VÁRATLAN MEGLEPETÉS

Vanda már hosszú ideje az átlagemberek unalmas életét élte. Egy időben nyomtatványokat, különféle hivatalosnak minősített iratok gépelése, és adminisztrálása volt a feladata. Ezeket a papírokat természetesen a főnöke, és az igazgató írta alá, amennyiben sürgős, és halaszthatatlannak minősülő elfoglaltságaik ezt megengedték számukra. Neki csupán annyi volt a dolga, hogy kávét főzzön. Ki hogy kérte? Cappuccinót, vagy habos Late Machiatót miniatűr kávékapszulák segítségével, vagy méregerős, aszfaltszerű szurkos feketekávét, mely gyakorlatilag a holtakat is bármikor fölébreszthette álmukból. Igen ám, de Vanda sajnos nem tanulhatta meg, hogy miként működik a régimódi kávéfőző masina ezért kénytelen volt keríteni valakit, - aki persze megfizethető áron -, helyette is elkészítette a kívánt kávémennyiséget, és persze hajlandó volt rendelkezésre állni a hét akár hét napján is mindenfajta káros szenvedélytől mentsen.

S bár Vanda pontosságára sohasem volt panasz legszívesebben az egész napját lustálkodással, vagy alvással szerette eltölteni, amennyiben nem volt semmilyen jellegű ügyes-bajos teendője. Néha egy-egy nehézkes, vagy fárasztó munkanap végén az esti órák környékén általában hazament, és bár kedvenc kismacskája mindig imádni való, gyerekes nyávogással üdvözölte életét nem éppen akként tervezte leélni, hogy harmincévesen is egy közepes méretű lakásban éldegél, miközben egyik kedvenc elfoglaltsága éppen az, hogy kiscicájával beszélget. Ha ezt másnak is elmerte volna mondani, vagy csupán említést, vagy halvány célzást tesz rá, hogy az állatoknak is megvan a saját, egyedi kommunikációs csatornájuk egészen biztosan eltanácsolják állásából, és amellett egy-két napon belül beutalják valamelyik zárt osztályú intézménybe. Kedves általában nyugdíjas, már idősödő szomszédéi persze semmit sem vettek észre ebből az egészből. Ők minden esetben egy elragadó, fiatal, bájos, segítőkész valakinek látták, akik amikor reggelente kiszállt a liftből, vagy éppen lesietett a kovácsoltvas márványlépcsőn olyan volt, mint a ragyogó nyári napsugár, mely azonnal beragyogja megváltó fényeivel az emberek komor, és egykedvű szívét.
Kolleganői meglehetősen megirigyelték azt a kedves közvetlenséget, mellyel Vanda születésétől kezdve mindig is rendelkezett, és nem volt olyan munkanap, hogy csipkelődni, piszkálódni ne támadt volna kedvük. Rengeteg ellensége, és kisstílű rosszakarója maradt, ám Vandának talán éppen az lehetett egyik, kivételes, csodálatos képessége, hogy bárkivel képes volt szót érteni, és mindenkit emberként kezelt, és fogadott el.

Valahányszor hazatért a munkából csupán egy jó fürdőt, vagy forró zuhanyt, és egy kényelmes ágyat szeretett volna, ahol feltöltődhet az egész napos robotmunka után, és megnyugodhat.
Őzikeszemeiből szinte kozmikus lélekenergiákkal áradt az ártatlanság, és az őszinteség. A legőrültebb fanatikusok, vagy rajongók akik csak találkoztak vele akár egyetlen pillantásra is általában mindig megálltak gangos bérháza közelében, és titokban megfigyeltek, meglestek minden aprócska mozdulatot, amit csak tudtak, hogy kíváncsiságukat maradéktalanul kielégíthessék az igazi női nem mellett. A legtöbb férfi ugyanis nem sokszor futott össze olyan hölgyekkel, akik tudták, vagy érezték volna azt, hogy milyen is a valódi nőies báj, és finom romantika, mely minden női mozdulatból titkosan áradt. Sokan szívüket azzal a kósza, szinte gyerekes vággyal táplálták, hogy egyszer csak Vanda lehajol hozzájuk, és felemeli őket a sivár, és egykedvű hétköznapok poklából, vagy elmegy velük táncolni, esetleg egy könnyed, romantikus vacsora reményében.

