KÜLÖNÖS GAVALLÉROK

A folyosón már javában gyülekeztek. Kigombolt zakóban sétálgattak akár az idegeskedő vadlovak, vagy nyugtalannak tűnő gazellák, egyesek kisebb-nagyobb csoportokban beszélgettek is; mindenütt voltak olyanok, akik inkább behúzódtak valamelyik kevésbé feltűnő huzatos ablakmélyedésbe, és inkább a tágas, reneszánsz-udvart bámulták egykedvű méltósággal. A többiek inkább nem szóltak hozzájuk, mert érezték, és tudhatták, hogy személyes magánterületüket, melyből burokszerű, szirupos magányuk táplálkozott egyszerűen nem sérthetik meg, nem lehetnek túlzottan tolakodóak, vagy kellemetlenkedőek. Odalent két mackós overállba öltözött ember éppen a hóbuckákat próbálta elsöpörni az útból, nehogy merő véletlenségből valamelyik alkalmazott, vagy felső vezető elcsússzon, és máris kitörje a nyakát. Néha egy-egy autós ideges dudálása visszhangzott a komor, lehangoló, golyószaggadta házfalakon, melyek kísértetiesen verték vissza a rajtuk fenn ragadt csönd egykedvű váladékait.

Később újra kezdődött a kedvetlen duruzsoló mozgás, melybe egyszer-kétszer egy csipet mormogás is vegyült. A legtöbb járókelő egy-két másodpercre megállt; erősen figyelni kényszerült. Mintha csak egy tudatosan kikényszerített belső hang, vagy parancsolat arra intette, vagy figyelmeztette volna őket, hogy valami nagyon lényegeset, és fontosat mindenképpen vegyenek észre, különben talán még nagyobb baj történik. Aztán ahányan csak az utcán összegyűltek máris tovább mentek, mintha eredetileg már semmi közük sem lehetne egymáshoz.

Egy bicegve járó, kissé sánta fiatalember – amolyan polgáriasultan bölcsészforma -, fel-alá járkált a szűkös, téglalap alapú folyosón aprócska, akár tenyérben is bármikor komfortosan elrejthető cetlivel a kezében, s miközben félhangosan az aznapi tananyagot motyogta önmaga elé, mintha egy képzeletbeli barátjához beszélne aprólékosan szemügyre vette az asztalokon kiállított füzetnyi vastagságú versesköteteket. Önmagában már számtalan változatban elképzelte, hogy milyen nagyszerű, és megbecsülhető érték is lehet az, ha valakinek a neve rangos, kulturális folyóiratban jelenhet meg. „Ez bizony nem vitás egyenértékű a lovaggá ütéssel.” – vélekedett. László és Dezső a fal mellett ácsorogtak mint mindig, amikor az SZTK-keretes, méltóságteljesen dörmögőhangú professzor feléjük közeledett, és mivel kulturált ember hírében állt, akinek a jelleméhez tartozott a szakmai kíváncsiság is előszeretettel időzött el egy kicsit a nyúlfarknyi verseskötetek fölött; nagyméretű, kérges kezébe vett egyet-egyet, forgatta, szagolgatta, majd el is olvasott egy-egy költeményt. Szinte úgy ízlelgette a szavakat ízes, kristálytiszta jelenvalóságukban, mintha mézet, vagy valami ínycsiklandó édességet kóstolgatna. Apró kis kedvtelés a mindennapok szürke örökkévalósága közepette.

– Á! Hát maga az? – lepődött meg a professzor, amikor a mélabús, és szemlátomást kétségbeesett ábrázatú, bicegő fiatalembert kiszúrta. Már nyújtotta feléje tenyerestalpas kezét, amit a fiatalember kénytelen-kelletlen el kellett, hogy fogadjon, hiszen tanára volt, akit megillet a tisztelet.

– Jó reggelt tanár úr! – köszönt. Mintha egy nyikorgó, vagy éppen rozsdás harapófogó lett volna a szája, melyből csak nagyon nehezen akaróznak kitörni a megfelelő hangok.

