MODERN ÉRZELEM

Ahogy mondani szokás: az ember harmincas évei elején van a toppon, és a csúcson! Ilyen korában már – elviekben -, megtörténnek az anyagi, és a normális élet megteremtésének konzisztens lehetőségei, és az ember úgy érzi magát, mintha az élet császára lenne. Eszébe se juthat azon gondolkozni, hogy vajon miként alakult volna eddigi élete, ha másként csinálta volna eredeti dolgait, vagy, ha – ne adj ’isten -, nem állt volna mögötte egy, vagy két mecénás patronálló, akik bizonyos bizalmas kapcsolataikkal máris jóval több kiváltságos kedvezményeket tudtak számára biztosítani.

A meglehetősen extravagáns, és kissé túlzásba vitt stílusos-csinos hölgy – aki lelkes állatvédőként valósággal rajongott az állatokért, és a természet minden apró, cseprő teremtményéért Lillának hívták, és bár nagyon szeretett volna gyereket, még mindig képtelennek mutatkozott szakítani a pörgős, bulizós életmódjával; a hajnali négyig tartó diszkóval, és tánccal, még akkor is, ha másnap kissé másnaposan, és sajgó végtagokkal kellett munkába mennie. Saját produkciós vállalkozást, és céget is vezetett, és hála kiváló marketinges szakembereinek, és vonzó, belsős kapcsolatainak egy-két éven belül már nevet szerzett magának mind a divat, mind pedig a média világában.

Számos interjúban, és nyilatkozatban kijelentette, hogy a lét teljességét hivatott megélni, és az általános spontaneitásra rendezkedett be, ami annyit jelentett, hogy egyszerűen csak lubickolt élvezettel az életben, és egy kis idő multán – főként csupán azokat az embereket tűrte meg maga mellett, és azokkal barátkozott, akik hasonlóan az élet teljességét, és kiélvezhetőségét hirdették, és dicsőítették!

Hogy éppen átok volt-e vagy éppen hála a közösségi média szerepe a mindennapokban ezt döntse el mindenki maga! Ami bizonyos, hogy Lilla annyira kütyüfüggővé, és internetfüggővé vált, hogy képtelennek mutatkozott megállni, hogy vagy ne kedvenc egyiptomi, hosszúszőri perzsamacskája Zafír társaságában fényképezkedhessen, amint éppen fürdőszobájában mulatja az időt, vagy ne kedvenc Thaiföldi nyaralóhelyéről jelentkezzen be vagy élő videós közvetítéssel, vagy egy annyira vonzó, és szexuálisan kirívó bikinis fürdőruhában, hogy attól a teremtés koronáinak is zokszó nélkül elállt minden szava!

Már nem is emlékezett arra, hogy hogyan ismerkedett össze azzal a különös, habókos fiatalemberrel, aki különös-furcsán rendkívül úriember volt vele szemben; szinte egyszerre titokzatos, és ugyanakkor csábítóan tartózkodó. És mint minden hölgyemény Lilla kíváncsiságát is azonnal felkeltették azok a fantasztikusan bókolós, romantikus versek, melyekkel a fiatalember mindig igyekezett számára kedveskedni.

Alig egy-két hét után komolyabb témák is terítékre kerültek. Kinek milyen volt a gyermekkora? Mennyi mindent át kellett élni, és el kellett tűrni egész gyerekkora ideje alatt, és Lilla kis idő múltán azt vette észre, hogy bár minden idegszála lúdbőrzik azoktól a történetektől, melyet a fiatalember bizalmasan megosztott vele instagram oldalán mégis talált bennük valami lenyűgözően eredeti, és nagyon szívhez szóló érzelmet, amire csak igen-igen kevés ember képes. Legkivált egy olyan világban mely egyenesen a kiüresedett felszínességet, és a külsős exibicionistaságot dicsőíti!

Aztán valami elromlott kettejük kezdeti, kialakulófélben lévő kapcsolatában. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon az őszinteség, vagy csupán a nyers igazság tört magának újabb és újabb változatos kerülőutat, hogy mindent felfedhessen, ami egy-egy eltitkolt lelkiismeret mélyén rejtőzik? Az egzotikus hölgyemény egyszer csak azt vette észre, hogy sokkalta zárkózottabb, visszahúzódóbb lett, akárcsak hajdanán, amikor még nem volt annyira sikeres, és nem töltötte ki mindennapjait a felfokozott mindennapi élet kisebb-nagyobb rituáléja.

– Ha megengedi akkor elmondanám, hogy kulturálisan ostobaság volt letiltani azt a jószándékú fiatalembert a közösségi oldaláról, aki annyi sok szépet írt önnek! – közölte vele az egyik nagymamakorú, kedves nő, aki szintúgy használta az internetet, és már egymaga is egészen szépen elboldogult.

– Drága Kató néni! Nagyra értékelem a véleményét, de a fiatalember sajnos tiltott, tabu témák vizeire evezett, és én soha, senkinek sem engedtem meg, hogy a magánéletemben vájkáljon! Remélem megtetszik érteni? – nyilvánított nem túl meggyőzően érvelve véleményt a másiknak. Szíve mélyén azonban mindig is érezte, hogy hatalmas hibát követett el.

Nem sokkal később arról kapott tájékoztatást, hogy elindulhatott saját, egyéni dráma tagozatos csoportja – hiszen kezdeti pályáját egyébként is színésznőként kezdte -, és olyannyira büszke, és kiegyensúlyozott volt, hogy végre taníthat, hogy azt a legtörekvőbb, vagy legambiciózusabb tanárok is mind megirigyelhették volna.

Amint sikerre vitte saját aktuális trendeket, és divatot taglaló műsorát az egyik sikerre éhező bulvárcsatornán máris egyik pillanatról a másikra kinevezték társműsorvezetőnek, ami megint csak egy hatalmas önbizalmat adott korántsem tökéletes, belső egojának, és megfelelési kényszerektől meggyötört lelkének. Úgy érezte, hogy minél inkább a maximumot hajszolja szinte szabályosan gyilkos, és bármi áron-módszerekkel, annál messzebb kerül, és totálisan eltávolodik a reális, élhető valóságtól!

– Drágám! Én a helyedben visszafognám kicsit magamat! – szólt rá az egyik fiatal barátnője, akivel egyik kedvenc elfoglaltságuk az volt, hogy buliból buliba mentek a bohémillatú pesti éjszakában, és ha az extravagáns hölgynek úgy támadt kedve minden további szószaporítás helyett akár hajnali négy óráig is bátran, és talpraesetten elropta táncát a parketten.

Mégis mikor hazatért kedvenc kisállataihoz a világ legmagányosabb embernek érezhette magát; a hatalmas minden elképzelhető modern, luxusigényekkel felszerelt, belvárosi, Dunára néző bérházában egyszerre mindene megvolt, amit csak egy harmincas évei végén járó hölgy kívánthat magának, viszont a magánélete romokban hevert. Mintha mindenkit szándékosan ellökött volna magától, akik megpróbálták volna kicsit bensőségesebb körülmények között megismerni!

Volt valami hihetetlenül meghitt, mégis belsőséges dolog abban, ahogy a kapcsolatait kezelte; először csupán azért randizgatott, mert kíváncsi érdeklődéssel felcsigázta örökké nyughatatlan szívét az, hogyha egy partiképes pasi egyáltalán megmer szólítani egy olyan felvilági, kissé beképzeltnek tűnő nőt, mint ő! Aztán később abban a percben, hogy egy-egy együtt töltött romantikus éjszakát követően mindketten felébredtek mintha az adott létszükségletek már nem tudtak volna szervesen, szinte a bonyolult lelket bejárva egymáshoz hozzákapcsolódni, és vagy a pasi lépett le egy-két alkalom után, vagy a hölgy szakított. ami – mondani sem kell -, jócskán megviselte.

– Nézd! Ezt már számtalan alkalommal megbeszéltük! – kezdte több alkalommal is, amikor a bezárt irodaajtóján túl kisebb csetepatéba kezdett volt pasijaival. –Te is nagyon jól tudod, hogy a munka és a szórakozás pillanatnyilag minden szabadidőmet elveszi! Miért nem jó neked az eredeti felállás?! Miért kell neked is korlátokat, és szabályok közé kényszerítened, mint a többieknek?! – ítélkező kérdése egyértelműen hangzott, mégis az éppen aktuális párja számára azonnal lerántotta a leplet a tényről, hogy a barátnője nem veti meg egyéb férfiak társaságát sem, tehát igencsak kedvelheti a változatosságot.

– Nem akartalak megbántani! Kérlek… ne haragudj! Én csak… szerettem volna veled egy tartós kapcsolatot, és azt hittem, te is ugyanúgy akarod mint én, mert a kislányom valósággal rajongásig imád, és nagyon megszeretett! – bökte ki az elegáns, negyvenes ügyvéd a vonal túlsó végén, aki még nem döntötte el, hogy visszatérjen-e elvált ex-feleségéhez, mert azt gondolta ennek a látszat kapcsolatnak is biztonságosan lehet jövője.

– Már megbocsáss, de ez övön aluli ütés volt! Most valósággal háta szúrtál! Hogy van képed a kis hercegnőt is belekeverni, amikor ez csak a kettőnk dolga?! Hogy te mekkora egy szemétláda vagy! – az esze azt diktálta, hogy rögtön csapja le a kagylót, de a szíve ebben a pillanatban mást üzent. Egyelőre kivárta mi lesz belőle…

– Még egyszer mondom, hogy ne haragudj, és annyit szerettem volna kérni, hogy beszéljük meg rendesen a dolgainkat, mint a felnőtt emberek szokták!

A hölgy leült irodai székében; kinyújtóztatta elgémberedésnek induló végtagjait, és kinyújtóztatta meglepően karcsú lábait, majd vett egy mély lélegzetet és újra füléhez emelte a kagylót.

– Hallgatlak! Mit akarsz?

– Csak annyit szeretnék, hogy engedj be az életedbe, mert nagyon fontos vagy nekem, és nem akarlak elveszíteni! – nyögte ki kisebb lelki unszolás után.

– Ez… nagyon kedves, figyelmes tőled igazán… de az a baj, hogy nagyon sok mindent nem érthetsz meg… nekem időre van szükségem, és sokszor fogalmam sincs, hogyan kellene tennem a dolgaimat… - mindig vidáman csicsergő, kellemes, gyöngéd hangja egyetlen szempillantás alatt megváltozott, és előbb hüppögő, majd síróvá vált. – Bocsáss meg… most le kell tennem… - szíve akkorát dobbant, mintha ott helyben fölakart volna robbanni, de igyekezett türtőztetni önmagát.

Az ügyvéd férfi aznap nem ment dolgozni. Megtehette. Elvégre aki negyvenéves korára komoly, és tekintélyesnek is tetsző hírnevet szerzett a szakmájában, és volt egy viszonylag jól működő, önálló, és független vállalkozása is, az úgy oszthatta be az idejét, ahogy neki tetszett. Mercédeszébe vágta magát, és meg sem állt a hölgy bulvár csatorna székházában található irodájáig. A biztonsági őr kicsit még vonakodott is, hogy felengedje őt az emeletre.

– Drágám… én vagyok! – kopogott. – Kérlek… beszélhetnénk? – most hallotta csak meg az elfojtott hüppögést az ajtón túl. – Sírsz?

