Kortárs ponyva

2019.júl.22.
Írta: Tasi83 Szólj hozzá!

Új vers






TILOSBA-TÉVEDT KÍSÉRTÉS

 

Emészthetetlen Időben megzápult emlékeket tartogat az, ki örökké remél! Kitartó szándékok ádáz hordozóiként összecsapódott, törtető tekintetek ordas acsarkodása echózik mohó hír és karrier-étvágyak elnyerhető asztalán. Megingathatatlan erkölcsi ivadékoknak kapcsolatok nélkül nem termel semmit a bizonytalan jövő. Az átítatott, mérgező korrupció, olcsó ígéretek halmaza, mint lassan szorgoskodó erózió véglegessé formálja át az ember önmagába vetett vakhitét, pusztító árulását!

Az ki megpróbál farkasszemet nézni játszmákká avanzsált állásinterjúkon könnyedén Grönholm-módszerek zárkája mögött találhatja önmagát. – Megperzselődött ítéletszavakat csattog a száj; felcserélt sérelmeit így cipeli önmagával a bűnbánó lélek. Óvatlan árnyékként nem tudni pontosan mikor kezdődik egy lehetőség, mely inkább próba-megpróbáltatás?! Sorsára hagyott félelem dolgoztatja, marcangolja folyvást a képzelet világait. Mintha bőrt az árnyékát fokozatosan lehántja rétegeit a létező, összekacsintó cinkosság.

Titkok szent testbeszéde babonázó szemek árnyékában minden esetben mocsárszagú! – Fuldoklók kétségbeesett mozdulatára van szükség naponta, ha az egyszerű ember azt akarja: gálánsan leereszkedjenek hozzá, míg észreveszik. A vigasztalan kopogás hirtelen még végigcsorog szemek körbezárt ketreceiből, ahonnét megolvadt szemfesték tanúskodik, lélek-rohasztó igazgyöngyök is lehetnek könyörtelen ékkövek, vallhatnak őszinteségük büszke nyelvén szín-igazat! Prostituáltságok megkeseredett, alattomos íze; a könnyen vehető légyott, vagy kacérkodó elcsábítás sohasem sikerül – szunnyadó romantikák holdfényben megfürdetett érzése, tócsákban árválkodó tétován merengő szemekből előkopik orvul egy elfeledettnek gondolt aranyló gyerekkor! Tilosba-tévedt negédes kísértés a tékozló fiúk végső megváltása?!

Új Novella




LÚZEREK TÁRSASÁGA



– Na, aranybogárkáim! – szólt a lúzerek társaságának a nagydarab benga. – Kezdhettek futni, ha kedves az életetek. – azzal mintegy isteni sugalatra máris szabadon eresztette fekete, izmos, drótszőrű rottweilerkeverék kutyáját Negrót, hogy kapja el vérszomjas falkaösztönnel védtelen áldozatait.

A lúzerek társaságára mindig is jellemző volt, hogy kiváltképpen olyan lakatlan, és még felfedezésre váró, főként erdős, és elhagyatott vidékeket kerestek, ahol szabadon hódolhattak saját gyerekes, de egyben már felnőttes kedvteléseiknek. Például, ha valaki hozott egy pakli römikártyát, és volt nála még pluszban egy csomag cigaretta még nem jelentette feltétlenül, hogy az illető törvénysértést követ el, csupán annyit, hogy szeretne minél előbb a felnőttek társadalmához tartozni, és legszívesebben gyomban átugrotta volna a gyerek, és felnőttkor közötti átmeneti, és köztes időszakot.

Amikor az ember serdülő lesz, mintha a konzekvens gyerekkor is kitágulna, illetve rengeteg sok szempontból átadná a helyét valami ismeretlen, rokonszenves érzésnek, melyet aztán később az ösztönök, és a belső lélek egyre karizmatikusabb jegye szépen lassan kitölthetnek, és felismertetik az emberrel, hogy mely dolgok az igazán fontosak, és melyek azok, melyeket a régi gyerekszobában, vagy a homokozóban szükséges hagyni.

Tulajdonképpen nem lett volna semmi baj, ha a két jómadár testvér, a Tálkosék nem köpték volna be Szaniszlónak, hogy a lúzerek szervezkednek, és kicsit körbe akarnak kukucskálni a bunkerben. Bunkernek hívták önmaguk között azt a félig földbe, félig homokba vájt szinte egérlyuknak is tekinthető mélyedést, melyet részben a természet munkája, részben pedig a bandatagok állhatatos, kétkezi munkája teremtett meg.

Amikor Szaniszló hírét vette, hogy a két testvérnek már megint eljárt a lepcses szája szabályosan rájuk förmedt, és a többiek mind azt hitték, hogy most őrajtuk fog a szemétláda embervadászatot tartani.

– Akkor kinek járt el a szája ti kis genyák?! – szinte mérgező, átható barna szemével farkasszemet nézett előbb az egyikkel, majd a másikkal.

– Izé… te is tudod, hogy az úgy volt… - kezdte Tálkos Bálint, aki egy fokkal értelmesebb volt, mint gyengécske öccse. – Hogy annyi mindenfélét összebeszéltünk az udvaron, és a lúzerek közül biztos meghallhatták, és továbbadták!

– Szerintem meg ti voltatok azok az árulók, akik egyszerűen köptetek! – ordította feléjük. – De nagyvonalú leszek veletek. Ha ki tudjátok cselezni a kutyámat, akkor esetleg megengedem majd, hogy a jövőben is a bandámhoz tartozzatok! Most pedig kapkodjátok a lábaitokat, mert rátok eresztem Negrót! – semmi mással sem törődve Szaniszló megfogta a benga állat acélláncos, krómozott nyakörvét, lecsatolta róla a biztonsági fogót, mely egy sötétbarna, vastag szíjban végződött, és a szerencsétlenül járt testvérekre uszította a kutyát.

A két Tálkos pedig nem győzött szedni a lábát. Olyanok voltak ebben a halálos veszedelemben, mint két sportoló, vagy futóbajnok; egyik lábukat emelték a másik után, de aztán iszkiri, mert a rottweilerkeverék gyilkos iramban már egyenesen feléjük tartott, és szinte érezték, ahogy a tűhegyes fogaival ugat, és majdnem eléri lábukat.

Mivel a kutya egy négylábú állat, ezért kicsit több előnye van az emberrel szemben, akinek kettő lábat teremtett a természet. Tálkoséknak az volt az egyetlen szerencséjük, hogy mivel nagyban zajlott a kis erdős rész legvégén az építkezés, talán az autópályák szélesítése miatt, ezért éppen arra ment egy kisebb teherautó, melynek platójára üggyel-bajjal fel tudtak kapaszkodni. A sofőr persze semmit sem vett észre. A kutya pedig szégyen-szemre visszakullogott gazdájához, akitől azt remélte, hogy talán jutalomfalatot még így is kaphat a sikertelenül elvégzett munkájáért.

– Mit mondtam neked te kis dög! – fogta meg vicsorító, gaz pofáját az állatnak. – Ha azt mondom fogd meg őket, akkor az azt jelenti, hogy meg kell őket semmisítened! Világos?! – visszakézből jócskán felpofozta a kutyát, aki egyszer-kétszer morgással, és nemtetszéssel válaszolt a méltatlan, megalázó dorgálásra, aztán, mint aki jól végezte dolgát lekuporodott a bunker homokos hátsó részébe, és a nap további folyamán csöndesebb volt, mint eddig valaha.

A lúzerek társasága közül egyetlen kamaszfiú számított kivételnek, aki sajnos deréktájban nem rendelkezett kellő erőnléttel, bár termetes, enyhén molettre sikeredett termete nem hagyott szinte semmi kételkedni valót sem.

Téglás Milánról az embernek mindig olyan érzése volt, mintha csak Hamlet egyik okos bolondjával találkozott volna, persze Yorick mellett. Sokszor előfordult ugyanis, hogy szándékosan megjátszotta a hülyegyereket, mert amikor fenyegetve érezte magát, akkor nagyon jól tudhatta, hogy a kicsit idiótább gyerekeket rendszerint békén szokták hagyni az iskolában, és nem bántják őket. Azonban az 5/c-ben sokszor ez sem bizonyult elegendő kifogásnak.

Teglásnak – mindamellett, hogy nagyon kevés igazi barátja volt -, egész életében arra vágyott, hogy elfogadtassa magát a többiekkel, hogy elnyerhesse a törékeny, é megvesztegethetetlen bizalmat, és hogy olyan igazi barátságokat építhessen ki, amik talán elkísérhetik későbbi, komolyabb felnőttesebb életében.

De aztán a tündérálmok a felsős évfolyamban egyik napról  másikra szinte teljesen szertefoszlottak.

Mivel a lúzerek társasága már régen felkapaszkodott a kisteherautó hátsó platójára, így Tégláson volt a sor, hogy valami tervhez folyamodjék. Még szerencse, hogy szorult helyzetekben nem csupán a bepánikolás lett titkos képessége, de a gyors észjárás is; mivel még mindig építési, és erdős területen mozgott ezért rögtön bevette magát az egyik épülő társasház fönti szintjeire abban bízva, hogy Szaniszló rettegett, fekete ölebe nem találja meg. A bent dolgozó munkásoknak persze azonnal szemet szúrt, hogy vajon mit keres az építkezésen egy meglehetősen hájas, molett kamasz, amikor talán jobb dolga is volna.

– Hé, te kölyök? Mit keresel itt?! – mordult rá kíváncsian az egyik szakállas melós, akinek horgonymintázatú tetóválása kétséget sem hagyott afelől, hogy viselője – több mint valószínű -, kemény, és karakán fickó.

– Kérem szépen… - fújta ki a folyamatos rohanásban a szuszt magából. – Csak bejöttem ide tetszik tudni, mert… odakint meleg van… – rebegte, de már megbánta, hogy nem úgy felelt, mint a mozifilmeken a cowboyok, vagy éppen a magányos farkast játszó nyomozók.

– Adok neked egy jó tanácsot kispajtás! Ha jót akarsz elmész, mert ha jön az építésvezető, és meglát akkor nagy csávában leszel! Ez csak baráti jó tanács! – azzal a melós visszatért az egyensúlymértékével a földszintre, hogy tovább dolgozzon.

Téglás olyan lassan ment le a szintén betonlépcsőkön, melyek a földszintet a felsőbb szintekkel kötötték össze – legalább is egyelőre -, mintha egy lassított filmet próbálna utánozni. Mintha minden lépése egyben tudatos hátrálás is volna valami közelgő, fenyegető veszély elől. Füleivel szinte már hallotta a rotweiler vérfagyasztó, hátborzongató sakálüvöltését, ahogy szabályosan a húsába kap, és nagy adag zsíros mócsingokkal egybekötve lakmározik széjjel szaggatott testéből…

Óvatosan kikukucskált az egyik téglás fal mögül a kinti verőfényes, lakatlan térbe.

„Jól van! Látszólag sehol semmi!” – gondolta. „Most aztán spuri, ha jót akarsz, mert ki tudja hol tanyázhat az az átkozott gyilkos dög?”

Fogta magát, és mint aki semmit el nem követett egyszerűen, komótosan elsétált az építkezés területéről. Kezdetben könnyed sétát vettek fel öntörvényű, pufók lábai, majd amikor érezte a háta mögött leselkedő, ordas veszedelmet egyre jobban, és jobban kezdett rohanni a puszta életéért.

Nem tévedett. Mintha belső megérzései, ösztönei kristálytisztán előre vetítették volna előtte a közelgő rettenetet. A rotweiler lesben állt, hegyezte hegyes füleit, kifényesítette tűhegyes, fűrészfogát, és csak a felkínált alkalomra várt, hogy zsákmányát csapdába ejthesse. Hát Szaniszló fineszesen kitanította, annyi szent! Sikeres gyilkológépet idomított belőle.

„Bárcsak ne rettegett volna egész gyerekkorában az álltoktól” – futott át agyán a felismerés, mialatt úgy rohant, akár egy jól megtermett mezei nyúl.

Érezte, hogy a kutya szinte mindig egy lépéssel előtte jár. Mintha egyre közelebb, és közelebb loholt volna felemelt farkával, négy lábával. Úgy tűnt most mindjárt beérheti, és akkor aztán mehet ki tudja hány vaskos adag tetanusz injeckcióért a házi orvosához.

Végül sikerült megközelítenie az épülőfélben lévő kisebbfajta játszóteret, amit gondosan, acélszínű, huzalos kerítéssel láttak el a készítők, vélhetően arra az esetre, hogy megkímélhessék a kicsiket, és a felvigyázó szülőket az esetleges kellemetlenségektől, vagy az idegenektől.

Téglás önmagában hálát adott, hogy egyáltalán megmaradt erejéből idáig is biztonságban elérhetett. Gyorsan berohant a kiskapun, ami valami miatt most nyitva volt. „Azonnal el kell reteszelnie a zárat különben ez a böhöm nagy vadállat a végén még itt is könnyedén bejut!” – nem volt szabad tétováznia, hiszen minden másodperc életet menthetett. Észrevette, hogy a legtöbb műanyag játékról hiányoznak a kellékek, és a rendszerint műanyag ülőkék. Azonnal megfogott egy-egy műanyag, stabilnak tűnő ülőkét, és amilyen erősen csak bírta máris elreteszelte vele a játszótér bejárati kapuját. Így legalább az átmeneti biztonság illúziójával dicsekedhetett, ha nem is örökre!

