EGY NAP MARGÓJÁRA

„Ma! – motyogta magában a fiatalember. Ma legkésőbb délután, mert aztán az éjszaka kapui gyorsan, és könyörtelen bezáródnak!” Kora hajnal volt még, mikor megmagyarázhatatlan, és egyszersmind ünnepélyes áhítat töltötte el a szívét. Sárga villamosok csilingeltek meglehetősen türelmetlenül, és agresszíven, miközben megpróbált átkelni a – látszólag -, agyonzsúfolt tömegközlekedési dugóban a város egyik feléről a másikra. Mert mennyire megváltozik egy-egy városrész, és a benne élő emberek kisebb társadalmi csoportja. Ezt csupán csak akkor szokta, és érthette meg, mikor reggelente útra kelt, hogy beérhessen még éppen időben a munkahelyére, hiszen utált elkésni, és másoknál sem különösebben kedvelte, ha lekéstek ilyen-olyan indokokkal egy-két fontos találkozót.

Ma lesz a végzetszerű napja, hogy ha törik, ha szakad, de végre elmegy arra a kissé gyerekesen naiv, és csupán a nagyközönségnek szóló bemutatóra, melyben végre megnyitják a régi színház – eddig nagyközönség előtt is -, szándékosan elzárt részét, mert milliós összegekért felújításra került egy már szinte ősidők óta álló, lakatlan épületrész. És akkor talán találkozhat egyik kedvenc ismerősével, aki a héten még úgy nyilatkozott, hogy mindenképpen találkozni fognak, hogy megőrizhessék, és egyúttal fel is újíthassák legrégebbi, közös barátságukat. Megpróbálta magában elnyomni, és legyűrni a kétségbeesett nyughatatlanságot, mint amikor az ember egy hosszú, és viszontagságos tengeri, kalandos utazásra indul, de még erősen kétséges, hogy az úszó hajó egyáltalán megérkezik-e az adott kikötőbe, vagy nem süllyed-e el útközben.

Anna meglehetősen bánatos, és szomorú volt amikor megbeszélték ezt a találkozót. Átható, léleklátó, nagy mogyoró szemeiben titkon ott lappangott valami meg-nem-értett gyerekes szomorúság, mintha egy hercegnő lett volna, akinek szándékosan eltörték műanyag játékbabáját, és most a világ összes jókívánsága, és babusgatása sem volna elég, hogy helyrehozza a helyrehozhatatlan károkat, és lelki sérüléseket.

A fiatalember jól tudta – mert időközben könyörületből megsúgták neki -, hogy Annának már volt egy-két komolyabb kapcsolata, és néhány állítólag néhány héttel ezelőtt mondta le az esküvőt, és visszaküldte a fehéraranyból készült, értékes jegygyűrűt. „Tehát akkor minden igaz, amit eddig mondtak, vagy említettek neki!” – gondolta. Önmagát is meglepte mennyire makacs, birtokló, kicsinyes kapzsiság kerítette hatalmába, amikor csak hamvas, szomorkás, és mégis mennyország-pillantású arcára gondolt. Miért van az, hogy minden embernek majd megszakad a szíve, ha nem lehet az övé szíve választottja? Egyáltalán miként, és hogyan döntik el a hölgyek, hogy szívük szava szerint, és nem pusztán csak anyagi megfontolások árán döntöttek?! S bár Anna csupán csak tétován, célozgatva utalt rá, hogy nagyon fontos a közös barátságuk egyetlen szóval sem említette, hogy ezt a fiatalember nyugodtan veheti komoly párkapcsolatnak. Akkor meg mire volt jó az egész?

– Figyelj csak kedves barátom! Ne törődj te semmivel! Ha megakarsz csókolni, mint egy szerelmes férfi, akkor nyugodtan tedd meg gyöngéden, vagy heves érzelmektől elragadottan! Ha szerenádot szeretnél adni, vagy versekkel udvarolni ne teketóriázz sokat, mert kifutsz az értékes idődből, és az életünkből csupán csak egy adatott! – válaszolta, amikor egy-egy alkalommal hihetetlen nagy lelki erőfeszítések árán végre elé mert állni, hogy bevallja méltón eltitkolt vágyait. S ha valaki, hát akkor Anna mindenképp megtartotta a szavát. Még jól emlékezett arra a kisebbfajta fogadásra, melyet gimnazista barátnőivel a jó poén kedvéért elkövetett. Gyönyörűséges méz-szőke haját fiúsra vágatta, és ha ez nem lett volna elég, akkor még be is festette püspöklilára, mellyel jócskán megbotránkoztatta az őskonzervatizmust hirdető igazgatónőt. Egyéb tanárokról már nem is beszélve, akik sehogyan sem tudták mire vélni Anna váratlan fordulatot vett, kicsit őrültnek elkönyvelt viselkedését, és határozottan javasolták, hogy az akkor még csupán tizenhét éves lány sürgősen beszéljen egy klinikai szakpszichológussal.

