REKVIEM

Az emberek – különösen a XXI. század elején -, előszeretettel válogatták meg sírhelyeiket. Nincs is ebben semmi különös. Feltéve persze, ha az illető jómódú volt, és megvolt hozzá a kellő anyagi forrása, hogy ott aludhassa, pihenhesse ki örök fáradalmait, és nyűgéit, melyekre életében nem tudott kellőképpen figyelmet fordítani.

Szálka Ottó előtt is rendkívüli megfontoltságot, és precízséget követelt meg a személyes döntés, miszerint: Rákoskeresztúrra, vagy éppen a közkedvelt és már-már exkluzív Farkasrétre szeretne-e temetkezni, ha majd eljön a végső óra. A Temetkezési Vállalat természetesen bizonyos juttatások fejében mindenkit a lehető legközvetlenebb készségességgel felvilágosít, hogy urnás, vagy éppen a díszesebb, és konzervatív, letisztult panteonos szertartást szeretnék-e a hozzátartozók választani. Attól függően, hogy kit hol, és mikor ér utol a végzete helyhez kötötten meg van állapítva, hogy ki mikor, melyik helyre kerül a temetőhelyek sorában. Mintha az emberek legalább is táblákat viselnének a nyakukban, és azok alapján tájékoztatnák a többséget, hogy az elhunytat éppen hová helyezik végső nyugalomra. (Ennek összességében a hozzátartozók nem szoktak különösképpen örvendezni).

Szálka Otto mivel egész életében Budán élt, dolgozott, és tevékenykedett ezért fel se merült benne, hogy Farkasréten kívül bárhova máshova temettesse önmagát, miután hozzátartozói, és ismerősei nem voltak. Úgy tűnt, ahogy az évek száma is fokozatosan nőtt és gyarapodott, hogy baráti köre is nemhogy nőtt volna, de radikális ütemben lecsökkent. Néhány alkalommal, és főként ünnepnapokon akadtak barátai, akik megbízhatóságukat saját maguk előtt igazolva, mintha ezzel külön kegyet szerettek volna gyakorolni felhívták telefonon, és fogadkoztak, vagy éppen ígéretekkel hízelegtek Ottónak, hogy a következő nyáron kivesznek egy hét szabadságot és minden esetben vagy családjukkal, vagy egymaguk de meglátogatják őt. Erre természetesen tisztázatlan okok miatt az elmúlt hetven egynehány évben sosem került sor.

Szálka Ottó hitelen váratlansággal szembesült az elkerülhetetlen ténnyel, hogy már csupán legfeljebb hónapjai vannak hátra. Így ha jót akar magának elrendezi még apró-cseprő ügyeit, és miután minden átmenetileg rendezett lesz távozhat e földi létből, melyhez legfeljebb csupán annyiban lehetett köze, mint annak az idegen átutazónak, aki csak átlépked az életén, vagy a létezésen, hogy senkit meg ne bántson, vagy senkit meg ne zavarjon. Éppen megbetegedése előtt nem sokkal jelent meg a közösségi médiában a hír, hogy valamilyen irodalmi jellegű díjra jelölték, és mivel ezt személyesen, vagy ünnepélyesen nem tudta átvenni ezért a bizottság és a szakmai zsűri – kénytelen kelletlen -, feladta neki postai utánvét úton, természetesen minden összköltséget állva. Keserédes elégtétel volt ez Szálka úrnak, aki egész hervadó fiatalságában úgy várta ezt az elismerést, mint szakmai pályafutása egyik jelesebb, és méltóbb talpkövét. Lényének elemi tartozéka volt, hogy elsősorban ő szolgálja a ,,közjót” és nem fordítva. Mégis a ,,közjó” néven emlegetett sajátságos boldogulási forma rendre cserben hagyta, és még arra sem vette a kisebbfajta előzékenységet, hogy töredelmesen bocsánatot kérjen tőle.
Elég az, hogy Szálka Ottó befizette saját temetési költségét, és még saját nekrológot és kisebbfajta prózai szöveget is írt, ha afféle rendkívül szűk körű, és megbízhatatlan búcsúztatásra kerülne sor legalább a halottas gyászhuszárok közül lehessen valaki aki azt a pár verset, és gondolatot elmondja ravatalánál.

– Édes egy öregem! Hát értsünk már szót! Te vagy az egyik legédesebb, legbájosabb régi barátom! – hívta föl egyszer-kétszer egy évben egy-egy barátja. – De itt vannak a gyerekek! Az anyósom meg nemrégiben kapott új pészmékert! Most tényleg nem tudunk meglátogatni pajtás! Ne haragudj ránk!

– Örülök, hogy felhívtatok, és kívánom, hogy minden rendben menjen életetekben! – búcsúzott el udvariasan, kimért, angolos nyájassággal, ahogy már megszokta, ha valaki kereste. Mégis egész zaklatott, stresszes, hajótörött lelkére mintha ráégett volna a bűntudat, lelkiismeret-furdalás, vagy a szégyen bélyege amiatt, hogy képtelen volt összeverbuválni ,,megbízhatóbb barátait” volt osztálytársait.

Ahogy reggelenként belenézett mindig frissen borotvált arccal a tükörbe, és egy öregedő aggastyán bámult vissza rá mintha megbánt volna mindent, amit egykoron fiatalkorában nem vitt véghez, vagy félt megcselekedni. Az első, viszonzatlan szerelem, ami valósággal úgy összetörte a szívét, hogy majdnem öngyilkos lett egy baklövés miatt, és ha anyja és nagyanyja nincs mellette már alulról szagolta volna az ibolyát. Később klasszika filológiából próbált tudományos doktori fokozatot szerezni de csupán azért, mert feltett szándéka volt, hogy folyamatosan szőrszálhasogató, és kiállhatatlan apja előtt is bebizonyítsa, hogy igenis ő képes rá! Aztán, amikor végre meglett a hivatalosan is elismert papír az apja csupán csak annyit mondott: – Hát édes fiam! Kicsit többet vártam volna tőled! – ám hogy valójában ez mire vonatkozott sohasem tudhatta meg, mert nem sokkal harmincnegyedik születésnapja után az apja infarktusban meghalt. Nem tudta meg sohasem, hogy vajon szerette-e őt, és az anyját, vagy csupán megtűrte őket maga mellett. Egy hangulatemberrel különben sem mindig egyszerű, és komfortos együtt élni.

Ahogy a múlt emlékeiben kutatott egyre kitartóbban, és makacsul rájött, hogy abban a percben, amikor csak megengedte bárkinek is, hogy őszintén, és igazán megismerje egy-két hónapos ismertség után lerázva minden konvencionális kötöttséget lerázta magáról az illetőt, mert úgy érezte sokszor, hogy egy-egy komolyabb kapcsolat megfojtja, vagy megfullad. Sohasem tartotta magát szoknyavadásznak, vagy csapodárnak aki csupán azért volt nőkkel, hogy kiadósan kihasználja őket, mégis sokszor érezte úgy, hogy az igazi szerelem, és a beteljesült boldogság minden esetben kikerülte. Ez óhatatlanul is újabb és újabb magába fordulások kiváltó oka lett.

Szálka Ottóról egyértelműen ki lehetett jelenteni, hogy ízig-vérig irodalmár gondolkodású, kreatív, avatgarde ember, de ugyanakkor a modern technikát sem veti meg. Amint divatba jött az internetes rendelések divatja neki sem kellett több azonnal vásárolt magának egy mindennel felszerelt laptopot, és egy-két ingyenes, általában nyugdíjasoknak szervezett tanfolyam elsajátítása után máris készen állt, hogy a virtuális térben is otthagyhassa saját keze nyomát. Egy kis idő múltán pedig szándékosan már nem ment emberek közé. Mintha külsőleg egy láthatatlan védelmi vonalat, vagy takarót terített volna magára, ami megakadályozta abban, hogy bizalmatlanságát, és hóbortos gyanakvását levetkezze. Egy idő után már nem mert senkiben sem megbízni. Talán azzal, hogy a bizalma nagyon sokszor csorbult, mintha a különleges, emberi kötelékeket is felbontotta volna. Ahogy végigment az utcán – egyszer-egyszer -, mert a pékárut, és a kenyeret nem merte interneten keresztül megrendelni sétapálcájával, és kalapjával ténylegesen egy olyan gavallér, vagy múltszázadból itt ragadt emberhez hasonlított, aki felett, mintha szándékosan is megállt volna az idő. Mivel több színdarabbal is próbálkozott bizonyos progresszív, és lázadó stílust követő kisebb színházaknál, és miután szinte sehonnan sem jött válasz egy kis idő múltán felhagyott a szánalmas keresgélésekkel, és inkább csupán az íróasztalfiókjának írt. Nem tudhatta azt sem, hogy több levelet is írt egy bizonyos ünnepelt, és sokat foglalkoztatott színésznőnek, akiről sohasem derült ki, hogy valójában voltak-e egyáltalán érzései, vagy gondolatai a neves költő-íróval szemben. Úgy hírlett, hogy egy-két későbbi interjújában fájdalmasan jól eljátszottan azt nyilatkozta róla, hogy minden egyes sorával egyre közelebb érezte magát hozzá, még ha a fizikális kontaktusra sohasem kerülhetett sor.

Szálka Ottó nem igazán volt az a barátkozó típus! Ez nem azt jelenti, hogy nem lehetett vele barátkozni, vagy ismerkedni, sokkal inkább azt, hogy Szálka úr jócskán megválogatta azokat az embereket, akiknek a feltétlen bizalmát odaadta mint egyfajta különleges, különös ajándékot, amit mindenkinek nagy becsben illene tartania, különben hamar odavész. Abban a pillanatban, ahogy Ottó megtudta, vagy megsejtette, hogy bármelyik illető, vagy barátja nem tartotta be a barátság szabályait egyszerűen vagy megszakította vele a további kapcsolatot, vagy fenntartásokkal kezelte az illetőt. A megbízhatatlan emberekkel szemben emberi kommunikációját jócskán leredukálta az egyszerű ,,jó napotokra” és a ,,viszontlátásokra.”

Szálka Ottó egész életére a sejtelmes titokzatosság, és kifürkészhetetlenség volt a jellemző. Mintha olyan ember lett volna, aki még nem dönthette el egyértelműen, mit is akar igazán magával kezdeni az életben a felszínen, ám ha valaki a dolgok mögé pillantott könnyen észre vehette, hogy Szálka urat minden érdekelte ami történelem, és irodalom, és rajongásig szerette a színházat, bár öregkorára a színházi épületek látogatásával azonnal felhagyott. Sokáig legközelebbi barátai, ismerősei sem érthették különcködő viselkedését. Alighanem egy-két éven belül azok a megbízható, közeli ismerősei is önkéntesen kiléptek az életéből, akikre úgy tekintett mintha legalább is jótestvérei volnának. Összeismerkedett több színházi emberrel is rendezőkkel, és színészekkel, akik túlzottan is dicsérni kezdték remekre szabott darabjait, ám egyik sem tett különösebb erőfeszítéseket, hogy színdarabjait akár be is mutassák a világokat megjelenítő deszkákon. Nem tudni, hogy azért-e, mert a színház vezetése nem nézte jó szemmel, hogy kortárs drámák is helyet kaptak a repertoárban, melyek kivételesen szóltak is valamiről, és nem pusztán csak olcsó, hatásvadász célzattal jelenítették meg estéről-estére a happy endet, másrészt mivel a színházak is anyagi, és finanszírozási problémákkal küszködtek akkoriban szinte egyik igazgató, vagy nagyhatalmú úr sem merészelt egy adott hatalmi klikkel kekeckedni, vagy kockáztatni, hiszen akkor azonnal bezárhatta volna minden további nélkül a kapukat.

Azt beszélték, hogy Szálka Ottónak állítólag volt egy menyasszonya, aki pusztán azért szállt ki a párkapcsolatból, mert inkább hozzáment egy hetvenéves idősödő aggastyánhoz – akinek még pénze is volt -, semmint, hogy olyan reménytelenül romantikus poétalelkű emberkére pazarolja az értékes idejét, aki bár lehozta neki a csillagokat is nem volt képes rá, hogy maradéktalanul elkényeztesse. Néhány év múlva az aggatyán minden vagyonát gonoszkodó lányai örökölték, akik legszívesebben megfojtották volna egymást a haszonért, míg az újsütetű, fiatalos, csinos feleség szegény maradt, akár a templom egere!

Élete utolsó éveiben úgy hírlett, hogy minden szabadidejét saját szövegeinek, és kéziratainak gondozásával töltötte, és miután segítségére is volt a modern technika saját verseit mondta fel mikrofonnal, és a hozzávaló hangtechnikai eszközök segítségével, hátha a méltánytalan, és túlzottan is feledékeny utókor nem lesz rest, és végre valahára egyszer talán elismeri érdemeit. Nem kellett sokat várni, mert a szerzői könyvkiadás és az elektronikus könyvek népszerűsége főként a tengerentúlokon is hamar elterjedt, és hatalmas népszerűségnek örvendett. Talán jobban is, mint Magyarországon. Nem kis idő múltán már Kanadába, és az Egyesült Államokba is eljutott a híre, és így érkezhetett el Francia, és Németországba is, ahova mint díszvendéget szívélyes üdvözlettel meg is hívták a megbecsült szerzőt, aki a felkérésnek nagyon örült, kiújuló betegsége folytán nem tudott részt venni a nemzetközi könyvnapokon.

