SOPHIE VÁLASZTÁSA

Sophie délután háromkor ébredt. Az utóbbi pár hónapban valahogy minden a feje tetejére állt, és ezt valahogy sohasem tudta igazán megszokni, vagy éppen kiheverni. Az alig harmincnégy négyzetméteres albérleti szobácskában – ahol önmagával együtt is legalább még négy egyetemista korú, ifjú hölgy osztozott -, alig lehetett elférni. Később a bútorok, berendezések, és eszközök is, mintha vele együtt törődtek volna bele a keserű, egyszerű igazságba: egy ideig sajnos még minden marad a régiben, és a megszokott helyén. Rengeteg sok könyve volt, és barátnői gyakorta panaszkodtak is miatta, hogyha ez így meg tovább, és rááll erre a modern, gyűjtögető életmódra akár még antikváriumot is nyithatnak a főváros külső, félreeső kerületében.

Mindig is kedvelte az irodalmat, és a költészetet. Gyakorta szándékosan olyan Anonymus, vagy ismeretlen szerzőkre specializálódott, akikről sem irodalom fakultásai, sem szemináriumai alkalmával a tanárai még csak szót sem ejtettek, és a tiltott dolgok mindig is vonzó kíváncsiságot biztosítottak nyughatatlan, és kíváncsiskodni kész természetének. A legtöbb barátnője már régen bepasizott, így nem volt ritka eset, hogy fiatalemberek jöttek-mentek, vagy akár egy-két éjszakára az adott barátnő ágyában is kellemesen szunyókáltak, míg a többiek tettek-vettek, vagy dolgozni mentek. Sophienek valahogy idegen volt az effajta meghitt, és összeszokott párkapcsolat. Megválogatta a barátait, amiért a háta mögött azonnal rajtamaradt a bélyeg, miszerint szereti kategorizálni, és sztereotipizálni az embereket.

– Ugyan már Sophie! Igazán nem értelek! Tök jóképű pasik flangálnak a diszkóban is! Esélyt kellene adnod magadnak különben végleg vénlány maradsz! – heccelték, kekedzkedtek vele barátnői, akik elviekben mindig is jót akartak neki. Az utóbbi tíz évben valahogy mégiscsak távolságtartóbb lett, és gyanakodó, ha arról volt szó, miként és hogyan alakíthatna ki új barátságokat, és emberi kapcsolatokat.

– Pofon egyszerű ez kedves csajszim! Rendesen kisminkeled magad, rendbe hozod a frizurádat, magadra veszel egy-két stílusosabb, és sikkesebb ruhadarabot, és meglásd máris horogra akad valaki! – bátorították nem is egyszer főként azok a rámenősebb, és tapasztaltabbnak látszó ismerősei, akiknek volt egynehány zűrösebb kapcsolata.

Néha valóban úgy viselkedett, mintha egy mindenkit kritizálni akaró, szőrszálhasogató, affektálva, kioktatón beszélő, önmagától is megcsömörlött asszony lenne, aki már teljesen belefásult, és megkeseredett az élettől, csupán azért, mert érzelmi csalódásait nem sikeredett megfelelőképpen feldolgoznia. Régebben volt egy komolyabbnak nevezhető kapcsolata egy nálánál legalább tíz évvel idősebb férfival, akivel – bár jól megértették egymást -, mégis, amikor komoly válaszút elé érkeztek Sophie döntése volt, hogy a karriert, és egyetemi tanulmányait válasza a szokásos gyerekszülés, és családalapítási hercehurca helyett, amit természetesen később a szülei is nem győztek felróni neki:

– Édes lányom! Miért nem volt jó neked a Tamás? Hisz valósággal a tenyerén hordozott téged! Miért kell neked mindig a nehezebb utat választanod? Kinek akarsz folyton bizonyítani?! – ehhez hasonló kérdések kereszttüzeit zúdították rá édes szülei akárhányszor csak újra és újra meglátogatta a szülői házat.

– Anyu! Kérlek ne veszekedjünk! Figyelj! Engem megviselt az első párkapcsolatom, és még mindig úgy érzem, hogy mély nyomok, és sebek vannak bennem, amik nem gyógyultak meg! – felelte minden egyes hazatérésekor a már unalomig jól ismert kérdésekre. Imádott szülei ilyen esetekben összenéztek egymással hitetlen tekintetekkel, majd a további beszélgetésük átlagos, sablonos témák kimerülésével ért véget.

