HÁZTŰZNÉZŐ

A gyönyörű leginkább kisestélyi ruhába öltözött hölgy csellózott; látszott, hogy gyakorol, és gyakorlás közben egész hajlékony, kecsesen rugalmas gazella-testét beleadja az intenzív, és magával ragadó – mégis spontaneitást sem nélkülöző játék egész hangulatába. Bach G-moll szonátájával kezdett, mint klasszikusnak mondható darab. Az inkább Salvador Dali-bajuszra hasonlító vonót finom eleganciával élezte meg, hogy suhanhasson a kifeszített, most leginkább felhúzott húrokon. Könnyed kedvességgel foglalta el a helyét a nappalijában a kora délelőtti órák egyikén, mert csak délután kellett munkába indulnia. Ahogy egyre intenzívebben, egyre szenvedélyesebben kezdte húzni oda-vissza a húrok fogságába szorult vonót, érezte, hogy kellemes bizsergetéssel járja át egész lényét a harmónia, és a zene.
A korai őszi fények világították meg ezt a még mindig viruló, és élete ifjúságában leledző teremtést. A szoba meglehetősen világos volt; hála a nagyméretű, és tágas ablakoknak, melyekről szándékosan hiányzott a sötétítő, vagy a redőny, helyette reluxákat használtak erre a célra! A halvány, mégis még mindig a nyári nap melegével kecsegtető napsugár kedvesen megcirógatta a lány őszibarack hamvasságú, kedves arcát.
A szobában a különböző nagyságra készített bútorok is, mintha külön, és ezúttal önálló életre kelhettek volna a zene hatalmat adó varázslatára.
Bejött a szobába egy félszeg, első pillantásra ügyetlen, és csetlő-botló fiatalember; még szerencse, hogy folyton a lába elé nézett, különben ott helyben fölbukott volna a nagyméretű szőnyegek rojtossá vedlett széleiben. Csendesen, várakozva megállt a háttérben. Kitekintett a halvány rozsdamarta őszi égre, és ámulattal egyre a fiatal lány játékát nézte.
A lány most ellenállhatatlanul elmosolyodott; talán ebben a kimondhatatlanul egyszerű, mégis kristálytiszta gesztusban már benne rejlett egész eddigi élete; halálosan kimerülten eresztette le finom hattyúszín kacsóiból a fölajzott vonót, mely mintha már nem is egyszerű zenei segédeszköz lett volna – de legalább is felajzott íj, mellyel gyilkolni, és szíveket sebezni ugyanúgy lehet! A hallató hangok elnémultak; viszont a lélek aprócska és finom neszei, zöngéi még csak most kezdtek egyetemes vibrációjukba: mindketten érezték egymást, és mégis úgy toporogtak egymás közelségétől mint a cinkosok, akik a valóban nagy tettek előtt gondolják meg magukat.
A hölgy feléje nézett; először úgy vette aprólékosan szemügyre ezt az enyhén molett, pufók arcú fiatalembert, mintha vásárban kereskedő lett volna, aki tüzetesen, a legapróbb részletekig is mindent végigmustrál, és csak utána dönt. Bizalmasan megint küldött feléje egy kétkedő, mégis magabiztos mosolyt; jelezvén, hogy itt nincs mitől tartania, s tán nyugodtan közelebb is léphet. Tiszta, léleklátó, barna szemeivel, kígyószerű, karcsú derekával valóban magasztosult istennő benyomást keltette. Nagyon szeretett volna barátságba kerülni vele, még ha szerelemre jottányi esélye sem volt enyhe túlsúlya miatt. A hölgynek azonnal rokonszenves lett a másik gátlásos félszegsége csak nem mutatta. Királynői gerinces tartása megkövetelte tőle, hogy előnyösen leplezhesse valódi érzelmeit. Mindketten tördelték kezecskékéjüket, hiszen abszurdnak és nevetségesnek találták ezt az egészen egyszerű helyzetet.
- Üdvözlöm kedves uram! Miben segíthetnék? – érdeklődött kedvesen. Érezte, hogy ennél figyelmesebb, és bájosabb talán már nem is lehetett volna.
- Bo-bo-bocsásson meg, de elragadott kötetlen játéka! Ön gyönyörűségesen, szívéhez szólóan játszik!
- Hát.. igazán köszönöm az elismerő szavakat, de itt-ott még mindig vannak hiányosságaim! – úgy ejtette ki a szavakat, mint az örök, javíthatatlan maximalisták, akiknek soha nem lehet elég az amit elérhettek.
- Ne-nem csak azt figyeltem meg! Ahogy játszott mintha magával ragadta volna valami különös, szinte egyedi őserő, mely a halhatatlan mindenséggel rokon, és mely egész drága lényét megvilágította előttem!
A hölgy füle kis tövéig úgy elpirult, hogy szinte alig tévedtek tétova ajkára a balga szavak:
- Hát… igazán nagyon köszönöm! Nem is tudtam, hogy vannak még… lovagok!
Érezte, hogy a törékeny boldogságért bármi áron is de fel kell venni a kesztyűt és harcolni kell, mert az lehet csupán az egyetlen mentség, melyet az élet a maga ítélkező halandóságával egyáltalán még engedélyezett. Az ablakhoz ment, és gyorsan kinyitotta a megváltó ablakot, hogy az ősz szivárványos aranyló színe mellett egy kis légáramlat is keletkezhessen a régi bérház tágas mennyezete alatt, ahol a dohos áporodottság még megült…
- Bo-bo-bocsásson meg, de Ön drága igazán nagy benyomást tett rám… és szeretném, ha tarthatnánk a kapcsolatot és barátok lehetnénk!
A hölgy arca még mindig pirospozsgásra égett, mint egy túlérett vadalma, mely előnyösen kiemelte egész kellemét; hanyag fesztelenséggel foglalt helyet, majd rögtön a tárgyra tért:
- Nagyon fontosak számomra drága szavai kedves uram… de meg kell értenie, hogy nekem most a karrierépítésem a legelső feladatom, és ebbe más nem férhet bele! – kicsivel később máris meggondolta magát: rájött arra, hogy ennél alábbvaló igazságtalanságot a másikkal szemben el nem követhet! Szava egyszerre voltak kíméletlenül ridegek, fagyosak, és gyilkos érzelműek.
- Bocsásson meg… én igazán nem… akartam megbántani! De attól még lehetünk… jóbarátok, csak most az időmbe nem fér bele! Ugye megérti!
A Másik ott állt előtte mint aki valósággal a kimondott ítélkező szavak hatása alatt egyszerre megsemmisül és valóságos katarzist él át; nem erre számított, de egy őszinte, tartós kapcsolatra, amiből kevéske önbizalomhiánya talán menedékre lelhet, és amiből még van hová tartósan építkezni. Kinézett a nagy természetre; a nyüzsgő, éppen csak alkonyodó, kora éjszakai városlüktető vérkeringése szemlátomást megrémisztette, és most oly jó lett volna sóvárgón odabújni ehhez a halhatatlan istennőhöz, akiről még eleinte azt hihette, hogy megértő rokonszenvvel fogadja! Egyszerre pánik kezdte el kerülgetni; nem tudta, hogy mit is tehetne? Ha most azonnal, se szó, se beszéd faképnél hagyja, akkor lehet, hogy többet már alig találkozhatnak, ha megadja az elérhetőségeit az is csupán csak fél siker, azt gondolta, hogy kicsit ügyetlenül letérdel lábai elé, és kimondja amit gondol; odament hozzá, mint félénk állatka a nagyformátumú emberekhez.
- Nagyon szeretném ezt a barátságot drága, mert jelenleg nagyon fájdalmas időszakon megyek keresztül, és elmondhatatlanul szenvedek! – egész kisfiús arcán látszott, hogy ennek az embernek elege van a világból, és azon nyomban elsírná magát, ha nem gátolná meg azt, hogy az érzelmeinek ennyire szabad teret eresszen.
A hölgy váratlan lépést tett; kis kezeit kinyújtva tenyerébe fogta a másik megtört arcát, és gyöngéd részvéttel megcsókolta; első, feledhetetlen, és örökkévaló csókjuk ennyi volt csupán és mégis egy egész további életre kihatott…

 A MEGALÁZOTT 

Aznap az ősz utolsó elsárgult falleveleivel települt a deres, zúzmara csipkézte ágakra. Mintha a madarak, és az állatok is már jó előre arra készülődtek volna, hogy a tél átmenetinek ígérkező fogságát vagy átálmodják, vagy menedék után nézhessenek minél hamarabb. Azonban sajnos az emberek világában gyakorta megesett, hogy nem lehetett kiút semerre sem!

Benedek éppen a technika órára készülődött, és mint szorgalmas, rendes, és amolyan házikedvencszerű eminens diák megpróbálta úgy kidolgozni műszaki rajzát, hogy abból később egy megvalósítható építmény születhessen meg.

A grafitceruzáig szinte tűhegyesre hegyezte, és minden szükséges eszközt, és írószert gondosan elrendezett a műhelyszerű, satuval, és fűrészel ellátott asztalán, hogyha majd szüksége lesz valamire, minden a keze ügyében legyen.

A kis csoportban legfeljebb csak kilencen lehettek; szigorúan csak fiúk, mert a lányoknak kötelező jelleggel főzés, és háztartás vezetési órán kellett részt venniük. Hát ami igaz, az igaz! Benedek is szívesebben részt vett volna egy főző tanfolyamon – elvégre a nagymamája konyhájában nevelkedett -, mint egy ilyen baljóslatú technika órán. De ha már így alakult elhatározta, hogy csak azért is megmutatja azoknak a gennyfrátereknek, akik állandóan cukkolták, heccelték, és megszégyenítő, gyilkos tréfákat űztek vele, hogy ő is ugyanúgy képes elkészíteni faanyagból a madáretetőt, és a kerekes kiskocsit.

Nagyobb büszke volt, hogy saját zsebpénzéből vette meg a saját lomfűrészét, és kapott hozzá ajándékba öt, papírvékony, ám fűrészfogas betétet, melyet a kis rozsdamentes szerkezet közepére kellett helyezni, majd a két végénél egy-egy rögzítő fogóval óvatosan, hogy a lemezek el ne törjenek meghúzni, de csak finoman, és egyszerűen.

A legtöbben ezen az órán is előszeretettel kekeckedtek, és ricsajoztak – főként azok, akik szinte minden tevékenységben az unalom, és a lustaság, és a semmittevés egyetemes állapotát vélték felfedezni. Éppen ezért szükségükké vált, olyan ügyeletes bűnbakok kipécézése, és felkutatása, akikkel el lehetett tölteni a fennmaradó, negyvenöt perces időt.

Sokan gondolták úgy, hogy a szerencsétlen, mulya-mafla Benedek éppen jó lesz a mókához. Elvégre sohasem barátkozik senkivel, szinte alig vannak barátai, és ami a legfontosabb: egyetlen egyszer sem jutott még eszébe azzal a híg agyával, hogy vissza merjen ütni bárkinek is, nemhogy még megvédje saját magát! Ez volt a fő indok, hogy miért épen őt nézték ki gyilkos játszmáik céltáblájául.

A kis raktár helységben – mely az órai foglalkozások ideje alatt nyitva állt bárki előtt -, rengeteg sok hasznos holmit találhattak azok, akiknek megjött a kedvük egy kis csínytevésre. Az egyik nyurga, kapafogú srác kitalálta, hogy lopjanak egy kis ragasztót, és kenjék be vele Benedek székét. Már csak arra kell vigyázni, hogy a tudatlan balek nm sejtsen meg semmit, mert másként azonnal szólhat a tanárnőnek. Így hát a nagyszünetet használták fel erre a kis csínyre. S mivel a következő óra is technika volt – és közel, és távol senki sem tartózkodott a helységben -, a kapafogú srác bátya egy nagyobbacska hurkapálcával kent egy jókora adag ragasztót Benedek széke alá, és gondoskodott róla, hogy nedvesen tartsák, és ne száradjon ki. Legalább is addig a percig, amíg a gyanútlan áldozatuk bele nem ül.

Nem kellett sokat várniuk. Benedek szinte jókedvűen telepedett le saját székére, és sajnos elfelejtette megnézni, hogy mibe is ül bele, mert a nagyszünetben a technikatanárnő Marika néni az iskolai büfében csokis mignont vett neki azért, mert egész évben lelkesen, és szorgalmasan lepakolta a széket teljesen egyedül az egész ebédlőben kora reggelente.

Benedek most sem vett volna észre semmit. Szinte élvezettel kezdett a fűrészelésbe, és megpróbálta a két kisebb kereket – melyek aztán, majd a kis kocsiját hajtják -, olyan ügyesen, precízen körbe vágni, hogy a megadott mintát ne lépje túl. Szinte minden flottul ment addig a percig, amíg az adott munkadarabot be nem kellett volna fogni a satu két vasnyelve közé, hogy az immár négy kisebb kereket egyenként rájuk szögelje.

Amint kezdett volna felállni, előbb halkan, majd látványosan egy hatalmas szakadó hangot hallott feneke felül. A kilenc nebuló szinte egyszerre kezdett eget rengető röhögésbe.

– Nézzétek ezt az eszement, dagadt idiótát! Micsoda egy seggfej! – kezdték mindannyian kórusban gúnyolni, és kiélveztek minden maradék percet.

– Osztály! Figyelmet kérek! Ha még egy pisszenést is hallok mindenki itt marad a hetedik óra után és kitakarítja tükörfényesre a hátsó műhelyt!

A kis csoporttagokon általános elégedetlenség moraja hullámzott végig.

– Osztály! Mit mondtam?! – emelte fel a hangját a tanárnő.

Mindenki hallgatott, bár egy-két fenegyerek most sem állhatta meg, hogy porul járt Benedek farmernadrágján élcelődjön.

– Benedek! Nem lesz semmi baj! Szeretnéd folytatni az órát, vagy inkább hazamennél?! – kérdezte közvetlenül, és kedvesen a tanárnő, aki – bár igyekezett határozottságot erőltetni magára, valósággal látszott rajta, hogy rendkívül megrendítette, és felháborította az eset.

