KULTÚR-BÁBOK

Egy meglehetősen kedvetlen, borús Vasárnap délután magamra maradva csupa idegen között, hitetlenül, és önmagamba fordulva a Hadik Irodalmi szalon járata mellett ácsorogtam. Pufók, és hájas testemet meleg, pufajkaszerű kabát védte, és nagyobb méretű sál burkolta be nagy, elipiszisalakú, búsa fejemet, mintha a bacilusokat, vagy a limfociták támadása ellen kellene kiügyeskednem valamiféle ütőképesnek aligha mondható, silány, és túlzottan egyszerű védelmet.

Odabent és a tágasnak mondott egykori Humanic cipőboltnak i helyet adó kulturális szalonban szó szerint nyüzsögtek a meghívott ,,sztárvendégek” és olyan híresebb szerzők, akikről az ember mindig tudhatta, hogy valami új könyvvel, vagy meglepően új irodalmi szöveggel fognak jelentkezni, mintha ezzel is elsősorban a kedves nagyérdemű közönségnek szerettek volna kedveskedni. Tetszelgésről azonban szó sem volt.

A vonakodó, hezitáló, félszeg, bús kíváncsiság volt az, mely további félelmeimet szinte felülírta, hiszen mit is akarhattam én egyetlen egyszakos történészdiplomámmal a zsebemben, aki ráadásul kis szürkésre koptatott aktatáskámban legalább két nagyobb kötetre való verseket, és novellákat hoztam, hogy majd valaki jóságos tündér, vagy bölcs ember módján megkönyörül rajtam, és esetleg felolvassa írásaimat, és ha szerencsém lenne talán sikerül összeismerkednem olyan emberekkel, akik – maguktól értetődő közvetlen önzetlenséggel -, egyengetik majd kialakulófélben még nem lévő kezdeti karrieremet.

– Ne haragudjon, hogy megszólítom, de Ön is a felolvasásra jött? – kérdezte kíváncsian, árgus szemekkel méregetve egész fizimiskámat egy meglehetősen temperamentumosnak látszó, kissé ideges, középkorú ember nagy bojtos szakállal, és SZTK-s szemüveggel.

Legszívesebben az ember ilyenkor azt mondta volna, hogy: Igen, kérem! Én vagyok az est egyik meghívott vendége, és egy-két új verset hoztam a közönségnek, hátha elgondolkodnak rajta! Ehelyett inkább megmaradtam a szerény udvariasság bástyáinál, és inkább azt feleltem:

– Tudja kérem szépen, én csupán véletlenül vagyok itt…

Micsoda egy ostoba, és elcsépelt közhely! Még hogy véletlenségből vagyok itt! Hát akkor magától értetődik, hogy ne rontsam itt a levegőt, elvégre az irdatlanul nagy, kíváncsi tömeg a kultúra pátyolgatása végett jött ide, és a legkevésbé sem hiányzik egy olyan elveszett, szemlátomást hajótörött dilettáns, aki csupán csak megjelent, de valójában fogalma sincsen, hogy mit keres itt!

– Bejön, vagy inkább idekint várakozik? – kérdezett megint vissza, mint aki – ha már egyszer valamibe belekezdett -, akkor szinte szándékos módszerekkel szeretné kiprovokálni a további konfliktus lehetőségét.

– Köszönöm! Egyelőre csak bámészkodnék! – feleltem, és csöndesen meghúzódtam egy nagydarab, két méter magas langaléta egyetemista árnyékában, mintha második kabátja, vagy éppen hűséges, alamuszi alattvaló szolgája lennék, hogy más remélhetőleg már ne szúrhasson ki magának, vagy ne kezdeményezhessen beszélgetést.

Valójában magamnak sem mertem bevallani, de olyan felelős, irodalmárt, irodalomtörténészt, vagy szerkesztőt kerestem, akivel anyagi források híján is bátran le lehet ülni, és megvitatni a könyvkiadás ügyes-bajos dolgait. Egyik népszerű, és mostanság jelentősen felkapott író-költő azt javasolta egyik ismerősömnek, - aki szintén szerette volna, ha szövegei széles körben elterjednek, és megjelennek -, hogy írótáborba kell mennie, ahol pallérozhatja írástechnikáját, és mikor jó ismerősöm rákérdezett, hogy ez mennyibe kerülne neki az író-költő kissé hanyag, fellengzős módon közölte, hogy csupán csak négyszázkilencvenezer forint.

Jócskán benne jártunk a télies estében. Már elmúlt fél kilenc is, és a tömeg már valósággal akkorára dagadt, akár a tenger mindent elsöprő hullámai. Állítom, hogy egy tömegtüntetésen nem vesznek részt ennyire összefüggően, és ritmusokba rendeződve, mint akár itt.

