VÁRATLAN KITÉRŐ

Először kollegája figyelmeztette akivel – ki tudja miért -, aznap együtt ment be a munkahelyére. Az ötvenes villamoson találkoztak a külső Határ úti megálló közelében, és mindketten jellegzetesen fanyar, kicsit fekete humorral megállapították, hogy ennyire kora hajnali kelésben akár éjszakások is lehetnének. Mindketten távol laktak a munkahelyüktől. Egyik a XI. kerületben, míg a másik a XVII.dik ben.

A poloska utcánál szálltak le aznap, és mindketten komótosan, ráérősen beszélgetve sétálni kezdtek a napsütötte utcák irányába. Amikor mindketten befordultak a harmonikus gesztenyefasorral beültetett kertvárosias utcácskába a kollegája volt az első, aki mentegetőzve rákezdte:

– Figyelj öregem! Nem tehetek róla! Te is tudod, hogy az igazgatói utasítás jött, hogy a létszámot csökkentenünk kell, és engem is mélységesen felháborít, hogy pont a legjobb, legmegbízhatóbb kollegákat kell kirúgniuk, de sajnos ez van! Ebbe bele kell nyugodni! – Érezte hogy hányiger keltő, és mélyen megvetendő árulásként hangzik minden kimondott szava, így egy idő után inkább csöndben maradt. Elővett egy sodort cigarettát és meggyújtotta, majd jó mélyet szívott a füstből, amire azonnal ingerlő köhögés volt a reakciója.

Dr. Bognár Péter igazán nem volt az a tanárember, akinek bármiféle sarkalatos vétség, vagy bűn nyomhatta volna a lelkét, legfeljebb csak annyiban, hogy diákjaitól mindig őszinteséget, és órai aktív részvételt várt el. Felőle akár egészen nyugodtan mindenkit önkéntes felmondásban részesíthetett az igazgatóság. Negyvenéves, nőtlen, és példásan pontos közfeladatot ellátó polgári személy hírében állott. És emellett fantasztikus, fekete, cinikus humorérzékkel rendelkezett, melyet nagyra értékeltek kíváncsiskodó, szemfüles diákjai. Középkorúsága egyik kellemetlen mellékhatásaként dioptriás szemüveget kellett viselnie. Kínzó gyomorsavtól szenvedett, melyet egy-két szeletke háztartási keksszel kívánt kompenzálni. És jelentősen ritkulni kezdett a haja, annak ellenére, hogy szinte senki sem látta szabadon főt fejjel, mert évszaktól függően mindig sapkát, vagy kalapot viselt.

Bognár tanár úr minden reggel pontban fél nyolc magasságában elhaladt a virágokkal teleültetett, békét és nyugalmat árasztó kis mellékutcákon át, míg ötszáz méterrel arrébb fel nem bukkant az általános iskola komolyságot, és merevséget támasztó, gusztustalan okkersárga épülete, melynek szinte minden utcára néző ablakára – persze hivatalos szabályzat szerint -, biztonsági fémrácsokat heggesztettek, arra az esetre, ha vandálok, vagy bűnőzők kísérelnének meg az éj leple alatt bűntényt elkövetni az iskola ellen.

Figyelmeztetnie kellett magát, hogy lépéseit jobb lesz lassítania, és megfontoltabbá tennie; nincs értelme, hogy idegeskedjen, vagy éppen hajlama szerint pánikba essen, hiszen neki mindig is tiszta volt a lelkiismerete, és feladatát legjobb képességei szerint kívánta ellátni. Ebben senki sem találhatott semmi kivetnivalót.

A portások mindig váltották egymást, így volt éjjeli, é nappali műszakos ügyelő is. Mégis Bognárnak azonnal feltűnt, hogy régebben mindig kedélyesen viccelődő kis öregebb Karcsi bácsi most feltűnően szótlan komorságban bújik meg kedvenc sportrovata mögött, és halk fejbiccentéssel jelzi, hogy elfogadta szokásos, rutinszerű reggeli köszöntését.

Megpróbálta megnyugtatni magát, hogy valószínűleg egészen biztos, hogy valami gyerekes csínytevés, vagy tréfa állhat a háttérben, és hogy alig telik bele tíz perc máris minden visszatérhet majd a normális kerékvágásba. Kollegáival mindig emberséges, kedves, közvetlen hangot ütött meg, és mindenkihez igyekezett egy-két szívélyes, baráti szót szólni. Mégis, ahogy végighaladt az iskola szűkös, forgalmas, téglalap alakú, huzatos folyosóján a legtöbben kedvetlen, szomorú, vagy éppen mogorva arccal fogadták.

