem vetette meg, és sokszor bizony meg sem állt a nyolcadik dobozos sör, vagy a tizenkettedik felesig, ami annyira jó, és meghitt kedvre derítette, hogy össze-vissza vihorászott, és kacarászott mindenfélét, és összebeszélt mindenkinek szinte mindent teljes mértékig összefüggéstelen, és nagyon is értelmetlen szavak tömegeként.
Sajnos ezt Makáb Róbert sem tolerálta, és egyáltalán nem méltányolta, hiszen amikor felnőtt lett belőle, és véletlenségből több alkalommal is összehozta a sorsa meglehetősen pityókás, és részeg emberekkel, - hiszen a kollegái közül a vállalati titkos életüket feladva bizony akad nem is kedves kollegája akik jelentősen a pohár fenekére néztek -, így sajnálta is a részeg ember tudatlanságát, hogy létpusztító életmódjával közelebb került a halálhoz, de egyúttal meg is vetette azokat akik nem ismerték a Horatius-féle arany közép rendszer fogalmát, illetve a szűkebben vett mértékletesség ősi, és tanácsosan bölcs kritériumait, és követelményeit.
Ami Róbertet illette igyekezett a lehető legjózanabbul élni, mert mint fogalmazott az élet olyan rövid, mint egy pillanat, és a mindig változó, és fejünk felett elröppenő idő húrjai pedig annyira gyorsan, gőzmozdonyok villámsebességével peregnek, hogy képtelenség egyetlen életbe mindent bele sűríteni, és éppen ezért minden embernek becsülnie kellene a létezés reményt keltő teljességét, azt hogy megadatott egyáltalán az, hogy megszülettünk, és hogy minden napunk, amit a föld nevű utazó bolygón megélünk, és leélünk felbecsülhetetlen ajándéknak kell tekintenünk!
Így aztán ahogyan az lenni szokott – főleg azokkal a szerencsésen kivételezett emberekkel, akiket a konkurens társadalom, pusztán csak azért nem fogad be, mert máshogyan gondolkodnak, és másmilyen az erkölcsi rendszerük, és eszméik -, sajnos Makáb Róbert is azon kapta magát, hogy megkezdődött életében az úgynevezett elmagányosodás tudata.
Egyre magányosabb lett A társasági együttléteket nem igazán kedvelte, hiszen sohasem volt egy társadalmilag társasági ember, és inkább befelé forduló, illetve az élet, és létezés örök kérdéseivel foglalkozó ember maradt, aki mindent az általa felállított szabályok és törvényszerűségek ősi szabályszerűségeként képzelt el! Így történhetett vele is az, ami az édesapjával annak idején, hogy a saját maga által makacsul és törhetetlenül véghezvitt élet -igazságokhoz ragaszkodva ugyanolyanná vált, mint az apja, legalább is, ami az önfejűséggel is megáldott makacs temperamentumát illette! De a mellett, hogy Makáb Róbert is igyekezett minél egyértelműben a szabályok és törvények szerint élni a mindennapjainak sokszor valóban időhiányos és rendkívül rohanós, és egyúttal stresszes életében, soha nem felejtette el az apja mondását:
,,Ragaszkodj fiam a becsületedhez, és emberségedhez, mert ezek nélkül semmi az ember!” - és így is tett.

KÜLÖNLEGES SZEÁNSZ

H.K. sohasem volt valami szerencsés ember. Ha úgy hozta a sors, hogy talált az utcán száz forintot inkább visszaadta jogos tulajdonosának, vagy ha a tulaj már régen messze járt egyszerűen visszavitte a kerületi rendőrőrsre, és leadta, mint talált tárgyat. Amikor ez a kisebbfajta incidens bizony többszörösen is megtörtént a legtöbb rendőr máris gyanakodni kezdett, hogy ez az ember vagy ostoba, vagy nincs ki a négy kereke, hogy ilyen pitiáner összegekért képes ekkora kerülőt tenni, ahelyett, hogy megtartaná, és magára költené a talált bankókat.

Annak idején tíz-tizenöt évvel ezelőtt azt mondták rá, hogy jóképű, és markáns vonásokkal rendelkezik, még akkor is, ha az idő múlásával kellemes pulykákra jellemző tokát, és sajnos kisebbfajta sörhasat is kezdett növeszteni, ami – azért valljuk be -, hogy egy egészségmániás korban meglehetősen kirívó, és megbámulni való eset.

Később már ideje korán harmincévesen megőszült, és bár kisebb családtagjai közül mindenki egyetértett azzal az elképzeléssel, hogy be kellene festenie egykor dús, sötétbarna haját, H.K. mindvégig ellenállt, és szentül hitte, hogy ez is hozzátartozik természetes vonzerejéhez. Persze minden arrogancia, vagy nagyzolás nélkül. Szinte kisfiúsan szomorú tekintetében mindig bujkált valami magára hagyatott sebezhetőség, mely a legtöbb hölgyet arra késztette, hogy babusgassa, vagy gyámkodjék felette, míg a teremtés koronáiként becézett Alfa-hímeket egyenesen agresszióba hozta, és jócskán felidegesítette.

Ha munkahelyén hiány támadt létszámban a boldogan, szolgálatkészen helyettesített, még ünnepnapokon, így karácsony tájékán is. Ha a fodrásznál – ahol egykoron többször is megfordult -, nem lehetett a girbegurba hajfürtöket rendesen összetakarítani egyenesen a kivételes emberek sorába emelkedhetett pusztán csak azért, mert zokszó nélkül megfogta a partvist, és a hozzávaló műanyag lapátot, és munkamegosztás címén, amíg a fodrász hajat vágott, addig H.K. is elvégezte a maga egyéni takarítási akcióját a törzsvendégek legnagyobb megrökönyödésére. Amikor aztán elment, és a vendégek összesúgtak a háta mögött szinte mindig akadt egy, vagy két kotnyeles özvegyasszony, akik máris pletykálkodásba fogtak.

– Ildikém drága! Téged nem zavar, hogy ez a különös, kelekótya fiatalember állandóan összesöpröget mások után? Akár még alkalmazhatnád is!

– Úgy ahogy mondod Gizikém! Ildike még fizetést is adhatna neki nyugodtan! – helyeselt a másik idős nő.

– Hölgyeim! Ha megkérhetném önöket, ne avatkozzanak bele az én üzletvezetési szabályaimba! H.K. egy valóban rendkívül udvarias és szolgálatkész ember, és én nagyon kedvelem őt, mert mindig kiállt mellettem! – zárta rövidre a beszélgetést a két matrónával a fodrász.

