Új Novella




KESERŰ GALIBA

 

 

 

Leginkább egy kivégzőosztaghoz tudta volna hasonlítani azt, amikor őt, és még négy-öt másik osztálytársát az osztályfőnök szabályosan kiállíttatta vigyázzban az ürességtől kongó tantestületi szobában, közel az igazgatói irodákhoz, és mint egy bíró, ítéletvégrehajtó, vagy éppen inkvizíciós papnő tiszta, megfellebbezhetetlen igazságot követelve valósággal máris nekik támadt.

–Na, ti gazemberek! Hadd halljam! Melyik okostojás ötlete volt ez a kis balhé?! – vékony szemüvege akkor jött éppen divatba, hiszen kissé hiú, és arrogáns természetéből eredet, hogy nem igazán kedveli a kontaktlencsét, hiszen az menten megzavarhatná a tisztán látása összefüggéseit, ezért szemüvegben járt, mert pontosan tudta, hogy az visszaad valamicskét rothadófélben lévő, velejéig ellenszenves és kiállhatatlan személyiségéből.

A négy fiú osztálytárs hallgatott mint a sír. Legalább is addig, míg az egyik spiclis téglának, aki a saját anyát is bármikor beárulta volna nem támadt egy mentőötlete, amivel megmenthetné az egyik fő bandavezér életét. A szánalmas, kis girnyó önmagában már arról álmodozott, hogy mekkora jutalom ütheti majd a markát, ha kicsinyes, alattomos, és gonosz vezére életét megmentheti. Talán kinevezheti helyettesének, és akár még az is könnyen megeshet, hogy majd kedvére garázdálkodhat, és leckéztetheti meg a kisebbeket, vagy akit csak szánalmas életében akar. Most egy fokkal hangosabban kezdett válaszolni.

– Piri néni! A Tihamér volt az! Ő ásta ki azt a szar gödröt, és ezért tudott a Gábor megpattanni! – most annyira büszke volt magára, hogy valósággal dagadt a melle az elrettentő, fennhéjázó büszkeségtől. A többi fiú csoporttárs – mivel egyik sem akarta még jobban elvágni maga alatt a fát -, még hevesen helyeselt is, és mindenben igazat adott a girnyónak.

– Hát ezt nagyon nehezen tudom elhinni Áramkám! – válaszolta az osztályfőnök keresztbe tett karokkal, éles hiúzszemeivel, és szinte vicsorítva fogait, mert mindenáron bűnöst, vagy bűnbakot akart, akit majd kedvére móresre taníthat. – Még valaki, aki megerősítené, hogy mi is történt valójában?! – fordult oda a többi jómadárhoz, aki lapítottak saját biztonságuk érdekében.

A tantestületi szobában szinte kongott a csend. Nem is lehetett ezen csodálkozni, hiszen a legtöbb pedagógusnak már réges régen órája volt valamelyik osztályteremben, vagy ügyes-bajos dolgaikat intézték, és látszólag eszük ágában sem volt az öt főbűnössel vesződni. Erre a feladatra Piri néni mindig megfelelt.

– Hát most mihez is kezdjek veletek?! Ha csupán Ádámot büntetem meg, akkor egész biztos, hogy megússza a fő felbujtó! Ha viszont szegény Tihamért akkor nem lennék túlságosan igazságos! Ti mit javasoltok?! – ravasz, hamiskás mosolya elrettentőn ide-oda pásztázott, kutatott a bűnösök között, míg valaki el nem kottyintja magát, és ezzel máris horogra nem akad.

– Tessék megbüntetni a Zoltánt! – bökte ki az egyik iker, aki általában mindig arra az oldalra állt, ahonnét hasznot, vagy apróságot remélt nyomorult élete megtartása fejében.

– Úgy gondolom, hogy téged még nem kérdeztelek Bálintkám! Ugye?! – csattant a hangja akár az ostor, miközben tett egy pár lépést a teremben, hogy segítsen jobban kitisztítani gondolatait.

– Úgy gondolom ti mindannyian bűnösök vagytok! Még szegény Tihamér is, mert gödröt ásott nektek azért, hogy kiszökhessetek tanítási idő alatt az iskola területéről.

