TABLÓKÉP A XXI. SZÁZADBÓL

A harminckét fős osztály minden tagja lélegzet visszafojtott, ünnepi csöndességgel figyelte, amit egy az egyik fiatal fiú pufók kezeivel éppen csak hozzáérinti a tollát az osztálytablós kép sarkához, és hangyaszorgalmú, cirkalmas, gyöngybetűivel odakanyarítja nevét a fénykép sarkába, mintha csak önmaga kishitű, és velejéig önbizalomhiányos hiányát szeretné valamivel kompenzálni, melyet az együtt töltött négy év során elmulasztott.

– Annyira kisfiús vagy! Még az írásképed is annyira… gyerekes! – jegyezte meg az egyik csinos, extravagáns ifjú hölgy, aki a szerénykedő fiatalember nemes erőfeszítéseit egy arcra puszival jutalmazta. Nem telt bele egy kis idő, és már mindenünnen egyedül a különös fiú padjához érkeztek aláírásért kuncsorogva nem csupán a lelkes osztálytagok, de egyre többen a környező osztálytermekből is mind a diákok, és mind a tanárok.

– Erre a történelmi pillanatra azt gondolom mindannyian emlékezni fogunk! Igaz csajok? – intézte szavait a többiekhez egy hamvas, őzikeszemű, földöntúli szépség, aki nem csupán, hogy tisztában volt intellektuális képességeivel, de minden eszközt meg is ragadott, hogy bármikor érvényesíthesse kiváltságos jogait.

– Na? Légy szí! Csak még egy szösszenet aláírást? – kérlelték a titokzatos fiút egyre többen, és ő minden egyes alkalommal alkalmat adott rá, hogy nemes szerénységén, és emberi alázatosságán élcelődhessenek – főként olyanok, akik számára eddig ezek a nemes, emberi tulajdonságok -, az ismeretlenség homályában vesztegeltek.

– Jaj, te kis gézengúz! Hogy neked milyen érdekes, kacifántos írásod van! – lelkendezett a másik osztályteremből egy szintén végzős évében járó hölgyemény. És hogy a többi fiút meglehetős zavarba hozza megint kiadós adagú arcra puszi következett. A félszeg fiatalember pedig nem győzött csodálkozni azon, hogy még sohasem történhetett meg vele, hogy akárcsak egyetlen nap leforgása alatt is egynél termetesebb több aláírást osztott volna ki.

Az idő kellemesen nyáriasnak volt mondható. Még az ódonnak tetsző, gusztustalan, sötétbarnás sötétítőfüggönyön keresztül is érezhetőnek tetszett valami kozmikus, mindenkire ráragadó, párás fülledtség…

– No, gyerekek? Milyen érzés, hogy már mindenkinek van aláírása? – kérdezte szinte mindig ügybuzgó kíváncsisággal a nőies osztályfőnök, akinek a kotnyelessége, és szemfülessége megelőzte mindig hírnevét.

– Nekem nagyon bejön! Szerintem kurvára menő dolog! – emelte fel szavát az egyik fiú, aki korához képest meglehetősen liberális szellemben értelmezte a szexualitást, és mindent el is követett annak érdekében, hogy a legjobb, dögösebb hölgyeknél pluszpontokat is szerezhessen.

Szinte egy-két embernek tűnt csupán fel, hogy a pufók fiatalember mindvégig a padjában ücsörgött, és senkitől sem kért a saját osztálytablója hátsó részére szignózott aláírást, mint egy olyan ajándékemléket, mely egész életére el is kísérheti.

Vajon a boldog pillanatok megéléséhez feltétlenül szükségesek a tárgyi emlékek is? Alig hihető! Mindenesetre a békés, különleges hangulattal megfűszerezett délelőtt további részében mintha az egész osztály – akárcsak a kiszámítható percek idejére is -, mintha megbékélt volna az egyfolytában különcködő, furcsán viselkedő pufók srác rigolyáival, és nünükéivel. Mintha egyszerre már nem emberek kisebb, független közössége lett volna, akik rendre pontosan mindig a megadott, nélkülözhetetlen, és velejéig pontos időközökben megjelentek az órákra hogy tanulhassanak, vagy adott esetben szórakozzanak – de egyetlen, mindent kifejező, és az adott XXI.század első feléről tanúskodó barátok szövetsége, amit talán az idő sem kezdhet ki, hiszen őszinte érzéseik, egymás iránti feltétlen, adakozó odaadásuknak igenis mélyen vannak a gyökereik.

Amikor a fényképek aláírásának vége lett a pufók diák komótosan, nem kapkodva el semmit eltette golyóstollát harcedzett, és ki tudja mennyi kalandot megélt, viharvert tolltartójába; talán boldog lehetett, hogy ma már nem kell folyamatosan csupán csak szignózgatnia. Pár osztálytársa máris köréje telepedett, és mint valami nemzeti hírességet, vagy legalább is valamilyen különleges valakit úgy szerettek volna minél többen, és többen birtokolni belőle valamit. Mintha mindenkinek szüksége lett volna arra a kifejezhetetlen morális biztonságra, és emberi tulajdonságok széleskörű választékra, melyet a pufók fiú tökéletesen birtokolt. S ha az ember eléggé szemfüles volt, és persze barátkozós kedvű talán hagyta is hogy könnyedén a bizalmába férkőzhessenek.

– Tónika! Te annyira más vagy, mint a legtöbb pasi!

– Igen-igen! Egyértelműen komolyabb, és bölcsebb vagy mint a többek!

– Bennem megvan valami a régi emberek tartásából, és gerincességéből, mintha egy másik korból ragadtál volna itt!

– Mondogatták egyre szemfülesebben, és kíváncsiskodva – főként a hölgyek, akik mintha szabályosan máris ki lettek volna éhezve a szenzációkra, vagy éppen csak a mindennapi újdonságokra, és hogy érdeklődő kíváncsiságukat minél hatékonyabban, és előrelátóbban kordában tudják tartani kipécézték a legkülöncebb embert osztálytársaik közül, aki mintha még asszisztált is volna ehhez az egész furcsa, különleges, és egyedi színjátékhoz.

–Tóni! Te már biztos voltál lányokkal ugye?! – sejtelmes, romantikus, enyhén mély, szinte turbékolni vágyó, búgó hang következett az egyik extravagáns, és szépséges virágszál lány szájából, aki – úgy tűnt -, ebben a percben bizony bármit megadna csakhogy kiegyensúlyozottá, vagy boldoggá tehesse az enyhe búskomorsággal, és sokszor átmeneti melankóliával küszködő fiatalembert.

Tóni persze rögtön kellemesen elpirult, és olyanná vált, mint az a kismalac, akiről még nem döntötték el, hogy megsütik, vagy hagyják egyelőre még szaladgálni a ketrecben.

– Tónika! Nem is tudod, hogy mit jelentett számomra ez a négy év! Őszintén köszönöm, hogy mindig megtanítottál embernek lenni, és nem ítéltél el akkor sem, amikor olyan szemétül bántunk veled! – a hölgy kétségtelen, hogy babonázó őzikeszemeivel, és kellemesen egyenesszálú, szőkés hajával ritka, méltó szépségek sorát erősítette, mégis volt benne elegendő nemes jellem, hogy ne szálljon el saját hangjától.

A fiatalember elővett egy A/4-es papírlapot, mintha már megint az írásbeli érettségire készülődne, mint a múltkor is; leheletfinoman félbe hajtotta. Érezte, hogy mackós kezei alatt milyen félköröket írhat le az enyhén famentes papír szárnyaló íve, majd ceruzát vett a kezébe, és – meglehet -, hogy csupán csak önmaga szórakoztatására nekifogott, hogy rajzolgasson, és kedvére firkálgasson mindenfélét.

Az osztályfőnökről lerítt, mintha megsértődött volna azon, hogy osztálya népes társasága csupán a pufók fiatalemberre kíváncsi, és nem rá, aki – állítólag még a lelkét is kitette ő értük.

Később meghitt, heves búcsúzkodásba kezdtek talán abban bizakodva titkon, hogy valamikor a közeljövőben majd újra fogják látni egymást, és feleleveníthetik a megtörtént emlékek boldog békeidejét.

– Ne feledd Tónikám! Ha bármire szükséged lesz, vagy csak szeretnél egy jót beszélgetni egy régi baráttal rám mindenben számíthatsz! – még hallotta az őzikeszemű angyali tünemény búgó, kissé negédes hangját. Mintha egyszerre akarta volna megvigasztalni, és bátorítani az elmúlt négy év összes kisiklása, baklövése miatt.

– Papuskám! Te aztán tisztára lökött vagy, ha egyszerűen most hagyod lelépni álmaid csaját! – veregette barátilag hátba egy nyurga, szakállt növesztett srác, aki egy menő punkrock zenekarban volt dobos, és mint kiderült a későbbiek folyamán nemzetközi szintű babérokra is tört. – Én nem szólok bele! De kösz az érettségit! – vetett véget bájcsevelyének, és már ment is vissza a többi haverjához.

A pufók fiatalember sztoikus, precíz nyugalommal tolta be ez egyszer utoljára székét a gusztustalan zöld színű padjába, és elindult hazafelé. Úgy tűnhetett azoknak, akik már megismerhették, hogy évtizedeket öregedett…

Évekkel később ahogy az immáron meglett, harmincas évei végén járó férfi takarítási üzemmódra állította magát – hiszen mindig is szerette a pedáns tisztaságot -, kis éjjeli asztalfiókjából előkerült régi osztálytabló fényképe. Mintha egy másik, szinte idegenebb arc nézett volna vissza jár az ő tekintetét keresve. Hol kétségbeesett, hol velejéig reményvesztett, hol pedig egészen kisfiúsnak látszott ez az arc. Mintha még mindig gondoskodna róla, hogy csak bizonyos, őszinte emberek előtt fedhesse fel önmagát, és nyissa meg szívét.

Osztálytársaiból azóta boldog, és mondhatni családos emberek lettek. Vajon mindenkinek sikerült elérnie a teljességre törekvő életet, vagy ez is a dolgok körforgásának szerves része, csak eddig még nem tudhattak róla?

Amikor a kétezres évek hajnalán divatot teremtett a közösségi média használata egyszerre mintha újfent visszakaphatta volna elvesztettnek gondolt, régi barátait. Tüstént gomba módra szaporodtak meg olyan ismerősei is, akiket ezelőtt még csak nem is ismert, mert túl félszeg, szégyenlős, vagy félénk volt ahhoz, hogy szándékait kimutathassa irányukban.

Egyszerre csak azt vette észre, hogy hirtelen a barátkozás sokkalta egyszerűbb, és hatékonyabb módját kezdte el kamatoztatni, és mintha meg is jött volna inába szakadt, nyúlfarknyi bátorsága ahhoz, hogy bátran kezdeményezzen, és tisztelje meg a vadidegen embereket is egy-két kedvesebb, és őszinte szóval.

Mégis lelkének színesebb, szivárványosabb, és kreativitásban gazdagabb része, mintha teljesen feloldódott volna abban a szerves, rétegszerű, burokmagányban, melyet szándékosan önmagára kényszerített, mint valami vezeklőcsuhát, hogy gyerekes, kicsinyes vétkeit megbánhassa.   

Később ismét osztálytalálkozót hirdettek, de nem ment el szinte egyikre sem, pedig titkon tudhatta, hogy számítanak rá, és valószínű, hogy távolléte valósággal megint csak megkavarja, és felrázza a posványos állóvizet. Úgy érezte magát, mint Akakij Akikijevics. Mintha egész életében inkognitóban, feltűnés nélkül próbált volna élni; saját privát szférájába is alig-alig engedte be az embereket.

Mégis – ha egyik-másik barátja vigasztaló, baráti szót keresett, Kincses Antalnál keresve sem találtak volna jobb vigasztalót, és tökéletes partnert.

RIADALOM


Feltornyosított, komisz lódenkabátként felvonulnak az ikrásodásnak indult sötétben kósza, becéző árnyai kísértő csöndeknek. Lelkek közt határok tompított folyosóin átcsempészhető gaz-áldozat lapul; vonulnak ők fejeiket rátartin, peckesen felemelve, mint rabruhás, csíkozott ellenőrei kárhozott kriptaszökevényeknek.

Hátra vetett, fokozatosan elnehezedő könyöradomány: körmök kacagni vágyó, büszke félholdja még most is fehéredik, mikor már nem szorítjuk önmagunkhoz megtörtént múltjaink emlékeit.

Fanyar, melankóliás hajótöröttséggel lebeg még annyi év. Féktelen, délceg nyarak büszke izzása, érett pokoljárása – albínó-pikkelyes bőrökön, mint égető, mihaszna fájdalom egyre érződik. Remegő halálfélelem-lélegzet lebegő pára-fénycsíkja velőtrázón átúszik a könnyelmű jelenidőbe.

Beleférhet egy egész jelentős titok hajszálerek hálózatába, esőcseppek gyöngypergéseibe, amit kabát-árnyékunk is biztos rejteget előlünk. A holdfényes, csahos éjszakába díva-büszkén belépő, illedelmes veszély, mely mindig szavak nélküli tettekkel veszi el, ami jár neki!

A néma gyász-álom mindig hangtalan ismétlődésekbe torkollik. Mint mikor valami váratlan útra válik a viszontagságos, testi létből. – Babonás szemek kíváncsiskodó tekintetéből villámlanak felénk huncut kacagások, megfontolt végzetszerűségek szikra-csillagzatai. Tekeregnek önmagukba fordultan az utak, érezni lehet tompított, velőtrázó sikolyokat.

Süketített, vad közöny hasít át mérgező gyűlölettel karöltve V.I.P.- magamutogató, exibicionista partikon: mogyorónyi agyvelők feltépett, szivacsos húsában ritkán gyökeresedhet egyetemes kultúra a köz javára! Szépített, vadállati tetemek zsongó, balzsamos éj fülleteg rácsai között, hulló remény-tetemek ígéret-halmazokba még egyre többször bele-belekapaszkodni muszáj!