– Takarodj innét! Senki se hivatott! – üvöltötte sírva, remegve miközben egész testében rázkódott, és azt kívánta, hogy bárcsak egy megértő, támogató valaki átölelné.

– Kicsim! Tudom, hogy most dühös, és haragos vagy, de szeretnék veled beszélni, mert nagyon sok mindent én sem értek, de együtt lehet, hogy a végére tudnánk járni! – azzal nem foglalkozott vele különösebben, hogy bárki is meglátja; friss virágcsokorral a kezében törökülésben lekuporodott az ajtó elé, és csöndben várakozott, és megpróbálta átgondolni újra a megtörtént nap eseményeit.

A hölgynek cirka három és fél órájába telt mire úgy ahogy sikeredett megnyugodnia. Rájött arra, hogy nagyon a szívéhez nőtt a férfi, és tüneményes, imádni való kislánya. Ő sem szerette volna elveszteni őket, mégis kétségek, lelkiismeretfurdalások gyötörték, amiatt, hogy régi életével nem tudott leszámolni. Aztán hallgatózni kezdett… A mindig zsibongó, zajongó folyosó üresnek, és kihaltnak tetszett: „Biztosan mindenki a riportra, és interjúkra készül!” – döntötte el magában. Óvatosan nyitotta ki résnyire az ajtót, és mint egy árva, gyanútlan kisgyerek kukucskált ki az ajtón.

Ekkor pillantotta meg az érte aggódó férfit, aki meglátva őt máris feltápászkodott virágcsokorral a kezében, és szabadkozón, félszeg-ostobán toporogni kezdett, akár megismerkedésük kezdetén, és nagyon is elfogult volt, mert nem tudta mit mondjon, vagy mit tegyen?

– Hogy kerülsz ide? – csodálkozott a meglepetéstől, majd látván a virágokat megkérdezte: – Nekem hoztad?!

– Én csak… nagyon szeretnék segíteni amiben csak tudok, mert fontos vagy nekem…  - bökte ki.

A hölgy ezúttal teljes szívével elmosolyodott. Akik láthattak már álomgyönyörűséges nőket mosolyogni tudhatják, hogy az őszinte, igaz mosolynak minden élethelyzetben – ha valódi -, ragyognia kell, akár az esthajnalcsillag! Odaszaladt a férfihoz, és azonnal szorosan átölelte, hogy érezze mellkasát, és szívdobbanásait.

– Annyira szeretném, ha ez a kapcsolat valódi lehetne, és működne is! Segítesz?! – nézett rá könnyes, de valóságosan is boldog szemekkel. A férfit is különleges boldogság járta át, és önmagában megfogadta, hogy védelmezni, és óvni fogja ezt az igen-igen ritka, és különleges kincset, amit úgy hívnak: Igazi szerelem!  

KÜLÖNÖS KIHALLGATÁS

– Megkérném szépen a kedves szülőket, hogy átmenetileg hagyják el a helyiséget! – szólította fel a rendőrhadnagy az egyetemista hallgató szüleit, akik – főként a családfő temperamentumos, idegeskedő természetére gondolva -, egyelőre vakon engedelmeskedtek a kérésnek.

A fiatal hadnagy nem lehetett több akkoriban, mint aki a harmincas évei elején jár. Szinte zajtalanul csukta be a már egyébként is rendkívül hivatalos, fekete színű ajtót. Erősen sötétedett azon a novemberi éjszakán…

– Tehát vegyük át újra! – kezdte szinte baráti, kedélyes hangnemben, mégis megőrizve hivatalos tárgyilagosságának látszatát. –Ön azt állítja, hogy folyó hó huszonhatodikán egy ismeretlen személy ellopta a táskáját benne az összes holmijával együtt, és egy használt könyvtári könyvet is, mindezt összesen… nyolcezer forint értékben?! – előbb kíváncsin, majd egyre szúrósabb szemekkel kezdte vizslatni a megszeppent, majd erősen bepánikolt hallgatót, aki életében most először kényszerült a rendőrőrsre menni szüleivel.

– Én csupán annyit tudok mondani Önnek is, hogy az illetőt nem láttam, de egy-két perc múltán már nem volt meg a holmim! Tehát valaki elvitte jogtalanul. – a fiatalember abba a szánalmasan szerencsétlen kategóriába esett, ami a mostani korban a középosztály tagjait szokták hívni; kissé ütött-kopott farmernadrágot, és erősen kinyúlt, korom szürke pulóvert viselt. Egész megjelenésében volt valami kisfiúsan szomorú. Az ember azt gondolta, hogy egyáltalán nem tartozik a felnőttek szűkebben vett, abszolúte komolykodó, és közönyös közösségéhez. Arcán folyamatosan gyöngyöző verejték lapult, mely szinte bármelyik pillanatban újra felszínre tört, és akár csak valami gejzír szinte másodpercekként termelte ki az újabbnál újabb aprócska méretű üveggolyókat homlokán. Pufók , szánalmas arcából ítélve absztinens, nem dohányzó férfi volt, akinek túlsúlya miatt magas lehet a vérnyomása, és – több mint valószínű -, ha nem ügyel magára már negyvenöt éves kora körül könnyedén elviheti őt egy enyhe lefolyású szívroham.

– Szóval Ön egyáltalán nem is látott, nem hallott semmifajta gyanús rendellenességet az egyetemi folyosón, ahol eredetileg tartózkodott? – a rendőrhadnagy unalomig megismétlődő folyamatos kérdései egyre inkább növelték benne a félelmet, viszolygást, és a hányingerszintű hascsikarást. Volt egy-egy gyenge pillanata, amikor úgy érezte legszívesebben saját maga eredne a feltételezett elkövető nyomába, és miután visszavette jogtalanul eltulajdonított földi javait kiadósan megleckéztetné a gonosztevőt, hogy legközelebb másnak se tudjon ártani.

– …Mint azt már a kollegáinak is bátorkodtam elmondani nem hallottam, és nem láttam semmit! Mire a padra néztem a táskámnak, és holmimnak már hűlt helye volt! – úgy érezte, mintha csak egy ötéves kisgyereknek próbálná elmagyarázni, hogy az élet nagyon sok esetben nem egy átkozott, rózsaszínfelhős tündérmese.

–Hát… - megcsóválta értetlenkedve a fejét a hadnagy, majd néhány hevenyészettel összetákolt mondatot pötyögött a számítógépbe, majd kinyomtatta a hivatalos, alig egyetlen lapból álló jegyzőkönyvet, és kérte, hogy olvasható folyóírással a megszeppent fiatalember írja alá.

– Ne nyugtalankodjék kérem! – próbálta vigasztalni, amikor a fiatalemberen erősen meglátszott, hogy bármelyik percben kiadósan elbőgheti magát. – Kollegáim, és én mindent el fogunk követni, hogy megtaláljuk az elkövetőket! Addig is kérem nyugodjék meg, és pár napon belül értesítjük, hogy hogyan áll a nyomozás menete.

A hadnagy most kinyitotta az ajtót, és behívta a fáradt, és idegeskedő szülőket.

– Asszonyom, uram! A fiatalember vallomást tett! Most már mindhárman haza mehetnek! Pár napon belül értesíteni fogjuk önöket! Köszönöm, hogy a rendelkezésünkre álltak! Minden jót! Viszontlátásra! – a rendőrhadnagy innentől kezdve, mintha ott se lettek volna az aggodalmaskodó szülők; becsukta az irodája ajtaját, és visszatért mindennapi munkájához.

– Szerintem menjünk haza Feri! Itt már úgy sincsen semmi dolgunk! – ajánlkozott az anyuka, aki még ebben a kritikusi pillanatban is sikerrel képes volt felülemelkedni nehézségein, és megőrizni a hidegvérét.

– Részemről rendben! – helyeselt a családfő. – Látod fiam! Ez is miattad van! Miért nem voltál egy kicsit körültekintőbb, vagy szemfülesebb! – igyekezett kissé durva módján megdorgálni egy szem fiát, akinek egyetlen bűne az volt, hogy egy óvatlan pillanatban figyelmetlenné vált.

– Jaj, ne vitatkozzatok már! Mindannyiunkra ráférne a pihenés! – utasította rendre férjét az asszony, miközben beszállt a Skodába.

– Én nem akadékoskodtam, csupán csak józanul, és realistán megpróbáltam mérlegelni a helyzetet! Ha a fiacskád nem lett volna annyira töketlen akkor talán nem került volna ennyire siralmas helyzetbe!

– Feri! Miért kell neked mindig okosabbnak, és talpraesettebbnek lenned! Miért kell, hogy minden egyes helyzetben igazat kell neked adnunk?! – fortyant fel az ideges asszony, mert bár fáradt volt, az igazságtalanságot, és furkálódást nem tűrhette. Különösen ha fiáról volt szó!

– Hé, hé! nem én vagyok az ellenség! Én csak hangosan, és logikusan gondolkodtam! Tehát… akkor holnap elmentek a Teve utcába új hivatalos papírokat szerezni; személyi igazolvány stb. Hu! Hát nem irigyellek benneteket! Jó húzós, nehéz napotok lesz! – csóválta fejét.

– Látod! Feri! Már megint kezded! – pirított rá felesége.

A családfő mérgében nagyobb gázt adott az autónak, mint rendes körülmények között szerette volna, így csikorgó kerekekkel gördültek ki a rendőr főkapitányság félig hivatalos parkolóövezetéből, ahol már a madár se járt.

A fiatalember mélyen magába merülve hallgatott. Mintha saját magát kellett volna egy ostoba, már-már gyerekesnek tűnő kis figyelmetlenség miatt hibáztatnia. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy gyilkos kritikával mindig éber, és tettre kész apja nem fog majd fukarkodni a célzásokkal, és kisebbfajta szókaratés, szótornádós párbajokkal: valószínűleg, ha anyja most nem tudta volna elkísérni a végén még ölre mennek, és apjától megint begyűjt jó pár, keresetlen nyaklevest! Holott erre aztán igazán nem szolgált rá!

– Nagyon csönd van az autóban! – jegyezte meg alig tizenöt perc múltán a családfő miközben a Farkasréti-tér közelében igyekeztek levergődni az enyhe lejtős domboldalról.

– Miért?! Te még ezek után beszélgetni szeretnél?! – nézett rá kérdő tekintettel, mint aki egy félkegyelművel társalog párja.

– Nem, drágám! Tévedésbe ne ess, csak… kissé furcsállom, hogy a fiunk még nem kért bocsánatot! Szerinted is jogos ez?!

– Ezt meg megint hogyan kellene érteni! Ki nem állhatom, ha virágnyelven beszélsz! Kitől kellene bocsánatot kérnie, mondd csak?! Talán tőled, hogy minden holmija odalett! Mit képzelsz, ki vagy te?!

– Az apja vagyok, és ezzel máris jogomban áll, hogy kikérjem magamnak a dolgait! – húzta fel magát az apuka, és mivel egyre idegesebb, és haragosabb lett értelemszerűen egyre nagyobb hangzavart, és patáliát csapott, miközben hogy mérgét – átmenetileg mérsékelhesse -, rágyújtott egy cigire.