Aztán végül egyszerre csak minden, és mindenki elcsendesedett. Úgy hallatszott, mintha a sárgaszínű villamos is kevésbé csikorgatta volna nyikorgó, berozsdált fékjeit a sínpályákon. Egy harmincas évei végén járó, disztingvált, szoknyás hölgyemény lépett a nagy pódiumra, mely a helység központi részét foglalta el, és egy felállított mikrofonnal – hogy mindenki számára jól hallható legyen -, megnyitotta a kulturális estét.

– Sok szeretettel üdvözlöm a kedves irodalmárokat, írókat, költőket, és a kortárs irodalom nagy rajongóit! – közölte kissé erőltetett hanggal, mintha csupán mindenáron azt akarná erőltetni, hogy elsősorban egyedül ő hívatott eldönteni, hogy kik azok, akik a Pantheonhoz közel kerülhetnek, és kik azok, akiknek talán mindig is jobban állt a középszerű ismeretlenség homálya.

A kulturális tömeg lelkes, és kitörő tapsviharral fogadta minden egyes felszólalót, vagy felolvasót – attól függően, hogy éppen kit konferáltak fel, vagy ki volt soron. Körülnéztem, bekukucskáltam, akár egy szorgos, kis sündisznó a teremben. A Nyugat törzsasztal-figurái, mintha mindig is itt lettek volna fekete-fehér, felnagyított fényképeikkel szépen, sorrendben felsorakoztak a nagyobb falakon, mint azok az élő, háromdimenziós festmények, - melyek különösképpen a Nyugat-Európai művészeti galériákban közkedveltek -, és melyeket még egyetlen magyar művészeti galéria sem mert felvenni saját, önálló repertoárjába ki tudja miért.

A nagyméretű helység végén a meghívott sztárvendégek között ismerős színészekre, és színésznőkre bukkanok. Olyan fiatalnak, olyan egykedvűnek tűnnek, mintha csupán csak egy újabb kulturálisnak nevezett kötelességnek kellene eleget tenniük, és látszólag az unalom, és a totális fáradékonyság egykedvű szellemisége lebeg lelki, bepárásodott szemeik előtt. Döbbent meglepetéssel elcsodálkozom, és máris morfondírozni kezdek: ,,Ez volna a következő, engem követő generáció, akiknek értékeket kellene felszínre hoznia, konzerválnia, és megőriznie?!” – S nyomban elfog egy újabb viszolygás, mint azokban az esetben, amikor a közjegyző egyszerűen közli az emberrel, hogy az adott elhunyt hagyatékából kizárták, vagy kihagyták, és így egyetlen fityingre sem számíthat. A modern világ túlzásba vitt fokmérője.

Kicsit megborzongok a hideg levegő influenza keltő hidege mintha jótékonyan hatna rám. Majd néhány perccel később elfojtottan nevetni kezdek, de csak úgy magamban, mint aki egy jó viccet hallott, és most mindennél jobban fél attól, hogy mással is meg kellene osztania.

– Olyan izgalmas! Nem gondolja?! – áll meg mellettem egy fiatal, bakfis lányka. Nem lehet több tizenöt-tizenhat évesnél, és látszólag máris halálosan szerelmes az egyik színészbe, aki most nagy beleéléssel szaval egy ismeretlen eredetű kortársverset, és látszólag borzasztóan elégedett és büszke önmagára, amiért a verset – bár papírból olvasta, és az ilyesmi nm szokás -, mégis hibátlan tagolással, és érzelmi hangulatok egész skála viharaival szenvedélytől fűtve mondja el, akárcsak azok a legendás, aranytorkú színészek, akikre főként kis hazánkban mindennél jobban, és intenzívebben egykoron oda kellett figyelni.

Óvatosan beljebb óvakodom, hátha sikerülne egy szerkesztő, vagy más kultúrember közelébe férkőznöm, aki még nem kérne pénzt kezdeti tanácsaiért. Bár ez a mai anyagiasult, és hiénavilágban egyre valószerűtlenebbnek hangzik. Elgondolkodom egy pillanatra. Ha én most minden lélekjelenlétemet összeszedve odasettenkedek valamelyik művészpalánta mellé, és semmitől sem rettegve benyúlok aktatáskámba és előveszem verseim gyűjteményét, majd lerakom az asztalra, hogy aztán szinte tüntető angolossággal máris távozzak nemhogy őrültnek fognak nézni, de önmagukban máris kijelentik, hogy itt egy újabb félkegyelmű, aki azt gondolja magáról, hogy ő készített elsőként spanyolviaszt.