Nem kellett sok idő, és közvetlenül a kanyarban nagy sebbel-lobbal máris feltűnt a marcona, éhespofájú, ragadozó kutya; szemlátomást kíméletlenül sikeredett felbosszantani magát, amiért akadt egy vállalkozó szellemű ember, akinek sikerült túljárnia az eszén.

– Na, mi van te hájas dög?! – szólt rá. Maga is meglepődött, hogy hangja bátran, és határozottan cseng.

Az izmos rotwiler máris haragosan, könyörtelenül rázni, cibálni kezdte a bejárati kerítéskaput, abban bízva, hogy a sorozatos ráncigálástól valamicskét azért csak enged a zsanér, vagy meglazul valamelyik alkatrész. A három gondosan elrekesztő műanyagülőke szerencsére még állta a sarat, mert kitartottak!

Téglás azon gondolkodott, ha a kutya betöri a kaput hogy a fenébe fog a nagy cseresznyefa korhadt, és vén ágaira felmászni, amikor maga is jelentős túlsúllyal küszködött?

Néhány perccel később azonban váratlan esemény történt. Éppen akkor, amikor az ember már azt gondolná, hogy itt a vég, és mindennek vége lehet akár másodpercek alatt…

A lúzerek kis társasága élükön Fűrész Lacival, és Dömper Gyurival leszaggatott faágakkal, és egy-két igazi műgumis parittyával máris kiadós golyózáport kezdtek zúdítani az egyre jobban ugató kutyára.

– Nesze, te szemétláda! Majd adunk a rusnya nagy pofádra! Csak még egyszer kerülj a szemünk elé! – találta el sikeres céllövőként egy kővel az állat állkapcsát, mire az felmordult, és úgy látszott még dühösebbé vált.

Most Tégláson volt a sor, hogy azonnal menekülőre fogja a dolgot, még mielőtt a helyzet kritikus mértéket kezd ölteni. Nem sokkal később megjelent maga a vezér Szaniszló, és szabályosan majd szétvetette a mérges düh, és acsarkodó indulat, hogy szegény, egyetlen kiskutyusával ennyire pimasz komiszsággal elbántak.

– Hát ti meg mi a jó francot csináltok itt?! Kis, puhány pöcsök! Majd adok én nektek! – azzal máris elkezdte volna bevett szokásként a püfölést, és a fizikai gyepálás, ám valami miatt ebben a pillanatban a lesajnált lúzerek társasága egyetlen, ütőképes, és tántoríthatatlan csapatként összedolgozott, és valóságos hadjáratot viseltek már nem csupán a szerencsétlenül járt, vérző állkapcsú, vérszomjas kutya ellen, de mérgeskedő gazdija is jócskán kapott a kvarcos szerkezetű kőzáporból, melyet még az építkezésről kapartak össze.

– Nesze te rohadék! – Fűrész Szabolcs köve úgy homlokon találta a sportos Szaniszlót, hogy bizony meglehetősen sokáig fényes, fehér csillagok kezdtek röpködni szeme előtt.

– Ezt még nagyon megfogjátok keserülni ti nyamvadt kis senkiháziak! – ordította magából kikelve maga elé, majd mint aki már maga is belátja, hogy vesztésre áll egy csatában siralmas takarodót fújt. Fogta a sebzett állatot, ismét vastag, bőrszerű pórázt kötött a nyakörvére, és elindult hazafelé a lakótelepen át.

A lúzerek társasága pedig teljes értékűen úgy örülhetett ennek a – való igaz -, átmeneti, jelképes győzelemnek, mint akik egyenesen a halállal néztek farkasszemet, és mégis sikerült túlélniük kisebb emberi furfanggal a bekövetkező elkerülhetetlent.

Új Novella

 

 



ADRENALIN-SZERELEM

 

 

Dalma számára a veszély, az adrenalinfüggőség mindig is szokatlan, már-már notórius érzelmi állapotban számított! Legtöbb esetben roppant könnyű volt rászokni, mert ha csak arra gondolt, hogy milyen sok új, izgalmas, és vérbizsergető kalandról marad le, akkor már elfogta egy kisebbségi érzés, ami azokban a pillanatokban lesz úrrá az emberen, mikor úgy érzi magát, hogy élete eddigi történése vagy szánalmasan unalmas, vagy pedig értéktelen! Az első egy-két percben, amikor a személyi edzője jó szoros, szinte fojtogató tengerészcsomót kötött karcsú, izmos lábaira szinte izgatottságában meg sem, moccant, nem is attól való féltében, hogy véletlenségből elszólja magát, hogy t.i. meggondolta magát, és inkább a sziklamászást választja a gundy jumping helyett - sokkal inkább az lett rajta úrrá, amit a többi résztvevők gondolhatnak, vagy mondhatnak róla, hogy még csak a huszas éveiben jár, de korához képest még mindig a veszélyt hajtja, és a rizikós helyzetek éltetik! Folyamatosan az ostobán vigyorgó edzőjét figyelte, amint profik módján ad utasításokat a többieknek is, mielőtt nekiveselkednének a halálugrásnak!

- Tehát! Akkor minden világos?! Elsőként mindenki a párjával ugrik a tátongó mélységbe, aztán, akinek van mersze az akár még megpróbálhatja egyedül is! A páratlan, fantasztikus élmény garantálom, hogy minden kedves résztvevőnek meglesz!

Egy-két kissé pufókabb válalkozó máris elhányta magát, ha csak a liftező gyomrára gondolt, pedig a személyi edzők, és a szervezők is szigorúan a közösség tagjaira parancsoltak, ha fontos az egészségük, akkor ideje korán reggelizzenek, mert az ugrás szinte minden testrészt jó alaposan átmozgat!

Dalma rajongásig beleszeretett kissé kövérkés pasijába, aki valahol a távolból figyelte az eseményeket, és igyekezett nem tudomást venni a gúnyolódokról, vagy a féltékenykedőkről, miszerint: egy ilyen buddhának hogyan lehet ennyire dögös, egzotikus csaja?! Dalma megértette barátját, akit titokban kifárasztottak az utazás izgalmai, és ha ez még nem lett volna hozzá elég, akkor az egész idevezető utat a kocsiban teljesen végigizgulta, és idegeskedte, mert mások szemében mindig olyan esetlennek, nyámnyilának, és kisfiúsan szomorúnak látszott, aki dédelgette, és megélte röpke pillanatokban a totális apokalipszist!

- Ne izgulj semmi miatt Kicsim! - próbálta gyöngéden vigasztalni kedvesét a hölgyemény. - Te is tudod, hogy olyan helyzet még sosem fordult elő, amiből én épp bőrrel ne sétáltam volna ki!

- Igen, édesem! De mégis azért az a hatalmas Grand Canyon-szerű szakadék mégiscsak óriási nagy, és ha a biztosítókötéllel történik valami, akkor sohasem bocsátok meg magamnak se! - érződött minden mondatán, hogy valósággal majd összecsinálja magát a tartós félelemtől!

- Drágám! Fel a fejjel! - mosolygott. - A jelszó: Mindig lelkesedj! Ne félj! Megígérem, ha visszajövök az ugrásból romantikusan töltjük az egész napot! - sejtelmesen megpuszilta az aggódalmaskodó fiatalember enyhén telt ajkát.

Dalma tekintete akaratlanul is az edzőjére tévedt, akinél egyetlen pillantásból is pontosan lehetett tudni mikor kell koncentrálni, és résen lenni!

- O.K. Hölgyek, és Urak! Akkor jöhet, ami még nem volt! Ki szeretne első lenni?!

A kis társaságon hirtelen végighullámzott valami baljóslatú, halotti csend, melyet akkor észlelhetünk, ha valami nagy baj történik. Senki sem szólt, és nem is jelentkezett!

Dalma, hogy mindenképp felhívhassa magára a figyelmet óvatosan oldalba bökte edzőjét, aki ezt jelzésnek vette, és máris előkészítette bukósisakjaikat!

- Akkor emberek nincs más hátra, mint hogy én és kiváló segédem Dalma együtt bemutassuk mi az ugrás lényege? Nem kell görcsölni, semmi rossz nem történik majd! - kedvesen elmosolyodott szikrázóan hófehér, díjnyertes fogsorával, és pontosan addig várt, amíg Dalma fel nem veszi a saját sisakját! Amikor ez is megvolt némán bólintottak egymásnak, és máris egy hatalmas ugrás keretében egyenesen farkasszemet néztek a rémisztő sziklahasadékkal!

- Nos, legalább semmiről sem fogunk lemaradni az idén! - tette hozzá, mint aki elfelejtett egy nagyon fontos, lényeges dolgot az oktató!

- Figyelem! Nagyon tessék mindenkinek az oktatója utasításait figyelni! Mindig tegyétek azt vakon, amit ő mondd, különben bajok lehetnek! - Egyáltalán nem akarta az oktató, hogy bármelyikük is kisebb-nagyobb pánikba essen szavaitól; mégis most az egész kis társaság minden tagjára alaposan sikeredett ráhoznia a frászt!

A következő, idegbeteg kérdés egész biztosan az lesz majd valaki szájából, hogy: Mikor érünk már végre földet? Miért nem törtük ki eddig a csenevész nyakcsigolyánkat?!

Dalma - aki számított rá, hogy barátja nagyon nagyon nehezen fogja viselni tartósnak ígérkező távollétét -, most odament barátjához; megszorította kezeit, majd egy váratlan sugallattól vezetve átölelte gyöngéden, és megcsókolta! Annyira hosszantartón szerette volna elnyújtani ezt a kellemes romantikus csókot, amennyire csak lehetett, hogy barátja biztosan tudja épségben, és egy darabban fog hozzá visszamenni:

- Nem vagy fáradt életem?

­- Nem pompásan érzem magam! - felelte, miközben szervezete máris elárulta, mert úgy izzadt mint a ló.

Dalma most végleg eltökélte magát; elhatározta ha törik, ha szakad, de kipipálja képzeletbeli bakancslisátáját, és le fog ugrani a szikláról, hogy konok-önző farkasszemet nézhessen az ásító, gyilkos mélységgel! Ez lesz aztán csak az adrenalinlüöket! Meghallotta, hogy hozzá közel a kis Csesznaszerű repülőgép már hangolja a motorjait.

A piros alkonyégen fantasztikus szimmetrikus körvonalak bukkantak fel szinte a semmiből, mintha egy tökéletes szivárvány apró alkotóelemei volnának! De Dalma fejében most kedvese járt, és márcsak miatta is meg kellett tudnia, hogy mekkora az a lélektani tűréshatár, melyet még nem árnéykolt, és kísértett meg totálisan a rettegés, vagy a félelem!

Amint a kis gép hirtelen a magasba emelkedett a társaság összes tagjával, és a földön csupán csak egy integető porszem-alakot lehetett kivenni Dalma szívét borzongás, és izgalom járta át; a pilóta máris a felhők fölé navigálta a gépet, hogy elérhessék a maximális ugrási mércét. Az égen nemsokára márcsak halvány visszafénye maradhatott meg a lebukó napsugárnak; mintha jelentősen le is hűlt volna a levegő, és a szirupos sötétség úgy telepedett rájuk, mintha saját foflyai lennének!

- Ki tudunk itt ugrani egyáltalán?! - kérdezte egy félős, ijedős utas.

- Aggodalomra semmi ok kedves hölgyem! A biztonságuk már így is garantálva van! - vetette oa az oktató, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga!

De szép is lenne, ha Dalma máris kinyithatná a jól összetekert ejtőernyőt, és a horizontból érezhetné, ahogy arcon sapja a légkörből felszabadult nyomás!

Az oktató könnyedén kilépett a kis repülőgép ajtajára, majd üvöltve, hogy remélhetőlg mindenki hallhassa utsított mindenkit, hogy szigorúan csakis akkor ugorjanak, ha a zöldszínű jelzőfény már látják felgyúlladni!

Dalma erősen megkapaszkodott a hátizsákjában, melyben ejtőernyője is lapult, és bizalmas tekintetét egyenesen az oktatója szeme közé fúrta; jelezve, hogyha le mernek idő előtt zuhanni nagy baj várhat még rá!

,,Nem is annyira rossz itt a fellegekben!" - mélázott el kicsit. S azon kapta magát, hogy máris megkedvelte a repülést, holott sokszor előfordult már vele, hogy a füle folyamatosan bedugult az egyetemes turbulencia negatív következményeként!

Hirtelen elfogta a félelem, amint kint voltak a gép ajtajában, és ugráshoz készülődtek! Most jött csak rá, hogy ez a fantasztikus ugrás - ha a Guiness-recordok könyvében nem is -, de saját életében minden bizonnyal döntő hatással lesz! Erről a pillanatról fog majd ódákat zengeni, ha gyerekei lesznek, akik kezdtetben szuperhősnek tekintik!

- Ugye minden rendben? - kérdezte oktatója.

- Persze! Akkor? Mehet?!

- Megvárjuk, amíg kigyúlad a zöld fény!

Vártak még néhány kellemetlen, idegőrlő percet, és abban a pillanatban, amikor látták a zöld fényt az oktató minden hezitáló teketóráiázás nélkül máris kiugrott a repülőből elsőként, hogy példát mutathasson a többieknek!

,,Nem valami kis tutyimutyi!" - gondolta Dalma, amíg a felhők felett zuhantak, majd a többiekkel változatos alakzatokban összekapcsolódtak!