– Hányszor megbeszéltük, hogy nincs dohányzás az autóban! Nem te említetted mell döngetve, hogy az autót kímélni kell, különben a kárpitba beissza magát a cigifüst?! Most meg itt hőzöngsz! Most te viselkedsz gyerekesen! Vedd tudomásul!

Egy hirtelen éles kanyar következett, amit nyolcvan kilométeres sebesség mellett is meglehetősen veszélyes vállalkozás bevenni, de a buszvezető családfőnek valahogy még ez is sikerült. Teljesen lehúzta az ablakot; hadd érezze, hogy megcsapja a fagyos, novemberi szél barázdás arcát, majd egy-két slukk, és szippantás után megszabadult a cigarettától.

– Eloldhattad volna akár egy pöccintéssel is, és később a konyhában még meggyújthattad volna!

– Most te kezded?! – förmedt rá. – Ne idegesíts!

Ahhoz képest, hogy az este alig volt forgalom meglepően hamar hazaértek. Alig múlt fél kilenc amikor kinyitották a bejárati ajtót.

– Akkor édes kisfiam te rögtön mehetsz is fürdeni, addig apáddal még elbeszélgetünk egy kicsit! – adott utasítást a fiatalembernek az anyuka. A fiatalember sok esetben úgy érezte, mintha még mindig gügyögő, alig ötéves kisgyerekként kezelné az anyja, és nem úgy, mint aki már a húszas éveiben járó, érett felnőtt! Mégis elment lefürdeni, mert jócskán kimerítette a nap.

– Látod! Látod! Ezt most miért kellett?! Megint hála neked nem kap az égadta világon semmifajta büntetést! – méltatlankodott az apa.

– Erről nem szeretnék a továbbiakban beszélni! Éppen elég volt a fiunknak, hogy ekkora bajba került! – miközben óvatosan levetkőzött – rendszerint a hálószobában -, mindvégig magán érezte férje hűvös, már-már ellenségesen távolságtartó, mérges pillantását.

– Akkor én elszívok még egy cigit, mert elment az étvágyam is! – az apa már nagyon sokszor úgy viselkedett, mintha egy hisztiző gyerek lenne, aki csak azért bosszankodik, káromkodik folyvást, mert sohasem kaphatja meg, amit ténylegesen akar. Valósággal beviharzott a kis konyhába, és akár egy narkós máris rágyújtott kedvenc cigijére, amitől csak még jobban elfogta a fojtogató krákogó köhögés. De ezt nem bánta.

A fiatalembernek alig tizenöt percre volt szüksége ahhoz, hogy tetőtől-talpig le fűrödhessen, és frissnek, és nettnek érezhesse magát. A fizikumával éppen ezért semmi probléma nem akadt. Nem így a lelkiismeretével. Folyamatos önemésztő önvádaskodások közepette kénytelen volt újra és újra feltenni önmagának a kérdést, hogy vajon mi lett volna az ésszerű döntés? Kinek tudott volna a szülei mellett szólni arról, hogy szabályosan kirabolták meglehetősen gyáva és galád módon. Valósággal elátkozta ebben a pillanatban tutyimutyi szerencsétlenségét! Hogy ne kelljen többet apja szeme elé kerülnie amilyen gyorsan csak lehetett beviharzott a volt gyerekszobájába, amit – az egyetemre való tekintettel -, most teljesen átalakított, és úgy festett az alig tizenhét négyzetméteres kis üregszoba, mint egyetlen, összefüggő kisebbfajta fiókkönyvtár.

– Úgy látom, hogy a fiunk már nem fog velünk beszélgetni! – szűrte le a savanyú konklúziót a családfő, aki kedvenc sportrovatával az ölében még enyhén duzzogott.

– Szerintem nagyon fél, és megvan ijedve! Ne felejtsd el, hogy gyerekkorában, és szinte még sohasem történt meg vele ilyesmi! Mindig is rendkívül érzékeny fiú volt! – az anyuka hangján erősen érződött az óvó aggodalom, és a feszült gyámolítás.

– Még hogy érzékeny! Egy nagy büdös fenét! Tudom ám, hogy mi kell neki! Egy nagy seggbe rúgás egy kisebbfajta dorgálással!

– Oh! Hát persze! Elvégre, ha te nem láttál magad előtt szülői mintát, akkor hogyan várható el, hogy megérthesd a lélektani folyamatokat, nem igaz?!

– Utálom, amikor megpróbálsz okosabbnak látszani, mint amilyen valójában vagy!

– Miért? Milyen is vagyok valójában?! – most az anyukán volt a sor, hogy majdnem kijöjjön a sordából.

– Azért kicsi szívem, mert ha nem vetted volna észre te mindig kedvedre akarod manipulálni az embereket! Legyen minden a te akaratod szerint! – makacsságától hajtva keresztbe fonta maga előtt a kezét.

– Szerintem pedig te vagy az, akinek álladóan nem tetszik valamit! Te vagy az, aki gyerekesen, önzően, és makacskodóan viselkedel! Állandóan sértegeted az embert, és ha valaki megmondja neked őszintén, hogy mit gondol akkor te vagy a legelső, aki rögvest kiborul, és megsértődik!

– Én a továbbiakban nem vitatkozom! Különben is! Nemsokára mennem kell dolgozni! Mindjárt hajnali fél három van! – az apuka ezzel le is zárta a társalgást.

Mindketten aludni mentek a hálószobájukba. Az apa hajnalban munkába ment, mintha mi sem történt volna, míg az aggódó édesanyja biztos, ami biztos alapon kivett két nap szabadságot, hogy fiának elvesztett papírjait pótolhassák. Amikor reggel bement a szobájába azonnal látta fia szarkalábas, véreres szemein, hogy a túlzásba vitt adrenalinlöket, és a tartós bűntudat miatt alig-alig aludt valamit!

FRESKÓ A XXI. SZÁZADBAN


Az egzotikus pillangók manapság inkább ragadozó vadmacskák! Végtelennek tetsző, habos sörpocak-óceán, tequila-koktélok vérmolekula-szeánsza ritkán adhat új lehetőségeket, hogy igazán megismerhessék a másik benső valóságát; a szándékosan rejtegetettet. Világokat megváltó golgotai kálváriákra sokan inkább ügyet se vetettnek. Átélték önmagukat és egymást.

Dédelgetett luxusról álmodik selejtes gumi-óvszer s fogamzásgátló tablettás ifjúság. Önmagukba fojtott tomboló megsemmisülés-sikolyok mindig felérnek egy-egy totális hangulatjelentéssel. Időről-időre újabb kitervelt, megerőszakolt eszmék hulltak előbb potyautasként ölbe, majd lábaik elé. Természetes bomlásterméknek indult a létezés, míg végül egy nagy rakás ajándék lett a sorstól!

Az ébredés még kialvatlan öngyilkosság-szégyenét nem lehet feledni! Átélni vegyszermentes koordináta-rendszerekben az undor, képlékeny filozófiáját. Leömlő magzatvizek kijózanító pisiszagát érezzük már minden kézfogó-ígéreteknek melyet valaha is tettünk. Egyre aluszékonyabbá lett a kora esti hallgató morfondírozás. Belezsibbad minden szív a túlélhetőség megrögzített, megvett állapotába: a Lét hideg képlete mindig beteljesül! – Kávéillatú, józan pofozó reggelek virágzanak; remény-torzó, romok-romantikája.

Kibicsaklott megállapítás s kölcsönös szerződés-függés hogy a múló, változatos idővel majd csak jobb lesz – de a kétségbeesésbe beleivódott, beleágyazott szemétségek ellen már egyre ritkábban lehetséges teljes körűen védekezni. Kitüntetés-bazárok öröm-mámorában már az érdemérmek olcsó féme is ideje korán oxidálódásnak indulhatott!