Történt egyszer, hogy H.K.-ra valóban rámosolygott a szerencsés véletlen, nem is akárhogyan. Amikor egyik kollegája fogadás gyanánt meghívta egy amolyan igazi, év végi kis összeröffenésre a cégen belül, és mivel a családosoknak már ideje korán haza kellett menniük így stílusosan egyszerű volt a csapdahelyzet, hogy csakis azok maradtak, akikről mindenki tudhatta, hogy szinglik, és egyedülállóak.

H.K.-ról azért illik tudni, hogy szinte sohasem vetemedett olyan spontán, vagy gyerekesen meggondolatlan cselekedetre, hogy önkéntesen, és szabadon feladhatta volna személyiségének jól berendezkedett komfortzónáit, hiszen hajlamos volt a váratlan történt szituációkat is potenciális veszélyforrásokként értelmezni, és azonnal totálisan bepánikolni. Így gyakorlatilag semmi olyan rendkívülinek nevezhető szenzáció nem történt H.K. életében, amit ne akart volna megtörténté tenni csakhogy sodródhasson az árral.

Nemsokára aztán valóságos legendává vált minden körben. A titkárságtól kezdve eljutott a híre a nagyobbacska igazgatóságok zártkörű konferenciáig is! Népszerűségének legfeljebb csupán átmeneti jelentéktelensége szabhatott határt.

Egyszer például kitakarította a teljes negyedik emeleten lévő összes mellékhelységet egészen egyszerűen csak azért, mert az egyik kicsit merész, és ravasz titkárnőcske bátorkodott megemlíteni, hogy vannak napok, amikor kimondottan elviselhetetlen, és valósággal orrfacsaró ott a bűz.

Amikor ennek híre ment, a legtöbb nagyfőnök már másnap személyesen rontott be, hogy szabályosan megragadhassa H.K. mancsos kezét, és mint régi ismerőssel szoríthasson vele kezet, amiért ennyire szívén viseli a vállalat sorsát, és érdekeit. Aztán, mint az lenni szokott három-négy hónap leforgása alatt ez a történet is szépen kifutotta magát, lecsengett, hogy átadja a helyét egy újabb, fantasztikusabb, és még hihetetlenebb legendás történetnek.

Aztán elérkezett az ideje az év végi összezördüléseknek, amikor mindenki igyekezett kirúgni a hámból, és egy kicsit szórakozni. Kivétel persze H.K.-t, aki legfeljebb most is annyit tehetett, hogy udvariasan, és kissé tétován megállt a sarokban, mint aki valami bagatell hibát követett el, és csöndes mélabúsággal figyelni kezdte kollegáit.

Mivel akadtak nagy tisztelői, és becsülői, akik valósággal máris szívükbe zárták őt, és rajongtak érte megbeszélték egymás között, hogy összehozzák egy sugárzó, gyönyörűséges hölggyel, hátha jó barátok lesznek!

H. K. mint mindig – ha zavarban, és túlzottan is feszélyezve érezte önmagát -, üdítőpohárral a kezében megállt az egyik nagyméretű panorámaablak mellett, és lebámult a tátongó mélységbe, ahol mind az autók, mint az emberek csenevész, szinte jelentéktelen hangyáknak tűntek. Közben folyton az járt a fejében: „Mi az ördögöt keresek itt?!”

Az egyik szépfiús kinézetű kollegája azonnal odament, és próbálta oldani hangulatát:

– Hékás! Édes egy öregem! Ez egy buli! Miért nem érzed jól magad?!

– Jól vagyok! Vagy nem látszik?!

– Inkább úgy nézel ki mint aki karót nyelt, vagy most tudta meg, hogy kirúgták! Kicsit engedd el magad öreg harcos! Ígérem nem fogod megbánni! – különös mosollyal száján máris pár lépést hátrált a többi egybegyűlthöz, akik szintén be voltak avatva a kisebb, személyre szabott összeesküvésbe. Pár szót váltottak egymással, de úgy, hogy H.K. még véletlenül se vehessen észre semmit. Néhány perc múlva egy sötét fekete estélyi ruhába öltözött rendkívül egzotikusnak ható, mogyoróbarna szemű hölgy lépett be a terembe.

Úgy sétált végig az egybesereglett emberek között, és nézett át a szomjazó tekintetek kereszttüzén, mintha világ életében fotómodell, vagy a rivalda fényében élte volna az életét. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon csak egyszerű fogadásból-e, vagy jól megtervezett beugratás címén, de senki mással nem vette fel szándékosan a szemkontaktust, csupán a valóban megilletődött H.K.-val.

– Üdvözlöm kedves H. – nyújtott kezet.

H.K.-t udvarias embernek nevelték óvatosan, leheletfinoman megérintette a feléje nyújtott angyali kezet, majd kézcsókkal üdvözölte vendégét. A teremen halk, romantikus szisszenések, és sóhajok hullámoztak végig.

– Ön… igazán kedves… kellemesnek tűnik a parti, nem?! – kérdezte pusztán csak azért, hogy valamiképpen beszélgetést kezdeményezzen.

– Eddig ez volt az első alkalom, hogy itt vagyok!

– Hát ez valóban meglepetés! Talán nem szereti a társasági rendezvényeket? – kíváncsian H.K. szeme közé nézett, de úgy tűnt felesleges minden erőfeszítés, mert H.K. szándékosan igyekezett kerülni a szemkontaktust, mintha rab volna egy ketrecben.

– Az igazság az, hogy az utóbbi időben kicsit visszavonultam az emberek társaságától! Remélem nem veszi nagyon zokon!

– Egyáltalán nem! – mosolyodott el kedvesen, közvetlenül. – Érdekesnek, titokzatosnak találom a viselkedését kedves H. – Megkérdezhetem, hogy miért döntött így?

– Kicsit nehéz kérdés! Talán elegem lett abból, hogy a világon minden arról szól, hogy legyünk sikeresek, és gazdagok, és aki ezt a két követelményt nem teljesíti azt már nem is veszik emberszámba! Szerintem a fizetések alacsonyak!

– Nem is tudtam, hogy Önt ennyire komoly témák érdeklik! És mondja csak? Mi a meggyőződése? Ön szerint többet kellene dolgozni, hogy sikeresek legyünk, vagy kevesebbet, de azt jobban, és színvonalasabban megfizetni? – látszott a hölgyön, hogy vág az esze, mint a beretva, és nem hagyja magát eltántorítani a fő céljától!

– Nekem az a véleményem, és bocsássa meg, ha túlzottan pesszimista vagyok, de legalább hatvan évre le vagyunk maradva a Nyugat Európai gazdasági piaci szférától! Mire azt behoznánk a többi állam már jócskán leelőzött minket! Sajnos az átlag, dolgozó kisember hazánkban egyre kevesebbet tehet! Befizeti a számláit, eljár dolgozni, és életét ebben a körforgásban forgácsolja szét!