Szálka Ottó bármennyire is magányos, zárkózott ember hírében állt mégis mindig készen állt rá, hogy az értelmesebb kultúremberekkel és régebbi barátaival tarthassa a kapcsolattartás formáit. Teljes mértékben kivonni magát a világból húszon-egynéhány könnyvvel és számos elismeréssel a háta mögött már így sem tudta. Bár fokozatosan hanyatló betegsége egy kis idő után szinte majdnem mindenben akadályozta, mégis élete végén úgy érezte megcselekedett valami lényére törőt, és talán nagyon fontosat, melyre egyedül csakis a valóban nemes, nagy emberek érdemesek. Asztalhoz ült, és részletes levelet írt, hogy halála esetén mi a pontos teendő. Nem akart nagy felhajtást temetése körül, hiszen az nem lett volna méltó hozzá. Arra kérte azokat, akik megtisztelik sírját, hogy egy-egy verssel emlékezzenek meg róla, saját nekrológját kedvenc műfordítója olvasta fel. Azt mondták, hogy akik részt vettek a decemberbe hajló temetésen mintha a hóesésben fürdőző tejfehér felhők közül a délelőtti órák környékén országosan is kibújt volna a dédelgető napsugár, hogy még egyszer igazán mosolyogni tudjon.           

TOTÁLIS


Totálisan acsargó szókaraték zápor-zuhogásából világméretű Káosz-fogcsikorgatást hallani. Veszettül tajtékzik az agymosott ebihal-populáció, amit a multiplexes bulvármédia-szennyüledék naponta csak képes kitermelni önmagából. Hiéna-ráják alattomos szárnyas csápjai dülledt pávaszemű csacsogó fruska-performanceokat szülnek s teremtenek.

Ébrenlétünk határán már továbbra is megbotránkoztatón szörnyedünk tovább. Megművelt homály ritkán éleszthette újjá a megművelt Egészt. Idomtalan idiotizmus korszak burjánzó sejtekként máris mérgezőn-terhesülőn gondolkodni vágyó emberekre rátelepszik. Kevélységekben is igen zabolázhatatlan, ostoba, birka-nép; légkalapácsok ütemes zaj-csattogása sem lehet már elég, hogy a vélemények kreatív-alkotói különbözőségét elfogadva tiszteletben tartsák.

Önmagukat is szándékosan elgáncsoló, ellehetetlenítő ripacsok újra hasznosítható árucikkekké tették bukott-szemű, drága orcák szent-kincseit. Fiatal vágyak tág emlékműveiből barbár eszmék, fennhéjázó létjogok terebélyesednek. Kapdossa már antiszociális pszichopata behemót-ökleit az izompacsirta barbár, hogy mások örök-megélt kő-könnyeit vitéz-mód eltapossa.

Össze hasadt szárnycsapkodások közt megesik kő-lélek zokog ütemesen. Sziklára-zuhant ígérgetős igékkel már nem szabadna újbóli, megvesztegetett légvárakat építeni. Lágy-robbanású atombomba-indulatok terjednek vészterhesen, ahelyett hogy elfogadnák a másik kiszolgáltatott viszontagságát!

SORSOK, ÉLETEK, RECEPTEK

Hősünk véletlenül szemétszállító volt. Véletlenül mondom, mert fiatalabb korában naiv gyerekessége folytán, mert egyik ismerőse a kenyérlopást rásózta ártatlanul kapott hét év börtönt. Felesége persze azóta már régen férjhez ment egy másik emberhez, akinek semmiféle esze, sem sütnivalója nem volt, viszont a kegyes anyatermészet jó genetikával áldotta meg, amihez – hála a konditermek aktív látogatottságának -, tekintélyes izmokat is sikeredett növesztenie. Viszont felesége kihagyta a számításból, hogy legújabb, immáron második férjének csupán csak szórakozás végett kellett, így amikor két alkalommal is lebabázott a méretes izomkolosszus a második bébi érkezése előtt jóval fogta magát és kiszállt ebből a kapcsolatból.

Ha az ember találkozott elnyúzott, és hajótörést szenvedett alakjával ránézésre szinte sohasem tudta volna megállapítani, hogy egyértelműen hány évesnek látszik. Léteznek ugyanis olyan embertípusok, akik ötvenéves korukban is sportosak, szexisek, és egy csöppet sem látszik meg rajtuk a fizikai öregedés semmilyen kellemetlen, vagy éppen irritáló nyoma. Ellenben akiket bizony jócskán megrág, megtapos az élet, mint egy túlsúlyos malomkő közé szorult lédús citromot, amiből limonádé lesz azon az emberen a kemény, és embert próbáló évek óhatatlanul is nyomot hagynak.

Sosem szerette, ha vetkőznie kellett. A nyári tomboló kánikula idején ez további akadályokat görgetett munkája útjába, hiszen a közel negyvenfokos izzasztó melegekben a szemeteskonténerek pakolása, és hurcolása is kemény munkának számított, amiben nem volt olyan ember, aki kiadósan meg ne izzadt volna, és alig öt perc után máris törölgetni kezdte homlokát. Hősünk azonban férfiasan tűrte az ezzel járó kisebb kellemetlenségeket; hófehér trikóját agyonizzadta, de soha nem engedte meg azt a kisebb könnyelműséget, hogy félmeztelenül mutatkozzék munkatársai előtt, akik emiatt is kiadósan tréfálkozni, heccelődni kezdtek vele, és gyakorlatilag nem létezhetett olyan nap, hogy nem ugratták volna valami csip-csupp ügy miatt.

– No? Mi az Dezsőke! Ha nem fújnak a szelek? Hahaha!

– Dezsőkém! Ha ennyire hideged van legközelebb elhozom neked hazulról a szkafanderemet! Jó lesz?! – viccelődtek vele.

Nem lehet tudni, hogy vajon hogy szólhat az a mondás, miszerint, ha valaki nem tudja mi a humor íze, és fonákja annak nem árt kitanulnia az olcsó trükköket. Világos, nyári ingében, szandáljában – mely különben is naiv gyerekességgel ruházta fel fizimiskáját -, mintha ténylegesen is lett volna benne valami furcsa különcség, melyet a legtöbb ,,átlagos” ember nem tudott, és talán nem is akart sehova tenni.

Vállára vetett táskájában mindig rengeteg sok könyvet, irodalmi folyóiratot cipelt magával. Mintha a kultúrának adott volna ultimátumot, hogy autodidakta módon egyszer majd ő lehet az egyik legműveltebb ember ezen a sivár vidéken. A könyvek, és golyóstollak nélkül hősünk kissé elveszettnek, tudatosan gyámoltalannak érezné magát. S bár már jócskán itt lett volna az ideje, hogy új táskát vegyen, egyszerűen nem volt szíve egyszerűen szemetesbe hajítani a jóminőségű bőrből eszkábált, vállra akasztható táskát. Úgy érezhette kicsi, hogy csak az öve.

Tíz-tizenhat éves korától már munkára fogták, mert a szülei váratlanul lebetegedtek, és tovább már nem tudták volna fizetni tanulmányait. Nem sokkal a huszadik születésnapja előtt előbb az apja, aztán három hónapra rá az anya is meghalt. Testvére, vagy rokonai sohase voltak.

Egyetemista koromban találkoztam először vele. Akár egy vásári árus egyszerűen csak besétált a nagyobb méretű, tekintélyt parancsoló padsorok közé; elővette az utazóbőröndjét, mely szintén agyonhasznált, és viseletes volt, és máris harsogva árulni kezdte a maga portékáit. A Gillette-pengétől kezdte a dezadorokig, borotvahabokig, és klottgatyáig szinte nem volt olyan árucikk, amivel ne kereskedett volna. Kiváltképpen a hölgye nézték meg elismerően tatáros arcát, és karvalyszerű orrát. Amikor már meghallották, hogy az egyetemen jár azonnal összesúgtak a háta mögött:

– Nézzétek itt jön a karvalyorrú!

Nem kellett sok hozzá. Rajta is maradt a név. Később gyakorta megesett, hogy Dezső senkivel és semmivel sem foglalkozva hanyag, lezser, laza módon lábait a hátsó padokra tette, vagy éppen a pad alatt lóbázta, elővett egy-két íves papírt, a grafitceruzát az egyik füle mögé tűzte, mintha egyedül csak arra várakozna irdatlan nagy kíváncsisággal és érdeklődéssel, hogy mindenképpen lejegyezzen valamit. Aztán csak türelmesen várt, míg az adott óraadó pedagógus tekintélyes egyszerűséggel a terembe be nem jött. Sokkal később már mindenki eget rengető hahotázására lett figyelmes. Ugyanis, ha olyasvalamit hallott, ami homlokegyenest szembement, vagy éppen különbözött attól a gondolattól, vagy eszmétől, melyben ő hitt, vagy amit előszeretettel képviselt egyszerűen csak fogta magát, és irdatlan vehemens röhögőgörcsben kezdett a pad alatt fetrengeni, ami persze, hogy nagyon nagy botrányt kavart a neves tudósok, és docens tanárok körében. Egyik alkalommal valósággal majdnem ölre mentek, és valóságos párbaj küzdelem alakult ki Dezső és az egyik történelmet tanító tanár között, akinek szilárd meggyőződése volt, hogy minden oktatás elsőrendű, és talán legfontosabb alapja a fegyelem.

– Hahahaha… - hallatszott egyre csengőbben, és tisztábban kivehetőbben a padsorok hátsó részéről, ahol a kutya se járt, pontosan azért, mert az óraadók rendszerint szándékosan lehalkított hanggal adták le tananyagukat.

– Bocsásson meg kedves uram! Ön is hallgató? – kérdezett rá az egyik szúrós szemű tanár, akinek mi tagadás akkor éppen rossz napja volt, és hogy ezt a kisebb nézeteltérést kompenzálja máris kinézett valakit, akin kukacoskodhat, vagy éppen a nyelvét köszörülheti.

– Isten ments! Csupán annyi kedves barátom gyűlt itt össze! Gondoltam benézek! – jött a válasz, de mint minden, amit Dezső mondott, vagy éppen tett ez sem nélkülözte az öniróniát, és a humor fekete oldalát. A tanárt persze kiadósan felbosszantotta.

– Á, értem! Akkor mivel ön nem tagja az egyetemnek lesz szíves és elhagyni az előadótermet, majmokra nincs szükségünk! – a tanár máris visszakanyarodott volna az aktuális, halálosan unalmas tananyaghoz, azonban most Dezsőre bámult árgus szemekkel mindenki, hogy vajon mit fog erre mondani.

Felállt, összecsomagolta portékáit, és holmiját, odagaloppozott hetyke peckességgel a magasított, színpadszerű katedrához, és gatyáját letolva nemzetközi jeleket használva többször is bemutatott a tekintélytisztelő docensnek, aki alig tudta megőrizni a hidegvérét, és a nyugalmát és úgy elfutotta agyát a méreg, hogy szabályosan lilulásba kezdett.

– Azonnal takarodjon innen maga kis szarcsimbók! Ha csak még egyszer beteszi ide a lábát gondoskodom róla, hogy soha az életben ne érvényesülhessen az életben, vagy bárhol másutt! Mars ki! – mire a docens a mondata végére ért valóságos köhögőroham lett rajta úrrá, ami megint csak értékes perceket rabolt el a tanyaanyag közérthetősége szempontjából.

– Maguk pedig ha jót akarnak, és szeretnének év végén elfogadható jegyet kapni nem ajánlom, hogy ezt az embert még egyszer bárki is beengedje ide! – nézett ránk villámokat szóró, szúrós szemével, ami a vizsgák közeledtével egyre fenyegetőbben kezdte éreztetni minden szinten totális uralmát.

Persze mi a derék hallgatók továbbra is találkozgattunk Dezsővel, aki beavatott bennünket a valódi élet kisebb-nagyobb rejtelmeibe, és titkaiba. Szigorúan vigyáznunk kellett, és mindig megbíznunk valakit, hogy őrizze a kijáratokat, nehogy Dezsőt bárki is meglássa vagy felfedezze, mert sajnos mindig akadt egy-két spicliskedő, aki a jobb jegy reményében kölcsönösen beárulta társait.

– Én mondom kis pajtikám! Az egyetem álomvilág, és diplomagyár! Semmi szükség rá! – mondogatta egy nap akár többször is, mintha egy megfontolt, vagy éppen sztoikusan bölcs rendház feje, vagy különös próféta lett volna. – Most még csak képzelitek tojáshéjjal a seggeteken, hogy fényes karrier, és élhető élet vár majd a kinti életben rátok, de mindez egy nagy agyonkozmetikázott, szánalmas tündérmese.

A legtöbb álomgyönyörűséges egyetemista hölgy, aki koronázott szépsége teljesen tudatában megkaphatott bárkit is ellenkező véleményen volt, és máris heves tiltakozó mozgalmak alakultak ki a nagy aulában, ahol Dezső rendszerint ücsörgött, ha nem volt más dolga.

– Ellent kell mondanom kedves Dezsőke! Az én édes férjem tele lesz pénzzel, és havonta megyünk majd nyaralni Thaiföldre, vagy Balira, mint a gazdagok!

– Én alig várom, hogy találjak egy rendes pasit és végre gyerekeket szüljek.

– Én pedig csak szeretnék rendesen megélni a fizetésemből, és a szüleitől minél hamarább elköltözni. – vélekedtek a legtöbben, és csicsergőn nevetgélésbe kezdtek, amikor Dezső előhozakodott valamelyik létfilozófiai szövegével, amik valójában olyan tapasztalati aranyköpések voltak, melyek talán az egész hátralévő életében elkísérik az embert, csupán érdemes megfontoltan figyelni minden szavára.