NAIVSÁGOM TÖRTÉNETE

- Alapjában véve mindig is naiv ember voltam! Ezt te is nagyon tudhatod, hiszen már a legelső találkozásunk alkalmával méltóztattál megjegyezni, hogy kissé csetlő-botló tétova emberke lennék, aki fél határozottan cselekedni! Lehet, hogy gyáva voltam, és tutyimutyi anyámasszony katonája, aki képtelen magáról gondoskodni, és igen… talán éppen ezért annyira elveszett! Nektek hölgyeknek mindig karizmatikus, erős férfiak kellenek, és talán éppen amiatt vonzódtok magatok is a rossz fiúk imázsához! Tudom drága, hogy most mit fogsz mondani! Én kérlek, nagyon is megértem! Valószínűleg azt gondolod magadban: Normális ez az ember, akihez a legszebb éveim, életem hamvassága kötött, még akkor is, ha a maga furcsaságaival a legcsodálatosabb szerelmet adhatta nekem: mindig megbocsátón volt kisfiús, és gavallérként mert úriember lenni, és roppant figyelmes, no meg aranyszívű!
- De szívecske, én soha nem mondtam semmi ilyesfélét! Kétségtelen, hogy amikor első nekifutásra megismerkedtünk ugyan éreztem ilyesmit, de az egészen más volt, és ezt te is tudod! – úgy mondta ezt a finom, és roppant intelligens hölgy, mint aki már mindent megbánt, és akinek mégis lelkiismeret-furdalása van a történtek miatt.
- A szerelem bizonyos közegben olyan, mint egy vulkánkitörés: hirtelen robban fel a szenvedély, hogy aztán, mint a láva szilárdulhasson biztonságot nyújtó szeretetté! Látom rajtad, hogy nevetsz! Hát tud meg! Nevess csak ki! Gyerekkorom óta már megszoktam, ha valamit a többség nem értett velem kapcsolatban vagy félkegyelműnek becéztek, vagy kiröhögtek!
- De drágám… te is tudod, hogy ez nem igaz! – próbálta védeni az igazát!
- Tudod mit kellett volna mondanom neked a telefonba, mikor hangjaink zenéje először tett tétován beismerést, mikor egymásra ráeszmélt?
A hölgy egyre figyelmesebben, érdeklődőbben hallgatta:
- Kérlek Drága… mesélj!
- Azt kellett volna mondanom, hogy én csak véletlen átutazója lehetek csupán hitvány és velejéig szánalmas életemnek, nem pedig tartalmas élvezője! Nem ismerem a létezés szabályait, mert én csak eltűrőm a pofonokat, míg okait is más kutatja helyettem!
- Jaj, szívecském! ez borzasztó! – kinyújtotta vékony, hattyú-kezecskéit és megszorította bátorítóan a másik tökéletesen verejtékező mancsait.
- Te mit gondoltál, amikor először felismerted bennem a fohászt, hogy segítségre lenne szükségem?!
- Nem értem kis drágám, hogy mire is gondolsz voltaképpen? – értetlenül meredt rá.
- Én bocsánatot kérek tőled Kedvesem… s tudom, hogy valahol szíved legmélyén már talán meg is bocsátottad kelekótya tutyimutyiságom összes szánalmas vétkeit, hogy gyarló embere lehetek csak a jövendőnek!
- De drágám! Butákat beszélsz megint!
- Most már megvallhatom neked egész életemben csak Őszinte barátságot kívántam, és ha lehetőségem lett volna úgy őrizgettem volna, akár valami felbecsülhetetlen, legdrágább kincsemet!
- De hát barátok lettünk?! Mit gondolsz, azt a sok levelet ki olvasta el?!
- Mindig is azt hittem, hogy egy olyan istennői szépség, mint te is fütyül a szánalmas emberi hibákra!
- Ne haragudj kincsem… de ebben… igenis tévedsz!
- Mondd csak? Első csókunk milyenre sikeredett? Olyan volt, mint amit egy szánalmas, pufók emberkétől elképzeltél?
- Jaj, hogy mondhatsz ilyet?! Gyönyörű volt és tudod miért?
- Sajnos még mindig nem tudom titkát!
- …Azért, mert Te igazán őszintén megpróbáltad és nagyon aranyos és kedves voltál, figyelmesen gyengéd, és az ilyesmit egy igazi férfivel kapcsolatban talán nem is lehet igazán megtanítani – erre mindenképpen születni kell!
- Angyali, mégis forró csókod megpezsdítette a véremet! Jó szándékúan gyengévé lett, és talán… igen… talán akkor lehettem a legerősebb, amikor még mellettem voltál!
- Nagyon jó ezt viszont hallani!
- Mégis én tudom, hogy a hiba egyedül bennem volt, mert… küzdenem kellett volna igen! – hosszan eltöprengett kijelentésén.
- Kérlek szívem csak azt ne gondold, hogy én saját magamat is tökéletesnek gondolom! Én is vágyódtam utánad el se hinnéd mennyi nappalon, és tétova órán, mire újra fel mertelek hívni, mert hiányoztál, és mert hallani akartam kisfiús hangodat!
- Ez kedvesen hangzik! Legszívesebben mindig is kényeztettelek volna: egy félig lakatlan, nem egészen trópusi szigeten, ahol két délceg kókuszpálma között kifeszített hálós nyugágyban együtt ringatóztunk, és oldódtunk volna fel az örökkévaló Mindenségben, akárcsak Gauguin Tahitin!
- Bocsáss meg nekem drága! Ha tudtam volna, hogy mennyire érzékeny vagy megválogatom kimondott szavaimat! – azonnali bűntudat ébredt a hangjában.
- Most mennyire sebzett és kétségbeesett gyönyörű mosolyod, és őzikeszemed! talán én vagyok méltatlan hozzád, hogy még mindig őrülten szeretlek!
- Tudod drága! Gyakran kérdeztem azt magamtól, hogy mikor szerethettem beléd, és azt hiszem minden veled töltött pillanatban beléd estem, mert olyan szépen fogalmaztál, és korodhoz képest nagyon bölcsen beszéltél; kis ifjú aggastyán! – megbocsátón mosolyog, és ebben a pillanatban mintha maga is még gyönyörűbb lenne.
- Annyira véremmé váltál, hogy nélküled még a levegő is olyan, mintha kiszívták belőle a titkos szellőket, suttogó neszeket!
- Ez nagyon aranyos szívem, igazán köszönöm!
- Bocsáss meg kérlek, de megkérdezem, hogy ismerlek-e valóban téged, vagy csupán saját jóindulatom, és megbocsátásom mondatja ki velem, hogy tudok rólad, mert látom lényed földi mását – aki mégis rejtőzködik előlem!
- De azért, mint magánember csak megismertél, vagy nem?! – kérdezte nagyon meglepetten, mintha csak az előtte álló, hevesen gesztikuláló férfi csak az imént toppant volna be zsúfolt-rohanós életébe.
- Én tudod nagyon határozatlan tudok lenni, mondhatni teljesen döntésképtelen a valóban nagyobb, tehát rizikósabb, komoly döntéseknél, mert azoknak súlyuk van a többivel szemben, míg az ember a többi bagatellnek tekintett cselekedetéről hányavetiséggel könnyelműen meg is feledkezik!
- Te is tudod szívem, hogy én mindig támogattalak, és soha sem hagytalak el a nehezebb döntéseidben! Nem gondolod, hogy önmagadban is hiba lehet: a saját önfejű, gyilkosan önző makacsságod állhat a háttérben?! – kérdőn emelte rá azokat a bombasztikusan gyönyörű barna szemeit, melyek mint a folyamatosan őrködő, és vigyázó mécsvilágok egyszerre ítélkeztek, vallottak mondatai felett!
- Tudod velem az a baj, hogy míg mások tökéletesen elégedettek szánalmasan csenevész, és éppen ezért lúzernak beállított kis életükkel, addig én önmagamnak is képtelen vagyok megbocsátani! – most látszott rajta igazán, hogy azzal a hamisíthatatlan, durcás, kisfiús majdhogynem gőgös mentalitásával fátyolossá lett a szeme.
A hölgy felemelkedett ülő helyzetéből, és most azzal az emberi, istennői méltósággal ,,szállt alá”, mintha így kívánna megkegyelmezni az esendőn vétkező, bűnös léleknek:
- Drága, kérlek figyelj rám! – hangja egyszerre volt harmóniát parancsoló, és mégis fegyelmezett. – Meglásd, életem! Túl jutunk majd a felépített viszontagságokon is, csak egyetlen törvény van: hogy mindketten akarjuk a változást, mert ezzel csak jobb emberek lehetünk! Emlékszel még, amikor először láttuk egymást? – hangja meghatottá vált.
- Hát hogyne! Neked éppen nagyon hasogatott fejfájásod volt, mert senkit sem akartál látni magad körül, és én a kis kezdő kis senkiházi azonnal négyszer kopogtattam az öltöződ ajtaján, mire te harcias, majdhogynem elutasító bátorsággal közölted: ,,Nem fogadok senkit!”
- Én azonban megmakacsoltam magam, és elég önfejűnek mutatkoztam, hogy rád nyissam az ajtót! S mintha egyszerre megszűnt volna minden fejfájásod, amikor kézcsókkal illettelek, és megmelegítettem hattyúfinom kezeidet!
- Jaj, Drágám! Hogy is felejthetném el… Ez volt életem egyik legromantikusabb élménye!
- Hát ennek nagyon örülök! Látod azért csak maradt még bennünk valami közös jellemvonás is!
- De szívem! Miért vagy velem ennyire elfogult, és idegen? Talán már nem úgy szeretsz, mint egy hősszerelmes?! – a hölgy hangja azonnal megborzongott a gyilkos gondolatra, és remegővé is vált, mint az elárvult nyárfalevél.
A férfi valósággal odarohant hozzá; térdre borult és úgy esdekelt a megváltó bocsánat reményéért:
- Kicsi szívem! Bocsáss meg nekem, csak most annyira összejött minden ebben az elhibázottnak vélt, és hitehagyott életemben, hogy már alig lehetek önmagam, és sokszor megesik, hogy majdnem feladom, és elárulom önmagam humánusabb elveit is!
- Ilyet sohase mondj kérlek! – jelentette ki erélyesen, ellentmondást sem tűrve. – Az ember, ha valóban az, és nem köpönyegforgató, soha nem cserélgeti a meggyőződéseit, és az elveit, mint mások a fehérneműt! Te talpig úriember vagy, és nagyszerű ember! Igenis talpra fogsz állni, mert én is ezt szeretném, és együtt majd csak kitaláljuk, hogy mi legyen!
- Annyira jólesik az önbizalmamnak, hogy ezt mondod! Azt sajnálom leginkább, hogy gyermekkorunk pirkadatán még nem ismerhettük egymást…
- De most már legalább remélem megismertük?
- Igen! De nagyon sok minden fontos dolog van, amiről még nem beszélhettem neked…
- Nem baj, nagyon kedvelem a titkokat! Attól az ember folyamatosan izgalmas marad, és legalább nem lehet soha egyetlen percig sem unatkozni mellette!
- Hogy mi mennyire megértjük egymást! Észre se vettem! – döbbent meg jóleső érzéssel.
- Na látod! Ugye megmondtam! Csak mindig hinned kellene benne, hogy az őszinteség lehet a legjobb orvosság bizonyos helyzetekre! – s azzal különös, rejtélyes mosoly játszadozott ajka két szegletében, melynek apró gödröcskéi pirospozsgásan máris izzásba jöttek…

FÖLÖSLEGES PERPATVAR 

Nem bánt meg semmit. Volt valami konok, makacs hajthatatlanság, elszánt dacos, passzív magatartástudat egész kívülálló, szinte már-már alázatos, és nagyon is szende viselkedésében. A házban lakó nyolcvanéves is elmúlt házmester Vera néninek rendkívül nehézkes dolga volt, hiszen a lakók között felütötte a fejét, hogy a gavallér, túlzottan udvarias fiatalember – több, mint valószínű -, valami hátsó szándékkal élhet együtt az idős asszonnyal.

Vera néni minden a hét minden napján óramű pontossággal hajnali fél ötkor ébredt, és legelső dolga volt a reggeli – szokásos -, testkontroll torna után, mellyel jócskán sikerült átmozgatni madárijesztő csontjait, hogy teljesen egyedül kivonszolja a méretes szemeteskonténereket, és gusztustalan színű fekete kukákat a még javában álmai közt fetrengő, szinte lakatlan utcára.

Ez főként azoknak szúrt elsőként szemet, akik már jó ideje a lakógyűlésen is felemlegették az idős hölgy különös helyzetét!

– Ez egyszerűen tűrhetetlen tisztelt tagtársaim! Igenis a teljes lakóközösség nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy Vera nénit kényszernyugdíjazni illene, hiszen már réges régen betöltötte azt az elfogadható életkort, mely emberileg lehetőséges, és mindenki számára kívánatos lenne! – szólalt fel az egyik középkorú, üzletemberforma férfi.

– Ugyan kérem! Milyen idióta hülyeségeket beszél maga! – szólt közbe egy dívaszerű nő, aki úgy járt, öltözködött, és beszélt, mintha fogságba ejtette volna egész irritáló satrafa lényét az eltűnt idő, és még mindig tizenhat éves volna. – A napnál is világosabb, hogy miután végzett a férjével, most egy fiatalabb embert szemelt ki magának! Ki tudja milyen sötét titkokat dédelgethet?! – hangja szándékosan halkult el, majd vált kis idő múltán egyre rejtelmesebbé.

– Tisztelt tagtársak! A megoldandó feladat, hogy Vera néninek igenis pihennie kell, mert az ő korában ellátni a gondnoki teendőket egészen egyszerűen már nem való! Tehát akkor kérem a tagtársakat, hogy írásban szavazzanak arról, hogy kit kellene megválasztanunk Vera néni helyére! – élesen, és beszédes tekintettel a díva hölgyre nézett, aki az imént képzelt frázisokkal rémisztgetett! – Azokat az ostoba történeteket a gyilkosságokról, és egyebekről pedig mindenki lesz szíves elfelejteni!

A lakóközösségre teremtő csönd telepedett. Mindenki a maga elé vett nyomtatvánnyal szavazott. A visszafojtott izgalom szinte együtt vibrált a kíváncsisággal, és a pletykálkodásnak szánt szenzációval.

Nem telt bele alig tizenöt perc, és a lakóközösség szinte összes tagja egyértelműen a mellett voksolt, hogy Vera nénit igenis minél hatékonyabban kényszernyugdíjazni kell.

Vera néni egyelőre semmit sem sejtett, vagy vett észre abból, hogy vajon miben mesterkedhetne ellene a lakóközösség prominens tagjai. Továbbra is minden áldott nap mosószeres, hipós vízzel felmosott, majd kiürítette hajnalban a szemetet.

