MAJDNEM TÖKÉLETES NAP

,,Milyen gyönyörű, fenséges idő van ma!” – gondolta a fiatal dívaszerű nő, amikor sportos mini Morris kocsijával lassított a belvárosi óriáskeréknél. Szinte már egészen aprócska gyermekkorától kezdve valami elmondhatatlan varázslatot, és csodálatot érzett akárhányszor csak figyelmes aprólékossággal, minden részletre kiterjedően szemügyre vette a hatalmas acélkereket, mely színes vázával, és égőivel minden kisgyerek álma lehetett hajdanán. Mégis talán akkor volt a legfantasztikusabb, amikor sötétedés, majd késő este felé hirtelen felkapcsolták rajta az összes színes, és sárgás égőt, amitől valóságos glóriás fényárban kezdett úszni, és körbe világította ragyogó, színpompásan gazdag fényeivel az egész teret.

Alig gondolkodott. Karcsú, határozott léptekkel megindult a régi állatkert irányába, és – mivel fogalma se volt -, hogy vajon árulnak-e hétköznap is jegyet, máris a jegypénztárt vette célba.

– Jó napot! Kéz csókolom! Kaphatnék egy jegyet egy személyre! – kérte széles, ragyogó bájmosollyal. Mióta a magánklinikán lézeres fogfehérítéssel szinte vadonatúj fogsort kapott mintha mosolya is sokkal frissebb, egészségesebb, és sugárzóbb lett volna.

– Háromezer hatszáz forint lesz! – válaszolta bárgyú unalmassággal a szemüveges jegypénztárosnő. Úgy festett mint akinek a szájában azonnal megalszik a tej minden egyes kiejtett szónál.

– Nagyon köszönöm! – tette el a biztonság kedvéért a jegyet. – Minden jót! Viszlát! – azzal tovább blattyogott.

Ahhoz képest, hogy hétköznap volt meglehetősen sokan jöttek el – talán kihasználva a kora tavaszias időt. Ahova csak pillantott mindenütt lézengő, fiatal házaspárokkal, anyukákkal, és apukákkal, vagy csupán fényképezőgépeiket unalmasan kattintó, kíváncsiskodni vágyó turistákat látott.

,,Nem baj! Csak az óriáskerék legyen egy napra szabad, mikor én is itt vagyok!” – kérlelte a titkos sorsot, melyről mindig is azt gondolta, hogy vezérli az életét.”

Amint megpillantotta gyerekkora kedvenc látványosságát hirtelen játékos, huncutkodó örömujjongásban tört ki, és bátran sikítozni, örülni kezdett. Már nagyon hiányzott neki egy kis gyerekkor, és a hozzátartozó kalandozás, amikor nem kell örökösen megjátszania sem az abszolút felnőttet, sem a mindenáron győzni akaró, gyilkos maximalistát.

Úgy érezte, mintha egy hatalmas világi erő szippantaná be, mely jótékonyan visszavisz a múltba, ami sokszor olyan jó lett volna újra és újra átélni.

A felújított óriáskerék olyan volt, akár Bábel tornya. Persze modernkori, monumentálisabb kiadásban. Egyre közelebb és közelebb lépett, és már a fantasztikus látvány is annyira lenyűgözte, hogy önkéntelenül is picit könnybe lábadt mind a két szeme. Az extravagáns, fecskefarkas smink szinte azonnal elmaszatolódott, de most ezt sem bánta különösebben, mert végre úgy érezhette magát, mint aki jótékonyan részesévé válik egy emlékezetes meglepetésnek, egy modern, megújuló utazásnak. Lelki utazásnak a csodák birodalmába.

Amint közelebb ért máris egy afféle biztonsági ember állta az útját. Nagydarab, mackós, tenyeres-talpas fickó.

– Jegyet! – követelte kissé ingerülten.

– Tessék parancsolni! – adta oda mosolyát villogtatva.

– Tovább! – utasította a fickó, amint időközben eltépte a jegyét a perforált részeknél.

Annyira tökéletesen indult a nap, hogy szinte el sem akarta hinni. A leereszkedő, vaskorláttal védett kis kelepceszerű doboz egyenesen oda érkezett, ahová a díva hölgy aprócska lábait tette. Néhány pillanatig mozdulatlanul állt, majd amikor egy kislány hirtelen mellette sírva fakadt, mert megijedt a váratlan helyzettől, úgy érezte muszáj megvigasztalnia, mert lehet, hogy a kislány gyerekkora is veszélybe kerülhet! Nem jó, ha az embernek túlságosan hamar fel kell nőnie!