Benedek potyogtatni kezdte a könnyeit. No nem azért, mert gyáva volt, vagy éppen hitvány, szánalmas – sokkal inkább azért, mert belső lelkiismerete azt tanácsolta neki, hogy bármennyire is megalázták a gonosztevői muszáj kitartania, és tűrnie, még ha ez foggal-körömmel kínkeservesre sikerül!

– Nézzétek! Máris eltörött a mécses! A melák bőgőmasina! Fuss csak bátran haza anyucikádhoz! – kezdték ugratni a hátsó sorokban helyet foglalók.

– Úgy tapasztalom, hogy egyeseknek még mindig nem jutott el a fegyelem szó jelentése! Gergő, és a barátai hetedik óra után lesznek szívesek jelentkezni a technika szertárnál. Most pedig azok, akik nem kíváncsiak az órai tananyagra kifáradhatnak az igazgatói irodába!

Úgy tűnt ennek a felszólításnak senki sem mer ellenszegülni. Hirtelen néma csönd lett. Még a légy zümmögését is lehetett hallani, ha télen lettek volna legyek. A néma hópelyhek zizzenő, összetapadt vattapamacsokként verték az ablakokat. Mintha megfagyott, szomorú könnycseppek lennének…

– Ta-tanárnő! Sze-szeretnék… maradni… - motyogta Benedek, és miközben megszégyenülten, és nagyon elkeseredve elpirult.

Miközben mindenki serénykedve, hangyaszorgalommal dolgozott a kis négykerekű kocsiján, mely sokkal inkább egy konflis, vagy egy modernebb fogat benyomását keltette Benedek egyszer csak azt vette észre, hogy az összes, vadonatúj fűrészlapját, - melyet tegnap még zsebpénzéből vásárolt -, most tönkre vannak téve, és lomfűrészének a két fogó részét is meghajlították gonosz kezek, hogy ne lehessen vele dolgozni.

Marika néni sas, de barátságos szemei elől nem lehetett elbújni! Odament egyik kedvenc diákja asztalához, és látván, hogy vadonatúj piros nyelű fűrészét megrongálták zokszó nélkül bement a raktárba, és hozott egy működőképes fűrészt természetesen fűrészlapokkal.

– Kerek Gergő az óra végén felfárad velem az igazgatónőhöz! Végeztem!

Először persze senki sem akarta elhinni, legkevésbé maga a banda feje Gergő, hogy neki az igazgatónál kell jelentkeznie, mert jócskán rossz fát tett a tűzre. Aztán alighanem Marika néni veszélyes, villogó tekintete meggyőzte, hogy az ő torkán is záros határidőn belül szorulni fog a hurok.

Marika néni kedves helyet foglalt Benedek mellett, akinek gyakorlatilag az egész munkáját újra kellett kezdenie, és míg serénykedve kivágta a négy darab fakereket, addig Marika néni lemérte a kocsi tengelyét, és a téglalap alapot, ami majd közrefogja a négy kereket. Nagy egyetértés, és kölcsönös tisztelet volt közöttük.

Abban a pillanatban, hogy megszólalt az óra végét jelző csengő a kilenc csoporttag egyszerre iramodott neki a terem ajtajának, és már mentek volna a következő órájukra. Egyetlen ember posztolt még a műhelyben maga Benedek. Annyira megvolt rémülve attól, hogy elszakadt farmernadrágjának a hátsó része hiányzik, hogyha most veszi a bátorságot, és kimegy, akkor az egész iskola és jó néhány tanár rajta fog röhögni.

– Benedek! Te maradj kérlek a műhelyben! Nemsokára jön egy másik osztály is ide! Felsősök, de te ne törődj velük! Én megyek szólok Béla bácsinak!

Benedek úgy tett, ahogyan technika tanárnője tanácsolta neki. Nemsokára a felsősök diákok kezdek beszállingózni a műhelybe, és mindenki megvolt lepve, hogy vajon teljesen vadidegen diák mit keres éppen az ő órájukon. Nem szóltak hozzá, de mindenki elfoglalta megszokott helyét.

Alig tizenöt perc múltán megjelent az osztályterem ajtajában Béla bácsi a mindig bölcs, és határozott osztályfőnök.

A felsős osztály rajongásig imádta volt földrajzszakos tanárukat ezért vigyázban állva köszöntötték.

– Maradjatok csak ülve egészen nyugodtan! – közölte, majd Benedekhez ment.

– Hát veled meg mi történt Benedek fiam?! – kérdezte kíváncsian, mert minden kis aljasságot, és megszégyenítést elmondott neki Marika néni.

– Béla bácsi… sajnálom… a Gergőék bekenték ragasztóval a székemet, így kiszakadt a nadrágom, és hátul is látszik a repedés… - már fojtogatta a fel-feltörni készülő, robbanó sírás.  

– Micsoda szemtelenség ez édes fiam! – fortyant fel az igazságtalanság hallatán az idős, ám annál tekintélyesebb osztályfőnök. Egy pillantást vetett Benedek elszakadt farmernadrágjára: – Most haza tudsz menni?

Benedek kicsit hüppögve, mint aki már ezerszer elátkozta ezt a kacifántos napot hevesen bólogatott.

– Akkor most menj haza! A többit én elrendezem! – adott utasítást a szerencsétlenül járt diáknak.

Benedek mindent hajszálpontosan úgy tett, ahogyan osztályfőnöke tanácsolta neki; összepakolta precíz rendezettséggel iskolai füzeteit, tankönyveit, és bár az iskolai folyosón kénytelen volt kis lépésekben haladni – nehogy még látványosabban kilátszódjék hófehér alsónadrágja a repedés mentén -, amilyen gyorsan csak tudott hazaszaladt. Még az volt a szerencse, hogy az iskola közvetlenül a lakótelepen helyezkedett el, így Benedeknek nem kellett több kilométert gyalogolnia hazafelé csupán egy-két métert.

Még aznap elmesélte estefelé az egész szörnyűséges esetet az édesanyának akiben mindig is megbízott. Apjához nem mert segítséggel fordulni, hiszen minden egyes esetben az volt a válasz, hogy: Egy igazi férfi majd megtanul gondoskodni saját magáról!

Így történt, hogy édesanyja meghallgatva szerencsétlenül járt történetét másnap azonnal kivett egy szabadnapot, és beviharzottan az igazgatói irodába kérvényezte, hogy egyetlen fia hadd lehessen magántanuló, hogy elejét vehessék a további gonoszkodásoknak!

AZ EMBER ÁLMA


A hűség – már, ha volt is -, nulla sivatagba ütközött. Könnyen válogatható, olcsón jutányos fehérneművé vált a morális, emberi, adakozó jóság s a mindent kinyilatkoztatni kész őszinteség. Heverésznek sokan inkább gyilkos hiány íróasztalán, ahelyett hogy meggyőződésük szerint cselekednének. A morális erkölcs is tovább költözött elhagyva sokadszor dobbanó szívek partvidékeit.

Átutaztatják egyik érzést a másik után a beteg, nyomorult, groteszk-tényeken mely minden esetben megnöveli a kacagtató, totális, urbánus abszurditást. Színes smink-látszatokon már minden tapintható. Emberléptékekben számolva a Lélek-váz őszinte-teljes megismerése is várhat még magára.

Nyálas viasz-figurák teszik kényeskedve a szépet, még a legtöbben horgokkal pecáznak. A Tett fölöslegességét mindig meglehet haladni. A képek sokadszor összeérnek míg a szem botladozón mindent összegyűjt. – Mámoros időtlenség feszélyezi, keríti lustán körbe az elgémberedett akaratok tudatos ösztöneit.

A tenni vágyás manapság a kreativitáshoz is rest; hol marad már a lovagias udvariasság?! Tekintetek szilárd, eltökélt bosszúja minden esetben a halandóságra ítéli a vádat; tilosban járva, mint kirekesztettek, titkos jelbeszéddel kommunikálva sokszor inkább mi magunk vagyunk vonszolni kénytelenek röhejek homokzsákjait.

Tévhitek szaga még most is gyakorta bűzlik. Iszapos ragacsban kiterjesztett Angyal-szárnyak is ideje korán tönkremennek. Szemrehányások fekete epéje már így is fertőzi a Lét-morált; szeretet lüktető szív-molekuláit. Embergyűrűkben toporog tétován, mint oda-nem-illő emigráns bohóc az örök gyermek-poéta. Két világ titkos határsávján álldogálva zárt terekben sokszor kiszivattyúzták szándékosan a vákuumot.

Sokan újból már vendéghaj-tincseket növesztettek feleslegesen. Beszédhelyzet szabados finomságaira mindenáron fittyet hánynak!