Új vers





ELHASZNÁLT ÖRÖM
  

Bélpoklosoktól sóvárgó, melasz Idő: atombomba-felizgatott pokol konyhája dáridózik sokszor ember-hódította horizont-kontinenseken. Apokaliptikus jövő szakadék-ásító vész-kürtőjébe ki az, ki valóban belelát?! Őrült, céljavesztett prostituált kor mutatkozik meg most minden közös dologban! Idilli romantika s hűség szűzesség csupán akkor villanyfény mellett virraszthat, ha már közelget a méltó sötétség. Céda angyalok megszentelt árnyéka cirogatja végig szívem.


Minden elhallgatott szóból s záporozó tekintetek kereszttüzeiből újbéli sebek szivárognak; ki is lenne még méltó, s elhivatott rá, hogy megfejthesse a létet körbekerítő, felszínes-büszke talányt: miért is lett az ember mások apró játékszere? Önmaga is áruló? – Felejtett rom-roncs már e nagyvilág: alattomos kapirgálók hajszolják egymás rovására a még szennyzőbb sikeresség-hírneveket, ami mindig fennakad egy puccos V.I.P.-parti romantikán, ahol jófajta pezsgő, s álom-hamis luxusmód garantálja az azonnali képzelet felturbóztatást.

Sorsokat-tékozló, mosolygó bájolgó arcok unalommal ásítanak. A gyilkos őszinteség – ha létezik -, már nem hat meg senkit. A semmibe kapaszkodnak alantos szolgáltatást-végzők a játszható képlet mindig fatális. A hűtlenséget már egyre többen kifelé is viselni kényszerültek. Csillagó, szerelmes szemekben csupán egy élhető stratégia kiszámítható részeként valósulhat meg a boldogság stigmásodott, dobbanó szarkalábja. Némán ölelő, csendekbe belefűzött cérnavékony kiáltás félbemaradt másnapos érzést kezd egyre kitartóbban önmagához az átélt cselekmények börtön-spirálja.

Elhasznált öröm s féllábbal egyensúlyozó szakadék közt jó volna biztonságot-képzelt egyensúlyban Valaki mellett belekapszkodni s gyökeret ereszteni!

Új Novella





OSZTÁLYKIRÁNDULÁS



Még javában érezni lehetett az aznapi jócskán kiadósra sikeredett alkohol, és égetett szeszmennyiséget, melyet csupán a macsó karakánság, és férfiúi öntudat jegyében gurítottak le majdnem mindannyian a kis bungalószerű faviskóban – ahol elzártan kellett tölteniük az éjszakát, mintegy jelképesen lánymentes övezetként.

A minden lében kanál, kicsit oktondi, és otnyeles osztályfőnöknő az egész bagázst bagázst elvitte egy kis kiruccanásra Pécstől alig harminc kilométerre lévő kisebb, és hangulatosabb üdülőtelepre, közvetlenül a nagy erdő szélére, hogy a szabad, és várostól mentes jótékony friss levegőn végre a szabadban, és természetközelben lehessenek városi urbanizációhoz szokott növendékei.

– Remélem mindenki jól fogja magát érezni? – kérdezte, ám valójában mindenkinek megparancsolta, hogy az egyetemes jókedv, és a pörgős hangulat mindenki számára garantálva legyen, még akkor is, ha a többség csupán csak azért ment hogy kiadósan lerészegedhessenek, és kamaszkori éveik legnagyobb élményeként – jobb esetben -, megleshessék a hölgyek elkülönített társaságát meztelenül.

– Ja, igen! Majd elfelejtettem! Remélem a fiúk közül lesznek olyan segítőkészek, és vigyázni fognak a kis Gézukára, és remélhetőleg senki nem hagyja, hogy valami baja essék, mert a szülei roppant kényesek az ilyesmire!

Az osztályban egetrengető vihogás, és kacaj vette kezdetét, majd amikor ez villámgyorsan elült, és helyébe előbb éretlenség, majd meglepett hitetlenség költözött az egyik filigráns, és álomgyönyörűséges, szőke hajú hölgy felemelte hattyú kezeit, és engedélyt kért az ofőtől, hogy beszélhessen.

– Én csak azt nem értem, hogy itt már mindenki elmúlt tizenhat éves! Miért nem engedik meg a Géza szülei, hogy a fiuk egy kicsit kirúghasson a hámból, és végre valamivel önállóban cselekedhessen?

– Hát látod Kriszta ebben teljesen igazad van! Ez egy tökéletes kérdés! De lásd, hogy gondoltm rád is te leszel az első számú felelős, hogy Gézukát egy kicsit pesztrálgathasd! – adta ki a parancsot az osztályfőnök, és mosolygós, grmaszolós arcán máris meglátszott a tartósnak ígérkezett káröröm, és elégtétel titkos vegyülete; az ,,úgy kell neked miért kérdezősködtél annyit” érzése.

– …De tanárnő! Mi a Krisztivel bulizni szerettünk volna! – emelkedett jelentkezés nélkül szólásra Kriszta egyik talán legjobb barátnője, akinek a vérében volt a gondtalan szórakozás szellemisége.

– Annácska megkérhetlek, hogy ezt most ne! – intette le rögtön a minden lében kanál osztálytagot. – Te is nagyon jól tudod, hogy a féktelen bulizás egy darabig nagyon jó, csak aztán másnap hasogató másnapossággal felébredni sem éppen egy életbiztosítás!

– Én is azon a véleményen vagyok, hogy Gézukát mindenben illik segíteni! – adott a társalgásnak egy újabb felvilágosult löketet a másik földrajzszakos kísárő tanárnő.

Az osztályfőnök egyetlen kifejező, szúrós pillantása bőségesen elegendő volt hozzá, hogy elvegyen minden további tiltakozásnak az igényét, és a jogosságát.

– Akkor tehát! Krisztit bíztam meg a Gézuka körüli teendők ellátásával, és ha a továbbiakban bármilyen probléma merül fel ő lesz az elsőszámú felelős! De azért egyet véssetek az eszetekbe mindannyian! – hirtelen komoly fenyegetést sugallt kimért, törekvő hangja. – Ha Kriszti hibát vét az egész osztály megissza annak a levét, és ti vele buktok! Nincs kivételezés!

– Ezt a pofátlanságot! – jegyezte meg éles szabadszájúságával Bernie, aki Annácska testvéri jobbkeze volt minden balhéban.

– Netalán szóltál valamit?! – nézett vele farkasszemet az osztályfőnök.

– Á! Semmit! Csak megjegyeztem, hogy milyen jó volna elmenni végre strandolni egy kicsit!

– Csak türelmesen! Várd csak ki nyugodtan! Arra is bármikor sor kerülhet! – intette le a mindig szemfüles osztályfőnöknő, aki őszintén szólva már nagyon megunta, hogy valakit valamikor mindig pesztrálnia kell.

Még aznap estefelé az egész osztály csapott egy amolyan igazi, hamisíthatatlan szalonnasütéssel egybekötött, rituális lerészegedést. Itt is, mint szinte minden társas összejövetelen az volt a fő cél, hogy vajon a lányoknak, vagy a fiúknak sikerül-e jelképes keretek között az ,,asztal alá inni a másikát.” S minthogy előbb-utóbb már mindenki jócskán becsípett és kidőlt az egyetlen színjózan ember a társaságban éppen Gézuka volt, aki megpróbálta igazak álmát aludni a bungalóban, pedig valójában mindenről tudott, és értesült.

Volt aztán később vad másnaposság, és fejfájás az egész társaságban. Kivétel nélkül mindenkinek úgy kongott a feje akár az érett kokúszdió, vagy görögdinnye. És persze senki sem akadt aki ne az alkohol káros hatásainak tudhatta volna be romlandófélben lévő egészégügyi állapotát.

Később az egész branch lement fürdeni a strandra, ahol valóságos szaunai, afrikai hőség uralkodott, és miután egyedül Gézuka nem kenhette be magát napvédőkrémmel – miután elfelejtett hozni -, ezért az egész testét jelentősen leégette az atombomaként sugárzó délies nap.

Amikor délután három órakor mindenki szedelőzködve elhagyta a strand területét Gézuka felült a többiekkel a buszra, - mely szállította őket -, és az út hátralévő részét mély álomban töltötte.

Este hat-hét óra magasságában az osztályfőnöknőnek vacsoraötlete támadt, így az osztálytársaknak illett vacsorázni menni. Azt persze senki sem kérdezte, hogyha jól belakmároznak ez mennyire fogja megterhelni kánikulában totálisan kikészült szervezetüket? Így az egész társaság egy igazi csárdába ment vacsorázni, ahol élő cigányzenét játszottak, és ahol olyan hangzavar uralkodott, hogy jóformán egymás szavát is alig lehetett érteni.

– Gézukát ide ültessétek a Krisztiékhez! Itt jó helye lesz! – adta ki az otasítást az osztályfőnök.

– Tanárnő? Mi azért ugye elmehetünk bulizni kicsit?! – pedzegette valamivel bátrabban az ötletet Bernadett.

– Az attól függ mennyire jól sikeredik majd a mostani hangulatom! – ez nagyjából azt jelentette, ha az osztályfőnök kekedzkedni akar – és már miért ne akarna -, akkor sehova se mehetnek, csupán az ő engedélyével, vagy ha jól érzi magát – ami egyelőre kacsalábakon függött a levegőben -, akkor lehet, hogy jó esély van rá, hogy egy-két hanyagolható ,,tartalékember” kilógjon a városba diszkózni.

Gézuka annyira halálfáradt, és szemlátomást teljesen fáradt volt, hogy amint nagy nhezen leültették a svédasztalosra megterített asztal mellé menten bealudt. Kriszta természetesen azonnal pártfogásába vette. Előbb a sültburgonyát, és rántott halat rakta gusztusosan tányérjára, majd egy csipetnyi káposztás savanyósággal bolondította meg az egész ételkompoziciót.

Gyöngéden a villára tűzte fel a tökéletes falatot; egy kisebb falatka húsit, majd krumplivéget, és kedveskedőn becézgetve Gézukát kezdte unazolni, hogy legalább egyen egy pár falatot:

– Na, egy katonát anyának… - már tolta is be a szájába a falatot. – Ügyes fiúcska vagy Gézuka! Látod! Megy ez!

A többi osztálytárs kisebb irigykedéssel, és átmeneti kötekedéssel szemlélte, hogy Kriszta valósággal babusgató, gondoskodó szeretetével máris a keleténél kicsit intenzívebben vette védőszárnyai alá szegény diáktársukat, de egy-két óra múlva már mindenkit annyira lefárasztott az adott nap, hogy ez fel se merült.

Gézuka engedelmesen tűrte, hogy Kriszta annyi ételt szuszakoljon belé, amennyit csak meg bír enni. Persze az osztályfőnök szúrkálós megjegyzése sem maradhatott el, miszerint: Gézukának mindig szükséges egy afféle pótmama, hogy rendben tarthassa egészségét.

Kriszta gyönyörűséges gombszemeivel szinte villámként nézett farkasszemet osztályfőnökével. Pillantása nem hagyott kétséget. Ott helyben legszívesebben majd megfojtotta volna tanárát, amiért állandó jelleggel, ha kell, ha nem szegény Gézukával játszatta el az alantos bűnbak szánalmas, és elszomorító szerepét. ,,Egyáltalán hogy vetemedhet egy tanár ilyen gyalázatos cselekedetre?!” – merült fel benne újra és újra.

Aztán alighanem máris eszébe jutottak Abraham Lincoln bölcs szavai: Ha kíváncsi vagy egy ember jellemére, adj a kezébe hatalmat!”

„Már pedig nem! Akkor sem fogja hagyni, hogy ez a kisstílű sziportyó bántsa a szegény, csupaszív Gézukát! Ha másként nem megy, akkor legfeljebb, majd ő megvédi!” – továbbra is gyöngéd, figyelmes kedveskedéssel etette a látszólag totális fáradt, és teljesen kába fiatalembert.

– Figyelem, osztály! – emelkedett szólásra az osztályfőnök. – Mit szólnátok, ha már úgy is itt vagyunk bejárhatnánk a borvidék egyes területeit? – vetette fel, mintha – legalább is aznapra -, ez lenne az első, és utolsó jó ötlete.

Halk, és soványka éljenzés kisérte szavait, mert a többséget ténylegesen kifárasztotta az egész napos tevékeny strandolás.

– Én mindenestre visszakísérem Gézukát a bungalóba, ha az a tanárnőnek is megfelel?! – vetette fel Kriszta, akinek mostani talpraesett, karakán határozottságához nem férhetett szinte semmi kétség.

– Ahogy gondolod! – legyintett a tanárnő. –Aki bulizni akar jelentkezzék a busznál húsz perc múlva, aki inkább hazamenne megteheti gyalog!

Ez nem volt fair! A társaság tagjai szabályosan úgy érezhették magukat, mint akiket szándékosan átvertek. Úgy volt megbeszélve, hogy a buszsofőr mindenkit visszavisz a bungalós szálláshelyre, és csak jóval később estefelé mennek majd szintén busszal bulizni valamelyik helyi menő diszkóba.

– Tanárnő! Bocsánat, hogy értetlenkedek, de nem azt tetszett mondani, hogy a busz mindenkit visszavisz a szállásra, és csak utána megyünk bulizni? – kérdezte Anna, aki mindig kiállt legjobb barátaiért.

– Nahát! Már látom honnét is fújdogál a szél! – vette számba következtetéseit a tanárnő. – Rendben van! Velem aztán igazán lehet beszélni! Akkor kedves Annám te is gyalogolsz majd azokkal, akik nem akarnak bulizni!

