Új Novella





KETTEN

 

 

Minden szülő szeretne nagyon büszke lenni gyermekeire, és mikor valami hiba, vagy gellert kapott számítás csúszik a gondosan felépített tervbe, akkor kezdik el rendszerint egymás macska-egér kicsinyességig fajuló játszmáit, és hagyják magára a gyerekeket; mondván ők az egésznek az okozói! Pedig valójában az igazi ok egy olyan képtelenségre törekvő eszme, vagy gondolat, mely a megfelelési kényszereken alapul! Ha ennek az adott kényszernek lesznek már nagyon kicsiny korban rendszeres üldözői, és követői a gyerekek, akkor felnővén ne csodálkozzanak a kedves szülők, ha adott felnőtt csemetéjük már képtelen lesz megfelelni olyan gyilkosan maximalista elvárásoknak, mint a külső kinézet, vagy a megnyerően egzotikus, és tetszetős külalak!

Olivér szülei határozott kívánságával szándékosan szem bemenve olyan kisbaba volt, aki mindig kikövetelte magának a jogot, és igazságot, hogy emberi lény maradhasson a feje tetejétől, egészen aprócska lábujjacskájáig! Ha például jó ebédhez készülődött serénykedve a kis Bertóczky család, akkor Olivérnek minden esetben szüksége volt a kis etetőjére, és kis holdjárójára, mert nyughatatlan, és örökösen örökmozgó kisdedként előszeretettel kíváncsiskodott a felnőttek ügyes-bajos dolgai iránt; utálta és megvetette a spenótfőzelék fűre emlékeztető, émelyítő szagát! Nem volt hajlandó megenni a fahéjas tejbegrízt, csak akkor, ha már szoba hőmérsékletűre fújta édesanya gyönyörűséges lehelete. Nem volt hajlandó játszani, csak ha már szüleinél is végképp elszakadt a cérna, és ekkor apja kissé morózusan felkapta, és addig dobálta fel a levegőbe, és vissza, amíg egyetlen kicsi fia úgy nem szédült, hogy kihányta a finom bébiételek, és egyéb babák számára való finomságokat - persze egyenesen az apuka mellkasára tönkre téve ezzel frissen mosott ingét!

Mikor végre arra unszolták, hogy próbáljon meg beszélni egy kicsit ő már csak azért sem beszélt! Ehelyett várni kellett, mire az ötödik szülinapján egyáltalán hajlandó volt hosszas kuncsorgó kérésekre kimondani a bűvös ,,papa" ,,mama" szavakat!

Csecsemőkorában egy szép nap a kisszobában találtak rá, amint egyensúlyozni próbált; tehát pufók kis testét szerette volna az egyensúlyozás ősi követelménye szerint előnyösebb helyzetben megtartani! Az összes játéka tekintélyes mennyiségű nyállal volt átitatva, és mikor édesanyja próbálta kérdezgetni tőle, hogy miért nyálazta össze a játékait? A kis Olivér nem tehetett egyebet előbb hüppögni kezdett, majd bömbölve egyenesen sírva fakadt! Utólag persze már nem voltak biztosak benne, hogy vajon ténylegesen kórházba kellett volna-e rohanni vele, mert az egész tábla csokoládét együltő helyében lenyelte, vagy várni egy kicsit amíg megnyugszik!

Aztán amikor hosszasan tépelődések, és könyörgések folytán – mert tudvalevően nem a megfelelő oktatási intézménybe került -, és emiatt igencsak korán meggyűlt a baja a bandavezérekkel, és azon agresszív gyerekekkel, akik élvezkedtek a fizikai, terrorisztikus erőszakokban, Olivér hamar megtanulhatta, hogyha bármit is elakar érni sanyargatott, kis életében akkor nem árt fineszesnek, körmönfontnak és kicsit talpraesettebbnek lennie!

Tizenhárom éves korára így nagyjából elmondhatta magáról, hogy kiművelt ,,kockaagyúvá” vált – ahogyan a többség mindig is emlegette -, és bátran megírta mindenkinek a leckéjét, vagy a házi feladatát, és csupán egyetlen dolgot szeretett volna cserébe a kisebb fáradtságáért: őszinte, és igazi barátságokat! Sokszor órákat, és hónapokat is elsírdogált magában, és emésztette önmagát, mert képtelen volt belátni, hogy a világban érdekek szerint történnek a kapcsolatok, és sajnos nem fordítva! Tehát ahhoz, hogy igazi, érdemi kapcsolatai lehessenek mindenképpen szüksége van rá, hogy a normálisabbika megismerhesse, és mivel alig-alig akadt valamirevaló barátja is, ezért leginkább csak anyukájával beszélgetett, mert apja forrófejű lévén – hamar eljárt a keze.

Zavaros történeteket kezdett kitalálni arról, hogy pl. hogyan is törhette el a karját, amikor csak sétált az utcán az egyik hölgytársaság kedvesen csicsergő tagjaival! Tejfogai már nem voltak ennyire szerencsések, mert hamar lazulásnak indultak, és előbb-utóbb ki is estek a helyükről, és amíg nem nőttek új, és strapabíró fogai, addig fogatlannak csúfolták egyes társai!