– No, enyje kedves barátom! Hát mi a csudáért van ennyire letörve, mondja?! – az idős, ám annál bölcsebb tanárembert ritkán lehetett becsapni, mert jó emberismerő lévén pontosan megismerhette már minden diákja és kollegája jellemét.

– Csupán azon gondolkoztam, hogy mihez is fogok majd kezdeni a jövőmmel, mert bár szeretek verset, prózát írni, kötve hiszem, hogy valamicske pénzt is képes volnék vele keresni! – hangja olyannyira őszintének, és szomorúnak tetszett, hogy jóravaló ember ritkán akadhatott, aki ne töprengett volna el azon, hogy mennyire igaza van. Az egyetem, mintha egy diplomagyár lett volna, ahol tetemes összegekért hivatalos bizonyítványokat állítanak ki, mégis amikor letelik a jelképes négyéves képzési idő, és mindenkit szélnek eresztenek a nagybetűs világba ritka az olyan ember, akinek máris megfelelő helye lesz, és képes rá, hogy akár már másnap munkába állhasson.

Többen türelmetlenkedni kezdtek a folyosón. A folyosó legvégén egy portás, vagy ügyelő emberke kanyarodott be kulcsait látványosan csörgetve, és lóbálva.

– Ugyan már kedves kollega úr! Hát nem szabad ennyire magára venni a dolgokat, és velejéig nekikeseredni! Élvezze az életét, hiszen valószínűleg bőven lesz még benne elegendő lehetőség a karrierje szempontjából! – a tanárember is megérezte, hogy szavai mögött nincsen lényeges tartalom. Mintha egy sablonszerű szöveget darált volna le akárcsak az órarúgó, ami egyszer csak megunja, hogy aztán elpattanhasson.

– Hallgasson csak ide! – közelebb hajolt a félszeg fiatalemberhez. –Ha megszerezte a diplomáját, és egy kicsit feltöltődött tudok egy-két szerkesztőt, és irodalmárt, akik nagyon szívesen átnéznék a maga szövegeit, és verseit, és az is lehet, hogy még talán publikálásra is ajánlhatják! No? Mit szólna hozzá?!

A fiatalember bús, kissé önmarcangoló arcán vékony reményvonal suhant át, de csak átmenetileg. Nem lehetett egyértelműen eldönteni, hogy vajon kérdő, vagy vádló tekintettel nézett idősödő professzorára.

– Megtisztelne a lehetőséggel! – válaszolta, de olyan halkan, hogy a nagyot hallóknak is meg kellett erőltetni magukat, ha egyáltalán hallani szerették volna kimondott szavait.

– …És miként alakulnak a jelenlegi vizsgái? – kérdezte tanára csakhogy elterelje kedvenc hallgatója figyelmét valós problémáiról.

– Pfű! Hát kedves tanár úr! Ez remek kérdés! Ha optimista volnék azt felelhetném akár minden rendben lesz, nincs miért aggódni! Azonban mivel az élet sajnos nem tündérmese így csak annyi bizonyos, hogy főként a nyelvészek között nem örvendek népszerűségnek! – fekete humora mindig kicsit kijózanította, és segített, hogy a realitást megőrizhesse.

– Hát ez egyszerre volt szellemes, és bölcs! – nyugtázta a tanár, majd a következő percben kikapott egy kis verses füzetkét az asztalról, órájára nézett majd elköszönve máris elsietett.

„Vajon mi az ördögöt tudhatott, amit én nem?!” – morfondírozott egy kis ideig, majd úgy döntött, ha egy köztiszteletnek és nagy tekintélynek örvendő pedagógusnak lehet elvenni egy versesfüzetkét, akkor már miért ne lehetne neki is. Azelőtt még soha életében nem csinált olyat, hogy csak elvegyen dolgokat fizetés nélkül; egyszerre csábítónak tűnt, és volt benne valami hátborzongatóan jóleső borzongástudat, mely ezt az egész kis hadműveletet megfűszerezte.