– Ön nem viccelt! Meglehetősen szkeptikusan, és szomorúan látja a világot! És mit gondol az őszinte emberi érzésekről? Ön szerint mindenki megtalálhatja a boldogságot? Egyáltalán miként lehetne élhetőbb életkörülményeket teremteni? – továbbra is szilárdan kitartott amellett, hogy keresztkérdéseivel megpróbálja kiugrasztani H.K.-t a bokorból.

– Hát… nézze kedves hölgyem! Most egy kicsit csúnya dolgot mondok, de külföldön sokkalta jobb állás, és piaci lehetőségek kínálkoznak. Pláne akkor, ha vannak az embernek odaát ismerősei, akik megint csak ismernek embereket! Én mindenképpen kimennék, de felelősséggel tartozom a szeretteimért! – annyira szomorúan, szinte beletörődötten hangzott szájából ez az utolsó mondat, hogy a hölgy önkéntelen is megsimogatta mancsos kezeit.

– Sajnálom! Megkérdezhetem, hogy miért nem sikerült a külföldi munkavállalás? – bár egyesek ezt szándékos tolakodásnak, rámenősségnek vehetik H. K.-nak tetszett az egyszerű őszinteség, amit kihallani vélt a hölgy hangjából.

– Semmi baj! Tudja sajnos két éve elvesztettük az apámat, és én visszaköltöztem a szüleim lakásába, hogy édesanyám ne maradjon egyedül!

– Jaj, bocsásson meg! Őszinte részvétem…! – enyhén hebegett-habogott, mert azt gondolhatta, hogy az önsajnálat sokszor a legjobb menedék. – Kérem… ne haragudjon…

– Igazán nincs miért! Előbb-utóbb a többi ember is megkérdezi! Ez természetes! – most először vette a bátorságot, és mert zöldszemű, tétova, árva szemét a hölgy kedves, megértő barna szemére vetni. Érezte a mágneses bizsergést, akárcsak a hölgy, mégis titkolta. A hölgy kellemesen elpirult, és nem szégyenkezett.

– Azt hiszem, hogy a mostani korban minden ember arra kényszerült, hogy álarcot viseljen, mert túl sok sebet szedett össze. Aztán észre se vesszük, és beüt az életünkben a nagy krach!

A zsibongó termen végigfutott valami különös, meghitt csendesség. Mintha mindenki meghunyászkodott volna egy kicsit, hogy a bizalmasnak mondott együttlétek jobban, tartalmasabban kibontakozhassanak. A legtöbb ember visszafogott, szinte suttogó hangra váltott a csevegések meneténél.

– Mennyire igaz! – helyeselt kissé bugyután H. K.

Egy felszolgáló pezsgős tálcával a kezében kisebb zsonglőrködéssel körbejárt a nagyalakú teremben.

– Parancsolnak egy kis frissítőt? – ajánlotta inkább az angyali hölgynek, semmint H.K.-nak.

– Igen, köszönöm! – a hölgy finom, porcelánszerű, hosszú kezecskéivel szinte alig érintette meg a pezsgőspohár kristályszínű, hosszú poharát, amikor a pincér már ment is volna a többi vendéghez, a hölgy még odaszólt neki:

– Bocsásson meg kedves uram, de az úriembert már meg se kérdezi?! – selymes hangja egyszerre volt kellemes hangzású, mégis erőt, és talpraesettséget sugárzott. Meglehet, hogy a hölgy lelke mélyén nagyon is úgy érezhette, hogy H.K-ért igenis ki kell valakinek állnia, ha eddig senki nem tette.

H.K. ebben a percben úgy elpirult, akár egy túlméretezett gyümölcs, melyet elfelejtettek betakarításnál leszedni, és most a többi élősködő darázs előszeretettel lakmározik a húsából. Legszívesebben majd elsüllyedt volna szégyenében, mert valamikor apjától úgy tanulhatta, hogyha egy férfit egy nő véd meg, akkor az már szégyen, és gyávaságnak minősül. Mégis most sokkalta magabiztosabbnak, elszántabbnak, és erősnek gondolta magát.

– Miattam igazán nem kell… fáradnia… - nyelte le kortyokként kétségeit, és hezitálását.

– Nem, minden rendben van! – intette le tekintetével megértőn, és szívélyesen a hölgy. – Megvárjuk amíg az úr visszajön a tálcával, és Önt is kiszolgálja!

A pincér szemlátomást most valóban tűkön ült, és fortyogott benne valami visszafojtott indulat, attól, hogy egy egzotikus, igazi nő kicsit nyilvánosan megszégyenítette, holott ez csupán kérés, és felhívás volt.

– Parancsoljon! Mivel szolgálhatok? – már megint elkövette a sarkalatos hibát, és előbb a vonzó hölgyhöz ment, semmint H.K.-hoz.

– Legyen kedves, és kínálja meg az urat is! – hangzott az egyértelmű utasítás a hölgy szájából.

A pincér úgy nyújtotta oda H.K.-nak a nagyobb méretű ezüsttálcát, mintha legalább is leprás, vagy pestises lenne a keze.

– Uram? Parancsol egy kis pezsgőt?!

– Nem köszönöm! De egy kis üdítőt, vagy kólát szívesen fogyasztanék! – a pincér mindvégig a hölgyet bámulta árgus szemekkel, és mivel nem mert neki ellentmondani elsietett gyorsan, és néhány perc múltán hozta a kólát. – Tessék parancsolni!

– Köszönöm szépen! – elvette a kristálypoharat, melybe azelőtt csak márkáns, és minőségi nedűket szolgáltak fel. A Pincér pedig megszégyenülten azonnal elkullogott.

A legtöbben érdeklődve figyelték a kisebb drámaiságot kiváltó eseményt, majd mindenki hangosan megtapsolta a talpraesett hölgyet. H.K. csupán csak jóval később vette észre, hosszas gondolkodás után, hogy a taps kicsit különc természetének is szólt, és azért, mert ki mert állni magáért.

– Bocsásson meg, tudom, hogy semmi közöm hozzá… de nem lesz ebből baja…? – reszkírozott meg egy gyámoltalan kérdést.

A hölgynek nagyon imponálhatott ez a fajta ismeretlen, merőben szokatlan kisfiús nyegleség, szende gyámoltalanság, mert kedvesen, gondoskodón elmosolyodott, és titokban még a szíve is megdobbant:

– Sőt! Éppen ellenkezőleg! Önnek is joga van hozzá, hogy kiszolgálásban részesüljön. Vagy talán nem?!

– Azt szerettem volna elmondani, hogy miattam igazán… felesleges ekkora… bajba keverednie…

A hölgy gyöngéden H.K. vaskos karjába karolt, és tett vele pár lépést, ameddig elkerülték a morajló tömeget. A nagyobb üvegfal mellett álltak meg, amiken kasmír szerű drapp függönyök függtek.