Aztán, amikor egy-két hónap elteltével új fogai nőttek valahogy férfiasabban kikupálódott, és megnyerő mosolyával azonnal sikert könyvelhetett el – főként azon hölgyeknél, akik még jól tudták mit is jelenthet a romantikusság és a bókolási hajlam!

- Olikám! Légy szí mondj nekem valami nagyon izgi romantikusat! – kérlelték többször is a drága hölgyek.

Olivért sem kellett félteni, hiszen tinédzser korára annyi ponyvát, és romantikus regényt kiolvasott a házukhoz közeli kisebb fiókkönyvtárból, hogy a könyvtáros néni már jó előre köszönt neki, és később ingyenessé tették a tagságát!

- A szemed olyan mint az érett gesztenyemag egy holdfényes éjszakán! – kezdte bókjait -, bőrödnek balzsamos tapintása, akár a rózsaszirom gyöngéd, és igéző!

Elég volt egy kis széptevés, és a hölgyek valósággal elaléltak a gyönyörűséges szavak hallatán! Persze a pasijaiknak ez már korántsem tetszett, mert valami rejtése nyílt támadást sejtettek Olivér kedveskedő gesztusai mögött, és a suliból hazafelé menet jó néhányszor rendesen meg is verték!

Aztán amikor az egyetemen nagy nehezen végre megismerkedhetett jövendőbeli feleségével, és megnősült a ballépések nemhogy megszűntek volna, de folytatódtak! Az élet kínálta lehetőségekkel az újdonsült ifjúasszony úgy tűnik sokkal jobban el volt kényeztetve, mint Olivér, aki csak szerkesztőségekből szerkesztőségekbe járt, és visszautasításokon kívül egyszer sem mondhatta el magáról, hogy bármit is elért az életben!

Később megörökölték a család egyik kis lakását a belvárosban, és beköltöztek egy felújított, gangos házba!

Olivér precízségre, és rendhez hozzászoktatott személyisége szerencsére gyorsan utat talált magának, hogy meglévő dolgait komfortosság, és praktikusság szerint elrendezze.

Felesége Mira a valaha volt leggyönyörűbb hölgy volt, akit az ember csak kívánhatott magának! A tökéletes lelki társ, és irodalmi barát is volt egy személyben, mert akármilyen hóbortos, vagy rigolyás ötlettel is rukkolt elő Olivér Mira azonnal beleegyezett, és később sem firtatta, hogy miért csinálta ezt, vagy azt! Mira mindig az otthon szilárd talpraesettséget, és védelmét jelentette Olivér számára; egy olyas valakit, akire lehet támaszkodni, és aki minden nap elegendő lelkierőt, és önbizalmat biztosít ahhoz, hogy elviselhetőek lehessenek a hétköznapok gyötrelmei, terhei!

Nemsokára Mira terhes lett, és egyszerre izgatott volt, és mégis folyamatosan azon izgult, és törte a fejét, hogy hogyan fognak kijönni abból a pénzből, amit egyedül ő keres meg, mert szégyen ide, szégyen oda Olivérnek vagy volt idénymunkája, vagy nem volt, és azokban a keményebb hónapokban bizony mindketten összébb kellett, hogy húzzák magukon a nadrágszíjukat!

– Drága kis életem, miért vagy ennyire gondterhelt? – nyitott be sok alkalommal dolgozószobájába fiatal felesége. – Látom hogy kínzod magad, és önmagadba fojtod a gondolataidat, és ez nem tesz jót! Ugye te is tudod. – letelepedett a keskeny, priccsszerű ágyra, mely még Olivér kamaszkori emlékeit őrizte. Mira nagyon aggódott párja miatt, mert talán senki sem érezte annyira át szíve legmélyéig mennyi mindent el kellett tűrnie, és viselnie keserves élete során Olivérnek, mint ő.

– Édesem! Ugye veled minden rendben van? A baba is jól van?! – kérdezte kizökkenve a fáradtságos robotmunka egyhangú, szürke pillanataiból.

– Persze kis drágám! Minden rendben lesz! Szeretnéd megfogni a hasamat! Nem bánt! – mosolygott gyöngéden, majd finom, kis hattyúkezeivel máris odavonta nagyra nőtt hasára a másik enyhén remegő kezét. – Oh! – szisszent fel enyhén. – Rém hideg a kezed! – állapította meg enyhe bosszúsággal.

Olivér máris hevesen elkezdte fújni tenyereit, majd dörzsölgetni, mert gyakorta előfordult, ha valami miatt ideges lett, vagy túlzásba vitte az aggódást, és egyéb izgalmakat ujjpercei, majd tenyere teljesen kifehéredett, és olyanná vált, mint a jégcsap, pedig a központi fűtéssel egyelőre nem volt hiba.

– Nahát! Ez a leggyönyörűségesebb dolog, amit valaha is érezhet az ember! – simította meg óvatosan felesége hasát, és látszott rajta, hogy az öröm könnyeket csal a szemébe.

