A SZÍV TÉRKÉPE

– Mit akarsz már azzal a hülyeségeddel megint, hogy az élet rövid?! – kiáltott fel a fiatal hölgy kissé lengébb hattyúfehér pongyolában, melyet csakis azért vett, hogy újra érezhesse milyen is valójában igazi nőnek lenni, mert – tetszik, nem tetszik -, az utóbbi időben úgy érezte, hogy párja hajlamos elhanyagolni, és ezért a boldogtalanság mocsárvidékébe süpped, akár egy elsüllyedt hajóroncs.

A férfi felkapta fürdőköntösét, melyet úgy terített magára, mintha bűvös erejű köpönyeg, vagy legalább is palást volna, és megpróbálta olyannyira beburkolni védtelen zsírszöveteit, hogy mindent szándékosan eltakarjon, ami a másik számára kellemetlen, gusztustalan, vagy éppen visszatetsző kínos benyomást kelt.

– Most meg mi van? Talán eltörött az a nagyon érzékeny mécses odabent, vagy mi?! – a hölgy amazoni harciasságát most egy kisebb nukleáris katasztrófa sem tudta volna intenzívebben kibillenteni. – Pontosan olyan vagy, mint az összes többi seggfej, akivel valaha is találkoztam! Először minden klappolni látszik! Meghívjátok a nőket, hogy ebédeljenek, vagy vacsizzanak veletek, aztán következik az első együtt töltött, görbére sikeredett szerelmes éjszaka, később pedig fogjátok magatokat, és mintha mi sem történt volna egyszerűen kiszálltok az életükből. Tudom ám, hogy megy ez! De engem te nem fogsz palira vanni kis apám! – a nő hangjából erőteljesen érződött az a frusztrált, ellentmondást nem tűrő harag, és kétségbeesés, mely nagyobbrészt akkor veszi elő a harmincat is átlépő hölgyeket, amikor rádöbbennek arra, hogy egy kisbaba hiányzik az életükből, mint a tökéletes boldogság lehetséges záloga.
– Most meg mi van? Vagy talán most a néma figurát fogod nekem játszani amíg este tízkor le nem fekszünk?! – idegesen gyöngéd, ám erős hosszú ujjacskáit kezdte tördelni, és fel-le kezdett sétálgatni a hálószobában, hátha attól majd megnyugszik. Alig öt perc után megunta, és nyugalmat erőltetve magára leült az ággyal szembe fordított székre. Ügyelt rá, hogy testtartásával ne áruljon el semmi kompromittálót, vagy kihívó viselkedést, pedig – ha máskor nem -, most igazán nagy kedve lett volna hozzá, hogy odamondogasson ennek a szánalmas pojácának, aki talán még a saját árnyékától is bármikor megijedne, csak bizonyos tabudolgokat képtelen illőn bevallani.

– Nézd Belefáradtam! Érted?! Úgy érzem, hogy rengeteg fölösleges energiát feccöltem bele egy olyan párkapcsolatba, aminek úgy érzem nincs semmi jövője! A barátnőim többségének már régen van egy-két gyereke, és látszólag rendes mederben folyik az életük. Nekünk miért nem sikerült eddig rendezni a dolgainkat?

A férfi minden mozdulatában hordozott valami nem természetes, szinte gyerekesen naiv, már-már tüntető dacot, különködő ellenállást, mely legfőbb vonzereje volt, mégis óhatatlanul arra késztette – főként a nőket -, hogy kegyeikbe fogadják, és gyöngéden pátyolgassák, még ha adott esetben erre szükség volt.
– Most meg mit nézel így rám édesem…? Mert te olyan fenemód mindentudó vagy! Akkor lássuk csak! Találós kérdés! Mi az a feldobják röfög, ha leesik négy lába van! – a nő várt egy-két percet, hátha sikerül kiugrasztania a nyulat a bokorból, de csalódnia kellett, mert párja olyan sebezhetően, árván, védtelenül nézett rá, mintha nem is őt nézné szemtől-szembe, sokkal inkább gyanús lelkiismeretét, amin valami titkos, árválkodó folt esett.
– Miért is hagyom, hogy te így szórakozz velem?! Biztos teljesen idióta lettem már melletted, aki azt se tudja, hogy mit akar! Ezt akartad elmondani, ugye?! – tett néhány keresetlen lépést az ablak felé, majdhogy a szomszédok be ne lássanak a biztonság kedvéért félig felengedte a reluxát, hogy ne láthassanak be, és ne is sejthessék mi is történik a szobában.
– Tudod mit? Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy most rögtön visszaköltözöm a régi lakásomba, te pedig azt csinálsz itt egyedüli kis magányodba, amit csak akarsz! A továbbiakban leveszem rólad a kezem! Na? Szerinted kibírnád?!