A négy bűnösnek csak most jött meg igazán a hangja, hogy érezték őket is bármikor utolérheti önző végzetük. Hirtelen olyan hangvihart zúdítottak a megszeppent osztályfőnökre, hogy Piri néninek eltartott jó tíz percig, mire felfogta a történteket, és sikerült fegyelmet parancsolnia diákjaira.

– Jaj, Piri néni! Mindent a Gábor, és a Zoli talált ki! Mi csak velük mentünk, mert azt hittük, akkor nem lesz semmi baj!

– Igen! Mindenről az a meztelencsiga kis nyápic Laci tehet, aki mindenkit beárult! Most nem volna semmi baj, ha megtanulta volna tartani a száját!

S míg jó tíz percig mindenki mindenkire mutogatott, és kígyót-békát ordibált látszólag tökéletesen határozott, és megbízható magabiztossággal Tihamér csöndesen lehorgasztotta a fejét, maga elé meredt, és úgy tűnt kis pufók arcával egy másik távolabbi dimenzióban jár.

– Neked mi a véleményed Tihamér? – kérdezte kicsit megértőbben, a kedvesség olcsó látszatát erőltetve a tanár.

A kövérkés diák először meg sem akarta hallani osztályfőnöke mindig károgó, mindig idegesítő, és ellenszenves hangját, mert annyira az álmok világába menekült a valóság elől, hogy sokszor könnyebb volt így túlélni a mindennapok keserédes pokolra szállásait.

– Tihamér! Halló! Hozzád beszélek! – integetett nagy kezével Piri néni, mely kéz még a pofonoktól sem riadt vissza bárhogyan is tiltotta ezt az iskolai gyermekvédelmi szabályzat.

– Bocsánatot kérek… - rebegte, amikor visszatért álmai országából. – Én… nem akartam semmi rosszat… - sablonos, egykedvű válaszai most úgy hangoztak, mint valami önként vállalt, beismerő vallomás, melyet egy korrupt bíró akart szándékosan kicsikarni.

– Tehát akkor ez azt jelenti, hogy te nem csak a gödröt ástad ki Tihamér?! – döbbent meg egy pillanatra a tanár, mert mintha titkos szikra gyúlt volna agyában, mely felszólította, hogy legyen szemfülesebb, és ne hagyja, hogy bármilyen külső tény akárcsak egy hangyányit is befolyásolhassa.

– Nem így történt! – fátyolos hangja tétován, félszegen csengett, mégis tiszta érthetőségről árulkodott.

– Te szemét kis tetű! Ezért órák után még kapsz! – Ádám ki nem állhatta a tohonya hájpacnit, aki még a saját árnyékától is bármikor megijedt, és egyebet sem tudott, csak jajveszékelni mint egy öreglány, és mindenen sírva fakadni!

– Ádámkám! Fékezd magad, mert nemsokára rád is sor kerül! – intette le szigorúan a tanár a feldühödött diákot.

– Akkor is Piri néni! Ez nem igazság! Ez a kis idióta mindent megúszik, és sohase vonják felelősségre! Pedig ő ásta a gödröt!

– Mit mondtam neked az imént Ádámka? Azt hogy fejezd be! De ha már szóba került a gödör, Tihamérnek mit ígértetek? – szólt a többi lapító fiúhoz.

– Hát… tetszik tudni az úgy volt… a Gábor és a Zoltán fejenként egy nagy tábla csokival hitegették és a Tihamér azonnal belement a balhéba! – már megint az iker Bálint volt az, aki mindent bevallott, mert abban reménykedett, hogy talán vele mégiscsak elnézőbb lesz majd az osztályfőnök, elvégre mindent segítőkészen bevallott!

– Hát… ez aztán szép! Egyszerűen nem is találok szavakat erre a ti kis…  ördögi bűncselekményetekre! Igazság szerint akár a rendőrséget is nyugodtan hívhatnám! Mindannyiótokra ráférne egy kis szigorított őrizet! No de! Hadd halljam csak! Még mit ígért nektek Szalma Gábor? Regéljetek báránykáim, mert közel az ítélet! – fenyegetett meg mindenkit szúrós, szigorú zöld szemeivel.