ÉRZÉKENY LÉLEK

A kövér embernek bizony nem kis fáradtságába került átverekednie magát az összeverbuválódott estélyi ruhás társaság tagjain; fekete frakkjában, és a hozzáillő csokornyakkendőjében, mely az öltözködési előírásoknak is megfelelt, és melyek nélkül több mint valószínű, hogy úgy kihajították volna, mint a pinty – nagyon nehezen mozgott, akár egy pincér, vagy egy nagyobbacska pingvin! Emellett sétabotját sem hagyhatta odahaza, mert már egy ideje nagyon zsibbadt és valósággal égető fájdalom kezdte környékezni jobb műtött lábát, mely egy régi autóbaleset emlékét idézte emlékezetébe. Ha akkor nem környékezi meg az öngyilkos hajlam, mert osztálytársai folyamatosan terrorizálták, és zaklatták – talán ma ,,egészségesebb” teljesebb életet élhetett volna! Persze utólag már nem is igazán akart senkit vádolni a történtekért; csak tehetetlen dühöt, és haragot érzett valahányszor betolakodott elméjébe ez a kisebb incidens!
Már vagy számtalanszor elképzelte magában a helyzetet, hogy egy olyan molett, végletekig szőrös, és nem is túlzottan jóképű emberkével, amilyennek saját magát gondolta vajon ki lesz az a szerencsés kiválasztott hölgy, aki majd szóba elegyedik: egyáltalán lesz-e valaki, aki az Embert fogja benne látni, és kicsit talán beszélgetni is fog majd vele? S míg ezen töprengett a legtöbb gyönyörűen felöltözött hölgy, és úr mit sem törődve azzal, hogy ő egyáltalán a világon van a saját maguk egyénieskedő szórakoztatásával volt tökéletesen elfoglalva.
Kicsit mindig is lázadt a világ ellen, mely a maga felszínes megkülönböztetőségében valahogy sohasem tűrte a hátán az egyéni különcöket, akik saját egyéni személyiségükhöz ragaszkodtak! Ellentétben másokkal akiknek szokásává lett az exhibicionizmus, és saját maguk mindig előnyösebb, és csinoskásabb magamutogatása! Ismerősei, és barátai egyetemesen mindig igyekeztek kitérő válaszokat küldözgetni számára leginkább az elektronikus kommunikáció bevett, és jól használható eszközeivel; mint az okos telefon, az email, vagy különféle hálózati eszközök. Az esetek legtöbb részében egyszerűen csak arról volt szó, hogy a molett emberke örökös sajnálkozásaitól, és túlzásba vitt önsajnálati pesszimista hozzáállásától már mindenki valósággal kezdett megcsömörleni – tévedés ne essék, a maguk módján még kedvelték, és szerették is -, ezt a különös pojácát, a maga rigolyáival, de a fokozatos érzelmek terén bizonyos módok, ahogy előadta magát, talán egy kicsit már túl sok is volt a többségnek, akik már családosak voltak, és érthető okokból ha akartak volna, akkor sem tudták volna hősünket – sok esetben -, a képzeletbeli tátongó szakadék mélyéről felráncigálni. A világ mostani felszínessé vált, érdek-közönyös berendezkedését valami kitörölhetetlen, majdhogynem gőgösen szigorú ítélettel fogadta: szinte rögeszméje lett az erkölcsi személyiség minél hatékonyabb konzerválása és ennek érdekében szinte mindent képes volt feláldozni! Pedig de szeretett volna halhatatlan érzelemmel szerelmes lenni! A legtöbb modern és extravagáns hölgy jelen esetben már mind foglalt volt, és valahogy mindegyikből – tisztelet a nagyon kevés kivételnek -, hiányzott belőlük a romantikára való alkalmasság!
Bal kezét a szívére szorította, mely most úgy dobogott egyre izgatottabb ütemekben, mint egy rosszul beállított, zakatoló mosógép. Véreres szemeivel folyamatosan a kristálycsillárból vakítóan fehér glóriáit, aprócska szilánkgörbéit figyelte, mintha távol-keleti egzotikus hercegnők mosolyával farkasszemezett volna…
Mindig a zsebei mélyén lapult egy-két szem gumicukor: ez lehetett gumimaci, gumibéke, vagy akármiféle ízletes nyalánkság a lényeg az, hogy gumiból kellett lennie, mert az nem folyik, és nem is olvad, mint a sokszor pórul járt csoki. Bekapott egy pár szemet, és élvezettel ízlelgette, hogy a szájpadlásán megtapadnak ezek a rakoncátlan aprócska ruganyos szemek.
Egy fiatal, földre szállt angyali szépség vonult át a termen, és az éhesen mohó férfitekinteteknek már akkor alig lehetett parancsolni, amikor a gyönyörűséges, roppant bájos angyal akárcsak egy pár lépést tett. A pufók emberke szándékosan a terem félreeső részébe vonult, mintha csak így kívánna tüntetően tiltakozni az este fényűző pazarlása ellen, miközben még mindig voltak, vannak és lesznek szegényebb sorsúak, akik ilyesféle puccos felhajtást egészen biztosan nem engedhetnének meg maguknak.
Az igéző, ifjú hölgynek fecskefarokra volt halhatatlan eleganciával kifestve gyönyörű, szuroksötét szeme, és ebben a tekintetben – ha az ember egy kicsit jobban a felszínes külcsin mögé tudott látni –, azonnal észre vehette mennyi a szándékosan elrejtett sebezhetőség, és a megbántott szomorúság. Áldott drága felbecsülhetetlen mosolyában is, mintha mindig bujkált volna valami különös, kislányos mélabú a megtörtént múlt sérelmeiért…
Nem lehet pontosan tudni, hogy vajon miért éppen a pufók, szándékosan mindenki elől rejtőzködő emberkét pécézte ki magának a gyönyörű estélyi ruhába felöltözött hölgy, de most kihúzott magabiztosságával egyenesen feléje tartott. A molett emberke egyelőre nem vett észre semmit az egészből, mert összességében figyelte az embereket, és nem csupán az Egyént!
- Bocsásson meg kérem… - szólította meg ellenállhatatlan gyöngyház hangocskájával. – Szabad ez a hely? – annyira magával ragadóan, és lefegyverzően mosolygott hősünkre, hogy a másiknak azon nyomban tátva maradt a szája, és menten elállt a lélegzete. Azonnal felállt és meghajolt; kihúzta a hölgy előtt a széket, míg a puccos társaság többi tagja szótlan némasággal csak bámulni tudott rájuk, és a titokban kötött hallgatólagos megegyezésükre…
- Igazán köszönöm! Ön igazi úriember! – ruhácskáját óvatosan a székre csúsztatta, és vigyázott, hogy enyhén magas sarkú cipőjével lehetőleg ne taposson le egyetlen tétova lábujjat sem. A molett emberkét valószínűleg most az sem zavarta volna, ha egyenesen kedves őszinteséggel a lábára lép.
- Lehetek egészen őszinte? – kockáztatott meg az elbambuló ember előtt egy kérdést, aki szemlátomást rögtön visszatért a többi ember ,,megfigyeléséhez” és ebből a szigorú magatartásából látszott egy jottányit sem hajlandó engedni. Ugyanakkor pontosan tudta, és érzékelte, hogy egy valódi szépség ül vele egy asztalnál, ami hősünk esetében ritkaságszámba ment.
- Egész este csak magát figyeltem! Tudja, én színésznek készülök, és a három osztályfőnököm a lelkemre kötötte, hogy minden érdekes és különös embert, vagy jelenséget a lehető legaprólékosabban vegyek górcső alá, és tartalmasan tanulmányozzak!
Az emberke most feléje nézett lesütött tekintettel, és csupán egészen apránként merte csak felemelni a fejét, hogy azokba a csábító mélybarna őzikeszemekbe belenézzen. Volt valami a hölgy pacsirta-hangjában, ami kellemes harmóniával, megváltó melegséggel járta át; érezte, hogy emellett az igazi, bizonyára roppant kedves hölgy mellett végre talán igazán, és megérdemelten boldog lehetne! Csupán csak akarnia kellene, és hinni benne bármi áron!
- …És tudja, most úgy vagyok vele, hogy igyekszem mindenből nyereségesen kijutni, és mindent megfigyelni! Egyébként Dóra vagyok! Gajnácska Dóra egyetemi hallgató.
A kis emberke szó nélkül kezet csókolt neki, mintha egy királyi fenség lenne, és meg is hajolt előtte, de valamiért nem jöttek a szavak ajkára.
- És Önben kedves uram? Kit tisztelhetek?
Legszívesebben azt mondta volna, mint Odüsszeusz király a Küklopszok-szigetén, mikor mindenáron ki akartak jutni Polüphémosz barlangjából: ,,Senki se”, ehelyett megpróbált mellébeszélni:
- Bocsásson meg nekem drága Dóra, de attól tartok, hogy nevem már régóta átkozott, és ha most kimondanám esetleg megsérteném vele, és ön többet már felém se nézne!
A gyönyörű, fiatal hölgy egyre rokonszenvesebben fordult hősünk felé; látszott rajta, hogy megfogta valami a másik kisfiúsan csenevész alakjában, és kellemes pufók arcát is elragadóan rokonszenvesnek találta. Azonnal felfedezte – amit csak kevesen vehettek észre az este folyamán -, hogy ebben a sebzett, és bizonyára sokat szenvedett, kissé elveszett tekintetben volt valami kimutatható igazság, és gyilkosan őszinte szikra. A legtöbb ember vagy arrogáns, vagy egoista közönyösséggel igyekszik talán maga előtt is leplezni saját érzékeny személyiségét, és valakik ennek a mesterségét már olyannyira jól begyakorolhatták, és művelik, hogy – egy idő után -, észre sem veszik, hogy önmaguk is teljes mértékben kifordultak saját magukból!
- Kedves Uram! Ön igazán ért hozzá, hogy hogyan keltse fel a rokonszenvet. – felelte szinte csak magának titokzatosan.
- Azt hiszem, hogy önmagunk szándékos rejtegetése a magi felszínes világban szinte már önvédelemnek számít!
- Mennyire szellemes megállapítás! Ritkán hallhat az ember ilyet egy férfi szájából!
- Bocsásson meg ha… esetleg megsértettem volna szavaimmal, de én így érzem!
- Az őszinteség miatt nincs mit szégyellni! Talán inkább azok lenne mit a tejbe aprítaniuk, akik mindig is a félmegoldásokhoz ragaszkodtak! Nem gondolja?! – kérdezett érdeklődően vissza.
- Lehetséges! Most hogy említi!
A hölgy kinyújtotta kezét, és megérintette gyöngéd részvéttel a másik szőrös mancsait, melyen olyan dúsan tenyészett a búja szőrrengeteg, akár egy trópusi őserdő, és első látásra sokkal inkább egy majomkéznek tűnt, semmint valóságos emberi kéznek.
- Kedves Uram! Esetleg miért nem próbál meg lazítani? Ne legyen ennyire feszült! Nyugodtan engedje el magát. – becézgette hangjával, és a kövér emberke menten megérezte szíve tájékán a dübörgő örömöt, hogy talán ez a kedves és roppant csinos hölgy talán egyedül csak érte önmagáért állt szóba vele. S nem is rossz egy kicsit elbeszélgetni, csak ezt a vad, tolongó zsúfoltságot tudja nehezen megszokni.
A teremben kellemes zeneszó töltötte be az érzékeket, és több ember azonnal vétkezett azzal a gondolattal, hogy ahhoz, hogy jól érezhesse magát egy-két pohár pezsgőre van feltétlenül szüksége! Az ember vagy boldog és akkor az öröm is feltétel nélküli vagy pedig viszonylagos és akkor olyan kiábrándult, hogy az szinte kivétel nélkül és azonnal meglátszik még a rejtegetett tekintete kereszttüzéből is!
A kövér emberke hirtelen lépések zajára lett figyelmes az összezsúfolódott tömegben; olyan élénk füllel hallgatta az egyenesek feléjük tartó hangokat, és neszeket, mint egy megfigyelő, vagy hírmondó az időjárási jelenségeket!
Magas és nagyon elegáns öltönybe bújtatott, veszettül jóképű, Adonisz-testű férfi állt meg asztaluk előtt, és mintha csak a lehető legközvetlenebb hangnemben akarna mindenképpen beszélgetni máris helyet foglalt és vallani kezdett:
- Fiatal barátom! – fordult a kövér kis emberkéhez. – Mondok én magának valamit! Tudja mire jók a nők?
A kis emberke látszólag tétova értetlenkedését próbálta meg valahogy leplezni, mert nem értette a kényes szituációt. Mereven nemet intett a fejével, mint aki nem érti.
- Pofon egyszerű az egész! – zsebéből kivette a méregdrága okos telefonját, és mintha csak a készülékbe beszélne elkezdte:
- Trófeák barátocskám! Kihasználható eszközök csupán! – mintha szándékosan észre sem akarná venni az ifjú hölgyet, még arra sem vette a fáradtságot, hogy bemutatkozzon, bár az egymásnak villanó tekintetek metszetéből nem lehetett nehéz rájönni, hogy ez a két ,,tökéletes” ember egyszer az életben már biztosan összefutott.
Az ifjú hölgy párszor kellemesen köhintett figyelemfelkeltés gyanánt, és azt remélte, hogy a másik ügyeletes ,,szépfiú” majd illőn bemutatkozik, és elnézést kért enyhén modortalan, faragatlan viselkedésért; ilyesmi nem történt! Épp ellenkezőleg! A férfias férfi egyre csak tovább beszélt, és látszólag úgy tett, mintha a hölgy levegő volna, és csak az a szánalmasan kövérkés emberke lenne, akinek az ember bátran elmondhat mindent, hiszen érződik rajta titokban is a megfélemlítettség biztos szaga…
A hölgy cipősarkával kissé ellenségesen megkocogtatta a férfias ember cipőjét és szándékosan rá is lépett mindezt az asztal alatt, hogy a másik vegye már észre magát, és erőltesse magára tűrhető jó modort.
- Oh! Bocsásson meg kedves barátom! Nem is tudtam, hogy vendége van! Dórika, cicuska te itt? – erőltetetten sikeredett a meglepetés kicsalogatni belőle.
- Mi már azt hiszem eléggé ismerjük egymást! – hajolt meg félszegen. Látszott rajta, hogy alapvetően egy birtokló embertípust testesít meg, akinek szolgálnak, és aki nehezen tűri csak el, ha neki kell hajbókolnia másik előtt!
A hölgy is kecsesen meghajtotta magát, de tekintetébe megfagyott jégkirálynői tartás lopakodott; mintha máris megszűnt volna a kezdetben olyan belsőségesen közvetlen, és roppant rokonszenves kisugárzása, hogy helyét átadja a szemeiben máris szikraként parázsló, számító bosszúállásnak.
- Igen! Kérlek! Téged is szeretettel üdvözöllek Tomi!
,,Tehát nagyon jól ismerik egymást! Jobb volna kiszállni a mókuskerékből, mielőtt még ténylegesen elszédülök!” – kapcsolt máris a kövérke ember.
- Kedves Uram! – fordult most feléje az ifjú hölgy. – Engedje meg, hogy bemutassam egy régi ismerősömet, aki sajnos elárult engem, és még mindig nem volt benne elegendő büszkeség és tartás, hogy mindezt beismerje! – mutatta be a pórul járt férfit, akinek az arcán máris megjelent valami számító, irigy féltékenységféle, hogy lám csak, a volt barátnője egy ilyen kövér idiótával vigasztalódik helyette aki talpig férfi, és mindent megkap az élettől, amitől csak akar!
- Dórika, cicamica! Ezt most meg mi a jó fenének kellett?! – nem volt mérges, csupán azt érezte, hogy folt esett a férfiasságán, és elégtételt szeretet volna venni!
- Mit gondolsz?! Tudod én voltam a hibás! Most már látom! Túlságosan hamar beleszeretek az olyan kigyúrt, idiótákba, mint amilyen te is vagy, akik nem törődnek a nőkkel, és csak játékszernek használják őket! Szakítok veled! Vedd tudomásul!
A kövér emberke rögtön megérezte, hogy egy dráma kellős közepébe csöppent, ahol még gyilkos indulatok is bármikor a felszínre kerülhetnek! Legszívesebben most rögtön felállt volna az asztalától, és úgy eliszkolt volna, mint akit puskából lőttek ki; mégis úriemberes lovagiassága felszólította lelkiismeretét, hogy keljen a hölgy védelmére.
- Bocsásson meg kedves uram! Tudom semmi közöm az Önök magánéletéhez, de egy hölggyel érzékenyen, és gyöngéden illik bánni, mint egy virágszirommal!
- Kapd be te hájas pöcs! Különben is kussoljál! Nem hozzád pofáztam! – kelt ki magából a latin Adonisz.
- Te egy szemétláda vagy! Pontosan úgy viselkedsz, mint a birtoklók, akik a tárgyakra fenik a fogukat, aztán, ha megunják eldobják, mint a használt rongyot! Én ebben nem akarok részt venni!
- Cicuskám! Úgy látszik, hogy neked még mogyoróbb eszed van, mint nekem! Ebből a buliból nem lehet csak úgy kiszállni! Micsoda dolog az, hogy meggondolod magad! Akkor mehetünk? – durván megragadta a hölgy gyönyörűen lebarnult, selymes bőrét.
- Kérem eressze el! – állt fel a székéről a kövér emberke.
- Hahaha! Jópofa az új haverkám! – röhögött tovább.
- Auu! Te rohadék! Ez fáj! – a kifinomult hölgy érezte, hogy régen fordult már elő vele, amikor ennyire intenzív és erős szorításban részesült. – Hívom a zsarukat, ha továbbra is kötözködsz!
A kövér kis emberkének szerencsére mindig volt egy jó mentőötlete – ha szorult helyzetbe került -, mindig igyekezett magát feltalálni; most sem tétovázott sokat! Elővette az egyik nadrágzsebéből a hatékony paprikaspreyt és egy óvatlan pillanatban, amikor a tahó pasi nem figyelt oda a szeme közé fújta a méregerős és nagyon csípős kotyvalékot.
- A rohadt életbe! Te alamuszi kis féreg! Várjál csak! Ez kurvára csíp! Ha megtalállak kinyírlak téged és a kurvádat is! – tapogatta a nagy semmit, mint aki teljesen megvakult átmenetileg.
- Kegyed tud vezetni? – fogta meg a másik hattyú-finom kezeit, és igyekezett felvenni vele a futás gyors ütemét.
- Igen! Tudok!
Bevágódtak a hölgy kocsijába, és az egész piroslámpákon átszáguldottak, hogy a most már dühöngő ex státuszba lecsúszott macsó utol ne érhesse őket!
- Köszönöm kedves… még mindig nem mondta meg a nevét!
- Alfréd!
- Kedves Alfréd! Az életemet mentette meg! Az adósa vagyok! – kezdett hálálkodni mint aki a veszély karmai közül menekült meg egy szerencsés véletlennek köszönhetően.
- Nincs mit! Boldogan segítettem! A benzinköltséget most kell fizetni, vagy majd később?
- Hogy te milyen édi cukorfalat vagy! – kuncogott a hölgy. – Mit szeretnél?
- Egy magamfajta ember számára hihetetlenül nagy megtiszteltetés, ha egy olyan rendkívüli hölgy, mint amilyen Ön megtisztel bizalmával!
- És?! – kacsintott sejtelmesen. – Mondd csak, még mit szeretnél?! – bugta egyre sejtelmesebben.
- Bocsásson meg kérem, de véleményem szerint elegendő időt kellene adnunk egymásnak, hogy megismerjük egymást! Kegyed, hogy gondolja?
Az egzotikus hölgyemény először el sem akarta hinni, amit az imént hallott; ő teljesen odaadja magát egy úriembernek, és helyette egy udvarias visszautasításba ütközik. Ez számára új volt, és nagyon meglepő! Csak még jobban belehabarodott a kis emberbe.
- Tudod te vagy eddig az első igazi férfi, akit nem csupán a szex érdekel! – bájos, és gyönyörű mosolyától a kis emberke is majd elolvadt.
- Ö… nos, igazán megtisztel Drága Hölgyem! – fölállt, és szokatlan módon meghajolt és kezet csókolt.
- Hát… én nem is találok szavakat a hirtelen jött figyelmességétől! – pirult el, ami szokatlan volt egy ennyire vonzó, és egzotikus szépségtől, aki karakán magabiztossággal rendelkezik!
- Elnézését kell kérnem kedves… Dóra, ha bármilyen kellemetlenséget okoztam! – megint ez az udvarias meghajlás.
- Kérem kedves Alfréd! Nagyon zavarba hoz engem, ha folyamatosan ennyire udvariasan, és figyelmesen viselkedik! – szorította meg kedvesen, és bizalomkeltően az emberke kezét.
- Ne haragudjon! – halkan súgta nehogy még több hibát vétsen!
Dóra még sohasem tapasztalt ilyesmit egy olyan férfinál, akinek egész különös különc viselkedésében volt valami megnyugtató szórakozottság; továbbra is őzikeszemeivel egyenesen a másik véreres, zöld szemeibe nézett, és valósággal sugárzott a boldogságtól, mint aki tökéletes mértékben felszabadult!
- Semmi baj! Én örülök, hogy végre igazi úrral ismerkedhettem meg! Mondja csak? Tud vezetni?
- Sajnos nem! Tudja nem szívesen vezetek, mert kicsit kacifántosan alakult a gyerekkorom!
- Ez érdekesen hangzik! Megkérdezhetem, hogy mi történt?
A kis emberkén látszott, hogy lelkiismeretével viaskodik, és nagyon komoly problémát csinál abból, hogy vajon megmondja-e az igazat?
- Tudja, drága Dóra, gyerekkoromban sajnos autó balesetem volt, és bár régen történt, mégis mindmáig annyira frissnek hat az élmény, hogy bizonyos dolgokat! – hangjában annyi volt az őszinte, kisfiús szomorúság, hogy a gyönyörű fiatal hölgynek amint csak ránézett mindig nagyot dobbant szíve.
- Őszintén sajnálom, ami Önnel történt kedves Alfréd! De azért idővel szerintem próbálkozhatott volna, hiszen számtalan lehetőség állhat még Ön előtt!
- Tudja drága! Ha úgy istenigazán rám néz, és az a bizonyos első benyomás szól a lelkéből az igazat megvallva manapság nem talál olyan embert, aki a magamfajtájával szívesen megismerkedne!
- Ugyan már! – kacagta el magát a válaszol. Gyönyörű gyöngyházfénnyel ragyogó makulátlan mosolyában angyalok nevettek!
- Hiszen én most Önnel szerettem volna beszélgetni!
- Igen, drága, de… lehetek egészen őszinte? – félt, mert nem szerette volna megbántani a számára rendkívüli nőt.
- Csak bátran Alfréd! – igyekezett biztatni miközben folyton fogta a kezét.
- Drága Dóra! Egy vallomással tartozom Kegyének! – itt újból meghajolt volna illeme szerint, de a hölgy visszatartotta. – Ha most teszek egy próbát, akkor elhiszi nekem, hogy igazat beszélek?
- Mivel kapcsolatban, kérem?
- Amit az előbb említett Drága! Figyelje csak meg! Amennyiben az egyik hölgy, akit kiválaszt azért fog velem beszélgetni, mert igazán meg akar ismerni abban az esetben Kegyed nyert! Viszont, ha egyáltalán fel se merül a gondolatai között, hogy szóba álljon velem, akkor nekem lesz igazam!
- …És ha nem tévedek most minden szándéka arra irányul, hogy a saját maga igazságát bebizonyítsa!
- Csupán csak nagyon szeretném eloszlatni a tévhiteket! Kérem mutasson rá egy szépséges hölgyre, és meglátja majd, hogy mire gondolok!
A hölgynek sem kellett kétszer mondani:
- Alfréd! Látja azt a vadító estélyiruhás, csicsergő nevetésű, kis fruskát koktéllal lófrálni a kezében ott szemben a bárpultnál?!
- Teljes mértékben! Már indulok is!
A kis emberke jólfésült udvariasság mellett felállt az asztaltól. Kezet csókolt, majd célba vette a bárpultot, ahol a gyönyörűséges szépség koktélját iszogatta, és csicsergőn nevetett akár egy egzotikus kis pacsirta.
- Bocsásson meg ifjú hölgyem, hogy megszólítom, de sugárzóan vízesésszerű hajfonata azonnal megigézett!
- Mi van csórikám?!
- Semmi, tényleg semmi! Csupán bátorkodtam megjegyezni, hogy egy olyan különleges hölgy, mint amilyen Kegye is bizonyára nem állna szóba egy olyan emberrel, mint én!
- Akarsz valamit, csak csak lököd a rizsa dumát?! – flegma közönyössége kétséget sem hagyott a másikban afelől, hogy nem akar beszélgetni!
Alfréd hátrapillantott a hölgy felé, akitől az imént eljött, és kacsintott.
- Bocsásson meg, hogy zavartam! További jó mulatást!
Fogta magát, és távozott a csicsergő fruska székétől. Még épp időben, mert észrevette fél szemmel, hogy közelít annak gorillaizmokkal rendelkező, kigyúrt pasija!
- Önnek volt igaza kedves Alfréd! – vallotta be a hölgy.
- Elnézését kérem, hogy nekem volt igazam! – szabadkozott szégyenlősen.
- Ezt most nem egészen értem! Nagyon vonz, és meglep a viselkedése Alfréd. – nem vette észre, de egzotikus bronz barna arca rögtön elpirult az őszinte szavakra.
- Ö… megint csak elnézését kérem drága hölgyem, de… most meg én nem tudom, hogy mire is gondol?
- Semmi egyébre, minthogy Ön nyerte meg az iménti kis fogadást! Mik lennének a további céljai? – kedvesen kacsintott egyet, majd szívdöglesztően elmosolyodott.
- Amennyiben nincs rám szüksége, abban az esetben hazakísérhetem? – zsolozsmázott verejtékező kezeivel.
- Megtiszteltetésnek venném kedves Alfréd!
A fiatal hölgy meghatottan bámulta, amint a kisember kihúzza előtte ismét a széket, amíg illedelmesen föl nem áll, és betolja udvariasan mögötte.
Az étterembe a túlzott kíváncsiskodók között egyből megindult a sustorgó találgatás, hogy vajon ki lehetett ez a rejtélyes, pufók kis emberke?