Én azonban mégis tántoríthatatlan leszek, és máris megkezdem a támadó hadműveletet. Elvégre, ha Mohammed nem megy a hegyhez, akkor valamit ha tetszik, ha nem de csinálni kell, nem de?

Átlépek az embertömegszerű masszán, és mindenkitől elnézést, és sűrű bocsánatkérések közepette végre megérkezem a terem központi részéhez. A kitett nagyobb kartonparaván, mely a hosszú asztal háta mögött van még a segítségemre is van, mert nagyon kényelmes megfigyelő, és egyben búvóhely is, arra az esetre, ha a dolgok nem úgy alakulnának, ahogy elterveztem.

Néhány fölöttébb kellemetlenkedő biztonságinak kinéző, marcona emberke máris érdeklődőn odalép mellém, és kíváncsian szemügyre vesz. Egyetlen szó sem hagyja el az ajkukat. Úgy tűnik arra várakoznak, hogy véget érjen a felolvasás, vagy az adott menetrend szerinti program, hogy utána máris galléron ragadhassanak, és azonnal kidobhassanak akár erőszak alkalmazásával is a nyílt utcára.

Folyamatosan figyelem őket, majd, amikor az egyik, másik félrenéz óvatosan kiveszem a táskámból naplószerű verseim gyűjteményét és az esélytelenek abszolút nyugalmával máris az egyik fiatal, és roppant tehetséges művésznő asztalára helyezem, amit érdekes módon azonnal a kezébe vesz, hálásan mosolyog rám, mintha azonnal felismert volna ismeretlenül is, majd amikor végzett a felolvasással az előtte lévő művész ő zokszó nélkül magához ragadja a mikrofont, és olvasni kezdi egy versemet, ami éppen megragadta azonnal figyelmét.

A tömeg ünnepélyes csöndességbe burkolózik, és érezhetően annyira kíváncsi, izgatott a hallható új vers olvasatán, hogy amikor véget a színésznő felolvasása mintha egyszerre tapsolna a művésznek, és ugyanakkor kicsit talán nekem is.

Nem tudom abban a pillanatban eldönteni, hogy menjek-e vagy maradjak? Az élet hétköznapi döntéseit szinte mindig felülírják az átmeneti, megkomponált érzelmi hullámvölgyek, vagy kényszerek. „Egyelőre kivárok!” – mondom magamnak, amíg elül a taps. Az ismerős irodalmárhölgy – aki néhány órával ezelőtt olyan szívet melengető bizalmassággal, é közvetlenséggel megnyitotta az estét -, most azonnal kapva kap az alkalmon, és szinte lázálomszerű rohanással máris az asztalnál terem, mintha időközben valamit elfelejtett volna. Odasiet a fiatal színésznő asztalához, és máris felragadja egyik bíborkötéses határidőnaplómat telis-tele aktuális, kortárs versekkel, és olyan csendben olvasni kezdi. Még akkor sem tudom, hogy illő lenne menni, vagy maradni?

Jó tizenöt-húsz perc is eltelik, mire az irodalmárhölgy felnéz a kis naplóból. Barnás, fekete szemein könnycseppek remegnek, cikáznak, odalép hozzám szó nélkül megszorítja szőrös, mancsos kezeimet, akárha egy grizzly medvével szorítana kezet, majd alig hallhatóan a fülembe suttogja, hogy jó volna, ha megbeszélhetnénk egy közös időpontot, hogy a szövegeimmel kapcsolatban elbeszélgethessünk egymással.

„Na végre! Mi tartott ilyen sokáig?” – kérdezem magamtól. mikor már a közösségi oldalon is megpróbáltam a kapcsolattartás minden fordulatos, furmányos lehetőségét, és kulisszatitkát, mégsem állt velem szóba senki, még az ú.n. kortárs irodalmi nagyságok, totusz faktuszok sem. És most végre itt az elsöprő alkalom.

A fiatal művésznő felemelkedik ülőhelyéről, amikor megpróbálok lopakodva, és – látszólag -, észrevétlen távozni a helységből, és máris hevesen tapsolni kezd. Kis hattyúkezeit szájába illesztve valóságos füttykoncertet rögtönöz. Mire a többi művész, és kultúrember felneszel addigra én már kilépek a borzongató, öreges, téli éjszakába; sebezhető szívemet átjárja valami mélységes hála, és ujjongó megelégedettség, és mire sikeresen felkecmergek a százötven négyes buszra, hogy megkezdjem utamat hazafelé mintha egy tökéletesen elégedett ember volnék, akinek nincs mért szégyenkeznie az élet hétköznapi csodáival szemben.