Amit szinte mindenki furcsált, hogy vajon a fiatalember, aki nála lakott vajon hogy került Vera nénihez? Kiféle? Vagy miféle? Eddig miért nem mutatkozott be? Hiszen egy magára valamit is adó fiatalember tisztességesen bemutatkozik a kedvesebb szomszédoknak, ha már együtt kell élniük. Egy társas házi ingatlanban meg pláne.

– Verácska? Hogy s mint vagy? – már megint a kotnyeles Bartalisné volt az a hatodikról, aki nem mellékesen kilenc macskával osztozott egy háztartáson. – Olyan sovány vagy drágám! Majd sütök neked egy kis almás pitét fahéjas porcukorral! Attól majd megjön az étvágyad!

Vera néni mintha meg se hallotta volna a kíváncsian érdeklődő kétszeresen is özvegyasszony kérdéseit, ment a maga dolga után.

– Drága Vera néni! Hát engedje meg, hogy segíthessek! – szólt oda neki az önzetlen segítségnyújtás alázatos elfogódottságával az üzletember, aki általában a délelőttöket vette igénybe, hogy munkába menjen. Megfogta a szemeteskonténerek egyik fülét, feltűrte ingujját, és máris húzni-vonni kezdte a szemetet oda, ahova Vera néni is indult.

Amint végzett saját maga bőrén tapasztalhatta, hogy egy teljes munkaidős házfelügyelői állás igen-igen alapos fizikai megterhelést vett igénybe!

Vera nénivel lakó fiatalember – látszólag -, egyetlen szót sem szólt senkihez. Szinte úgy járkált fel-le akár még az összesereglett emberek között is, akár egy kóbor kísértet, vagy szellem, aki csupán csak átutazóként jött fel a síri világból, és szinte semmi köze az emberekhez.

– Egészen biztosan megzsarolhatta szegény Vera nénit! Haj-haj! Láttam én már ilyet kedveském! Lehet, hogy a fiatal úr egy bérgyilkos, vagy valami hasonló! Behajtónak hívják az ilyet, akit a maffia pénzzel! Bár angyali, gyerekes arca van, de ez pusztán csak látszat! – gyanakodott egy másik nyugdíjaskorú a Pupekné. Pupeknét ugyanis a pszichiátriai osztályról engedték ki – kellő rendszerességgel -, mert folyton azt állította, és meggyőződéses téveszmék gyötörték, hogy hidegháborúban világgá ment férje valójában kettős ügynök volt, és mindenkinek kémkedett, aki természetesen megtudta fizetni kellően jutányos módon titkos szolgálatait.

– …És ha csak azért van vele, mert Vera néni eladta a holttestét? – szólt közbe egy másik középkorú asszony, akinek fodrászüzlete volt, de valójában vajmi keveset értett a hajvágáshoz. Csupán csak azért tartotta meg ezt az üzletét, hogy állandó profitját, és jövedelmét kiegészítse.

A meglehetősen kíváncsiskodó lakóközösség végül együttesen úgy döntött, hogy bár Vera nénin semmi különös, vagy furcsa változás nem állt be annak hatására, hogy többen is segítettek neki, és biztosították gondos szorgalmukról a legtöbb ember már kora hajnalban felkelt, hogy valami gyanús, vagy éppen szokatlan esemény részese lehessen. Így történhetett, hogy előbb-utóbb mindenki leskelődni, vagy gyanúsítgatni kezdte a másikat, és az egész lakóközösségben felütötte fejét a lázadás általános szelleme.

Aztán november vége felé, amikor már csípős, és hideg szelek fújtak hirdetvén a közelítő tél fogságát Vera néni egy keddi napon már nem jött ki kis garzon lakásából. Látszólag minden tökéletes csendességben lapult a nagy bérház omladékos falai között, amikor egy-két lakó hirtelen megint csak kérdezősködni kezdett, hogy vajon mi történhetett a furcsa, kis idős nénikével?

– Biztosan a fiatalember tette el láb alól! – vélekedtek nagyon sokan, akik túlságosan is sok krimit néztek a tévében, és meggyőződésükké vált, hogy a padlástól a pincéig mindenütt bűntényt szimatoljanak.

– Ugyan kérem kedves Katóné! Hát hogy is mondhat ekkora szamárságot! Hiszen a napnál is világosabb, hogy Vera néni minden ingóságát arra a fiatalemberre hagyta, akinek most az ölébe pottyant a gazdagság! Hiába! Lassan járj, tovább élsz!

– Szerintem pedig igenis gyilkosság történt! – jelentette ki határozottan a másik kotnyeles asszony, akinek az volt az egyik közkedvelt mániája, hogy otthonka ruhájának széles, komfortos zsebeiben mindig tartott magánál egy-két szem szotyolát, pusztán csak avégett, ha megéhezne ne kelljen a körmét lerágnia.

– A lakógyűlésen majd kiderül minden! – zárta le a vitát a ház ideiglenesen megválasztott, új házmestere, aki gyakorlatilag szinte semmit sem csinált egész nap. Nem hordta ki a szemetet. Nem vitte ki a szemeteskonténereket a kukásautókhoz. Nem locsolt, vagy sepregetett fel, nem gondozta a növényeket, és szinte senki sem tudhatta, hogy vajon miért is veszi fel minden hónap utolsó csütörtökén a fizetését!

A később megtartott lakógyűlésen aztán eget rengető kiabálások, káromkodások, tányér tőrőgetős veszekedések zajlottak; kisebbfajta háborús közállapotok álltak be, ameddig a kinevezett házelnök nem lépett be a terembe, azzal a fiatalemberrel egyetemben, akit kellő rendszerességgel már láthattak többen is Vera néni lakásán.

– Üdvözlök szeretettel mindenkit! Mint bizonyára már értesülhettek róla a mi szeretve tisztelt Vera nénik sajnos váratlanul elhunyt! – tekintett végig a hirtelen néma csenddel adózó társaságon. – Ez a fiatalember az unokája, aki külföldről tért haza, hogy gondját viselhesse szerető nagymamájának! Kérem nézzék el neki, de nem nagyon ismeri a magyar nyelvet!

A fiatalember megtört, és rendkívül szomorúnak látszott. kisfiús szomorúsága mindenkit szíven ütött. Némán meghajolt.

– Tisztelt elnök úr! Megkérdezhetem, hogy mi volt a baj Vera nénivel? – tette fel a kérdést már megint az egyik kotnyeles nyugdíjas Pelsőcziné.

– Kedves Pelsőcziné! Sajnos Vera néni már egy jó ideje rákos volt, és elutasított mindenféle orvosi beavatkozást, mert otthonában és szerető lakóközösségében szeretett volna leélni élete talán utolsó napjait!

Megint néma csend támadt. Egymás között azonban halkan összesusogtak az egybegyűlt lakók, és továbbra is találgatták, hogy vajon Vera néninek mik lehetettek az előre eltervezett szándékai?

Amikor közel másfél óra múlva véget ért a lakógyűlés. Az idegen fiatalember kifüggesztette a gyászjelentést a faliújságra, és az igazgató úr tolmácsolásában távozott a gyűlésről.

TÖRTÉNÉS-INDIGÓ


Szívkamrák legkisebb zugában engedelmesen meglapulni kellett volna, míg csak lehetett. Manapság a világ egyre formálhatatlanabb, tehát bűnösen képlékenyebb. Emberi csillag-szemek könny-fátyolmetszetén törési kényszer halad s uralkodik, hiszen a tudatosan tervezhető boldogság egyre elérhetetlenebb! Sejtjeink, melyek komisz-kacifántos baklövéseinket szülik lassan kezdik önmagukba bezárni békéltető, harmonikus fényköreiket az irgalmas, morális jóságainknak. Így vedlünk át kietlen, s kopaszodó kráter-placentákká.

A homály bársonya irgalmatlan belesimul a mindennapokba. Védtelen, örök-gyerek hagymahéj-személyiségünk az önmegvalósítás útján szándékosan elakad, mert a félelem tudatos búvópatakjai éltetik. Egymás dobbanó szívhangjaiba kapaszkodnánk megbocsátásért, türelemért. Agyig-hasító suhintás villan baltaként, amikor tudatosul önmagunk számító megcsalatása; mindennapok játsznyi leplén fekszünk kiterítve s érezzük az utolsó, értelmetlen kapaszkodásokat, hogy lehetséges, hogy már mi leszünk az utolsók?!

Kitakart tetteinket mindig is nehezebb s fáradtságos erőfeszítés észrevenni! Az érzékelés totális, szándékosan kaotikus zűrzavara mindig bosszút áll, ha elbízzuk, vagy elhagyjuk önmagunk! – Bordáink pánt-ketreceként megemelkednek s körbefogják szíveinket: emberanyagban gondolkodva felettébb zordak s kemények a kulturálisnak nevezett közállapotok. Alantos szájalók még csak el sem gondolkodtak azon, hogy minden csiricsáré jó hecc-balhé, vagy tett következményekkel jár! Pökhendi mágneses mezőn bucskáznak végig neve nincs díszpinty-kaszkadőrjei egy nevenincs, nukleáris korszaknak. Nagy sietségekben mindig elmarad a méltó finálé préda-parádé!