Gondosan minden irányból körülnézett, és amilyen gyorsan csak tudta rögtön elsüllyesztette a kis kötetet a vászonszerű szürke táskája legaljára, hogy még véletlenül se láthassa senki se.

Pár év múltán – amikor keserédes érzelmekkel, és mint akit megszégyenítettek egyszakon átvette diplomáját -, szinte alig várta, hogy személyre szabott verseskötetét valamelyik állami kiadó elvállalja, és végre foglalkoztatott írói státuszba kerüljön. Gondolt egyet egyszer és hála az internet kapcsolattartó, digitális hálózatának több kortárs irodalmi nagyságot, és híres embert igyekezett megkeresni kreatív gondolataival. Voltak, akik egyértelműen kijelentették, hogy gratulálnak neki sok szeretettel, de nem tudnak segíteni, míg a kissé arrogánsabb, és passzív ellenállásba burkolódzó irodalomtörténészek közül egy-kettő írásban meg is fenyegette, ha csak arra vetemedik, hogy verseit, vagy novelláit újra elküldje számukra azonnal rendőri feljelentést tesznek.

Kétségtelen, ez rendkívül megviselte az akkor már számos írást, és szöveget önállóan, saját költségén megjelentető kezdő, még mindig amatőrnek titulált írót.

Éppen a Kecskeméti utcán sétálgatott a Rektori Fő hivatal előtt, és önmagában vagy milliószor elismételte már, hogy mit fog pontosan, precízen mondani, amennyiben sikerül hivatalos látogatást tennie kedvenc professzoránál. A portás kicsit bizalmatlanul, és rossz szemmel méregetni kezdte már akkor, amikor kinyitotta a rozsdásan nyikorgó bejárati kaput, és megmondta professzora nevét a pontos titulusával együtt mert úgy hitte, hogy ezzel öregbítheti egykori kincses hírnevét.

– Osztán mi dolga van magának vele, he?! – kérdezte a barátágtalan portás.

– Kérem szépen, mint mondtam beszélni szeretnék vele! – felelte, és hogy kérésének nyomatékot adjon, máris hozzáfűzte: – Hivatalos ügyben szeretnék eljárni! – bár a megfogalmazás túlontúl merev, dogmatikusra sikeredett annyira mégis elegendő volt, hogy a portás máris csörgő kulcscsomóival együtt beengedje.

– Várjon egy percet kollega úr! A titkárnő mindjárt lejön!

„Mennyire másként hangzik minden emberi beszéd, ha kicsit emberszámba veszik az embert, nem igaz?” – gondolta.

Alig tíz percen belül már jött is a kis csinos titkárnő túlzásba vitt sminkkel, és ajakrúzzsal kikenve. Kezet fogott az egykori, jól ismert hallgatóval, és máris felkísérte a jól ismert, enyhén koszos, poros márványlépcsők csigavonalain.

– Bocsásson meg kedves Uram, de sajnos a professzor úrnak nagyon sok elfoglaltsága van, de Önre mindig nagyon szívesen szakít időt!

– Én kérek kérem elnézést! Ha esetleg rosszkor jöttem… elmehetek… - tétovázott, mert most a legkevésbé sem szeretett volna egy újabb felfordulást az életében.

– Nem, nem! Kérem ne szabadkozzék, Ön most vendég, és mindig nagyon örülünk a társaságának! – a titkárnő máris bevezette a nagyméretű fogadóterembe, ahol egykor szigorlatot tett, és megkínálta kávéval és süteménnyel, amit ő szabadkozva, de visszautasított.

– Kérem várjon itt egy pár percet! Máris szólok a kedves professzor úrnak, hogy megérkezett! Addig foglaljon helyet nyugodtan! – felelte közvetlen módon a titkárnő, és látszott, hogy még jobban zavarban van, mint a fiatalember.