VALAMI KÉSZÜLŐDIK

- Nagy vihar lesz kedves uram! – mondta baljóslatúan az egyik pufók arcú ember. Mint aki valamit közöl a világgal, és mégsem veszik észre, csak mikor már túl késő…
A felhőbe hanyatló, késő őszi napfény időnként makrancos esőfüggönyöket cipelt bárányfelhők vegyületeként a hátán
- Meleg lesz máma! Nincs miért aggódni! – ezt már egy kerek kertes szemüvegű, tanáros emberke mondta; az ember első pillantásra inkább vélte valami nagy belvárosi szobatudósnak, vagy könyvtárosnak, semmint értelmiséginek, de ez most a többséget nem zavarta.
A Ferenciek terén a templom főterén – ahol állandó jellegű, kisebb-nagyobb felújítási munkálatok zajlottak, hogy ezzel is tudatosan felőröljék az emberek sebezhető idegrendszereit csupán a galambok szokhattak hozzá az állandó jellegű porhoz, piszokhoz, és azokhoz a már-már különleges szitokszavakhoz, és obcén ,,szakkifejezésekhez” melyek legnagyobb többsége az éppen ott posztoló kemény munkát végző munkások szájából hangzott el. Az egyik oldalon a markoló és egyéb munkagépek beütemezett, már előre beállított zaja, és krampácsolása hangzott; mintha egy olyan fülnek fölöttébb kellemetlen óraszerkezet mozgott volna folyamatosan, amit sehogyan sem lehet megszüntetni, vagy leállítani.
Reggeli órák kezdete volt még ez, amikor a legtöbb ember is inkább úgy áll a munkához, hogy helyette dolgozzanak, s őt kímélve hagyják. Itt is ez volt a helyzet. Egy nyeszlett, kissé gebe testalkatú, nagyon fiatal, és sovány, meglehetősen inas, és még nagyon fiatal lebarnult ember fogott egy lapátot, és míg a többi öt ember az adott gödör mellett azt leste árgus szemekkel, hogy ez az egyetlen dolgozik, ők kényelmesen beszélgettek, és röhögcsikéltek, míg az építésvezető meg nem jelent az aznapi ,,raportra”.
- Te, Józsikám! Csak óvatosan emeled édes fiacskám azt a vastag lapátot, mert vízhólyagos lesz a kezecskéd! – ugratták a gödörben senyvedő, verejtékkel fizetőt.
- Nem való mán’ nekem sem ez a meló! Mindig csak, mint a barmokat hajtják a vágóhídra az embert, miközben a legtöbb suska a vállalkozó zsebében landol! Ennek osztán nem fog örülni az asszonyka! – így a másik, akinek volt még egy kisebb rágott dohánya, most azt tömködte bele valami ki tudja honnan szalajtott foszlós papírba, majd igazi elegáns csinnadrattával gyújtott rá:
- Drága kedves barátaim! Ha már jövedelem nincs, én azt mondom legalább bagó legyen!
- Ezzel egyetértek!
- Hát maguk?! Miért nem dolgoznak? – dörrent rájuk a hátuk mögül egy kellemetlenkedő, rikácsoló öregasszony hang. Általában azok szoktak így a többségre förmedni, akiknek még lenne dolguk bőven, csak őket is az frusztrálhatja, hogy mások helyett dolgoznak!
- Nyugodjék meg nyugodtan mama! Éppen a főnököt várjuk! Nincs ezzel semmi baj!
- Az idő akkor is baljóslatú! – már megint megszólalt a pufók arcú ember. – Hátborzongatóan morajlott az ég, akár a sötét és viharos orkánú tenger.
- Ugyan! Menj má’! Ezt az ökörséget! Hát mire való akkor az esernyőd?! – vitát akart a másik, hogy védje az álláspontját.
- Drága barátom! Az esernyő, akárcsak a ruhadarab csupán egy eszköz, de még nem biztos menedék! – bölcselkedett.
- Nagy igazság, haver! De gondolj rá úgy, hogy addig sem ázik az a habókos fejed! – így a melós.
- Mindig is féltem a villámoktól… szinte már kicsi gyerekorom óta veszettül menekültem a szüleim szobájába, mert úgy hittem ott nem érhet utol a vihar!
- Ezt a baromságot! Na, nekem erre végképp nincs időm, sem energiám! Szevasz! – azzal valamelyik az ötük közül beugrott a gödörbe, megsajnálva az inasabb senyvedőt, akinek már sajogni kezdett az összes csontja, és kicsit lapátolt helyette is, míg a többség még mindig lökte a sódert, és beszélgetett!
- Hát, ami igaz, az igaz! Tegnap is nagyon fülledt volt már a levegő! A nyakam teszem rá, hogy ma megint esik valami… - okoskodott az egyik, akinek tetszett az ismeretlen pufók idegen hozzászólása.
- De drága gyermekeim! – így egy öregebb. –Nem gondoljátok, hogyha borús idő volna, azt jelezné a derekam, és a csontjaim? – tette fel a kérdést, mintha megakarna kerülni valamit.
- Jaj, Józsikám drága! Ez nem ugyanaz! Felnéztél te mostanság az égre?! Hát nem mondhatnám, hogy kedvező a helyzet! – megvakarta erősen veretékező tarkóját, majd ismét az egyik lapátra dőlt.
- Meg kellene fognunk végre azt az istenverte pénzt! – vélekedett megint az egyik. – Szerintem a tisztelt főnökünk is kaszál utánunk tetemesen, hiszen nem is vagyunk bejelentve!
- Hogy neked mekkora eszed van! Még slussz poén, hogy nem vagyunk bejelentve! Majd gondolod, hogy azt is kifizetni! Az mind jutalék, meg adó! Számoljatok csak utána!
- A főnök az nem olyan! Biztos nem csapna be minket! – máris védelmébe vette a fiatal, inas, és sovány gürcölő, akit belepett vastag agyag és salakréteggel a gödör mélye.
- Hm! Ebben nem értek egyet! Így is már vagy három teljes hónapja, hogy egy szikra menázsit se kaptunk! Ezt nevezik lenyúlásnak! Vagy nem?! – csípőre tette az kezeit, mint aki egyszerre szándékozik vívni, és támadni!
- Nincs igazad! Láttam a kimutatásokat!
- Aztán miféléket! Megfeledkeztetek, hogy már bankszámla van, és nincsenek üzleti papírok! – megütögette homlokát, mintha alatta lapulna valamennyi ész.
- Én azt mondom pajtikáim, hogy én megdolgozom a magamért, osztán, hogy a többség mit csinál, vagy mit nem – az már nem az én dolgom! Mosom kezeimet! – látványosan összeütötte a levegőben a két vaskos, parasztos kezeit, mint aki ítélkezik.
- Akkor mikor lesz tele a zsebünk?!
- Hát az még nem biztos… Egyelőre meg kell elégednünk a főnök úr becsület szavával!
- Ne röhögtess! – szarkazmusa pillanatok szilárd műve volt -, még hogy erkölcs, meg becsület! Nem vetted még észre kedves barátom, hogy itt már mindenki úgy seftel, emel, és ügyeskedik, ahogy nem szégyell, és a rendes melóst meg lenyúlják! Vagy szerinted, hogy működik a feketepiac?! – az ásós ember volt, akinek alig tíz percébe került, hogy sikeresen tovább mélyíthesse a gödröt, melyet az inas ember megkezdett.
Az öreg nem válaszolt, felnézett az észre, mint aki fohászkodik:
- Valamiben mindenkinek bíznia, és reménykednie kell, mert ezt tarthat még bennünket is életben!
- Á! – emelte fel a hangját a következő melós. – Nem is tudtam, hogy egy valódi szent jött sorainkba! Nagy baromság! És bármi, aki mást mondd vagy milliomos, vagy hazudik, és miután sok itt a szegény ember, az illető csak hülye lehet!
- Én sem hiszek a jóemberekben, sem a megígért ígéretekben!
- De hát most jövök, hogy te most múltál huszonöt éves! Mikor lesz az esküvő?
- Arra várhatsz kedves barátom! Ilyen árak mellett valószínűleg egyedül fogok majd megöregedni is!
- Bíznod kell benne édes fiam, hogy a dolgok megváltoznak!
- Figyelj drága öregem! A dolgok csak protekcióval, vagy bizalmas kapcsolatokkal változtathatók, és semmi közük a szakképzettséghez!
- Azért csak nem annyira rémes a dolog! Vagy igen?!
A fiatal sovány-inas két vékony kezét kitárta és körbemutatott:
- Nézz csak körbe! Ezt te életnek nevezed!
A másik megvakarta most teljesen átizzadt fejét, amin egy-egy fűcsomó jelezte, hogy valamikor dús korona pompázhatott rajta:
- Bízni kell az emberekben! – bökte a másik képébe.
- Bízni?! – sokkal inkább ítélet volt ez, semmint egyszerű kérdés, s máris röhögött a másik. – Te nem vagy eszednél apuskám! A mai világban?!
- A bizony, kis apám! Éppen ezért lenne ez elsőrendű válasz!
- Nagy, megváltó szavak, de fabatkát is alig érnek! – jegyezte meg az öreg, aki észrevette, hogy egy fránya, aprócska szálka szorult a körmei alá, amit még az ásónyél maradéka volt.
- Én viszont, csakis magamban bízok! Senki más nem kell! Értitek gyerekeim?! – a cingár nyurga képű volt az, aki ekkora már visszanyerte eredeti megkülönböztetett emberi formáját, és most végre tisztességgel megkapcsolódhatott a beszélgetésbe.
A különös pufók emberke – aki időközben őket figyelte szintén erősen lehajtotta a fejét, és a gondolataiba mélyedt! De látszólag egyáltalán nem szólt semmit!
A komorló bárányfelhők hirtelen úgy megsokasodtak, hogy tomboló erejű viharral, és égzengéssel kellett számolni; márpedig esőben dolgozni csak igen-igen ritkán lehet hatékonyan!
- Na barátocskáim! Hát ezt jól megcsináltátok! – panaszkodott a fiatalabb. – szándékosan jártattátok azt a lepcses bagólesőtöket, és így még következő év májusára sem lehetünk készen!
- Most mit izgatod magad te legény?! Be vagy zsongva, vagy mi? Nézzetek csak ide? Úgy illegeti magát, mint egy valódi építésvezető, csak alig van nyolc általánosa. – ezt már a másik mondta, aki még mindig azzal az egykedvű mélasággal támasztotta a lapátot, csakhogy csináljon valamit.
- Én meg azt mondom, hogy lehet nyári esőben is dolgozni, legalább puhább lesz az anyagos föld! – vélekedett az öreg.
- Hogy neked mekkora eszed van hapsikám! És az még nem jutott eszedbe, hogy mi van akkor, ha eső éri az emberi testet?
- Nagy ügy! Legfeljebb kicsit megázunk! De legalább a főnök úr nem tud többet velünk szívózni! – egy hatalmas, vaskos paraszti kézzel kivett egy marék dohányt, betolta a szájába, és rágni kezdte. Kissé gusztustalanul festett az összerágott dohánymassza, ahogy köpött hozzá. Mint valami vadnyugati cowboy.
Az ismeretlen pufók emberke észrevétlen tovább sétált, de a fiatalabb cingár kiszúrhatta, mert zöld smaragd szemével hunyorított is rá, mintha egyenesen őt akarta volna célba venni.
- Rendben van! Most délután négy óra elmúlt, és szakadt az eső! De ha nekem hétfő reggel nem lesztek mentre készen itt az építkezésen megnézhetitek magatokat! Világos?!
- Igenis főnök! – zengték torokból kórusban.
A fiatal cingár befutott nyomban az eresz alá, mert erősen köhögésbe kezdett, és alkatán is meglátszott, hogy a göthösségre hajlamos. Folyton az járt a fejében, hogy az a különös pufók emberke mintha kifigyelte volna, egyenesen lehallgatta volna az ő titkos, bizalmas beszélgetésüket, és beférkőzhetett volna személyes térfelükbe!

ARCON KITENYÉSZTETT NÉMA ÁBRÁK


Azon a szűkös, hosszanti sávon a Lét selyem-damaszt függöny fogságából amikor az ünnepi hangszóró-riadóban rezzen a lég, kimegy a szakrális térbe az orkánná megdagadt, hömpölygő tapsviharba. Köszöni az élők gratulálok-üzeneteit. Kényszeres csöndet int két kezével, kabátként cipelt árnyéka feszültségek árnyalatain kedvezően megnő.

Tompán egymásra rétegződnek a benső lélekre vett szerep-mozaikok építhető-rombolható puzzlejai. Érdes-porózus mészkő lesz majd a mű egésze, mint halhatatlanságnak ajándékba szánt. Tisztán megrajzolt smink s maszk-körvonalakat tisztogat magáról öltözője idill-teremtő magányán árválkodva, önmagával összebámuló groteszk-torzított tükörképet bámul egyre; szívesen s kíváncsian vallatná hamar rejtegetett titkait.

Léleklátó őzikeszemeiből csöpögő üveghasábok tapadnak meg vastag igazgyöngyszemekként maszk-arcának redőzetén. Lüktető, bohém lelkében kulturális kereszteződések emelnek új személyiséget, gazdagságot, jótékony börtönfalakat. Önmagába fordult merengő arc mindig jelekkel próbál közölni valamit. Valamit már így is egyre nehezebb önmagába zárnia; külső, kíváncsiskodó turisták nem is sejthetik.

Itt felejtett, vakító reflektori fényben még napfürdőzne ócska, nyákos hírnév – bár az összetett személyiség visszavonulót fújna immáron, ha megtehetné. Takarosan sötét labirintusban, mint gondos csúszómászók, rágcsáló patkányok önmagukat is kiszolgáltatnák ,,egyesek” ha lehetne, hogy minél előbb az élre törve érvényesülhessenek.

- Bazalt-súlyos falon a selyem-finom korom-üledék is gyakorta sürgetőbben megmarad! – A hangra várakoznak az arcon kitenyésztett, néma ábrák.