– Hölgyeim! Drága Angyalok! Hiszen minden ember álma, hogy kiegyensúlyozott, boldog családi légkört teremthessen, miközben boldogan tipegő bébitalpak tapicskolnak körülötte, és az egész világ szép, és harmonikus! – kezdte ilyenkor kihangsúlyozott bevezetőjét. – Ám sajnos mint azt valószínűleg ti is tudjátok az élet nem egy átkozott tündérmese! A mostani sportos, kigyúrt pasitok előbb-utóbb termetes sörpocakot növeszt, és egész nap csak a tévét fogja bámulni, miközben esze ágában sem lesz, hogy levágja az udvarban a füvet, vagy hogy gyereket neveljen. Míg akik gazdag életre vágynak elfelejtik, hogy a gazdag emberek csupán a pénz hatalmát szeretik, és szándékosan megfeledkeznek a többi emberről, csakhogy önmagukkal foglalkozhassanak! – mire végzett a bölcseleti aforizmáival a legtöbb hölgy valósággal meg tudta volna fojtani, vagy jól tökön rúgta volna, amiért elvette tőlük a romantikus illúzióba vetett hitüket, ugyanakkor jó páran akadtak olyanok is, akiknek kivételes még a szemét is sikerült felnyitnia, hogy egy kicsit más szemszögből nézhessék a világot, és benne saját maguk helyzetét.

– Hát kedves Dezső! Nagyon érdekesen fogalmazol, és látszik, hogy konkrét véleményed van mindenről! – kockáztattam meg egy halvány választ, hogy ne lógjak ki nagyon feltűrően a sorból, és hogy én is mint férfi hozzászóljak egy-két bevett, aktuális témához. – Jó volna, ha sokkal több realista élne a földön, mert a diploma ténylegesen fabatkát sem ér hacsak az embernek nincsenek kapcsolatai.

– Igen, ebben lehet valami! – gondolkodott el a pillanatra. –Mégis sokszor gondolkoztam már rajta, ha egyszer újra beülhetnék az iskolapadba, ahelyett, hogy ezt a szarságot csinálom egész nap semmi pénzért nem cserélnék senkivel sem. – először láttam mindig piperkőc, vagány arcán valódi érzelmeket, melyek kicsit felfedték igazi személyiségének szilárd, meggyőződéses gyökereit.

Később amikor mindannyian diplomával a kezünkben végre készen álltunk, hogy kiléphessünk a nagybetűs életbe és önálló lábainkra állhassunk újra találkoztam vele. Kiderült, hogy megnősült és máris útban volt a harmadik gyereke. A felesége elragadóan tüneményes, és folyamatosan mosolygó, közvetlen asszonyka volt, aki mindenben az ura kedvét kereste, és bármit megtett volna azért, hogy Dezső jól érezze magát ebben a párkapcsolatban. Mégis valami nem stimmelhetett, mert Dezső sokszor emlegette, hogy a szereti a függetlenséget, és a szabadságot, és ki nem állhatja azokat, akik ebben bármiképpen korlátozni akarják.

– Ugyan már öreg haver! Hát néz csak körül! Fantasztikus családod van! A gyerkőcök, és a feleséged is imád! Mi kell még neked?! – kérdeztem rá egyik nap, amikor én is pocsékul voltam, mert a barátnőm kész tények elé állított, és mivel a polgári szertartás neki kevés volt abban állapodtunk meg, hogy egy kis időre visszaköltözik a szüleihez, hogy rendesen át tudja gondolni a közös jövőnket, és a kettőnk dolgát.

– Ne ítélkezz felettem kis barátom! Látom te is nagyon jól megcsináltad a szerencsédet! Ha jól hallottam szétköltöztetek! Hát nem mondom! Te is szélhámos lettél! – grimaszos mosoly jelent meg a száján, miközben olcsó cigire gyújtott, és beszívta a füstöt.

– Légy szíves ezt ne emlegessük! A barátnőmmel semmi probléma! Nagyon rendes, megértő, és türelmes! Csak az van, hogy templomi esküvőt is szeretne, mert kislány korától ez az egyik álma, a másik pedig, hogy anyuka lehessen!

– Hát akkor mi ezzel a probléma?! – csodálkozva nézett rám, miközben megvakarta fejét.

– Alapvetően semmi, csak sokszor úgy érezem, mintha ebből az egészből még hiányozna valami plusz dolog! – akkoriban már vagy három éve folyamatosan írogattam ezt-azt, és szerettem volna mindenáron kapcsolatot teremteni olyan irodalmárokkal, akik segítik egymást, és segítik a pályakezdő generációt is. Erre azonban halvány esély sem mutatkozott.

– Szerintem pajtás neked egy álomnyaralásra van szükséged a barátnőddel! Menjetek el kettesben valahova, és kapcsolódjatok ki! Sokkal jobb volna, ha tengeri naplementével kérnéd újra meg a kezét. – kétségtelen tervei, és ötletei mindig előnyös optimizmussal billentettek ki a szürke hétköznapok egyhangúságából.

– Igazad van édes öregem! Ha összegyűjtöttem a pénzt első dolgom lesz! Neked is biztos vagyok benne, hogy sínre kerül az életed, csak nem szabad feladnod a reményt! – próbáltam vigasztalni, bár Dezső lett volna a legutolsó ember, akit vigasztalni kellett, hiszen fejlett volt az önbizalma, és masszív ambíciói. – Majd még találkozunk! Ha bármi baj van elérhetsz az interneten is! – búcsúztam tőle. Az igazság az, hogy utolsó beszélgetésünk alkalmával már menekültem tőle, mert rengeteg apró-cseprő ügyben akkora élettapasztalattal világította meg a dolgok összefüggéseit, amire én talán sohasem leszek képes.

Utoljára azt hallottam, hogy az egész családjával kiköltöztek Kanadába. Nem tudom, hogy vajon a kölcsönös kalandvágy, vagy a kézzelfoghatóbb, megragadhatóbb lehetőségek vonzották-e őket, mégis úgy tűnt, hogy Dezső megfogadhatta a jó tanácsot amit ajánlottam neki.

MEGLEPŐ FORDULAT

Mülmér János senki sem törődött volna, ha – jelen esetben -, nem dolgozik éppen egy médiával, újságírással is foglalatoskodó, manapság aktuális, és menő kutyabarát munkahelyen. A szerkesztőéghez tartozott, ám kollegái gyakorlatilag vagy semmibe vették, vagy a legapróbb már-már bagatell ügyekkel bízták meg kezdve a harapnivalók beszerzésétől egészen a riportok, és újságcikkek precízen pontos megszerkesztéséig, elfogadható formába öntéséig. Sajnos kisebb-nagyobb egészségügyi problémák mindig is gyötörték. Főként az őszi-téli hónapokban volt ez igen-igen gyötrelmes és túlontúl kellemetlen, amikor a réteges öltözködés ártó, és verejtékező következményei folytán Mülmér annyira átnedvesedett, és csatakosra izzadta magát, hogy szándékosan egy lángoló fűtőtestet pécézett ki magának miután mindig jóval munkaidő előtt fél órával már a sötét szerkesztőségi szobában kuporgott, és megpróbálta átgondolni a rá váró nap teendőit, és kisebb-nagyobb feladatait.

Azonkívül, hogy egész álló nap egy kellően túl zsúfolt íróasztal mellett fogadta a kimenő, és bemenő hívásokat, és állandóan írt valamit; ha kellett szenzációt, vezércikket, vagy irodalmi tárcát, és emellett rábízták az összes helységben fellelhető szoba, és cserepes növények kellő, és gondoskodó ápolását a kaktuszoktól kezdve egészen a nagyobb levelű hibiszkuszokig, és oleanderekig. Mivel már öt éve volt a szerkesztőség afféle különleges és furcsa kabalaembere így senki se vette különösképpen komolyan, és mindenki kedvére csicskáztathatta.

Mivel a szerkesztőség épültére már jócskán ráfért volna a renoválás, és tatarozás így – nem meglepő módon -, Mülmérre hárult a feladat, hogy készítsen egy pályázati igénylést, melyben a szerkesztőség minden munkatársa anyagi támogatást kér az önkormányzattól, hogy néminemű korszerűsítő, és felújító munkálatokba kezdhessenek a megbízott szakemberek. Így történt, hogy szinte majdnem minden évben egy-két zöldfülű, és egyre fiatalabb emberke kiszállt a helyszínre; méricskéltek előbb, aztán hevesen fényképezni kezdték az egész műemléktípusú épületegyüttes minden szegletét, majd amikor mindennel végeztek, és természetesen a hivatalos jegyzőkönyvet is szakszerűen kitöltötték amilyen hatékonyan, és gyorsan kijöttek felmérni a munkálatok várható összköltségeit, ugyanolyan flottul, és gyorsan el is mentek, és az ég egy adta világon semmi sem történt. Szegény Mülmér pedig az év végi jutalomosztásból, elszámolásokból, és juttatásokból pedig értelemszerűen kimaradt, mert valakinek el kellett vállalnia a kvázi bűnbak szerepét, és ki lehetne erre a legmegfelelőbb ember, mint Mülmér.

A szerkesztőség akkori vezérigazgatója, és teljesítmény centrikus főnökei a nagy konferenciákon, és vállveregetős összehívott csoportos értekezleteken nem győzték egymást eredményeit dicsérni, és egymást jól hátba veregetni, hogy mennyire jól végzik ,,egyes” szerkesztő kollegák megérdemelt munkájukat, és miután már karácsony elmúlt, és mindenki az újévre készülődött természetesen Mülmér volt az egyetlen az irodában, akit megbíztak a helyettesítéssel járó összes felelősséggel, és feladattal. Hiszen neki nem volt családja, nem voltak hozzátartozói, és volt barátnője is inkább Bali csodálatos, és egzotikus szigetén süttette tökéletesnek mondható bombázó testét, miután egy befolyásos üzletember nemes egyszerűséggel vette a bátorságot és egészen egyszerűen lecsapta szegény Mülmér kezéről.

– Hát kedves kollega úr! Magát bízzuk meg a feladattal, és remélem, hogy semmi számottevő probléma nem lesz az újév első napjaiban sem! – rendelkezett a vezérigazgató. – Amennyiben mégis felmerülne valami fontos, és nélkülözhetetlen probléma a titkárnőm majd megadja a privát számomat. De szeretném hinni, hogy ezzel sem engem fog nyaggatni sokkal inkább az illetékeseket! – felvette fekete bőrdzsekijét, és sálját és már távozott is nagyméretű bálteremre hasonlító irodájából.

Mülmér életének talán legnagyszerűbb pár napja köszöntött a szerkesztőségre. Ő lehetett mindenek ura! A szobanövények, és a nyeszlett, vakarékszerű fikuszok valósággal imádták a friss kis műanyag kannás vizet, melyet nem győzött a belső kis konyhai helységekből kihordani számukra a szerkesztő. Mindennek illett ragyogni a tisztaságtól, elvégre Mülmér egész életében pedáns rendet tartott maga körül. Így takarítói szolgálatra adta a fejét, és egy nagyobb, alig mozgatható porszívó-matuzsálemmel szorgalmasan kiporszívózta a macska, és kutyaszőrt, ami láthatóan naponta megtapadt a zöld szőnyegek fogságában. Mikor végzett elégedetten törölte meg tökéletesen csatakosra izzadt homlokát. Nagyanyjától hallhatta már elégszer gyerekkorától kezdve, hogy a rendes, becsületes munkát sohasem lenne szabad szégyellni, ám valójában minek után a világ folyamatosan változik, és alakul a kivétel sok esetben mindig erősítheti a szabályt.

Mivel a helység teljes központi fűtése a szabadságok idejére leállt, ezzel valóságosan is kisebbfajta jégveremmé változtatva a szerkesztőség szinte összes kisebb-nagyobb szobáját. S miután Mülmér mégsem rakhat rőzseágakból, vagy ropogós akácfából tüzet magának ezért mindig hozott magának otthonról egy nagyadag termoszos kávét, és a régi időkből megmaradt bundaszerű ruhát, mely nemcsak nagyon kényelmes volt, de emellett jó meleg is. Így legalább nem kellett amiatt aggódnia, hogy ideje korán megfázik, vagy újból a barátságtalan influenza fogja kerülgetni ha kell, ha nem. Az ügyeletes portás egy volt biztonsági őr gyakorta felnézett az általában sötét szerkesztőségi szobákba, ahol most valóságos hangulatos mesebirodalmat varázsolt Mülmér Tiffany-lámpája, melyet – ki tudja miért -, egyik születésnapjára kapott.

A kis színes üvegablakokkal kirakott lámpa amint bedugta a konnektorba máris színes szivárvány mezőket hozott létre a hófehér mennyezeten, és megvilágította kicsit az egyébként is sokszor sivár és lehangolt helyet.

– Bocsánat szerkesztő úr! Azt hittem, hogy már megint azok a suhancok szórakoznak itten, akik mindig beszoktak ide lógni! – kért elnézést az őszes portás. – Jól érzi magát! Nem kér valamit? – segítőkészsége annyira meglepő, ám őszinte volt, hogy Mülmérnek kifejezetten jólesett, hogy legalább egy valaki vette a fáradtságot, és egyáltalán rákérdezett, hogy hogyan is van valójában?

– Hát… igazán köszönöm kedvességét! Nekem még volna itt egy kis… elintéznivalóm… - felelte, és úgy tett, mintha sürgős dolga lenne, és máris irataival, dossziéival kezdett bíbelődni.

– Ha mégis szüksége volna valamire szerkesztő úr, kérem ne habozzon szólni! – mondta a portás, és hogy több kellemetlenséget már ne okozzon máris becsukta maga mögött az ajtót, és visszatért ügyeletes szolgálatához.

„Hát csak kihúzzuk szilveszter utánig is! Igaz-e, cimbora?!” – kérdezte meg saját magát. Volt ebben valaki orosz romantikusokra jellemző elvesztettség, és reményvesztettség!