Az este hátralévő része – egyesek számára -, jelenthetett volna valóságos sorstragédiát, míg Gézukának, és Krisztának ez lett volna jelképesen is a legelső randija. Kriszta gyöngéden átkarolta a napszúrástól kába Gézuka termetes, fehérpolós, mackós testét, és elkezdte támogatni egészen a hazáig vezető uton, ami már így is legalább tizenegynehány kilómétert emésztett fel.

– Nem lesz semmi baj Gézuka! Itt vagyok melletted! – mosolygott rá bátorítóan, és önmaga se vette észre, de bájosan elpirult.

– Te Kriszta! Nem akarok óbégatni, de miért kellett neked állandóan kihúznod a gyúfát az ofőnél?! – kérdezte kissé félszeg tétovasággal barátnőjét Anna.

– Te nem veszed észre, hogy az ofő csak játszik velünk?! Te tényleg azt hiszed, hogy majd mindenkit elenged bulizni, és egyebek?

– Figyu! Szerintem túl szigorú vagy önmagadhoz! Meg kéne tanulnod kicsit lazítani!

– Már úgy érted, mint az ofő, aki már két üveg bikavértől is totálisan becsíp?!

– Hát… o.k. Te győztél! Veled tartok! De akkor most hogyan tovább?

– Először is visszavisszük szegény Gézukát a szállásra, aztán majd meglátjuk! Elvégre már majdnem tizennyolc éves felnőttek vagyunk vagy nem! – Krisztának mindig sikerült saját igazságának érvényt szereznie, mintha csak öntudatos módszerekkel képes lett volna manipulálni másokat, hogy azt csinálják, amit ő akar.

Visszavitték az estébe hajló napon Gézukát a bungalójába; Kriszta betakargatta őt vigyázva leégett hátára, majd visszatértek a lányok szálláshelyére, és azonnal átöltöztek egy kényelmesebb, afféle szexis koktélruha keverékbe, amitől kapásból felnőtt huszonéveseknek hihette őket akárki.

– Na, tessék! Így már palira vehetünk bárkit! – vetett egy pillantást a tükörbe Kriszta.

– Te most úgy gondolod, hogy menjünk bulizni az ofő tudtán nelkül?! – döbbent meg, és látszott, hogy egy kicsit inába száll a karakán vagány temperamentuma.
– Ha nem akarsz nem muszáj! Majd egyedül elviszem a balhét, és azt mondom, hogy te Gézukával foglalkoztál, amíg én oda voltam!

– Na, nem! Azért nem kell ennyire komolyan venni a dolgokat! Én is veled tartok! Csak vigyázzunk, hogy ne rúgjunk be nagyon, mert akkor aztán mindennek könnyen vége szakadhat! Egyébként te hogy bírod a piát?

– Nincsen vele különösebb bajom! Hát neked?

– Nekem sincsen!

– Akkor, hát vessük be magunkat!

Mind a ketten még egy utolsó, jelentős simitást végeztek kellően exibicionistára sikeredett ruháikon, és máris elindultak gyalog, mindent maguk mögött hagyva, hogy az éjszakai élet forgatagába vethessék magukat.

Az osztályfőnökükre, és az osztály többi tagjaira sem kellett olyan sokat várni. Néhány perccel az ő távozásuk után sajgó végtagokkal, és fájó fejekkel léptek be szállásukra mindenki a saját bungalójába.

A mindig éberen őrködő Gézukát szinte azonnal hányingerre kényszerítette a masszív, és tömény alkoholszag, mely a jócskán felöntött fiúkból terjengett, akik hajnali három-négy óra felé tértek nyugvóra Gézuka pedig valamivel már hajnali fél ötkor talpon volt. Úgy érezte, ha továbbra is egy levegőt kénytelen szívni a totálisan lerészegedett osztálytársaival menten felfordul a gyomra.

Kipakolta sporttáskáját, és szerencsére még talált egy-két agyongyömöszölt, és az utazásban tökéletesen kilapított szalámis szendvicset, amit jelképes reggeliként elfogyaszthatott.

Az osztály többi tagjai pedig édesded álmukat aludták az osztályfőnökkel is beleértve egészen délelőtt tíz óráig, amikor a hőség ismét elviselhetetlen méreteket öltött, és azon nyomban talpra állította őket.

Szerencsére senkisem vette észre, hogy Kriszta, és Anna hová tűnhettek, hiszen mindenki annyira kába, és szemlátomást másnapos mocsárvilágban tespedt egész nap, hogy az szinte egyenlő volt a teljes tunyasággal, és megsemmisüléssel. Ha hektoszámra is vedelte volna most mindenki magába a koffeint talán az sem jelenthetett volna felüldülésképes megkönnyebbülést.

Abban a percben, hogy az osztályfőnök kinyitotta csípás szemeit, és másnapossága teljes tudatában észhez tért hűséges növendékei már serénykedve hozták neki aznapi kávéadagját, és csöndesen várakoztak ágya lábainál.

– Na, akkor regéljetek madárkáim! Kinek hogy telt az este? – miközben szürcsölte a feketén máló iszapot mintha minden kép, ami tegnap este történt velük ismét felderengett volna kristálytisztán emlékzetében.

– Tanárnő! Izé… azt hiszem a Krisztáék kisebb balhéba keveredtek… - azt szokták mondani, hogy az ember szükségképpen válik spiclivé azért, hogy elsősorban önmaga sanyarú helyzetét menthesse. Andi erre tökéletesen megfelel.

– Hát… köszönöm a gyors tájékoztatást! Ki tudja merrefelé van a két jómadár?! – kérdése már minden jelenlévőt érintett.

– Szerintem visszamentek a bungalóba! – jegyezte meg egy másik szintén kicsit cserfesebb lány.

– Akkor szóljatok nekik, hogy hívatom őket, de tüstént! – idegességében annyira remegni kezdett jobb keze, hogy kis híja volt, hogy nem öntötte azonnal magára a teljes csészéje forró tartalmát.

Nem sokkal később mind a két jóbarátnő hétköznapi ruhákba öltözve, kerülve minden felesleges feltűnést máris jelentkezett nála. Látszott rajtuk a tegnap esti vadnak indult bulizás nyoma, és természetesen az átmeneti másnaposság emlékei. Mindketten fáradtak voltak, és kissé elcsigázottak is.

– Hát akkor Hölgyeim! Hol is voltatok ti ketten tegnap este? Ugyebár Krisztának az volt a feladata, hogy Gézukára vigyázzon, Annácska pedig az én engedélyem nélkül sehova sem mehetett! Várom a válaszotokat? – kíváncsian nézett hol az egyikre, hol a másikra.

– Tanárnő! Hazahoztuk Gézukát! Lefektettük aludni, mi pedig kicsit elmentünk a városba körülnézni! – Kriszta már ki is vágta a rezet, hogy mindent bevallhasson.

– Igen??? Akkor az meg mit jelentsen, hogy bulizni voltatok egész éjjel, és csak hajnalban estetek haza??? – elszánt dühe már haragba csapott át, és erősen tartoztatnia kellett magát, hogy józan gondolkodását megőrizze.

– Hát… az úgy volt, hogy… szóval mi tényleg csak benéztünk a városba, és jól éreztük magunkat… aztán hipp-hopp csak úgy elröpült az idő… - mentegetőzött most kivételesen Anna. Ha már cinkosságról, és barátságról volt szó akkor ez számára többet ért a világ összes kincsénél.

– Akkor ez azt jelenti, hogy a két legjobb tanítványomban sem lehet ugyebár megbízni, hiszen egyedül saját magukkal vannak elfoglalva?!

Még mielőtt bárkit is mondhatott volna a két bűnbaknak kikiáltott leányzó az ofő rögtön rátért a tárgyra:

– Nem baj! Bőségesen lesz időtök gondolkodni a mai napon! Mi az osztály többi tagjával elmegyünk megnézzük a város nevezetességeit, és sétálunk egyet a Főtéren, addig nektek az lesz a feladatotok, hogy kitakarítsátok ától-cettig az összes bungalót, és ha már ennyire szorgalmasak vagytok nyugodtan levághatjátok fájdalomdíjként a füvet is!

– De… tanárnő! Az egész legelőt vágjuk le?! – csodálkozott Anna.

– Igaz! Igazad van! – esett gondolkodóba. – Miért is ne?! Elvégre senkinek sem ártotok vele az állatok pedig mindig örülnek egy kis friss takarmánynak! Most pedig menjetek de szaporán a szemem elől, különben még több tennivalót sózok a nyakatokba. És köszönjétek meg, hogy csak ennyivel is beértem! – kiálltott még utánuk, amikor a két megszeppent leányzó kiment a főnöki bungalóból.

Kriszta – mint mindenesetben -, most is szinte azonnal feltalálta magát.

– Emlékszel még a tegnapi jóképű, sportos srácokra? Tudod, amelyik kipécézett magának, aztán állandóan nyomulni kezdett?

– Ja! Miért is?

– Azért te dinka, mert megadta a teloszámát, és nekünk csak annyi dolgounk lesz, hogy a bungalókat kitakarítsuk, míg a fiúk levágják az egész legelőt!

– Ez aztán már terv a javából! Neked aztán vág az eszed csajszikám! – lelkesedett az ötletért Anna.

– Előbb hívjuk fel a srácokat, és kérdezzük meg, hogy hajlandóak-e nekünk segíteni egy kicsit?

Bár aznap mindannyian eléggé leharcoltak voltak, még ebből a vitás helyzetből is a két jóbarátnő sikeresen volt képes kikecmeregni.


 

Új novella




ÁLLÁSTALANUL

 