ÉJJELI MŰSZAK

A fehér ló utcánál szállt le a százharminc kilences éjszakai járatról. Nagyon vacogtató hideg, télies kopottas, mocskos szürke éjszaka volt, már éppen hajnalodott; abban az időben volt ebben a pillanatban, mikor a legtöbb ember többségében mély, nyugtató álomba merül. Az elsuhanó gyárak kéményét vastag vattapamacsszerű hóréteg fedte; mint sikátori fények halált suttogtak a kihalt utcasarkok…
A férfi valamivel feljebb hajtotta vastagított télikabátját, és bár arrogáns büszkeségből soha nem vett kalapot, vagy egyéb fejfedőt – mert nem hagyhatta, hogy kora reggel belőtt, és kikészített frizurája lelapuljon – a fogvacogtató, farkasordító hideg körülménye miatt most mégiscsak engedett felesége féltő gondoskodásának; hanyag módon egy télies kucsmaszerű sapkát csomagolt válltáskája mélyére, és miközben felesége éppen a legjobb álmában oldalára fordult, szinte csak leheletfinoman megpuszilta a homlokát, és lágyan belesuttogott a levegőbe, hogy a másik ne hallhassa:
- Köszönöm drágám, hogy mindig gondoskodsz rólam!
Talán jobb is volt, hogy nem hangosan közölte ezt a kis bókszerű megjegyzését, mert igazán soha nem volt a szavak embere; pedig már számtalan formában éreztetve lett vele, hogy felesége igenis igényli azokat az apróbb figyelmességeket, melyekről rendszerint minden ember szokványosan megfeledkezik. Azokról az apró, szinte jelentéktelenségbe vesző dolgokról, melyről csupán akkor vesznek tudomást, amikor már végleg a halandó idő köd-mélyére sikkadtak.
A vastag, gyapjúszerű sálat most mint akit akasztani vittek hurkos fazonra kötötte meg nyakán, és hiúságától vezettetve azonnal megjegyezte mennyire meghízott az utóbbi időben, pedig a szokásosan kiutalt szabadságát, csupán csak most a karácsonyi ünnepek közeledtével szándékozott kivenni, és azt is csupán csak alig két – legfeljebb három napra, mert ünnepnapokon kicsivel mindig jobban fizetett a vállalat, és úgy gondolta, hogy mindig jól jöhet az a plusz keresmény, amit megkereshet, még ha a családdal töltött tartalmas idővel már nem is maradt felesleges ideje számolni.
Felnézett az arcába világító, irritáló, és kényelmetlen lámpába, majd elővette karóráját: - Még csak most lesz három óra! – orra alatt, ahogy kimondta a maga néhol trágár és obcén káromkodásait, melyet nyugodtan tekinthetünk a világgal szembeni társadalom rokonszenves kritikájának is – egyenletes lélegzete is megfagyott.
A kis vasúti töltés mellett volt egy vasúti híd, melynek az volt a feladata, hogy elbírja a személy és teherforgalmat a maga határai között; arra vette az irányt, mint már legalább harminc éve. Komótosan ballagott, hisz nem volt miért sehova se sietnie, és rajta kívül csupán az éjjel is biztonsági diszpécser üldögélt az éjjel-nappali melegedő kis kabinban, mint rendesen.
,,Megiszok még legalább öt liter kávét, attól majdcsak kitisztul a fejem!” – vélekedett magában, mert akármennyire igyekezett mindig tisztes lefekvési időben nyugvóra térni – szinte mindig akkor sikeredett már majdnem elaludnia, mikor éppenséggel kelnie kellett, és ezt az időkimaradást már a délutáni órákban pótolta, mikor holtfáradtan hazavánszorgott a munkából.
Talpán erőteljesen cuppogott a hó, és reszelős hangot adott, amitől az embernek olyan érzése lett, mintha kivégzésre, vagy legalább is hosszú utazásra menne, ahonnét nem biztos a boldog viszontlátás…
Átkelt a bekötő hídon, majd elslatyogott a hatalmas garázsépület befogadó kapujához, mely most sötét volt, és néptelen; mintha legalább is ciánoztak volna, egyetlen teremtett lelket sem talált a hatalmas befogadóképességű gyári udvaron, ahol többségében kimustrált, és erősen rozsdásodásnak induló buszmatuzsálemek várakoztak a munkára.
A férfi kigombolta bundás télikabátját, mintha szégyellte volna, hogy ekkora farkasordító hidegben is a fázós emberek magabiztosságával öltözködik, és ezért a többi ember esetleg furcsán nézhet rá; letegezte a szolgálati diszpécsert, majd kilyukasztotta a munkapapírját, mely arra jogosította fel, hogy a munkát megkezdheti, tehát ketyeg máris a munkaideje, míg mások régóta alszanak.
Az egész ember kész idegroncs volt, legalább is ahogy megpillantotta arcán azokat az egészen finom, és miniatűr hajszálereket, melyeket az egyetemes dohányzási szokásai, és a kisebb-nagyobb dühkitörései már jócskán elkoptattak.
Sokszor gondolkozott rajta, és erősen tervezgette magában, hogy mi lenne, ha leadná az éjszakai műszakot, és akkor nem szaporodnának meg az otthoni örökkévalóságig tartó neheztelések, viszálykodások és ordibálós veszekedések családja többi tagjával, akik nem tudják úgy értékelni a nyugodt órák túlvilágiasított csendjét, sem pedig a pattanásig feszített türelmet, mint ő!
,,Talán majd akkor, ha a gyerkőc betölti a tizennyolcat, és végre már eldöntheti, hogy hova akar továbbtanulni” – töprengett, majd lajhár lassúsággal hátra ment a szolgálati öltözőjéhez, hogy eredeti ruháját felcserélje a munkaegyenruhájával – elvégre az olajfolt a vízben nehezen oldódik, és sok a macera vele, míg tisztességesen kijön.
- Szervusz kérlek Gézukám! – köszönt rá az egyik kollegája. – Na, mi újság? Már megint éjszakás vagy, mi?! Mondd csak öregem? Az imádni való, és csinoska feleséged nem hiányzol? – magában erőteljesen kuncogott.
Legszívesebben ott helyben feltudta volna négyelni ezt a tenyérbemászó, velejéig arrogáns és pimasz alakot, de most még annyira kábának tűnt a reggeli kómás állapotában, hogyha most azonnal nem kap legalább egy liter kávét, akkor az egész világ ellen hadra kell!
- Szevasz! Nem tudom! Én amint látod dolgozni jöttem! Úgyhogy megbocsáss, de már mennék is, ha szabad! – legszívesebben elrohant volna a közeléből, hogy többet már ne is kelljen látnia a másik önelégült ábrázatát, de a másik kihasználva kezdeti előnyét makacsul még egy ideig szóval tartotta:
- …És mondd csak öreg harcos? Hogy van a kisöreg? Már biztos nagy legény! Mennyi idős is? Kilenc – esetleg tíz?
- Pontosan kilenc de ez még változhat, mert keveset vagyok vele! - megbánásból, és lelkiismeret-furdalásból mondta ki ezt a mondatot. Mint aki már azt is bárja, hogy megszületett, mert akkor nem kellene szándékosan mindenért felelősséget vállalnia!
- Ne aggódj örökösen öregfiú! Fantasztikus kis családod van, még akkor is, ha a kis srác még nem értheti, hogy mi itt őérte is dolgozunk! – két ujja közé vette öngyújtóját, mint aki rá akar gyújtani, de egyelőre ki-be csettintgetésre futotta csak.
A férfinak hirtelen múltja emlékei között egy meghatározó kép rémlett fel; éppen annyi idő lehetett, mint most egy szem fiacskája, amikor az apa, aki mindig az asztal alá itatta szándékosan magát azt mondta neki, hogy nem bízhat meg senkiben, mert az ember mindig is önző lény marad, akit csak önmaga érdekel! S bár az öreg holtrészeg volt már akkor is, amikor ezt a kijelentését tette, mintha valamifajta keleti filozófia, vagy bölcsesség szállta volna meg, amint meghallotta fülében az ismerős hangot…
- Hát akkor a legjobbakat nektek öregem, és ha bármi kell, ha sikíts, és ott leszek, ha kellene valami! – azzal fogta magát, és elviharzott, mert időközben rájöhetett, hogy a hajnali járatbeosztást kivételesen ő kezdi, és nem a másik.
A férfi cinikusan elmosolyodott; mintha pontosan, kiszámíthatóan tudná, és sejtené, hogy bizonyos életleckéket meg kell az ember bőrén tapasztalni, hogy tanulni lehessen belőlük.
,,Ennek se volt gyerekszobája!” – jegyezte meg gúnyosan. Most mégis ijesztő üresség lett rajta úrrá…
Cigarettára gyújtott, mert megszomjazott a nikotin agyat tompító élvezeteire, míg az automatából a szándékosan felhígított feketeleves löttyre várakozott; kávénak még távolról sem lehetett nevezne ezt a leginkább vizezett szurokszínű masszát, amiből, mintha még a serkentőszereket is szándékosan kispórolták volna, hiszen olyan állottnak és élvezhetetlennek látszott.
Kibontotta a kis staniclis papírba belecsomagolt édesítőszert a szokásos kockacukrok helyett, majd párszor megkavarta, hogy lehetőleg mindenhova jusson az édes ízből is. Amikor ezzel is készen volt hatalmasat kortyolt az elkészült löttyből, hogy biztosan felébredjen éber kómája után.
- A francba már! Miért nem lehet itt rendes kávét inni, csak ezt a szart kortyolgassam ítéletnapig! – különösképpen mintha szándékosan megfeledkezett volna, hogy bármi bejöhet ebbe a kis tartózkodó helységbe hangosan kimondta a véleményét; egyáltalán nem rejtett véka alá semmit!
,,Miből tudnánk éldegélni az asszonnyal, meg a gyerekkel, ha leadnám ezt az istentelen éjszakás műszakot?” – morfondírozott, s míg egyre intenzívebb erőszakossággal próbálta járatni agya tompított fogaskerekeit jégoldóval tetemesen befújta buszának termetes szélvédőjét, hogyha arra kerül majd a sor, hogy beindítsa a motort, és elinduljon hogy az utasokat felszedje – remélhetőleg már ne támadhasson semmi gond!
,,Viszont, mihez tudnék akkor kezdeni? Menjek vissza buszokat tuningolni kevesebbért? Ez így nem helyes!”
A jégoldó megtette jótékony hatását, mert a páncéllá fagyott, vastag, tömör jégvirágok máris olvadni kezdtek a világpusztító, apokaliptikus időben.
,,Végül is nem feltétlenül megyünk tönkre, ha kilépek, csak azt kéne kitalálnom, hogy mihez tudnék kezdeni? Menjek turistabuszra külföldre? Kétségtelen, hogy jól fizet, de akkor mi lesz a kis családommal? Így sem vagyok velük eleget, hát akkor még, ha hónapiig távol vagyok tőlük!” – morfondírozott magában, míg a buszmatuzsálemhez ballagott.
- …És mi van akkor, ha ez az átkozott masina is pont ma fullad le?
Először megpróbálta az indítókulccsal finoman adagolva a gázt be izzítani a motort, de valami nem ment; a megfeszült gép, mintha náthás lett volna sokáig csak prüszkölni, köhögni tudott. Végül a férfi kénytelen volt rákapcsolni az indítóra a szívatót, hogy le ne fulladjon a motor, hiszen akkor aznapra biztos hamar vége szakad megkezdett műszakjának, és ugrott a jövedelem is!
- Na, indulj már be a szentségedet! – hangosan káromkodva mondta bele káromlásait a téli fagyos levegőbe, és magán is érezte, hogy szavai üres jégkockák csengéseként apró darabokra törnek a légben.
Egy-két másodpercbe azonban így is beletelt mire képes volt beindítani a nagy vaskasznit.
Kis idővel hajnali fél négy után – megkésve bár, de törve nem -, gördülhetett ki a szolgálati garázshelyről; a leváltott diszpécser (akit szintén ismert) már előre gazsulált neki, ami most inkább úgy festett, mint aki vigyázban álldogál, és szalutál.
- Sok szerencsét Gézám! – vihogott nemlétező bajsza alatt.
- Kösz a semmit Béla néni! – mert valami oknál fogva, bár Béla úr hímneműnek született, és akként is nevelkedett a beceneve így kellemesebb hangzásúvá lett.
A távoli csillagok még mindig ezüstös fénnyel vakítóan szikráztak; a hajnal még épp csak derengett, mikor a legtöbb ember még a legjobb álmaiban szendereg, addig Bartucz Gézának – ha kellett, ha nem -, mennie kellett dolgozni, hogy ne kelljen felesége előtt úgy megállnia, mint aki fél a másik szemébe nézni, hogy egész nap nem csinált semmit, és egy árva fillért nem keresett.
,,Legalább egyszer is elismernék ezt a nyüves melómat!” – mérgelődött magában, mert a duzzogást, és az önmagában lévő morgást előbb mindig önmagában kezdte el, és csak aztán terjedt át hangszalagjaira, és torkára is a többi, fokozatos sérelem!
Már közelgett az első megálló; néhány holdkóros és erősen becsípett diszkós suhancon kívül, akiknek minden éjszaka bulizósan egyformává süllyedt álldogált látszólag tökéletesen érzéketlen tompaságban, és vacogva a megállóban; bár akit belülről fűtött nyolc-tíz tequila-koktél az ezt meg sem érezte.
Egy aktatáskás ember idegeskedve percenként az órájára pillantott, és el nem mulasztotta volna látványos feltűnési viszketegséggel mutatni a busz szélvédőüvegén kikandikáló vezetőnek, hogy a halandóság percei is meg vannak számlálva; tehát vétek tovább pocsékolni!
- Jó reggelt kívánok kedves utasaink! A Borcsa utca következik! – szándékosan a beszédszintetizátort használta, mely egy elektronikusan csicsergő női hangon adta tudtára az adott utazóközönségnek, hogy éppen hol járnak a város földagadt dzsungelében.
,,Még hogy én ennyi pénzért jártassam a számat! Ezeknek?! Van is eszembe! Különben is ilyen hidegbe még a hangszálaim is lefagynak!” – védekezett a munkaköri leírása ellen; elvégre, ha van más megoldás minek erőltesse meg magát – elvégre még több mint tíz órás menet van hátra, és még mindig kérdéses: hogyan is alakul a délelőtt további része?
Most valami hiba történhetett; az egyik kómás utas szúrta ki, hogy a busz hátsó felében – ahol a motor kapott helyet -, valami erősen hófehér füstöt okád magából, és így nem túlzottan biztonságos.
A vezető rögtön érzékelte, hogy kigyulladhatott a motor; pedig tegnap vontatták be a garázsba, és ma a szerelők is azt ígérték, hogy nem lesz semmi baj a motorral, de most nagyon úgy tűnt, hogy mindenki tévedett, vagy csupán nem vallotta be az igazat!
- Megkérném a kedves utasokat, hogy legyenek szívesek leszállni, mert üzemzavar keletkezett! – még mindig jobb ötlet az üzemzavar, mint az öngyulladás, mert, ha úgy tálalta volna a dolgot, hogy a busz begyulladt, azonnal pánikrohammal kellett volna számolni, és akkor a maradék realitásérzéknek is fuccsoltak!
Amilyen gyorsan és szakszerűen csak tudta megpróbálta a buszt az egyik még mindig néptelen lakatlansággal farkasszemező vastag hótakaróval borított részre kormányozni; attól kellett tartani, hogy a kifulladásig megtöltött tank bármelyik pillanatban szikrát kaphat a füstölgő motortól, és akkor minden elveszhet!
,,Most nem adhatod fel öreg haver! Hisz voltál már húzósabb helyzetekben is nem igaz?! Ezt még ki kell bírnod és meg kell csinálnod!” – igyekezett bátorítani, vigasztalni magát, nehogy továbbra is a pánik, és a tétova tötyögés uralja, mert az csak táplálta volna félelmeit, és ide most határozott karakán bátorságra volt szüksége.
Szerencse, hogy a Borcsa utcai megálló egy kisebb lejtőn végződött; ez jó jel, mert akkor lejött a hegyről, és szépen eltudja manőverezni a már erősen füstölgő buszt egy lakatlan helyre. Még szerencse, hogy ilyen korán a csúcsforgalommal nem kellett fölösleges rizikófaktorként számolnia; megtekerte párszor a nagyméretű traktorra emlékeztető kormányt, és beszlalomozott az egyik játszótér melletti kis részre, ami most néptelenül árválkodott.
A legtöbb utas igyekezett megőrizni a nyugalmát, de a bulizós társaság tagjait leszámítva – akiket az égetett szexes italok miatt az álom kábító hatása szinte azonnal elnyomott -, a levegőben is érzékelhető volt az ordas rettegés baljóslata…
- Kedves utasok! Megkérném Önöket, hogy a busz elő felére jöjjenek, mert ott kell majd leszállniuk!
Az utasok – bár alig voltak össz-vissz heten most egy kisebb hadsereg szívós ostromával közeledtek az első ajtóhoz, és mint akik ostromra készülődnek: mindenki a legjobb pozíciókat szerette volna megkaparintani önző módon saját magának!
- Megkérném Önöket, hogy csak fegyelmezetten, és nyugodtan szálljanak le! Nem lesz semmi baj… - talán egy kicsit túl is lőtt a célzással, mert a legtöbb esetben, ha az ember egy másik embertől ilyen megnyugtatást célzó kijelentést hall, akkor ott komoly gondok akadhatnak.
Mind a hét utas a saját önzőségébe burkolózott, csakhogy megúszhassa ezt a kisebbfajta kalandot!
A buszvezető gyorsan leállította a berregő, és most erősen füstöt okádó buszt; és egy alig használt, már megkopott poroltóval megkezdte az oltási munkálatokat, míg a többi utast leszállította.
Kis idő múltán már nem merte tovább folytatni az egyszemélyes oltást, mert rájött, hogy az intenzíven emésztő lángokkal szemben semmi esélye! Kicsit hátrább húzódott akárcsak a többi halálfélelmében kissé megdermedtebb utas és a tehetetlen ember indulatos kétségbeesésével nézte végig, ahogy legkedvesebb busza a lángok egyetemes martaléka lesz!
,,Na most aztán ugrott az egész éjszakás műszak!” – vonta le a keserű következtetést.
Leült a földre, mint aki már mindennel elszámolt a kiégett autóroncstól távol.

LEVÉL A FELESÉGHEZ

Drága Feleségem!

Már számtalanszor elterveztem, hogy vajon mit is fogok neked majd mondani, ha arra kerül a sor, hogy egyikünknek távoznia kell e földi világból.

Ahogy a nappalok, és éjszakák követik egymást sokszor úgy érzem, mintha szándékos köd, vagy sötét hályog borulna rám, mely egyaránt kihatással van rémálmaimra, rossz, depressziós közérzetemre, és mely minden bizonnyal rendkívül nagyban befolyásolja a világhoz való hozzáállásomat.

Még most is emlékszem arra a napra, mikor megismerkedtünk egymással. Te farmer, és szokványos fiús öltözék helyett meglepően stílusosra, és csinosra vetted a figurát; szoknyát vettél, hosszú, dús borostyánzuhatag hajadat kibontottad, hogy belekaphasson a gyenge déli szél, és hogy a hatást még jobban növelhesd egy könnyed, nyárias kalapot is tettél liliomos fejedre, mert tudtad nagyon hasonlítasz majd Audrey Hepburnhöz.