A LECKE

A tanterem leginkább egy zsongó hangyabolyra, vagy méhkaptárra hasonlított, ahol minden aprócska bogárnak megvolt a maga ügyes-bajos, vagy esetünkben alattomos, és gonosz feladata.

Melinda – bár mindig is utálta a töriórák hangulatát -, hiszen ki a fenét érdekel egy nagy halom, rakás, halott pali, akik mindig valami balhéba keveredtek évszázadokon keresztül most számára a legkedvesebb, szadista, és gonosz kis játékát űzte; fogta geometriai körzőjét, és az éppen előtte szorgalmasan figyelő, és szinte mindent hangyaszorgalommal lejegyzetelő Máté vaskos hátába kezdte szabályosan szurkálni.

– Auu! Ez rohadtul fáj! Hagyd már abba!

– Mi van kisfiú? Eltörött a mécses? – a körző tűhegyes végével szabályosan egy akkorát szúrt a fiú hátába, hogy felszisszent, és majdnem sírva fakadt.

A fiatal, és egyelőre még tapasztalatlan, kezdő tanárnőnek szinte fel sem tűnt az egész incidens, csupán egy-két diáknak, akik mindent pontosan láttak, és megfigyeltek. Voltak, akiket hidegen hagyott az egész, míg mások hallgatólagos sztoikus csönddel tiltakoztak az ellen, hogy szegény, kicsit mindig is szerencsétlen Bogár Máté ötödik nyolcadik c osztályos tanulóval ennyire gazemberek módjára elbánjanak. Ráadásul nap, mint nap.

Máté túlsúlyos lévén szinte sohasem lehetett kimondottan egy kiegyensúlyozott tinédzsergyerek, és rendkívül kevés volt azon osztálytársainak a száma, akiket barátainak nevezhetett. Persze mindent igyekezett elkövetni a jótékony szolgaságtól kezdve a palotapincsiszerű csicskáztatásokig, hogy végre a osztályközösség befogadja, és úgy kezelhesse, ahogy a többieket szokás. Erre azonban vajmi kevés esély kínálkozott – különösen ötödikes korától kezdve -, amikor osztályukba kerültek azok a garázda bandavezérek, akiket legszívesebben még az ördög is sírva könyörgött volna ki a pokol kapuján.

– Na? Kérsz még egy kis szúrit te kis gennyláda?! – kérdezte Melinda, akinek antiszociális, szociopata, szadista hajlamai egyre jobban hatalmukba kerítették józan értelmét, és már csupán egyetlen legyűrendő ellenséget látott mégpedig Mátét, aki szinte mindenkitől különbözik.

– Kérlek szépen! A fene vigyen el! Hagyd már abba, mert különben… megmondalak a tanárnőnek… - Máté érezte, hogy húsát mintha forró olajban sütögetnék, egyre jobban, és jobban kezd el égni, sajogni, és fájni. A többszörös tűszúrásoktól már bizonyára a vére is bőségesen kiserkenhetett, és ha így folytatódik továbbra is az ellene indított, egyszemélyes bosszúhadjárat több mint valószínű, hogy egyenesen az orvosi rendelőbe fogják utalni a szokásos tetanusz injeckció miatt, hogy el ne fertőződjenek sebei.

– Addig szórakozom veled te puhány, kis pöcs, ameddig csak jólesik! És ha bárkinek be mersz mószerolni engem meglásd hazafelé lehet, hogy elkap valami, és megint kiadósan megagyal! – fenyegette meg a lány, aki mindig is élvezte, ha másokat kínozhat. Mintha a vérében lett volna a gonoszság, mely sokszor olyan mint egy húsevő növény csápjaitól valósággal nem lehet szabadulni.

A fiatal tanárnő továbbra is a második világháborúval kapcsolatos összefüggéseket vette sorra egy hatalmas térkép segítségével, amin természetesen az összes fontosabb konfliktus időrendi sorrendben fel volt tüntetve. Hogy még nagyobb kedvet, és lelkesedést csináljon elővett egy videokazettát, és megkérte az egyik kevésbé exibicionista, és feltűnési viszketegséggel megáldott diákját, hogy tegye be a kazettát a videó magnóba, és mellé kapcsolja be a tévét is!

– Mint azt majd ti is nagyon jól látni fogjátok a háború borzalmai szinte mindenkit megviseltek, és valóságos lelki katharzisok további forrásaivá váltak! – kezdett véget nem érő magyarázásokba, ami a kutyát sem érdekelte.

– Tanárnő? Feltehetek egy kérdést? – szólalt meg az egyik kisstílű gennyfráter Kömény Árpi, aki meghaladta korát, mert mindig a szexxel kapcsolatos fantáziákról hallucinált.

–Tessék Árpi! Mi a véleményed, hallgatjuk? – fordult a tanárnő feléje kíváncsi, érdeklődő tekintettel.

– A tanárnő nyáron mit szeret viselni? – alig tudta gyermeteg kuncogás megállása nélkül kimondani a mondatot.