CSENDSZIMFÓNIA AZ ALAGÚTBAN

A homályos alagútban, ahova csupán a halál járhatott, és kísértettársai egy fiatal, belga zenész úgy határozott, hogy mázsás zongoráját kivételes, és rendhagyó körülmények között a metrószerelvény belsejében fogja lerögzítetten felállítani. Az emberek össze súgtak-búgak a háta mögött, mert nem igazán értették a lényeget: a zene halhatatlan és szenvedélyes szeretetére valaki emilyen furcsa és meglehetősen különös formában hogyan is tehet egyáltalán kísérletet?
- Nézd már te Géza? – fordult oda az egyik fiatal a másikhoz. – Hogy ennek micsoda hülye egy ötletei vannak! Teljesen nem százas ez az ürge!
Kétségtelen a drabális monstrum, mely tekintélyes, koromfekete méreteivel leginkább egy modernkori koporsóhoz hasonlított különben sem tett valami meggyőző, és kellemes benyomást.
- Kíváncsi leszek majd, hogy hogyan akar zenélni ez a flepnis, ha egyszer a kocsi elindul, és orbitális lesz a hangzavar? – értetlenkedett egy másik, szintén fiatalabb korosztályba tartozó emberke, aki első ránézésre valami börtönből szökött szökevényre emlékeztetett csupa tetoválással még a fején is.
Ami most következett az volt csak az attrakció fénypontja; a szerelvény hangosbemondója egyszerű és egyhangú unalommal közölte az ajtók csukódását, és a vigyázatot, melyet ebben az esetben szükségszerű szigorúsággal szinte kivétel nélkül már mindenkitől megköveteltek -, majd a bemondott kedvezőbb és hangzatosabb megállók közlése után csikorgó indulattal megindulhatott a szerelvény, és rajta a összezsúfolódott utazó közönség, akik kíváncsisággal vegyes tisztelettel élénken érdeklődni kezdtek, hogy a még fiatal mester mikor kezdheti végre el szokásos klimpírozását?
- Na, hát ez szép! – mérgelődött egy kedves külsejű, idősebb úr. – Itt nyomkodja azokat a fránya billentyűket, ahelyett, hogy menne aszfaltozni! Ha ebben az országban is ilyen haszonlesőek az emberek hát akkor fel nem foghatom, hogy egyáltalán ki az, aki érdemben még dolgozik itt?! – s hogy jogos felháborodásának még jobb nyomatékot adhasson alig ment össz-vissz mindössze két megállót, míg utána rögtön le is szállt.
Sokan fújoltak, és gúnyolódtak utána, mert meghallgatván az isteni muzsikát, és azt a fajta kellemes atmoszférát, melyet a zongorából kicsalogatott édeni romantikus balladák előjátéka előidézett, valahogy boldogabbá tette – persze csak átmeneti jókedéllyel a többi már egyébként is erősen elfásult, és teljesen megközönyösödött embereket!
- Hát ez igen, drága uram! – lépett oda hozzá egy üzletember formájú talpig magas, cingár ember. – Hadd gratulálhassak önnek melegen ehhez a fantasztikus zenei élményhez! – kicsit nem ártott, ha hangosabban beszél, mert az erős, tompított huzatban, mely a süvöltő ablakokon beáramlott a beszédhangok sokkal kevésbé tudtak terjedni, mint a zongorából felcsendülő mennyország-dallamok.
A fiatal mester megjelenése nem keltett különösebb figyelmet; csupán válláig leérő, boglyasul, és kissé zihált fekete, néhol egy-két ezüstözött szállal megspékelt frizurája aratott némi előnyös tetszést a fiatalabb hölgyek körében, aki a kényelmes ülőhelyekről hallgatva zenéjét már maguk is a fellegekben érezték maguknak, és egész titkos zenei világukra úgy hatott ez a forradalmi újdonság, mint valami jótékony hatású, és mégis bódító tartalmú, ám előnyös narkotikum! A fiatal művész mintha egy másik bolygóról érkezett volna ide. Egyesek közönyösségig ismételt szándékosan bárgyú, és nyomott hangulatban néztek rá; ahogy a szerelvény lassított, mintha a zenész is visszafogta volna szándékos lassúsággal a zongora finoman feszülő idegeit, s amikor hirtelen csikorgó intarziával gyorsítani kezdett a zenész harcedzett, finomíves ujjbegyeivel olyan hirtelen jött hangversenyszerű iramot diktált, mely egyszerre hangzott az az istenek alkonyának.
Arca és tekintete nem árult el semmi rokonszenvező részvétet, sem empatikus együttérzést; mintha gondolatban úgy tartotta volna távol saját magát az összecsődített emberek sokadalmától, hogy kilépett a történetből, melynek szándékosan, ám mégis most ő is egyik meghatározó főszereplője lehetett…
Egy bőbeszédű nő, aki szemlátomást úgy becézgette ölében szorongatott csincsilláját, mintha az élete értelme egyetlen szőrcsomó lett volna olyan operaénekesnői hanggal kezdte becézgetni imádott kedvencét, mintha ölelő szerelmese feküdt volna ölében.
- Ugye te vagy a leggyönyörűbb kis kutyika? Igaz-e? Hallgasd csak, a bácsi hogyan zenél? Szinte mennyei ez az egybeesés, nem?
A kiskutya bizonyára megharagudhatott már előzetesen is megsértett önérzetével a fiatalasszonyra, mert eget rengetően ugatni, és morogni kezdett, mint akit legjobban maga az élete is zavar, és aki jobb lett volna, ha nem száll be egy zsúfoltan szűk szerelvényre a föld alá, ahol az emberi technológiai is a poklok tornácait kísérti…
- Jól van prüntyőkém drága! – kezdte csókolgatni szőrős pofikáját a nő -, mindjárt biztonságban leszünk és akkor majd kapsz valami finomat tőlem! – kellemesen masszív hústoronyszerű mellei közé fogta aprócska fejecskéjét, és a többi utas önmagában – ha jó érzéssel volt megáldva -, talán maga is megdöbbent, hogy persze a saját hites urát, vagy élettársát már bizony koránt sem kényezteti ennyire!
A fiatal zenész továbbra is vett tudomást a tömeg jelenlétéről, mely időről-időre megállt, és kíváncsian szemlélte és figyelte zongorajátékát a metró folyamatos suhogó hangjával egyetemben. Finom, törékeny kezei ritmusra nyomták meg az adott billentyűket. Az egész egy hallatlanul precízen meghatározott, és igen-igen begyakorolt mozdulatsort kívánt meg, melyet a legnagyobb mesterek is meglehetősen nehezen sajátítanak el; míg a többség a kotta mesterkélten kiszámított hangjegyfejei igyekezett halálpontosan leutánozni addig a fiatalember a zene szeretete miatt klimpírozott és tornáztatta ujjbegyeit a billentyűkön bravúros virtuózok módján.
Előkerültek a zsebek, és kabátok belső béléseiből a kisebbfajta, hordozható mobiltelefonok, és máris valóságos selfiezős hadjáratot indítottak azért, hogy egy-egy fényképet mindenki készíthessen elsősorban saját magáról, amint a háttérben egy különös zongorista figura játszik.
Később, - nem tudni, hogy hogyan, és miként -, előkerültek a tévékamerák, és szabályos riporterek háborúja zajlott a meghitt kis földalatti metróalagútban, azért, hogy a legjobb szögből mutathassák a leszíjazott hangszert, és a mellette helyet foglaló fiatal, avatgarde művészt.
- Honnan jött az ötlet kedves Rizó úr, hogy ennyire rendhagyó körülmények között zenéljen? – nyomta máris az arca elé a mikrofont az egyik törtető riporter.
- Erre sajnos nem tudok válaszolni! Fogalmazzunk úgy, hogy megszállt az ihlet! – s továbbra is a billenytűk szépmíves püfölésével volt elfoglalva.
- Esetleg mesélhetne a kedves tévénézőknek egy-két mondatot a magánéletéről! – furakodott a kisebbfajta tömeg közepére ezúttal egy csinibaba bombázó hölgy. – Biztosan nagyon örülnének neki.
A zongorista ügyet sem vetett a feltörekvő hölgyre, vagy akár a többi riporterre. Továbbra is zenélt, amíg a végül a metró bevitte az egész összesereglett branccsal együtt a végállomásra.
A kopaszos, túlsúlyos metróvezető kiszállt, mert műszakváltás volt, és letöltötte a munka idejét is, viszont azzal senki se számolt, hogy mi lesz majd a lekötözött hangszer sorsa? Éjszakára is hagyják a kocsiszínben, vagy oldozzák ki a tartóköteleket, és várják meg, míg a művész egyik ismerőse gondosan visszaszállítja a művész belvárosi házába?
- Ne haragudjon művész úr, hogy megszakítom a játékát… - pöckölte meg enyhén a fiatalember vállát a vezető -, de itt lenne az ideje, hogy kocsiszínbe menjen a szerelvény és ha csak nem tud valakit, aki megfelelő módon elszállítja a termetes hangszerét attól tartok be kell zárnom éjszakára!
A fiatalember arcán mélységes megdöbbenés és csalódottság lett úrrá. Mintha megsértették volna és senki se kért volna tőle személyesen bocsánatot. Kimért távolságtartással felállt, még egyszer utoljára megsimogatta a lenyűgöző hangú hangszert, majd fogta a kabátját és a holmiját és búcsút vett a vezetőtől miközben elérzékenyülve figyelte, hogy számára kedves családtagként kezelt hangszere a metróval együtt egy újabb sötét vájatba megy.

JÁTSZMÁK

Hogyha egy kissé molett, vagy túlsúlyos ember a változatosság kedvéért egy hihetetlenül extravagáns, és szexi hölggyel sétálgat valamelyik nyilvános utcán az emberek többsége szinte máris sóvárogva, vagy legalább is irigykedve kezdi el bámulni, miközben el nem mulasztaná föltenni saját magának a megkerülhetetlen kérdést: „Vajon egy ekkora hájpacni hogyan kaphatott meg magának egy ilyen csúcs szuper bobázót?!” – Számos közismert ember példája bizonyítja ezt.

Péter – ne is tagadjuk -, jócskán molett volt. Kapóra is jött neki a betegszabadság, amit szinte sohasem vett ki, mert mivel egyedülálló hirében állott szinte minden munkatársa előnyösen használta ki azt, hogy ünnepek, vagy hosszabb hétvégék alkalmával lelkes, önzetlenül segítőkész kollegájuk átvállalja a munka nehezét. Kicsit hasonlított Bud Spencerhez. Csak ő majdnem minden harmadik-negyedik napot követően megborotválkozott, mert roppant szúrni kezdte a borosta. Munkatársnői valósággal nem hittek a szemüknek, mikor az egyszerű, átlagos ,,szürke egér uniformisát” amiben mindig is munkába járt lecserélte divatos zakóra, és kicsit minőségibb, márkáns darabokra. Nem hivalkodást szimbolizálóan, de stílusosan. Amennyire váratlan, és zavarba ejtő volt ez a fajta kisebb átalakulás Péter is kezdte azonnal felfedezni, hogy más lett a hangnem vele szemben, és másként kezdtek el vele viselkedni munkatársai. Mintha ő is egy olyan ember lett volna, aki már megjelenésével hegyeket mozgathat meg a helyükből, vagy éppen fontos, lényeges, és aktuális társadalmi változások hírnöke lehet.

Úgy ám! A kolleganők szinte naponta vadonatúj kosztümökben, és csinosabbnál csinosabb, kicsit provokatívabb szoknyás ruhakölteményekben mentek munkahelyükre, hogy Péter – ha csak végigszáguldott villámsebes úthengerként az irodák közti folyosókon -, minden esetben felfigyelhessen rájuk, és villogó, szabályos, lézeres fogfehérítésen átesett mosolyukra.

– Helló szépfiú! – búgott sejtelmesen, ravaszkás mosolyát villogtatva az egyik szőke hajú, legalább kétméteres cicababa a fülébe, miközben kedvesen lehajolt hozzá, és mintha éppen egy divat showban szerepelne megpuszilta ügyelve rá, hogy kellően vörös rúzsa nyomot hagyjon a másik pufók arcán.

Aztán egy másik barna hajú amazon szemelte ki meghódítható célpontként magának. Ő már egy szinttel tovább is ment, mint lelkes, és túlfűtött kolleganője, mert névjegykártyáját gyöngéden Péter nadrágjába süllyesztette – ezzel nem kis pirulást, és meglepetést okozva hősünknek -, és romantikusan elsuttogta neki, hogy nem is tudja miről marad le, ha nem próbálja ki mi mindenre képes az ágyban!

Péter már zsenge gyermekkorában elhatározta mi lesz a hivatása. A legtöbb gyerek ilyenkor vigyorog, mint a vadalma, és kijelenti, hogy: tűzoltó, rendőr, vagy szuperhős akar lenni. Péter ezzel ellentétben író, költő szeretett volna lenni.