Még szerencse, hogy kissé kotnyeles, és locsifecsi barátnőd bemutatott bennünket egymásnak! Többek között ő hívta fel folyamatosan elkalandozó, és szerteágazó, kreatív figyelmedet énrám, aki mint egy nagydarab, pufók sonka szinte megilletődve, kissé fog vacogva álltam előtted, mígnem bátorságomat összegyűjtöttem, és máris kihúztam előtted széked!

El sem akartad hinni, hogy még egy olyan ember is lehet ízig-vérig totálisan szentimentális és velejéig romantikus mint én. Amikor később behívtak a meghallgatásra, melyet te csupán a ,,casting” vagy a ,,meeting” szakszavakkal említettél, folyamatosan azt az egy jelenet próbáltad a Csodálatos Baker Fiúkból, amikor Michelle Pfeifer Jeff Bridgessel beszél, és elmondja, hogy az idősebb férfiak sokkal figyelmesebbek, és udvariasabbak a nőkkel.

Tudod tanári pályám során alkalmazott pszichológiát, és lélektant is kötelező volt tanulnunk az egyetemen, és elsőre én azt gondoltam, hogy na, itt van egy hihetetlenül sugárzó, egzotikus hölgy, akinek egészen biztosan apakomplexusa van, hiszen alapvetően az idősebb férfiak társaságát preferálja. De baráti jellegű beszélgetésünk harmincadik percében az örök, és – remélem -, kölcsönös szikra egyszerre csak kipattant; te hattyú-finom kezecskéiddel kinyúltál, és megfogtad erősen verejtékező, gusztustalan, és roppant szőrös mackókezeimet, amitől jócskán zavarban érezhettem magamat, legalább is az este hátralévő részében.

Később aztán, amikor elváltunk, amikor hazakísértelek, és a barátnőd is ment a maga dolgai után nagyon szerettelek volna őszintén, érzelmesen, mégis gyengéden megcsókolni, mint azokon a fekete-fehér, romantikus filmeken, melyeken csak úgy csöpögnek az érzelmes hangulatok, és földúsított, romantikus percek. Mégsem tettem, mert mindenáron szerettem volna kivárni az alkalmas pillanatot, amikor mindkettőnk szíve azonos hullámhosszon dobban, és érezzük, mennyire összekapcsolódtunk titkos telepátiákkal a másik lelkiismeretével.

Nemsokára már azon kaptam magam, hogy titokban – amikor dolgozni mentél -, megkértem a főnökömet, hogy kicsit késni fogok a munkából magánéleti dolgaim rendezése véget, akkor én bementem a hálószobába, és kivettem az egyik kabala, vagy hobbigyűrűdet, amit szerettél viselni. Gyorsan ráfektettem, mint valami értékes, felbecsülhetetlen kincset egy papírra, és ceruzával részletekig menően megpróbáltam körbe rajzolni, mintha csak egy lábnyomot szeretnék megdönthetetlen bizonyíték gyanánt rögzíteni.

Később, amikor bementem az ékszerboltba, hogy örök érzelmeinknek jelképet választhassak, az eladó boltos, idősebb úr valósággal majdnem fölnyársalt kissé goromba, házsártos tekintetével, amikor sokkaltam az ékszer árát, de kifizettem, mert szívemre hallgattam, és sohasem bántam meg a döntést.

Amikor hazaértél, már késő este volt, és én inkább a kanapén gubbasztottam, mert az éjszakázás sohasem volt való nekem, és este tízkor mindig hirtelen elszoktam álmosodni; te gyorsan ledobtad utcai, viseletes holmidat, és forró, frissítő zuhanyt vettél. Akkor úgy éreztem talán jobb, ha egy fáradt, és viszontagságos munkanap után nem háborgatlak olyan meghitt, harmónikus érzésekkel, mint a leánykérés. Aztán, amikor másnap mindig szerettél lustálkodni, és bevittem neked a reggeli kávét, és a szendvicset, a kis dobozt is mellé tettem.

Még most is élénken él emlékeim között őzikeszemed hirtelen, boldog könnyezése, és remegése, mikor kissé álmos pilláid megremegtek a kis dobozka látványán, és legalább százszor – ha nem többször -, kérdezed, hogy a tied lehet-e a gyűrű? Életem legboldogabb pillanata volt, te is tudhatod, mert én is elsírtam magam, miközben csókoltuk egymást.

A mi kislányunk – jaj, hát milyen butaságot beszélek -, már réges régen felnőtt, és önálló élete van! Emlékszel, mennyire karakán, és talpraesett volt helyettem is szinte minden élethelyzetben?

Amikor először próbáltam tanítgatni neki a bicajozás fortélyait, és figyelmeztettem becéző szavakkal, hogy megsérülhet, ha nem vigyáz, ő kissé komolyan, és határozottan rám nézett a tőled örökölt, nemes őzikeszemeivel, és csak annyit mondott:

– Apu! Nem lesz semmi baj!

S már megint is, és azzal se foglalkozott, hogy estére tekintélyesen lehorzsolta a durva, szemcsés, salakos földdel mind a két kicsi térdét. Emlékszem te akkor valósággal szikrát okádtál, és majdnem letépted szegény fejemet, akár egy védelmező anyatigris, mert – bár előre megbeszéltük, hogy én viszem le biciklizni a kislányunkat -, mégis talán túlzottan aggódtam, és a bolhából is elefántot csináltam. Később ugyan nem hoztad szóba, de én azért megkérdeztelek volna, hogy ugye nem haragudtál rám nagyon erőszakosan, vagy megsértetten?

Amikor önvédelmi tanfolyamra írattuk be annyira ügyes volt, hogy lány lévén minden fiút istenesen móresre tanított, és mindig védelmezte a gyengéket, és rászorulókat. Később ezt a fajta különleges, harcos extravaganciáját – sok esetben -, nem tudtam mire vélni, pedig csak önmagának akart jót azzal, hogy megpróbálta levezetni a mindennapos feszültségeket.

Nem bántam meg, hogy az orvosi utasításnak sem engedelmeskedve inkább haza vittelek közös otthonunkba, mert én szerettem volna hűségesen gondoskodni rólad, és minden percben ápolni téged. Elég volt egyetlen, minden kifejező pillantás, amikor a reggel legelső sugarai aranyló igazgyöngy pöttyöket rajzoltak barnás szemed tavába, és éreztem, hogy annyira egyek vagyunk a mindenségben, hogy ezt semmi sem törheti meg, vagy választhatja ketté.

Most elmondhatom neked, és bárhol lény is remélem megérted, és megbocsátod gyávaságomat, félénkségemet. Rengeteget sírtam visszafordíthatatlannak tűnő betegséged alatt. Jobbára előbb a kiskonyhában, amikor délutánonként sokat kellett aludnod, és pihenned, később inkább megengedtem a fürdőszobában a csapot, csak hogy ne zavarjalak fölöslegesen, és kiadósan bőgtem, akár egy szerencsétlen, ágrólszakadt óriáscsecsemő.

Gyönyörű kisunokánk született később! Képzeld fiú lett, és legalább háromkiló nyolcvan dekát nyomott elsőre. Most már majdnem nagy legényke. Tavaly szeptemberben múlt kereken hat éves. Igazi udvarias gavallér, de – akárcsak a mi lányunk -, megvan benne a gyerekes, játékos pajkosság, és a mindenre kiterjedő, felfedező játékosság. Biztos valósággal te is azonnal elkényeztetnéd, és mindent vennél neki.

Drágám! Te tőled tanultam, hogy az embernek igenis muszáj reménykednie, és hinnie valamiben, mert egy egész életen át nem menekülhetünk, nem futhatunk el saját, makacs, vagy önző félelmeink elől, most mégis hatvanötéves, aggastyán fejjel úgy érzem sokszor mintha már nem volna rám szükség.

 Mintha egyszerre lettem volna máris hasznavehetetlen, és ugyanakkor kiöregedett matuzsálem, aki már nem fogékony az új dolgokra, és aki mégis nagyon magának való, és menekülő emberré vált. Tudom valószínűleg most kicsit kopaszodó koponyámra koppintanál megfontoltan, huncutkodva, mégis bölcs útmutatással; ugyanúgy kezedbe tennéd már jócskán májfoltos, gusztustalan kezeimet, határozottan smaragd szemeibe nézel, mely szemek mindig is imádtak, rajongásig szerettek, és szavak nélkül is hallanánk, éreznénk a bátorságot, és tartást, hogy egymást el nem hagyjuk az idők végezetéig.

A kedves rokonaid közül a minap beállított szeretve tisztelt öcséd! Tudod, hogy én sosem tagadtam, de az öcséd egy lusta disznó, ha a segítségről, vagy a munkáról van szó! Úgy dolgozik, hogy más is könnyedén hozzáférhessen miközben ő jéghideg sört kortyolgat, és közben heverészik valamelyik árnyékot adó fa árnyékában. Nézd csak! Te is láthattad, tapasztalhattad, hogy megpróbáltam mindenkihez előzékeny, udvarias, és kedves lenni. A kedves öcséd a minap is kölcsönkért húszezer forintot a nyugdíjból, mert neki – persze, hogy már megint -, réges rég elfogyott a fölöske vagyonkája. Nem adtam neki, mert fogta volna magát, és az egészet elissza. Kutyából nem lesz szalonna!

Kicsit bezáródott körülöttem a világ, mert már nem maradt senki, akinek felolvashattam volna kézirataimat. Persze imádtam minden éles, csípős kritikádat még akkor is, ha sok bosszús, és kellemetlen percet szereztél vele, mert pontosan megértettem, hogy egyszerre szeretnél bátorítani, és ösztönözni. Most úgy áll a helyzet, hogy azt a rengeteg, gazdag kincset, amit papírokban, és ,,munkafüzetekben” felhalmoztam dolgozószobámban jó volna megbízható emberek kezébe juttatni, akik majd gondot viselnek rá, és nem hagyják, hogy a már megteremtett értékek a szemeteskosarak martalékai lehessenek. Neked biztosan volna ötleted! Kérlek, küldj valami titkos jelet, amire hallgathatok!

Emlékszel, amikor te kemény, karakán dacból megmásztad a csodák palotájában azt a gumifalat, ahová még egy hegymászó sem szívesen ment volna fel? Én a földön földbe gyökerezett lábbal, és reszketve figyeltelek miközben az oktatód tartotta a kötelet, mert elég volt egy végzetes lépés, és nagyot eshettél volna. A halállal flörtöltél, és néztél egyszerre farkasszemet. Aztán később, amikor otthon meghitten ebédet készítettem te kisebb meggondolatlanságodban azzal vádoltál, hogy puhány, mulya, és rendkívül gyáva ember vagyok.

Tudnod kell sohasem tudtam volna rád haragudni, egészen egyszerűen azért nem, hiszen az egyetemes, mindent betöltő szerelem, és szeretet gyakorta felülírta az emberi moralitás törvényeit.

Bocsáss meg, ha úgy érzed keveset voltam a sírodnál, de minden második héten friss virágot viszek hozzád, és igyekszem rendben tartani nyughelyedet, még akkor is, ha a legtöbb ismerősöm szabályosan neheztel rám, és azt harsogja: Ez nem helyes!”

Nemrég kicsit bűnöztem. Előbb persze útmutatás gyanánt ráálltam a mérlegre, és dioptriás szemüvegemmel leolvastam, hogy pontosan nyolcvankét kilót nyomok. Milyen furcsa! Amikor száztíz kilósan bemutattak bennünket egymásnak mintha sokkal könnyebb lettem volna, még akkor is, amikor majdnem szétrepedt rajtam kedvenc farmernadrágom.

Elővettem egy üveges, jóminőségi mogyoró krémet, és az enyhén megpirított pirítósra kentem, majd mind a két szeletet belapátoltam, miközben az étkezőben lévő velem szemben lévő székhez beszéltem kölcsönös dialógusokkal. Ugye szerinted sem ment el az eszem? Vajon meddig lehet az ember eléggé beszámítható?!

Lányunk közölte, hogy a házassága – mondhatni -, rendben van, és nyugodt mederben folyik. Dallamos, mégis erős hangján éreztem, hogy valamit szándékosan elhallgat, eltitkol előlem, talán azért, mert veled kicsit jobban megtudta beszélni az élet hétköznapibb dolgait, míg tőlem csak szépirodalmat, és kultúrát hallhatott. Sokszor éreztem azt, mintha kizárna az életéből, de nem szándékosan, csupán csak azért, hogy megóvja azt a hihetetlen érzékeny sérülékenységet, melyet – ha jól tudom -, cseperedő unokánk is megörökölt.

Tudom, hogy felnőtt, modern nőről beszélünk már, de azért mégiscsak a mi lányunk, akit sikerült kissé kacifántosan, és szívet melengetően felnevelnünk.

Drágám! Nem szeretném a halandó idő homokperceit siettetni, de már egyre jobban szeretnék melletted lenni, hogy végre kiszabadulhassak a földi lét ketrecéből. S mégis, ha arra gondolok, hogy talán még lenne itt bőséggel feladatom, mintha önmagamat is elárulnám gyáván, mert sokszor nem mertem cselekedni!

Azt mondják, hogy az ígéretekkel vigyázni illik, mert a legtöbb esetben kiesnek az emlékezetből, és csupán ritkán vállhatnak csak valóra. Én mégis elszeretném mondani neked, hogy mindennap úgy próbálom folytatni az életem, mintha lenne értelme, és mintha te is itt lehetnél mellettem!                         

VAD-VIRÁGOK

Halandókra kiszabott meztelenséggel már mindannyian adósai vagyunk e földi Létnek. Kihasználható, ügyeskedő férgek, vagy jobban tetszik: jópozifgató vakondokok, akik akkor érezhetik csupán jól, s elégetetten önmagukat, ha előbb áldozhatnak prűd, megvesztegethető lehetőségek oltárán; puhány optimista bizakodás azonnal kenterbe veri s rögvest lehúzza a bizakodó reményt.