Sophieban kialakult egy kissé konzervatív fajta nézet a férfiak ostobaságával kapcsolatban. Abban a pillanatban ugyanis, hogy egy rokonszenves Alfa hím megpróbálta csak egy hajszálnyira is megváltoztatni nézőpontjait, egyéniségét, vagy megjegyzést tett külső megjelenésére, miszerint: leadhatna egy-két fölös kilót – ami különösen a mostani világban mániája egyes túlzásba vitt egoista, és arrogáns embereknek -, akkor Sophie udvarias úrinők módján megszakított minden függőfélben lévő kapcsolatot az adott illetővel, és utána soha többet nem kereste meg. A másik fő probléma, mely úgy hitte a legtöbb karrierista, modern nő átka is egyben, hogy bizonyos társadalmi csoportokba tartozó, jó képzettségekkel, és biztos anyagi egzisztenciákkal rendelkező emberek hajlamosak voltak a többi átlagos embert is összehasonlítgatni, vagy kategorizálni. Egy egyszer, klasszikus példával élve ez nagyjából annyit jelentett, hogy aki megengedhet magának egy új Porschét, vagy Lamborghinit akkor az nyilvánvalóan semmi esetre sem fog flörtölni, és kikezdeni olyasvalakivel, akinek csupán egy Suzukira, vagy Skodára telik.

Pedig Sophie bizony jó pár embert és barátot ismerhetett, akik annyira boldogok, és elégedettek lettek volna, ha mondjuk Suzukijuk van, hogy meg sem állnak a Balatonig.

– Mi a fészkes baja van a mostani pasiknak? – értetlenkedett, és felhúzta keskeny, habkönnyű vállát.

– Édes szívem! Te is tudod, hogy megváltozott az egész világ képlete! – magyarázta tanárok módján egyik legjobb barátnője a felállást, hogy Sophienak miért nem sikerül sohasem kifognia egy rendes embert maga mellé. –A másik dolog, hogy a legtöbben a pénzre hajtanak! Ezt úgy értsd, hogyha nem keresel legalább kétszáznegyvenet nettóban, és juttatások nélkül, akkor szó szerint lehúzhatod a rolót kis anyám, és vénlányként fogsz tengődni!

– …És hol marad a romantika? A bonbon, vagy a virágcsokor? – dallamos hangja egyre elkeseredettebb, kiábrándultabb lett.

– Drága barátném! A mostani társadalomban mindenki annyit ér csupán, amennyije van! Senkit sem izgatnak például a való élet olyan kis semmiségei, mint egy-egy udvarias gesztus, hogy például a férfi kinyitja a nő előtt az autónak az ajtaját, vagy az étteremben kihúzza előtte a széket, lesegíti a kabátját. Ha bemutatkozásra kerül a sor esetleg kézcsókot is ad! Ugyan szívem! Ezek a régimódi szokások egyszerűen kihaltak a modern társadalmi berendezkedésekből! A fiatalabb generációkat, pedig – sajnos a bulvármédia romboló hatása miatt -, egyes egyedül az érdekli, hogy hogyan tudnának kevés munkával milliós vagyonokra szert tenni, és ennek egyetlen eszköze, ha az ember befolyásosabb, pénzes palikkal ismerkedik össze! Érted már?! – barátnője úgy kérdezett vissza, mintha legalább is Sophie enyhén debil, vagy értelmi fogyatékos lenne.

Amint barátnője kimondta a varázsszavakat, melyet szinte parázsként égették szókimondó nyelvét Sophie elhatározta, hogy márpedig ha törik, ha szakad ő megtöri azt a felfogást, miszerint a mostani modern korban kipusztult a romantika, és a szerelem.

– Már pedig én ezt akkor sem fogom hagyni! Csak várd ki a végét! – felemelte kicsiny, liliomos fejecskéjét, mint egy félénk, de határozott, és akaratos madárka, és máris készen állt, hogy rátaláljon valakire, aki a lelkitársa lehetne.

–Nem szeretnélek kiábrándítani csajszim, de láss tisztán! A mostani pasik legfeljebb egy-két görbe éjszakára kaphatóak, és utána úgy elhajítják még a legegzotikusabb virágszálakat is, mint a használt rongyokat!
– Már pedig én megmutatom, hogy igazi nő vagyok! – azzal, mintha csak magának akarta volna igazát bebizonyítani a fürdőszobába rohant, és veszedelmes sminkelésbe, kozmetikázásba kezdett, és vagy fél óráig elő sem jött.