Ennek megint kevés haszna volt, hiszen újfent éktelen ricsaj, és hangzavar kezdődött. Mivel itt már komolyabb dolgok forogtak kockán, így mind a négy osztálytárs – Tihamért kivéve -, saját magát próbálta mentegetni, és természetesen olyan tündérmesét talált ki, melyben elsősorban saját magukat tették meg áldozatoknak, míg mindenki más a bűnös kategóriába volt sorolandó.

– Áj! Áj! Csöndet de rögtön! – intett le mindenkit a pedagógus. –Látom, hogy itt mindenki csakis a saját bőrét mentegeti kivétel szegény Tihamért! Akkor az lesz a felállás, miután senki sem hajlandó elmondani a történteket, hogy mindenkit megbüntetek! – erre a zaj olyan halotti csöndbe ment át, mintha éppen valami szörnyű sorstragédia történt volna.

–Látjátok! Ha máris komoly a tét nincs az az ember, aki ne maradna csöndben, hogy megtalálhassa a kiutat egy-egy reménytelennek bélyegzett helyzetből. Mivel nem tudom, hogy kik lehettek az eredeti felbujtók – bár sejtéseim azért nekem is vannak -, ezért a főkolomposoknak osztályfőnöki figyelmeztetést adok, és természetesen mindenkinek a szüleit elvárom kötelezően a szülői értekezletre, továbbá mivel Tihamér sajnos kiásta azt a gödröt, azt sürgősen be kell temetnie, és őt is sajnos meg kell büntetnem! Kérdésetek van-e?! – nézett végig minden bűnös lelkűn.

– …Piri néni? És ha megmondjuk, hogy még ki volt benne, akkor nem tetszik megbüntetni bennünket?! – ezt már Laci kérdezte, akinek semmi kedve sem volt még egy osztályfőnöki figyelmeztetéssel haza állítania, hiszen különben szigor-kemény apja egyébként is szíjat hasított volna véznácska hátából.

– Hát… kedves Laci! Attól tartok az sem lenne elég, hogy benneteket kihúzzon a csávából! De ha mondasz egy pár nevet azt nagyon megköszönném! – villantotta rá ellentmondást nem tűrő villogó szemeit.

Laci valójában csakis saját életét szerette volna fölmenteni, és bármennyire is szeretett volna a tégla szerepében tetszelegni nem kockáztathatta meg, hogy jócskán megverjék hetedik óra után a nagyok akárcsak szegény, szerencsétlen, és elvesztett Tihamért.

– Nos? Van-e még valami óhaj, sóhaj?! – nézett most mindannyiukra írósztala mögül, ahova időközben járkálásából helyet fogalt.

A bűnös társaságon úrrá lett a dermedt némaság. Inkább visszafojtották gyűlöletüket, kölcsönös egymás iránti ellenszenvüket, mely az általános büntetés hatására időközben lelkük mélyén mindenkiben felszínre bukkant.

Piri néni mindegyik fiúnak kinyitotta gusztustalan felhő-kék színű ellenőrzőkönyvét és szépen ívelt betűkkel beírta a figyelmeztetőt, majd egyenként útjukra bocsátotta őket. Egyedül Tihamér maradt még egy ideig tétován a nagy téglalap méretű szobában.

– Most mihez kezdjek veled te szerencsétlen?! Édesanyád folyamatosan a fülemet rágja, hogy legyek előzékeny és megértő veled, és te akkor egy ostoba gödröt ásol! Valld be őszintén! Ugye csak azért tetted, mert nagyon szerettél volna barátokat, igaz?! – olyan komoly, mégis szomorkás tekintettel nézett farkasszemet diákjával, hogy Tihamér smaragdzöld szemeiből máris eleredtek a könnyek, hogy aztán bőven termő krokodilcseppekként végig guruljanak összegyűrődött, meggyötört arcán.

– Eszedbe se jusson pityeregni! Azonnal fújd ki az orrod! Micsoda dolog, hogy egy fiú sír, akár egy kislány?! – már megint oltári nagyot csattant a hangja. Serénykedve körmölni kezdett. – Tessék, vedd el! – nyújtotta ellenőrzőkönyvét a félős diáknak. –A szüleiddel mindenképpen szeretnék beszélni a héten! Légy szíves mind meg nekik, hogy hívatom őket! Most elmehetsz, és gondolkozz el a történteken!