Amikor először lépett a Kálvin-téri Szabó Ervin könyvtárba nem a gyerekrészleg érdekelte elsőként, hanem a felnőtt részlegen található kaland, és ifjúsági regények, melyek a felső szinteken kaptak helyet. A legnagyobb kínszenvedést minden esetben a tornaóra jelentette számára. Ilyenkor hevesen dübörögni kezdett a szíve, és egy-egy izzasztó foglalkozás után úgy érezte magát, hogy menten összeesik ott, ahol éppen van. tanulmányi átlagát tekintve főként a humán tantárgyakban szeretett szorgalmasan, és kreatívan szerepelni az órákon.

Mindenkor neki jutott a megtisztelő feladat, hogy idős nagymamáját minden szombaton kora reggel meglátogassa. Tehát ha pusztító hóviharok jeleztek túlvilági állapotokat, vagy éppen a sárban elakadó csuklós busz miatt nem lehetett közlekedni egy-egy kertes házas utcában Péternek minden esetben ki volt adva a feladat: a nagymamát mindenképpen meg kell látogatnia!

Tizennyolc éves korában gondolt először arra, hogy milyen lehet, ha valaki önmagáért szereti. Valósággal menten belehabarodott  gimnazista osztálytársnőjébe, és szeretett arról fantáziálni, hogy együtt mennek fagyizni, vagy moziba, és szavak nélkül is egymás kinyitott lelkébe láthatnak. Sohasem tudhatta meg, hogy vajon osztálytársnője egyáltalán észrevette-e őt. Az érettségi banketten jócskán felöntött a garatra, és többi barátnőjével együtt olyan spiccesen részegek lettek, mint a kis csacsik Pétert kivéve, akinek apai nagyapja alkoholista volt.

Péter sohasem tudta igazán mivel is hívhatná fel magára a hölgyek figyelmét. A fiatal hölgy – főként az osztálybalhézós, és vagány barátnőivel mutatkozott -, a legszívesebben.

Mind a négy lány szinte az összes vagány buliban, balhéban benne volt, és menő dolognak számított, ha bárkit is a tagjaik közé fogadtak. Minden osztálykiránduláson ők vitték a pálmát, ami a bohém, zajos, diszkós éjszakai életet illette. Péter nagyon szerette volna, ha barátként befogadják maguk közé, és elfogadják olyannak, amilyen. De rendszerint mindebből csupán csak annyira futotta, hogy Péter volt a lelkes szolgáló, akit mindig elküldtek, hogy hozzon rántott húsos szendvicset az iskolai büféből, vagy csinálja meg szolgálatkészen a házi feladatukat, és fokozottan ügyeljen rá, hogy a dolgozatokban ne azonos hibák legyenek, hogy osztálytársai sikeresen verhessék át a tanárokat.

Így történt, hogy Péter megható, kissé ömlengő szerelmes verseket kezdett írni az álomszép osztálytársának, ám ezeket a verseket rendszerint sohasem mutatta meg.

A legtöbben, amikor osztálykirándulásra ment az adott osztály a legtöbb fiú valósággal majd megpukkadt a sárga irigységtől, hogy a szerencsétlennek kikiáltott Péter a legtöbb lány közé ültették a busz  hátsó soraiba, ahova általában a hősszerelmesek szoktak helyet foglalni. Péter sokszor érezhette magát az osztályközösségen belül ultra lúzernek, bénának, idiótának, vagy egész egyszerűen csak szánalmas alaknak, mert a legtöbb lány rejtjeles kis célozgatásokkal kommunikált vele. Tehát, ha mondjuk az egyik egzotikus virágszál lány feltűnően kacsintgatni kezdett, az még nem feltétlenül jelentette, hogy Péter bármikor megnyerhetett volna egy győzelemre álló csatát. S minthogy Trója városa is egyetlen álomgyönyörűséges hölgy akaratán bukott el, s vált rommá a legtöbb esetben itt is csupán hiú ábrándok, romantikus illúziók kergetéséről lehetett csupán szó.

– Nézzétek csak, hogy alszik? Milyen cuki, és mégis mennyire komoly! – hajolt közelebb hozzá egy rövidre vágott, szalmaláng-hajú szépség, akinek feltűnően gyémánt kék szemei babonázni, és pusztítani is képesek voltak szinte bármikor. – Mit szólnátok csajok, ha befognám az orrát a Robinak, hogy teszteljük meddig bírja levegő nélkül?!

A többi lány inkább egymással, és csipp-csupp bagatell dolgaival foglalkozott; őszintén szólva a legtöbben igenis megpróbálták elfogadni, és szeretni Péter különösségét; azt, hogy sorrendbe, katonás vigyázzba állította minen becsöngetés alkalmával az iskolatáskákat, vagy hogy a tornaöltözőben minden ruhát összehajtogatott a ruha tulajdonosával szemben, aki csak a sarokba hajította a szennyest.

Mivel Péter kicsit mindig is magányos farkasnak számított, még egy adott közösségen belül is, és ez előbb-utóbb szemet szúrt szinte mindenkinek kitalálta, hogy mégiscsak joga lenne hozzá, hogy szabadnak, és jól érezhesse magát, mint bárki más.

Osztályfőnöke leginkább egy olyan áspiskígyóhoz lehetett hasonlítani, aki – bár kétségtelen, hogy szívélyes kedveskedéssel, önzetlen közvetlenséggel rendelkezik -, ám abban a pillanatban, hogy egy játszma részeseként ő áll nyerésre rögvest megváltozik egész addigi szívélyes, ás bűbájos tulajdonságainak teljes berendezkedése. Valósággal ki nem állhatta, hogy mint egy ápolónő, vagy éppen állatgondozó kínzó kötelességének érezte, hogy Péterről gondoskodjon, és minden aprócska lépését figyelemmel kísérje.

A lányok izgatottan sustorogni, suttogni kezdtek egymás között, mert – páran a balhésabbak, és konfliktust kedvelők közül -, úgy döntöttek, hogy egy-két éjszakára áthívják magukhoz a fiúkat is, hogy kielégíthessék szexxel kapcsolatos tévhiteiket, és kíváncsiságukat. Úgy tűnt, hogy szinte már az egész osztályban mindenki értesült róla, egyedül csak Péter nem, akit viszont úgy látszott meghagytak ártatlan, gyermeki naivitásában. Mindenkinek meggyőződése lett, hogy egy kissé idióta, bolondos nagy gyerek úgy sem tudhatja mi fán terem a testi kapcsolatok maradéktalan gyönyöre, így egyelőre békén is hagyták.

Ám éppen az a hölgyemény, akinek butuska, szerelmes versikéit firkálta egyik éjjel, amikor a legtöbb fiú szabályosan úgy kiütötte, és tajték részegre vedelte magát a vodkanaranccsal, hogy még legmeghittebb álmaikban is beszéltek saját magukkal a talpraesett, és őzikeszemű lány óvatosan benyitott Péter precíz, és makulátanul rendezett szobájába, és mivel nagy volt a hőség egy szál bugyiban, és fehér trikóban bebújt mellé az ágyba, és elaludt vele. Különösebben az sem zavarta, hogy Péter jelentős testét – már kamaszkora kezdete óta gorillaszerű, fekete szőrök borították. Egyesek azt beszélték, hogy még a háta teteje is tele van ezekkel a gusztustalan, ragadós szőrmepamacsokkal, melyek a nagy nyári melegekben kiadósan áraszthatták magukból a nem túl kellemes testszagokat.

Ám az ifjú hölgy így se bánta. Ahogy befordult Péter enyhén szuszogó arca felé kellemesen érezte, hogy veszi ritmusra fel-le a másik a levegőt, és hogy hogyan ver nagy, mackós, érző szíve. Mintha egy olyan törékeny, angyali lénnyé vált volna önmaga is, aki biztonságot, és védelmet keresett a hazug, felszínes világ elől. Az éjszaka hátralévő részében nem egy vagány, magabiztos, és talpraesett tinédzserkorú lány volt, aki mindenáron elakarta veszíteni féltve őrzött szüzességét, - sokkal inkább már egy érett gondolkodású, igazi nő, aki megértette, elfogadta a tényt, hogy a szex csupán fizikai ösztönök harca, ami igazán fontos az őszinte, és igaz érzelmek maradéktalan megélése.

Másnap aztán lett nagy felhördülés. Abban a percben, hogy az osztályfőnök reggel kinyitotta csipás szemeit, valamelyik spiclis kedvű lány elkotyogta neki, hogy Gabi az egész éjszakát Péter szobájában töltötte, és mikor reggel távozott onnét csupán csak bugyi, és egy trikó volt rajta. Nem is kellett több az osztályfőnöknek. Úgy leteremtette a porul járt Gabit, és Pétert is vegyesen, majd egyenként, hogy nem győztek magyarázkodni a számára, hogy nem szexeltek, csupán csak együtt aludtak.

– Ezt mégis hogy képzeltétek??? – fortyant fel minden egyes alkalommal, amikor csak meghallotta, hogy kettejük között nem történt semmi.

– Tanárnő kérem… ha esetleg lehetőségek adna számomra, hogy elmagyarázzam a dolgokat szívesen megtenném… - szólt közbe Gabi, mert úgy érezte szíve mélyén, hogy igazságtalanság érte őket.

A vérben forgó szemekkel diákjára meredő osztályfőnök most legszívesebben azonnal felpofozta volna a meggondolatlan lányt. Ehelyett ökölbe szorított kézzel próbálta visszafojtani feltörni kész indulatait.

– Én úgy látom kedves Gabriella, hogy te gyanúsan sántikálsz valamiben! Nekem nyugodtan bevallhatjátok az igazat! Kíváncsiak voltatok egymásra, és te voltál az, aki belopozott a Péterék bungalójába. Így történt?!

– Tanárnő kérem! Ez nem igaz! – kihúzta magát, és ebben a percben úgy meredt farkas szemezve az osztályfőnökre, mint aki zokszó nélkül ott helyben felnyársalná az elátkozott boszorkát. – Én csak bementem Péterhez, mert azt beszélték sokan, hogy gyakorta vannak rossz álmai, és megpróbáltam megnyugtatni! Csupán csak ennyi történt!

A felbőszült osztályfőnök előbb az egyikre nézett komolyan, szikrázva, majd vissza mentig a másikra.

– Most halljuk Petikét! Peti? Neked mi a véleményed?

– Tanárnő… A Gabinak igaza van! Ne tessék őt megbüntetni… én tehetek mindenről… az én hibám… - hadarta idegességében.

– Hát az biztos, hogy mindketten jó nagy pácba kerültetek! Mit mondjak majd a szüleiteknek? Mi?! – látszott egyre ingerültebb, és nem sok hiányzott, hogy valami őrültségre szánja el magát.

– Ha szabadna egy megoldással élnem!

– Megengedtem, hogy beszélj?! Mi?! – förmedt a kamasz lányra.

– Bocsánat… én csak segíteni akartam!

– Ha már ennyire okoska vagy te buta lány, akkor hadd halljam! Mit akartál mondani?

– Az jutott eszembe, hogy ne tessék szólni egyelőre a szüleinknek! Peti fél az apukájától, és ha megtudná, hogy valójában mi történt akkor egészen biztosan szegény Peti inná meg a levét! Majd egy alkalmasabb pillanatban tessék szólni! Legyen mondjuk az érettségink után! – annyira meggyőző, karakán, és határozottan frappáns volt ez a kis kijelentés, hogy az osztályfőnök szó szerint köpni, nyelni sem tudott utána. Beletelt jó fél órába mire ismét rendesen képes volt gondolatait összerendezni.