– Hát… Árpi! Ez nem tartozik éppen a szerves tananyaghoz… - pirult el tökéletesen, mint akit máris tetten értek -, de fogalmazzunk úgy szeretem a kényelmes darabokat. Más egyéb kérdés esetleg, ami a háborúval összefügg? – most az egész osztálynak intézte kérdését. Néma csend volt a válasz.

– Értem! Ha nincs más kérdés akkor nézzétek meg nagyon figyelmesen ezt a háborúról készült dokumentum filmet, mert holnap röpdolgozatot fogtok írni!

Abban a pillanatban, hogy a ,,röpdolgozat” szó elhagyta a tanárnő ajkát hirtelen eget rengető ricsaj kezdett megint csak úrrá lenni az egész osztályon.

– Hé, hé! Mindenki viselkedjen rendesen! Egyetlen pisszenést sem szeretnék hallani tőletek!

– …De tanárnő! Én nem tudok már holnapra felkészülni, mert buliba is megyek! – tiltakozott a dolgozat megírása ellen egy puccosan kifestett csitritestű lány, akinek az éjszakai élet volt a mindene, és ki nem állhatta a műveltséget, vagy a kultúrát.

– Hát Zsuzsikám! Nagyon sajnállak! Akkor kénytelen leszel elhalasztani a bulit, még jó pár hónapig, amíg el nem végzed a nyolcadikat!

Az osztályban továbbra is sustorgó ellenállás volt a válasz a soron következő röpdolgozat miatt. Mindenki más-mással volt elfoglalva. Egyesek beszélgettek, vagy röhögcsikéltek valami jópofa dolgon, míg – főként a lányok -, éppen az esedékes divatot tárgyalták meg, és azon extravagáns hírességeket, akikre éppen hasonlítani szerettek volna, és ennek érdekében természetesen minden szépészeti, kozmetikai eszközt azonnal be is vetettek.

Máté továbbra is minden lelkierejét összekaparva azon volt, hogy valahogy kiiktassa hátából a feltörni kész fájdalmat, melyet a körző hegyes, szinte dárdaszerű tűje csak okozni bírt.

– Máté fiam! Hol jár az eszed?! – kérdezett rá nyíltan a tanárnő, aki egy kis idő után már valósággal feleslegesnek ítélt minden további fegyelmezési eljárást, hogy ingatag lábakon álló tekintélyét megőrizze.

– Tanárnő kérem… most egy kicsit rosszul érzem magam… - válaszolta síri, elhaló hangon. Mintha a fájdalom már valósággal behatolt volna sebezhető, könnyedén megtörő lelkébe is, ahol újabb és újabb katasztrófális pusztításokat okozott; mintha azt üzenné: ,,nem bízhatsz senkiben, mert mindenki gonosz, és mindenki csupán megakar leckéztetni!”

– Biztosan felfalta az egész uzsonnakosarat! Azért akkora a bele ennek a hájpacninak! – felelték egy nehány a terem főként hátulsó részében meghúzódó garázda elemek.

– Csönd legyen, ha mondom, különben mindenki mehet az igazgatóiba! – fenyegette meg őket az időnként azért szemfüles tanárnő. Gondolta, ha már fegyelmezni – sok esetben -, nem igen bír, legalább maradhasson a kezei között valami fenyegető, veszélyes, kényszerítő eszköz aminek hatására talán megjuhászodnak, és kicsit észbe kapnak rendetlenkedő diákjai.  

– Mátékám kedves, nemsokára vége van az órának! Addig bírd kérlek ki még egy kis ideig! – azzal visszament a táblához, és ő is az adott világháborúról szóló film bámulásával kezdte mulatni az időt.

De Máténál immáron réges régen betelt a pohár! Már nem törődött azzal, hogy ki látja, és ki nem; szabályosan kiszakította magát a szűkös, és kicsiny, gusztustalan, halványzöld színre pingált padjából, és iskolai táskájával, és bepakolt könyveinek a kíséretében máris célba vette az osztályteremtől alig pár méterre elhelyezkedő Igazgatói irodát, ahol minden bizonnyal orvosolhatják kétségbeejtő problémáját.

Máté elbotorkált pár lépést az iroda ajtajáig. Kopogott háromszor illedelmesen, majd óvatosan kinyitotta az ajtót, de csupán csak akkor lépett be, mikor valaki szólította.

– Igen? Szabad! – szólt egy ismerős, hivatalos hang.

– Elnézést kérek tanárnő… de a Melinda körzővel kezdte szurkálni a hátamat… szerintem vérzik is… - felelte szégyenkezve, megszeppenve, mintha a csetepaté csak, és kizárólag egyedül az ő bűne lenne.

Az Igazgatónő harmincas éveiben járó, szemüveges, szőkés, rövid frizurás, kellemes mosolyú fiatalasszony benyomását keltette, aki megközelíthető ember lévén mindenkinek segített önzetlen szívélyességgel, és tüneményes kedvességgel.

Most elkerekedett a szeme, és úgy tűnt nem lát a haragtól:

– Ildi néni nem csinált semmit???

– Ő… világháborús filmet nézett, és kérte, hogy maradjak az óra végéig a helyemen.

– Szóval már megint a Melinda?! Most azonnal szólok az osztályfőnöknek, és közösen kitalálunk majd valamit!

– Jaj! – kiáltott fel a hirtelen megrémült tinédzser. – Csak azt ne! Nagy hiba volna, ha megtudnák, hogy én voltam az, aki beköpte őket!

– Máté fiam! Tudom, hogy nem szeretnéd, mert attól félsz, hogy újra bántani fognak, de ezt a végtelenségig sem szabad hagyni, sem megengedni! Megérted? Segítek neked, hogy minél előbb jobb legyen a helyzeted! – azzal megfogta a vezetékes telefont, és máris hívatta Máté osztályfőnökét. – Ha gondolod nem muszáj már visszamenni az osztályba, akár itt is várakozhatsz a folyosón.

– Igen! Köszönöm szépen… - felelte, majd ismét kibotorkált, és önmagában azért fohászkodott, hogy csak vérmérgezést, vagy súlyos fertőzést ne kapjon, mert akkor aztán lehet, hogy még nagyobb bajok egész sorozata vár majd rá. Csöndben leült az egyik folyosói padra, és maga mellé vette iskolatáskáját.

Az osztályfőnök elégedetlenkedő boszorka volt, aki már nyugdíj előtt állt, és hollófekete, Kleopátra-haját két oldalról lenyaltan, elválasztva hordta, akárcsak a vámpírok, vagy a szörnyek. Szapora léptekkel lépett az igazgatói irodába. Több, mint harminc perc múltán kinyílt az iroda ajtaja, és kiviharzott egy kisebb noteszpapírra piros zsírkrétával írt szöveggel, melyen – mint utóbb kiderült gyakorlati, és technikai instrukciók szerepeltek a történelem tanárnő részére.

Máténak még aznap megmondta szüleinek, hogy az igazgatónő beszélni szeretne velük, de csak egyenként. A dolgos, gondos szülők pedig felkerekedtek, és – főként Máté édesanyja javaslatára -, közösen eldöntötték, hogy Máté testi, és lelki épségének érdekében magántanulói státuszba helyezik a sebezhető, nagyon érzékeny diákot.

Később Máté csupán csak akkor ment iskolába, ha a házi feladataiból időnként be kellett számolnia, illetve, amikor új megoldandó tananyagokat kapott, melyeket aztán otthon kellett elvégeznie. Akkor látta a bandavezéreket, akik Melinda barátnőivel hetyegtek, ő pedig valósággal máris spurizott előbb az iskolai vécébe, majd, amikor a piti gonosztevők már elmentek hazáig futott lankadatlan!    

ÖNMAGAMBAN MEGMERÜLVE

Hosszúra sikeredett, kacifántos álomként árnyékokat növeszt bennem érett magányom. A tapintható Sakál-hiányt ritka fellelni s kitapintani önző, sebezhető végpontokként. Kis, senkiházi szivárvány-rés egy megrepedt, görbe üvegen nyughatatlan utazóként még a világból is kiköltöznék. Empátia-tolerancia titokban megszülhető lélek-echó hangjait a meg-nem-értettség szándékos gázló tüskebokra agresszíven körbe fogja!

Örvényekké aljasodik még a kíváncsiskodó megismerés is; köztes állapot, furcsa beismerés állatokként egy egész életen átcipeljük terheit közös bűneinknek, alamuszi vétkeinknek. Minden út végén tátongó, kiásott szakadék les ránk s fogad. Az emlékezet vicsorgó fenegyerekei naponta megkísértnek akár csaholó, kóbor kutyafalkák; kiokádott valóságokból sem lehet immár kártyavárat építeni! Fényre-jött, kitárt lélekszirmok nyílnának meg ha még tisztelni lehetne az Egy-emberit, s morált.

Durcáskodó vadbarmokból valami benső, titkos nagyszerűség talán mindig is hiányzott. Foszlányokban szivárognak a tudatos korrupció s megvesztegethetőség gennyedző vetületei bizalmas félkörökben. – Ebben az alvilágiasodott, bűzlő mocsokban gyorsabban lapulnak, s végleg pusztulnak ki emberi kapcsolatai őszinte barátságoknak, szövetségkötéseknek. A Lét fokozatokban süllyedő húsdarálójában is minden ok-okozat szerint történik; felkötöd már önmagad méltóságát vagy kirúgnak a nagyobb közösből! A tompán artikulálatlan üvöltés sokadjára elfajulhat, míg végül mindenkit felfal. Csapzottan s ziháltan földi ringlispíl-utaknak csak szakadékok legalján lehet tartósan vége.

Kripta ecstasy-szemek rohadó holtágiba őszinte-igazán előbb-utóbb mindenkinek tanúságosan illenék belenéznie! – Félbeszakított befejezetlenség lesz úrrá pánik-életemen ha sok mindent hagynom illik, s eltűrnöm…

SZÜLETÉSNAP

A folyamatosan zsongó gyerekhad csak nem akart elcsendesedni. Úgy nézett ki a teljes nappali szoba, akár egy éjjel-nappal teljes munkaidőben üzemelő, nagyipari játszóház, ahol kicsik, és nagyok vegyesen együtt szórakoznak, hancúroznak, és látszólag remekül érzik magukat. Egy születésnapi zsúron elvégre mindenkinek kötelezően szükséges jól érezni magát.

A gyerkőcök remekül elvoltak foglalva legújabb legó építőkockáikkal, míg a lányok Barbie-babákat öltöztettek. Akadtak természetesen olyan gyerekek is, akik viszont sokkal inkább arra voltak kíváncsiak, hogy vajon mi lehet a Barbie-babák szoknyája alatt?

A felnőttek többsége egy-egy jelképesnek nevezhető papír, vagy kartontányérral, és műanyag evőeszközzel felszerelkezve, szinte bevetésre készen arra várakozott, hogy vajon mikor jöhet el az ünnepi, és mindent felemelő perc, mikor majd megkóstolhatják a frenetikus, dupla csokis mascarponés, marcipános tortát, amint egészen pontosan tíz szál gyertya fog ragyogón égni, és mindenki torka szakadtából fogja üvölteni a ,,Boldog Születésnapot!” – kezdetű gyermeteg kis dalt.

Nem lehet pontosan tudni, hogy vajon az eseményeket, és az emberrel megtörtént összefüggéseket vajon milyen ősi erők befolyásolhatják, vagy irányítják, annyi mindenesetre biztos, hogy amikor a kis Zóra sugárzó, és kacagó szemekkel máris arra készült, hogy a nappali melletti kisebbfajta ebédlőben elfújja a neki szánt ünnepi gyertyákat néhány centivel távolabb a kis konyhában saját apja könnyeivel küszködött.

– Boldog Szülinapot, Boldog szülinapot! – hangzott mindenfelől szülők, és gyerekek korúsban harsogták a jól ismert szöveget, míg Boglyas Áron a kis konyhában szabályosan betapasztotta mind a két fülét, hogy átmenetileg kizárja a körülötte felcsendülő zajok totális kakófóniáját, és szájába egy törölgetőrongyot gyömöszölt, hogy feltörőfélben lévő sírását elfojthassa szinte eredménytelenül.

Azt mondják, hogy úgy lehet lemérni egy ember népszerűségét, hogy mennyire nélkülözhetetlen szerepet tölt be egy-egy családias közösségben. Nos, hát Boglyas Árpád a jelek szerint teljesen nélkülözhető ember hírében állhatott, hiszen szinte senkinek sem fordult meg a fejében, hogy éppen hol van, vagy hogy mit csinál, amikor a lányával együtt kellene örülnie ezen a sorsfordító, jeles napon.

A kis Zorácska már majdnem nagy lány lesz nem sokára, és mindjárt itt van a kamaszkor is, amikor aztán már végleg szüksége lesz az apja támogató szeretetére, még akkor is, ha halál ciki lesz a szüleivel mutatkozni, vagy éppen csak időnként kikérni egyöntetű tanácsukat.

Boglyas úr – annak ellenére, hogy mindent elkövetett, mint egy gondosan tervező bűnöző -, hogy tartós, érzelmi megrázkódtatását sikeresen elfedhesse a vidám, és örömteli hangok kiszűrődéséből pontosan értette, és tudta, hogy ameddig kis hercegnője boldog, és kacagva nevet addig nem történhet semmi baj! Akkor meg miért is kell neki olyan furcsán, különösen, és – egy átlagos ember számára -, totálisan idegbeteg, vagy idióták módjára viselkednie? Szinte felfoghatatlan!

Néhány hónappal ezelőtt nem mert szólni párjának. Egy afféle kísérleti szakpszichológusnál járt, mert azt érezte kicsúszott a lába alól a talaj, és megfeneklett az élete. Szinte mindig is úgy gondolkodott a pszichológusokkal, és a pszichiáterekkel kapcsolatosan, hogy ők azok a kísérleti, és egyben lélektani szakemberek akik pusztán csak hivatalból, és nem önzetlen emberi szándék gyanánt nyerik el mások bizalmát, hogy őszintén segíthessenek.

Már az egyfajta furcsa, groteszk, kissé agorafóbiás mozdulatnak tetszhetett, amikor egy gyerekesen viselkedő, jó harmincöt év körüli, magas, termetes férfi túlzásba vitt udvariaskodással megjelent a magánrendelő kis üvegvitrinje előtt, és beszólt, hogy az illető doktornő várja őt, mert megbeszélt időpontja van. Persze a jócskán kezdő titkárnő így sem tudta hová tenni, de azért beszólt telefonon a doktornő irodájába, hogy legújabb ,,ügyfele” rendben megérkezett.

Amikor aztán töviről-hegyire előbb szétszedték, majd újból gondos aprólékossággal összerakták Boglyas Árpád gyermekkorát a doktornő szinte már a keresztkérdések feltevésétől számítva pontos, és megbízható profilt állított össze páciense sérülékeny, és rendkívül hiperérzékeny személyiségére vonatkozóan.

