Új Novella

 

 

 

FÖLÖSLEGESSÉG

 

 

Az idősödő orvos pontosan tudta, hogy rá már nincs szükség. Nincs is ezen semmi meglepő. Elvégre a társadalom adott időközönként folyamatosan öregszik, és néhány évtized után mindig ráfér a tartós, és szilárd vérfrissítés. Igen, ám, de valami nagyon nem stimmelt az utóbbi időben a betegellátással. Előbb csak egy-két embert küldtek el a szakmából, majd kicsivel később már nem volt ritka, hogy a kisebb falvakban élők – főként idősebb korú emberek -, kénytelenek voltak adott esetben akár száz kilométerrel messzebb orvoshoz menni, amennyiben egészségügyi problémáik adódtak, vagy sürgős ellátásra lett volna szükségük.

Az idős orvos pontosan tudta, hogy májfoltos, helyenként már jócskán remegő kezeivel egy valamirevaló szakember nemhogy a műtőbe, de még egy boncterembe sem engedhette volna be, hiszen minden orvosi, műtéti beavatkozáshoz szigorú szabályok kellettek, melyek egyértelműen rendelkeztek róla, hogy az orvosnak semmi esetre sem remeghet a keze pláne akkor, ha esetleg egy katéteres szívbillentyű műtét van soron, vagy egy szakmai körökben szimplának nevezhető vakbéleltávolítás.

Az orvos hosszú, kimerítő panaszlevelet írt a feletteseinek, és elsősorban a kórház igazgatójának, aki – valljuk csak be nyugodtan -, meglehetősen gyanús, és rossz szemekkel nézte, amint az egyik középvállalkozó figyelvén a katasztrofális viszonyokat önköltségéből felajánlotta, hogy összecsukható, és hordozható vadonatúj kempingágyakat hoz a kórtermekbe, hogy a hozzátartózok kényelme biztosítva legyen, ha mindenképp bent szeretnének maradni szeretteik mellett.

Amint kézhez kapta a levelet, és elolvasta tüzetesen minden sorát azonnal hívatta régi kollegáját, majd hogy más ne hallhassa a bizalmas beszélgetést be is csukta az ajtót, és kérte fontoskodó, kissé locsi-fecsi titkátnőjét, hogy senkit sem fogad bő ötven percen át.

– Hogy képzelted ezt mi?! – förmedt beosztottjára az igazgató. –Szerinted én lopom a pénzt? Hogy mertél a hátam mögött intézkedni, he?! – vérben forogtak a szemei, ám kimértséget, és higgadtságot igyekezett magára parancsolni.

– Önnek is szép jó reggelt kedves Igazgató Úr! Hogy van mindig? – kérdezte erőltetett kedvességgel az idős doktor.

– Te nekem ne kezdjél el jópofáskodni, amikor ennyire komoly dolgokról van szó! Megértetted?! Tedd le a fenekedet, és fogad be a szád! – szólt rá hangosan, mintha csak egy diákot, vagy gyereket próbálna fegyelemre, és engedelmességre szoktatni.

– Ahogy parancsolja, de ma még rengeteg dolgom volna, és a délelőtt folyamán több beteghez is hívtak!

– Az engem egy csöppet sem érdekel, majd a szabadidődben mehetsz családlátogatásra, ha úgy akarod! – felemelte nagyméretű mahagóni íróasztaláról a hosszú, és terjedelmes levelet, és párszor meglobogtatta a másik szemüveges szemei előtt.

– Hát ez meg mit jelentsen?!

– Ez egy afféle panaszlevél kedves Igazgató Úr, mely igyekszik feltárni, ls elemezni kórházunk katasztrófális állapotát. – annyira higgadt, bölcs, megfontolt sztoikussággal jelentette ezt ki, mintha csak egy kellemes munkahelyi megbeszélésen lett volna.

– Még én is tudok ám olvasni kedves kollega úr! Azt kérdeztem, hogy hogy merted a bátorságot venni, hogy ezt a kis levelet megírd, és egyenesen nekem címezd?

– Mivel úgy tudom, hogy minden esetben a kórház igazgatója felel bizonyos fontos dolgokért bátorkodtam szólni a kedves Igazgató Úrnak, hogy jelenlegi katasztrofális közállapotain továbbra is siralmas állapotban vannak, és legyen szíves és intézkedjen, hogy javulást érhessünk el a betegek jobb egészsége ügyében!

– Mondd csak? Kinevezted magadat a település polgármesterének, vagy talán képviselő lettél, hogy szabályokat szabsz?! – általában nem szokott ennyire cinikus, flegma hangnemet megengedni semelyik kollegájával szemben, de ez most kivételes esetnek számított, elvégre az egyik sokat tapasztalt kollegája jócskán felidegesítette.

– Igazgató Úr! Én csupán jelezni kívántam, hogy milyen méltatlan állapotok vannak, és hogy sorrendben küldik el mindenhonnan az embereket! Amennyiben ez nem felel meg Önnek sajnálom, de ideje volna már valami hasznos dolgot csinálni.

A felbőszült igazgató mintha vezényszót hallott volna a kimondott mondatok hallatán. Elővett egy hivatalos, pecsétes okmányt az íróasztalfiókjából odaadta az idős orvosnak, majd odahajított az asztalra egy tollat is.