A férfi előbb kérdőn felhúzta dús fekete szemöldökét, majd valamivel később érzelmes, fátyolos lett a tekintete; úgy tűnt, mintha odabent zaklatott, sokat szenvedett lelke mélyén tudva valami titkot, vagy alkut, melyet a legtöbb pár vagy hajlamos megszegni egy kapcsolatban, vagy elfogad a kompromisszum, és a tovább élés reményében.

– Na, tessék? Ne kezd már megint! Nézd meg magad! Tudod most úgy nézel ki, mint egy magára hagyott, árva kisfiú, aki még a saját árnyékától is megijed, mert az anyja nem kívánt neki esténként jó éjt puszit! – a nő hirtelen szúró fájdalmat érzett a szívében, mely hevesen kezdett dobogni minden kimondott szónál. Már megbánta, hogy párjához hozzávágta ahogy esik, úgy puffan módon a szavakat, melyek most élesen, és könyörtelenül sebeztek, akár a szilánkosra tört üvegcserepek.

– Jaj, egyetlenem! Bocsáss meg! Én… nem akartam… –Gazellaszökkenéssel odasietett a férfihoz, aki alig két éve veszítette el az édesanyát, az apát pedig már több mint öt éve. Gyorsan megfogta a másik ormótlan, mackós mancsait, melyek tapintása mindig védelmező, és kellemes volt, mert megvolt bennünk a kellő tisztelet a nők iránt. Bíbor enyhén telt ajkaihoz emelte a szőrös kezeket, és simogatni, csókolgatni kezdte őket, miközben érezte, és tudta, hogy megbocsáthatatlan bűnt követett el.

– Édesem! Drágám! Mit is mondhatnék neked…? Őszintén sajnálom, hogy ekkora idióta  voltam, hiszen tudom, hogy mennyi mindent jelentett számodra a szüleid kapcsolata… - a süllyedő hajóba szeretett volna megkapaszkodni, bár tudta, hogy – meglehet -, semmi értelme, hogy elkezdje sajnáltatni önmagát, hogy vajon mit is ronthattak el, mégis úgy döntött ezt az egy lehetőséget még megkockáztatja. –Emlékszel még, mennyire boldogok voltunk, amikor egymásra találtunk? Te kissé félreálló nyakkendődben úgy festettél mint egy félszeg kiskamasz, én pedig a nagyestélyimben kihasználtam a percet, hogy éppen melléd ülhessek le. Akkoriban csak a nagyzolás érdekelt, és a korlátolt társaság! Te voltál az, aki bebizonyítottad nekem, hogy az emberek képesek megváltozni, mert akadt még valamicske jó, és nemes is ebben a groteszk, kiüresedett világban. Tudhatod: én voltam a legboldogabb nő széles e világon, hogy egy olyan rendkívüli, talpig úriemberrel hozhatott össze a sors, mint amilyen te vagy. Aztán, már nem is tudom! A hónapokból évek lettek, mindketten átéltünk személyes tragédiánkat, és utána… nem is tudom… szerinted kiégtünk? – nedves mogyoróbarna szemei végre megteltek a megtisztító könnycseppek halk, ám annál sokatmondóbb üveggolyóival. A férfi most gyöngéden az ágyukhoz vezette a nőt, óvatosan leültette, és mintha egy reszkető, fázós kis madárka lenne gyöngéden ráterített egy takarót, hogy ne fázzon. Gyöngédsége, figyelmessége, és őszinte részvéte megint csak ámulatba ejtette, és egyszersmind ki is billentette a hölgyet.

–Látod-látod kis szívem! Újra és újra megtudsz lepni engem! Bezzeg én és az ostoba fogadalmaim! Emlékszel még mit ígértem neked? Azt, hogy megtanulok sütni, vagy főzni! És tessék egy szánalmas tojásrántottát sem vagyok képes felügyelet nélkül elkészíteni, mert odaégetem az egészet!

A férfi azonnal zsebébe nyúlt, és átnyújtott egy tiszta zsebkendőt.

