A HAJÓTÖRÖTT

Reggel felé erősen sütött a nap. Ami meglehetősen szokatlannak bizonyult – tekintettel márciusban egyébként is mostohára sikeredett az időjárás. Ezért Balogh Elemér szinte hunyorogva, akár csak egy pislogó, sunyító vakondok lépett ki az utcára. Rendkívül élesre sikeredett ez a napfény állapította meg, vagy talán csak nem kellett volna a tegnapi vacsoráról megmaradt pacalpörkölt maradványaival indítania a reggelijét? Annyi bizonyos, hogy jó félórán át furdalta a lelkiismeretét, hogy miért szédül, és émelyeg egyszerre?

Körülményesen öltözködött. Még véletlenül se gondoljon senki arra, hogy órákon át vizslatta, vizsgálgatta magát a nagyobb méretű fürdőszobatükörben indulás előtt, csupán csak kissé befolyásoló szándékkal hatottak rá a XXI. századi modern világ meglehetősen felszínes exhibicionista megnyilatkozásai. Szinte minden ruhadarab hellyel-közzel kifogástalanul állt Eleméren. Talán eltekintve az enyhe ferdeséget a nyakkendőjén, de ha végre sikeredett volna randevúznia egy hölggyel, talán ezt a problémát is bátran elrendezhette volna.

Elemér rendkívül nehezen szokott hozzá a szűkebben vett emberi társadalom közelségéhez. Főként amikor munkába ment, és hirtelen meg kellett állnia várakozni egy-egy forgalmasabb, nagyobb zebrakereszteződésben valahol a Margit-híd pesti hídfőjénél. Ilyenkor rendszerint mindig gondolataiba mélyedt, és lehajtott fejjel megvolt az a fölöttébb különös, furcsa szokása, hogy méregeti, és társadalmi kategóriák szerint megpróbálja elrendezni az embereket, mintha csak játékbábuk volnának az életben, és ő mint jó emberismerő mindenkiről pontos használati utasítást képes előállítani pusztán csak akként, hogy megfigyeli precíz, gyilkosan pontossággal azokat a mindenkire egyénileg jellemző mozdulatokat, vagy rafinériákat, melyek egy-egy embert jellemeztek. Hogyan jár-kél a külvilágban? Peckesen, vagy egyenes háttal, kihúzza-e derekát? A hölgyeknél például mennyire kihívó, vagy provokatív ruhadarabokkal képesek azon mód összetörni, vagy megdobogtatni párjuk, vagy a többi éhező, szomjazó alfa-hímek szívét, amikor csábosan, és nyárias erotikával átmennek az utcán.

Elemér, ha vitát, vagy konfliktust tapasztalt, vagy látott rendszerint inkább nem keveredett bele. Mintha személyéhez tartozott volna valami önmagától értetődő, passzív ellenállás, mely szavak nélkül is megtiltotta neki azt, hogy kiváltó oka, vagy okozata legyen egy már elkezdett, vagy befejezett nézeteltérésnek. Emiatt főként közelebbi ismerősei – rendszerint -, csupán nagyon ritkán voltak képesek kiismerni valódi, emberibb viselkedését. Sokszor önmaga is úgy érezhette magát az emberek társaságában, mint egy barátságos idegen, vagy Marsról jövő földönkívüli, akit csak véletlenül pottyantott ide egy mesebeli űrhajó, és ha sikerül üzemanyagot találnia, minden készen áll az utazáshoz, hogy keressen magának egy másik bolygót szinte személytelenül.

Valami megmagyarázhatatlan csodálattal szemlélte a hölgyek világát. Hamar rájött arra, hogy a mostani modern nőket csupán csak az anyagi források jutányos elosztása érdekli. Tehát alapvetően nem fognak szóba állni egy olyan szerénykedő, udvarias gavallér figurával, amilyen ő! Mégis sokszor gondolta magát középkori lovagnak, aki versekkel, vagy gitárszólamokkal bókol a nők felé, és előbb-utóbb hozzá is megfog érkezni az a bizonyos igazi, csupán annyi a teendője, hogy – akárcsak az évszakok -, kivárja csendben, türelmesen a maga termését. Később már megpróbálta cinikus, ironikus fegyelemmel szinte fölényhelyzetből szemlélni a gyengébbik nem jeles képviselőit. Észrevette, hogy a legtöbb modern nő, mintha egy olyan üvegkalitkában tengetné a mostani életét, melyben minden csupa látszat, míg az érzelmek szándékosan be vannak zárva a szív aprócska, emberi szemmel szinte alig látható kis ezüstládikájába, melynek a kulcsa rendszerint minden percben elveszett, és általában a szerencsés kiválasztottak szinte egytől egyik vagy sikeres ügyvédek, nagyvállalkozók, vagy olyan befolyásos üzletemberek akik kisebb milliók felett is szabadon, és függetlenül rendelkezhetnek. Akiknek egyetlen csettintésére máris letisztítják a Himalája, vagy valamelyik nagyobbacska, fagyos hegycsúcs tetejét, hogy kedvükre építsenek hóembert, vagy költhessenek el a gyertyafényes vacsorát a hegy legtetején, ha kell oxigénmaszkokat viselve. Érthető módon Elemér egyszerre lett kissé epés, gyanakodó, és gúnyolódó is.

A legtöbb esetben megtörtént, hogy mi beszéltek hozzá ő úgy tett, mintha egészen máshol járna, vagy csupán úgy hallgatott akár egy ókori bölcselő, és csupán csak akkor volt hajlandó mondani egy-két szót, amikor szinte már elkerülhetetlenül meg kellett fogalmaznia álláspontját, vagy kimerítő véleményét. Ez lelkiekben is nagyon felkavarta. Mások véleményét meghallgatta, tudomásul vette, de ritka volt az olyan eset, hogy bárkit is beavatott volna saját álláspontjaiba.