Amint azonnal lecsapott az állásajánlatra úgy érezte magát, mint egy dögkeselyű, akinek csupán rágós, kidobott mócsingos koncok, olcsó húscafatok maradtak, amiken legalább még elrágódhat…
Gábornál ez volt a lehető legbiztosabb jele a félszeg önbizalomhiánynak.
- Fiam! Állást úgy kell keresni, hogy ebben a világban mindent el kell vállalni! Aztán az már mindegy, hogy szereted is, amit csinálsz! Érted?! – mondogatta neki mindig jószándékú nagymamája. – A munkáltatók érezzék azt, hogy pótolhatatlan lehetőségek szalasztanak el azzal, ha nem vesznek fel!
Mégsem ebben a szellemben készülődött az állásinterjúra; szövetnadrág lehetőleg fekete, hozzá fehér ing, disztingvált nyakkendő, mely a rengeteg mosástól kissé már meg is kopott! Mégis a jólápoltság egyetemes benyomását keltette, ha valaki figyelmesen ránézett. Már nem merte elkövetni azt a könnyelműen is tétovaságnak minősülő hibát, mint pályája kezdetén; hogy t.i. mint egy roppant udvarias, és túlzottan szerénykedő vendég görnyedt tehát önmaga előtt is meghunyászkodó háttal nyitott be a felvételiztető irodák ismeretlen helységeibe. Most valami titokzatos nem evilági erőktől vezérelve úgy érezte saját magát, mint aki abszolúte biztosra ment.
- Mi egy kicsivel karizmatikusabb személyiséget keresünk! Őszintén sajnáljuk, de nem magára esett a választásunk! – érezte az adott meghallgatás végét, melyet a köznyelv valami miatt castingnak nevez már egy jó ideje, hogy a szobában szinte senki nem lehetett eléggé őszinte, gerinces a másikkal ahhoz, hogy nyíltan közölhesse szánalmasnak tűnő észrevételeit.
- Értem, és köszönöm a segítséget! – hangja a már jól megszokott automatizált rutint követte; érzelmek, és dühkitörések nélkül – hiszen egy kis idő után ő is rájött arra, hogy a hasznotalan könnyek potyogtatásának nincs és a közeljövőben sem lehetséges tartós értelme!
Most pedig itt áll kilenc évvel megkeseredettebben és legalább annyira lapító tapasztalattal; mintha szándékosan meghátrált volna az időből! Ezt a mondatot azonban már nem mondhatják el neki!
Gábor a magára erőltetett, kényszerű határozott karakánság erejével nyitott be a tágas, kívülről hatalmas üvegpalotának tűnő irodaépület lengő forgóajtóján; ahova rendszerint csupa öltönynadrágos, és irodai, manikűrözött titkárnőcske járt, nem pedig egy olyan gátlásos, és az egész világot halálbiztos sakkjátszámnak felfogó emberke, mint főszereplőnk! Az előcsarnokban egy dromedár, legalább százharminckilós, rövidujjú inge alatt is látványosan kidomborodó, kilónyi rakat-izmot viselő biztonsági őr állította meg:
- Segíthetek uram?! – hangja egyszerre volt mély, dörmögő, ugyanakkor készséges, bár Gábor félelmeiben most csupán annyit érzékelhetett, hogy lám itt van egy megtermett hústorony, akit kivételesen felruháztak a gondolkodás képességével.
Mindenütt szobanövények, és mesterségesen növekedésnek induló pálmafák hirdették, hogy aki ennek a vállalatak az alkalmazásába kerül több, mint valószínű, hogy kellően zsíros bakszámlára számíthat, és kijár számára is a havonkint beiktatható, legalább kéthetes nyaralás! Gábor viszont otthonülő típusok sorába tartozott, akinek tökéletesen elegendő volt, ha meghallhatta a csend hangjait egy szándékosan hangzavarral küszködő világegyetemben, és verseskötettel, vagy könyvvel ,,lazulhatott”!
Ki sem merte nyitni féltve őrzött száját; csupán hebegni, és fokozottan dadogásban tudott csupán megszólalni:
- I-i-igeen! K-k-kérem szé-épen! A fő-nők úrhoz jö-jö-jöttem! – annyira benne feszült az ideg, és a sakkjatszmásként jelentkező, és most már valószínűleg tartósított kétségbeesés, hogyha az ember nem ismerhette volna első ránézésre kapásból azt mondta volna: Ez a fickó nagyon gyanús!
A biztonsági őrnek is feltűnhetett a heves verejtékezés, mely a dílerek, és a kábítószerfutárok nemzetközi ismertetőjelei közé tartozott; szándékos profizmussal, óvatosan a hátába került, és annélkül, hogy a másik bármit is csinálhatott volna szabadon hagyott kezeivel azonnal falhoz állította, és tetőtől-talpig meg is motozta.
- Rendben kedves uram! Most felmehet! – eszébe jutott, hogy meglehet enyhe durvaságot alkalmazott, amikor testi motozásra sort kerített; mormogón, mint aki a szája alatt motyog még hozzátette a megszeppent, és halálra vált fiatalembernek:
- Bocsánat a kellemetlenségekért!
Ahogy végig haladt a stílusosan posztmodernre sikeredett avantgarde-stílusú falak között néhány manüken alkatú, roppant csinos, karcsú hölgyet látott trécselni, akik minden bizonnyal az aktuális legújabb trendi divatokat, és saját nagyon macsóra tupírozott pasijukat tárgyalhatták ki egymás között, hiszen csicsergőn rötyörésztek, és szegény Gábornak fogalma sem lehetett: vajon ő-e alattomosra sikeredett nevetségük egyedüli szenvedő tárgya?
Mehetett volna egy acéllemezekkel beborított, hatalmas tükrös lifttel, ahonnan az ember minden oldalról láthatta magát; most azonban szándékos idegeskedése közepette, mikor kis híján infarktust kapott a biztonsági őr ,,tapizásától” meggondolta magát és inkább a jól bevált lépcsőt válaszotta; bár kétségtelen, hogy így a negyedik emeletre való feljutás egy kicsit több időt vesz igénybe, de legalább nem kell a liftbeni kisebb klausztrofóbiájától tartania.
Most agyában kis híján fel akaródzott robbanni egy kiélesített atombomba; a ,,már minden elveszett” egyetemes érzése! Még mindig nem tudta kellőképpen elsajátítani azt a hatékony módszert, ami segíti megvigasztalni, és egyszersmind megnyugtatni a lelkiismeretét; míg mások esküsztek a jógára, mantrára, vagy a piláteszre – addig Gábor jobbhíján csak elmotyogta mág vagy százszor, hogy saját magának önbizalmat sugározzon: ,,Nem lesz semmi baj! Ne izgulj már!”
Végre a harmadik emeleten volt, már csupán egyetlen meghatározó emelet, és kijelentheti magáról, hogy majdnem bevette – igaz ugyan nem ostrom, és kisebbfajta csaták árán -, majdnem az egész épületet. Kissé szaporábbra vette a lépteit, hogy el ne késsen, de órájára pillantva már így is meghaladta a felkínált pár perces időkeretet.
- A fenébe! Ne akarok már a legelső alkalommal elkésni! Képzelem mit gondolhatnak azok odabent rólam! – mondta ki hangosan, s most az sem zavarta különösebben, ha valaki egyáltalán járkál rajta kívül a folyosók labirintusában.
Egy kellemetlen feladat most megint felbukkanni látszott töprengő elméjében: Hogyan fogok belépni az ajtón? Ha túlzottan szerénykedő, alázkodóra, földig hajolóra veszem a stílust a köznevetség tárgya leszek, és valószínű, hogy ezért a kisebb bakiért sem kapom meg az állást! Viszont, ha temperamentusom magabiztosságomat rőltetem, ami viszont nem is létezik, akkor pedig meglehet, hogy mindenkit elriasztok szándékosan magam körül! – mindent hangosan végig gondolt, hogy valahogy megkönnyíthesse a választás jogát. Végül a megbocsátó őszinteség mellett tört lándzsát és lépett be egy nappali szoba nagyságú irodai helységbe, mely akkora volt, mint egy garzonlakás.
Egy asztalnál öten ültek: egy tekintélyes, idősebb férfiú. Biztosan a főnök személyesen, és hozzá még négy fiatalabbka hölgyemény, akik tüntető szépségük mellett nem biztos, hogy lenyűgöző intelligenciájukkal is tudtak volna legyeskedni! Az utóbbi időben egyre jobban meggyökeresedett benne a bölcs felismerés, hogy a legtöbb meghallgatás egyfajta sajátságos, önmagát alázó pofavizitre hasonlít, mely hivatott eldönteni, hogy az adott munkavállaló egyáltalán jó megjelenésű-e, és az, hogy az értelmi képességei meghaladják az IQ-tesztek skáláit – szinte már másodlagos, nyugodtan elhanyagolható kérdés!
Bár még személyesen csupán csak most találkoztak először Gábornak máris gyanússá vált az, ahogyan ,,egyesek” feltörekvőbbek, vagy ambiciózusabbak méricskélni, méregetni kezdik.
A főnök egy nagyon már-már túlzottan részleteket is taglaló szakmai jellegű életrajzot várt el tőle, a hozzávaló motivációs levéllel; ,,A megnyúlás újabb fokozata!” – gondolta jogosan magában. Elvégre, ha az embert már interjúra várják még mindig nem érthette, hogy mi a fenének kell hozzá ,,gazsuláló levélkét” is mellékelni.
- Tehát akkor! – nyújtózott egy hatalmas kényelmest a megbízott főnök. – Maga Gábor miért szeretne itt dolgozni? – tekintete mintha nem is rokonszenvesen egyenesen őt nézte volna sokkal inkább a hófehér plafont, amire rászállt egy légy, vagy valami idegenebb eredetű, kellemetlen szennyeződés.
A kérdés meglepte, és látszott rajta, hogy titokban az asztal alatt – ahol hellyel kínálták -, aprólékosan, tehát minden ujjpercet egyenként tördelni kezdi a kezét.
,,Na ez már megint egy olyan céltéveszett nap lesz!” – s önmagában máris levonta a megkeseredett tanúságot; miszerint, ezen a napon sem fog álláshoz jutni, hiszen az adott cégnél egyetlen olyan ,,bizalmas ismerőssel” sem rendelkezik, aki néhány jó szót tudna az érdekében szólni a felsőbb emberkéknek tehát ezzel szavatolná, mint valami márkát, vagy használati cikket személyiségét.
Kissé idegesebb lett, mint szokott volt, mert erősebben kezdett liftezni a gyomra, és heves hányingerézet kerítette azonnal hatalmába.
A főnök – bár kétségtelen -, hogy egész túlzottan kifinomult és rátarti megjelenése valósággal már ordított az egoistaságtól, és a túlzásba vitt arrogáns optimistaságtól – egyáltalán nem tesztelni, vagy vizsgáztatni akarta, pusztán csak felmérte az adott illető reakcióit! Gábor most valósággal meggyűlölte az egész létezés, és már azok is ellenségeinek számítottak, akik a szobában figyelmes türelemmel igyekeztek követni, hogy valójában mi is történhet a szobában. Most lett volna csak igazán kedve ennek a sótlan, megjátszott tudálékos ,,nagyalaknak” összetörni hibátlan fogsorát, és széjjel vagdosni valószínűleg méregdrága Armani-öltönyét.
,,Hibáztál” – döntötte el magában tán végleg, és talán a legnagyobb probléma az lehetett, amit ismerősei, és barátai is szüntelen mindig az orra alá dörgöltek, hogy nagyon hamar képes mindenen megsértődni, és magára venni a bagatellnek látszó, pitiánerebb dolgait is.
- Nos?! Még hallgatom kedves… Gábor! – a főnökön már most látszódott, hogy béketűrő embernek ismerik, de a legtöbb emberrel szemben akkor is könnyedén elszakadhat a cérna, és akkor gellert kap a folytatólagos békéről szóló elképzelése.
A számára engedélyezett félóra már így is vagy tíz perccel meghaladta az adott időkeretet, és nem tudta biztosan, hogy odakint a folyosón vajon még hányan várakoznak ugyanerre a meghirdetett állásra!
- Nos, kedves Gábor! Bocsásson meg, de sajnos vissza kell térnem eredeti teendőimhez… úgyhogy, ha megbocsát! – ez felhívás és egyben tapintatos figyelmeztetés is volt arra nézve, hogy száz százalékig biztos, hogy az adott állást nem neki adták oda, és másodlagos kérdés folyamatosan kiújuló pesszimista hozzáállása.
Maga is érezte, hogy feje felett elszaladhatott jócskán az idő, hiszen pályakezdő álláskeresésről már korántsem lehetet beszélni az ő esetében – elvégre már régen elmúlt harminc, de még nem töltötte be a negyvenet! Mégis, melyik a legfelelelőbb korszak, hogy a munkáltató eldönthesse alkalmas a feladatok ellátására az adott munkakörön belül? Egy egyszerű könyvtárosi melóhoz?
A főnök máris visszament a tágas irodájába, és a többi HR-munkatársakra hagyta az újonc ,,kezelését.”
- …Tehát, ha jól látom, akkor… ön a Bölcsészetre járt! Igaz ez?! – egy szemüveges, szemlátomást nagyon modern, és a hófehér blúza stílusa alapján extravagáns ifjú hölgy kezdte vizslatni, ami feltért egy vizsgálóbírói vallatással.
- Igen kérem! Odajártam! – érezte, hogy már csak a dicsőséges visszavonulás lehet egyedül hátra, hiszen minden veszve van!
- Látom itt, hogy írogat is! – emelte rá most kicsit kedvesebben gyönyörű sötétbarna szemeit, mint akit szemlátomást felkeltett az érdeklődése. - …És mit írogat, ha szabad kérdeznem? – levette a szemüvegét, és a szigorú kontyát is kibontotta, hogy csodálatosan selymes, kicsit hullámos csigákban elrendezett vállközépig érő haja is jobban érvényesüljön.
- …Hát ez változó! Versek, novellák, regények és ha be tudnék szerezni egy színdarabírással foglalkozó dramaturgiai kézikönyvet, akkor a színdarabokkal is aktívan kísérletezgetek! – Amint az utolsó kissé felszabadultabbra sikerült mondatot kimondta, már maga is mindent megbánt! ,,Hogy lehetsz ennyire címeres ökör! Te Isten barma?” – mérgelődött magában, miközben gondolkodott. Talán azonnal megbánta ezt a fajta közvetlenséget, hiszen, ha az ember nyíltan kitárulkozik, és felfedi a kártyáit – akkor a legtöbb esetben azonnali visszautasítás a válasz.
Nem mondhatjuk el, hogy sikeresnek ígérkezett ez a találkozó; ha már az adott főnök is inkább az irodájában várta meg a végkifejletet! Most minthogy ha megkönnyebbült volna a ténytől, hogy elmondhat akármit szinte bizalmas, meghitt baráti szinten ennek a földre szállt angyalnak – úgysem fog semmi botrány történni, legfeljebb csak megint elpuskázta a lehetőséget, hogy biztos megélhetése lehessen!
- Akkor köszönjük, hogy befáradt, és majd… értesítjük! – közölte hivatalos hangnemben egy másik megbízott.
Az ifjú hölgy gyönyörű tekintete látszott, hogy elfátyolosodik, hiszen pillanatok kérdése lehetett csupán, hogy azonnal megkedvelje és a szívébe zárja Gábort, aki erről semmit sem tudott.
Kihúzta a széket engedelmesen, mint egy katona; finoman megrogyasztva meghajolt, mintha csak egy pocsék színi előadás omlott volna össze, majd távozott. Már a liftben is tudta akármennyire maga alá gyűrte és kicsit meg is keserítette ez a nap, hogy akármennyire jó lett volna ez a könyvtárosi munkavégzés – ez valahogy még mindig nem az ő világa volt! Akármennyire is duruzsoltak egyes családtagjai a fülébe, hogy egy léhűtő, mert egész nap csak olvas, és írogat – tehát nem végez tisztes fizikai munkát!
Amint a lifttel lement folyamatosan újra fogalmazta magában az egyre elviselhetetlenebb kérdést: Hogyan fog megélni? Hogyan fog rezsit, közüzemi számlákat fizetni? Egyáltalán van-e még értelme a családalapításnak? Mert ugyebár a világ legjobb dolga a gyermekáldás, de hát hogyan tarthatná el, hogyan gondoskodhatna egy kis csöppségről, aki csak azt látja, hogy egyre keservesebben gyomorognak szerettei egy életen keresztül? Ezt most nagyon szívtelennek, és kegyetlennek érezte – de a szilárd valóság alapjaihoz valahogy ez is hozzátartozott.
Pályája legelején – ha ugyan volt egyáltalán ilyen -, hiszen jóformán harminc éves koráig a szüleivel lakott, és csupán alkalmi jellegű, kisebb munkákat vállalt, persze ha akadtak egyáltalán. Most hajszálpontosan megtudta ítélni, mi a fontos, és mi nem! Csupa olyan ismerőse és barátja volt, akik vagy a gimnázium, vagy az egyetem után gyorsan belevetették magukat a családalapítás rohanós hétköznapjaiba, és nem számoltak a gondos tervezéssel, sem a valódi mérlegképes lehetőségekkel; és jóformán megesett, hogy napról-napra éldegéltek.
Gábor mindig is szeretett volna önmaga maradni; nem válni sem beképzelt, mindent jobban tudó, arrogáns szemétládává, aki mindenkit eltapos maga körül, csakhogy számára biztosítva lehessen az érvényesülés egyetlen módja. Megkönnyebbülten ért le a földszinti recepcióra, ahol az imént említett ifjú hölgy már várta:
- Bocsásson meg nekem kedves Gábor… - szabadkozott, és idegesen toporogni kezdett tűsarkú cipellőiben, melyek nagyon hangsúlyosan kiemelték feltűnen hosszú, és kecses lábát. – De… nagy benyomást tett rám, és ha esetleg a közeljövőben majd lenne hozzá kedve itt az elérhetőségem!
Ezt nem várta volna! Szinte el sem tudta képelni, hogy akadhat-e valaki, aki egy ilyen magafajta kissé pocakos, és enyhén molett emberkével akarna kezdeni! Ugyanis a legtöbb manöken-típusú hölgyeménynek sokkalta macsósabb külsejű férfiak jöttek be, és váltak be, mint ideális férfiideál!
Gábor félve, habozova nézett gyönyörű szemeibe, és maga sem vette észre, de rögtön elpirult:
- Ez igazán nagyon kedves! Megtisztel! – ennyit tudott kinyögni.
Gáborra mindig is jellemző volt, hogy a régi baráti kapcsolatait akarta újra felújítani, és mindenáron megtartani, mert úgy hitte – és ezzel tökéletesen megfogalmazta tulajdonképpeni arc poétikáját -, hogy csak azok ismerhetik igazán, akikkel legalább huzamosabb ideig: öt-tíz évig együtt volt, és ismerte a gondolkodásukat! De Gábort nehezen lehetett kiismerni; szándékosan árnyékba húzódó titokzatos személyjéhez csupán azoknak volt hozzáférése, akik nem akartak sem ártani neki, sem pedig szándékosan megszégyeníteni! S akiben már többször is csalódott annak igencsak össze kellett kapnia magát, ha azt akarta, hogy a törékeny bizalom ne törjön végleg össze! Gábor mindig is rendkívül nehezen létesített új barátibb jellegű kapcsolatokat; hiszen ha valami egyszer már elkövette a hibát, hogy összetört a szíve, az még egyszer talán óvatosabb lesz! De most ez a hallatlanul csinos, és rokonszenves ifjú hölgy mintha titokban megrezegtette volna érzékeny húrokon feszülő szívének burkait.
- Akkor remélem, még látjuk egymást! – lábujjhegyre emelkedett, mert egy biztos fejjel mégiscsak alacsonyabb volt, mint ő, és gyengéden megpuszilta. Ilyen sem történik mindennap!
- Oh… - akadt el a lélegzete -, én is remélem! – azzal legszívesebben táncot lejtett volna itt a recepció körül, mert a hölgynek azonnal sikerült visszahódítani romba döntött életkedvét. Kedvesen mosolygott.
Az ifjú hölgy is kedvesen mosolygott. Visszament a hatalmas lifttel, mely leginkább egy üvegkalitkához hasonlított, és a lent maradó hangyákra hasonlító emberek pontosan láthatták az emberi tekintetek őszinte reakcióit; mintha a kristályos üveg egyúttal felfedte volna lényük rejtettebb titkait is!
Röviden és távolságtartón köszönt el a kigyúrt portástól, aki néma fejbiccentéssel szignózta udvariasságát.
Ez a találkozás kicsit elgondolkodtatta azon, hogy talán nem is ártana eddigi összerendezett életét, kiszámított terveit újra átgondolnia, és talán megpróbálkozhatna – akármennyi lélektraumával járjon is -, egy olyan kapcsolattal is talán mely az őszinte barátságon alapul, és melyből egy szép napon talán szerelem sarjadhat…
Amikor kilépett az épületből már az sem zavarta, hogy éppen az orra előtt egy hatalmas tengernagyságú vizestócsába gázolt bele nagy sebességgel egy kamion és az egész öltönyét, és fekete szövegnadrágját koszos, szutykos mosogatólé szerű vízzel terítette be!
,,Egye meg ott a fene! Legalább valaki kedvel! Nem igaz?!” – gondolta.
Kilépett az épületből, és jobb kedve támadt, mint amikor elkezdte a napot!