– Nincsen semmi baj! Látom Ön egy rendkívül megfontolt, és felelősségteljes ember! Tetszik, hogy a mostani világban még léteznek igazi lovagok!

– Én köszönöm, ha megtisztel!

– Szeretném megkérdezni, hogy volna-e kedve eljönni egy kötetlen baráti beszélgetésre valamelyik hétvégén? Semmi kényszer!

– Hát… nagyon szívesen! – kissé váratlanul érte a felkérés, hiszen ennyire vonzó, álomszép hölgyek nem szokták megkérni ilyesmivel.

– Pompás! Várjon csak! Itt van a mobilja?

– Természetesen! – már be is nyúlt szürke színű aktatáskájába, hogy kihalássza okos telefonját, melynek valami okból mindig ideje korán lemerült az akkumulátora.

– Mindjárt beírom a számomat! Ha az egyiken nem venném fel, akkor a másik lesz a nyerő! – gyöngyházfényű ujjai annyira sebesen jártak az érintőképernyős billentyűzeten, hogy H.K. nem győzött csodálni. Ő annak is örült, ha legépelt önerőből egy teljes A/4-es oldalt. Bárcsak megtanulhatta volna a gyors és gépírást.

– Tessék! – adta vissza gyönyörűséges mosoly mellett a telefont H.K.-nak. – Tudom, hogy bizonyára még nem hallotta senkitől sem, de van Önben valami, ami megfogja az embert, és arra készteti, hogy elbeszélgessen Önnel! – megint elpirult, és H.K. – ha csak órákra is -, úgy érezhette, hogy mindent megérdemel az életben. Amikor a hölgy ismét karon fogta, és kisétáltak a teremből H.K. kollegái, és persze a többi egybegyűlt vendég is hangos tapsviharral jutalmazta őket.

MEGALKUVÓK METAFORÁJA

      
Lezuhant éjjeli maszkká omlik a kísértet-sötét. Vizuális öntörvényével még körbejár a rátarti, büszke fény míg a pozitív értetlenség hangulata izzik a balzsamos, nyáresti levegőn. Látható ember-függönyök fedezéke mögül kíváncsiskodó, alamuszi szempárok leskelődnek; ismerős tettesei hiányos öltözetű, romantika-pillanatoknak.

Árnyék-karneválbőrben, mint vágy-fantáziák szolgáló őrszemeiként virrasztanak foszforeszkáló leopárdszemek. Fekete fedezékben, mintha óvóhelyen ülne minket vigyáz egy piszkos-szívű gipszgalamb. Lézeralagutak titkos antennáin át felfedező kalandokat élhet át önmagában megmaradt, örök gyerek. A totális előadás képzelete már régen mindenki fejében ott van.

Otthon-felejtett iránytűkben jó volna útmutatást találni; vajon mindannyian jó irányba megyünk-e? Rózsák sokezer éves, ádáz szerelmi csetepatéja csupán császármetszésű abortusszal érhet véget. Ha már mindenki átjutott a tű fokán Bábelek ostoba korát hasztalan mérlegelnie. Koordinátarendszerbe ismét beleszorult sejtek titkosított Morze-párbeszéde; feszengve is küzdve-törve a jobbra hogyan kellene továbbmenni valamerre?

Eklektikus, kakofóniás nyugtalanság zörögve koppan még hűséges rab-szívek börtönfalán. Hitványnak becézett, méltatlan visszavonulás is hamar kimúlik. A nyüzsgő apokaliptikus nyár szilánk-résein egyelőre a romantika mindensége dorombol: önmagát emésztve jóindulatún. – A külvilág megalkuvó metaforája már nem számít, ha pillanatok értékes súlypontjait percek tiszavirágnyi leheletében pontosan átérezzük.

Gyötrető Halál, félelmetes odakinti Lét s a kettő közötti válaszutak rés-koorinátáin a sebezhető ember még most is bátorságában gyáva s bizonytalan…

EGY GAVALLÉR A XXI. SZÁZADBAN
(Dr Koppány Béla tanár úrnak tisztelettel)