Később lassú, csöndes ünnepélyességgel a hópelyhek is szállingózni kezdtek jól kivehetően a jégvirágokat teremtő ablakokon. Míg egyesek majd megőrültek, és össze is karmolták a másikat csakhogy egyetlen árválkodó pelyhet megpillantsanak addig szegény Mülmért minden egyes téli év, melyben havazás, vagy hópelyhek is voltak a lemondó szomorúságra és hajótörött gyerekkorára emlékeztette. Mennyire sírva rimánkodott, amikor az apja először tette bele egy szánkóba, hát még akkor amikor hirtelen villámsebességgel meglökte hogy egymaga csússzon le a magas lejtőn, ami egy kisgyerek számára sokkal inkább tűnt valóságos, Himalája-méretű hegynek semmint egyszerű kis nyeszege dombocskának. Mennyire mérhetetlen, emberi szavakkal ritkán kifejezhető fájdalmat érzett, amikor a barátnője születésnapján kissé csetlőn-botlón, és meglehetősen ügyefogyottan elővette a jegygyűrűt, és aminek végül az lett az eredménye, hogy bár barátnője kétségtelen, hogy értékelte a nemes gesztust, mégis szakított vele, és már másnap minden holmiját összepakolva rögtön kilépett az életéből. Később a főorvos közölte vele, hogy valószínűleg az édesanyja már nem fogja látni a következő nyarat, így ami elintéznivaló van még azt azonnal meg kell csinálni, hogy a hozzátartozók, és az ismerősök is biztonságban felkészülhessenek a végső búcsú idejére.

Elővette kedvenc verseskötetét, és pár versszak után úgy döntött egy kicsit dolgozik a laptopján. Amint nagyon szeretett a cikkekben, ha szabad kezet kaphatott egy-egy könnyed, humoros, és élvezetes írás megkomponálásában. Ilyenkor szabadon, és spontán improvizálhatott, és nem kellett fölösleges mentségeket, vagy bűnbánó kifogásokat gyártania avégett, hogy miért merészelt plusz szépirodalmiságot csempésznie írásaiba, természetesen főként a hölgy olvasok legnagyobb örömére.

Észre se vette, hogy az idő jócskán elmúlt mire a regényt valóságosan is írni kezdte, és megszületett az első tíz oldal tételes, precíz vázlata az irodalmi cikkel egyetemben. Éjfél elmúlt. Felállt, hogy kinyújtóztassa elmacskásodásnak indult, begyepesedett végtagjait, és a termoszból ihasson egy kis lélekmelengető teát, hiszen az alkoholt ki nem állhatta. Abban a percben, amint az ablakhoz lépett megcsörrent a telefon. Nem úgy mint eddig szokott. Mintha felvett volna valami furcsa, meglepően ideges, és irritáló berregést, mely a csöngetésre is kifejezetten kellemetlen, baljóslatú hatást gyakorolt. Gyorsan odakapott, és ha nem vigyázott volna a termosz megmaradt tartalmával sikeresen eláztathatta volna a teljes zöld szőnyeget.

– Igen… halló…

A vonal másik végén hosszú, néma csend felelt legalább két percig.

– Halló… nem beszélni jól magyart… hogy van? – szólt bele egy erős akcentusú hölgyhang, akinek mégis volt valami incselkedő nyájasság minden szavában.

– Bocsánat kérem, de… kit tetszik keresni?

– Herr Mülmért! – jött máris a válasz. – Én vagyok egy németországi könyves!

– Oh! – először azt se igazán akarta elhinni, hogy ilyen egyáltalán lehetséges a XXI. században, ahol lassacskán már azért is protekcióra van szükség, hogy valaki érettségizzen. – Miben segíthetnék Önnek kedves hölgyem?

– Megjelenni munkája! Ha jó?

– Úgy érti, hogy elolvasták a novelláimat a Google fordító segítségével? – még mindig úgy hitte hogy a kandi kamera, vagy kész átverés lehet az egész dologban.

– Tetszik írása magának! – a fiatalos, kicsit csicsergő női hang annyira barátságos, közvetlen, és hallatóan őszintén érdeklődő volt, hogy Mülmért azonnal feltöltötte optimista önbizalommal. Valljuk csak be, hogy az utóbbi időben jócskán ráfért az önbizalom.

– Ez mivel járna? – mosoly futott át az arcán. Bár ha az ember szemtől szemben beszélgetett vele szinte sosem tudta eldönteni, hogy mosolyog-e, vagy csupán grimaszol?

– A kiadó munkát szeretne írásával támogatni! – bár a hölgy szinte rosszul ejtette ki a teljes magyar nyelvtan minden részletét Mülmér máris felfogta a lényeget. Ezek szerint egy német könyvkiadó fantáziát lát írásaiban, és szeretne ezekkel valamit kezdeni. Nagyon fontosnak tartotta, hogy minden bizonyítható legyen.

– Szerződést tudna elküldeni emailben angolul?

– Papírokat küldök Önnek!

– Igen! Az remek lesz! Elolvasom, és amint tudok válaszolok rá!

– Viszontlátás! – hallatszott a bájos női hang, majd mindketten lerakták a kagylót.

Mülmérrel forogni kezdett a lehangoltnak látszó irodai szoba. Szinte el sem akarta hinni, hogy ennyire rámosolygott a szerencse, és megfogta az isten lábát. S bár nem igazán beszélte a német nyelvet, legfeljebb csupán egy-két szót tudott, és mivel az egész európai kontinensen az angol nyelv ment át a nemzetközi köztudatba így esett, hogy nem sokkal a szilveszteri, és az újév közötti átmenet munkaügyi lezajlása után Mülmér kivett egyhetes szabadságot, és az egyik tanult németül is beszélő, megbízható kollegájával kirepült Münchenbe, hogy megpróbáljon – reményei szerint -, kölcsönös megállapodást és szerződést kötni egy könyvkiadóval.  

JELENTÉS AZ EXIBICIONISTASÁGRÓL

Hírnevek összekarcolt, lobogó kis lotyója kipakolt méretes keblekkel illegeti önmagát. Vastag Margó mindig jó boltot csinált. Emberi titkos örömöket boldogít a prostituált rózsaszál. Árucikk s bulvármédiák gusztustalan képernyővásznán kiszolgáltatott árvaság apokaliptikus igazgyöngy-láncolatokkal. Folyékony szurok-mocsokként csorog a fertő-genny zagyvalék.

Agyát-ömlesztést csepegtettek hiperturbosított csatornák szuggeráló kereszttüzében bólogató, kigyúrt gorilláknak, mogyorónyi agyú, egzotikus istennőknek. Csont-kofáknak felajánlott jótéteményt pokolnak egymásra megfertőzött ige-sokkos pernahajderek. Medália-idomulásban a mindent kielégítő luxus élet-hangulat is könnyebben esik. Kijátszható talmi-cimboraság már oligarcha-császár hatalom. Balekok tétova, ám megbocsátható revü ügyetlenkedése vaskordon-ragyogásba vonja az ártatlanabb hajótörötteket.

Prostituált igennel a tagadott, később megalkuvó nem is ritkán, ha labdába rúg. – Leszázalékolt tapsnak együtt örvendeznek könnyűvérű primadonna-ripacsok. Talmi, olcsójános ragyogásokból felindítva dohogó szellem-barmok népes kompániája űz vérfertőzött, ordas-léptű bacchanáliákat. Mindent-prédálók keselyűi egzotikus cirógatásokkal mind meglapulnak s zsákmányaikat semmiáron sem eresztik.

Totális, kiszolgáltatott szajha emberi tábort jó volna már mindenkorra felszámolni, romantikát csempészni titokat-suttogón egymás léleklátó szemeibe. – Családi fészek-ketrecekben ritkán teremtődik kikészített, délceg jövő. – Sorsot orkánként felzabáló cudar-cinkos végzetet minden percben életre hívja a gonosszá lett, céltalanság keresztjét homlokán viselő irigység; virrasztó prédákra-lesők menedéke.

KÜLÖNÖS GAVALLÉROK

A folyosón már javában gyülekeztek. Kigombolt zakóban sétálgattak akár az idegeskedő vadlovak, vagy nyugtalannak tűnő gazellák, egyesek kisebb-nagyobb csoportokban beszélgettek is; mindenütt voltak olyanok, akik inkább behúzódtak valamelyik kevésbé feltűnő huzatos ablakmélyedésbe, és inkább a tágas, reneszánsz-udvart bámulták egykedvű méltósággal. A többiek inkább nem szóltak hozzájuk, mert érezték, és tudhatták, hogy személyes magánterületüket, melyből burokszerű, szirupos magányuk táplálkozott egyszerűen nem sérthetik meg, nem lehetnek túlzottan tolakodóak, vagy kellemetlenkedőek. Odalent két mackós overállba öltözött ember éppen a hóbuckákat próbálta elsöpörni az útból, nehogy merő véletlenségből valamelyik alkalmazott, vagy felső vezető elcsússzon, és máris kitörje a nyakát. Néha egy-egy autós ideges dudálása visszhangzott a komor, lehangoló, golyószaggadta házfalakon, melyek kísértetiesen verték vissza a rajtuk fenn ragadt csönd egykedvű váladékait.

Később újra kezdődött a kedvetlen duruzsoló mozgás, melybe egyszer-kétszer egy csipet mormogás is vegyült. A legtöbb járókelő egy-két másodpercre megállt; erősen figyelni kényszerült. Mintha csak egy tudatosan kikényszerített belső hang, vagy parancsolat arra intette, vagy figyelmeztette volna őket, hogy valami nagyon lényegeset, és fontosat mindenképpen vegyenek észre, különben talán még nagyobb baj történik. Aztán ahányan csak az utcán összegyűltek máris tovább mentek, mintha eredetileg már semmi közük sem lehetne egymáshoz.

Egy bicegve járó, kissé sánta fiatalember – amolyan polgáriasultan bölcsészforma -, fel-alá járkált a szűkös, téglalap alapú folyosón aprócska, akár tenyérben is bármikor komfortosan elrejthető cetlivel a kezében, s miközben félhangosan az aznapi tananyagot motyogta önmaga elé, mintha egy képzeletbeli barátjához beszélne aprólékosan szemügyre vette az asztalokon kiállított füzetnyi vastagságú versesköteteket. Önmagában már számtalan változatban elképzelte, hogy milyen nagyszerű, és megbecsülhető érték is lehet az, ha valakinek a neve rangos, kulturális folyóiratban jelenhet meg. „Ez bizony nem vitás egyenértékű a lovaggá ütéssel.” – vélekedett. László és Dezső a fal mellett ácsorogtak mint mindig, amikor az SZTK-keretes, méltóságteljesen dörmögőhangú professzor feléjük közeledett, és mivel kulturált ember hírében állt, akinek a jelleméhez tartozott a szakmai kíváncsiság is előszeretettel időzött el egy kicsit a nyúlfarknyi verseskötetek fölött; nagyméretű, kérges kezébe vett egyet-egyet, forgatta, szagolgatta, majd el is olvasott egy-egy költeményt. Szinte úgy ízlelgette a szavakat ízes, kristálytiszta jelenvalóságukban, mintha mézet, vagy valami ínycsiklandó édességet kóstolgatna. Apró kis kedvtelés a mindennapok szürke örökkévalósága közepette.

– Á! Hát maga az? – lepődött meg a professzor, amikor a mélabús, és szemlátomást kétségbeesett ábrázatú, bicegő fiatalembert kiszúrta. Már nyújtotta feléje tenyerestalpas kezét, amit a fiatalember kénytelen-kelletlen el kellett, hogy fogadjon, hiszen tanára volt, akit megillet a tisztelet.

– Jó reggelt tanár úr! – köszönt. Mintha egy nyikorgó, vagy éppen rozsdás harapófogó lett volna a szája, melyből csak nagyon nehezen akaróznak kitörni a megfelelő hangok.

– No, enyje kedves barátom! Hát mi a csudáért van ennyire letörve, mondja?! – az idős, ám annál bölcsebb tanárembert ritkán lehetett becsapni, mert jó emberismerő lévén pontosan megismerhette már minden diákja és kollegája jellemét.

– Csupán azon gondolkoztam, hogy mihez is fogok majd kezdeni a jövőmmel, mert bár szeretek verset, prózát írni, kötve hiszem, hogy valamicske pénzt is képes volnék vele keresni! – hangja olyannyira őszintének, és szomorúnak tetszett, hogy jóravaló ember ritkán akadhatott, aki ne töprengett volna el azon, hogy mennyire igaza van. Az egyetem, mintha egy diplomagyár lett volna, ahol tetemes összegekért hivatalos bizonyítványokat állítanak ki, mégis amikor letelik a jelképes négyéves képzési idő, és mindenkit szélnek eresztenek a nagybetűs világba ritka az olyan ember, akinek máris megfelelő helye lesz, és képes rá, hogy akár már másnap munkába állhasson.

Többen türelmetlenkedni kezdtek a folyosón. A folyosó legvégén egy portás, vagy ügyelő emberke kanyarodott be kulcsait látványosan csörgetve, és lóbálva.

– Ugyan már kedves kollega úr! Hát nem szabad ennyire magára venni a dolgokat, és velejéig nekikeseredni! Élvezze az életét, hiszen valószínűleg bőven lesz még benne elegendő lehetőség a karrierje szempontjából! – a tanárember is megérezte, hogy szavai mögött nincsen lényeges tartalom. Mintha egy sablonszerű szöveget darált volna le akárcsak az órarúgó, ami egyszer csak megunja, hogy aztán elpattanhasson.

– Hallgasson csak ide! – közelebb hajolt a félszeg fiatalemberhez. –Ha megszerezte a diplomáját, és egy kicsit feltöltődött tudok egy-két szerkesztőt, és irodalmárt, akik nagyon szívesen átnéznék a maga szövegeit, és verseit, és az is lehet, hogy még talán publikálásra is ajánlhatják! No? Mit szólna hozzá?!