Annak idején – amikor első munkanapját töltötte éppen ebben az intézményben -, mivel nem ismert még senkit, és kezdetben nem is igazán tudhatta, hogy vajon mi fán is teremhet a barátkozás mikéntje csöndesen meghúzódott a tantestületi szoba egy kisebb, félreeső húgában, és kedvenc elfoglaltságának hódolt: figyelte az embereket! Kiben bízhatna meg? Ki az aki jó? Ki maradt emberséges? Hétköznapi kérdések voltak, mégis akkor életbe vágónak tűntek. Egy idősebb tanár kollega – aki akkoriban nyugdíjba készült -, persze azonnal odament hozzá, és könnyed fesztelenséggel beszélgetni kezdett vele. Aztán szépen, fokozatosan egyik napról a másikra észre se vette, és ő lett a legnépszerűbb tanár kollega az egész épületben, talán még a mindig zsőrtölődős, és komoly igazgató asszonyt is bátran felülmúlta.

El sem tudta képzelni, hogy bármikor is megszűnhet az állása. Számára a tanári pálya több volt, mit puszta egyszerű foglalkozás. Rajongtak érte a gyerekek, és ő mindent el is követett, hogy adott irodalmi és történelmi szakos tantárgyait mindenkivel megkedveltesse, és elérje hogy szeressenek olvasni az internet korában is.

Mindig is úgy élt benne az emlék, akárcsak gyerekkorában: vannak jó tanárok, akiket mindenki szeret, és elfogad, és vannak rosszak, akiket vagy utálnak, vagy elkívánnak azonnal melegebb éghajlatok felé.

Egykori irodalomtörténet professzora bölcs mondása jutott mindig eszébe: – Péter! Önből jó pedagógus válik, mert elméjét mindig képes megnyitni a kreativitásnak, és a fejlődésnek! Ezt sohase felejtse el! Megnyílni, és fejlődni, hogy lépést tudjunk tartani!

Meglepően sok volt akkoriban az elbocsátások száma. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon miért? Eleinte nem volt semmi különös foganatja, ha valamelyik kollega egy, vagy két nap múltán sem jött dolgozni. Később azátn, hogy egyre-másra mondtak fel a legtöbb gondolkodó embernek ez azonnal szemet szúrt, és gyanússá kezdett válni. Az Igazgatóság rendre bejelentette, hogy XY kollegát azért kellett elbocsátani, mert sajnos nem voltak megelégedve teljesítményükkel, vagy éppen egyedi, forradalmi oktatási nézeteikkel. Ami kisebb hazugságnak is beillett, hiszen miként is lehetett volna csupán csak egyetlen tankönyvből végig tanítani az amerikai irodalmat, vagy akár az európait.

Bognár Péter sohasem tudta elképzelni, hogy akárcsak percekre is szembe merjen helyezkedni bármilyen törvénnyel; mégis a nemzeti alaptanterv újra szerkesztett változatával szemben erős, és megkérdőjelezett fenntartásokkal élt. Mivel csak egy hivatalosan jóváhagyott tankönyv volt az egész iskolaépületben elhatározta, hogy diákjai ismereteire fog építeni, és megpróbál rávilágítani az összefüggésekre, és teljes objektivitásra fókuszálni. Diákjai pontosan ezt szerették benne, hogy óráit általában valamilyen kisebbfajta, afféle bevezető történettel, kisebb anekdotával kezdte, aminek az volt a célja, hogy mindenkiben felkelthesse a kíváncsiság, és a lelkesedés szunnyadó szikráit.

Bár nagyon szeretett volna családos párkapcsolati életet élni negyvenéves fejjel, mindez idáig egyetlen modern, XXI. századi nő nem akadt, akivel közös hullámhosszon lehettek volna, és aki önmágáért, és nem elért anyagi egzisztenciái miatt szerette volna. Már több mint tizenöt éve volt a pályán, és ha belegondolunk, hogy a fizetések évről-évre emelkedni szoktak akárcsak a hajszálgörbén emelkedő infláció rá kellett döbbennie, hogy nettó százhuszonkilencezer forintos fizetéséből sohasem lesz képes megváltani a világot.

Kezdetben még vette a bátorságot, és merészséggel regisztrált egy internetes társkereső oldalra, ahol változatos múltakkal rendelkező hölgyekkel lehetett cheatelni, és ismerkedni. Ám abban a szent pillanatban, hogy leírta, pontosan megfogalmazta eredeti foglalkozását a legtöbb hölgy máris kijelentette, miszerint: „Csóró lúzerekkel, és idióta balfékekkel” nem áll módjukban ismertséget kötni. Később találkozott egy valóban fantasztikus, egzotikus virágszállal, akivel minden jól alakult, és úgy érezhette neki kedvez a szerencse, és végre révbe érhet; mégis amikor a hölgy közölte, hogy neki most a karrierjére kell koncentrálnia hirtelen az összes szebb jövőbe vetett reménye azonnal elillant, és szertefoszlott. Az esküvőig már nem is juthattak el.