Azok az örök eszmék, amelyekben minden embernek hinnie kellene, mert az emberséges, és egyúttal erkölcsös és nagyon is emberi magaviseletnek a tartópillérei, úgy, mint őszinte igazság, emberségesség, becsületesség, a töretlen tolerancia, és megértés a másik ember iránt és mindent összegezve maga az emberek felé tanúsított elfogadás – azt gondolom, hogy a XXI század meglehetősen rácáfolt a maga groteszk kitaszítottságával Mélyen tisztelt hölgyeim, és uraim!
Megkérem önöket, hogy gondolkodjanak el egy percre azokon az embereken akik esetleg mások voltak akár erkölcsi gerincesség, vagy emberséges magaviselet területén mint más embertársaik, vagy esetleg mások voltak mint az azok a tisztelt emberek akiknek meglehetősen kellemetlen, és csúnya nyelvi eszköze hozzájárultak, hogy az illem és a törvényekhez kötött etikett bizony-bizony jelentősen érvényét veszítse és lerombolódjon, akkor kérem figyelmesen kövessék a most következő rövidke, kis történetet, mert meglehet, hogy a mai XXI. századi ember is tanulhat belőle egy keveset, még ha úgy is vélekedik, hogy az állítólagos és gáláns lovagok korszaka már leáldozott, és kiveszni látszik a világ fogaskerekeiből a jóság és emberség, mint a jó erkölcsi etika alappillérei.
Cserépfalvi Balázs magas, kissé túlsúlyos, pufók arcú, és egyúttal határtalan biztonságot sugárzó fiatalember volt, aki éppen hogy betöltötte a tizenhatodik évét – általában ezt az évet tekintik a gyermekpszichológusok a serdülői korszak teljességének, amikor a forrófejű fiatalság bizony -bizony elszabadul, és egyáltalán nem tudják kordában tartani azokat a lelkiismereti érzelmeiket, és nagyon is érző, szerelmi szenvedélyeket amelyeket talán a legelső beteljesülésükben ismerhetnek meg a fiatalok, ha a középoktatás útvesztőit választják!
Cserépfalvi urat bizony egy jó modorú, akár tizenkilencedik század második feléből is jól ismert afféle bájos, és nagyon illedelmes, és – itt szabadjon megjegyeznem, hogy főleg a XXI. századi ember számára már bosszantóan, és túlságosan is idegesítően udvarias, és egyúttal mosolygós lovagfigurának is nevezhetnénk, hiszen olyan eszmék, és gondolatok iránt érzett olthatatlannak látszó lángkeblű elkötelezettséget, mint a becsületes, és igazságos szó szentsége, és az őszinteség hattyúfehér gerincessége, de ugyan is azt is mondhatnánk, hogy minden esetben az emberséges megértés, és elfogadás vezette tetteinek minden kisebb-nagyobb egyesek számára baklövéseknek titulált cselekedeteit, amikor csak meg kellett védenie a hölgyeket az udvarlóik, vagy lovag-kedvesük támadásaival szemben, vagy pedig egy-egy megértő, és támogató bátorításra, vagy önbizalomhiányban gyötrődő hölgynek kellett lelkiismereti támaszt nyújtani, akkor Cserépfalvi Balázsra a hölgyek szíve minden percben számíthatott. - Nézzétek, itt jön a kis bájgúnár eminens tanuló, úgy illegeti magát, mint egy kis szívtipró! – mondták róla gyilkos gúnnyal az ellenségeknek kikiáltott osztálytársai, akik meglehetősen irigy sértődöttséggel vették azt tudomásul, hogy létezik valaki, aki még náluk is megnyerőbb, és sokkalta udvariasabb és megértőbb személyiségi jegyekkel rendelkezik.
A külső megfigyelő számára úgy tűnhetett, hogy Cserépfalvi úr teljes mértékben, mint annak idején a különlegesen fontos és magabiztos előkelő személyiségek meglehetősen fennhordja az órát, és éppen e miatt egyesek nagyon is beképzelt, és gőgösen fennhéjázónak titulálták , aki minden percben jelentősen fennhordja az orrát Bizony kedves lovagfiguránkat inkább képzelhettük volna talán a XX.- század első néhány évtizedébe, mintsem egy olyan sorsfordító korszakba ahol, bizony jelentősen megszűnni látszott az emberséges erkölcsiség mindent meghatározó fogalma.
Cserépfalvi úrnak már csak az elegáns nyakkendő, illetve a hozzá passzoló öltöny, és egy nagyon is stílusos sétapálca illett volna, mint a lovagok nemes fegyverzete: a kard, helyett, nem pedig az ebben a korban kiváltképpen közkedvelt farmernadrág, és pulóverek, továbbá termó póló verek sokasága Hogy kissé jelentős súlytöbbletét leplezze Cserépfalvi Balázs bizony meglehetősen sok alkalommal előfordul, hogy inkább meglehetősen szűk típusú fekete és egyúttal korom színű ruhadarabokat viselt, hogy ezzel leplezhesse testének néha bizony feltűnő méreteit Pedig ha tudta volna az örök emberi leckét.
Miszerint egy embert nem lehet pusztán csak a kinézete alapján megítélni, és egyúttal véleményt alkotni róla, bizonyára egészen más megvilágításba kerülhetett volna önmagával Az önbizalomhiányban szenvedő emberekre általában jellemző, hogy míg sok ember szájából azt hallják, hogy:
- Te mindent megtettél, amit meg lehetett tenni, és nagyon okosan, és intelligens módon cselekedtél! – és természetesen ehhez hasonló a másik ember számára jóleső magabiztosságot sugalló kijelentéseket tesznek az emberre, addig az önbizalom hiányos ember személyiségi lelkiismerete, ezeket a nagyon is bátorító megjegyzéseket hajlamos esetleg véletlenségből rosszul értelmezni és azt hinni, hogy:
- Persze, persze, ezt most csak úgy mondod, ebből semmi nem igaz, legalább is rám! Hál’ Istennek, azért a szűkebben vett általános iskolában ahol még annyira nem alakultak ki az értettség, és egyúttal az érettség bizonyos ifjúság meghatározó elemei, akadtak páran, akik Cserépfalvi úr támogatására siettek Ilyen volt többek között az igazgatónő, illetve ötödik es korában mondhatni isteni csoda, és beavatkozás folytán, az osztályfőnöke Kerekes Béla bácsi Egyébiránt az osztályfőnöke Kerekes Béla bácsi minden esetben igyekezett megvédeni ahogyan az természetesen csak tőle tellett Balázs törékeny, és sajnos meglehetősen érzékeny lelkiismereteit, ha esetleg ez nem sikerült volna akkor is mindenki tudta és mindenki érzékelte, hiszen nagyon is kivehetőn hallotta, amikor egyszer Cserépfalvi Balázs rákezdte a maga először csak hal kan, mint a vadásztól aki fogságba ejtette kicsiny sündisznó először csak halkan aztán mint a fátyolba zárt eső keserű-szomorú könny-gyöngyei elkezdte a maga síró –rívó magatartását, ami a talán a többi osztálytársa és tanárai szemében egyszerű megmakacsolt hisztizésnek tűnhetett, de ha a dolgok mögé pillantottak volna egyes szakavatott és tudós kezek bizonyára kideríthették volna a nagyon is kellemetlen igazságot Miszerint Balázs ezzel a bizonyos figyelmeztető, és mondhatni veszélyt érző iránytű jelzéssel kívánta a világ számára tudtul adni, és egyúttal bebizonyítani azt, hogy meglehetősen veszélynek van ítélve, és csak arra várna, hogy segítő jobbként valaki felajánlja neki segítő szándékú jobb kezét, mint baráti jobbot amelybe segítségként kapaszkodhat, és aki majd megvédi A tisztelt olvasó, most bizonyára felteszi magában a mindent megmagyarázni vágyó és mindent eldöntő végső kérdést.
Hogy létezik az, hogy egy meglehetősen megtermett, és mondhatni tölgyfa vaskosságával, és nagyon is becsülni való erkölcsi emberséggel rendelkező ember nem tudja megvédeni magát a tizenkét évesek fenyegető inváziójával szemben? – bizony ennek csak egyetlen épkézláb magyarázata lehetett, ha számításba vesszük azt, hogy Balázs az erőszak, és a fizikai bántalmazás, szinte minden fajtáját mélységesen elítélte, csak az lehetett, hogy Cserépfalvi úr egyáltalán nem szeretett verekedni, inkább, mint valami titokzatos és nagyon is belső engedelmesség eltűrte, ha minden nap jócskán móresre tanították egyes korántsem kellemes jellemű, és szellemiségű osztálytársai.
Ennek a végeláthatatlan iskolai csetepaté csatáknak a végső, és talán legfontosabb következménye az lett, hogy Cserépfalvi úr lelkében lassanként lejátszódott a lelkiismereti elmagányosodás, és a kényszerű, már idegőrlő magárahagyatottság gondolata, tehát meglehetősen befelé forduló, és elmélkedő típussá kezdett válni, aki akkor lehetett talán a legboldogabb, ha rosszcsontokat művelő, kellemetlen osztálytársai egyáltalán úgy eltöltik az osztálytermi életük szürkének beállított ki hétköznapjait, hogy békében hagyják, és egyáltalán senki nem szólítja, és nem szól hozzá, csak azok akik jó szándékúak, és akiknek lelkében semmilyen jellegű gonosz, vagy haragvó indulat nem gyökeredzik

VÁRATLAN KITÉRŐ

Először kollegája figyelmeztette akivel – ki tudja miért -, aznap együtt ment be a munkahelyére. Az ötvenes villamoson találkoztak a külső Határ úti megálló közelében, és mindketten jellegzetesen fanyar, kicsit fekete humorral megállapították, hogy ennyire kora hajnali kelésben akár éjszakások is lehetnének. Mindketten távol laktak a munkahelyüktől. Egyik a XI. kerületben, míg a másik a XVII.dik ben.