A több mint tíz egynehány éves, csikorgató émelygés és iszonytatóan kellemetlen hasgörcs most fokozatosan engedni kezdett, hogy annyi év után a hölgy nem adott kosarat neki, bár valójában meggyőződésévé vált, hogy talán nem is ismerhették még egymást eléggé.

A fiatalember leszállt a buszról, és vagy tíz, hosszú, és nehéz métert sétált mire feltűnt a munkahelyének komor, és szigorú épülete. Sehol egy barokk, vagy klasszicista építészeti vonás, hogy egy kicsit csinos, és stílusos lenne a lepusztult épület, ahova örömmel járnának be dolgozni, és talán a többi kollegájával együttműködni is. Sokszor érezte magát kiszolgáltatottnak, és egy olyan eltévedt utazónak, aki bárhogyan is próbál ragaszkodni az emberi kommunikáció bevált eszközeihez, és bárhogyan is hadonászik, vagy hevesen gesztikulál a kezével a többi ember vagy ügyet sem vet rá, vagy szándékosan megnehezítik mindennapjait.

– Jó napot kedves Benedek! Hát maga meg? Hogy néz ki?! – lepődött meg a recepción ügyelő afféle biztonsági őr, aki már akkor ott ücsörgött, amikor a fiatalember oda került.

– Jó reggelt! Nem keresett esetleg… valaki? – kérdezte fél szemmel mindvégig sakkban tartva a lustálkodó őrt, míg a másik szeme folyton a menekülési útvonalakon törte a fejét.

– Talán kellett volna? – vetette oda hányavetin a másik, akit láthatólag halálos izgalommal foglalt le a focimérkőzés ismétlése a kis tévében.

– Akkor? Tehát? Senki sem keresett! – szögezte le ezúttal hangosan is, mert szerette, ha precizitása megerősítést nyer. – További kellemes napot! – máris sietett tovább, mert nem tagadhatta, de léteztek olyan formátumú, robosztus emberek, akikkel nem szívesen akadt volna össze egy kihalt utcasarkon.

Ahogy végigment a szürke padlószőnyeges folyosón a falakon díszes portréfotók hirdették, hogy minden alkalmazott meg lesz becsülve, amennyiben eléri a vállalat által szinte teljesíthetetlenségig felvitt legalább kétszáz százalékos teljesítményi pontkvótát, ami még egy Sztahanovista ember számára is meglehetősen kimerítőnek, vagy soknak bizonyult volna. „Talán így adjuk fel saját álmainkat?” – töprengett mélyen lehajtott fejjel, mert nem szívesen állt szóba már senkivel, nehogy megsérthesse bárki is személyes, dacos, és távolságtartó személyiségét.

A folyosó egy éles kanyarral máris átfordult egy másik keresztfolyosóba, ahol máris az irodák fogadták az embert. Mi tagadás nem tiltakozott, és nem emelt panaszt amiatt, hogy már több mint tizenöt éve volt az adott cég munkatársa, és még mindig a lépcsőház melletti kis patkánylyukszerű, levegőtlen helységet kellett használnia. Viszont, ha eljött a karácsonyi jutalomosztás, és a panaszok benyújtásának általános ideje a felső szintű vezetők mindannyian azt nyilatkozták, hogy mérhetetlenül nagyra értékelik fantasztikusan elvégzett, és mindig óramű pontossági munkáját, és nem kell sokat várnia egy-két éven belül majd kinevezik egy másik, ezúttal hatékonyabb, és ütőképesebb pozícióba, ahol nem csupán keresni lehet igen-igen szépen, de bőségesen elegendő akár délelőtt tizenegy órára is munkába jönni.

Érezte, hogy sohasem kaphatja meg a felkínált állást, mert a szellemisége, és szinte egyedi, utánozhatatlan fizimiskája miatt egyetlen, valamirevaló öltönyös üzletember, vagy főigazgató sem venné őt komolyan, de ez az utóbbi időben már a legkevésbé sem zavarta, legfeljebb csupán ímmel-ámmal bukott ki egy-két káromkodás, de az is csak a vécében -, szájából.