Pontosan érezte, hogy ennek a felnőtt férfinak sohasem lehetett igazi gyerekkora. Hogy a szüleitől – bár mindent megkapott, és gondoskodtak is róla, mégis azok a titkos, kötődések, és hospitálási folyamatok az anya kivételétől eltekintve szinte egyetlen hozzátartozóval sem alakulhattak ki teljesen.

– Próbált erről beszélni a párjával? – tette fel neki a kérdést a doktornő.

Boglyas furcsa grimaszszerű fintort vágott, mintha valami kellemetlen illatot, vagy furcsa ételt kellene megkóstolnia, ami csöppet sem ízlik neki.
– Szerintem a párom pontosan tudja milyen ember vagyok! Szerintem elfogadta, de azért mégiscsak zavarja! A kislányomnak nemsokára például szülinapja lesz, és most lázas előkészületekben van már jó pár nap óta.

– Milyen a kapcsolata a kislányával?

– Szerintem tipikus! Megpróbálok következetes, és felelősségteljes szülő lenni, de ez sok esetben rendkívül nehézkes, és kimerítő lelki folyamat.

– A kislánya mit szól a megváltozott viselkedéséhez?

– Nem is tudom… - gondolkodott el egy pillanatra. –Talán az esti lefekvéseknél, amikor mesélek neki kicsit óhatatlanul is napirendre szokott kerülni a saját gyerekkorom!

– Bocsásson meg, hogy nyílt leszek önnel kedves Boglyas úr, de miért nem él teljes körű életet, mint bárki más? –emelte rá szemüveges tekintetét újfent a doktornő.

– Szerintem minden ember életében eljön a pillanat, amikor úgy érezheti, hogy valami szükséges plusz még igenis nagyon hiányozhat az életéből. – látszott, hogy vékony verejtékcseppek képződnek kopaszodásnak indult, rövid frizurás fején.

– Másként teszem fel a kérdést! Mi az ami meggátolja, vagy akadályozza az álmainak az elérésében?

– Szerintem már mindketten tudjuk a választ doktornő! – várt egy pár percig, mint aki tökéletesen ért a manipulációs technikákhoz is, majd folytatta. – Bizonyára ön is tisztában van vele, hogy a mostani megváltozott világunkhoz kapcsolatokra, és minél több pénzre volna szükség! Aki ezt a két nélkülözhetetlen dolgot birtokolja gyakorlatilag bármit megtehet! Én például nagyon szívesen rendeznék egy mozifilmet. Elgondolkodtató, drámai jelenet is volna benne bőven.

– Akkor hát mi a csudáért nem vág bele?!

– Egyszerű! Kis hazánkban rögvest az volna a kifogás, hogy nem végeztem rendezői szakot a Színművészetin, és hogy nem forogtam elégszer a filmes mogulok gyűrűjében!

– Szerintem pedig ön nagyon sablonosan, és leegyszerűsítetten ítéli meg a világot, és benne saját magát!

– Talán igaza van! Mégis sajnos én eddig ezt láttam! – látszódott pufók, verejtékező arcán gyermekkorától vissza-visszatérő, egyetemes szenvedése, mikor az ember egyformán szenved attól, hogy senki se mentheti meg, vagy segíthet rajta elégszer. S míg ezt ,,egyesek” hajlamosak puhány gyávaságként kezelni, addig a többség tudomást sem vesz róla.

– Nézze! Szerintem nekünk most elsősorban építkeznünk kellene, és ami a legfontosabb lenne, hogy megerősíthessük az ingatag lábakon veszteglő önbizalmát!

Boglyas hirtelen az égre emelte tekintetét, és olyan grimasszerű groteszk arcot vágott, mint Louis De Funes.

– Talán valami rosszat mondtam?! – kérdezett vissza továbbra is igyekezve fenntartani a szemkontaktust a doktornő.

– Jaj, bocsásson meg! Én kérek elnézést, csupán csak elkalandoztam! Tudja az önértékelésemmel egész életemben kisebb-nagyobb formában mindig is problémáim voltak! Már az általános iskolai megfelelési kényszer sem tett túlzottan sokat, hogy egészséges egóval léphessek át az életbe. Aztán később egyre jobban megnövekedett a totális frusztráció korszaka.

– Szeretnék feltenni egy személyesebb jellegű kérdést, amennyiben nem bánja?

– Parancsoljon! Állok mindenben a rendelkezésére! – tette ismét keresztbe a lábát, mert párjától folyvást azt hallotta, így sokkalta férfiasabb benyomást kelt.

– A szülei közül kit tartott ön példaképének?

– Hu! Hát… ez egy nagyon komplex kérdés, ha nem baj! De igaza van! Válaszolok, mert a korrektségre törekszünk! Édesanyám mindenben támogatott egész életemben, apám pedig… nos… fogalmazzunk úgy, hogy ő egy rendkívül öntörvényű ember volt! Főként kisebb koromban egyenesen rettegtem tőle!

– Ez a fajta rettegés egészen pontosan miben nyilvánult meg, és mikor nőtte ki?!

– Én azt mondanám, hogy szerintem sosem nőttem ki, csupán idősebb lévén valahogy elfogadtam, és amikor betöltöttem a harmincadik évemet valahogy kissé távolságtartóbb lett apám és köztem a családi helyzet!

– Ezt pontosan hogy érti?

– Szerintem apám már régóta elkönyvelte magában, hogy harmincéves koromra nem lesz családom, és így gyakorlatilag az ő szemében már sosem lehetek ú.n. teljes értékű emberpéldány! Továbbá mivel azt tapasztalta, hogy állás, és munkaügyben sem tudok kiharcolni egyetlen állást sem, hiszen mindenhez érdemi kapcsolatok kellettek úgy volt vele, hogy egy fabatkát sem ér az életem! Onnantól kezdve megesett, hogy egész nap vagy szapult, és elküldött melegebb éghajlatra, vagy hozzám sem szólt, amíg anyám haza nem ért a munkahelyéről!

– Ez biztosan nagyon fájhatott önnek!

– Érdekes, mert amikor kicsi gyerek voltam sokkal jobban megviselt, mint felnőttként! Sztoikus nyugalommal tűrtem!

A doktornő – roppant precíz ember lévén karórájára, majd a hófehérre meszelt falon függő órára pillantott.

– Hát… érdekes beszélgetés volt, és sok mindent megtudhattam az ön személyiségével kapcsolatban! Köszönöm, hogy befáradt, és amennyiben önnek megfelel jó volna találkozni egy következő alkalommal is!

– Én köszönöm, hogy végighallgatott! – udvariasan kezet szorított a doktornővel, és akárcsak amikor bejött egy besurranó tolvaj módján távozott a magánrendelőből.

Mivel csak egy mobilszámot adott meg nevezetesen a sajátját ezért pár nap múlva, amikor megint esedékes lett volna a találkozó már nem mert elmenni. Úgy érezte mint akit kiraboltak. Mintha a doktornő szándékosan kifosztotta volna őt múltjára, és élete legapróbb részleteire vonatkozó keresztkérdéseivel, ami arra engedte őt következtetni, hogy kicsinyes, és gyáva titkai kitudódtak, vagy megszűntek a homályban létezni.

Miközben végiggondolta ezt a kis konyhában – ahová tudvalevőleg a nyüzsgő embertömeg zsivaja elől menekült el -, észre se vette, hogy sugárzóan gyönyörű párja őt szólongatja, mert Zórácska csak és kizáróan az apukájával hajlandó elfújni tíz száll ünnepi gyertyáját.

– Veled meg mi történt szívem?! – nézett rá párja, mint aki hirtelen azt se tudja, hogy bizonyos érzelmes, érzelgős esetekben mit is szükséges csinálni.

– Semmi baj! Csak… tudod… kicsit elgondolkoztam… - nyelte le előtörni kész könnyeit, mint aki szégyelli, ha ki kell mutatni érzéseit, mert valamikor úgy tanulta, hogy az szégyen, akárcsak a túlzásba vitt bocsánatkérés.

– A mi kis hercegnőnk bizony már égre-földre keres, és el nem tudja képzelni, hogy hol lehetsz! Miért nem mégy ki a többiekhez! Hiszen hallhattad: remek, és fergeteges a hangulat, és mindenki nagyon jól érzi magát! – a gondoskodó, kicsit anyásodásra hajlamos, álomgyönyörűséges, őzikeszemű, fiatalasszony mindig megérezte párja kisebb-nagyobb hangulatváltozásait. Biztos, ami biztos: várt még egy-két percet.

– Tudod… sokat gondolkodtam mostanság a jövőről… vajon a mi kis angyalkánk hogy fogja megélni a lázadó tinédzserkort, és a fiatal felnőttek ügyes-bajos nehézségeit? – homloka redőzetén látszott, hogy erősen felgyűrődik a bőr, mintha egy hámszövet volna, ami rétegesen akar levállni.

– …De szívecske! Hogy juthat ilyesmi eszedbe? Hiszen én is keresek, és dolgozom, ahogy csak bírok, és te is rengeteget segítesz! Akkor mi a probléma?! – nézett rá kérdő, értetlenkedő tekintettel, és ebben a percben volt a leggyönyörűbb azzal a különleges, karakán, acélos talpraesettségével, mely mindig megtalálta a labirintusokból is a kivezető utat.

– Lehet, hogy idiótának tűnök majd, de sokszor azt érzem, mintha az ember életéből még hiányozna valamilyen megvalósításra várakozó elképzelés, vagy terv, amit talán egész életében sem lehet megvalósítani, hiszen vagy az anyagi források, vagy a kapcsolatok hiányoznak! Te mit gondolsz?

– Hát… szerintem ez ebben a percben egy roppant összetett kérdést, amit jobb volna talán későbbre halasztani! Most viszont ünnepelni kellene, mert a végén még megharagszanak ránk közös ismerőseink! Egyetértesz?! – kinyújtotta gyöngéd, karcsú, hattyúkezét, és biztonságos nyugalmat adva megszorította a férfi ormótlan, nehéz mancsait.

– Igaz… igazad lehet…

Mindketten morfondírozva mentek vissza a nappaliba, hogy átadhassák kis hercegnőjüknek az ajándékait.

DRÁMA EGY CSALÁDBAN

Tomi édesanyja egy rendkívül idegeskedő, folyamatosan stresszelős, és roppant szigorú asszony volt. Szinte se családja, se barátaik életében egyetlenszer sem látták szívből mosolyogni. Mindent tiltott – aki legalább is -, egy érdeklődő, és kíváncsi, tinédzserkora elején járó tizenegy éves srác számára felért a veszélyekkel, vagy az újabbnál újabb fantasztikusnak mondható kalandokkal.

– Már pedig, ha a fene fenét eszik akkor se mész sehova! Megértetted?! Nézze meg az ember! Főzöm neked a drága borsófőzeléket, és akkor téged állandóan a barátod, meg a játékaitok izgatnak! Vedd tudomásul majd én eldöntöm, hogy kikkel barátkozhatsz! – sokszor előfordult, hogy amíg a törekvő, és kissé simliskedő apuka taxizott, vagy éppen legújabb vállalkozását szerette volna beindítani, addig felesége mindent elkövetett annak érdekében, hogyha egyszer már ő nem lehet boldog, és elégedett ebben az életben, akkor más se lehessen az. Mindezt fiával kezdte.

A Siklós család hihetetlenül összetett volt akkoriban. Egyrészt az aktívan dolgozó apukának Tomi anyukájával ez volt a második sikertelen házassága, mert azt gondolta, hogy első feleségével sok mindenben nem érthettek egyet, míg a mostani, fiatalos, és szigorúbb felesége már életkor tekintetében is sokkalta temperamentumosabbnak, és tüzesebbnek mutatkozott rengeteg olyan fontos kérdésben, ami már önmagában is újabb puskaporos robbanásokkal fenyegette a család szent, és megingathatatlan békéjét.

– Na, de anyuci! Te is tudod, hogy a Robinak súlyos autó balesete volt, és az anyukája engem kért meg, hogy vidítsam fel egy kicsit! Hiszen már jó régóta vagyunk haverok!

– Ja, hát az egész más! És ha Robi anyukája azt mondja, hogy a kedves fiáért ugorj a kútba te zokszó nélkül azt is megtennéd?! Nevetséges vagy édes fiam! Mikor nősz már fel végre! Vagy azt hiszed, hogy ez az egész átkozott élet egyszerű habos torta?! – ekkor az anyuka már tajtékzott, és olyan vörös lett ordítozós, fonnyadt arcával, hogy Tomi hirtelen nagyon megijedt tőle, hogy újabb verést kaphat, azért mert szófogadatlan volt.

– Most pedig megeszed a borsófőzeléket, és utána leckét fogsz írni! Világos?! – ripakodott rá.

– Anyu! Már megcsináltam a leckét… - szólt halvány sápadtsággal közbe Tomi, mert úgy érezte neki is joga van elmondani a véleményét.

Hirtelen egy kisebb, mégis ugyanannyira égető, fülcsengő, égető érzést érzett az arcán. Visszakézből repült a keserű pofon, mert vissza mert beszélni egy abszolút felnőttnek, és mert a felnőtt sohasem tudta a konfliktusokat békében megoldani.

Sírva rohant be a szobájába, és kulcsra zárta ajtaját. A nap hátralévő részében már semmi kedvem volt anyja zaklatott, idegbeteg óbégatását hallgatni.

Később estefelé beesett holtfáradtan a munkából az apuka is. Rögtön a konyhába szaladt, hogy kedvenc, behűtött söréből kedvére kortyolhasson párat, majd azonnal kérdőre vonta feleségét:

– Na, mesélj? Milyen napotok volt? A gyerekkel minden rendben?

– Nem akarta megenni a borsófőzeléket, mert azt felelte nem szereti! Utána visszabeszélt nekem, hogy a barátját autóbaleset érte, és szeretné meglátogatni! Én azt mondtam, hogy leckét fog írni, és megeszi a borsófőzeléket! Véletlenül meg is pofoztam!

A fáradt, és látszólag meggyötört apuka elgondolkozott a történteken, majd megkérdezte:

– Mondd csak? Erre tényleg szükség volt?! Miért kell állandóan ütni-verni azt a szegény gyereket? Mindig jó gyerek volt. Sohasem csinált semmi rosszat! Hát akkor meg?! – kezét keresztbe fonta maga előtt, és türtőztetnie kellett magát, hogy nehogy újabb fizikai atrocitás legyen a beszéd vége.

– Miért kell neked állandóan védened! Már elmúlt tizenegy éves! Nemsokára még nehezebben lehet majd bírni vele, vagy te akkor is pátyolgatni akarod?!

– Azt kérdeztem tőled, hogy miért kellett megütnöd? Erre felelj!

– Azért mert torkig vagyok már mindennel! Mindenbe belefáradtam! Ráadásul milyen idióta barátaink vannak! – szakadt ki belőle az elfojtott érzelem, mint valami eltitkolt vulkánkitörés.

– Hát ezt meg hogy értsem drágám??? – hitetlenkedve felkapta a hangra a fejét.

– Úgy ahogy mondom! Vagy talán titokban már süket is tettél?!

– Figyelj! Nem szeretnék veszekedni veled! Egyelőre csak szeretném veled megbeszélni, és tisztázni a dolgaimat, de ha te továbbra is gyerekesen viselkedsz!