Vanda könnyed, szoknyás ruhácskájában szinte úgy vonult el a mohó, és szerelemre éhező emberek sorfala előtt, akár egy látomás, vagy egy olyan égi tünemény, aki csak éppen átutazott a földön, mert másutt van az otthona, itt csupán vendégként van jelen.

Az egyik nyugdíjas hölgy vette észre az egyik szombati napon, hogy Vanda más lett. Arcszíne pirospozsgásabb, pirulósabb lett, és karcsú alakja is előnyösen kigömbölyödött, mint a női szépség Vénusz-szobra.

– Jó reggelt kedveském! Hát hogy vagyunk? Hogy vagyunk ezen a fenséges napon? – kérdezte a korosodó hölgy akinek volt legalább kilenc macskája.

– Oh! Én is nagyon jó reggelt kívánok drága Margitka néni! Köszönöm! Nagyon jól érzem magam! – sugárzó napsugár-mosolya akkor volt a leggyönyörűségesebb mikor tétován, és ártatlanul elpirult, mint akit valami illetlenségen, vagy titkon kaptak.

Munkahelyén kolleganői sem piszkálták már gonoszkodón, vagy feleslegesen annyian. Elfogadták őt, és úgy kezdtek rátekinteni, mintha a legjobb testvérük lenne.

Néhány hónappal később lecserélte teljes ruhatárát, és hangsúlyosabb, bő ruhadarabok kerültek előtérbe nála. Kisebb vagyonba kerülő, méregdrága körömcipőit – melyekért éltek-haltak barátnői -, szépen sorban elajándékozta, és ő volt a legboldogabb, amikor valamelyik barátnőjenem győzött dicsérni, hogy tökéletesen passzol a lábára, és hogy mennyire jól áll neki.

Szinte biztosan tudhatta mindenki, hogy Vanda várandós lett. Bár a reggeli rosszullétek, émelygések, és rendszeres vécélátogatások valahogy rendre kimaradtak az életéből minden hölgynek létezett egy titkos, hetedik érzéke arra, hogy pontosan megérezze mikor növekszik benne egy új élet. Munkáját becsületesen elvégezte, és még akkor sem volt fennakadás, mikor egész álló éjszaka egyetlen szemhunyásnyit sem volt képes aludni, mert a lelkesen vickándozó kis pocaklakó nem hagyta békén.

Akiket megigézett földöntúli, egzotikus kisugárzása egyre megszaporodtak, és kisebb tömegekbe verődve lelkes izgalomban várakoztak nemritkán egész nap hajnaltól késő éjjelig, hogy újra láthassák. Az emberek szívében visszatükröződő szépsége annyira éretten, és magabiztosan simult bele a külvilágba, hogy bár a világ barbár és könyörtelen képet kezdett mutatni magából, mégis ahol Vanda feltűnt ott nyomban megteremtődött a különbékés harmónia. Egyik utolsó augusztusi estén érezte először a kellemetlen, zsongó fájdalmakat. Beszállt a liftbe, hiszen a lépcsőzés a hónapok előre haladtával egyre megterhelőbb volt számára, és megpróbálta kideríteni, hol érzi a fájdalmat. Lábai között nyálkás folyadék kezdett levet ereszteni, majd csorogni, mintha bővízű patak volna. Jéghideg félelemérzet kísértette meg. „Csak nem a babával történhetett valami?!” A lift pontosan a hatodikon állt meg, ahol lakott. Kiszállt, majd az előszobatükörben újfent tüzetesen megvizsgálta testét. Világos volt. Szemmel láthatóan mellei megnőttek, és kellemes benyomást tettek kigömbölyödött alakjával. „Talán most azonnal jó volna felhívnia a nőgyógyászát, vagy az ügyeletet, hogy százszázalékosan megnyugtassák minden rendben van, és ami most lezajlik csupán egy újabb természetes folyamat a nőiesség történetében!” – végig gondolta a dolgokat, majd mivel a fájdalom pillanatokon belül alábbhagyott lefeküdt egy kicsit aludni, mert nagyon ki volt merülve. Rosszabb is lehetett volna.