Új vers





LÉT-KÜSZÖBÖK

 

Föltáskásodott hagymahéj rétegek alatt túlbuzgó, rátarti férgek nyüzsögnek. Kihívón s mohón lemeztelenített, koktélruhás kanári-dívák nyoszolyáira betérnek. A holddal nyüszítő, zsenge éjszakán bőven termő ízletes gyümölcsökből bőséggel lakmároznak befolyásos, üzleti haramiák! Tátongó seb-lélek lüktetnek a jelenen: időtlen, idegenített kölcsönösség feszül alattomos, senkiházi tekintetekben! Fulkodló jelenlét minden bizonyítéka könnyedén odalett. Elüszkösödött végtagot a sebész, oly közömbösen távolítottak el minden műgesztusról, begyakorlott mozdulatokból minden Valódit, minden őszintét!

Mindanyian biztos pontokat keresünk, titkos kapaszkodókat. Kihívón, szikrázó, mérges pillantásokban miként is fedezhetnénk fel az elárult kigyereket aki segítséget kérne s érzi, valami benső, fontos tartást már úgy sem kaphat meg! Babonázó orgia-testek tiltakozásába megannyi aprócska dráma préselődött. Szétmaszatolódott mosolyok látszanak fennhéjázó, büszke-csinos pofi-arcokon, mert valamit az alapozórúder se fedhet el igazán. Szálkásított, groteszk szomorúság érződik egzotikus, hölgyies mozdulatokban; dobbanó szívek lázadásának totális tahóságok ellen, mely cégéres szemétkedéseknek is beillenék! Célja-vesztett lét-küszöbökön acsarkodó amőbák s kilenckarú polip-agyúak üzekednek egy eltéphetetlen hatalmi meggyőződés trófea-hasznáért.

 

Tetetett kiszolgáltatást hajtanak végre csupán mell-kelyhüket szilikonnal feltöltő, önbizalomhiányos Hercegnők, luxuséletmódhoz hozzászoktatott csicsergő hölgy-cédák! – Még mindig egyre bátor-merészebben kicsinyes játszmákat űz önmagán a megtévesztő tettetés. Az ígéretes folytatás se biztos, hogy mindig jót ígér; üresedő szavakat remeg félig nyitott virágkehely-ajak s ritka, földi szerencse, hogy összetett s bonyodalmas dolgaink mély összefüggéseibe belelátva egyszerre érthető-hallható az őszinte-érzelmes hangulatok lélektani folyamatok rejtegetett alkímiája!

Új Novella





SZERENCSÉS BALSZERENCSE



– Hát maga meg mit settenkedik itt folyton?! – meglehetősen barátságtalan, afféle talpig feketébe öltöztetett, marcona, és bivalyerős biztonsági őr állította meg szegény Ambrus Zoltánt, már a forgatás helyszínén, - mely tudvalevőleg eredetileg közterületnek számított -, csupán csak a helyi lakosságot, és bámészkodó kíváncsiságot nem sikerült még idejében figyelmeztetni.

Ambrusra mindig is jellemző volt az ,,előbb pánikoljunk, majd inkább huzzuk a csíkot” viselkedés, de mivel már több mint tíz egynehány évet fecsérelt el hasztalan, hogy egyik kedvenc művészével találkozhasson inkább úgy döntött, hogy mindent egyetlen napra tesz fel, és megpróbálja levetkőzni iszonyatos, radikális gátlásait.

– Hé, haver! Hozzád beszélek kiscsira! – tett még egy határozott, fenyegető lépést a nagy húsús gorilla, mire Amrusban meghűlt a vér, és szabályosan hátrálni kezdett, de aztán valami felülkerekedett benne, mert kétszer toppantott nyárias kánikulában viselt szandálos lábaival, és megpróbálta érvényesíteni jogait:

– Először is jónapot kívánok! Másodszor találkozóm volna egy ismert emberrel, és ezért, ha gondolja segíthetne nekem!

A gorilla előbb valami jópofa viccnek, vagy fekete humornak gondolhatta Ambrus kijelentését, mert egy jó nagyot máris röhögött, és pimasz módon megszólalt:

– Ki a fene vagy te? Csak nem egy újabb celeb sztárocska?! – tette csípőre méretes, agyontetovált kezeit.

– Mit említettem találkozni szeretnék valakivel, és amennyiben ezt nem teljesíti most már a főnökéhez fogok menni!

Úgy tűnt a legutolsó mondatban lappangó, magabiztos fenyegetés használhatott, mert a hústorony úgy tett, mint aki előbb meghunyászkodik Ambrus kissé pufók, és szerencsétlenkedő termete előtt, majd legyintett egyet, és intett mancsos kezével, hogy kövesse őt a hátsó terembe, ahol a flmforgatás előkészületei zajlottak.

– Hálásan köszönöm! – lépkedett, persze csak tisztes távolságból szemlélődve utána.

Hát bizony kétségtelen, hogy nem sok ember mondhatta el magáról, hogy bebocsátást nyerhet egy filmforgatás helyszínére, de Ambrusról sem mondható el, hogy ennyire magabiztos, és talpraesett lett volna egész eddigi életében.

Harmincötéves korára azt lehet mondani, hogy a nagybetűs élet jócskán összedarálta, meggyötörte, majd kiköpte, és bár sokkal több volt a jószánékú mondás, mégis a várva várt segítség szinte mindig elmaradt ismerőseitől, vagy újabb és újbb, vége hossza nincs ígérgetésekbe torkollott.

– Hé, Pitike! Hát ez a jóember meg kicsoda? Csak nem egy újabb statiszta? Hányszor megmondtam, hogy a külsős felvételeket vesszük ma, és a statiztáknak elég, ha csütörtök reggel jönnek! – gorombította le egy afféle rendezői asszisztens a gyanútlan biztonsági őrt, akit lelkesen követett a tétova fiatalember.

– Géza bácsi! Ne tessék rajtam pálcát törni! Ez a fiú nagyon szeretne találkozni egy ismert művésszel, és azért jött ide, mert addig el nem megy, amíg nem beszélgettek egy kicsit!

– Te most viccelsz ugye?! Már így is nyakig ülünk a melóban, mert a rendezőnek egyéni kívánságai vannak, és mindent vagy ötször újra fel kell venni, és akkor egy külsős idiótát hozol ide! – pillantott a félszeg Ambrusra, aki ebben a percben kissé zokon is vette, hogy lazán leidiótázták.

– Már megbocsásson, de nem is ismer! Hogy nevezhet mégis idiótának?! – kérte ki magának. Ebben a percben kellett volna édesanyjának látnia; azonnal kivágta a rezet, és nem hagyta, hogy felülkerekedjen rajta a rettegés.

– Kedves Uram! Hagyjuk a mellébeszélését jó! Inkább azt mondja meg, hogy melyik hírességgel szeretne találkozni, és én elintézem, hogy azonnal megkaphassa az autogramját, és utána felőlem máris mehet isten hírével!

– Sajnos mint látom, Ön kedves Uram, nem túl barátságos! – állapította meg Ambrus, és kijelentését azonnali kellemes mosoly, és halk vihogás kísérte a biztonsági őr szájából.

– Pisti! Ha jót akarsz akkor befogod a szád, és nem vihogsz! Megértetted?! – vetett szemet a megszeppent őrre, majd visszafordult Ambrushoz:

– No, akkor hát magán a világ szeme édes egy komám! Kivel is szeretne személyesen találkozni?!

– Majd megmondom, ha már személyesen odaértünk!

A rendezőassztensen igencsak meglátszott a hajnali kelés, és az éjszakai hiányos alvás, tartós, szarkalábas nyoma, és a kellően túlzásba vitt koffein mérgező, agresszív hatása, mert máris vörösödni kezdett a képe, mint akit szándékosan megsértettek.

– Nem mondja ezt kedves barátom, mert egy darabig türelmes vagyok, de aztán könnyedén az utcán találhatja magát!

– Amennyiben Ön azt gondolja, hogy a fenyegetéssel célt fog érni akkor figyelmeztetnem kell, hogy megvannak a kapcsolataim, és az egyedül Önnek fog ártani! Legyen szíves segítsen!

A rendező asszisztenset sem ejtették a feje tetejére. Azonnal felismerte, hogy ez a kissé különösen, és udvariasan viselkedő fiatalember bizonyára nem lehet akárki. Nem volt választása, hiszen egy forgatás alkalmával ezermilló dologra együttesen szükséges ügyelni.

– Rendben van! Látom maga egy nehéz eset! Jöjjön velem! Odakísérem! De, ha jót akar akkor nem csap semmilyen zajt, és olyan halk lesz, mint a hangya, mert különben mindketten megüthetjük a bokánkat, én pedig az állásommal játszom! Remélm világos?!

– Mit a nap!

Óvatos léptekkel máris átgaloppoztak a film kedvéért most szépen meggondozott füves részeken, majd egy lugasos, kerthelységes részhez érkeztek, melyről az ember szem csak nehezen volt képes eldönteni, hogy vajon díszlet-e, vagy rendes, tapintható helyszín.