A poloska utcánál szálltak le aznap, és mindketten komótosan, ráérősen beszélgetve sétálni kezdtek a napsütötte utcák irányába. Amikor mindketten befordultak a harmonikus gesztenyefasorral beültetett kertvárosias utcácskába a kollegája volt az első, aki mentegetőzve rákezdte:

– Figyelj öregem! Nem tehetek róla! Te is tudod, hogy az igazgatói utasítás jött, hogy a létszámot csökkentenünk kell, és engem is mélységesen felháborít, hogy pont a legjobb, legmegbízhatóbb kollegákat kell kirúgniuk, de sajnos ez van! Ebbe bele kell nyugodni! – Érezte hogy hányiger keltő, és mélyen megvetendő árulásként hangzik minden kimondott szava, így egy idő után inkább csöndben maradt. Elővett egy sodort cigarettát és meggyújtotta, majd jó mélyet szívott a füstből, amire azonnal ingerlő köhögés volt a reakciója.

Dr. Bognár Péter igazán nem volt az a tanárember, akinek bármiféle sarkalatos vétség, vagy bűn nyomhatta volna a lelkét, legfeljebb csak annyiban, hogy diákjaitól mindig őszinteséget, és órai aktív részvételt várt el. Felőle akár egészen nyugodtan mindenkit önkéntes felmondásban részesíthetett az igazgatóság. Negyvenéves, nőtlen, és példásan pontos közfeladatot ellátó polgári személy hírében állott. És emellett fantasztikus, fekete, cinikus humorérzékkel rendelkezett, melyet nagyra értékeltek kíváncsiskodó, szemfüles diákjai. Középkorúsága egyik kellemetlen mellékhatásaként dioptriás szemüveget kellett viselnie. Kínzó gyomorsavtól szenvedett, melyet egy-két szeletke háztartási keksszel kívánt kompenzálni. És jelentősen ritkulni kezdett a haja, annak ellenére, hogy szinte senki sem látta szabadon főt fejjel, mert évszaktól függően mindig sapkát, vagy kalapot viselt.

Bognár tanár úr minden reggel pontban fél nyolc magasságában elhaladt a virágokkal teleültetett, békét és nyugalmat árasztó kis mellékutcákon át, míg ötszáz méterrel arrébb fel nem bukkant az általános iskola komolyságot, és merevséget támasztó, gusztustalan okkersárga épülete, melynek szinte minden utcára néző ablakára – persze hivatalos szabályzat szerint -, biztonsági fémrácsokat heggesztettek, arra az esetre, ha vandálok, vagy bűnőzők kísérelnének meg az éj leple alatt bűntényt elkövetni az iskola ellen.

Figyelmeztetnie kellett magát, hogy lépéseit jobb lesz lassítania, és megfontoltabbá tennie; nincs értelme, hogy idegeskedjen, vagy éppen hajlama szerint pánikba essen, hiszen neki mindig is tiszta volt a lelkiismerete, és feladatát legjobb képességei szerint kívánta ellátni. Ebben senki sem találhatott semmi kivetnivalót.

A portások mindig váltották egymást, így volt éjjeli, é nappali műszakos ügyelő is. Mégis Bognárnak azonnal feltűnt, hogy régebben mindig kedélyesen viccelődő kis öregebb Karcsi bácsi most feltűnően szótlan komorságban bújik meg kedvenc sportrovata mögött, és halk fejbiccentéssel jelzi, hogy elfogadta szokásos, rutinszerű reggeli köszöntését.

Megpróbálta megnyugtatni magát, hogy valószínűleg egészen biztos, hogy valami gyerekes csínytevés, vagy tréfa állhat a háttérben, és hogy alig telik bele tíz perc máris minden visszatérhet majd a normális kerékvágásba. Kollegáival mindig emberséges, kedves, közvetlen hangot ütött meg, és mindenkihez igyekezett egy-két szívélyes, baráti szót szólni. Mégis, ahogy végighaladt az iskola szűkös, forgalmas, téglalap alakú, huzatos folyosóján a legtöbben kedvetlen, szomorú, vagy éppen mogorva arccal fogadták.

Annak idején – amikor első munkanapját töltötte éppen ebben az intézményben -, mivel nem ismert még senkit, és kezdetben nem is igazán tudhatta, hogy vajon mi fán is teremhet a barátkozás mikéntje csöndesen meghúzódott a tantestületi szoba egy kisebb, félreeső húgában, és kedvenc elfoglaltságának hódolt: figyelte az embereket! Kiben bízhatna meg? Ki az aki jó? Ki maradt emberséges? Hétköznapi kérdések voltak, mégis akkor életbe vágónak tűntek. Egy idősebb tanár kollega – aki akkoriban nyugdíjba készült -, persze azonnal odament hozzá, és könnyed fesztelenséggel beszélgetni kezdett vele. Aztán szépen, fokozatosan egyik napról a másikra észre se vette, és ő lett a legnépszerűbb tanár kollega az egész épületben, talán még a mindig zsőrtölődős, és komoly igazgató asszonyt is bátran felülmúlta.

El sem tudta képzelni, hogy bármikor is megszűnhet az állása. Számára a tanári pálya több volt, mit puszta egyszerű foglalkozás. Rajongtak érte a gyerekek, és ő mindent el is követett, hogy adott irodalmi és történelmi szakos tantárgyait mindenkivel megkedveltesse, és elérje hogy szeressenek olvasni az internet korában is.

Mindig is úgy élt benne az emlék, akárcsak gyerekkorában: vannak jó tanárok, akiket mindenki szeret, és elfogad, és vannak rosszak, akiket vagy utálnak, vagy elkívánnak azonnal melegebb éghajlatok felé.

Egykori irodalomtörténet professzora bölcs mondása jutott mindig eszébe: – Péter! Önből jó pedagógus válik, mert elméjét mindig képes megnyitni a kreativitásnak, és a fejlődésnek! Ezt sohase felejtse el! Megnyílni, és fejlődni, hogy lépést tudjunk tartani!