Patikamérlegén már a bizalom is egyre inkább megvesztegethető. Önálló meztelencsiga. Nyúlós-nyalka tapad mindenki hólyagos bőréhez. Akit egyszer már alattomban is megfertőzött a megvesztegethetőségek biztos szele. – Az aljasságot mindenki tudatosan követi el önmaga ellen; dicstelen, beszari tetteivel megássa önző sorsának pokol-járatait.

Tétován merészkedő lapítás férkőzik az éhező-mohó lelkekhez egyre közelebb! Csak lassan tárulkoznak fel a rejtett részletek. A megsérült szívek mocskára mindig fény derül; éhező vágy ólálkodik minden kolonc-falatban. A felszínes kérgek alatt évgyűrűk tolakodó hullámai látszanak…

Minden Lét-nyomot megteremtése pillanatában eltékozlunk vagy magára hagyunk. Sóvárognánk vissza – önazonosság, magabiztos önbizalom gyanánt – kibillenthető bátorságok akaratát. – Már magának való, felszakadó seb minden tett, s cselekvésben prédikáló száj-karate. Odabent a mélységes borda-ketrecek katlanában eltévedt, magányos bíbor-csillag dobog: már semmi sem lelheti meg idejében a helyét, mert a pusztában elhagyott Lét is idők függvényeibe kapaszkodik egyensúlyozva. Visszapattanó pofonok egy-egy gazdátlan, gyámoltalan arcról, még most is idejét-őrizetten fájdalmasan csattanósan hallatszanak…