A feliratozott székben egy fiatal, harmincas éveinek végén járó, kissé hevesen gesztikuláló hölgy ücsörgött. Egyik kezében egy méretes, hófehér megafont tartott, mellyel írányította a stábtagok minden mozdulatát, míg kisebb asztalán kinyitott állapotban a forgatókönyv éppen aktuális jelenetét tartotta szem előtt.

Látszólag fel sem nézett, amikor a rendező asszisztens bevezette hozzá a pufók, kissé megszeppent fiatalembert, aki most nem győzött ámulni azon a kincses gazdagságon, ami két szeme elé tárult. Hogy abban a kivételes szerencsében lehet része, hogy megnézhet egy igazi filmforgatást.

– Ildikém drága! Ha esetleg volna egy pár perced! – kérdezte meg kissé habozva, hogy több felesleges konfliktust már ne okozzon a rendezőasszisztens a film főrendezőjét.

Egy szemüveges, szemlátomást fiatalosan friss hölgy nézett fel a forgatókönyv vázlatából, melyet hihetetlen nagy ügybuzgósággal, és precizitással fixirozott.

– Hányszor megmondtam már, hogy a látogatók most nem jöhetnek be! Hát azt képzeli mindenki, hogy bárki szabadon besétálhat ide?! – nézett előbb a rendezőasszisztensére, majd furcsa mód a pufók fiatalemberre, aki máris lehajtotta a fejét, mint aki már mindent megbánt.

– Ildikém! Itt van ez a fiatalember, és már ki tudja mióta várt arra az alkalomra, hogy az egyik színészkollegáddal egy pár szót válthasson!

– Igen? És ez miért kellene, hogy érdekeljen engem?! Miért nem beszélt vele mondjuk… a színházak éjszakáján?

– Hát… te is tudod, hogy milyen nehéz, és kacifántos dolog bekerülni! És különben is a legtöbb látogatót csupán egy-két helyre viszik be, de nem mindenki kérdezhet a színészektől, legfeljebb csak a sajtó munkatársai!

A rendezőnő megvakarta fejét, és levette enyhén bepárásodott szemüvegét, majd vett egy nagy levegőt.

– Üdvözlöm! – nyújtott kezet a megszeppent fiatalembernek. – Vértes Ildikó vagyok, és amint látja rengeteg sok dolgunk van, de ha már ennyit  fáradt azért, hogy találkozzék kedvenc színészével, akkor csak mondja meg a nevét, és én pedig máris szólítom! – hangja – érdekes mód -, most valamivel megértőbben, és kedvesebben csengett, mint néhány perce.

– Jó napot kívánok Keller Péter vagyok, és csupán néhány szót szeretnék váltani a Kölesi Julianna művésznővel! – szabadkozott mondataiban, és többször is előzékenyen meghajtotta magát.

A rendezőnőnek szinte azonnal feltűnt, hogy az érdekes, és különös fiatalember rendkívüli érzékenységű, és egészen bizonyára jobban izgul, mint bárki, akinek akkora szerencsében van része, hogy egy élő legendás filmcsillaggal találkozhasson.

Megfogta a hófehér megafonját, és éles, rikoltó hangon közölte:

– KÖLESI JULIANNÁT VÁRJA A RENDEZŐ!

Nem telt bele néhány pillanat, és egy alig százhatvannégy centi magas, sovány, karcsú, szemlátomást gyerekes, de hihetetlenül csinos hölgy galopozott át az egész díszletekkel berendezett udvaron. Kis híja volt, hogy nem gabalyodott bele a főbb technikai vezetékekbe, és drótok összekúszált hálózatába.

Mikor odaért a rendezőnő asztalához, beletelt pár percbe mire észrevette előbb a rendezőasszisztenst, majd a megszeppent fiatalembert, aki tévovaságában elpirult, és ebben az ünnepi percben bizony jócskán szégyellte is magát túlzott érzékenysége miatt.

– Tessék, Ildikém! Hívattál? Kérlek mondd azt, hogy nem fogsz azonnal kirúgni? Csak nem csináltam, vagy felejtettem ki valamit az előző jelenetből?! – megriadt, csillagokként ragyogó őzikeszemeiből csak úgy sugárzott az átmeneti félelem, és riadalom.

– Nyugodj meg Julika! Te minden szerepedben a maximumra törekszel, és mindig maximális alakításokat nyújtasz! Nincs is ezzel semmi gond! Hadd mutassalak be egy régi, kedves ismerősömnek – jelentőségteljesen Péterre nézett, majd hozzátette: – Nem is tudod, hogy mióta vár a megfelelő alkalomra.

A művésznő kedvesen hattyúvékony, hamvas kezét nyújtotta előként, melyet a tétova fiatalember óvatosan megcsókolt, és el kezdett bólogatni, akár egy félkegyelmű.

– Jaj, hát én ismerem a fiatalembert! Néhány nappal ezelőtt eljött a Lurdy-házban megrendezett jótékonysági vérvételre, csak ahogy láttam hamar távozott, és elkerültük egymást! Igaz-e?!

Keller Péter most nagyon szerette volna a kedves művésznő orrocskája alá dörgölni a véleményét, miszerint: mintha a sors szinte minden egyes alkalommal kicsinyes bosszút esküdött volna ellene, hogy megakadályozza a megismerkedést. Azonban most csak annyit tudott kinyügni kissé dadogva, hogy: – Péter va-vagyok…

– No hát az adott filmjelenetig még bőséges tízenöt percünk van! addig miért nem beszélgetettek egy kicsit valamelyik szabad lakókocsiban? – a rendezőnőnek mindig megvolt az a furcsa szokása, hogy szinte azonnal megérezte, hogy beoztottjainak, vagy kollegáinak az adott percekben mire lehet szüksége.

– Biztos hogy nem kell semmiféle egyéb segítség? – kérdezte a művésznő.

– Julcsi! Most én diktálok! Menjetek, és érezzétek jól magatokat! Ha szükségem lesz rád, úgy is meghallod! Előkészítettem a megafont! – különös, játékos mosolya nem hagyott semmi kétséget afelől, hogy a tétova fiatalembernek is éppen annyi joga lehet egy kis beszélgetéshez, mint bárki másnak.

A fiatal művésznő kedvesen belekarolt Péter karjába, és hátra mentek a ,,színfalak” mögé az egyik szabadabb lakókocsiba.

Péter kívételesen nem hagyta, hogy a művésznő nyissa ki lakókocsija ajtaját, és miután ő belépett csak azután követte őt.

– Köszönöm, ez igazán kedves Öntől! Kérem fáradjon be egészen nyugodtan!

Amikor Péter belépett a lakókocsiba egy meglepően tágas, és komfortos hellyel találta szemközt magát. Itt mindenütt jelmezek, és kosztümök széles, színes választéka sorakozott katonás rendben a kikészített fémfogasokon lógva, és az egész helység szellemén meglátszott, hogy itt rend a lelke mindennek!

Egy pár percig még szabadkozott, hogy egyáltalán hol foglalhatna helyet, majd amikor látta, hogy a mosolygó művésznő kedvesen egy kiszuperált kanapéféleségre mutat azonnal lehuppant. Érezte a rugók kisebb csigorgását a hátsó felén.

Julianna megrázta szabadon lobogó sötétbarna haját, és most egy befőttesgumi segítségével tűzte fel, mert jobban kedvelte a könnyed, lezser stílust, ha nem kellett nyilvánosan megjelennie. Keresztbe tette a lábát, mely – főként az Alfahímek számára -, felért a csábítás kémiájával, de Péter sokkalta udvaiasabb, és romantikusabb ember volt, semhogy visszaélt volna a helyzettel.

– Bizonyára haragszik rám, amiért sajnos nem tudtam egyetlen levelére, és megkeresésére válaszolni… de amint Ön is láthatja egyetlen szabad percem sincsen, mert folyton felkérések, és kötelezettségeknek szükséges eleget tenni! A művészek élete tele van váratlan fordulatokkal, és megoldandó feladatokkal! Ettől is annyira csábító ez a pálya! Zavarja, ha rágyújtok?

Pénter csak bológatni tudott, így Julianna kénytelen volt ideje korán eltenni cigarettáját, melyet most megkívánt.

– Én is próbálkoztam a színészettel… - nyögte ki.

– Igen! Nem tudom már hányadik levelében nagyon sok érdekes dolgot olvastam az Ön életével kapcsolatosan! Megkérdezhetem, hogy valójában miért nem lett színész, ha mindenáron az szeretett volna lenni?! – nézett vele kíváncsin farkasszemet.

– Először a Shakespeare szinitanodában próbálkoztam, de sajnos az egybeesett az érettségimmel, úgyhogy végül az érettségi mellett tettem le a voksot, és csak ezután jelentkeztem az egyetemre!

– Értem! Hányadik rostán is esett ki?

– Sajnos már a legelsőn! És szinte totálisan magamba voltam zuhanva! Évekig nem tértem magamhoz! Folyton magamat elemeztem, hogy vajon mindent megtettem-e a siker érdekében!

– Igen! Ez tipikus, és ismerős érzés! Én azért már a gimnázium után feljöttem Pestre, és elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad nekem is lesz egy Színművészeties, felvételi sikertörténetem, vagy bukásom, és szinte azonnal felvettek! Azt érzem, hogy nagy szerencse is kellett hozzá, mertha – annak idején -, nem kapok lehetőséget a sorozatban -, akkor könnyen meglehet, hogy engem is azonnal elkasználtak volna!

Péter nem merte kimondani, ami a szívét nyomta, de legszívesebben elmondta volna a véleményét, hogy szerinte a mai világban egyedül csakis a kapcsolatok számítanak.

– …És utána hogy került a Bölcsészettudományi Karra?

– Hu! Hát gyakorlatilag az volt a második hely, ahova beadtam a jelentkezésemet, mert más nem igazán jutott akkor még eszembe! Én mindig is előnyben részesítettem a humán tantárgyakat, mert ki nem állhattam a matekot, és a többi reál tantárgyat!

– Á! Vagy úgy! Említette, hogy nagyon kevés barátja maradt! Megkérdezhetem, hogy akkor miért nem probált meg új kapcsolatokat létesíteni?  

Aki eddigi élete során bármilyen formában is megismerhette Keller Pétert az tudhatta, hogy a túlzottan is érzékeny fiatalember a nyilvánosságnak sohasem szokott ugymond kitárulkozni, még legközelebbi rokonainak sem. Egyesek azt mondanák erre, hogy vaószínűleg egoista, önimádó, magánakvaló emberkével van dolga, holott őszintén, és igazán eddig még senki sem vette a fáradtságot, hogy elbeszélgessen vele, és megismerje.

Péter elkomorult, és érezhetően szomorúvá vált; azt is mondhatnánk, hogy kisfiúsan eetlenné, és kiszolgáltatottá, amin – főként a hölgyeknél váltott ki nagyobb fokú részvétet, és sajnálatot.

– Jaj, hogy én mekkora buta ember vagyok! Kérem bocsásson meg! Nem akartam felzaklatni! – valamivel erősebben szorította meg a két gorillamancsot, amitől jelentősen kifehéredtek a fiatalember bütykei. –Csak szerettem volna egy kicsit pszichológiai szempontból rávilágítani bizonyos bonyolult, és összetett összefüggésekre. Persze csak, ha nem bánja.

–Jaj, bocsásson meg! Kicsit elkalandoztam egy kicsit! Tessék csak, parancsoljon! Kérdezzen nyugodtan! Mire is kíváncsi pontosan? – most, hogy gyerekes, mindent kifejezni óhajtó, smaragdzöld szemével valósággal megbabonázta a művésznőt további szavakra talán már nem is lett volna semmi szükség. Mégis Julianna úgy érezte saját szíve joga, hogy minél több bizalmas történetet meghallgasson, mert ennek a sebezhető fiatalembernek igenis joga van hozzá, hogy legalább egy valaki rendesen végighallgassa.

– Hogyan alakult a színészettel kapcsolatos ,,pályafutása”? – terelte másra a szót.

– Hát, hogy őszinte legyek… cifrán, és kacifántosan! A Cingler Gábor rendező úrral nem tudom, hogy tetszett-e dolgozni munkája során, mert én vele is dolgozhattam egy kisebb melódrámában, majd mivel a tanfolyam délután egy órakor kezdődött, ami a téli időszakban felér egyfajta különös halálfélelemmel, és rettegéssel, inkább átkérettem magam a délelőtt tíz órás csoportba, mert úgy éreztem ott legalább sokkal többet fejlődhetek!

– De aztán valami miatt kisiklott a pályafutása és Önnek döntenie kellett igaz-e, hogy mihez is akar kezdeni a további életével! A szülei hogy viszonyultak ehhez az egész színházasdihoz?

– Hát… édesanyám fantasztikusan talpraesett, és ugyanakkor valóságosan vajszívű asszony, míg apám egy rendkívül hirtelenharagú atombomba ember, aki a saját véleményével szemben a legkisebb vétót sem hajlandó elismerni, vagy megbocsátni!

– Tehát, ha jól értem, akkor Ön a huszonkettes csapdája szindrómát mondhatta magáénak, és gyakorlatilag két végéről kellett, hogy a gyertyát égesse?

– Majdnem! Ide tárult még az érettségi! 2002-ben érettségiztem, és a két vizsgám is pont egy azon napra esett. Ugyhogy rajtam volt a sor, hogy válasszak! Persze az Igazgató Úr közölte, hogy adhat igazolást, és felmentést a nagy nap alkalmából, de én azt mondtam, hogy sajnos az érettségi egyelőre fontosabb, mert a szüleim számítanak rám, és egy cseppet sem szeretnék nekik csalódást okozni!