Most viszont a feleségen volt a sor, hogy úgy isten igazán kitombolhassa magát.

– Még hogy én viselkedem gyerekesen! Ki hagyta ott az első házasságát, mert vérfrissítésre, meg fiatalságra vágyott?! – tette csípőre a kezét, és érződött, hogy most valószínűleg mindketten halálos fenyegetésnek teszik ki magukat. Már csak egy kés, vagy szike hiányzik valamelyik asztalfiókból.

– Tomi hogy van? – kérdezte az apuka, hogy valahogy megpróbálja valamivel normálisabb mederbe terelni a beszélgetésük heves, és stresszelős folyamát.

– Honnan a fenéből kellene ezt tudnom??? Menj be a rohadt szobájába és nézd meg magad! – annyira ideges volt a fiatalasszony, hogy elipszissé deformálódott, kopottas fejét szinte már csomókban állt a haj, és vöröslött a dühtől.

– Hé, nyugalom! Ne izgulj, mert különben mindjárt kap egy nagy kancsó hideg vizet! Máris jövök, csak beköszönök a gyereknek! – azzal már indult is, hogy szemügyre vegye a síri csöndes gyerekszobát, ahol második, kisebbik gyereke éppen jót játszott egy társasjátékkal, és a házból ismert egyik legjobb barátjával.

– Szia, kisöreg! Na hogy s mint vagy? Remélem anya ne ijesztett rád nagyon! – közben vette észre, hogy a barátja kíváncsi érdeklődéssel az ő arcát tanulmányozza.

– Á! Elnézést! Látom vendéged van, akkor… majd később visszajövök! – máris rájuk csukta az ajtót, és visszament a nappaliba, ahol eredetileg kirobbant a veszekedés.

Amikor visszament a nappali színhelyére az ideges anyuka az ebédből megmaradt kissé fűzöld színű, gusztustalan borsófőzelék teljes tartalmát már jócskán kopaszodó fejére öntötte.

– Nesze! Ha nem támogatsz engem akkor megnézheted magad! – szinte kínos már-már negédes elégtételt érzett, hogy középkorú, meglett férjét ennyire gyerekes állapotban láthatja fején csurgatott borsópürével, és gyilkos méltatlankodással.

– Hát ez meg mi az Isten! Ez most miért kellett mi??? – csattant fel mérgében, de úgy, hogy ott helyben majd felpofozta volna párját. –Ma még egy falatot te ettem! Te normális vagy?!

– Hát persze édes uram! Ennél csak az elmebetegek az idiótábbak! – előbb kuncogott, majd végre kacagott is jóízűen.

A férfi megfogott egy alig használt papír zsebkendőt, és igyekezett zsonglőrszerű mutatványok kíséretében előbb a kopaszodó fejéről, majd egész arcáról eltüntetni a volt ebéd maradványait.

– Akkor most kérdezem, hogy mi lesz, mert már rohadtul elegem van az óbégatásaidból!

– Én viszont csak most kezdek belejönni! – kiviharzott a konyhába, és a hűtőből máris elővett csupán a szülinapok alkalmával használt tejszínhabos szifont, amibe még jócskán szorult hab. Most ezt is ráfújta férje egész ruhájára, amitől ragadós masszás lett egész teste. – Hát nem muris? Hahaha!

A megszégyenített, és büszkeségében sértett férfi talán ennél nagyobb pofont már aligha kaphatott volna az élettől bement a fürdőszobába, hogy felfrissüljön kicsit, és hogy biztosra mehessen kulcsra zárta az ajtót. Amikor visszajött felesége csöndesen ácsorgott a nappali közepén, és szőnyegtisztító folyadékkal igyekezett kivenni a háború maradványait a vadonatúj szőnyegből, miközben a hátsó gyerekszobából mint egy szuperhős csendben kilopakodott Tomi, hogy meglátogathassa betegeskedő barátját.

NYÜZSGŐ, FÖLDI LÉT



Kegyetlen, hóhér-ketrecekben nem derenghet hupikék szabadsága az égnek! Homlokok benső vetítővásznán elhibázott filmkockák peregnek megtörtént békebelis múltidőkről, melyet egyszer mindenki vágyva vágyott létrehozni s amiből végül gazemberek mohó, törtető szándéka folytán már semmi sem lett! Prédái lettek kiszolgáltatottan bélpoklos oligarcha nagyuraknak. legbensőbb vetítővásznakon még mindig ott gyűlemlik valami bűzös lenyomata az égnek; kósza jelek közt tébolyog hajótörötten, céltalan evilági lélek.

Téboly s közöny közt napszítta, pusztító bánatok derengenek át; embriós remény-pontyokat jobb kétségbeesések szennyvízébe fojtani. Mint ódon lakat, melyet már kikezdett bőven ósdi rozsda egyre csüngnek parazita-piócaként mások életén törtető partiarc-szépségek; főpróbája ez már a groteszk-szirupos pusztulásnak. Csicsergő hangjaikkal tőrt vetnek babonázó csábításoknak; hűtlen szeretőként a Remény mindenesetben csak ámít! Önmagát felkínálva félresikeredett mosolyokkal hadakoznak macsós gavallérok; a Lét sötét, tanúskodó pecsétje mindig megtapad szűz felületeken!

Kéjsóvár szatírra degradálja önmagát a tombolni vágyó ösztön-értelem, s nem kérdezi már senkitől: szabad-e a nyilvános megszégyenítés?! – Csupán egyetlen arc maradhat a tanúskodó, hiteles nyomat: az angyali gyermek, ki még az abszolút felnőttek világában se felejtett őszinte-igaznak mutatkozni! S már minden eltévesztett, olcsó kisajtolt-tekintet átrostálódik kamra-szíveken: tonnányi csönd, mint mázsás áramszünet így is azonmód körbekerít!

Túlhevített, krematóriumi agyvelőkben az előítélet egyre nő. Mikor majd semmibe hullhat bánat s öröm-pohárból a víz, akár a nyüzsgő, földi lét – menten kicsorbul!

A SZEROVICS LÁNYOK

A Szerovics lányokhoz – akik D-ben éltek -, szinte minden nyári vakáció, és kellemes nyaralás alkalmával ellátogatott egyik unokahúguk Melinda.
A két Szerovics lány, mintha csak két tükörkép lett volna, mely földöntúli szépségével egymásnak felelget. Nem tudni miért, de a nagy szépséges és gyönyörűséges emberekben szinte mindig kifejlődött az a kellemetlen tulajdonság, hogy csupán csak önmagukkal voltak hajlandóak foglalkozni, és ez megvesztegetett, hiú tudat őket tökéletesen ki is elégítette! Leginkább két tündöklő, és pompázatos virágsziromhoz hasonlítottak, melyek fennköltek voltak, és nemesek viszont egyik kedvenc gonoszkodó foglalatosságuk éppen ezért mások gúnyolódó fricskázása lett.
A legjobb elfoglaltságuknak azt tartották, ha – főként -, sikeres és gazdag üzletemberek, befolyásos vállalkozók fordultak meg utánuk, akiket könnyedén lépre lehetett csalni, mert nincsen nagyobb csalogatás egy mohó, és éhező férfiszív számára, mint egy üde frissülő szellőként meglebbentett huncutkás kis virágmosoly, ha az őszinte, és Igaz! Persze a Szerovics lányok – mivel ikrek voltak -, talán éppen ezért hallhatták egymás legrejtettebb, belsőben megfogalmazott gondolatait is, hogy váltogatták változatosabb körülményekhez szokottan a férfiak társaságát, mint mások az alig használt fehérneműt! Valósággal élvezték a tudatot, ha pénzesebb emberek álltak a házukhoz epekedve szerelmi lángokban megittasodva, és akár hajnalig is ott ácsingóztak egyetlen helyben, mert vonzotta őket ennek a két bestiának csábító tekintete. Persze akkor már a két Szerovics lány külön szobácskájukban rég aludni tért.
Ez a luxust sem nélkülöző, minden keleti kényelmemmel ellátott életmód nem volt terhükre! Sőt! Épp ellenkezőleg! Megszállottan egy idő után már valósággal maguk is rettegtek a szegénységtől, de egyetlen árva szalmaszálat nem tettek volna keresztbe, ha a sors esetleg úgy hozza, hogy nekik is szükséges beállniuk a családi költségvetésbe, és szükséges, hogy finomkodó, kis kezecskéiket megedze a munka! Minthogy minden nyáron megjelent Melinda a két Szerovics lány már előre dédelgette önmagában a bosszú egyik sarkalatos, megvalósítható tervét, ami alapján majd tetemesen kihasználhatják szegény, védtelenül hagyott, kicsi lánykát, anélkül, hogy bárki akárcsak sejtené, hogy mi folyik a Szerovics-féle háztartásban!
Melinda mindig adakozó, és szinte önfeledten bájos segítőkészségét valósággal ki nem állhatták, és mindent bevetettek, hogy az eredetileg eltervezett, kellemesebb körülményekről csicsergő nyaralását poklok kínjává változtassák, persze csak a maguk hallatlanul finom, és elegáns módozataival!
A Szerovics lányok mintha valami gonoszkodó hiú féltékenységgel állandóan azon morfondíroztak volna, mint a nagyon kapzsi, vagy fösvény emberek, akik még nem tanulhatták meg eléggé az adakozás jótékony, és önfeledt örömeit; azon mesterkedtek, hogy szegény Melindát hogyan lehetetleníthessék el úgy, hogy többet már ne lehessen kedve itt közöttük nyaralni!
- Alszol? – kérdezte az idősebbik Szerovics Olga a másikat Roxánát.
- Aludtam, amíg fel nem vertél! Miért? Már megint mi van?
- Valahogy keresztbe kéne tenni annak a kis páváskodó Melindának!
- Ne törődj vele! Majd kifüstölődik magától!
Egyedül Melinda aludta békés álmait a másik szobában, nem is sejtve, milyen ördögi terveket forralhatnak ellene…
Ettől eltekintve, mintha testvér hugicájukkal játszottak volna kedvükre egész nyaranta; míg kisebbek voltak, és talán cserfesebbek is, mintha sokkal jobban tudták volna a gyerekek közötti elfogadás képességét birtokolni, mely csak a játék önfeledt örömét nézi, és jószándékúan megfeledkezik arról, hogy kik játsszák az adott játékot.
Melinda másnap ahogy felkelt kis reggelivel kedveskedett a Szerovics lányoknak, akiknek már javában a hasára sütött a nap, mert kis híján elmúlt tizenegy, mire sikeredett pupilláikat felnyitniuk.
- Sziasztok, sziasztok! Hogy aludtatok? Remélem jól?
- Neked ahhoz semmi közöd sincs! Inkább nem is szólal meg! – gorombán most is inkább a nagyobbik Olga volt az, aki letorkolta, és magában élvezettel nézte, ahogy a jószándékú Melinda előbb a kezét tördeli, majd mintha valaki valami nagy igazságtalanságot követett volna el gyönyörű barna szeme fátyolosan áttetszővé válik, és megsebzett könnyek potyognak belőle.
- Nézd csak hugicám! Eltörött a mécses? A kis tökmag mindjárt sírni kezd! – ugratta Olga, és valami kélyes élvezetet talált abban, hogy gonoszkodhat ezzel az ártatlan őzikeszemű kislánnyal.
Ennek ellenére a Szerovics lányok megették jóízűen a reggelijüket, és élvezettel csak bámulni tudták, és élvezetet leltek abban, hogy szegény kicsi Melinda így megbántódhatott; leült a földre, mely ki volt csempészve, és zokogott.
Ezen a nyáron még minden úgy volt, hogy gyönyörű, és feledhetetlennek ígérkezik, de Melinda titkos álma, hogy a Szerovics lányokkal a legjobb, talán legmeghittebb barátnők lehetnek csak hamar szerte foszlott; a gúnyolódós, intrikus gonoszkodások naponta jelentősen megszaporodtak!
A Szerovics lányok fullánkos mosolyukkal egyre csak nevetni tudtak, hogy a kislány miért nem tanulta meg megvédeni magát, miért nem tanult meg kiállni a jogaiért, és saját igazságaiért? Szinte felsőbbséges elégtételt kaptak önmaguk erejétől, hogy egy náluknál kisebbet, és védtelenebbet a földig alázhatnak, és ezáltal töltekező önbizalmuk is minél inkább erőre kapott.
Egyik nap egy pufók kisfiúcska játszott látszólag teljesen egymagában egy kihalt és lakatlan játszótéren; az ember azt hihette volna bújócskázik a többi gyerkőccel, és azok most nagyon élvezik, hogy a pufók fiúcska nem tudott eléggé gyorsan elbújni, így hát nem is próbálkoztak tovább – de egyetlen gyereknek sem volt se híre, sem hamva. A pufók kisfiú nagyon szomorúan érezte magát, amiért a társai folyamatosan kinevetik testsúlya miatt, és mert sokszor majszolgatott csokoládét ki is nézték maguk közül, bár azt tudni illik, hogyha kértek tőle mindig adott csokoládét.
Melinda is sokszor sétált el a játszótér mellett, és öntudatlan figyelmes lett erre a védtelen burok-magányban a homokozóban egyedül játszogató fiúcskára; talán majdnem megegyező lehetett az életkorúk is. Barátkozós hangulatában, és mert ezáltal kicsit távol is tarthatta magát a rettegett Szerovics lányok terrorizálástól valamivel arrébb ő is leült a homokba, és egy kis halmot igyekezett építeni a megszerezhető homokbuckák halmaiból, amit ő makacsul várnak nevezett! ,,Már pedig ez lesz az én váram, és senkinek semmi joga hozzá, hogy elvegye tőlem!” – s ebben most olyan harciasnak, és határozottnak mutatkozott, hogy nem lehetett nála talpraesettebb, és szebb kis hölgy a vidéken.
A pufók kisfiú is meglátta, és smaragdzöld szemeiben a tudatos félelemmel, hogy egykori osztálytársai még a vakáció ideje alatt is visszajöhetnek, megpróbált kedvesen mosolyogni, de valahogy nem sikeredett a dolog.
Melinda pedig szorgalmasan építgette a maga halmait, és észre sem vette, de már valóságos tornyokat emelt a homokbuckákból, melyek a nyári forróság alkalmával most perzseltek, akár az izzó kvarckristályok.
- Szia, kisfiú! – köszönt kedvesen feléje. – Melindának hívnak! – megpróbált vele barátkozni, mert ha valaki, hát akkor ő is pontosan tudta, hogy milyen is az, amikor megvetik az embert! – Építsünk együtt homokvárat? Mit szólsz? – semmivel sem törődve máris közelebb merészkedett hozzá, és leült mellé.
- Én Palkó vagyok! Tessék, itt vannak a csokijaim! – azzal már nyújtotta is feléje a napfényben ezüstösen szikrázó csoki papírból a megmaradt táblának a felét, hiszen a másik felét kellemesen már elfogyasztotta. Mindig azt gondolta, hogyha ő a bizalmába fogad valakit, azzal nem tisztességes visszaélni; de ezt – főként osztálytársai hajlamos voltak könnyelműen, és rendre megszegni.
- Köszönöm szépen! Igazán kedves vagy Palkó! – a kislány, aprócska kezecskéivel máris vett egy kisebb táblát, és élvezettel, megkönnyebbüléssel majszolni kezdte, bízván abban, hogy a barátság esetleg máris kialakult közöttük.
Nem telhetett el kis idő, és már együtt örülhettek a homokhalmoknak, melyeket kölcsönös lelkesedésükben emeltek.
Később Melinda búcsút vett a kisfiútól, és hazament. A Szerovics lányok pedig el nem mulasztották volna megjegyezni, hogy hol a csudába volt Melinda, amikor ők már fél tizenkettőkor szoktak ebédelni, és nekik nem tálaltak.
- Hol voltál te kis dög? Miattad nem ettünk semmit! – ripakodott rá Olga, és a kisebbik testvér, mint valami hűséges szolga, vagy palotapincsi egyre csak bólogatott.
- Bocsássatok meg nekem, én csak játszottam! – szabadkozott.
- Elég a sok szövegből! Most rögtön tálald nekünk az ebédet, mert ha nem kapunk megmondunk apának! És ugye tudod, hogy ő milyen, ha valamit hall tőlünk? – fenyegetőzött az idősebbik, és élvezte a gonosz hatalmat, ami a hangjából árad.
- Máris, máris! – lelkesedését, és örömét, hogy még így is sikeredett megismerkednie egy kedves fiúcskával így sem tudták elvenni tőle! Még akkor sem, amikor vézna, kis lábacskáit szándékosan elgáncsolták, hogy elessen, miközben majdnem elejtette a szendvicseket, melyeket készített.