FELESLEGES LOVAGIASSÁG

A különös férfi ott ül egy kényelmesnek látszó, ritka puha fotelban. Mintha egy kém, vagy megfigyelő lenne; figyelmesen, de nem tolakodó gesztusokkal froclizza a többi emberi társaságot, akik szemlátomást tudomást sem vesznek róla, és akiknek tökéletesen elegendő saját maguk jó hangulatának kielégítése. Azonnal kiszúr több gyönyörű hölgyet is, akik mint a csivitelő pacsirták egymás között gazsulálnak, gratulálgatnak egymás meghökkentő teljesítményeihez, és akik mintha önmaguk is álarcot viselnének; semmi őszinte és természetesen egyszerű, ugyanakkor igaz gesztus aprócska szikrája sincsen viselkedésük háttere mögött. Mintha egyetlen, nagy és egyetemes emberi színjáték kölcsönös szereplői lennének, akik felszínesség burkaiba ragadtak bele, és onnét képtelenek kitörni, kirángatni önmagukat, hiszen már a világ is érdekközpontú lett, és ,,kilóra” meg lehet tulajdonképpen mindenkit vásárolni!
A különös férfi, akit látszólag mintha a tömegmorajlás is szándékosan elrejtene, és mint ítélkező próféta törvényt ülne az emberek sokszor hitvány és esendő szánalmas cselekedetei felett, melyet sokszor nem szabadna megbocsátani – farkasszemet néz a társaság egyetlen távoli pontján benn ragadt bájos, fiatal, nagyestélyi ruhás hölgyével, akin észbontó ruhája mellett talán a legfeltűnőbb jellemvonás, a tökéletes magányosságának kiszolgáltatottsága, mely ott fénylik szomorú, gesztenyebarna szemeiben; mosolya is csupán a szokásos műmosolyokra emlékeztet porcelánszerű zongorafogakkal, melyből kiszippantották a felesleges életerőt. Ugyan minek az egy ilyen felszínes, agyon gratulált összejövetelhez? Ő maga most ránéz a hölgyre, de még egyelőre csak körbejárja tekintetével a további felmerülő kockázatokat; mint a jó katona a csatateret, mikor stratégiával szeretné bevenni a gyarmatokat, és nem mint erőszakos hódító. Még lapít tudatosan, és némán figyel…
Pár pillanat múlva már a fiatal, bombázó hölgynek is feltűnik, hogy egy kitartó szempár szinte az összes spontán, vagy szándékolt gesztusát nagyban vizslatja, árgus szemekkel: a hölgynek nem kell különösebb karakánság, vagy tetetett bátorság tettei végrehajtásához – elvégre tizenhét éves kora óta önellátóvá érett! Kellemes, meghitt kacérsággal közelít a férfihoz, és nyíltan, mintha csak egy újabb kellemetlenkedő tolakodót akarna magáról lerázni – nekiszegezi a kérdést:
- Ismerjük egymást kedves uram?! – hangja egyszerre erőt sugárzó, harcias, mint aki nem a béke szándékával jött, de konkrét hadüzenettel. Mélyen a másik zöld szemébe néz, ahol most már nyoma sincs a tartósított figyelemnek – de sokkal inkább valami kisfiús félszegség, és sebezhetőség csillog benne. A finom hölgy úgy érzi magát, hogy ettől a roppant esendő emberi tekintettől most azonnal – kerül, amibe kerül -, de bocsánatot, vagy legalább is elnézést kell kérnie:
- Jaj, bocsásson meg, ne haragudjon! Talán összekevertem valakivel, akire emlékeztet! – s már menne tovább, miután rájött kapásból arra, hogy a bemutatkozást így is, úgy is elszúrta.
- Én kérek bocsánatot drága hölgyem! – azonnal kivágja maga alól a kényelmes fotelt és meghajtja magát, mint aki bűnbánóként alázkodik, és beismerné el nem követett bűneit. – Kérem… ha van kedve maradjon és csatlakozzon.
A férfi szinte minden emberi megnyilvánulásával kitárulkozik előtte; tehát jóindulatúan leleplezi önmagát. Ha a másik okosan figyel rájöhet, hogy az egész csillogó, fényárban úszó teremben ennél a különös férfinál magányosabb ember talán már nem is létezik. Hangjához ráadásul kellemes orgánum is társul. Régen volt már, hogy utoljára valaha is érzett valamit a másik ember iránt a bájos ifjú hölgy, s talán éppen azért vágyott a felszínes emberek olcsón kiszámított társaságára, hogy önző fájdalmát – átmeneti jelleggel -, elleplezhesse.
- Örömmel! Köszönöm! – A férfi gavalléros régimódin kihúzza előtte a széket, és a gyönyörű pikkelyszerű, nagyestélyi ruha légies könnyedséggel omlik a fotelszerű, süppedős bútor öbleibe. Sokkal kényelmesebb, mint azok az ormótlan, és látszólag nehézkes fabútorok, melyeket a kiszolgáló személyzet helyzet el a neorokokós épület előtti kis térségben. A hölgynek roppant jólesik, hogy lám, csak lám, még vannak, és akadnak emberek, akikből nem veszett ki az önzetlen és az előzékeny lovagias magatartás, miközben talpig úriembereknek igyekeznek megmaradni.
A férfinak látszólag fogalma sincs, hogy hogyan hatékony egy beszélgetést kezdeményezni, vagy elindítani, éppen ezért egy ideig csak bambán üldögél, és mindent igyekszik a legrészletesebben szemügyre venni a hölgy arcában; a bársonyos tekintetét, mely egyszerre nyugtat és simogat, akárcsak egy könnyű nyári szellő, bimbódzó szemeinek sugarát, mely mindig vigasztalni képes, és homlokának okos, nagy méreteit, melyek feltételezhetően intelligenciáját hivatottak megmutatni.
- Önt még nem ismerem kedves uram, és mégis van Önben valami ismerős, rokon vonás! – nem köntörfalaz, egyből a lényegre tapint.
- Én kérem elnézést, ha esetleg megbántottam volna! Egyébként a nevem Rombauer Elemér! – meghajtja magát elegánsan, és kezet csókol a megilletődött hölgynek, akinek szintén nagyon imponál ez a fajta figyelmesség.
Kis, hanyag hetyke mosoly jelenik meg két oldalt a hölgy szája szögletében, mint aki valamilyen biztos diplomácia megállapodást, vagy szerződést azonnal elfogadott, és most már nem áll szándékában visszakozni.
- Hát… nagyon örvendek a találkozásnak a nevem…
- Kubanyek Dalma a művésznő!
- I-igen! De bocsásson meg, ezt honnan tudja?! – látszólag nagyon meglepődik, mint akit hatalmába kerítette azonnal a radikális félelem, mely harapófogóként nem ereszti, és mely olyan súlyos, és bizonytalan, mint egy ólombilincs, mely lehúz.
- Semmi, semmi! Bocsásson meg, nem állt szándékomban megijeszteni, de láttam a kitűnő darab bemutatóját az egyik hírportálon.
- Vagy úgy! – nyugodtságot igyekszik erőltetni magára. – És mi az, ami tetszett?
- Lehetek egészen őszinte Drága?
- Kérem tegye meg bátran! Ne kíméljen! – Végre egy őszinte emberi hang, mely nem finomkodik, és nem is kertel sokat, hanem kimondja mindig, ami a szívét nyomja. Bizalmasan feléje fordul, és szinte csüng minden szaván.
- Hát kérem szépen! Drága Művésznő! A darab kitűnő, de ha nem haragszik én titokban meg is sirattam Önt, amikor bezárták abba a csontlemezekből összetákolt ketrecbe; akkor olyan ijedtnek, és elvesztettnek látszott! Mint akin azonnal lepergett az egész élete!
- Milyen kedves és figyelmes Ön kedves… Elemér! De bátran megnyugtathatom a kislányos elveszettség egyelőre csak rendezői utasításra történt, és többek között azért lehetett sikeres az adott darab!
- Mégis… mindig van Önben valami, mely egyszerre megmutatkozik, és bizonyos egyénieskedő személyességet kölcsönöz színpadi játékának, ha nem bántom meg ezzel!
- Épp ellenkezőleg! Én köszönöm, hogy maga volt az első, aki ezt nyíltan meg merte mondani! – elbűvölően mosolygott; de ez az apró, emberi gesztus őszinte volt, és ezt már mindketten tudták; mintha különös, cinkosszerű titkuk lenne, amit egyedül csak ők tudnak!
Hősünk nem is tudta, hogy ezzel máris bevágódott és öntudatlan is jópontokat szerzett a hölgynél. Nem vette észre, hiszen más, talán fontosabb dolgok járhattak akkor a fejében, hogy már az első pillanattól kezdve erősen függött a nőtől.
Az emberi társaságban hirtelen kellemes, komolyzenei szólam veszi át a stafétát, és táncolni kezdenek. A férfi úgy érzi, jó volna felkérni ezt a babonázó hölgyet, aztán hirtelen vezérelve máris meggondolja magát, hiszen szöget ütött a fejében, hogy mennyire ügyetlen és botlábú. Csak nem akarhatja, hogy ügyetlenségével a százkilós lábai ennek a finom, és magával ragadó, törékeny liliomszál lábikráin landoljanak kínos pillanatokat szerezve?! Hát hogy nézne az ki?
- Esetleg van kedve táncolni kedves Elemér? – szokatlan volt, hogy egy nő kezdeményezzen, még akkor is, ha már több, mint kétszáz éve, hogy egyenjogúak a férfiak társadalmával. Ez általában a férfiak dolga.
- Igazán kecsegtető ajánlat, és számomra a megtiszteltetés, de ha nem veszi zokon inkább beszélgetni szeretnék! De csak akkor, ha nem bánja kegyed? – hangja bocsánatosnak hangzik. Egy olyan fiúcska hangja ez, aki hirtelen egyedül maradt, és már alig bízhat valakiben, hiszen azért annyira elveszett!
Most úgy tűnhet, hogy a bájos hölgy malmára hajtotta a vizet szinte minden külsődleges körülmény. Különben is a nők mindig kicsit jobban segíti valami misztika saját hódításukban: ha megkívánnak szerezni egy férfit – akkor rendszerint siker koronázza erőfeszítéseiket.
- Nagyon örülök így is, hogy beszélgethetünk! – nyugtatja meg, mert érzi azt, hogy ennek az embernek a lelke nyugtalan, és zaklatottan háborog, tehát nyugalomra van szűksége, és arra, hogy képessé válhasson feloldódni.
Egymás lelkét egyelőre csak most igyekszenek minél részletesebben, minél megértőbb részvéttel feltérképezni.
A vegyes társaság táncolni kezd és még mindig saját magával van elfoglalva; józanos bacchanáliára hasonlít a szertartás melynek konkrét szereplői, de ez cseppet sem zavarja most ezt a férfit, és ezt a nőt!
Van aki szereti, ha sérülékenynek állíthatja be magát, hiszen akkor a világban lévő figurák megbocsátják neki gyengeségeii, gyávaságát és talán éppen ezért békén is hagyják, vagy lemondanak róla! Míg mások kiprovokálják a sebezhetőséget, hogy ezzel felébresszék a másikban az ősi ösztönök tombolni vágyó farkasküzdelmét, és döntések sorozatára kényszeríthessék. De Elemér leginkább a megalázkodók, és a gyávák csoportjához tartozott; marha gyávaságnak lehet nevezni az őszinte érzelmek kimutatását, vagy könnyek patakzását.
A nő az aki most is felveszi a támadói pózt:
- Nagyon finom volt a vacsora! Mi a véleménye? Önnek ízlett? – bagatell, semmiség kérdés, de valahogy meg kell indítani, ami időközben elakadt.
- Igen, köszönöm! Nagyon ízletes volt! De azért egy jó olasz jellegű háztáji pizza, szerintem az az igazi!
- Hogy mennyire igaza van! Ebben a gyönyörű ruhában levegőt kapni, vagy mozogni is alig lehet, hát még normálisan étkezni! Nem is értem a többi nő, hogy bírja elviselni?!
A férfinak egyáltalán nem ízlett az előétel, de ízlett a hölgy kifinomult értelme. A nő hirtelen a szemébe néz, és önkéntelen mozdulattal megszorítja a kezét; mintha bátorítani, ösztönözni akarná, hogy folytassák csak tovább egymás jóindulatú kóstolgatását.
Mintha egymásnak játszanának, és ezzel a köröttük levő összes többi embert tévesztenék meg; a színésznő ebben szinte már nagy gyakorlatra tett szert, míg a különös férfi még csupán a játék elején a kezdetek kezdetén tartott, és mérlegelte a további lehetőségeit.
A hölgy hirtelen megjegyezte:
- Mit gondol kedves Elemér? Az ember átutazik az életén, vagy tartalmas lakója?
Úgy tette fel ezt az egyszerű, és mégis bölcselkedő, filozófiai kérdést, mintha egy hallgató lett volna, aki a kisdoktoriját készül megvédeni. Most mégis nyílt volt a tekintete, és egyszerre nagyon komoly.
- Hát… lássuk csak! Kétségtelen, hogy az ember vendég szinte mindenütt, és ugyanakkor saját életének a lakója is egyben, hiszen megéli a pillanatok varázslatát, de attól függ, hogy ezt egyénre szabottan ki hogy cselekszi!
- Kifejtené egy kicsit bővebben! Ha kérhetem?
- Nézze kedves Pálma! Véleményem szerint minden ember az elmagányosodástól tart leginkább, még akkor is, ha néma tudatosan mindenkinek szüksége lenne a tartalmas magány megélésére! Aztán, hogy az élettel mit is lehet valójában kezdeni a célok, és akaratok megfogalmazásán túl – hát igen -, az egész más kérdés!
- Érdekesen gondolkodik! – vonta fel gyönyörű, leheletvékonyka, szinte aprócska bajusszerű szemöldökeit. – Ez tetszik nekem!
- Igazán örülhettek, hogy így fölsikeredett keltenem elragadó érdeklődését! – nyugtázta a véleményezést a másik.
A férfi érezni vélte a hölgy teljes angyali lényét a közelében; most olyan volt szinte, mintha a másik nagyon rokonszenves és egyúttal szimpatikus nő megsértette volna az ő személyre szabott belső tereit, ahol csak nagyon kevés őszinte embernek lehetett bejárása; lévén, ezt a különös embert már nagyon sokan csapták be, használták ki. S talán mindig is úgy érezte, hogy azok árulják el, akikhez a legközelebbi barátságok, jóismerősségek fűzték.
- …És megtalálta már az Igazit? – kíváncsiskodott tovább a hölgy, és eszébe nem jutott, hogy ezzel komoly sérelmet követhet el a másikkal szemben.
- Hát ami azt illeti… volt valakim de… Ő úgy gondolta, hogy nem illünk össze, és inkább kiszállt ebből a földi mókuskerékből! – hangja berezonált, és érezhetően búskomorabbá vált.
- Jaj, kedves Elemér! Hogy én hogy lehet ennyire ostoba! Tényleg bocsásson meg, hogy felhoztam, és ha esetleg… megbántottam volna… - inkább elhallgatott egy pillanatra, mert öntudatosan tovább már nem akarta feszíteni a vékony húrt.
A férfi lehorgasztotta pufók, inkább elipiszisre hasonlító fejét, mely talán csak azért nézett ki így, mert kellő rendszerességgel a tüsi frizurát részesítette előnyben: kevesebb vele a gond, és nem tart órákig a pátyolgatása!
A hölgy egyből érezte, hogy ez az ember valószínű, hogy életében nem volt még nővel soha, különben eszébe nem jutna, hogy irracionálisan viselkedjék – különösen ekkora társaságban! Bár sosem lehet tudni! Kedves, megható arca van; pufók arca, és telt ajkai is mintha valamifajta rejtegetett, emberi szemnek láthatatlan belső fájdalomról árulkodnának, melyet csak nagyon kevesen foghatnak fel, vagy érhetnek tetten. A férfi sebzettségében felnéz a nőre, akinek majd kiugrik a szíve; szinte minden egyes dobbanását, csilingelését hallani, ha az ember kicsit figyelmesebben fülel. Mit akarhat tőle ez a furcsa különcködő?
- Azt hiszem, hogyha valaki másmilyennek mutatja magát, azt rendszerint hamar kiszúrják és azonnal észreveszik! Ön még soha nem érezte ezt Elemér?
- Nem igazán! Tulajdonképpen egész életemben szüntelenül csak elfutottam problémáim elől, és gyáván menekültem!
Ez a fokú őszinteség most nagyon feldühítette, és kicsivel ingerlékenyebbé tette a hölgy határait. Lám, egy újabb szélhámosnak látszó pojáca, aki megjátssza a szomorú gyerekkor-szindrómát, hogy így férkőzhessen a nők kegyébe! Nem rossz taktika, de ennél a művésznőnél ez nem jöhet be! Mert nem engedi meg, hogy birtokolja!
A nő most szeretne valami leteremtő gorombaságot a férfi arcába vágni; aztán felnéz rá, mint egy megbocsátó édesanya akinek szándékában állt megbüntetni gyermekét, aztán valami miatt meggondolta magát, és a dorgálás is elmaradt:
- Megint csak bocsánatkéréssel tartozom Önnek! Rájöttem, hogy nagyon illetlenül viselkedtem Önnel kedves Elemér! Ön csupa jószándékból az őszinteségét, és bizalmát adta ajándékba én pedig – azt hiszem -, visszaéltem ezzel a komoly helyzettel! Igazán úgy sajnálom! – nem lehetett most pontosan tudni, hogy vajon a színésznő kér tőle Oscar-díjas alakítással bocsánatot, vagy csupán az egyszer, esendő halandó, a hús-vér ember.
- Ne szabadkozzék, ne tehet róla drága művésznő! Sajnos az emberek többsége a legelső találkozás alkalmával félreismer és csak később bánja meg bűneit! Inkább én kérek bocsánatot! – s ebben a percben a nő legszívesebben ott helyben megcsókolta volna halhatatlanul, és mégis megbocsátóan ezt a nagy marhát, ezt az érzékeny mamlaszt, aki ennyire őszinte, ennyire nemes!
- Tudja mit kedves Elemér? Ne kérjünk egymástól semmiségekért bocsánatot, de inkább – ismerjük meg teljesen a másikat!
- Ragyogó ötlet! – Önmagában azonban máris rettegni kezdett, mert a legtöbb felületes találkozás leginkább az egy éjszakás ágyjelenetben érkezett el a csúcsra, és ezt viszont, mint úriember semmi szín alatt nem engedhette meg magának!
- Tulajdonképpen az a baj tudja drága, hogy nekem őriznem, és védenem kell a belső énem alteregóját, és csupán azt mutathatom meg ami a felszínen is látható!
- Ez nagyon nemes gesztus, de nem gondolja kedves uram, hogy néha jobb, ha azért a hölgyeknek is ad egy csekélyke kis sanszot, hogy saját maguk dönthessék el, kihez is vonzódjanak?… – sejtelmesen mosolygott. Ebben a mosolyban benne rejtőzködött a biztos jövő ígérete, mely önkéntelenül is azonnal megfejtette önmagát: ezzel az emberrel vagy nagyon jó barátok lesznek pillanatokon belül, vagy nagyon hőszerelmes szeretők! De mint minden tartósnak, és őszintének mondott párkapcsolat alapja ez a találkozás is nyomban kihűlt volna, ha nincsen benne meg a feltétlen bizalom ősi lángja, és elfogadó részvéte!
A férfi érzi magán, hogy ideje mintha egyre csak fogyatkozna; a megélénkülő tánc, és zsibongás fokozatosan kezd alábbhagyni, és a puccos ruhákba bújtatott vacsoravendégek visszasompolyognak eredeti, kirendelt asztalukhoz, akár csak a néma cinkosok, akikre súlyos titkokat bíztak, melyeket semmi pénzen sem lehet megszegni, vagy továbbadni!
A pufók férfi észreveszi, hogy a bájos ifjú hölgy – nem tudni miért -, öncélú reklámozási célzattal, vagy csupán, hogy kezdetleges hírnevét így is öregbítse -, elragadóan bandzsít sötét karbunkulus, nagyon ígérő szemeivel, amitől egyszerre lesz huncut és nagy-nagyon bohókás. S ő is észreveszi, hogy a pufók emberke mintha folyton ,,bűnbánatot” alázkodna, hiszen leszegi a fejét, bár még egyre bizalmat keltő, és mindent megbocsátó tekintetébe kapaszkodna bele görcsösen, akár csak a süllyedő hajón veszteglő száműzött. A nőt most hirtelen különös érzések kerítik hatalmába; mintha ez az egyszerre vonzóságéban csetlő-botló, nagyon furcsa ember cipelné, mint valami sanyarú felelősség – vagy kötelességtételt önző sebezhetőségét, mellyel sok esetben alig tud mit kezdeni, és ez nagyon lehangolja!
A nő gyorsan megszólal, hogy elterelje magáról a leleplező figyelmet:
- …Csak azt nem tudom megérteni, hogy itt van ez a fantasztikus estély, ami valószínűleg többe került, mint az én egyhavi fizetésem, és ahogy körbe nézek, mintha viaszfigurákat látnék magam körül, akik műmosolyokkal, és műgesztusokkal reagálnak egymás érzelmeire is! Kérem cáfoljon meg drága Elemér! Mi ugye nem fogunk most így viselkedni? Ennyire süllyedő felszínességgel?
Ahogy ezt a mondatot kimondta a férfi mellkasában mintha jelzett volna egy aprócska, fülnek is alig hallható csengettyűhang: ,,bele fog szeretni! Előbb vagy utóbb, de valamelyikük majd felfedi magában a rejtett érzelmeket és kiszolgáltatottá, tehát saját maga elárulójává válik!” És akkor mi lesz? Ha elárulják is egymást kölcsönösen saját szívük rezgéseit még mindig nem csaphatják be! Nem igaz?!
- Igyekszem mindenben a kedves szolgálatára állni drága hölgyem! – mint egy pincér kihúzza magát a szék mögül, és engedelmesen meghajlik, ami ebben a tébolyult, értékvesztett Korban szinte már egészen ritkaságszámba megy; az előzékeny figyelmesség paradoxona!
- Bocsásson meg, de úgy érzem drága Uram, hogy Önnel a legmeszebbmenőkig nyíltan egyenes és nagyon őszinte lehetek! Megbocsátja ezt a fajta gyengeségemet, mert sajnos megkövetelték mindig is tőlem, hogy erős és magabiztosság álcája mögé bújjak, és soha nem kérték cserébe igaz érzelmeimet! Ez valahogy már nagyon hiányzott nekem! – gyengéden, kedvesen kinyújtja egészen apró, szinte gyermeki kis kezét, és megfogja bátorsággal a másik szőrös mancsait, melyek a havasi Jetire emlékeztetnek a maguk burjánzó dzsungelszálaival. A férfi nagyon szégyelli magát; legalább leborotválhatta volna a kézfején lévő terjengős szőrt, aztán kellemes meglepetéssel konstatálja, hogy szemlátomást a fiatal hölgynek ez nagyon megfelel. Hát akkor haddja még egy kicsit magát, bár lelke mélyén majd megfeszül a feszélyezettségtől, hogy egy ilyen bámulatosan magával ragadó, és lefegyverző szépségű Istennő ideült mellé beszélgetni; hogy személy szerint is egyedül csak rá volt kíváncsi a társaság többi tagjával ellentétben. S minthogy sohasem volt egy hiú, vagy arrogáns ember – ez bizonyos tekintetében nagyon is imponál egyéni különcködő meggyőződésének.
,,Csak most ne menjen el ettől az asztaltól, mert abba menten belepusztulok!” – s ahogy látszik, hogy gondjai között kutat és mereng a hölgy egyre inkább nekiveselkedik önző kíváncsiságának, mely arra ösztönzi, hogy minél tárgyilagosabban, de tartalmasabban figyelhesse meg a körötte zajló történések, emberi tulajdonságok mozgatórúgóit; elvégre színművész, és így legalább van lehetősége gyakorolni!
Az hölgy aprócska lábaival előbb finoman, szándékosan rálépett a másik lábára, mely az időjárási fronthelyzettől már így is siralmas állapotot mutatott, és roppantul sajog.
A férfi gyomban kiszúrta, hogy itt valami nagyon gyanús, és abszolúte nem stimmel; egyelőre csupán apró, bosszús kifejezést erőltet az arcára, mint akit megsértettek, de egyelőre még nem szándékozik elégtételt venni. Finoman az orra alá motyogja: - Elnézést kérek!
A hölgy most meglepődik, de máris elpirul, mint akit tetten értek.
- Miért is kér bocsánatot, kedves uram? – szándékosan kérdezi, hogy ezzel is heccelhesse a másikat.
- Bocsásson meg nekem drága, de úgy tűnik, hogy kicsi kis lábacskája az én lábamat pedzegette, és ez kissé fájdalmas! Ha nem zavarja?!
- Igazán csak örülni tudok, hogy ezt ennyire kiszámíthatón észrevette! – hangjában jóleső érzéssel vegyül az incselkedés, mint egy másik rokonszenves tulajdonság.
- …Tudja drága hölgyem, erről is gyerekkorom jut eszembe! – nagyot sóhajt, mint egy nyugalomba vonult bölcs, aki áttekinti eddigi összerakott életét, de a végeredménnyel még így sem boldogul. –Mindennap menekülnöm kellett, mert rám szálltak a rosszcsont gazemberek, és még a pedagógusok sem akartak megmenteni! – tekintetében ugyanaz a szomorú, kisfiús sebezhetőség feszül, mint megismerkedésük kezdetén.
A hölgyet most elfogja hirtelen a megbocsátó, adakozó bűntudat, és egyetemesen marcangoló lelkiismeret-furdalás: talán ő tehet arról is, hogy ezzel a végtelenül megnyerő, és szimpatikus emberrel ennyire méltatlan és pokoli tortúrák történtek?! Fölfoghatatlan! De ez még nem ok arra, hogy kiszálljon ebből a kis ártatlan ,,játékból”!
A nő most szeretne véleményt formálni magának erről a bonyolult személyiségről, mely vele szemben ül, és úgy beszél, mint aki már az egész világ felett bölcselkedőn ítélkezik. Épp ezért határozza el magába, hogy mindenképpen megkérdezi, ha ennek az estélynek vége nincs-e kedve kényelmesebb körülmények között is beszélgetni vele egy kicsit?
A hölgy megvillantja ellenállhatatlan, kicsit nagyvilágiasra sikeredett mosolyát, majd huncut módon kacsintgat a férfi felé:
- Drága Elemér! Ne legyen velem ennyire elfogult, és méltatlan! Inkább kölcsönösen nyíljunk meg a másik számára, hogy jobban láthassuk a rejtett összefüggéseket! – maga is érzi, hogy szava egyszerre provokatívan, és kis stílűen csengenek bele a közöttük támadt csöndbe.
A férfi most szeretné megmondani ha kell könyörtelenül is őszintén, és igazságosan a véleményét ennek a sikeresség által kissé elszállt agyú nőnek, de nem viszi rá a lélek, hogy bármi sértőt mondjon neki, amikor ennyire bűvölően tud ránézni; de már érzi, hogyha ennek a meghatározó találkozásnak vége szakad ő visszavedlik az átlagemberek slampos szintjére, és csupán, mint egy megtörtént álomként fogja későbbi élete során emlegetni ezt a rendkívüli élményt, mely egyszerre történt meg, és talán mégsem történt semmi!
A hölgy egy pezsgőspohár után nyúlt; cseresznyeszínű, bíboros ajkaival finoman megérinti a kristálypohár széleit, majd kortyol egyet az italába, és megkérdezi:
- Nagyon elment az idő! Ön is így gondolja drága Elemér?
- Igen! Teljes mértékig! – válaszolja kimérten, majdnem gyilkos egyszerűséggel.
- Akkor azt hiszem én távozok innét! Esetleg nincs kedve velem jönni? Attól tartok, hogy ebben a sivár éjszakában egy kifinomult hölgyet illő lenne megvédelmezni! – hangjában komoly figyelmeztetés lappang, mint egy újabb üzenet.
A férfi kihúzza a távozni készülő hölgy előtt a székét; önmaga is feláll, udvariasan meghajolt, és felajánlja karjait, hogy bizalommal elkíséri. A nő most olyan naivul, és kislányosan bámul rá, mint csak a legrafináltabb, nagyvilágiasított hölgyek tudnak.
- Mehetünk?! – kérdezi vissza a hölgy a ruhatárból, és a pufók férfi még mindig azon töpreng, morfondírozik önmagában, hogy mit is kellett volna másként cselekednie, vagy csinálnia, hogy túlzásba vitt félszegségét minél előnyösebb körülmények között leplezhesse?
Belekarol félszegen az istennőbe, és elindulnak…