A fiatalember bús, kissé önmarcangoló arcán vékony reményvonal suhant át, de csak átmenetileg. Nem lehetett egyértelműen eldönteni, hogy vajon kérdő, vagy vádló tekintettel nézett idősödő professzorára.

– Megtisztelne a lehetőséggel! – válaszolta, de olyan halkan, hogy a nagyot hallóknak is meg kellett erőltetni magukat, ha egyáltalán hallani szerették volna kimondott szavait.

– …És miként alakulnak a jelenlegi vizsgái? – kérdezte tanára csakhogy elterelje kedvenc hallgatója figyelmét valós problémáiról.

– Pfű! Hát kedves tanár úr! Ez remek kérdés! Ha optimista volnék azt felelhetném akár minden rendben lesz, nincs miért aggódni! Azonban mivel az élet sajnos nem tündérmese így csak annyi bizonyos, hogy főként a nyelvészek között nem örvendek népszerűségnek! – fekete humora mindig kicsit kijózanította, és segített, hogy a realitást megőrizhesse.

– Hát ez egyszerre volt szellemes, és bölcs! – nyugtázta a tanár, majd a következő percben kikapott egy kis verses füzetkét az asztalról, órájára nézett majd elköszönve máris elsietett.

„Vajon mi az ördögöt tudhatott, amit én nem?!” – morfondírozott egy kis ideig, majd úgy döntött, ha egy köztiszteletnek és nagy tekintélynek örvendő pedagógusnak lehet elvenni egy versesfüzetkét, akkor már miért ne lehetne neki is. Azelőtt még soha életében nem csinált olyat, hogy csak elvegyen dolgokat fizetés nélkül; egyszerre csábítónak tűnt, és volt benne valami hátborzongatóan jóleső borzongástudat, mely ezt az egész kis hadműveletet megfűszerezte.

Gondosan minden irányból körülnézett, és amilyen gyorsan csak tudta rögtön elsüllyesztette a kis kötetet a vászonszerű szürke táskája legaljára, hogy még véletlenül se láthassa senki se.

Pár év múltán – amikor keserédes érzelmekkel, és mint akit megszégyenítettek egyszakon átvette diplomáját -, szinte alig várta, hogy személyre szabott verseskötetét valamelyik állami kiadó elvállalja, és végre foglalkoztatott írói státuszba kerüljön. Gondolt egyet egyszer és hála az internet kapcsolattartó, digitális hálózatának több kortárs irodalmi nagyságot, és híres embert igyekezett megkeresni kreatív gondolataival. Voltak, akik egyértelműen kijelentették, hogy gratulálnak neki sok szeretettel, de nem tudnak segíteni, míg a kissé arrogánsabb, és passzív ellenállásba burkolódzó irodalomtörténészek közül egy-kettő írásban meg is fenyegette, ha csak arra vetemedik, hogy verseit, vagy novelláit újra elküldje számukra azonnal rendőri feljelentést tesznek.

Kétségtelen, ez rendkívül megviselte az akkor már számos írást, és szöveget önállóan, saját költségén megjelentető kezdő, még mindig amatőrnek titulált írót.

Éppen a Kecskeméti utcán sétálgatott a Rektori Fő hivatal előtt, és önmagában vagy milliószor elismételte már, hogy mit fog pontosan, precízen mondani, amennyiben sikerül hivatalos látogatást tennie kedvenc professzoránál. A portás kicsit bizalmatlanul, és rossz szemmel méregetni kezdte már akkor, amikor kinyitotta a rozsdásan nyikorgó bejárati kaput, és megmondta professzora nevét a pontos titulusával együtt mert úgy hitte, hogy ezzel öregbítheti egykori kincses hírnevét.

– Osztán mi dolga van magának vele, he?! – kérdezte a barátágtalan portás.

– Kérem szépen, mint mondtam beszélni szeretnék vele! – felelte, és hogy kérésének nyomatékot adjon, máris hozzáfűzte: – Hivatalos ügyben szeretnék eljárni! – bár a megfogalmazás túlontúl merev, dogmatikusra sikeredett annyira mégis elegendő volt, hogy a portás máris csörgő kulcscsomóival együtt beengedje.

– Várjon egy percet kollega úr! A titkárnő mindjárt lejön!

„Mennyire másként hangzik minden emberi beszéd, ha kicsit emberszámba veszik az embert, nem igaz?” – gondolta.

Alig tíz percen belül már jött is a kis csinos titkárnő túlzásba vitt sminkkel, és ajakrúzzsal kikenve. Kezet fogott az egykori, jól ismert hallgatóval, és máris felkísérte a jól ismert, enyhén koszos, poros márványlépcsők csigavonalain.

– Bocsásson meg kedves Uram, de sajnos a professzor úrnak nagyon sok elfoglaltsága van, de Önre mindig nagyon szívesen szakít időt!

– Én kérek kérem elnézést! Ha esetleg rosszkor jöttem… elmehetek… - tétovázott, mert most a legkevésbé sem szeretett volna egy újabb felfordulást az életében.

– Nem, nem! Kérem ne szabadkozzék, Ön most vendég, és mindig nagyon örülünk a társaságának! – a titkárnő máris bevezette a nagyméretű fogadóterembe, ahol egykor szigorlatot tett, és megkínálta kávéval és süteménnyel, amit ő szabadkozva, de visszautasított.

– Kérem várjon itt egy pár percet! Máris szólok a kedves professzor úrnak, hogy megérkezett! Addig foglaljon helyet nyugodtan! – felelte közvetlen módon a titkárnő, és látszott, hogy még jobban zavarban van, mint a fiatalember.

Mivel Róbertnek nem volt kedve leülni, inkább precízen, és alaposan megvizsgálta a nagyobb méretű, mennyezetig terjedő, terebélyes könyvespolc minden kötetét. Volt itt minden kérem szépen, ami szem, szájnak ingere. A jogi, hivatalos könyvektől elkezdve egészen a huszonnégy kötetes Révai, és Britanica Hungarica lexikon mellett különféle idegen nyelvű világirodalmakig. És természetesen ott virított a legelső a legelső sorok egyikén ábécé sorrendben maga a professzor úr könyve, amit a népköltészetről, és a táltos néphagyományokról írt, hiszen egyik nagy kedvence volt Arany János.

Nem sokkal délelőtt fél tíz után kitárult a gusztustalan nagy tölgyfaajtó, és belépett rajta egykori kedvenc professzora. Nagy, méltóságos búsa fejét széles mosolyra nyitotta, mégis érezhető volt, hogy az elmúlt évek még jobban kihangsúlyozták markáns, aggastyán vonalait.

– Á! Ezt a kellemes meglepetést! – nyújtotta széles, paraszti kezeit üdvözlésre, mintha egy régi barátot fogadna. – Hogy van? Mi történt magával? Meséljen. – széles vállaival óvatosan helyet foglalt szintén sötét színű, süppedős irodai székében. – No, de üljön már le! Mit ácsorog?

– Oh! Elnézést kérek! – szabadkozott, majd leült. –Nemrégiben befejeztem egy új verseskötetet, és novellákat is, és azért bátorkodtam felkeresni a professzor urat, mert azt említette, hogy esetleg tudna segíteni!

A professzornak mindig is nagyon imponált volt hallgatója őszinte-igaz szókimondása. Kellemesen csalódott, hogy annyi tartalmas év elteltével a jóemberek szerencsére nem változtak meg. Legalább is ami jóságukat, emberi értékeiket illette.

– Nocsak! Hát sok szeretettel gratulálok! Egy elkötelezett irodalmár! Ez az a szakma, amiből csak azok profitálnak, akik legfeljebb külföldön kezdek karriert. Van egy-két jó nevű ismerősöm, és barátom! Gondolom Ön már felvette a kapcsolatot jó néhány kiadóval, igaz-e?

Róbert bólogatott.

– Nagyon helyes, ezt így kell! Nem szeretném letörni a lelkesedését, mert tudom, hogy a kultúra szintén szívügye Önnek, akárcsak nekem, de ha a realitás talaján mozgunk, akkor azt kell mondanom, hogy Füst Milán sem azért nem kapott Nobel-díjat, mert nem érdemelte meg.

– Én csak… segítséget szerettem volna kérni… - felelte Róbert, ám hangjában újra visszatért az önmagával folyamatosan harcot vívó, belső önmarcangolás, és kételkedés.

– Azért őszintén remélem, hogy nem vettem el kedvét. – felelte hamiskás mosollyal. Kicsit előrébb dőlt a méltóságteljes, nagy ódivatú, barokk tölgyfaasztalánál és egy régies töltőtollal, melynek vége nyílhegyet formázott egy íves, különleges dombornyomatos papírra ráfirkantott pár nevet, majd nemes méltósággal odanyújtotta kedvenc tanítványának a papírt.

– Ezek között az irodalmárok között remélem megtalálja majd amit keres! Ön nagyon jó ember Róbert! Ne feledje kérem! Az emberség és a nemes alázat minden esetben a szívben születik, és bár az élet olykor túlzottan kemény, és viszontagságos az embernek muszáj kiállnia a próbatételeket. – felállt, kihúzta magát szálfaegyenesre. Ebben a percben ténylegesen úgy festett mint egy főkamarás, vagy eminenciás, aki a kultúra egyenesági nagykövete. Kinyújtotta parasztos, göcsörtös kezét bizalma jeleként:

– Örülök, hogy talpraesett embert faraghattam Önből. Viszontlátásra!

– Én köszönöm kedves tanár úr!

Mindketten egymással szemben mélyen meghajoltak, akár a régi dzsentrik, avagy gavallér urak…

ÁLMOMBAN MÁR LÁTTALAK

Jukolicsot a bejárat előtt negyvenes, hosszú, nyúlánk szinte tűntetően kedves asszony fogadta. Nem is lehet ezen különösképpen csodálkozni, elvégre Jukolicson égszínkék, elegáns öltöny díszelgett, díszzsebkendővel, egyik csuklóján tetszetős tizennyolc karátos kis arany karlánc fityegett, és mindig makulátlan arcához a naponkénti borotválkozást is beiktatta.

– Jaj, annyi örülök Főnök úr, hogy el tudott jönni! Parancsoljon, csak tessék! – áradozott a hölgy, akin valamiért hattyúfehér csipkés garbó volt, és legalább egytonnányi arcfesték. Legszívesebben rögvest megindult volna előtte, de Jukolics máris leintette: – Kérem! Hölgyeké az elsőbbség! A hölgy annyire meglepődött, hogy észre se vette füle tövéig tekintélyesen elpirult, és ha még pukedlizett volna egyet bátran bárki beláthatott volna tetszetős kis fehérneműje alá is. Furcsa terpesztett járással közlekedett, ami meglehetősen szokatlan volt – főként azok számára, akik a hölgyet követték. És – bár parfümje márkájával valószínűleg semmi hiba sem volt, mintha óhatatlanul is körbe vette volna egész lényét valami irritáló testszagféle, mely a vonzalom fokozódására erőteljes illlatanyagokat kezdett magából árasztani.

Megállt egy percre a díszes dupla ajtó előtt, melyet nemrégiben restauráltak, és meglátszott, hogy az építtetők, és az építészek is remek munkát végeztek. Mint másutt itt is az anyagi tőke hatalma volt a jelszó. Minél hatékonyabban modernizálni, és fejlődőképesen megújulni, hiszen minden befektető csak nyerhet a bolton, ha minél nagyobb tömegű közönséget képesek becsábítani.

– Tessék parancsolni kedves főnök úr! – hajlongott előtte. Érezte hogy még soha életében nem tett rá ilyen hatást a férfias vonzerő. Bár eddig vélhetőleg csupán olyan férfiakkal találkozott, akiknek mohó szexuális vágyát kitudta egy-egy görbe éjszaka erejéig elégíteni.

Sakknégyzetekre hasonlító, márványpadlós terembe léptek, ahol – többek között -, helyet kapott egy felhangolt, és modern koncertzongora, amit máris használatba vett egy tehetségesnek mondott zongorista, akinek vélhetőleg pár százezer forintot csak azért fizettek a közös költségvetésből, hogy az estére hangulatosan szórakoztassa az egybegyűlt különlegesen exkluzív vendégsereget.

– Nagyon szépen rend behozták ezt az autentikus termet is! Fantasztikus az akusztikája! – dicsérte meg a látottakat Jukolics. – A rejtekajtókkal mi a helyzet?

– Parancsol?! – vonta fel kiszedett, és most tetovált szemöldökét a hölgy.

– Azokra az ajtókra, kijáratokra gondolok, ahol a művészek észrevétlen tudnak közlekedni anélkül, hogy a lelkes rajongókkal találkoznának.

A hölgyön meglátszott, hogy fogalma sincs erre mi lenne a helyes válasz, így jó pár percet igénybe vett mire megszólalt.

– Hát a helységnek két bejárata van, és amire ön gondol kedves főnök úr a művészbejáróval azonos. – kereste a szavakat, mintha nem is ő mondta volna ki őket, sokkal inkább egy beprogramozott gép.

Jukolics egyetlen legyintéssel elintézte az egészet. Tett néhány keresetlen lépést a teremben, mintha elvesztett volna valamit, amit mindenáron szeretett volna megtalálni. Kicsit közelebb ment a zongorához, és elmélázott, míg a negyvenes hölgy hűséges palotapincsiként továbbra is a nyomában maradt.

– …Hát igen… valamikor én is nagyon szerettem volna a zenei pályára menni… Csak tudja annak idején leszólták azt, akik polgári származásuk voltak. Azok színjeles bizonyítvánnyal se mindig mehettek egyetemre. – hangjából vízesésként áradt a szomorúság, és az érett önmarcangolás.