Mivel Róbertnek nem volt kedve leülni, inkább precízen, és alaposan megvizsgálta a nagyobb méretű, mennyezetig terjedő, terebélyes könyvespolc minden kötetét. Volt itt minden kérem szépen, ami szem, szájnak ingere. A jogi, hivatalos könyvektől elkezdve egészen a huszonnégy kötetes Révai, és Britanica Hungarica lexikon mellett különféle idegen nyelvű világirodalmakig. És természetesen ott virított a legelső a legelső sorok egyikén ábécé sorrendben maga a professzor úr könyve, amit a népköltészetről, és a táltos néphagyományokról írt, hiszen egyik nagy kedvence volt Arany János.

Nem sokkal délelőtt fél tíz után kitárult a gusztustalan nagy tölgyfaajtó, és belépett rajta egykori kedvenc professzora. Nagy, méltóságos búsa fejét széles mosolyra nyitotta, mégis érezhető volt, hogy az elmúlt évek még jobban kihangsúlyozták markáns, aggastyán vonalait.

– Á! Ezt a kellemes meglepetést! – nyújtotta széles, paraszti kezeit üdvözlésre, mintha egy régi barátot fogadna. – Hogy van? Mi történt magával? Meséljen. – széles vállaival óvatosan helyet foglalt szintén sötét színű, süppedős irodai székében. – No, de üljön már le! Mit ácsorog?

– Oh! Elnézést kérek! – szabadkozott, majd leült. –Nemrégiben befejeztem egy új verseskötetet, és novellákat is, és azért bátorkodtam felkeresni a professzor urat, mert azt említette, hogy esetleg tudna segíteni!

A professzornak mindig is nagyon imponált volt hallgatója őszinte-igaz szókimondása. Kellemesen csalódott, hogy annyi tartalmas év elteltével a jóemberek szerencsére nem változtak meg. Legalább is ami jóságukat, emberi értékeiket illette.

– Nocsak! Hát sok szeretettel gratulálok! Egy elkötelezett irodalmár! Ez az a szakma, amiből csak azok profitálnak, akik legfeljebb külföldön kezdek karriert. Van egy-két jó nevű ismerősöm, és barátom! Gondolom Ön már felvette a kapcsolatot jó néhány kiadóval, igaz-e?

Róbert bólogatott.

– Nagyon helyes, ezt így kell! Nem szeretném letörni a lelkesedését, mert tudom, hogy a kultúra szintén szívügye Önnek, akárcsak nekem, de ha a realitás talaján mozgunk, akkor azt kell mondanom, hogy Füst Milán sem azért nem kapott Nobel-díjat, mert nem érdemelte meg.

– Én csak… segítséget szerettem volna kérni… - felelte Róbert, ám hangjában újra visszatért az önmagával folyamatosan harcot vívó, belső önmarcangolás, és kételkedés.

– Azért őszintén remélem, hogy nem vettem el kedvét. – felelte hamiskás mosollyal. Kicsit előrébb dőlt a méltóságteljes, nagy ódivatú, barokk tölgyfaasztalánál és egy régies töltőtollal, melynek vége nyílhegyet formázott egy íves, különleges dombornyomatos papírra ráfirkantott pár nevet, majd nemes méltósággal odanyújtotta kedvenc tanítványának a papírt.

– Ezek között az irodalmárok között remélem megtalálja majd amit keres! Ön nagyon jó ember Róbert! Ne feledje kérem! Az emberség és a nemes alázat minden esetben a szívben születik, és bár az élet olykor túlzottan kemény, és viszontagságos az embernek muszáj kiállnia a próbatételeket. – felállt, kihúzta magát szálfaegyenesre. Ebben a percben ténylegesen úgy festett mint egy főkamarás, vagy eminenciás, aki a kultúra egyenesági nagykövete. Kinyújtotta parasztos, göcsörtös kezét bizalma jeleként:

– Örülök, hogy talpraesett embert faraghattam Önből. Viszontlátásra!

– Én köszönöm kedves tanár úr!

Mindketten egymással szemben mélyen meghajoltak, akár a régi dzsentrik, avagy gavallér urak…