TABLÓKÉP A XXI. SZÁZADBÓL

A harminckét fős osztály minden tagja lélegzet visszafojtott, ünnepi csöndességgel figyelte, amit egy az egyik fiatal fiú pufók kezeivel éppen csak hozzáérinti a tollát az osztálytablós kép sarkához, és hangyaszorgalmú, cirkalmas, gyöngybetűivel odakanyarítja nevét a fénykép sarkába, mintha csak önmaga kishitű, és velejéig önbizalomhiányos hiányát szeretné valamivel kompenzálni, melyet az együtt töltött négy év során elmulasztott.

– Annyira kisfiús vagy! Még az írásképed is annyira… gyerekes! – jegyezte meg az egyik csinos, extravagáns ifjú hölgy, aki a szerénykedő fiatalember nemes erőfeszítéseit egy arcra puszival jutalmazta. Nem telt bele egy kis idő, és már mindenünnen egyedül a különös fiú padjához érkeztek aláírásért kuncsorogva nem csupán a lelkes osztálytagok, de egyre többen a környező osztálytermekből is mind a diákok, és mind a tanárok.

– Erre a történelmi pillanatra azt gondolom mindannyian emlékezni fogunk! Igaz csajok? – intézte szavait a többiekhez egy hamvas, őzikeszemű, földöntúli szépség, aki nem csupán, hogy tisztában volt intellektuális képességeivel, de minden eszközt meg is ragadott, hogy bármikor érvényesíthesse kiváltságos jogait.

– Na? Légy szí! Csak még egy szösszenet aláírást? – kérlelték a titokzatos fiút egyre többen, és ő minden egyes alkalommal alkalmat adott rá, hogy nemes szerénységén, és emberi alázatosságán élcelődhessenek – főként olyanok, akik számára eddig ezek a nemes, emberi tulajdonságok -, az ismeretlenség homályában vesztegeltek.

– Jaj, te kis gézengúz! Hogy neked milyen érdekes, kacifántos írásod van! – lelkendezett a másik osztályteremből egy szintén végzős évében járó hölgyemény. És hogy a többi fiút meglehetős zavarba hozza megint kiadós adagú arcra puszi következett. A félszeg fiatalember pedig nem győzött csodálkozni azon, hogy még sohasem történhetett meg vele, hogy akárcsak egyetlen nap leforgása alatt is egynél termetesebb több aláírást osztott volna ki.

Az idő kellemesen nyáriasnak volt mondható. Még az ódonnak tetsző, gusztustalan, sötétbarnás sötétítőfüggönyön keresztül is érezhetőnek tetszett valami kozmikus, mindenkire ráragadó, párás fülledtség…

– No, gyerekek? Milyen érzés, hogy már mindenkinek van aláírása? – kérdezte szinte mindig ügybuzgó kíváncsisággal a nőies osztályfőnök, akinek a kotnyelessége, és szemfülessége megelőzte mindig hírnevét.

– Nekem nagyon bejön! Szerintem kurvára menő dolog! – emelte fel szavát az egyik fiú, aki korához képest meglehetősen liberális szellemben értelmezte a szexualitást, és mindent el is követett annak érdekében, hogy a legjobb, dögösebb hölgyeknél pluszpontokat is szerezhessen.

Szinte egy-két embernek tűnt csupán fel, hogy a pufók fiatalember mindvégig a padjában ücsörgött, és senkitől sem kért a saját osztálytablója hátsó részére szignózott aláírást, mint egy olyan ajándékemléket, mely egész életére el is kísérheti.

Vajon a boldog pillanatok megéléséhez feltétlenül szükségesek a tárgyi emlékek is? Alig hihető! Mindenesetre a békés, különleges hangulattal megfűszerezett délelőtt további részében mintha az egész osztály – akárcsak a kiszámítható percek idejére is -, mintha megbékélt volna az egyfolytában különcködő, furcsán viselkedő pufók srác rigolyáival, és nünükéivel. Mintha egyszerre már nem emberek kisebb, független közössége lett volna, akik rendre pontosan mindig a megadott, nélkülözhetetlen, és velejéig pontos időközökben megjelentek az órákra hogy tanulhassanak, vagy adott esetben szórakozzanak – de egyetlen, mindent kifejező, és az adott XXI.század első feléről tanúskodó barátok szövetsége, amit talán az idő sem kezdhet ki, hiszen őszinte érzéseik, egymás iránti feltétlen, adakozó odaadásuknak igenis mélyen vannak a gyökereik.

Amikor a fényképek aláírásának vége lett a pufók diák komótosan, nem kapkodva el semmit eltette golyóstollát harcedzett, és ki tudja mennyi kalandot megélt, viharvert tolltartójába; talán boldog lehetett, hogy ma már nem kell folyamatosan csupán csak szignózgatnia. Pár osztálytársa máris köréje telepedett, és mint valami nemzeti hírességet, vagy legalább is valamilyen különleges valakit úgy szerettek volna minél többen, és többen birtokolni belőle valamit. Mintha mindenkinek szüksége lett volna arra a kifejezhetetlen morális biztonságra, és emberi tulajdonságok széleskörű választékra, melyet a pufók fiú tökéletesen birtokolt. S ha az ember eléggé szemfüles volt, és persze barátkozós kedvű talán hagyta is hogy könnyedén a bizalmába férkőzhessenek.

– Tónika! Te annyira más vagy, mint a legtöbb pasi!

– Igen-igen! Egyértelműen komolyabb, és bölcsebb vagy mint a többek!

– Bennem megvan valami a régi emberek tartásából, és gerincességéből, mintha egy másik korból ragadtál volna itt!

– Mondogatták egyre szemfülesebben, és kíváncsiskodva – főként a hölgyek, akik mintha szabályosan máris ki lettek volna éhezve a szenzációkra, vagy éppen csak a mindennapi újdonságokra, és hogy érdeklődő kíváncsiságukat minél hatékonyabban, és előrelátóbban kordában tudják tartani kipécézték a legkülöncebb embert osztálytársaik közül, aki mintha még asszisztált is volna ehhez az egész furcsa, különleges, és egyedi színjátékhoz.

–Tóni! Te már biztos voltál lányokkal ugye?! – sejtelmes, romantikus, enyhén mély, szinte turbékolni vágyó, búgó hang következett az egyik extravagáns, és szépséges virágszál lány szájából, aki – úgy tűnt -, ebben a percben bizony bármit megadna csakhogy kiegyensúlyozottá, vagy boldoggá tehesse az enyhe búskomorsággal, és sokszor átmeneti melankóliával küszködő fiatalembert.

Tóni persze rögtön kellemesen elpirult, és olyanná vált, mint az a kismalac, akiről még nem döntötték el, hogy megsütik, vagy hagyják egyelőre még szaladgálni a ketrecben.

– Tónika! Nem is tudod, hogy mit jelentett számomra ez a négy év! Őszintén köszönöm, hogy mindig megtanítottál embernek lenni, és nem ítéltél el akkor sem, amikor olyan szemétül bántunk veled! – a hölgy kétségtelen, hogy babonázó őzikeszemeivel, és kellemesen egyenesszálú, szőkés hajával ritka, méltó szépségek sorát erősítette, mégis volt benne elegendő nemes jellem, hogy ne szálljon el saját hangjától.

A fiatalember elővett egy A/4-es papírlapot, mintha már megint az írásbeli érettségire készülődne, mint a múltkor is; leheletfinoman félbe hajtotta. Érezte, hogy mackós kezei alatt milyen félköröket írhat le az enyhén famentes papír szárnyaló íve, majd ceruzát vett a kezébe, és – meglehet -, hogy csupán csak önmaga szórakoztatására nekifogott, hogy rajzolgasson, és kedvére firkálgasson mindenfélét.

Az osztályfőnökről lerítt, mintha megsértődött volna azon, hogy osztálya népes társasága csupán a pufók fiatalemberre kíváncsi, és nem rá, aki – állítólag még a lelkét is kitette ő értük.

Később meghitt, heves búcsúzkodásba kezdtek talán abban bizakodva titkon, hogy valamikor a közeljövőben majd újra fogják látni egymást, és feleleveníthetik a megtörtént emlékek boldog békeidejét.

– Ne feledd Tónikám! Ha bármire szükséged lesz, vagy csak szeretnél egy jót beszélgetni egy régi baráttal rám mindenben számíthatsz! – még hallotta az őzikeszemű angyali tünemény búgó, kissé negédes hangját. Mintha egyszerre akarta volna megvigasztalni, és bátorítani az elmúlt négy év összes kisiklása, baklövése miatt.

– Papuskám! Te aztán tisztára lökött vagy, ha egyszerűen most hagyod lelépni álmaid csaját! – veregette barátilag hátba egy nyurga, szakállt növesztett srác, aki egy menő punkrock zenekarban volt dobos, és mint kiderült a későbbiek folyamán nemzetközi szintű babérokra is tört. – Én nem szólok bele! De kösz az érettségit! – vetett véget bájcsevelyének, és már ment is vissza a többi haverjához.

A pufók fiatalember sztoikus, precíz nyugalommal tolta be ez egyszer utoljára székét a gusztustalan zöld színű padjába, és elindult hazafelé. Úgy tűnhetett azoknak, akik már megismerhették, hogy évtizedeket öregedett…

Évekkel később ahogy az immáron meglett, harmincas évei végén járó férfi takarítási üzemmódra állította magát – hiszen mindig is szerette a pedáns tisztaságot -, kis éjjeli asztalfiókjából előkerült régi osztálytabló fényképe. Mintha egy másik, szinte idegenebb arc nézett volna vissza jár az ő tekintetét keresve. Hol kétségbeesett, hol velejéig reményvesztett, hol pedig egészen kisfiúsnak látszott ez az arc. Mintha még mindig gondoskodna róla, hogy csak bizonyos, őszinte emberek előtt fedhesse fel önmagát, és nyissa meg szívét.

Osztálytársaiból azóta boldog, és mondhatni családos emberek lettek. Vajon mindenkinek sikerült elérnie a teljességre törekvő életet, vagy ez is a dolgok körforgásának szerves része, csak eddig még nem tudhattak róla?

Amikor a kétezres évek hajnalán divatot teremtett a közösségi média használata egyszerre mintha újfent visszakaphatta volna elvesztettnek gondolt, régi barátait. Tüstént gomba módra szaporodtak meg olyan ismerősei is, akiket ezelőtt még csak nem is ismert, mert túl félszeg, szégyenlős, vagy félénk volt ahhoz, hogy szándékait kimutathassa irányukban.

Egyszerre csak azt vette észre, hogy hirtelen a barátkozás sokkalta egyszerűbb, és hatékonyabb módját kezdte el kamatoztatni, és mintha meg is jött volna inába szakadt, nyúlfarknyi bátorsága ahhoz, hogy bátran kezdeményezzen, és tisztelje meg a vadidegen embereket is egy-két kedvesebb, és őszinte szóval.

Mégis lelkének színesebb, szivárványosabb, és kreativitásban gazdagabb része, mintha teljesen feloldódott volna abban a szerves, rétegszerű, burokmagányban, melyet szándékosan önmagára kényszerített, mint valami vezeklőcsuhát, hogy gyerekes, kicsinyes vétkeit megbánhassa.   

Később ismét osztálytalálkozót hirdettek, de nem ment el szinte egyikre sem, pedig titkon tudhatta, hogy számítanak rá, és valószínű, hogy távolléte valósággal megint csak megkavarja, és felrázza a posványos állóvizet. Úgy érezte magát, mint Akakij Akikijevics. Mintha egész életében inkognitóban, feltűnés nélkül próbált volna élni; saját privát szférájába is alig-alig engedte be az embereket.

Mégis – ha egyik-másik barátja vigasztaló, baráti szót keresett, Kincses Antalnál keresve sem találtak volna jobb vigasztalót, és tökéletes partnert.