ÁLOMBELI SZÉL

Régen, mikor még én is fiatalabb voltam, és nem olyan őskövület matuzsálem, mint mostanság álmot láthattam éjjel.

A tavasz mintha nem is létezett volna jácintos, jázminos illatmámoraival szinte azonnal átcsúszott a bódító, nyárias lángolásba. A legtöbb ember valami irigykedő, vagy felvágós, hőzöngő feltűnési viszketegséggel megérett akár egy-egy lédúsabb, ízletesebb gyümölcs. Általában rengetegen voltak, akik előszeretettel kényeztették magukat a tengerparton, és elhűsölték az idejüket egy jégkrém, vagy gyorsan olvadó fagylalt társaságában, hogy aztán a zajongó, és nyüzsgő hangyabolyra emlékeztető bulinegyedek bohém éjszakai életébe vethessék magukat. A hölgyek is egyre egzotikusabbak, bombázóbbak, kellemesen napbarnítottak lettek jó kétméteres gorillaszerű hústorony kísérőik társaságában, akik előszeretettel villogtatták meg a többi hím előtt felpumpáltnak látszó, mégis termetesnek mondott bicepszeiket, és izmaikat. Mintha minden ember örült volna valami régen elfelejtett, és a most a nyár által felszabadult szabadságnak, melyet az unalmas, szürke hétköznapok között csupán csak ritkán kaphatott meg, és nyerhetett el.

A Margitszigeti szabadtéri színpad a fülledt, balzsamos éjszaka alatt szinte már zsúfolásig megtelt. Éppen egy drámát játszottak teljes, és tökéletes átélés mellett a kiváló művészek, akiknek korhű ruházata, és sminkje ebben a pokoli hőségben jócskán megszenvedte a hőmérséklet stagnálását. De nem bánták, mert élt a játék, a gyilkos macska-egér huzavona, és ezt a nézők nagyra értékelték.

Szerelmes párok csókolóztak, ölelkeztek szinte mindenfelé, és nem féltek a haláltól, elmúlástól. A feleslegessé válás a mindenséggel viselős, csillogó szemekben szinte ismeretlen fogalomnak számított. Nem is létezhetett. Mintha minden pár csupán két teljes értékű ember lett volna, akik azért találhattak egymásra, mert annak idején szívük egyik felét szándékosan eltörték az istenek, és most joguk, és kiváltságukhoz tartozott megkeresni lelkük másik felét, hogy minden aprócska darabja végre a méltó helyére kerülhessen.

Egy gyönyörű lány lassúzni kezdett az egyik udvarlóval. Gyöngéden lehajtotta fejét a fiú vállaira, és úgy mozgott, mintha hangtalan zenét játszanának. A fiú pedig talán még sohasem mert úgy nézni a lányra, mint akinek a szívét örökre megsebezte Cupido nyila. Csöndesen tovább lépkedtem. Semmiesetre sem akartam megzavarni a kellemes este önfeledt hangulatát.

Hazafelé tartottam, és felszálltam a nyolcas buszra. A legtöbb pár a hátsó üléseket foglalta el, mintha azok jóval kényelmesebbek lettek volna, mint akár azok, melyek a kocsi középső, vagy elülső részében álltak. Általánosságban mindig jellemző rám, hogy a tömegközlekedési járatokon saját, mélyen töprengő gondolataimba süppedek, és ilyenkor szinte totális képtelenség engem kibillenteni örökösen morfondírozó gondolataim közül. Mintha egyszerre lebegnék a föld felett, és mégis a föld közelében maradva. Ilyenkor az is megesik, hogy valami nagy szomorúság telepszik rám hirtelen, és úgy festek, mint aki az első öt perc után bömbölve legszívesebben máris elbőgné magát, vagy akit muszáj szándékosan kedvesen, készségesen megvigasztalni, mert másként a többi emberre is ráragaszthatja önző, makacs bánatát.

A busz már vagy jó öt kilométeres távot tehetett meg, amikor a Sión-lépcsőnél felszállt egy közepes magasságú, mégis igazán bájos külsejű hölgy. Csokoládé haját kontyba fogta, kecses tarkóján feltűzte, mint egy balerina, akit előadás közben zavarnak saját fürtjei, és úgy nézett, mintha kutatna, keresne valakit. Egy elszalasztott, vagy átélt, de időközben aztán összetört érzést, vagy szerelmet, melyről tudhatja, hogy soha többet nem lehet az övé. Mogyoróbarna szemei, melyek úgy lángoltak, és szerettek, mint egy ragyogó, barna csillag most mintha könnyekkel teltek volna meg.

Szó nélkül helyet foglalt mellettem. Hallottam, hogy szipog, majd amikor már minden mozdulata olyan éles, kristálytiszta, és kivehető volt, akár egy gombostű a mozdulatlan szobában, hallgattam csengettyűs, aranyszíve nyughatatlan, ziháló, zaklatott kalapálását. Most olyan jó lett volna megvigasztalni, átölelni, babusgatni, megvigasztalni ezt a sebezhető, törékeny, mégis babonázó angyali hölgyeményt, hogy azzal egyszerre köddé foszlott volna saját önsajnáltató, szerencsétlen bánatom. Attól féltem mindent elronthatok, mindent lerombolhatok, ha én leszek a domináns, kezdeményező fél, aki majd megszólítja.

A hölgy párszor szipogott még, és védtelenné vált, romantikus arcán minden keserű, tragikus érzelme meglátszott. Mintha szomorú érzelmei egyszerre megedzették volna, és markánsabbá, érettebb szépséggé tehették volna arcát. Először úgy tűnt rögtön elpirul, mert felfedezte, hogy egy-két utazó őt bámulja kissé feltűnően, és nem túl bizalmasan, majd amikor újra lesütötte szándékosan barna szemét, melynek fekete seprűs pilláin fennakadt egy árva, minden fájdalmat kifejező könnycsepp már én sem vesztegethettem a drága időt, mely minden perccel csak még jobban fogyatkozott.

Tiszta papír zsebkendőmet előhalászva ütött-kopott aktatáskám mélyéről, melyben könyvek lapultak -, szándékosan úgy tartottam a kendőt, mintha egy ereklyét, vagy szent tárgyat kellene a későbbiek során haladéktalanul biztonságba helyeznem, hiszen úrnőm, és hercegnőm is számít rám, és nem okozhatok neki csalódást.

Az egészen aprócska, szinte alig látható, borostyánszerű könnycsepp halk suttogással papír zsebkendőmre esett, és ott azonnal elolvadt. Még ezt az utolsó, mindent eldöntő cselekedetet meg kellett tennem, hogy a részvét, és az együttérzés valami aprócska jelét bebizonyíthassam.

A hölgy hirtelen kinyitotta szemeit; kérdőn felnézett, és amikor meglátta, hogy szerencsétlenkedek a zsebkendőmmel, melyen már egy igazi, szinte genetikai kincs lapult. Egy másik ember érzelmi tisztasága most végre az angyali lény remegőn el tudott mosolyodni teljes szívével, önmagához hűségesen.