OSZTÁLYTALÁLKOZÓ

Már a feje is tele volt azokkal a kibírhatatlan, zsongó hangokkal, melyek rendszerint mindig akkor jelentkeztek, amikor megpróbált egy fáradtságosra sikeredett, szinte éjszakába is belenyúló munkanap után kicsit lazítani; venni egy forró fürdőt, elfogyasztani egy finom, romantikus vacsorát kedvesével, vagy éppen csak azonnal, senkitől sem zavartatva, holtfáradtan ledőlni a hálószobai többszemélyes franciaágyba, hogy minden gondtól, és bajtól egyszerre szabaduljon meg.

„A fenének se hiányzik most még egy istenverte osztálytalálkozó!” – gondolta. De minél inkább eszébe jutottak a gimnazista, boldog békeidős emlékek, barátnői apróbb-kedveskedőbb, hóbortos ugratásai, és szívet megható viccáradatai annál csábítóbb gondolatnak látszott végre valahára egyszer az egész volt osztályát viszontlátni azon a bizonyos jelképes napon.

Még elevenül élt az emlékei között, amikor az osztálytablóhoz szabályosan minden lány új sminket, és új frizúrát csináltatott, és persze az érettségizős öltönyszerű kosztümjüket vették fel erre az alkalomra, a fiúk pedig vöröses, latin szerető, kissé spanyolos ingekben pompáztak. „Még szerencse, hogy a fénykép majd fekete fehér lesz, így nem fog látszani, mennyire is szánalmasan, és nevetségesen fest majd.” – gondolta akkor.

Bement a hálószobába, és bár már koromsötét éjszaka kezdte bontogatni masszív, fekete szirupos szárnyait, a tévéasztal alatti kisebb, kulccsal nyitható fiókban máris megtalálta amit már  - ki tudja hány évtizede -, nem vett elő, és vett tüzetesebben szemügyre? Azt a ritka, ünnepélyes pillanatot, amikor az egész osztály, és barátai mind együtt voltak, és mindenki tekintetéből csak úgy sugárzott a magabiztos, megingathatatlan büszkeség, és bizalom a bizonytalan jövő felé, amiről akkor szinte fogalmuk se lehetett.

Aztán felvette a külön, mindenkinek személyesen készített  fekete-fehér  alapú egyen fényképet, melyen egy ismerős, tinédzser kora végén járó, szőke hajú, őzikeszemű csitri nézett vele farkasszemet, és elgondolkozott, hogy mennyire más volt azokban az időkben, amikor még mert extravagánsan, tökös magabiztossággal, és rettenthetetlen makacssággal cselekedni, és jóformán tett az egész világra, és azokra is, akik folyamatosan nem győzték őt kritikai zárótűz alá venni.

– Hát igen… akkor még más idők jártak… - mélázott el lassan, fokozatosan, míg a gyérülni látszó, kellemes Tiffany-utánzatú lámpája fényénél el nem nyomta az andalító álom.

Másnap szándékosan kicsit korábban ébredt. Valamivel háromnegyed öt körül már kidobta az ágy. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért. Egyszerűen csak kinyíltak enyhén csipás szemei, és azonnal ráébredt, hogy muszáj találkoznia régi barátaival, mert tisztáznia kell a múltját, és azt, hogy jövője merrefelé is tart.

Még szerencse, hogy hálószobáját úgy alakította ki, hogy egy hatalmas, méretes ruhásszekrény is kényelmesen elférhessen benne. Gyorsan odalépett, és szorgalmasan máris válogatni kezdett az egyes, kifinomult, filigrán, vagy éppen márkás ruhadarabok között. Elvégre felnőtt, harmincas éveiben járó, modern nőnek vallotta magát, akinek az öltözködés az egyik szenvedélye, sok más mellett. Ugyan már miért volna ez akkora baj? Míg egyeseknek ott a kártya, vagy az olvasás, addig mások konditermek légkondicionált friss levegőjében fonnyasszák testrészeiket, addig neki is joga van hozzá, hogy – mi tagadás -, jól érezhesse magát a bőrében!

Kivett egy könnyed, félig nyárias, szoknyás darabot, mely egyszerre babonázóan, és mégis elegánsan kiemelte hosszú, karcsú lábait, és felfedte vádlijait. Körbefordult párszor, és kislánykorától megörökölt grimaszolási képességével máris groteszk, fintorgó, hol pedig nyelvöltögetős arcokat kezdett vágni a tükör felé, miközben mindvégig saját tükörképével társalgott:

– Te most engem nézel?

– Hogy tetszem?

– A fehér bort behűtve parancsolja Madamme?

Még egy utolsó simítás a könnyed sminkkel, és szájfénnyel, és máris egy igazi, bombázó, kiegyensúlyozott nőnek a bőrébe bújhatott bele, aki első pillantásra úgy fest tökéletes eddigi életével, és szakmai pályafutásával. Akkor mi lehet itt a gond?!

A probléma az volt, hogy mindig a látszat mögött volt a lényeg, és félt attól, hogy másik gyávának, vagy éppen gyengének fogják látni, ha megpróbálja kimutatni igaz, és őszinte érzelmeit. Pasija is talán ezért lépett le megismerkedésük után alig öt hónappal. Nem bírta elviselni, ha szóba kerültek kettejük között a mélyenszántó, romantikus, emberi érzelmek, és csupán a szexuális gyönyörök érdekelték.

Istenem! Olyan idióta, és szánalmas látványt nyújtott, amikor síró hangon felhívta egyik legjobb barátnőjét, és bár éjjel három óra volt a jó barátnő se szó, se beszéd máris kocsiba vágta magát, hogy végighallgathassa azokat a sirámokat, és szóáriákat, melyeket pro, és kontra az adott pasival kapcsolatban közösen kielemeztek, majd töviről-hegyire meg is beszéltek egymással.

És most itt volt megint. Ebben az alig hatvannégy négyzetméteres, komfortos, hangulatos kis társasházi lakásban, ahol egyedül csak ő volt, és folyamatosan kételkedő, nyughatatlan angyali lényét betölti kongó csönd. Míg mások már a gimnázium után családot alapítottak, amilyen gyorsan csak lehetett, és rögtön munkát vállaltak, hiszen mindenki tisztában volt az adott, munkanélküli, gazdaságilag instabil helyzettel, addig ő még akkor is olyan rózsaszínszirupos álmokat szövögetett, hogy igenis külföldön fog élni, és ott fényes, és ragyogó karrier vár majd rá! Sohasem panaszkodott, ha – adott esetben -, kétkezi munkát kellett vállalnia, csupán gyakorta előfordult, hogy a túlórákat is beleszámítva keveselte a kijáró fizetést.

Később már egy kisebb irodaépületben találta magát, ahol aztán, mint aki csak arra való, hogy egész álló nap loti-futi csicska, és szolga legyen másból sem állt akkori beosztása, mint a jó erős kávéfőzésből, amíg adott főnöke meg nem unta, és miután közölte vele egy amolyan ,,magánmegbeszélés” alkalmával, hogy szóba se jöhet közöttük a szexuális együttlét, még aznap főnöke aláírta a felmondási szerződését, persze végkielégítés, és egyéb juttatások nélkül. Önállóan berendezkedett életét azonban így sem volt hajlandó feladni!

Végül – mivel szinte mindig jelest, vagy négyes alát -, sikeredett produkálnia az irodalomórán könyvírásra adta a fejét. Ha már lúd, akkor legyen kővér, nem igaz?!

Nem telt bele egy kis idő, és alig pár hónap alatt a nagyobb könyvek terjesztésével is foglalkozó, internetes portálok, mint mondjuk a Libri, és a Bookline már úgy jegyezték a nevét, mint kiemelkedő bestseller szerzőjét, mégis mintha folyamatosan azt érezte volna, hogy valami hiányzik az életéből. Mintha a boldogságot, melyet egy életen át szorgalmasan megpróbál az ember teljes szívvel kiérdemelni egy olyan színes, és felfújható léggömb lenne, mely bármelyik percben, kedvére eldurranhat.

Kulcsra zárta mahagóniszínű, biztonsági zárakkal ellátott bejárati ajtaját, és elindult az osztálytalálkozóra.

„Vajon azonnal felfogják ismerni még egykori barátai benne a karakán, lázadó lányt, vagy már mindenki annyira megváltozott, hogy bizonyos dolgok kiestek, míg mások egészen egyszerűen elfelejtődtek, vagy átadták helyüket a fontosabb dolgoknak?!”

Mini Morris autójában máris magabiztos temperamentumossággal vágott neki a közúti forgalomnak, és bár vezetési zsonglőrszokásai nem igen változtak tizennyolc éves kora óta – mióta először lett jogosítványa -, mégis szabadság és függetlenség kerítette hatalmába, ahogy a kis sportajtója nyitható tetőjén át szinte felborzolta rövid, szőke tüskefrizuráját a nyárias szél.

„Már pedig akkor is megmutatom, hogy én is érek annyit mint más! Attól még, hogy nincs gyerkőc, és nem lett család, még boldognak, és elégedettnek is érezhetem magamat!” – ám minél inkább gyökeret eresztett folyamatosan nyughatatlan elméjében ez a folyton frusztráló, és békét nem hagyó gondolat annál inkább azt vette észre, hogy csupán benne él a világban, de annak nem lehet semmilyen szempontból a részese, hiszen amit anno elvártak tőle az már a múlté, és talán soha többet nem lehet rendbe hozni…

Gyorsan megérkezett a Beregszász utcában lévő szocialista, szürke mintás betonépítményhez, melyen még mindig olvasható volt a régi „Szakközépiskola, és Gimnázium” felirat is, mintha csak a felsőbb vezetőség újra és újra mindenki eszébe akarta juttatni, hogy itt bizony messzemenően megfontolt, és minden bizonnyal a lehető legkomolyabb oktatói munka folyik.

– Kezét csókolom drága Erzsike néni! Hogy tetszik lenni! – köszönt illedelmesen, és mosollyal arcán, bár magában sohasem szívlelhette ezt a mini házisárkányt, aki már ősidőktől kezdte ellátta a portásfelügyelői teendőket.

– Bocsánat… ifjú hölgyem! – állította meg, mintha azt sem tudná kicsoda. – Ezt a belépőkártyát a biztonság kedvéért tartsa magánál, nehogy baj legyen belőle! – előzékenyen kiállította névre szólóan a kis kartonból készített fecnit, majd aláfirkantotta a nevét. Lehet, hogy csak utána vette észre, hogy régi diáklánnyal találkozott össze, de ez most cseppet sem zavarta. – Felmehet, ha az osztálytalálkozóra jött!

– Igen! Nagyon köszönöm, drága Erzsike néni! – s önmagában már valósággal arra készült, hogy szabályos rituális átkot szór az öreglányra, amiért egész négyéves gimnáziumi tanulmányai során szinte minden egyes alkalommal volt valaki hiba, vagy kisebb fricska, amit az orra alá dörgölhetett.

Amióta a világ a világ mindenkor megszokhatta, hogy vannak szimpatikus és nem szimpatikus emberek. És még abban az esetben is, ha valakinek a fizimiskája nem nyeri el mások elsőrendű tetszését akkor sem állunk rajta kicsinyes, gyerekes bosszút, hiszen a későbbiek folyamán – meglehet -, hogy a sorstól ugyanezt visszakapjuk pepitás méretekben.

Maga is észrevette, hogy egyre gyorsabban kezdte szedni apró, fürge, gazellalépteit; valósággal csak úgy suhant egyik márvány lépcsőfokról a másikra. Pedig az eszét sem tudta, hogy mennyi, de mennyi keserédes, izzasztó tornaórát tudhatott a háta mögött mire nagy nehezen összejött neki a kettes alá – legalább is testnevelésből.

Csilingelő, izgatott szíve viszont annál szaporábban, és toporzékolóbban vert. Mintha szerelmes volna saját megszépített emlékeibe, melyek az idő hosszú múlásával előnyösebb színezetet kezdtek volna önmagukra ölteni, hogy most a későbbi jelenben fizikai valóságukban is megelevedjenek.

Mire aztán felért a negyedik emeletre – egykori osztálytermükbe -, ami hitvány kis egérlyuknak számított a maga idejében, kellemes csalódást érzett, hogy mintha csak erre a különleges alkalomra átfestették volna, és teljesen kibontották volna a téglás válaszfalakat, hogy a belteret meghosszabbítsák.

Kellemes, játékos gyerek zsivalyok töltötték be az egész negyedik emeletet. Úgy néz ki most csupán csak az ő régi osztálya fog ünnepelni. Bár ismervén osztályfőnökét az is lehet, hogy az egész szintet lefoglalta, még akkor is, ha hétvége volt. De nem baj!

Amikor kinyílt az ajtó, és elsőként vehette szemügyre a régi,kedves ismerős, baráti arcokat önmagában nyugodtan kijelenthette, hogy talán csak ő változott előnyére az évek során, míg volt osztálytársaiban már felelősségteljes, és kissé meggyötört főállású családanyákat, és energikusnak mondott apukákat vélt látni, akik ebben a percben szinte kedveskedőn évődtek, és játszottak csemetéikkel, a kisebb babák pedig kedvükre ismerkedhettek, barátkozhattak egymással.

– Üdv mindenkinek! Hiányoztam?! – eresztett meg egy kisebb tétova, suta kijelentést, mert erre általában valaki csak felfigyelt.

A legtöbben azonnal odafordultak, elvégre igazi belevaló, szemrevaló, bombázó, modern nő lett, és nem az a fruska, aki még a kákán is csomót keresett.