A hölgy nem tudta mit is felelhetne erre így inkább hallgatott. Jukolics kis idő múltán szólalt meg megint:

– Ha jól látom minden tágas ablakon csak úgy árad be a fény, és nagyon ötletesen alakították ki a terem berendezését. Itt bátran akár el is lehet vegyülni, ha az ember szeretne egy kicsit egyedül maradni. – csak most figyelt újra a bárgyúan, éretlenül vigyorgó hölgyre, aki még mindig mellette ácsorgott. – Tud valamilyen hangszeren játszani?

– Sajnos főnök úr ez kimaradt az életemből, mert tizenkilenc voltam, amikor már pénzt kellett keresnem, hogy eltartsam önmagam!

– Oh! Elnézését kérem, hogy felhoztam! Talán az ember nem is az álmairól mondd le egészen egyszerűen csak megpróbál alkalmazkodni adott környezetéhez. Ön hogy gondolja?

– Teljes mértékben egyet értek a főnök úr minden szavával. De ha megbocsát nekem most el kell rohannom, mert sürgős megbeszélés jött közbe! De szeretném bemutatni a kedves főnök úrnak társulatunk egyik új reménységét. – Odalépett egy közepesen magas, szinte nádszál vékony, és gyerekes arcú, angyali hölgyhöz, akinek – a többi hölgytől eltérően elegáns, romantikus kontyba volt fogva  haja, és odasúgott neki egy-két szót, mire az illető hölgy követte a hölgyet egészen az ide-oda topogó Jukolicsig.

– Hadd mutassam be az új reménységet Bárdoszky Csillát, aki nem csupán játszik, énekel, és csellózik is, de zenét is szerez, és fantasztikus érzéke van bizonyos… dolgokhoz! Elnézésüket kérem, de most már tényleg ennem kell! Főnök úr kérem! Ha bármire szüksége lenne csak szóljon a személyzetnek ők mindenben állnak a rendelkezésére. – azzal fogta magát a fehér garbót viselő hölgy, és úgy kislisszolt a teremből, mintha ott se lett volna feltűnés, vagy ünnepi felhajtás nélkül.

– Üdvözlöm! Nagyon örülök a találkozásnak! – nyújtotta ki erőteljes, szőrös mancskezét Jukolics a hölgy felé, majd amikor tenyerébe vehette az enyhén remegő, hajszálvékony kacsót finom kézcsókot lehelt rá.

– Oh, micsoda lovagi figyelmesség! – nyugtázta az udvariasságot az énekes-művésznő. – Azt gondoltam, hogy lovagok csupán a mesékben léteznek! – álomgyönyörűséges szendesége egyszerre volt nagyon romantikus és költői. Semmi túlzás, vagy nagyzolás nem volt benne. – Fantasztikus az öltönye.

Jukolics nagyon megilletődött, hiszen az első találkozás alkalmával egyáltalán nem szokták dicsérni, hacsak nem hátsó szándékkal, ám ezeket a szituációkat igyekezett kiküszöbölni.

– Hát… ö… igazán köszönöm… - bár mindig határozottnak érződött hangjában enyhe meglepettség vegyült ezt a hölgy is azonnal észrevette.

– Ugye nincs nagyon zavarban, mert én valóssággal alig kapok levegőt ebben az új típusú estélyi ruhámban. – szorította meg a kezét, mielőtt belekarolt volna.

– Ne egyáltalán, csak nem igazán szokta meg a társasági eseményeket!

– Mit gondol? Valóban kortárs műveket fognak bemutatni az újonnan átadott kis épületkomplexumban, vagy az az egész felhajtás puszta formalitás, és porhintés? – tért rögtön a lényegre a művésznő. Jukolicsnak azonnal megtetszett határozott talpraesettsége.

–Nézze kérem, ez egy nagyon komplex, mondhatni összetett kérdés ugyebár! Vegyük először is a színházi vezetőség akaratát, utána vegyük az nézők igényeit, kombináljuk ezt a kettőt össze a kiadásokkal és a bevételekkel, míg végül gyakorlatilag megkapjuk, hogy minden színháznak díjnyertes, happy enddel végződő darabokat és musicaleket kellene játszaniuk, hiszen erre kíváncsiak a nézők, és nem az elgondolkodtató, lélektani drámákra vagy irodalmi estekre!

– Látom Ön nagyon jól tájékozott szakmai berkekben.

– Igyekszem mindig felkészülni, ám valójában sokszor azt kívánnám, hogy olyan társulatot szeretnék csinálni, melyben a kortárs jelszó nem pusztán formalitás, de kézzel fogható műhelyet is jelentene, ahol a fiatal tehetségek megmutathatnák magukat.

– Megenged egy kérdést? – egy pincér ezüsttálcájáról elvett egy kristálypohárban felszolgált méregdrága pezsgőkoktélt, és csupán enyhén benedvesítette az isteni nedűvel enyhén telt vörös ajkait. Jukolics bólintott. – Miért van az, ha valaki romantikus illúziókat kerget a jövőre nézve azt az emberek többsége rögtön leírja, és bolondnak nézi?

– Ha változtatni akarsz a világ dolgain fogadd el, hogy bolondnak fognak tartani!

– Hm… bölcs meglátás! Kitől származik?

– Epiktétosz ókori görög bölcselő mondta.

– Nocsak! Egy művelt ember! Tudja kérem egyre kevesebb azon emberek száma, akik a változatosság kedvéért gondolkodni is képesek manapság, vagy csupán használják a fejüket! – bársolyos, enyhén mély hangja mintha egyszerre fogalmazott volna meg lesújtó kritikát, és ítéletet, mégis az ember óhatatlanul azt érezte, hogy ennek a rendkívüli hölgynek minden állítása igaz.

– Említették nekem, hogy remekül boldogul a hangszerekkel! Cselló mellett min játszik?

– Hát itt van mondjuk rögtön a zongora! – a hölgy odasétált a nagyalakú, koromfekete hangszerhez, mely alázatosan, és szinte tartózkodóan húzódott meg a terem közepén, ahol talán a legjobb volt az akusztika. Mivel a méregdrága zenész most nem játszott rajta a hölgy esengő tekintettel, szavak nélkül arra kérte Jukolicsot, hogy hadd játszhasson legalább pár akkordot, csakhogy átjárhassa a zene. A férfi beleegyezett.

Már az a könnyed, légiesen egzotikus mozdulat, ahogy az énekes-színésznő elfoglalta a helyét a kis fekete széken a zongora előtt mintha magába foglalta volna egész kiszolgáltatott életét; mindenkoron maximumot nyújtani a közönségnek, miközben nem létezhet boldog és megérdemelt magánélet, hiszen problémás volna a kettőt összeegyeztetni, így szükségképpen az egyikről le kell mondani. Ahogy hattyú-vékony ujjacskáit végig futtatta a billentyűzeten majd következett egy édes-bús melódia, melyet a legtöbb esetben vagy hősszerelmeseknek írtak, vagy épen azoknak, akik szakítás utáni állapotukból próbálták összekaparni megmaradt töredékméltóságukat az ember szíve önkéntelenül is belefacsarodott a pillanat halhatatlanságba.

A meghívott vendégek egyszerre mind az igéző hölgyet kezdték el vizslatni. Persze mindenki arra volt kíváncsi, hogy hogyan lehetséges úgy megszólaltatni a hangszert, hogy az a szív legféltettebb titkait dúdolhassa el? S bár mindenki megigézetten, és csöndesen hallgatott, amikor a hölgy befejezte a briliáns darabot lelkes tapsviharba kezdtek, és szinte minden tenyér echózva csattogott.

– Ez nagyon szívhez szóló volt! Ha megengedi fantasztikusan játszott. – gratulált elsőként Jukolics, amikor a hölgy felemelkedett a székről, és igyekezett megigazítani estélyi ruháját.

– Nos… igazán köszönöm! – mintha egész arca egy rendkívül fájdalmas virág lett volna, melynek valamikor régen összetaposták  gyöngéd szirmait. Ahogy esengőn, segítségkérőn ránézett Jukolicsra mogyoróbarna szemeiben még ott fénylett boldogtalanságának kristálytiszta, áttetsző igazgyöngy cseppje. – Ne haragudjon, de úgy éreztem, hogy ezt a darabot el kell játszanom, hogy megtanuljak felállni és tovább lépni!

Jukolics azonnal zsebébe nyúlt, és már adta volna a vigasztalni kész selyemszín zsebkendőjét az ebben a percben világfájdalmasan szomorú, ám annál gyönyörűbb művésznőnek, amikor a színésznő újra karjába karolt, és megkérte, hogy egy nyugodtabb helyen folytathassák a társalgást.

Jukolics nem törődve az egybegyűlt társasággal, vagy hogy a többi ember mit gondolhat róla bevezette a hölgyet saját irodájába, hogy négyszemközt lehessenek bizalmasan.

– Kérem… nyugodjon meg, és foglaljon helyet! – levetette zakóját, felakasztotta a fal melletti árválkodó fogasra, majd helyet foglalt. Nem az íróasztala mögött, ahol mindig is nagyhatalmúnak, és szinte megközelíthetetlennek látszott, most kivételt tett, és a hölgy mellé húzta közvetlen a székét.

– Ha meg nem sértem vele kérem mondja el, hogy mi bántja? – hangja egyszerre volt őszinte, és bizalmas.

A hölgy észrevett egy angyali kislány bekeretezett fényképét közvetlenül az íróasztalon.

– Gyönyörű szép kislánya van! – gratulált.

–Nos… nagyon szépen köszönöm! Tudja… már nagyon régóta nem találkozhattam vele.

– Ezt őszintén sajnálom! Nem akartam megbántani!

– Semmi probléma! – arcán gondok rendőnye vonult át.

A hölgy ránézett azzal a mogyoróbarna szemekkel, melyek úgy tűnt látták már az élet sorsdöntő boldog pillanatait, éppen úgy mint a világot megrázó sorstragédiákat, megtörölte a szemét, és kicsit törthangon belekezdett élete titkolt történetébe.

– Tudja kérem én nem voltam mindig ennyire felszínes, és kiszámítható! Azt érezem, hogy a mi szakmánk talán az egyetlen ahol megkövetelik az embertől, hogy mindig szolgálatkész legyen, és mindig mosolyogjon, még akkor is, ha egy világ dőlt össze benne, mert szakított élete szerelmével, vagy ideje korán elvesztette szüleit.

– Oh! Bocsásson meg! Fogadja őszinte részvétemet! – Jukolics érezte, hogy nem lett volna szabad félbe szakítania a hölgyet, tekintettel az őszinteség lett volna a menedéke, de úgy érezte ki kell mondania.

– Semmi baj! Tudja Jukolics úr az a baj a mostani világgal, hogy senki sem azt mondja, amire éppen gondol, - de mindenki kölcsönös hazugságban éli le az életét! Senki sem úgy viszonyul a másik emberhez, hogy tartalmas, őszinte emberi kapcsolatok lehetnek, hanem úgy, mint kaphat ettől, vagy attól a féltől. Mintha büntetés-ajándékozás pszichológiai játszmája lenne! Érti ezt?!

– Természetesen! Ha csak az én példámat vesszük! Engem mindenki körbe rajong, mert mindenáron akarnak tőlem valamit; egy második esélyt, vagy egy újabb lehetőséget, ígéretet, hogy később jobb lesz, aztán abban a percben, ahogy a többiek megkapják amit akarnak azonnal faképnél hagyják az embert, miközben senki sem töpreng el rajta, hogy hogyan is érzem magam! Már megszoktam, mégis nagyon zavaró tud lenni!

– Tudja én nagyon fiatalon határoztam el, hogy zenei pályára szeretnék lépni, és a volt tanáraimon túl a szüleim is határozottan eltiltottak ettől a foglalkozástól. Szegény apám, ha láthatott volna ma itt egész biztosan meglepődött volna, de nem esze ágában sem lett volna odajönni, és őszintén gratulálni, vagy biztatni engem, mert az érzéseit sohasem tudta kimutatni. – hangja megremegett, mint az az üveg, ami kézülőfélben van, hogy eltörjön valamilyen súly, vagy terhelés alatt.

– Nyugodjon meg kérem! A múlton nem szabadna feleslegesen rágódnunk, mert a jelen is értékes! – Jukolics legszívesebben a föld alá süllyedt volna, hogy ezeket a tudálékos szavakat mondta. Úgy érezte ennél közhelyesebben, és nyilvánvalóbban ritkán fogalmazhat. – Nem tudom, hogy apám büszke lett volna rám, ha megtudta volna, hogy többet keresek, mint ő! Mégis a szíve mélyén biztos vagyok benne, hogy egyik szülő sem akar semmi rosszat a saját gyerekének. egészen egyszerűen ösztönből féltenek, és óvnak bennünket, még akkor is, ha ez nem egyértelmű, vagy nyilvánvaló.

– Mennyire igaza van! Kérdezhetek valamit?

– Persze, csak tessék!

– Érezte már úgy, amikor beszélgetett valakivel, mintha már vagy ezer éve ismerné?

– Igen bár őszintén szólva az elmúlt évek során ez változott.

A hölgy lassan kezébe vette a kislányos fényképet az asztalról, és óvatosan kezeibe fogta, mintha egy felbecsülhetetlen, vagy éppen ritka kincset dédelgetne. – Én még most is emlékszem a gyerekkoromra, bár a felnőttek többsége kínzóan azon van, hogy minél előbb elfelejtse. Szerintem a legfontosabb korszak egy ember életében! Nem gondolja?!

– Igen, ez egyértelmű! Én sem felejtettem el nagyon sok mindent, amit talán jobb lett volna végképp kitörölni az emlékeim közül, mégis együtt kell élnem vele.

A hölgy lassan felállt, visszatette a fényképet óvatosan az asztalra.