– Várd csak meg, amíg majd kibújik, és meglásd huszonnégy óra kevés lesz rá, hogy szusszanjunk is egy keveset. – látszott, hogy a fiatalasszony valósággal ragyogóbbá, és harmonikusabbá vált terhessége által. – Na, de most már elég a szomorúságból! Meséld el hol tartasz éppen?

Olivér hiába is titkolhatta volna azt, ami számára szívügy volt: az irodalom szeretetét. Előbb igyekezett összerendezni kézirathalmait, és kisebbfajta rendet varázsolni túlzsúfolt íróasztalán, ahol mindennek megvolt a maga helye a ceruzáktól kezdve egészen a változatos tollakig, és papírokig.

– Egyszerre több dologgal is igyekszem foglalkozni sztereóban! – mondta nem kis büszkeséggel, de vigyázva rá, hogy ne legyen pöffeszkedő, és arrogáns. Már mutatta is legújabb verseskötetének kezdeti vázlatát, amit kedvese olyan hevesen, és izgatottan kapott ki kezei közül, mint egy kultúrára szomjazó, éhes ember.

– Ez fantasztikus! Ezt mind te írtad egyedül?! – kérdezte hitetlenkedve.

Olivér csak szerényen bólintott, mint aki máris megbánta minden cselekedetét, de titokban máris repesett a szíve, hogy párja legalább büszke rá, még ha a világ egyelőre nem ismeri el. – Nagyon büszke vagyok rád drágám! – mondta Mira, és megcsókolta elpirult arcát. – Biztos vagyok benne, ha majd valamelyik kiadó felfigyel rád azonnal révbe érsz!

– Bárcsak már úgy lenne! – Olivért nem lehetett sietséggel vádolni, hiszen világ életében legfeljebb stresszes, és aggódó volt, ám annyi tartalmasan eltöltött év után igazán ráfért volna már a pozitív megerősítés. Arcán elgondolkodó, borongó, szomorkás kifejezés suhant át. Mira ezt rögtön megérezte, és máris reagált.

– Hé! Figyelj csak? Mit szólnál, ha megmutatnám az írásaidat az egyik volt csoporttársamnak, aki angol fordítóként dolgozik? Hátha ki tudna valamit találni. Még az is lehet, hogy pár idegennyelvű folyóiratban eltudná helyezni az írásokat, és kapnál is érte pénzt.

Olivérnak sem kellett több ösztönzés önbizalom terén. Felcsillant a szeme, és mint egy pajkos, játékos kisgyerek máris valósággal ujjongani kezdett az örömtől, és határtalan boldogságtól, hogy neki van a világon a legfantasztikusabb párja.

– Az nagyszerű lenne! – örömében úgy ugrándozott, akár egy csínytalan, hóbortos gyerek, aki valami új, különleges játéknak lehetett boldog tulajdonosa.

Másnap, míg Olivér munkába indult, addig felesége felhívott egy-két volt egyetemi csoporttársat, akiknek voltak bizonyos összeköttetéseik, és ismertek olyan kockáztató szerkesztőket, akik nem rettennek, vagy hátrálnak meg, ha új, kreatív, és ötletes szövegekkel, és különködő csodabogarakkal dolgozhatnak együtt. Férje néhány versének számítógépes változatát gyorsan elküldte azokra az emailcímekre, amiket megkapott ismerőseitől.

Néhány napon belül egy tört magyarsággal beszélő, kellemes modorú, angol női hang telefonált. Olivér szokásához híven a városban volt a munkahelyén, és titokban azon imádkozott, hogy a jószerencse őket is megsegíthetné. Felesége vette fel a kagylót:

– Igen, tessék!

– Hello! Hogy érez magát? Én vagyok egy angliai könyvkiadó munkatárs, és tetszenek a versek! – nem is kellett többet mondania, a fiatalasszonyon is sugárzó boldog lett úrrá.

– Hát… ez fantasztikus! – felelte angolul.

– Emailben elküldöm a részletes szerződést, és a nyomtatványt is, melyet majd alá kell írni! – közölte a finom nő.

– Pompás! Viszhall! – le is tette a kagylót, és repeső örömmel máris felhívta férjét a munkahelyén.

Bár Olivér – ahogy a legtöbben ki nem állhatta, ha a munkahelyén zavarják, mégis gyönyörűséges párjának nem tudott soha nemet mondani.

– Ne beszélj! – hüledezett. – Ugye ez nem tréfa?! – még mindig képtelen volt elhinni, és legalább tizenöt percbe biztosan beletelt mire agya képes volt optimistán értelmezni a kapott információt.

– Pedig így igaz édesem! Annyira boldog és büszke vagyok rád! Ezt mindenképp meg kell majd ünnepelnünk. Szerződést is küldtek a számítógépen, meg minden!

Olivérnek – úgy tűnt -, jó napja van. Rámosolygott a szerencse, és csak remélni tudta, hogy kis családja élete is hamarosan rendeződni fog.