Munkahelyén annyira gyorsan észrevették kollegái a változást, hamvas arcának sápadtságát, hogy mennyire megváltozott az utóbbi időben. A mosdóba egyre gyakrabban megy ki vizelési ingerekre hivatkozva, és persze ruhatárát is bővebb darabokra cserélte. Abban mindannyian megegyeztek, hogy Vanda terhes. Egy ideig persze mindenki azon csámcsogott a maga kíváncsi módján, hogy vajon ki lehet a szerencsés apajelölt? Vajon miért nem vették észre eddig, hogy Vanda megváltozott? És ami a legfontosabb: miért nem kért segítségét a barátaitól, vagy az ismerőseitől, már ha egyáltalán voltak neki?

Ebédszünetben feltűnően sokan mentek oda asztalához, ahol bőséges ebédjét fogyasztotta, hiszen kettő helyett is ennie kellett, és nem győzött csodálkozni, hogy még azon kollegái is odamentek hozzá, akikkel egyébként meglehetősen távolságtartóra, diplomatikusan hűvösre sikeredett a viszonya. A délután hátralévő részében elkéreckedett az igazgatótól, hogy haza szeretne menni, amit az igazgató – vonakodva bár -, de teljesített.

Amikor hazafelé tartott autóján hirtelen azt vette észre, hogy teljesen átnedvesedett a bugyija, és alsó testrésze. Elfojt a magzatvize. Azonnal tudta, hogy muszáj lesz mihamarabb cselekednie, vagy bemenni a kórházba. Miután lehajtott a főútvonalról máris párszor villogott a lámpájával, mert azt olvasta valamelyik közlekedéssel kapcsolatos fórumon, hogy vészhelyzet esetén ezt így kell. Még szerencse, hogy az egyik kamionos – akinek egyébként pihenője volt -, rögtön félreállt a nagy tizennyolc kerekű monstrumával, és igyekezett segíteni.

– Hogy érzi magát kedves hölgyem?

– Azt hiszem… elfojt a magzatvizem… - halk, és halvány volt a hangja, mint akinek belső fájdalmai lehetnek. A kamionos mindvégig igyekezett nyugodt, gyöngéd hangon beszélni hozzá. A legfontosabb, hogy nagy ívben elkerüljék a fölösleges bepánikolást és a stresszt.

– Máris hívom a mentőket! – vette elő a zsebéből a mobilját a sofőr. De Vanda megérezte, hogy arra valószínűleg már nem lesz idő.

– Azt hiszem nemsokára jön a baba… - a percekként történő fájások, és összehúzódások a kisded közeledtét jelezték.

Vanda megpróbált egyenletesen lélegezni amennyire csak tudott; a kamionos a kocsijából hozott egyre pokrocót, amivel megtámasztotta a Vanda fejét.

– Ha úgy érzi, hogy nyomnia kell, akkor nyomjon! – mondta.

Még néhány perc, és Vandának könnyek szöktek gyönyörű szemeibe. Nem tudhatta, hogy vajon a hirtelen jött boldogság, és öröm, vagy a fájdalom keserédes könnyei-e, mégis amint sajgó összehúzódásokat érzett megpróbálta összeszedni minden lelkierejét és nyomott, ahogyan csak bírt. A mentőknek még bőséges harminc percre volt szükségük, hogy kiérjenek a helyszínre. A kamionos bicskakésével azonnal szétvágott egy lepedőféleséget, hogy legyen mibe bugyolálni a kisbabát.

Még néhány pillanat, és megjelent az újszülött fejecskéje Vanda hasa alatt. Amikor újabb fájások jöttek még több aprócska testrész került a felszínre. Míg végül pontosan harminc perc múltán egy gyönyörű, kis angyalkának adott életet Vanda. Amikor a mentősök kiértek a helyszínre nem győztek gratulálni a kamionosnak – akit egyébként Gábornak hívtak -, hogy mennyire tapasztalt, higgadt módon, és kötélidegekkel állt helyet a bajban. Vanda hálája jeléül kislányát Gabriellának nevezte el.