– Nagyon jó volt egy kicsit elbeszélgetni! Remélem a későbbiekben együtt dolgozhatunk! – gyöngéd csókot adott Jukolics meglepett arcára, majd kinyitotta az ajtót, és kisétált az ismerős jelenidőbe… 

PERZSA-KERT


Zaklatott, nyüves homályban, mikor szerelmünk titkos arcképe ráfagy múltjaink közös vásznára ahonnét már nem lehet szabadulás nem szabadna magasságokig álmodnunk – de itt a föld teremtő otthonában még jó volna megvalósíthatni titkok szent, magasztosított dobbanásait szívek kozmosz-pitvarában.

Ember-lelkűek sokadszor szándékkal kifordulnak tótágast-járó pályáik iramából. Mert a némán szónokló görbe-tükrök is kelleténél gyakrabban elsiratják önző viaszbáb-szeretteiket. Ősfényeikben Celeb-luxussal megzabolázható, kanáris parti-királynők trend-diktáló szeánsz-orgiákra vetemednek; egyetlen árva, feláldozható rózsaszálként már akármelyik díjnyertes szépség bérbe vehető és eladható.

Óriási csibekeltető, tankcsapdázó dőzs-tenger, alvilágiasult tivornya-kompánia forog szerencsekerékként a buborékforma felszín felett. Önmagukra rátetovált örök-mosolyok a plasztika csodáját képzelik miközben adakozó, angyali őszinteségek rendre pusztulófélben vannak. – Ember-tömeg koordináta-függönyén közelít szinte már ömlesztve agymosottak zengzetes akciójaként a totális idióta tudatlanság korszaka.

Lélek-bénító törpe gigolók pitiznek nagykutyák orra felé a lelkes, mutáns-virradatban. Dögletes, édeni műsorban már önmagát folyamatosan lebontó, tékozló molekulák készülnek a vér-nászok általános kárhozatára; az erkölcsi kötekedő, galád nimbusz-infarktusa az, mely igazán naponta kikészít s rendre megalázza véglényeit. Hatalmi nagyságok láz-álarcába sokadszor betagózódik az átlag csakhogy tartozhasson végre valahová.

Hasznos agyi kreativitásokat, eszme-ötleteket robbant törpe-oligarchák kicsinyes játék-arroganciája. Mohó, kisstílű gyávák szorgalmazzák lassacskán egy-könyves kultúrák alamuszi rákfenéit!

A KINEVETHETÕ FÉLSZEGSÉG

Mélyen tisztelt Hölgyeim!
Nagyon szépen megkérem önöket az illendő és egyben udvarias viselkedés minden etikus szabályrendszerével, hogy – főleg azokat a szerencsésnek mondható férfiasságról, bátorságról, és egyben az elképzelt férfiideál kritériumait is betartó férfiakról szőtt gyönyörű, és egyben nagyon is idillikus álmaikat egy-egy pillanatra megkérem, szépen tegyék félre, legalább is e történet végéig.
A nagy általánosságban a hölgyek társasága – ami valljuk csak meg egészen nyugodtan, és egyszerűen, hogy mindig is előnyben részesítette az előnyös, öltönyöket, és makulátlan fizikai testalkatokat, ami egyet jelentett azzal, hogyha az illetőnek fizikai adottságai tekintetében volt valami – főleg a hölgyek számára megfogó, és szívüket kegyes rabságban tartó Adoniszi kinézet -, akkor azok a szerencsésebb urak bizonyára nagy megelégedéssel, és kitörni készülő mennyország boldogsággal nagyon is szerencsésnek érezhették önmagukat, hogy egy-egy földi paradicsomnak szánt ékkövet, vagy kincset, meghódíthattak.
Kérem tisztelettel mindazok figyelmét akik meg vannak arról a mondhatni ősi, emberi érzelem-törvényről győződve, hogy minden egyes hódításban, bókolásban, illetve a hölgy mint lelki társ kiválasztásában a férfiak hívatottak dönteni, hiszen tisztelt férfiak minden egyes esetben – vagy legalább is a esetek túlnyomó többségében a hölgyek azok a szerencsés kiválasztottak – és egyben akiknek a lelkiismeretét talán a legnagyobb fel élős döntés súlya nyomja -, akik lelki társat választanak önmaguknak, mindig aszerint hogy vajon a férfias külső jellemvonások többet számítanak -e a megítélésben mint az erkölcsi emberség, vagy az etikett bizonyos –főleg a mai XXI. században kihalófélben levő jó modor Atlantisz-szigetei!
Melya Gézát úgy kell elképzelni, mint egy átlagosnak mondható kissé túlsúlyban szenvedő, és talán éppen emiatt nagyon is kisebbrendűségi komplexusban, és enyhe üldözési mániában szenvedő barátságos, és nagyon emberséges az építőiparban dolgozó munkásembert! Aki már dolgozott az építőiparban annak már lehet arról fogalma, hogy mennyire kacifántos feladat, minden ész és értelmi tudományt kibányászni a gondolati labirintusunk útvesztőiből annak a kiderítésére hogy hogyan és mi módon, és milyen jellegű módszerekkel fogja az adott kőműves – jelen esetben Melya Géza -, fölcipelni legalább tíz mázsa súlynak megfelelő építőanyagot ( amit manapság csak toldalékanyagként emlegetnek, vagy téglaként), az adott építési területre, ha az messzebb van attól a helytől ahol a többi munkás szakember a cement, és a víz harmónia egyesülésében éppen a maltert keveri, és lapátok vízhólyag keltő tenyér-izzásában, a nyári évszak átlagos legalább ötvenfokos középhőmérsékletei között a habarcsot, és azokat a kötőanyagokat, amiktől végeredményben megáll a ház a lábán dögönyözi, és úgy kavarja, hogy az unalom végtelen lehangoltságában legszívesebben otthagyna csapott-papot és hazamenne jól behűtött sörét kortyolgatva kedvenc futball mérkőzését megnézni a tévében!
Ki gondolná, hogy Melya amellett, hogy felelősségteljesen elvégezte mindennapi kemény igás robot munkáját, ami megjegyzendő sok alkalommal inkább volt vulkáni szaunázó lehetőség, - főleg a barnulni vágyóak számára, mint paradicsomi légkör -, egyetlen soványka perc -töredékig sem panaszkodott amiatt, hogy éppen ezt ruházta rá Damoklész-kardcsapáskánt a nagyhatalmú végzet! Sőt!
Mivel valamilyen úton-módon el kellett tartania a családját, - hiszen édesapja, és édesanya már nyugdíjas korúak voltak, illetve családjáról is igyekezett minden elképzelhető kenyérkereseti módszerrel támogatva segíteni -, ezáltal minden egyes napja a kimerülés határán az alig élők felelősségének súlya alatt tengődött naponta tíz-tizennégy órán keresztül.
A főleg az átlagemberek kicsiny és valami oknál fogva mindig elégedetlen, és bosszankodó csoportja akik úgy vélekednek az emberekről, mintha csak egyetlen nagyon is összerendezett, és szervesen építkező kasztrendszer tagjai volnának hivatás, és foglalkozás szerint tagolódva, nem pedig az emberi törvény az emberség szerint, tulajdonképpen nem is igen vesznek arról tudomást, hogy léteznek emberek, akik bár keservesen megszenvedték a sors diktálta lehetőségeket, és bizonyos tekintetben az adandó alkalmakat, mégis autodidaktákká válva önmagukat fejlesztik, és képzik, hogyha esetleg a nagybetűs élet kegyelmes, és nagylelkű lesz hozzájuk a létezés ranglétrájával feljebb tudjanak emelkedni.
Éppen ezért, főleg a kezdeti munkás időkben, amikor Melya még csak nagyon egyszerű, és mondhatni csak kezdő kőműves segédmunkás volt, akkor egyesek nagyon is furcsán, és mint valami különös csodabogarat szemlélték Melya urat, hiszen az hogy valaki – jelen esetünkben épen egy talpig becsületesen dolgos, és kellőképpen szorgalmas építőmunkás segéd olvasson, és gondolkodjon olyan dolgokról irodalom, próza, és lírai alkotások zöméről, amiről egyesek úgy és akként gondolkodtak, hogy egy kőművesnek ezek pusztán csak kidobni való szórakozások, akkor nagyon is érthető, hogy Melya Géza nagy feltűnést keltett –legalább is a kezdeti időkben azzal a nagyon is egyszerű ténnyel, hogy alkoholt, és egyéb a szervezetet károsan befolyásoló italok fogyasztását messze ívben elkerülte, illetve nagyon nem szerette a cigaretta füstöt sem, éppen ezért ha volt a dolgos verejték -gyöngyöket szaporázva termelő munkavégzés közben egy-egy szusszanásnyi kis szünet azt általában Melya úr arra fordította – természetesen a szokásos ebéd és tízórai uzsonnaféleségének elfogyasztása után -, hogy művelődjek egy hangyáit.
Többen akadtak olyanok – főleg egynémely művezető, aki felügyelte, és bizonyos szakmai tanácsokkal látta el a munkásokat, hogyan és miként rakják az adott falat, mennyi maltert, és afféle kötőanyagot kell a téglák közé rakva beilleszteni, hogy az akár évtizedekig is megtarthassa az éppen esedékes téglák súlyos mázsatömegeit -, nem igazán kedvelte, hogy van egy kőműves, aki meglehetősen kilóg a kőművesek által csak baráti összeszokott közösségeknek nevezett csoportok közül.
Azért hál’ istennek, még akadtak olyan melegszívű, és mindent megbocsátó, és egyúttal teljes mértékben elfogadó öregebb, és egyszersmind bölcsebb emberek akik mindent elfogadtak, és beletörődtek abba, hogy a fiatalabb generációknak, és nemzedékeknek igen is szükségük van egyfajta kulturális és szellemi tovább fejlesztéshez, ha netán úgy hozná az élet, hogy választási lehetőséget kínálnak fel nekik a nagyon is szűkre szabott munkaerő piacon, akkor legyen gondolatuk, és fogalmuk megítélni saját megfontolt döntéseik választásait is.
Éppen ezért egy Helyes Imre névre hallgató amolyan vén róka ahogyan a köznyelv emlegetni szokta a főleg minden területen dörzsölt, és egyben ravaszul tapasztaltabb veteránokat pártfogásába vette az ifjú újonc kezdőt Melya, és meg kell említeni, hogyha Helyes úrral látták Melya urat akkor senkiben még csak a leghalványabb látszata sem merült fel annak, hogy egyáltalában valamilyen kompromittáló, tettel, avagy kínos és nagyon is galád cselekedettel kiprovokálja a művezető nemtetszését elsősorban a minden egyes esetben a bűnbak szerepét betöltő Melya úrral kapcsolatban!
Helyes Imre nemcsak, hogy beavatta a fiatal szépirodalom után erősen és hangya szorgalommal érdeklődő Melya, de még annyira gáláns gavallérnak is mutatkozott, hogy főleg azokat az antikváriumi jellegű, és elsősorban használt könyveket, amikre az antikváriumnak, avagy a könyvtáraknak már nem volt szüksége azokat készséggel Melya úrnak adta, és cserébe legfeljebb csak egy meleg tál ételt, avagy egyesek számára maga a paradicsomi megváltást tartogató egy doboz cigarettát fogadott el cserébe.
Egyéb iránt egyáltalán nem volt az probléma, hogyha Melya úr elfelejtette a cigarettát hozni, hiszen egy finom és főleg az ízlelőbimbók képzeletét is felébresztő vacsorának, vagy ebédnek ugyan melyik ember tudott – főleg a régebbi pénz nélküli időben -, nemet mondani!
Így teltek a napok a lehetőségekhez képest a nagyobb terjedelmű, és megőröltetőbb építkezéseken, ahol a szünetekben – főleg akik újonnan jöttek innen onnan segíteni -, nagy feltűnést, és bizonyos fajta megelégedett tiszteletet vívott ki meglehetősen szerény, félszeg, és afféle könyvmoly mentalitásával egy pufók arcú, és kedves barátnak mondható piros-pozsgás arcú fiatalember, aki mindenkit igyekezett a saját maga egyéni személyiségi, és jellembeli adottságai szerint értékelni, és nem attól hogy bárki hogyan is nézett volna ki.

ALKALMI TURISTA?

Buránszkyt nem lehetett tipikus sofőrnek nevezni. Anno a hetvenes-nyolcvanas években még teljesen megszokott volt, hogy valaki akár arra is hajlandó volt, hogy típusmódosítást kérve lecseréltesse más színűvé a karosszeriát, vagy az autó gumiabroncsait. De hát az idő változnak! Mondhatnánk! Azóta eltelt közel harminc évben, jöttek-mentek az újabbnál esztétikusabb, és hihetetlen csúcsteljesítményes autócsodák, melyeket egyre nehezebb volt teljesítményileg kordában tartani. Minél nagyobb volt a teljesítménye egy adott típusnak annál kínzóbb erőfeszítésbe kerülhetett stabil egyensúlyban megtartani akár még a szervokormány segítségével is!

– Édes fiam! Előbb türelmesen nézzük meg, jön-e itten valamerre vonat, és utána bőségesen elindulhatunk! – adott türelmes utasítást az öregedő aggastyán vezetési oktató Buránszkynak, aki – bár nem volt forró, vagy önfejű sohasem tartotta magát olyan ostobának, és meggondolatlannak, hogy ne keveredjék felesleges galibákba.

Az öreget – ideje korán -, nyugdíjaztatása pillanatában érte utol a végzetes kimenetelű szívroham.