– Hogy te milyen szellemes vagy kedves Gabriella! Látom neked különbüntetésre is szükséged lesz, hogy kicsit megemberelhesd magad! Ha visszamentünk az iskolába máris munkába állhatsz, mint vécétisztító segéd! És nekem aztán ragyogjanak az iskolai vécék, mert ha a fülembe jut, hogy nem jól végzet a munkád esetleg még az érettségi vizsgádat is visszavonhatom, ha nekem úgy tetszik! – vizenyős, élénk kék szeme  negédes bosszútól villogott.

– Most hogy végre sikeresen tisztáztuk a feltételeket elvárom, hogy ezentúl rendesen viselkedjetek! Mindketten visszamehettek osztálytársaitokhoz!

Péter és Gabi mindketten visszamentek osztálytársaik társaságához, akik már köröm rágva tűkön ültek, hogy vajon mikkel fenyegethette meg a galád osztályfőnök kettejüket? S bár tiltva lett, hogy Gabi valaha is Péter szobájába léphessen – legalább is osztálykirándulások alkalmával -, Gabi továbbra is találkozgatott Péterrel, és szoros barátságuk felnőtt korukban is megmaradt.

ALÁZATOSAN ELÁZOTT ARCOK

Preparált arcok kozmetikájából merre futnak gurulva igaz őszinteségek harang-könnyei?! Önmagában dédelgetve védelmezni szirmok nászi, dobbanó vágyát, mikor beteljesül a Mindenség – még nem lehet elég! A mindenkori sohaság, mint titkos elérhetetlenség büszke állapota egyre nő; bomló szövetein az összetett létezésnek is hamarább átszivárog a jelenkori hűség. – Tündöklő, evilági börtönkínt szerez egymásnak új nevetség-tárgya figurákat. A féreg-fényben, mint nemtelen, mezítlen ragyogásnak kitéve fekteti meggyúrt tagjait a nagy kísérlet.

Dobbanó szívek büszke partjaihoz közel érve egyre nő az elvesztegetett közegellenállás. Partot érez az érzelem, s őszintén begörcsöl, majd megremeg akár titkait elsuttogó szívtükör. A sminkek gondosan eltüntető kontúr-púderei hiába is fedik el rétegekként kék-zöld-lila monoklik stigma-jelvényeit. Csak kisstílű, fortyogó titkok sodrása marad még elviselhetetlenebb! Az őrlő, önmagát malomkerékként emésztő lélek tavában háborgó, ostromló hullámok ordítását hallani…

Láthatatlan szuronyra szúrva a megbántott Nap aranyló szeplőpöttyei rettegve fénylenek; szomorúság fájdalmaival viselős, terhesülő szemekben. Örökölhető ösztön-iránytűként így is fennakad sokadszor mindennapok salakanyagán a Lényeg: a választásnál nem lehet nagyobb tény-igazság soha! Van az a logikusan kikényszeríthető, köztes tudatállapot mely rettegve tölti el a személyiséget, ha tiszta ész logikákat megszimatol. Minden csend csomósodásnak indult. Hallgatás-üledékek ragálya telepedett rá a süket fülűekre!

HÁZTŰZNÉZŐ

A gyönyörű leginkább kisestélyi ruhába öltözött hölgy csellózott; látszott, hogy gyakorol, és gyakorlás közben egész hajlékony, kecsesen rugalmas gazella-testét beleadja az intenzív, és magával ragadó – mégis spontaneitást sem nélkülöző játék egész hangulatába. Bach G-moll szonátájával kezdett, mint klasszikusnak mondható darab. Az inkább Salvador Dali-bajuszra hasonlító vonót finom eleganciával élezte meg, hogy suhanhasson a kifeszített, most leginkább felhúzott húrokon. Könnyed kedvességgel foglalta el a helyét a nappalijában a kora délelőtti órák egyikén, mert csak délután kellett munkába indulnia. Ahogy egyre intenzívebben, egyre szenvedélyesebben kezdte húzni oda-vissza a húrok fogságába szorult vonót, érezte, hogy kellemes bizsergetéssel járja át egész lényét a harmónia, és a zene.
A korai őszi fények világították meg ezt a még mindig viruló, és élete ifjúságában leledző teremtést. A szoba meglehetősen világos volt; hála a nagyméretű, és tágas ablakoknak, melyekről szándékosan hiányzott a sötétítő, vagy a redőny, helyette reluxákat használtak erre a célra! A halvány, mégis még mindig a nyári nap melegével kecsegtető napsugár kedvesen megcirógatta a lány őszibarack hamvasságú, kedves arcát.
A szobában a különböző nagyságra készített bútorok is, mintha külön, és ezúttal önálló életre kelhettek volna a zene hatalmat adó varázslatára.
Bejött a szobába egy félszeg, első pillantásra ügyetlen, és csetlő-botló fiatalember; még szerencse, hogy folyton a lába elé nézett, különben ott helyben fölbukott volna a nagyméretű szőnyegek rojtossá vedlett széleiben. Csendesen, várakozva megállt a háttérben. Kitekintett a halvány rozsdamarta őszi égre, és ámulattal egyre a fiatal lány játékát nézte.
A lány most ellenállhatatlanul elmosolyodott; talán ebben a kimondhatatlanul egyszerű, mégis kristálytiszta gesztusban már benne rejlett egész eddigi élete; halálosan kimerülten eresztette le finom hattyúszín kacsóiból a fölajzott vonót, mely mintha már nem is egyszerű zenei segédeszköz lett volna – de legalább is felajzott íj, mellyel gyilkolni, és szíveket sebezni ugyanúgy lehet! A hallató hangok elnémultak; viszont a lélek aprócska és finom neszei, zöngéi még csak most kezdtek egyetemes vibrációjukba: mindketten érezték egymást, és mégis úgy toporogtak egymás közelségétől mint a cinkosok, akik a valóban nagy tettek előtt gondolják meg magukat.
A hölgy feléje nézett; először úgy vette aprólékosan szemügyre ezt az enyhén molett, pufók arcú fiatalembert, mintha vásárban kereskedő lett volna, aki tüzetesen, a legapróbb részletekig is mindent végigmustrál, és csak utána dönt. Bizalmasan megint küldött feléje egy kétkedő, mégis magabiztos mosolyt; jelezvén, hogy itt nincs mitől tartania, s tán nyugodtan közelebb is léphet. Tiszta, léleklátó, barna szemeivel, kígyószerű, karcsú derekával valóban magasztosult istennő benyomást keltette. Nagyon szeretett volna barátságba kerülni vele, még ha szerelemre jottányi esélye sem volt enyhe túlsúlya miatt. A hölgynek azonnal rokonszenves lett a másik gátlásos félszegsége csak nem mutatta. Királynői gerinces tartása megkövetelte tőle, hogy előnyösen leplezhesse valódi érzelmeit. Mindketten tördelték kezecskékéjüket, hiszen abszurdnak és nevetségesnek találták ezt az egészen egyszerű helyzetet.
- Üdvözlöm kedves uram! Miben segíthetnék? – érdeklődött kedvesen. Érezte, hogy ennél figyelmesebb, és bájosabb talán már nem is lehetett volna.
- Bo-bo-bocsásson meg, de elragadott kötetlen játéka! Ön gyönyörűségesen, szívéhez szólóan játszik!
- Hát.. igazán köszönöm az elismerő szavakat, de itt-ott még mindig vannak hiányosságaim! – úgy ejtette ki a szavakat, mint az örök, javíthatatlan maximalisták, akiknek soha nem lehet elég az amit elérhettek.
- Ne-nem csak azt figyeltem meg! Ahogy játszott mintha magával ragadta volna valami különös, szinte egyedi őserő, mely a halhatatlan mindenséggel rokon, és mely egész drága lényét megvilágította előttem!
A hölgy füle kis tövéig úgy elpirult, hogy szinte alig tévedtek tétova ajkára a balga szavak:
- Hát… igazán nagyon köszönöm! Nem is tudtam, hogy vannak még… lovagok!
Érezte, hogy a törékeny boldogságért bármi áron is de fel kell venni a kesztyűt és harcolni kell, mert az lehet csupán az egyetlen mentség, melyet az élet a maga ítélkező halandóságával egyáltalán még engedélyezett. Az ablakhoz ment, és gyorsan kinyitotta a megváltó ablakot, hogy az ősz szivárványos aranyló színe mellett egy kis légáramlat is keletkezhessen a régi bérház tágas mennyezete alatt, ahol a dohos áporodottság még megült…
- Bo-bo-bocsásson meg, de Ön drága igazán nagy benyomást tett rám… és szeretném, ha tarthatnánk a kapcsolatot és barátok lehetnénk!
A hölgy arca még mindig pirospozsgásra égett, mint egy túlérett vadalma, mely előnyösen kiemelte egész kellemét; hanyag fesztelenséggel foglalt helyet, majd rögtön a tárgyra tért:
- Nagyon fontosak számomra drága szavai kedves uram… de meg kell értenie, hogy nekem most a karrierépítésem a legelső feladatom, és ebbe más nem férhet bele! – kicsivel később máris meggondolta magát: rájött arra, hogy ennél alábbvaló igazságtalanságot a másikkal szemben el nem követhet! Szava egyszerre voltak kíméletlenül ridegek, fagyosak, és gyilkos érzelműek.
- Bocsásson meg… én igazán nem… akartam megbántani! De attól még lehetünk… jóbarátok, csak most az időmbe nem fér bele! Ugye megérti!
A Másik ott állt előtte mint aki valósággal a kimondott ítélkező szavak hatása alatt egyszerre megsemmisül és valóságos katarzist él át; nem erre számított, de egy őszinte, tartós kapcsolatra, amiből kevéske önbizalomhiánya talán menedékre lelhet, és amiből még van hová tartósan építkezni. Kinézett a nagy természetre; a nyüzsgő, éppen csak alkonyodó, kora éjszakai városlüktető vérkeringése szemlátomást megrémisztette, és most oly jó lett volna sóvárgón odabújni ehhez a halhatatlan istennőhöz, akiről még eleinte azt hihette, hogy megértő rokonszenvvel fogadja! Egyszerre pánik kezdte el kerülgetni; nem tudta, hogy mit is tehetne? Ha most azonnal, se szó, se beszéd faképnél hagyja, akkor lehet, hogy többet már alig találkozhatnak, ha megadja az elérhetőségeit az is csupán csak fél siker, azt gondolta, hogy kicsit ügyetlenül letérdel lábai elé, és kimondja amit gondol; odament hozzá, mint félénk állatka a nagyformátumú emberekhez.
- Nagyon szeretném ezt a barátságot drága, mert jelenleg nagyon fájdalmas időszakon megyek keresztül, és elmondhatatlanul szenvedek! – egész kisfiús arcán látszott, hogy ennek az embernek elege van a világból, és azon nyomban elsírná magát, ha nem gátolná meg azt, hogy az érzelmeinek ennyire szabad teret eresszen.
A hölgy váratlan lépést tett; kis kezeit kinyújtva tenyerébe fogta a másik megtört arcát, és gyöngéd részvéttel megcsókolta; első, feledhetetlen, és örökkévaló csókjuk ennyi volt csupán és mégis egy egész további életre kihatott…