– Nem kérek több gondoskodó figyelmességet, vagy részvétet, mert azzal csak kiszolgáltatottnak, és gyengének látsz! – még ez a kis ártatlan, és megbocsátható felfortyanás is mennyire ellenállhatatlan, és szexisnek tűnt enyhén dallamos, határozott hangján.

A férfi úgy tett, mintha kikérné magának ezt a viselkedést, és megindult az ajtó felé. Igazából azért ment oda, mert teát akart vinni a hölgynek, és a kis konyha a bejárati ajtó mellett helyezkedett el közvetlenül.

– Jaj, ne menj el kérlek… Te is tudod, hogy nem akartalak megbántani az ég szerelmére! – térdre borult, és bár erős, karizmatikus nő hírében állt, aki gyilkos maximalista lévén bármit elért az életben, most először érezte azt, hogy jólesik neki a nőies védtelenség: az, ha mások is törődhetnek vele, és érezheti a gondoskodást. Lehet, hogy ezt a térdre borulást egy kicsit túlzásba vitte.

A férfi azonban ellentmondást nem tűrően kiment a konyhába, és hozott egy kis teát, és egy egészen aprócska, szinte tenyérben is kényelmesen elférő fekete dobozt, amit letett a hölgy ölébe, míg a teát a kis dohányzóasztalra tette.

– Jaj, kérlek ezt most ne… ezt nem teheted! Éppen amikor készülök őszintén bevallani neked valamit, akkor te megint megelőzöl! Ez nem igazság! – huncut grimaszra ficsorította szájacskáját, és most bájosabb, imádni valóbb volt, mint valaha. A hölgy felállt, és sorozatos ujjongásai közepette, mint egy cserfes kis állatka valósággal a férfi húsos nyakába csimpaszkodott, és csókokkal halmozta el.

– Annyira örülök, hogy végre elhatározásra jutottál, és nem mindent az én nyakamba varrsz! A válaszom: Igen! Az igazság az, hogy mióta csak együtt vagyunk mindig is tudtam, hogy összetartozunk, mert nélküled csak félember volnék, afféle ostobácska, könnyűvérű nőcske, aki nem is tudja mit is akarhat igazából. Annyira türelmes, gyöngéd, megértő voltál hozzám, még akkor is, amikor először lefeküdtünk egymással. Akkor láttalak először sírni. Mintha összekapcsolódott volna benned az összes eddig ismert feldúsított érzelem, ami ennyire euforikus boldogsággal párosult. Még a hibáidat, rigolyáidat is imádom, és elfogadom. Imádom, hogy ágyba kapom a reggelimet, még akkor is, ha téged zavar, és frusztrál a rendetlenség, és a morzsa. Valósággal szerelmes vagyok abba, ahogyan képes vagy nassolni a diákcsemegédet, vagy ropogtatni a chipsedet, amitől valósággal falra mászom, de te valahogy még a kellemetlen hangokat is képes vagy megszelídíteni. Nagyon szeretnék tőled egy kisbabát, ami a mi közös gyerekünk lenne! Belőlem örökölhetné az optimista részt, belőled pedig a romantikus és egyéb hajlamokat, aztán később, ha már idősebb volna rábíznánk a döntést, hogy találja meg a saját útját.

Tudom, hogy ez a tempó számodra egy kicsit gyors lehet, de tudod egy nő számára lényegesek ezek az összefüggések, mert veszettül ketyeg a biológiai óránk! Szeretem, amikor az ágyban te mindjárt leesel a padlóra, mert hagyod, hogy kényelmesen feküdjek, még akkor is, ha neked már nem jutott takaró. Nem haragszom rád, amikor a nyaraláson sokáig a naplementét és a tengert figyelted, mert megértettem, és elfogadtam, hogy lényed nélkülözhetetlen részévé vált a költészet és a harmónia. Veled minden napnak különleges értelme van, és őszintén remélem, hogy még hosszú évekig együtt lehetünk! – átölelte pufók, zsírpárnás testét, és bár eleinte maga is ódzkodott tőle, mert a macsó típusokhoz volt szokva, mégis olyan eltéphetetlen érzelmi kötelék alakult ki kettejük között, amit immáron senki, és semmi sem választhat szét.

A hölgy kinyitotta a kis fekete színű dobozt, majd hagyta, hogy párja felhúzza ujjára a gyűrűt. Nem volt szükségük sem anyakönyv vezetőre, sem ceremóniára, mert lelküket egy láthatatlan, mégis annál inkább érezhető aranyfonál kötötte össze, hogy szerelmük beteljesedhessen.