– Itt egy kis olvasni való kollega úr! Ha végigolvasta figyelmesen megkérem, hogy írja alá!

Az idős orvos pontosan tudta, és sejtette, hogy egyszer elfog jönni ez a nap is, bár fogalma sem volt arról, hogy éppen ma lesz, amikor végleg leadja majd praxisát.

– Igazgató Úr! Továbbra is úgy érzem, hogy elsősorban Ön az, aki hibát követ el! – elővette hófehér köpenye küldő zsebéből az egyik paxtollát, és szó nélkül aláírta a felmondását.

Az igazgató abban a percben, ahogy az idős orvos aláírta a nevét szó szerint kivette a kezéből a szerződést. Mohó, kíváncsi tekintettel meredt a papírosra, miközben sunyi, gonoszkodó szinte kaján öröm jelent meg szája szegletében.

– Nos, kedves kollega úr! Igazán örülök, hogy megtudtunk állapodni! A nyugdíjad mellett így sem fogsz éhen halni! Ha nincsen további kérdésed elmehetsz! – tette karba mind a két kezét, és várakozó álláspontra helyezkedett.

Az idős orvos méltóságteljesen felállt; betette maga után a széket és kiment az irodából. Az egyik nővér sietve kérdezte, hogy mi történt vele, mert időközben észre se vette, de pillanatokra falfehérré változott és bizonyos jócskán el is sápadt.

– …De hát Ferikém! Mi történt veled?

– Kedves Ildikém! Egyszerű a képlet! A vezetőségnek úgy tűnik már nem kellek, mert nem veszik hasznomat! – azzal lehorgasztott fejjel sétálni kezdett a folyóson, és töprengeni.

– Hát… ez rettenetes! Ha bármiben segíthetek csak szólj! Bocsáss meg most nekem is mennem kell, mert ügyeletre osztottak be! – azzal megsimogatta az orvos hófehér köpenye szárát és már ment is a dolga után.

Az idős orvos vagy milliószor átgondolta a nap történéseit, és minduntalan ugyanarra a következtetésre lyukadt ki saját józan eszű okfejtései közben. „Hogy létezhet az, hogy ekkora a baj, és mindenki szívesebben dugja homokba a fejét, ahelyett, hogy végre elkezdenék rendbe tenni a házuk táját?” – okfejtései logikailag tökéletesen felépített, és megfogalmazott érveléseket is tartalmaztak. Ilyen volt például, hogy míg Bécsben egy dolgát értő sebész főorvos fizetésének akár a többszörösét is megkereshette alig pár nap alatt, addig ugyanez magyar viszonylatban bizony már koránt sem volt annyira vonzó, mint azt hitték egyesek.

Az orvos besietett az irodájába. Aprólékosan megnézett minden négyzet centimétert a helységben a szobanövényeitől kezdte egészen az ablakokig, majd a már vakolatot is potyogtató, mocskos mennyezetig, és még mindig képtelen volt elhinni, hogy több mint negyven évet töltött el ebben az egészségügyi intézményben, és bár annak idején is voltak kisebb-nagyobb megszorítások, azért mindig maradt elegendő pénzügyi forrás arra, hogy mindent újra lehessen kezdeni.

Amikor nem volt pénz pelenkákra a saját hófehér lepedőjéből csináltatott a nővérekkel apróbb zsákokat az újszülöttek részére, akik azóta normális, felnőtt emberekké cseperedtek.

Még most is jól emlékezett azokra a szívet melengető, szomorkás pillanatokra, amikor egy-egy váratlan helyzetben saját kreatív leleményességére, és éleslátására volt szüksége, hogy a rizikós vagy éppen kockázatos helyzetekben helyt tudjon állni beosztottjaival, és egy csapatként összedolgozni. Most mégis erőt vett rajta valami hangsúlyos, és nagyon is kifejező szégyen, és megalázottság, hogy ennyi év után ennek kellett történnie.

„Különben is még pár nap, és ha ez a beképzelt, arrogáns, és minden hájjal megkent igazgató azt képzeli, hogy egyedül is boldogulni fog akkor máris lehúzhatják a rolót, mert nem fog boldogulni, ha minden szétrohad!” – bölcs, mindig összefüggések rendszerében gondolkodó intuíciója, és tapasztalata szerencséjére sohasem hagyta cserben. Annak idején több kollegája is pedzegette, hogy talán magánpraxist kellene csinálnia, vagy az időközben gomba módra szaporodó magánklikákon kellene újra vezető beosztást vállalnia, ő lelkiismeretére hallgatott, és azért nem fogadta el a megbízást, mert nem vitte volna rá a lélek, még jó pénzért sem, hogy a szegényebb emberektől pénzt kérjen az egészségügyi szolgáltatásokért.        

Összecsomagolta használt, tejeskávészínű dobozokba holmiját, majd amikor már mindennel végzett meghajolt saját kiürített asztala előtt akár egy finom-modorú, és elegáns gavallér; felvette kalapját, hiszen nem volt szokása, hogy hajadonfőtt mutatkozzék bárhová is ment, majd aprócska fekete színű orvosi táskájával együtt kilépett – ezúttal végleg az intézményből, ahol annyi évet dolgozott, látszólag teljesen eredménytelenül!