Ha az ember az Egyesült Királyság területére téved, de mondhattuk volna Ausztrália partjait is jócskán illik meggondolnia, hogy miként, és hogyan üljék autóba. Ugyanis bizonyos angol-száz országokban még előnyt élveznek néhol meglepően furcsa, és szokatlan közlekedési szabályok. Többek között ilyenek például azok, amikor balra tartás véget az illető autósnak kötelezően illik a főútvonal bal oldalán haladni, és jobbról előzni, - amennyiben a helyzet úgy kívánja. De a leghatározottabb mértékben szigorúan tilos bárminemű fogalmilag fenntartott pozíciót felvenni, mely az egész forgalmat akadályozza, rosszabb esetben totálisan megbénítja.

Buránszky már saját visszapillantó tükrében észlelte a szigetország furcsaságait, amikor csak arra a kisebbfajta meggondolatlanságra vetemedett, hogy volán mögé ült. Előbb igyekezett olyan gondosan beszíjazni magát a biztonsági övvel, hogy az már szinte a fojtogatással volt egyenértékű. Biztos, ami biztos alapon kalkulált. Elvégre, ha frontális baleset következtében nem nyílik ki a légzsák, legalább nem repülhet ki a szélvédő ablakon. Nem igaz?!

Egy meglehetősen dühöngő, céklavörös teherautóvezető mérgelődött mögötte, és ette a kefét, miközben angolos tájszólással mindenféle kacifántos, obcén ordibálásokkal, bekiabálásokkal kívánta megzavarni elsősorban Buránszky lelki nyugalmát, aki egy csöppet sem zavartatta magát; kedvesen, mondhatni higgadt közvetlenséggel, és kedvességgel visszaintegetett az időközben nemzetközi jeleket mutogató, jócskán felbőszült autósnak, akinek – mondani sem kell -, ott helyben majd leesett az álla, hogy ennyire előzékeny, és udvariasan idióta emberrel valószínűleg még életében nem találkozhatott. Annak ellenére, hogy Buránszky vagy ötven közlekedési szabályt szigorúan megsértett továbbra is a forgalommal komfortosan megegyező, ám ellentétes sávot választott utazásához, így nem meglepő, hogy a szigetország lakói előbb-utóbb közutálatnak tették ki.

A vadonatúj Aston Martin luxussportkocsi kormánya mögül egy meglepően elegáns, márkás öltönyt viselő, tipikusan angol úriember lépett ki. Illendően előbb megigazította a visszapillantó tükrében nyakkendőjét, és frizuráját, hogy minden makulátlan pompában állhasson rajta, akár egy milliókat összekereső férfi divatmodellen.

– Segíthetek valamiben kedves uram? – kérdezte hűvös, visszafogott angolsággal. – Úgy látom kisebb gondjai támadtak a közlekedési szabályokkal.

Buránszky főként a szláv nyelvjárásban volt otthon, és már eget-földet elátkozott magában, hogy annak idején nem az angol nyelvet preferálta. Mivel más ötlete hirtelenjében nem igen támadt elhatározta, hogy megérteti magát, akár kézzel-lábbal is. Pár szót már így is volt szerencsére hallani, bár – meglehet -, hogy szitokszavak lévén azokra a szavakra nem illett az udvariasság jelző.

– Nocska, nocska! – felelte. Ami az nem szóból, és a szlovák származékszóból tevődött össze, és körülbelül annyit is jelentett, hogy ,,köszönöm szépen, de megoldom egyedül is!”

– Amennyiben bármire szüksége volna nagyon szívesen segítek Önnek! – az üzletemberforma úriember ennél segítőkészebb, és készségesebb már nem is lehetett volna – gondolta Buránszky. Legalább is sokkalta barátságosabbnak mutatkozott mint azok az ádáz elvetemültek, akik kígyót-békát kiabáltak rá, miközben megpróbált csetlő-botló ügyetlenséggel sávot váltani, de használta legalább az irányjelzőt is.

– Nocska, nocska! Detreme! – felelte.

A másik alig értett valamit az egészből. Vissza szállt a luxus sportkocsiba, és alig öt perc alatt már el is tűnt a belvárosi kavargó sokadalomban.

A belvárosban már ideje korán szinte mindig dugóval, vagy torlódással kellett számolni, még akkor is, ha a legtöbben a külső kerületekben hagyták autóikat, és inkább a tömegközlekedési eszközöket vették igénybe. Valamelyik elvetemülten ordibáló, és közben pulykavörösen olaszosan gesztikuláló autós egyenesen majdnem keresztre feszítette a szinte semmiről sem tehető Buránszkyt, aki – még szerencse, hogy semelyik angol káromkodásban nem volt járatos -, kedvesen, szélesen mosolyogva integetett mindenkinek, aki elküldte máris melegebb éghajlatra, avagy kedves édesanyját emlegette persze idegen nyelven.

Egy másik autós mutatóujjával körkörösen körözni kezdett feje körül így jelezvén, hogy Buránszkynak vélhetőleg elmentek otthonról, vagy kisebb elmebetegségben szenved. Ő most is kedvesen integetett, mosolygott, és még akkor is halál nyugodt maradt, és megőrizte fogalomnak számító kedélyességét, amikor egy utcai bobby járőr közelített felé.

– Helló Sir! Hogy van? Nem látja mit művel ember?! – s bár hangja kimért volt, és angolosan tapintatos, mégis érezni lehetett, hogy kis híja sem sok, és ott helyben akár még torkon is ragadhatja szegény Buránszkyt.

– Nocska, nocska! Demerol! – felelte Buránszky, mint aki mindennel tisztában van, és persze mindennel meg van elégedve.

Az angol járőrnek fogalma sem volt, miként magyarázhatná el egy angol nyelvet nem beszélő turistának, hogy az útiránnyal merőben ellentétes dolgokat csinált, és ezért kisebbfajta közlekedési káoszt okozott. Vállára szerelt URH-rádióján máris beszólt a központba, hogy küldjenek egy szaktolmácsot, aki ha kell, és szükség van rá kézzel-lábbal is sikeresen képes megértetni magát, és legfőképp azt, hogy itt súlyos szabálysértés esete forog fenn. A fürgén mozgó, molett uraság aki összekoccant egy másik gálánsabb úrral máris érdeklődve, szemlátomást kíváncsi, érdeklődő tekintettel kezdett el Buránszkyra pislogni, és egy ideig – jobb dolga nem lévén -, bámulni, hogy vajon a közbiztonság őre miként értetheti meg magát egy idegen nyelvet egyáltalán nem beszélő emberrel?

Mivel Buránszkynak semmi kedve sem volt várakozni egy óvatlan pillanatban, amikor az angol járőr nem nézett oda, és éppen arra készült, hogy egyszerre több bírságot is megír az óvatlan idegenajkú autósnak egy kedvező alkalomban fogta magát, és ahogy eddig forgalommal ellentétesen megindult autójával a belső sávban a Buckingham-palota irányába. Hogy is vehette észre, hogy sárvédője könnyedén, akár egy krómozott balerina bekunkorodott, és leffegni kezdett az első két kerék között. Persze Buránszky hallójáratai tökéletes egészségnek örvendtek, és mégis nem tudta mire vélni azt a fémesen csikorgó, irritáló hangot, melyet egy megsérült sárvédő képes okozni, ami egész álló nap húznak-vonnak a kocsikerekek. Emellett abban a kivételes megtiszteltetésben volt része, hogy még az angol járőr szirénázó autója is kísérte.

Személyi sérülés legfeljebb a többi autóban történt. Nem sérült meg senki. És ha kárbejelentő lapot kellene adni azt is tudna, bár igaz magyar nyelven.

Mivel már déli tizenkettőt mutatott a Big Ben toronyórája, és a búsan kongató hang is kellemesen a fülébe csengett. Eldöntötte, hogy itt az ideje megebédelni. Benyúlt a kesztyűtartóba, és gondoskodóan előbb megterített, és hófehér selyemrongyot tett az ölébe, össze ne koszolja magát, majd kivette a jóféle, búzában gazdag rozsos cipót, melléje tette a paprikás szalámit, ami még az otthoni disznóvágásból maradt hátra, és egy jóféle nagy szemű, eredeti makói vöröshagymát, és máris jóízűen falatozgatni kezdett.

1. Erzsébet angol királynőnek szokásává lett, hogy egy kis felfrissítő kocsikázást tegyen a városban. Persze minden udvari alkalmazott, és a teljes fős személyzet is szigorú utasítást kapott, hogy mivel hétköznap van ezért a lehető legminimálisabban korlátozták csupán a közforgalmat, és ha másként nem megy és a díszes hintó kissé ormótlannak, vagy nagynak mutatkozik a szűkösebb utcákba való behajtáshoz – mert a királynő valósággal rajongója volt mindennemű csokoládé édességnek -, akkor mivel minden Windsornak kötelessége volt jól megtanulnia lovagolni a királynő bátran akár lóra is pattanhatott, hogy kedvenc csemegéit beszerezze.

Miközben Buránszky éppen a jóféle kolozsvári szalonnát szeletelte gusztusosan apró csíkokra, hogy aztán a szalámival, és a hagymával a nagyalakú kenyérszeletre tegye észre se vette, hogy egy idősebb nénike totyog át a járdán, és egyenesen az ő kocsijához megy. A nénike kedves, közvetlen volt, és fejkendőt viselt viharkabáttal, mert az angol időjárásban az ember sosem tudhatja mikor kell el egy esernyő, vagy mentőmellény.

– Hello Sir? Hogy érzi magát? – kérdezte kedvesen.

Buránszky kicsit zavarba jött – vélhetően a hagyma és szalonnadarabkák apró falatjai miatt a szája szegletében, de hát mostanság megszokhatta, hogy majdnem mindig akartak tőle valamit.

– Nocska, nocska! Nyet! – felelte, hátha megérti az idős hölgy, hogy köszöni szépen, de nincs semmire szüksége.

Az idősebb hölggyel többen is voltak. Afféle inkognitóban utazó inasfélék, akik bizonyára lesték minden óhaját, ha úgy fordulna a helyzet, hogy kívánságaival áll elő. Megpróbálták elmutogatni, hogy tekerje csak le nyugodtan kocsijának ablakát, hogy beszélgessenek kicsit. Mit volt mit tenni! Buránszky engedett a kérésnek, és kicsit gyanúsan méregetve az egybegyűlt kisebbfajta sokadalmat letekerte kocsija ablakát.

Mivel az idős nénike már észre vehette, hogy újsütetű barátja egy kukkot sem beszél angolul, ezért intett az inasainak, hogy segítsenek bevontatni autóját egy garázsféleségbe. Emellett, mint jó vendéglátó házigazda szeretettel meghívta egy kis villás ebédre! Könnyű, de frissítő!

– Nagyon örvendek a szerencsének kedves uram! – felelte kimért udvariassággal. Buránszkynak is feltűnt, hogy az inasok többsége mélyen meghajol a bizonyára tekintélyt parancsoló idős nagymama előtt, aki meglepő peckességgel szállt vissza a hintójába, amint végzett.

Egy inas mellette maradt, és igyekezett mutogatva megértetni vele, hogy a szigetországban – bármennyire is furcsa, de balra tartás van -, és ha nem akarnak a rendőrségen, vagy a Scotland Yardon vendégeskedni akkor ideje lesz, ha rá hallgat, és betart bizonyos elementáris szabályokat.

Az inas indexelt, és a balra tartás szabályait követve megindultak a forgalomba, ami az idő előrehaladtával egyre inkább nőtt, és úgy tűnt minden résztvevőre kicsit feleslegesen rátelepszik.

– Bizonyára hallott már a Trafalgar-térről kedves uram? – kérdezte az inas. Buránszkynak már régen megfájdult a nyelve, és nem is próbálkozott azzal, hogy bárkit meggyőzőn arról, hogy nem érti a nyelvben rejlő lehetőségeket, így kedvesen bólogatott, és szinte mindig igyekezett mosolyogni. Elvégre abból csak nem lehet gond.

Az inas máris elvezette a kocsit a Buckingham-palotához közel álló minden komforttal, és eszközzel felszerelt garázsműhelyek egyikébe, ahol úgy ragyogtak a különféle autóápolási eszközök, mintha csak vadonatújak lettek volna. Mesteri könnyedséggel tolatott be, és miután ezzel végzett elmutogatta Buránszkyt, hogy kövesse őt a palotába.

Mivel Buránszkynak fogalma sem lehetett arról, hogy hol van, és bár tanult történelmet valahogy még életében nem látott kastélyt, és palotát így sokkal inkább a népmesékre hagyatkozva azt képzelte, hogy meglehet ez nem is vele történik, hanem valaki mással.

Átvágtak a rózsalugasokon, melyeket a királynő különösen kedvelt, majd elhaladtak egyszerre több márványból kifaragott szökőkút mellett is, aminek vizében kedvükre rózsaszín flamingók fürödtek, majd amikor már a palota egyik ajtójánál megálltak az inas igyekezett csendet inteni a kezével, és hófehér kesztyűs ujjait tüntetően saját ajkaira tapasztotta, így jelezvén a megilletődött Buránszkynak, hogy itt szigorúan csöndben kell maradni!

Buránszky úgy tanulta odahaza, hogy egy házban mindig muszáj levenni a lábbelit, nehogy feleslegesen összekoszolja a szőnyeget, vagy a tisztaságot megsértse. Így levette mind a két cipőjét, és a palotai személyzet általános meghökkenésére kényelmes, és jó meleg zoknijában ügetett át az inas után egyenesen a díszes étkezőhelységbe, ahol az angol ladyk, és lordok úgy néztek rá, mint valami különös földönkívülire, aki egy másik bolygóról érkezhetett.

Így történhetett, hogy annyi viszontagság közepette a kelekótya Buránszky még az angol királynővel is találkozhatott, és eltölthetett vele egy kellemes ebédet anélkül, hogy felesleges szavakkal bárkinek meg kellett volna magyaráznia, hogy ki ő, és mit keres az Egyesült Királyságban?