Hamarabb eljött a délutáni találkozás időpontja, mint gondolta. Jó lett volna venni valahol egy csokor tulipánt, vagy valami szebb, és igényesebb virágcsokrot, mert ezt úgy illik. Bár valahol azt hallotta, hogy a mostani modern, és extravagáns hölgyek már korántsem adnak semmilyen udvarias előzékenységre, vagy romantikus formaságra, mint elődeik. Ám ők mindketten a nyolcvanas évek hajnalán születtek.

– Szervusz Benedek! – intett a fiatal, elragadó hölgy, aki megint csak fiúsan viselte a haját, mégis hihetetlenül stílusosan és csinosan, hogy az ember azonnal szeretett volna beleszeretni.

– Szia Anna! Istenem… - elakadt minden szava. Egyszerűen nem találok szavakat.

A hölgy kicsit bájos gonoszsággal elmosolyodott, mint aki már jó előre tudta, hogy régi barátja valami hasonlót fog mondani. – Ugye azt szeretted volna mondani, hogy lélegzetelállítóan festek?!

Benedek gondolkodott kicsit, majd úgy látszott rajta, mintha valóban nagy, és mindent eldöntő, tettre kész lélektani drámaiság tükröződne arcán. A hölgy azonnal megsejtette ezt, és mivel a legrégebbi barátja volt, hiszen gyerekkoruk óta jóformán együtt, egyszerre gyerekeskedtek gyöngéden belé karolt, és leültette egy szabad székre.

– Nyugi nagyfiú! Nagy levegő! Beszív, és kifúj! Csak nyugodtan életem! Ráérünk! Nem rohanunk sehova! – bátorította, biztatta, ösztönözte, mert gyerekkorunkban is hajlamos volt egy-egy feladat, vagy komolyabb próbatétel előtt meghátrálni, és elbizonytalanodni.

Néhány perc múlva aztán kibukott belőle:

– …Ne haragudj rám… tudod ez csak úgy megtörténik! Hiába! Ez van! – annyira gyerekes szomorúság lappangott egész pufók, de imádni való emberségében, hogy az ember – ha nem vigyázott -, azonnal megkedvelte, és megszerette.

– Nem baj! Szeretem az olyan pasikat, akik nem szégyellik, ha mondjuk sírniuk kell, vagy meghatódnak egy-egy érzelmesebb pillanatban! De most aztán mindent részletesen meg kell beszélnünk!

Benedek halkan, méltóságteljesen bólintott, mert elég volt csupán egy ellopott pillantást vetnie erre az igazán extravagáns, kivételes, és látszólag csupa energia angyali hölgyre, hogy menten elveszíthesse józan mérlegelési képességét, és menten belehabarodjék.

– Hu! Akkor kezdem én! Addig úgy is van időd egy kicsit összeszedned magad! Tudod velem nagyon sok minden történt az elmúlt években. Volt egy vonzó, és túlságosan is jóképű pasim, akit rajongásig szerettem, és szerettem volna már családot alapítani, de alig egy-két év múlva hamar kiderült, hogy a fickónak egyszerűen nem én kellek csupán csak lehengerlő férfiassága vezeti.

– Oh! – döbbent meg Benedek. – Nagyon sajnálom!

– Igen, drágám! De ezen már régen túlestem! Nem volt könnyű, de megtörtént! Később is ismerkedtem férfiakkal, mert nem fogadtam szűzies fogadalmat, de valahogy úgy vettem észre, hogy annyit változott a világ, hogy mintha azok az emberi értékek, melyekhez még anno a szüleink is ragaszkodtak, és amiben nekünk volt szerencsék felnőni, mintha totálisan is kivesztek volna ebből a korszakból. Aztán nem tudom mi történt egyszer csak fogtam magam; repülőre ültem, és meg sem álltam Baliig, és beutaztam egész Ausztráliát, és Óceániát! Tudod nagy szükségem volt, hogy a magam ura legyek, és hogy senki se korlátozzon abban, hogy újra megtalálhassam magamat! Aztán hazajöttem, és megint azt vettem észre, hogy újra egy kíméletlen nyereségvágyú taposómalom rabszolgája vagyok! Biztosan neked is hasonló tapasztalatid voltak, ugye?!

Benedek úgy érezte gondolkodó agya, reflexszerű ösztönei szinte valósággal máris eltompultak. Képtelen volt reálisan, és tisztán gondolkodni, ha csak erre a sugárzó hölgyre nézett. Szíve egyre hevesebben kezdett kalapálni, és bárhogyan is szerette volna ennek az érzelmi törvénynek tudta, nem szabad ellen állnia. – Igen, minden bizonnyal! Tudod én még most is emlékszem a gimiben, hogy mennyire makacs, és akaratos, de egyszersmind talpraesett is tudtál lenni, aki mindig elérte azt, amit akart, és senkinek sem engedte meg, hogy lenyomják!