Meglepően sok volt akkoriban az elbocsátások száma. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon miért? Eleinte nem volt semmi különös foganatja, ha valamelyik kollega egy, vagy két nap múltán sem jött dolgozni. Később azátn, hogy egyre-másra mondtak fel a legtöbb gondolkodó embernek ez azonnal szemet szúrt, és gyanússá kezdett válni. Az Igazgatóság rendre bejelentette, hogy XY kollegát azért kellett elbocsátani, mert sajnos nem voltak megelégedve teljesítményükkel, vagy éppen egyedi, forradalmi oktatási nézeteikkel. Ami kisebb hazugságnak is beillett, hiszen miként is lehetett volna csupán csak egyetlen tankönyvből végig tanítani az amerikai irodalmat, vagy akár az európait.

Bognár Péter sohasem tudta elképzelni, hogy akárcsak percekre is szembe merjen helyezkedni bármilyen törvénnyel; mégis a nemzeti alaptanterv újra szerkesztett változatával szemben erős, és megkérdőjelezett fenntartásokkal élt. Mivel csak egy hivatalosan jóváhagyott tankönyv volt az egész iskolaépületben elhatározta, hogy diákjai ismereteire fog építeni, és megpróbál rávilágítani az összefüggésekre, és teljes objektivitásra fókuszálni. Diákjai pontosan ezt szerették benne, hogy óráit általában valamilyen kisebbfajta, afféle bevezető történettel, kisebb anekdotával kezdte, aminek az volt a célja, hogy mindenkiben felkelthesse a kíváncsiság, és a lelkesedés szunnyadó szikráit.

Bár nagyon szeretett volna családos párkapcsolati életet élni negyvenéves fejjel, mindez idáig egyetlen modern, XXI. századi nő nem akadt, akivel közös hullámhosszon lehettek volna, és aki önmágáért, és nem elért anyagi egzisztenciái miatt szerette volna. Már több mint tizenöt éve volt a pályán, és ha belegondolunk, hogy a fizetések évről-évre emelkedni szoktak akárcsak a hajszálgörbén emelkedő infláció rá kellett döbbennie, hogy nettó százhuszonkilencezer forintos fizetéséből sohasem lesz képes megváltani a világot.

Kezdetben még vette a bátorságot, és merészséggel regisztrált egy internetes társkereső oldalra, ahol változatos múltakkal rendelkező hölgyekkel lehetett cheatelni, és ismerkedni. Ám abban a szent pillanatban, hogy leírta, pontosan megfogalmazta eredeti foglalkozását a legtöbb hölgy máris kijelentette, miszerint: „Csóró lúzerekkel, és idióta balfékekkel” nem áll módjukban ismertséget kötni. Később találkozott egy valóban fantasztikus, egzotikus virágszállal, akivel minden jól alakult, és úgy érezhette neki kedvez a szerencse, és végre révbe érhet; mégis amikor a hölgy közölte, hogy neki most a karrierjére kell koncentrálnia hirtelen az összes szebb jövőbe vetett reménye azonnal elillant, és szertefoszlott. Az esküvőig már nem is juthattak el.

Ha nagy ritkán fizetésemelést kapott – ami valljuk csak be, hogy meglehetősen ritkán fordulhatott csak elő a szűkösnek becézett költségvetés miatt -, akkor a pénz vásárlóértéke csökkent, és még szerencsésnek mondhatta magát, hogy kis panellakásában nem romlott el a radiátor, vagy ment tönkre valamelyik hidegháborús vízvezeték. Mintha fokozatosan lemondott volna minden további álmáról, terveiről. Mintha szépen, csöndesen megalkudott volna egy átlagos, eltunyult, ellustult élethelyzettel, melyből kitörni szinte lehetetlennek tűnt a protekciós kapcsolatok világában. Eleinte – ha egyszer rá-rámosolygott egy őzikeszemű, csillagként ragyogó szempár a villamoson -, még biztatta is magát, hogy talán a nagy Ő egyetlen biztos karnyújtásnyira van, később beletörődött a megváltoztathatatlanba.

Sajnos hangulatember volt – akárcsak előtte apja, és nagyanyja. Nem bízott abban, hogy jó férj, és jó apa lett volna belőle. Egyszer régen gyerekkorában nagyon sokat segített a nagymamáéknak a nyári konyhán, és ott is tanult meg főzni-sütni. De mivel óvatlan volt tizenkét tyúktojást sikeredett összetörnie, ami miatt nem kaphatott az aznapi csokoládétortából.

Néhány hete idézést kapott valamelyik idézési pörben, hogy jelenjen meg a bíróságon. Valamelyik szomszédja feljelentette, hogy a lépcsőházban magában hangosan beszélget, és emiatt zavarja a macskái nyugalmát. Ami egyáltalán nem volt igaz, hiszen mire hazaért egy-egy nehezebb, gondterhesebb munkanap után örült, ha holtfáradtan beeshetett az ágyba, és kiadósan aludhatott nyolc órát. Annyira izgult, hogy amikor szokásos bevezető kérdéseket intéztek hozzá zavarában rögtön elfelejtette hogy is hívják.

Később kiderült, hogy az idős szomszédasszonya azért emlékezett hibásan, mert összekeverte őt régen meghalt fia szellemével. Így történt, hogy az idézést rögtön fel is függesztették, és Bognár Péter teljesen ártatlan emberként távozhatott a bíróságról. Mégis úgy érezte, hogy lelkén kisebb, de lemoshatatlanabb folt esett.

– Te öregem! Hallottad, hogy a Mikécs kilépett?! – szólt oda neki egyik nap a kollegája a tanári előtt.

– Sosem tudtam megérteni, hogy miért kell alig három hónap után elküldeni az embereket?! – méltatlankodva csóválta fejét.

– Hát öregem ez már csak így szokott menni! Egyik nap még te vagy az élet császára, míg a másik nap már sehova se kellesz! Nem tudom mi lesz majd Mikéccsel a felesége is otthagyta.

Aludni sem tudott azt követően a nyugtalanságtól. Egyre inkább érezte, mint valami hurkot, vagy fojtogató kötelet a nyakára tekeredni a bizonytalanság hálóját, hogy előbb-utóbb, de őt is ki fogják rúgni, és az egyértelműen nem lesz valami kellemes.

Másnap kora reggel megjelent az Igazgatói iroda előtt, és kért egy kis beszélgetési időt főnökétől, hogy megtudhassa mik várhatóak.

– Hát nézze… Péter! A dolog úgy áll, hogy sajnos leépítések várhatóak, és mint azt bizonyára maga is tudja Mikécs urat azért kellett elbocsátani intézményünkből, mert nem voltunk megelégedve szakmai munkabírásával. Emellett rendszeresen előfordult, hogy késett, vagy nem tartotta meg az óráit! – dőlt hátra bőrfoteljében a középkorúságát taposó, kissé ellenszenves nő.

– Értem! Ezt őszintén sajnálom! Érdeklődnék, hogy meddig lesznek leépítések? – kockáztatta meg kérdését, és érezte szükséges, de rossz döntést hozott.