– Hát szia! Hogy hívnak? – hajolt le hozzá, majd retiküljéből máris papírzsepit vett ki, hogy megtörölhesse vele a kislány erősen szipegő orrocskáját. – Nem lesz semmi baj! Ha akarod én nagyon szívesen felülök veled! Persze csak, ha anyukád is megengedi! – kérdése most már az anyukának is szólt, akit szemlátomást felvillanyozott az ötlet, mert kislányával képtelenség volt bírni – legalább is -, az elmúlt pár órában, míg a vidámparkban voltak.

– Megtenné? Hálásan köszönöm! – az édesanyán egyből érződött, hogy úgy megkönnyebbült, mint akinek az egész testéről mázsás ólomsúlyokat sikeredett szerencsésen leakasztani. 

– Ugyan! Igazán nincs mit kedves asszonyom! Nagyon szívesen! – kedvesen megfogta a kissé még mindig megijedt kislány kezecskéit, és máris beültette a nagy, acélketreces felvonóba, mely nemsokára majd az egekig fogja őket repíteni.

A kislány kedvenc plüssmackója ezúttal sem hagyta cserben választottját; türelmesen tűrte, hogy a kislány szorongó, verejtékező, kis ujjacskái között végre megnyugodjanak a feszült, és ideges érzelmek.

Az extravagáns, ifjú hölgy óvatosan kezébe vette a kislány kezét. Még pár másodperc, és mindketten olyan közel lehetnek a felhők vattacukor szigeteihez, hogy akár még szabad kézzel is bármikor megérinthetik majd őket.

– Hogy érzed magad kincsem? – érdeklődött kedvesen. Talán mindig is szeretett volna magának egy saját gyereket, azonban – ki tudja miért? -, párkapcsolatai, és folyamatos maximalista elvárásai folytán egyetlen valamirevaló, rendes, megbízható férfi sem volt hajlandó mellette kitartani!

– Jól… - A vékonyra sikeredett, halovány, kisegérhanggal a kislány azt szerette volna – talán maga előtt is -, bebizonyítani, hogy igenis szembe mer nézni önző, makacskodó félelmeivel, még ha ezek a sokszor kellemetlen, és negatív érzelmek korántsem kellemesek.

– Ne félj semmitől! Én itt vagyok, és te vagy a legjobb barátnőm! – érezte, ha folyamatosan bátorítja, biztatja, és elhiteti vele, hogy megvédi minden bajtól, és ármánytól könnyen lehet, hogy a kislány is részrehajló lesz, és akár még össze is barátkozhatnak.

Ahogy egyre magasabbra emelkedtek a hófehér, acélkeretes fémketrecben a kislány egyik kezével görcsösen még mindig kedvenc maciját szorongatta, míg a másik kis kezeivel a fiatal nő kezeibe kapaszkodott, miközben mindvégig csukva volt barnás szeme, mert félt kinyitni.

A hölgy mintha önmaga is elfogadta és egyszersmind megértette volna azt a gyermekkori félelemérzetet, mely titokban talán az egészséges felnőttek szívében is ugyanúgy lappan, áskálódik, és dolgozik, akárcsak a gyerekek lelkében. Ahogy kíváncsian ránézett a kislány szőkés fejecséjére hirtelen jóleső, melengető anyai érzelmek kezdték birtokba keríteni egész személyiségét.

Vajon milyen szülő lenne, ha végre szülhetne szerelmének, vagy párjának gyereket? Vajon túlzásokba esne az elkényeztetés tekintetében? Elvégre, ha már a saját egyiptomi származású, hercegnős kiscicájának is nagy szemű eperszemeket vett, hogy azt rágcsálja kedvére. Most mégis, még sohasem érezte a felelősség, és a dédelgető védelem ilyen fokú, titkos kombinációját.

– Még egy pár pillanat kincsem! Itt vagyok végig melletted! Mindjárt felérünk a legtetejére! – s önmagában szinte máris valósággal úgy ujjongott, akár egy csalafinta, huncut kíváncsi gyerek!

Tényleg nem füllentett. Az acélketrec imitt-amott elkezdett himbálózni, valószínűleg az enyhén feltámadt, tavaszias szellő hatására, amitől csak még izgalmasabbá vált az egész helyzet, és nem sokkal később már az óriáskerék legtetején függtek az alattuk széles panorámát kínáló dzsungelszerűen nyüzsgő főváros fantasztikus látképével!

– Ha gondolod kinyithatod a szemedet kicsim! Itt vagyunk az ég tetején! – jelentette ki, és olyan kimondhatatlan büszkeséget, és szerelmes hangulatot érzett, amire már jó régóta nem volt példa. – Nézd csak meg! Ugye milyen páratlan, pompázatos látvány!

A kislány félszeg, félős mozdulatokkal kinyitotta kis szemecskéit, és óvatosan csupán a szeme sarkából máris szemrevételezte a körülöttük hangyaként, és bogarakként nyüzsgő autóforgalmat, és emberek milliónyinak látszó, aprócska kis porszempontját.