Egyszer véletlenül színházba ment. Már legalább harminc éve nem járt ott, és igencsak megfélemlítve tapasztalhatta, hogy amikor levette kabátját, sapkáját, és sálját, hogy a ruhatáros kisasszonyoknak átadja egy goromba, és fölöttébb sietős fiatal ficsúr szabályosan föllökte, mert hihetetlen nagy sebességgel száguldott valahova, és tatának szólította az uram kifejezés helyett, és a tetejében még bocsánatot sem kért.

Munkahelyén bevezettek egy új szokást. Kutyabaráttá tették a helyet, és ez egyet jelentett azzal, hogy az egyszerű, és hangtalan szobanövények világát ezentúl kénytelen volt megosztani az egyeseknek imádni való négylábú házi kedvencekkel. Bár igazság szerint, ha már választani kell, akkor inkább macskák, mint kutyák. Az előbbiből még sikere Broadway-darab is készült. Gyermekkora óta halálosan rettegtetett az állatoktól. Még jócskán emlékezett a napra, amikor az apja elcipelte az állatkertbe a kisállat simogatóba, hogy simogasson meg egy imádni való, ártatlan, bolyhos, pihe-puha ugrifülest úgy kitört belőle szabályosan a vulkánként pusztító keservesen síró, üvöltő hisztéria, akár egy lappangó, vagy csak nagyon jól eltitkolt vigasztalhatatlan fájdalom, és szenvedés, melynek semmi szín alatt nem lett volna szabad a napvilágra kerülnie.

Estéit legtöbbször egy jó, tartalmas könyvvel, és belső gondolatainak elmélkedésével töltötte. Imádta vegyíteni a komoly zenét az autentikusabb, alternatív zenei irányzatokkal, és ha lett volna elegendő pénze talán azonnal beszereltet egy kisebb hangszigetelt hangstúdiót alig hatvannégy négyzetméteres lakásába, hogy hódolhasson egyik szenvedélyének. És bár sokan becsmérelték, hogy botfülű, és még a kottát sem ismeri amikor meghallgatták egynehány saját szerzeményét a zenei hangok máris összeálltak valami harmonikus egységgé, melyet nyugodtan lehetett kísérletező, kreatív zenének is nevezni.

Este öt óra felé – bár a nap már hamarabb nyugodni ment a téli évszak miatt, és sötétedéskor már nem szívesen ment a városba, vagy járkált az utcán -, a Hadik Kávéház felé vette az irányt, ahol állítólag remekre szabott irodalmi esteket tartottak. Megpillantott egy álomgyönyörűséges színésznőt, akiről kiderült, hogy nagy versrajongó hírében állt, és állítólag csak olyan emberekkel állt szóba, akik előnyösen előbbre képesek mozdítani még kezdeti karrierjét. Nézi, hallgatni, és figyelni kezdte. Egy idő kezdte azt érezni, mintha egyedül csak Őhozzá beszélne. Mintha csak egyedül neki mondaná a verset, melyet a pisze orra alá tettek.

„Lehetséges volna… Igaz lenne, hogy egy ilyen földre szállt, kristálytisztán zengő, angyali hang megszeresse?... Hiszen még a nevét sem tudja! Miként lehet odamenni egy híresebb emberhez, és megértetni vele, hogy kínzóan szüksége volna arra a kimondhatatlan baráti kötelékre, mely igazi lelkitárs szerű szoros kötelék?

– Édes fiam! Tudod neked mi a bajod?! Többet kellene emberek közé menned, hogy ne pánikolj be a legelső pillanatban! – hallotta fülében dobolni apja kioktatásra, prédikálásra hajlamos, tréfás hangját. Most legszívesebben elé állna, még akkor is, ha gyerekkorában rendszeresen, és kedvére megalázta főként ünnep és születésnapokon, és elmondaná neki, hogy ő is hibázott. Hibázott, mert annyi éven át a szikrányi jelét sem mutatta, hogy őszintén megismerhesse egyetlen fiát, és nem mutatta ki érzelmeit. Makacs, önző, gyerekes módszerekkel eltitkolta emberi lényegét.

Világéletében hajlamos volt udvari bolondként, vagy csak szerencsétlen félkegyelműként tekinteni önmagára, aki hagyta, hogy a világ, és benne az emberek ide-oda dobálják, elgáncsolják, vagy eltapossák.

Addig hallgatta a fiatal színésznőt, amíg úgy érezte ott helyben bele nem facsarodik sokat szenvedett szíve. Kétszer lehetett vőlegény életében, és főként anyagi okok miatt mind a kétszer szakítottak vele. Pedig ő megpróbálta. Minden áldott nap, ha esett, ha fújt, még gyakorta a teljes hétvégéken is ment a munkahelyre, mert úgy érezte kötelességei vannak, és nem térhet ki a felelősség alól. És akkor ez lenne a hála? Ez lett a köszönet?

Az est úgy borult rá fekete, zimankós köpenyével az éjszakára, mintha éppen csak leporolta volna kabátját, hogy aztán később visszavegye. Elemér lehunyta szemét, és hallgatni kezdte a csendet… Mintha egyenesen hozzá szólt volna a légen át. A fiatal színésznő egyszer csak elhallgatott, és távozott a kis minipódiumról. Balogh Elemér ekkor döbbent rá, hogy valami hiányzik az életéből…