Amint letelt a bűvös fél óra határidő barátnője szabályosan szóhoz sem jutott, annyira megilletődött Sophie meglehetősen stílusos, csinos, és káprázatos, angyali megjelenéséről. Barna haját szándékosan kontyba tűzte feje búbján, mert úgy olvasta, hogy ez bizonyos mérvű határozottságot, és kimértséget kölcsönöz enyhén hosszú arcvonalainak. Alsó telt ajka mindig is frusztrálta, de most eldöntötte, hogy ezt is kihangsúlyozza, és megpróbált egy bíborvörös árnyalatú rúzst használni, ami egyben csókálló is volt, hátha a próba szerencse szisztéma még működni fog a nap folyamán.

A modern nőktől eltérően szoknyát vett fel egy aprócska boleróhoz hasonlatos, kötött kardigánnal, mely egyszerre hangsúlyozta ki törékeny, karcsú alakját, mégis kölcsönzött neki valami rejtélyes romantikusságot. Mintha egy spanyol népdalból lépett volna elő, hogy az egyszerre nyolc gitárszólóra aprócska lábacskáit dobbantva táncra perdülhessen.

Barátnőjével együtt mentek át az alig pár utcányira lévő meghitt, és kellemes hangulatú kávézóba, ahol csupán egy-két ember lézengett azok is inkább szorgoskodó egyetemisták voltak akik vagy kiselőadásokra, vagy feleletekre készültek egymás között.

– Nem szeretnélek kritizálni kedvesem, de biztos, hogy ez a ruha ide megfelelő lesz? – hezitált egy kis ideig a mindenre kész barátnő.

– Miért? – lepődött meg Sophie. – Csak nincs ellene máris kifogásod? – amint helyet sikerült úgy foglalnia, hogy remélhetőleg ne gyűrje össze fölöslegesen a szoknyáját a legtöbb kíváncsi, és sóvárgó férfitekintet máris őt kezdte el figyelni, és ezt élvezte is.

A pincér máris az asztaluknál termet, és felvette a rendeléseket, majd amikor távozott a lelkes, szinte felvillanyozódott barátnő rögtön megszólalt: – Nézd csak ott azt a hapsit! Szerintem, amióta csak beléptél ide le sem meri venni rólad a tekintetét! Biztosan egy főnyeremény az ágyban!

Sophie félszegen a férfi asztalára pillantott, majd visszafordult barátnőjéhez, és csupán annyit felelt: – Nem rossz! De én más valakit keresek.

Nem sokkal délelőtt tizenegy óra felé egy meglehetősen viharvert, csapzott, és leginkább egy hajótörött Robinson Cruse-ra emlékeztető, pufók, és termetesen magas fiatalember sietett be a kávézóba. Az ember azt hitte, hogy üldözik, vagy követik, mert a fiatalember minden ötödik másodpercben idegesen, és különösen a háta mögé pillantott, mintha lenne ott valaki, aki ártani akarna neki. Azonnal leült az egyik ablak melletti székes asztalhoz, és amikor a pincér odament hozzá nem kért semmit, amit viszont a pincér vett rossz néven. Elvégre, ha az ember betér valahova akkor illik fogyasztani. Ugyan nem törvényszerű, de ha ezt visszautasítja nagy a veszélye, hogy kinézik.

Sophie apránként figyelte meg ezt a különös, nagyon szomorú, szinte totálisan védtelen embert. Mintha szavak nélkül is folyamatosan beszélt volna hozzá csupán csak a mozdulatai, vagy a gesztusai által. Megriadt, smaragd barnás szeme éberen, megriadtan vette szemügyre a világ összes tárgyait, és benne az embereket, akik mindig gonoszak, és hajlamosak is a gonoszságra. A fiatalember egy koszosnak látszó, szürkevászon aktatáskát cipelt magával, és úgy szorította magához, mintha csak az élete múlna rajta. Nem sokkal később óvatosan kinyitotta, és kivett belőle egy-két nagyobbacska kötetet, egy határidőnaplót, és máris serénykedve, hangyaszorgalommal, mintha csak egy dolgozószobában, vagy éppen a munkahelyén volna rohamtempóban körmölni kezdett, és izgatottan rótta egymás alá a sorokat.

Sophie még sohasem látott olyan férfit, aki ennyire megszállott makacssággal, és mégis kisfiús ragaszkodással áldott volna meg a sors, és érezte, ha nem köszön neki, vagy nem üdvözli, akkor fennáll a veszélye, hogy talán egész életében bánhatja, hogy nem ismerkedett össze vele. Óvatosan felállt, belekortyolt a kihozott üdítőjébe, hogy bátorságot gyűjtsön. Még egy utolsó simítást vetett szoknyás ruhájára, és miután elegendő lelkierőt sikeredett összegyűjtenie készen volt arra, hogy bevesse csábosabb, hölgyiesebb praktikáit.