A hárpia feljebb tolta orrnyergén a szemüvegét; kíváncsian méregető pillantást vetett beosztottjára, majd lassan, tagoltan közölte, mintha egy haldoklóval beszélne:

– Nyugodjon meg Bognár Úr! Önnel semmi probléma sincsen! Jól végzi a munkáját, és a diákok is nagyon kedvelik! Biztos lehet az esedékes fizetésemelésben is! – majd néhány perc múltán. – Bocsásson meg, de most rengeteg munkám volna még… ha megbocsát! – felállt, és kézfogás mellett zokszó nélkül kitessékelte Bognárt, hadd elmélkedjen a mondatán még egy kicsit.

Mivel Bognár Péter világ életében a szellem, és a gondolat emberének tartotta magát minden fellengzős arrogancia nélkül ezért nem hogy megnyugodnia nem sikeredett, de ettől a perctől kezdve minden idejében a stressz, s fölösleges aggodalom, és adrenalinbomba tartotta fogva minden érzékét, és ösztöneit.

Estefelé alighogy lehajtotta a fejét a rémálmok mellett is rettenetes gondolatok rohanták meg gondolatait. „Mi van, ha mindenki hazudott neki, így az igazgató asszony is?! Elvégre bárki mondhat hazugságot, ha tudja, hogy a másik fél bármit képes komolyan venni! Nem igaz?!” – Mintha távolból megszólalt volna valaki: – Bognár Úr! Sajnos felmondásban kell részesítenem magát!”

Újra kényelmesen végigfeküdt hosszú, téglalap alakú ágyában, ami kicsit mindig enyhén rekedtes hangokat adott, ha az ember testsúlyával ránehezedett, és megpróbált visszaaludni legalább annyi ideig, míg újból föl nem kell kellnie. Gondolatban továbbra is próbálta elbliccelni a dolgot: – Ugyan már! Biztos valami félreértés az egész! És ha kirúgnak, akkor mi van? Legfeljebb kiveszi azt az egyhetes szabadságot, és legalább újból átgondolja eddigi zaklatott életét!”

Hirtelen kiverte az izzadság, és továbbra is fogva tartotta a gondolat, hogy mi van, ha megtörténik az elbocsátás. Hiszen az egész ténylegesen csak pár percet vesz igénybe, mégis fájdalmas sebeket fog ejteni, és neki ezt el kell tűrnie, majd el kell fogadnia.

Érezte, hogy az álmatlanság torkáig kúszik, akár valami alattomos csúszómászó kígyó, és megtapad vöröses szemén. Álmatlanul forgolódott, ronggyá gyűrve maga alatt a hófehér, és patyolat tiszta lepedőt. Folyton néhai apja intelmei jutottak eszébe: „Majd a híd alatt végzed te is! Neked nem lesz nyugdíjad, mert későn kezdtél el dolgozni!” Az egész éjszakai hajcihő rendkívül megterhelte, és úgy érezte kivette összes lelki energiáit.

Reggel valamivel korábban kelt fel, és serénykedve máris öltözködni kezdett. Két csésze tejeskávét fogyasztott. Mintha az utóbbi zűrös, zavaros időben mindig a koffeinhez menekült volna, hogy meg tudjon nyugodni, vagy pusztán csak, hogy kordában tudja tartani pesszimista képzelgéseit.

Amíg borotválkozott, és jól szemügyre vette beesett, szinte koránál jóval idősebb, beesett arcát mintha egy olyan film mellékszereplője lett volna, ami tutti biztos, hogy nem végződik happy enddel.

Annyira rutinszerű mozdulatokkal húzta le pengéjével az alig pár napos borostát, hogy akár bekötött szemmel is bátran borotválkozhatott volna, de mivel ő megszokások embere maradt minden négyzetcentit tüzetesen átvizsgált, hogy makulátlan arcbőrrel kezdhesse el a rá váró, bizonyára rizikós, és nehéz napot.

Amint leszállt az ötvenes villamosról, hogy bekanyarodhasson a hangulatos, kertvárosias utcába az iskola épülete előtt hangoskodó, tiltakozó szülők gyülekezetébe botlott, akik hevesen, gesztikulálva, egyesek pedig transzparensekkel hívták fel a pedagógusok jogaira a figyelmet. Az egészben a hab a tortán az volt, amikor egyik percről a másikra megjelent a rendőrség, és igazoltatásokba kezdtek.

Bognár Péter úgy érezte a véletlenek szerencsétlen áldozata. Azonnal átvágott a tömegen, és felment a tanári szobába, ahol a legtöbb kollegája az utcai csődületet figyelte, akárcsak a moziba lettek volna.

Néhány perc múltán az igazgató is kijött a légmentesen elzárt irodájából, és közölte Bognár Péterrel, hogy létszámleépítések miatt, közös megegyezéssel elbocsátotta az iskolából.

HÉROSZ-BUKFENCEK 

Hérosz-bukfencek hetvenkedő kötéltánca – már rég rájöttem -, nem nekem való. Teve-lustasággal, bősze-mihasznasággal vádolnak egyesek. Hová is tarthatnék még ennyi különcködni kész súlyfelesleggel? Szárnycsapkodással is csupán a bókolások, idejétmúlt romantikák talaján próbálkozom. Esztelen, meggondolatlanságokon – bizony elég ritkán törőm a fejem. Celeb-viaszbábuk bármikor s tetszés szerint meg/átfaraghatóak.

Ész-ösztöneim benső, titkos labirintjában is van, ami mindig eligazít. Természetem lázadása ellen való parázna, céda angyalok könnyelmű illegő kelletése – megrögzött billentyűdobbanásaimtól csupán az Egy lehetséges emberi törvény távolíthat el. Szemeim kráter-lyukait könnyezve rimánkodó égbolt-szakadékok árnyékolják, s a világ óriásléptű tévelygéseit mindig is nehezebb, kacifántosabb helyrehozni, mint akár az egyéni tévelygéseket.

Még most is vannak nehezebb hajnalok, mikor konok-dac álmokat kergetek; kinyithatnám – ha merném -, bátor-merészen szívemet annak kit igazán megillet. Változandó, túlérzékeny tüskés-rigolyáim – félő -, már mindenhova követnek. – Összetört álmaim becses cserepeit féltett, szent amulettként még megőrzöm.

Bárhová is néznék zavarba ejtő, idiótaságokat támasztó V.I.P. partiarcok népesülő kompániája vicsorítja rám vámpír metszőfogait. Örökölhető lett a megvetett káromlásszag is. Egyeseket kifogyhatatlanul hajtott a tékozlóság negédes íze. – Bőrünkből – ha csak nem vigyázunk bőséggel patakzani kezdenek rózsaolaj-könnyei eltitkolt romantikák, benső különbékés nyugalmaknak. A fájdalomban sem találni mindig megváltást remélő megtisztulást.