Tihamér mindent úgy tett, ahogy azt Piri néni elvárta, és kisétált sürgetően a tantestületi szoba ajtaján, ahol már az idegeskedő, és szemlátomást bosszúszomjas bandatagok ostromgyűrűjében találta magát, akik eddig se bántak vele kesztyűs kezekkel.

– Te kis szemétláda rohadék! – repült az egyik gyomros egyenesen Tihamér pufók hasába, amitől máris előre görnyedt, és hirtelen levegőt sem kapott. – Mit képzeltél te, hogy majd mi elvisszük a balhét helyetted mi?! Te kis idióta, melasz görény! – még egy hatalmas ütést mért az egyik bandatag Tihamér arcába, amitől vérezni kezdett telt ajka. Mintha csak egy jogos megtorlás szereplői volnának a többi fiúnak is megjött a bátorsága, hogy jogosnak mondott elégtételt egyen azért, hogy figyelmeztetőt kapott. A kövön fetrengő, magzati pózba összekuporodott, szerencsétlenül járt Tihamért rugdosni kezdték ahol csak érték. Bőséges tizenöt percbe is beletelt mire megszólalt a jelzőcsengő, ami azt jelezte az aljas, kis gonosztevők számára, hogy ideje abbahagyni.

– Te kis tetű! Jól jegyezd meg! Ha továbbra is eljár a pofád kinyírunk! Megértetted?! – azzal az egyik főkolompos még egyszer minden erejét összeszedve kiadósan gyomorszájon rúgta, aztán fogták magukat és mind a négyen azonnal elrohantak. Tihamérnak minden lélekjelenlétére, és töredék erejére szüksége volt, hogy lábra tudjon állni. Úgy érezte, mintha tüdejét szabályosan átdöfték volna valamilyen éles tárggyal. Lehet, hogy eltörött pár bordája, de most csak könnyeit volt képes pokoli fájdalmai között potyogtatni. Az egyik iskolatitkárnő éppen arra ment, és meglátta a földön fetrengő, védtelen, és ártatlan diákot.

– Tihamérkám! Hát veled meg mi történt?! – rohant azonnal oda hozzá. – Neked vérzik a szád is! Jesszusom! Ki tette ezt veled?! Gyere segítek felállni! – azzal óvatosan hóna alá nyúlt, és megpróbálta felsegíteni. Tihamér jól hallhatóan sípolva szedte a levegőt! „Talán belső sérülései is lehetnek!” – gondolta a titkárnő, majd azonnal bekísérte az igazgatói irodába, ahol néhány pedagógus, és maga az igazgatónő is éppen csoportos értekezletet tartott, és szemlátomást mindenkit teljesen meglepett a porul járt Tihamér esete.

– Már megint megverték! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, mintha egy bírósági ítélet volna az igazgató. – Miért nem véted meg magadat?! Muszáj volna valami önvédelmi tanfolyamra járnod Tihamér, hogy ilyesmi többet ne fordulhasson elő!

A legtöbb tanár helyeslően bólogatott, vagy hümmögött persze attól függően, hogy aznap éppen kinek milyen kedve is volt. Az igazgató elkérte Tihamér ellenőrző könyvét és belefirkantott valamit. –Ezt feltétlenül mutasd meg a szüleidnek, és mondd meg, hogy sürgősen beszélni akarok velük! – Tihamérnek adtak egy pohár vizet, letörölték vérző ajkát hideg vizes borogatással, majd hazaengedték mit sem tudva eltört bordáiról.
Az édesanyja későn este ért haza, majd amikor tudomást szerzett róla, hogy egyetlen fiát megint megverték azonnal bevitte őt kocsijukkal a sürgősségi ügyeletre még éppen időben, mert a belső sérüléseket mindig a lehető legkomolyabban kell venni. Tihamért ezt követően alig-alig láthatták az iskola területén egykori osztálytársai. Azt rebesgették, hogy édesanyja átíratta egy másik tanintézménybe, ahol rendesen bántak vele, és talán igazi barátokat is képes volt szerezni. A négy bűnös bandatag pedig továbbra is kedvére garázdálkodhatott a némán ásító, beszédes falakon belül.