– Szia! Nahát! Tényleg te vagy az? – köszöntötte máris egyik régebbi barátnője, akinek immáron három csemetéje is volt, és szemlátomást úgy festett, mint aki már teljesen ki van merülve az egész naptól.

– Szia neked is drága barinőm! – jöhetett a kölcsönös gratulációk, no meg az arcra puszik. – Fantasztikusak ezek a szorgos, virgonc csemeték! Őszintén gratulálok mindenkinek!

A legtöbben azonnal felfedezték, hogy mennyire előnyére változott meg a teste egész területe; eltűntek a tokás zsírszövetek, és karcsúbb volt, mint valaha. Ugyanakkor a családapák közül a bátrabbak több kitartó percekig elbambultak formás idomaik láttán a feleségük nem kis bosszúságára, hogy most egyedül csak vele kezdtek foglalkozni.

Néhány perccel később, amikor már mind együtt voltak, mint egy osztályközösség, nem kellett rá sokat várakozni, és megjelent maga az osztályfőnök. Szinte semmit sem változott. Eltekintve persze a kezdődő szarkalábakat, és ráncokat a szem, és száj körül. Hogy mindenképpen ellensúlyozhassa öregedési folyamatát folyamatosan arra kényszerült, hogy mindig befesse ritkulásnak indult, egykori dús fürtjeit.

– Szervusztok! Sok szeretettel üdvözlök mindenkit! – tekintett szinte méltóságteljesen, fennhéjázón, és roppant büszkén végig egész osztályán, akiknek ő volt az egyedüli érdeme, hogy közösséggé tudta formálni az embereket.

„Hát ez jellemző! Mindenkit üdvözölt, de érdekes módon velem úgy viselkedett, mintha vadidegen volnék!” – gondolta. „De nem baj! Majd ellátom én a bajodat, csak kekedzkedj!” – azzal türelmet erőltetett magára, és várta a további eszmei mondandókat.

Az osztályfőnök a tőle telhető legragyogóbb beszéddel kezdte mondókáját, melyben gyakorlatilag sorra méltatta fantasztikus osztálya szinte minden tagját – különösen azokat, akik annyi tanulmányi verset nyertek a négy év alatt, hogy hosszú, és kitartó munkájuk eredményeképpen felkerülhettek a még mindig álló, és az iskola dicsőségét hirdető eredményfalra! Érdekes, hogy a vers, és prózamondókról, így róla sem emlékezett meg.

Amikor végzett mindenkihez egyenként odament, és ha voltak gyerkőcök is kedvesen, mosolygósan elévődött az illetőkkel. Nagyjából háromnegyed órába telt, mire eljutott őhozzá is. Először fel sem ismerte. Csupán folyamatosan izzó, mérges gombszeméről ugrott be egykori túlsúllyal küszködő diákja, hogy mennyire megváltozott az évek során.

Ahogy először került vele szembe, nem törődve senkivel legszívesebben ott helyben leköpte volna ezt a kétszínű, alattomos, és alakoskodó kígyónőt, akinek trófeák kellettek mindig is, és ez viszont áldozatokat követelt, és aki jóformán egyre jobban széthúzta az egész osztályközösséget csupán azáltal, hogy míg egyeseknek kiváltságokat, előnyös kedvezményeket biztosított, addig másoknak be kellett érniük a a megalázó hátba veregetésekkel.

– Szervusz Rituka! Üdvözöllek! Először alig ismertem rád! Azt a mindenit! Te aztán előnyösen megváltoztál! – lelkendezett, mintha egy új ember volna.

– Én is nagyon örülök a viszontlátásnak kedves tanárnő! – nyújtott kezet.

– Már nem szükséges így szólítanod, de ha gondolod tegeződhetnénk! Ez manapság úgy is közkedvelt divat!

„Ha a fene fenét eszik akkor sem fogja tegezni ezt a szemétláda nőt, aki annyi nyomorúságos pillanatot okozott neki! Még mit nem!”

– Bocsásson meg, de ha nem baj, én kitartok a formaságok mellett! – ezzel látszott máris elvette a jókedvét, hiszen további társalgásuk kezdett hivatalosabb hangnemet ölteni.

– Úgy hallottam, hogy divattervezéssel, és műsor készítéssel is foglalkozol! Igaz ez?! – vonta fel kíváncsi, kissé meghökkent érdeklődéssel kiszedett szemöldökét.

– Hát igen! Az ember megpróbál kreatívan igyekezni, és helyezkedni, hogy mindig aktuális és versenyképes maradhasson!

– Jaj, nem is mondd! Ez a mostani világ, mintha kihozná az emberből a vadállatot! Annyira szándékosan arrogánsak, és bunkónak lettek az emberek!

„No de hát még ön beszél kedves tanárnő, aki szabályosan megszégyenített mások előtt előszeretettel?!”

– Gondolom van már gyerkőc, és férjed is? Őket miért nem hoztad magaddal?!

– Hát sajnos a gyerek most éppen karateedzésen van, az apukájának pedig késő estig kell dolgoznia! – szinte folyékonyan jöttek belőle a szavak. Ez volt az a kivételes pillanat, amikor kicsit még büszke is volt kicsinyes, de bosszúálló hazugságaira.

– Hát ez remek! Őszintén gratulálok! Lehetek egészen őszinte?! – kérdezte minden tetetett teketória, hezitálás nélkül.

– Kérem!

– Megbocsáss, de nem gondoltam volna, hogy képes leszel felnőni a feladathoz, és kialakítani magadnak egy élhető életet! – hangjából csak úgy áradt az irónia, és a mérgező szarkazmus. Végre azért csak kibújt a szög a zsákból.

– Igen! Ezen én is naponta meglepődök, de szerintem elég jól, és könnyedén elboldogultam az ön segítsége, és útmutatása nélkül is! – most viszont rajta volt a sor, hogy kamatostul visszavágjon.

– Bocsáss meg, de ezt mégis hogyan kellene értenem?! – kapta fel a fejét.

– Ahogyan mondva lett! Oh! Elnézését kell kérnem, de szeretném még üdvözölni a barátaimat! – azzal se szó, se beszéd szinte azonnal megszakított minden további kommunikációt a kígyónővel, és visszatért legkedvesebb barátai védelmet kínáló gyűrűjébe.

Volt osztályfőnöke pedig – aki anno minden áldott nap kiadósan, visszafordíthatatlanul megszégyenítette hosszan bámult utána.

Vége egyszerre lélegzett fel, és kiadós elégtételt érezhetett ahogyan elbánt ezzel a szemétkedő szipirtyóval, aki nemcsak hogy folyamatosan növelte gátlásos komplexusait, de még jócskán önbizalomhiányt okozott.

– Hát te aztán jól a sarkadra álltál! Figyeltelek! – állt meg közvetlenül mellette az egyik fiú csoporttársa, akibe szinte halálosan bele volt zúgva. Immáron kétgyerekes apuka.

– Látod te se vesztegetted a drága idődet! – kicsivel élesebbre, pikánsabbra sikeredett iróniát használt, ami vélhetően el is érte célját, hiszen a még mindig jóképű férfi arcáról leolvadt a bájvigyor.

– Nehogy azt hidd, hogy már nagymenő lettél csajzikám! – vágott vissza félvállról, mert az egyik kisgyerek egy kazal gumicukrot dugott az orrába, és attól kellett félni, hogy nem kap majd levegőt.

– Én is örültem, hogy láthattalak!

– Hát ennek meg mi baja?! – kérdezte legjobb barátnőjét.

– Á! Rá se ránts! Tibuska mindig is egy nagy balfék, ormótlan hólyag volt. A legtöbb csajszi azonnal kiábrándult belőle, ha csak egyszer is lefeküdt vele!

– Mennyire jól értesült vagy az ilyen kis szaftos történetekben.

– Nem azért, de szerintem Tibibe bolond lett volna az a csaj, aki legalább egy kicsit nem volt belezúgva!

– Igen! Nekem is rengeteg, felesleges éjszakát okozott! – sóhajtott kifejezőn.

– Na, de most rögtön akarom hallani! Ugye van már valakid? – ültette le egy éppen szabadon veszteglő iskolai padhoz.

– Hát… - sokat sejtető mosoly, majd kisebb mélabúság következett arcán -, az az igazság, hogy most éppen mindketten szünetet tartunk a kapcsolatunkban, mert én már nagyon szeretnék gyereket, de Miki még maga sem tudja, hogy mit is akar!

– Á! Szóval a hapsi tutira üzletember, vagy ügyvéd, ha eltudta nyerni kényeskedő szívedet! – szögezte le határozottan, pletykaéhesen.

– Nem úgy van, mint azt gondolod! Én is rengeteget változtam! Igen! Kétségtelen! Manapság a pénz hihetetlenül nagy vonzerővel bír, hiszen láthatjuk, hogy hetvenéves aggastyánok huszonéves cicákkal kötnek házasságot, aztán felsülnek, de én kicsit konzervatív vagyok! Nem azt mondom, hogy a férfi kezdeményezzen, bár ha van kedve akkor miért is ne, de egy csokor virágnak, vagy versnek is nagyon tudok örülni, ha szívből jön!

– Ez gyönyörűen hangzott tőled, mégis ha jóban körbenézünk a mai világ – attól tartok -, közel sem olyan, mintha egy romantikus tündérmese részesei lennék!

– …És veled mi a helyzet? Azt hallottam, hogy ügyvéd lettél! Biztosan sok fantasztikus ügyben képviselted az ártatlanok jogait, meg hasonlók…

– Ami azt illeti, tényleg ügyvéd lettem, mert apámnak ez volt az egyik hőn szeretett vágya! Más kérdés, hogy egy szem lányát esze ágában se volt megkérdezni, miszerint: ,,Édes, kis galambom! Mi szeretnél lenni, ha betöltesz egy bizonyos életkort!” Na de végül is – nem panaszkodom -, szépen elboldogulok! Van két csodálatos gyerekem, és egy fantasztikus párom, mégis rengetegszer érzem azt, hogy a szürke hétköznapok a kelleténél kicsit jobban összemosódnak! Ha érted mire gondolok?! Mintha még rengeteg sok mindent szeretnék megvalósítani csak aztán a pénz, és kapcsolatok az ablakban lógnak, és én nem tehetek semmit!

– Ne is mondd! Emlékszel még amikor színésznő szerettem volna lenni?

– Azt meghiszem! Egy kis idő múltán már úgy be voltál zsongva, hogy Shakespeare szonettekben válaszoltál még akkor is, ha a tanár kihívott felelni! Tényleg? Miért nem lettél művésznő? Fantasztikusan csináltad volna!

– Kösz, édes vagy! Tudod közbejöttek családi problémák; a szüleim váratlan halála stb. – fátyolos, megtörtté vált a hangja.

– Jaj, hogy én mekkora hatökör, idióta vagyok! Ne haragudj! őszinte részvétem! – kért bocsánatot, pedig ez egy ezeréves barátságnak aztán igazán nem árthat.

– Köszönöm őszintén! Talán tényleg össze kellene jönnünk kicsit dumálgatni, de a volt kollegáim közül is inkább kifogásokat, ígéreteket, vagy újabb mentségeket keresnek csakhogy már lezárhassák végre magukban a befejezetlennek gondolt múltat!

– …De mi most itt vagyunk, és olyan szoros kettőnk között a kötelék, mintha csak a legjobb testvérek volnánk!

– Hát ami igaz az igaz! Emlékszel még, amikor először vettünk egy nagy üveg, márkás, orosz pezsgőt, mert azt hallottuk, hogy annak isteni íze van? Az ofőt pedig majd megette a guta, mert képtelen volt kijózanítani bennünket, így bevágott a szállodában a lakosztályunkba?

– Aztán később a fiúk is mind megérkeztek tajt részegen, és udvarolni kezdtek! – kellemes kuncogás, majd vihogás. – Szerintem csuda muris volt! Fő, hogy megint borsot törhettünk az ofő orra alá!

– Igen, ezzel egyetértek! Aztán később valahogy az ofő is egyre inkább, mintha ellenségeket látott volna bennünk! Mintha azt hihette volna el akarunk tőle lopni egy összetartozás érzést vagy mifenét, amihez egyedül csak neki lehetett joga!

– Nem is tudtam, hogy titokban átképeztetted magadat filozófusnak!

– Nem csak sokat törtem rajta a fejemet!

– Hát az egész más! És most mit tervezel?

– Hu! – fújta ki a levegőt. –Nehéz kérdés! Talán mégiscsak ki kellene békülnöm a volt pasimmal, aztán családot alapítani! Anyám biztosan majd megőrülne már egy unokáért.

– Jaj várjál csak! – hirtelen eszébe jutott valami. –Biztos te is emlékszel még a Robusra, ugye?

– Te most viccelsz igaz?! Hát az ember hogyan is felejthetné el a legtündéribb, legviccesebb embert az egész osztályban! – kacagó mosolyt villantott.

– Tényleg csak most vettem észre, hogy ő az egyetlen, aki nem jött ma el! Vajon mi lehet vele!

– Ezt gyorsan kideríthetjük a közösségi média korában! Ha van facebook oldala hamar meg lehet találni! Tényleg rá is keresek! – elővette okos telefonját, és máris pötyögni kezdett. Pár pillanat múlva már meg is találta a profilképét, majd bökött egyet a képernyőn és ismerősnek jelölte.

– Nem is tudtam, hogy ennyire vadítóan jóképű férfi vált belőle!

– Azt hiszem ő is végigjárta bőségesen a hadak útját! Már, ha érted mire gondolok?

– Igen, nagyon pufók srác volt, viszont imádni való, és mindig udvarias volt, és azonnal megnevettette az embereket! Mégis sokan azt gondolták, hogy olyan magának való! Szerinted van neki felesége és gyereke?

– Hát te mondtad, hogy a facebook oldala tanúsága szerint csak a fényképeit lehet látni! Márpedig, ha valakinek csupán szülinapi tortája van, viszont egyetlen családtag sem látszik, akkor nyilván még nem találta meg az igazit! Erre tudok tippelni! – észre se vette, de az izgalmas kalandnak ígérkező rég nem látott osztálytársa különös, vegyes érzelmeket hozott lelkében a felszínre.

– Hékás! Csak nem elpirultál?! Te egyre szerelmesebb vagy!

– Hát… nem mondom… ha még mindig olyan bájos, és roppant kedves, mint a gimiben volt, akkor miért is ne?! – mosolyodott el rejtélyesen.

Észre se vette, és a közel három órás osztálytalálkozó hamarább véget ért, mint azt eredetileg tervezte. A sok régi ismerős arc egyszerre ébresztette rá őt a barátság, és az emberi érzések rejtelmeire, és arra, hogy sok esetben még mindig előfordult nála, hogy tudatosan kereste, és kívánta a magányt, de ezúttal egy igazi társ oldalán. Mindenkitől illedelmesen elköszönt, és legjobbnak mondott barátnőjével mobilszámot cserélt a dumcsizós beszélgetések ürügye miatt. Majd méltóságteljesen kisétált volt gimnáziuma még mindig rozsdás, kissé ódon kapuján, és egyre jobban kezdett reménykedni benne, hogy az aki ma hiányzott talán örülni fog jelenlétének.