Odament a fiatal férfihez, aki látszólag teljesen a munkájába temetkezett, és talán az se zavarta volna különösebben, ha kitör egy nukleáris katasztrófa, vagy leég az egész kávézó.

– Khm! Khm! Bocsásson meg… elnézést… - Sophie szándékosan köhögött, mire a furcsa, pufók ember sebezhető, és nagy szomorú szemeivel ránézett. Mintha őszinte vigasztalást, vagy anyai babusgatást várt volna el.

– Tessék… - hebegte, mert alig jutott szóhoz, hogy egy ennyire csinos hölgy őt szólította le személyesen.

– Tudja biztosan nem fog nekem hinni, de amióta csak belépett ide mintha egy olyan utazó lenne, akinek valami mély, és nagyon szomorú bánata van! Tudod, hogy nem rám tartozik, de mi nyomja ennyire a lelkét? Néha könnyebb kibeszélnie a gondjait egy vadidegennel, mert azok minden esetben elfogultak, és sokkalta tárgyilagosabbak, mint azok, akiket ismerhetünk.

– Talán igaza van kedves hölgyem! – hangja egyszerre volt markáns szinkronhang, ugyanakkor bujkált benne valami visszafojtott, gyerekes játékosság, vagy intelligencia, amivel a legtöbben nem tudtak mit kezdeni.

– Tudja nekem jó érzékem van az emberekhez! Ön például mivel foglalkozik? Oh! Bocsásson meg! Leülhetnék maga mellé? – meg se várta a választ rögtön leült a fiatalemberrel szemközti székre, és továbbra is árgus szemekkel figyelte megbabonázva minden mozdulatát.

A fiatalemberen látszott, hogy legszívesebben továbbra is a papírjait, és a könyveinek lapjait bámulná, és látszólag semmi kedve sincsen beszélgetni, mégis belekezdett motyogó hanggal egy történetbe a gyerekkorából, amikor minden osztálytársa megverte, és a gonosz kislányok rágógumit nyomtak a hajába, ami miatt az édesanyja gyakorta vitte fodrászhoz, amit ki nem állhatott.

– Na látja kedves uram! Hát mégiscsak van Önben valami különleges jellemvonás! – gratulált Sophie az érdekes, hihető történethez. – Tudja én úgy vélem, hogy a gyerekkorunk szinte zsigerileg, és szervesen meghatározza azt, hogy később milyen emberek is leszünk! Megkérdezhetem, hogy éppen mivel foglalkozik? – kíváncsisága kissé már túlment az egyszerű érdeklődés alapfogalmánál. Máris a telefirkált papírlapok fölé meredt, és megpróbálta kitalálni, vajon mit is jelenthetnek.

– Ez egy szabad vers szeretne lenni! Tetszik tudni előbb csak úgy mindenféle szót leírok magamnak, majd az asszociációkból kibontom a versszakokat. – felelte szinte szégyenlősen, úgy hogy az embernek majd megszakadt volna a szíve elvesztettségén. Mintha ez a fiatalember világot rengető, meggyökeresedett fájdalmat hordozott volna egész életén keresztül, mely olyan hatalmas volt, hogy mással aligha oszthatta volna meg.

– Ez nagyon érdekes! Mit gondol kedves uram? Rólam is tudna írni pár sort? – Sophie nem volt képes eldönteni, hogy vajon flörtölés céljából tette-e fel a kérdését, vagy pusztán csak azért, hogy tesztelje a fiatalembert. Mivel a másik nem válaszolt, és látszólag elmerengett Sophie fogott egy kisebb papírlapot, és szép, olvasható betűivel ráírta a telefonszámát, és az emailcímét is! Hátha a fiatalember elfogadja a kérést.

– Akkor nem is zavarom tovább! Igazán örülök a találkozásnak! – mondta lehajtott fejének.

Amikor visszatért izgatott, és szemlátomást nagyon is kíváncsi barátnőjéhez még mindig az járt a fejében, hogy vajon a félszeg fiatalember miért nem vette fel vele a szemkontaktust? Talán akkora bánata, lelki agóniája akadt, mely minden lelki erejét lekötötte, és blokkolta? Vagy az is lehet, hogy ideggyengeség gyötri, ami miatt veszélyes, ha mások szemébe néz, vagy az is lehet, hogy más eredetű betegsége van, ami miatt képtelen egy adott pontra, vagy emberre koncentrálni.

Amikor véget ért a kávéházi beszélgetés nem várta meg, hogy a furcsa fiatalember jelentkezzen megadott elérhetőségein Sophie volt az, aki mindenképpen kommunikálni szeretett volna vele.