A hölgy most elragadóan elmosolyodott, amint igyekezett a múlt szálait újra felvenni, hogy emlékei között szabadon kutathasson. – Igen… hát persze! Arra gondolsz, amikor levágattam a hajamat, és befestettem lilára? Oh! Hát az tényleg nagyon muris volt! Azt hiszem kaptam is érte egy szelíd osztályfőnöki figyelmeztetést az ellenőrzőmbe!

– Én azt szerettem volna, hogy őszinte, és igaz barátságokat kössek, és bárhogyan is igyekeztem a későbbi éltetem során ez valami miatt… egyszerűn nem sikerült… - Benedek hangja szomorkássá, meggyötörtté vált. A hölgy is érezte ezt, mert elkomolyodott arckifejezése.

– Nem tudom, hogy hol hallhattam, de egyszer egy bölcs ember azt mondta, hogy ami már megtörtént egyszer az a múltunk szerves része, amit mindig szem előtt szükséges tartani, hogy okuljunk, és tanuljunk belőle, és a jelenre koncentrálva próbáljuk megfejteni a jövőt! Te hogy tervezed a jövődet? – megfogta a remegő mackós, szőrös kezet; érezte a hideg, és hűsítő verejtéket, mely most kellemes érzéseket ébresztett szívében.

– Az igazság az, hogy jó volna egy olyan állás, ahonnét biztosan nyugdíjba mehetne az ember! Hogy ne az legyen, hogy egész álló héten át a nap tizennégy órájában az ember folyton csak robotol, és annyi pénzt se tud összegyűjteni, hogy elmehessen nyaralni, mert állandóan vagy a számlák, vagy az egyéb kiadások! Egyre inkább azt veszem észre, hogy érdemi kapcsolatok nélkül egyre kilátástalanabb, és nehezebb boldogulni a kisembereknek!

A hölgy elgondolkozott a halottakon, és mélyen magába nézett. Nem tudta eldönteni, hogyha most elmondja régi barátjának, hogy ő is olyan protekciós kapcsolatokra tett szert, amit nyereségesen feltudott használni munkája során akkor – meglehet -, hogy barátjának az lesz a véleménye, hogy ő sem különb mint az összes többi kiváltságos ember!

– Tökéletesen megértem, hogy mire gondolsz! Biztosan rossz lehetett! Úgy láttam a Facebook oldaladon, hogy azért írtál egy-két könyvet! Tiszteletpéldányt lehet igényelni, vagy meg kell kérni az adott kiadót, hogy küldjön egyet? – kérdése egyszerre volt kibillentő, de kellemes meglepetés.

– Hát nagyon köszönöm! Ez tényleg nagyon jólesik! Tudod ez úgy van, hogy a szerzői könyvkiadásban még a tiszteletpéldányokat is az adott szerzőnek kell kifizetnie! – nehezen állt rá a lelkiismerete, de Benedek már több mint tizenhárom éve volt munkanélküli, aki alkalmilag végzett munkákat.

– Figyelj csak! Nem várom el, hogy te fizesd ki! Adok amennyi kell, és te megveszed! Így megfelel?! – hangjának kellemes, megértő dallamossága olyasféle érzés volt, mintha egy angyal folyamatosan babusgatná, simogatná egész lelkét. Néha a szavak nélküli gesztusok sokszorosítottan számítanak, és felértékelődnek.

– Ez… tényleg nagyszerű lenne!

– Akkor ezt megbeszéltük! Figyelj csak! Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz, de van most barátnőd?

– Nem… - Benedek, ha lett volna valamije valószínűleg eltitkolta volna, mert éppen elég olyan incidenst, és csetepatét látott életében, ahol mind a két ex barátnő szabályosan egymásnak ugrott, mint a mérgeskedő anyatigrisek csakhogy kiszakíthassanak egy darabot az adott áruló férfi mellkasából.

– Tényleg? De őszintén?! – Anna ebben a pillanatban mintha megint visszaváltozott volna azzá a cserfes, pajkos kislánnyá, aki annak idején a homokozóban segített homokvárat építeni, és aki majdnem elüldözte a többi gyereket csak azért, hogy minden percét Benedekkel tölthesse.

– Igen… esküszöm! – kisfiús hangja mindig elérte, hogy megnyugodjon, mert bármikor bele lehetett kapaszkodni, és hagyni lehetett, hogy a bonyolult, és sokszor bizonytalan dolgok is megtörténhessenek, ugyanakkor új értelmet nyerhessenek!