Ha nagy ritkán fizetésemelést kapott – ami valljuk csak be, hogy meglehetősen ritkán fordulhatott csak elő a szűkösnek becézett költségvetés miatt -, akkor a pénz vásárlóértéke csökkent, és még szerencsésnek mondhatta magát, hogy kis panellakásában nem romlott el a radiátor, vagy ment tönkre valamelyik hidegháborús vízvezeték. Mintha fokozatosan lemondott volna minden további álmáról, terveiről. Mintha szépen, csöndesen megalkudott volna egy átlagos, eltunyult, ellustult élethelyzettel, melyből kitörni szinte lehetetlennek tűnt a protekciós kapcsolatok világában. Eleinte – ha egyszer rá-rámosolygott egy őzikeszemű, csillagként ragyogó szempár a villamoson -, még biztatta is magát, hogy talán a nagy Ő egyetlen biztos karnyújtásnyira van, később beletörődött a megváltoztathatatlanba.

Sajnos hangulatember volt – akárcsak előtte apja, és nagyanyja. Nem bízott abban, hogy jó férj, és jó apa lett volna belőle. Egyszer régen gyerekkorában nagyon sokat segített a nagymamáéknak a nyári konyhán, és ott is tanult meg főzni-sütni. De mivel óvatlan volt tizenkét tyúktojást sikeredett összetörnie, ami miatt nem kaphatott az aznapi csokoládétortából.

Néhány hete idézést kapott valamelyik idézési pörben, hogy jelenjen meg a bíróságon. Valamelyik szomszédja feljelentette, hogy a lépcsőházban magában hangosan beszélget, és emiatt zavarja a macskái nyugalmát. Ami egyáltalán nem volt igaz, hiszen mire hazaért egy-egy nehezebb, gondterhesebb munkanap után örült, ha holtfáradtan beeshetett az ágyba, és kiadósan aludhatott nyolc órát. Annyira izgult, hogy amikor szokásos bevezető kérdéseket intéztek hozzá zavarában rögtön elfelejtette hogy is hívják.

Később kiderült, hogy az idős szomszédasszonya azért emlékezett hibásan, mert összekeverte őt régen meghalt fia szellemével. Így történt, hogy az idézést rögtön fel is függesztették, és Bognár Péter teljesen ártatlan emberként távozhatott a bíróságról. Mégis úgy érezte, hogy lelkén kisebb, de lemoshatatlanabb folt esett.

– Te öregem! Hallottad, hogy a Mikécs kilépett?! – szólt oda neki egyik nap a kollegája a tanári előtt.

– Sosem tudtam megérteni, hogy miért kell alig három hónap után elküldeni az embereket?! – méltatlankodva csóválta fejét.

– Hát öregem ez már csak így szokott menni! Egyik nap még te vagy az élet császára, míg a másik nap már sehova se kellesz! Nem tudom mi lesz majd Mikéccsel a felesége is otthagyta.

Aludni sem tudott azt követően a nyugtalanságtól. Egyre inkább érezte, mint valami hurkot, vagy fojtogató kötelet a nyakára tekeredni a bizonytalanság hálóját, hogy előbb-utóbb, de őt is ki fogják rúgni, és az egyértelműen nem lesz valami kellemes.

Másnap kora reggel megjelent az Igazgatói iroda előtt, és kért egy kis beszélgetési időt főnökétől, hogy megtudhassa mik várhatóak.

– Hát nézze… Péter! A dolog úgy áll, hogy sajnos leépítések várhatóak, és mint azt bizonyára maga is tudja Mikécs urat azért kellett elbocsátani intézményünkből, mert nem voltunk megelégedve szakmai munkabírásával. Emellett rendszeresen előfordult, hogy késett, vagy nem tartotta meg az óráit! – dőlt hátra bőrfoteljében a középkorúságát taposó, kissé ellenszenves nő.

– Értem! Ezt őszintén sajnálom! Érdeklődnék, hogy meddig lesznek leépítések? – kockáztatta meg kérdését, és érezte szükséges, de rossz döntést hozott.