– Innen minden picinek látszik! – jegyezte meg, és mintha hangjában is egyszerre oldódni kezdene a szorongás, és a félelem.

– Ugye nem is olyan szörnyű dolog itt lenni?

– Nem… tényleg… nem!

– Ha akarod addig maradunk ameddig csak jólesik! Legszívesebben az egész napot itt tölteném! – szippantott bele egész hamvas, őszibarackszín arcát simogató levegőbe.

– Mit fog szólni anyu? – kérdezte megint kissé félősen.

– Szerintem nem tettünk semmi rosszat! Miért is haragudhatna? – nézett rá kérdőn.

A kislányon jócskán érezni lehetett, hogy sokkalta jobban fél az anyukája megtorlásától, és haragjától, mint bármi mástól, így természetesnek tűnt, hogy alapvetően félénk, és félszeg gyermeki lelke.

– Szerintem mi ketten vagyunk a világ legszerencsésebb emberei, hogy itt lehetünk a világ tetején! Mondd csak hercegnőm? Szerinted miből vannak a felhők?

A kislányon meglátszott, hogy bár nagyon is jól érti a neki címzett kérdést, azonban kicsit tétova, és hezitáló, mert lehet, ha rossz, vagy hibás választ ad, akkor – meglehet -, hogy azt szidás, vagy káromkodás követheti. De azért kimondta, amire elsőre gondolt.

– Felhők!

– Igen de nézd csak meg az alakjukat figyelmesen édesem! Szerinted nem olyanok mint a rózsaszín, vagy hupikék-színű vattacukrok? Az ember szinte azonnal elrágcsálna egy-két kisebb felhőgombolyagot! Nem?!

A kislány végre halványan elmosolyodott, és még ebben a rendkívüli, és egyszersmind ünnepélyes pillanatban is volt valami magától értetődő, nagyon is szívet szorongató érzelem, melyet a díva hölgy is észrevett.

– Igen, az nagyon jó volna csak tetszik tudni anyukám nem engedi, hogy cukrot egyek, mert azt mondja, hogy attól kövér, és csúnya leszek! – felelte kis halvány hangján, majd hogy pityeregnie ne kelljen egyik pufók kezecskéjét máris aprócska szájacskájába dúgta, hogy elfojthassa kitörni készülő pityergését.

A díva hölgy azonnal átérezte a pillanat súlyát.

– …De kis életem! Ugyan már! Nem történt semmi baj! Anyukádnak nincs igaza! Igenis az emberi szervezetnek szüksége van cukorra, szénhidrátokra, és mindenfajta finomságra, hogy megerősődjön, és hogy ellenálló legyen a betegségekkel szemben. Ha gondolod én szívesen elbeszélgetek az anyukáddal? – újabb zsebkendőt vett elő, és gyöngéden megtörölgette a kislány nedves szemeit.

– A néni nagyon kedves! – úgy nézett rá, mint egy megriadt kis állatka, aki segítséget kér, és aki azonnali védelemre szorul.

– Most hunyd le a szemed! – kérte kedvesen a hölgy.

– Nem lesz bajom? – kérdezte megszeppenten a kislány.

– Megígérem kincsem, hogy semmi baj sem lesz! – kedvesen megsimogatta. 

A hatalmas óriáskerék alig fél órán belül megint forgott egyet, és mire a kislány újból kinyitotta álomgyönyörűséges, nagy szemeit, addigra már a földön is voltak.

– Most már kinyithatod a szemeidet!

Amikor a kislány félénken kinyitotta szemecskéit ismét szilárd talajt érezhetett a lábai alatt. A díva hölgy óvatosan segített felemelni a vasketrec nagy acélrúdjait, hogy a kislány szabadon ki tudjon lépni a szerkezetből, majd amikor ő is kilépett kedvesen kézen fogta, és odavezette az anyukájához.

– Fantasztikusan imádni való kislánya van asszonyom! Gratulálok hozzá! – gratulált őszintén.

– Remélem nem volt a terhére, és nem beszélte tele a fejét! – kérdezte a másik asszony, miközben kicsit szorosabban megfogta a kislány vacogó kis kezeit.

– Sőt! Szeretném meghívni őt egy újabb vidámparki napra! Persze csak akkor, ha Önnek nincs ellenére!

– Majd meglátom, de most ha megbocsát sajnos mennünk kell! – azzal több szót már nem vesztegetett a dívaszerű hölgyre sietősen maga után ráncigálta kislányát, akinek még sikerült utoljára szomorú arcocskájával visszafordulnia a díva hölgyhöz, akit mélyen megindított ez a kifejezés.