A hárpia feljebb tolta orrnyergén a szemüvegét; kíváncsian méregető pillantást vetett beosztottjára, majd lassan, tagoltan közölte, mintha egy haldoklóval beszélne:

– Nyugodjon meg Bognár Úr! Önnel semmi probléma sincsen! Jól végzi a munkáját, és a diákok is nagyon kedvelik! Biztos lehet az esedékes fizetésemelésben is! – majd néhány perc múltán. – Bocsásson meg, de most rengeteg munkám volna még… ha megbocsát! – felállt, és kézfogás mellett zokszó nélkül kitessékelte Bognárt, hadd elmélkedjen a mondatán még egy kicsit.

Mivel Bognár Péter világ életében a szellem, és a gondolat emberének tartotta magát minden fellengzős arrogancia nélkül ezért nem hogy megnyugodnia nem sikeredett, de ettől a perctől kezdve minden idejében a stressz, s fölösleges aggodalom, és adrenalinbomba tartotta fogva minden érzékét, és ösztöneit.

Estefelé alighogy lehajtotta a fejét a rémálmok mellett is rettenetes gondolatok rohanták meg gondolatait. „Mi van, ha mindenki hazudott neki, így az igazgató asszony is?! Elvégre bárki mondhat hazugságot, ha tudja, hogy a másik fél bármit képes komolyan venni! Nem igaz?!” – Mintha távolból megszólalt volna valaki: – Bognár Úr! Sajnos felmondásban kell részesítenem magát!”

Újra kényelmesen végigfeküdt hosszú, téglalap alakú ágyában, ami kicsit mindig enyhén rekedtes hangokat adott, ha az ember testsúlyával ránehezedett, és megpróbált visszaaludni legalább annyi ideig, míg újból föl nem kell kellnie. Gondolatban továbbra is próbálta elbliccelni a dolgot: – Ugyan már! Biztos valami félreértés az egész! És ha kirúgnak, akkor mi van? Legfeljebb kiveszi azt az egyhetes szabadságot, és legalább újból átgondolja eddigi zaklatott életét!”

Hirtelen kiverte az izzadság, és továbbra is fogva tartotta a gondolat, hogy mi van, ha megtörténik az elbocsátás. Hiszen az egész ténylegesen csak pár percet vesz igénybe, mégis fájdalmas sebeket fog ejteni, és neki ezt el kell tűrnie, majd el kell fogadnia.

Érezte, hogy az álmatlanság torkáig kúszik, akár valami alattomos csúszómászó kígyó, és megtapad vöröses szemén. Álmatlanul forgolódott, ronggyá gyűrve maga alatt a hófehér, és patyolat tiszta lepedőt. Folyton néhai apja intelmei jutottak eszébe: „Majd a híd alatt végzed te is! Neked nem lesz nyugdíjad, mert későn kezdtél el dolgozni!” Az egész éjszakai hajcihő rendkívül megterhelte, és úgy érezte kivette összes lelki energiáit.

Reggel valamivel korábban kelt fel, és serénykedve máris öltözködni kezdett. Két csésze tejeskávét fogyasztott. Mintha az utóbbi zűrös, zavaros időben mindig a koffeinhez menekült volna, hogy meg tudjon nyugodni, vagy pusztán csak, hogy kordában tudja tartani pesszimista képzelgéseit.

Amíg borotválkozott, és jól szemügyre vette beesett, szinte koránál jóval idősebb, beesett arcát mintha egy olyan film mellékszereplője lett volna, ami tutti biztos, hogy nem végződik happy enddel.

Annyira rutinszerű mozdulatokkal húzta le pengéjével az alig pár napos borostát, hogy akár bekötött szemmel is bátran borotválkozhatott volna, de mivel ő megszokások embere maradt minden négyzetcentit tüzetesen átvizsgált, hogy makulátlan arcbőrrel kezdhesse el a rá váró, bizonyára rizikós, és nehéz napot.

Amint leszállt az ötvenes villamosról, hogy bekanyarodhasson a hangulatos, kertvárosias utcába az iskola épülete előtt hangoskodó, tiltakozó szülők gyülekezetébe botlott, akik hevesen, gesztikulálva, egyesek pedig transzparensekkel hívták fel a pedagógusok jogaira a figyelmet. Az egészben a hab a tortán az volt, amikor egyik percről a másikra megjelent a rendőrség, és igazoltatásokba kezdtek.

Bognár Péter úgy érezte a véletlenek szerencsétlen áldozata. Azonnal átvágott a tömegen, és felment a tanári szobába, ahol a legtöbb kollegája az utcai csődületet figyelte, akárcsak a moziba lettek volna.

Néhány perc múltán az igazgató is kijött a légmentesen elzárt irodájából, és közölte Bognár Péterrel, hogy létszámleépítések miatt, közös megegyezéssel elbocsátotta az iskolából.