– Tehát akkor… bizonyos tekintetben… lemondott az egyik gyerekkori álmáról…?

– Sokat gondolkoztam én ezen, és rájöttem arra, hogy talán szükségképpen egyetlen valamirevló ember sem mondd le kutyafuttában az álmairól, csak megváltoznak körölöttük a körülmények, melyek arra kényszerítik őket, hogy átértékeljék az életüket, és abban a pillanatban helyesen cselekedhessenek! – sokatmondóan, és komoly arckifejezéssel révedt a filmgyár díszletei közé, mint aki keres valamit, vagy valakit.

A művésznő érezte, hogy ezzel a rendkívüli, és bizonyára különleges fiatalemberrel még bőséggel lesz dolga az életben, mint egy olyan kivételes valakivel, akit ugan megrostált, és összedarált a nagybetűs élet, azonban bárhogyan is alakult eddigi élete mindig megpróbált felülemelkedni sorsgyötrő nehézségein.

Julianna kinyújtotta kezét, és miután megszólalt a rendezőnő hangja a nagyméretű magnetofonban mely különleges gépes akusztikával ötvözve inkább egy robothangra, semmint élő emberi hangra hasonlított bátorítón azt mondta:

– Nagyon szeretném, ha a közeljövőben továbbra is tarthatnánk egymással a kapcsolatot! – majd a sokat sejtető mondat után arcon puszilta a megszeppent fiatalembert, aki megint csak jócskán elpirult, majd visszament a többi szereplők közé, aki meglepett csodálkozással nézték, amint a különcködő fiatalember szelíd, de nemes, gavallér meghajlással távozik a forgatási helyszínről.

Új Novella





LÁTHATATLAN PÁRBAJ



– Ha megkérhetlen benneteket akkor egy kicsit még passzírozzátok nyugodtan összébb magatokat, hogy remélhetőleg mindenki rajta legyen a képen! – sürgette a divatos, sugárzó hölgyemény összesereglett csoporttársait, akik mindannyian a Vígszínház soron következő szerelmi komédiáját voltak hivatottak megtekinteni az enyhén szellősre sikeredett novemberszagú estében.

– Kati! Ne szórakozz itt velünk, mert arögtön befagy a seggem! – válaszolt egy másik talpraesett, és legalább olyannyira temperamentumos virágszál.

–Nyugalom emberek! Akkor vigyázz, kész, és nagy levegőt! Jön a felvétel! – s hogy senki se hiányozzék a fényképről mielőtt a digitális, és ultramodern készülék totálisan exponált volna a blendével Kati máris beállt a többiek közé, ahol – furcsa mód több volt a hölgy, mint a fiú kisérők számaránya.

Alig pár pillanat, és a fénykép tökéletesre sikeredett, ahogy később mindenki visszanézhette magát a kis digitális fényképezőgép folyadékkristályos kijelzőjén.

– Megígérhetem minden kedves barátomnak, hogy amint lezajlik a vizsgák pokoljárása, és inkviziciója mindenkinek személyre szabottan küldeni fogok egy kedves fényképet, hogy mindig emlékeztessen örök, őszinte barátságunkra! De most mindenki utánnam, mert meg kell vennünk a jegyeket!

A kedves baráti társáság minden tagja szinte fesztelen, laza, és könnyed hangulatot igyekezett árasztani magából. Mint az a pár jól összeszokott ember, akik egymás társaságában is remekül képesek elengedni, és jól érezni önmagukat.

Dezső mintha kicsit megszeppent volna ennyi közvetlen kedvesség, és önzetlen szívélyesség láttán. Meg is kérdezte már a kora este folyamán sáljába burkolózva önmagát, hogy: ,,Mi a fenét keres itt?!” – Válasz persze szinte sosem érkezett.

Álmai bakancslistája között szerepelt, hogy az egyetemi diploma megszerzése után alig egy éven belül jó volna megházasodnia, és ha minden jól alakulna egy-két kisbabát is össze tudna hozni. Azonban könnyedén kitudott ám ábrándulni szeszélyes, és gyerekes vágyálmaiból. Elég volt, csak imádott Katija sugárzó arcára pillantania, ahogy szerelemtől megrészegülten Bálint kezét szorongatja, és könnyen rájöhetett, hogy talán nem neki találták ki ezt az egész udvarlós, házasságosdit.

Azt szokták mondani, hogy színházba azért mennek az emberek, mert divatbemutatót szeretnének tartani azok számára, akik vagy nem engedhetik meg maguknak, hogy az éppen aktuális, tehát kvázi trendi divathullámoknak hódolhassanak, vagy éppenséggel különleges exibicionistaságuknak hódolva egyenesen megkövetelik, hogy stílusos, és minden bizonnyal sikkes fizimiskájukkal a mindenkori figyelem azonnali középpontjába kerülhessenek.

A legtöbben most sem voltak képesek megállni, hogy mint a zsúfolt konzervdobozban kialakult tömegnyomor szindróma azonnal le tolakodjanak, és megpróbálják ne azonnal lenyúlni, vagy magukénak követelni a legjobb helyeket. Dezső ment többi csooportársa után abéli szent meggyőződésében, hogy Kati mellett fog ülni, és ha nem figyel talán veheti magának a megtisztelő, merész bátorságot, és titokban megfoghatja a kezét.

Sajnos az életben az a legrosszabb, hogy semmi sem lehet annyira nagyszerű, vagy romantikus, hogy egy fülig szerelmes, és kissé gátlásos emberke ne azonnal ugorhasson fejest az élet váratlan problémáiba, vagy sorsszerű próbatételeibe. Desző egy másik kedveskedő csoportársát fogta ki, akivel viszont illett nagyon is vigyáznia – mert elviekben -, ha Ritának nem tetszett ez, vagy az a véleménye hajlamos volt megcsipkedni áldozatait, és úgy hirlett, hogy a férfiakkal sem bánik kesztyűs kézzel. S bár Deszőnek kiváltképp jól állt a fogalmazási kézsége, még ő sem merte megreszkírozni a bátor tettet, hogy Ritát mindenképp kihozhassa a sok esetben ingatag talajon álló béketürésből.

– Na? Mesélj? Neked hogy tetszik eddig a színházasdi? – frodult feléje abban a percben, mikor végre valahára kikerülhették a tömegtumultust, és beülhettek a felső emeleteken elhelyzekedő páholyok egyikébe.

– Hát… minden bizonnyal érdekes. Nem mondom. Bár engem sokkal inkább a holnapi nyelvtörténet zh-doga izgat, mert annyira ellenszenvesnek tűnik a Polka!

–Ja! Ne is mondd! A Polka szerintem egy orbitális seggfej! Elsősorban azért, mert a szigorlaton akármit is gondolt kötelessége lett volna kiállni a diákjaiért, és ezt nem tette meg! Ugyhogy az én szememben egy nagy rakás szar, és duplanulla! – máris egy kis foghagymás chipszet tömött enyhén telt eperszínű ajkai közé. Míg másoknál ez  lehet a romantika elsőszámú titkos jele, addig Rita azért választhatta a foghagymás ízesítést, mert biztosra akart menni, hogy senki sem fogja óvatlan pillanatban szájon csókolni! Bár, ahogy elnézte szegény Dezsőnek így is nyugodtan kijárt volna egy ingyen menet!

Nem sokkal fél nyolc után a hatalmas, neobarokk stílusú kristálycsillár sugárzó fényei szépen, fokozatosan kihúnytak, hogy megkezdődhessen végre az ostoba szerelmi komédia, melyre szinte csak a nagy vezető színészóráisok népes tábora miatt lehettek egyedül kíváncsiak a nézők.

– Neked mi a véleményed a darabbal kapcsolatban? – kérdezte kíváncsiskodva a hölgy, aki nem merte megemlíteni, de erősen feszélyezte, hogy Deszőnek enyhe szájszaga volt, melyet egy-egy mentolos rágógumival igyekezett ellensúlyozni. (apja tanácsát követve).

– Hát nem tudom… még nem volt szerencsém látni a darabot, de azt mondják a fantasztikus Bárdi Györgynek is jutott benne egy kis szerep! Csak a túlzásba vitt szirupos jelleggel nem értek egyet! Miért kell minden darabot úgy alakítani, hogy szinte törvényszerűen happy end lehessen a vége?!

Ritát meglepte, hogy Dezső amennyire befeléforduló, és szemlátomást magányos, és elveszett személyiségnek látszott az egyetemen, és persze mindig is olyan gyerekes rigolyái voltak, most kulturális téren kifejezetten műveltnek, és rendkívül felkészültnek számított. Vajon, ha másnap ebből a darabbal kellene mindenkinek szigorlatoznia Dezső egészen bizonyosan vinné a pálmát legalább három utcahozzal mindenki előtt, és a vénséges sziportyó Kalász nem győzne csodálkozni, hogy hogyan szivathatná meg a legfelkészültebb diákot az osztályában.

Az igazság az, hogy Dezső mindig is rendkívül nehezen mutatta ki összetett, és kissé szánalmas érzelmeit, hiszen gyerekkorában sem lehetett előtte semmi fajta minta, amit vagy apjától, vagy anyjától bátran, és egyértelműen végigkövethetett volna, akárcsak egy útjelző táblát, vagy illemkódex törvényt, hogy az adott hölggyel miként kell romantikázni, kedveskedni, és a végső és legfontosabb lépés gyanánt szerelmeskedni.

Ami a szerelmeskedés illeti felhőtlen romantikus illuziókat dédelgetett arról, hogy egyszer majd, ha élettrása, vagy felesége lesz elutaznak közösen Mauritiusra, a Sheyell-szigetekre, vagy éppen Hawaii valamelyik kisebb, félig lakatlan szigetére, és ott egy fátyolvízesés alatt, a balzsamos naplementében addig csókolják majd a másikat, míg egy ütemre dobbanó szíveik egymáséi lehetnek…

Aztán alighanem a rideg, és – sok esetben -, kijózanító valóság valamiért mindig megakadálozta, hogy kereszülhúzza eltervezett számításait.

Már az előadás harmincadik percében, amikor a nézők megismerkedhettek a főbb szereplőkkel, és a történet kezetével, és a legelső bonyodalmakkal kíváncsi fürkészéssel máris célba vette Bálintot talpig öltönyben, aki szemlátomást valósággal repesett a boldogságtól, hogy Kati az ő vállainak nyugtatja liliomos fejecskéjét.

„Ez egészen egyszerűen nem lehet igaz! Micsoda pimasszág! Vajon tényleg ilyen lehet a szerelem?! – gondolta. S ha tényleg ilyen, akkor nekem miért nem lehet boldogságban részem?”

– Figyelj, Dezső! – fordult kicsit közelebb feléje Rita, akit nem túlzottan kötött le a darab szerelmi vonulata, legfeljebb a sármos, és jobbkképűbb színészek között legeltethette szabadon bimbózdó szemét. – Cseppet sem szeretnélek kiábrándítani, de, ha azt hiszed, hogy Kati azonnal majd rád fog mozdulni, vagy a karjaidba fog zuhanni, hogy egyedül csak te kellesz neki, akkor ki kell árbándítsalak! Bálintba van halálosan belezúgva!

Dezsőt sem ejtették azért a fejére, és persze, hogy mindig tudhatta, hogy merre fúj a szél. Abban a percben, hogy csoportársnője kimondta előtte a megcáfolhatatlannak tűnő, kissé kegyetlennek hangzó igazságot hirtelen mintha már minden további életkedve azonnal elpárogott volna, hogy helyét átadhassa valami totálisan pesszimista, apokaliptikusságba hajló hajótörött érzésnek.

Nem állhatta meg, hogy az alattuk elhelyezkedő páholyba ne nézett volna jóformán minden ötödik percben. Mintha ritmusra jártak volna gondolatai, akárcsak egy svájci óramű. Mellette ülő csoportársa észrevehette, hogy valami nagyon zavarja barátját, mert kissé változtatott előbbi kissé nyers, és flegma hangnemén.

– Figyelj csak! Én tényleg őszintén sajnálom, ha megbántottalak volna, meg minden… én pontosan tudom, hogy min mehetsz most át, mert hidd el nekem én is átmentem egy-két szerelmi jellegű civódáson, de sokszor bármennyire is furcsán, és gyilkosan hangzik muszáj a valóság talaján létezni, mert különben az ember egyszerre csak azt veszi észre, hogy elfogyott alatta a föld, és hatalmasat zuhanhat lefelé.

Dezsőt azonban ez a kis gondolati eszmefuttatás – legalább is ebben a pillanatban -, a legkevésbé sem hatotta meg.

Nemsokára elkérkezett minden néző várva várt álma, hogy a bőséges tíz perces nagyszünet keretében kiadósan kinyújtóztathassa elgémberedett, és bizonyára macskásodásnak indult végtagjait.

Dezső legszívesebben most azon nyomban itt hagyta volna a turbékoló gerlepárt, de mivel megígérte másik csoporttársának, hogy a Moszkva-téri metróval mennek hazafelé, így kénytelen volt állni a szavát. És különben is éjszaka annyira lakatlan, veszélyes és rizikós a városbn közlekedni, hogy az ember még hajlamos és akár a saját árnyékától is óhatatlanul megijed.

– Egyébként hogy tetszik a darab? – érdeklődött valamivel kedvesebben Rita.

– Hát… szerintem egy nagyfokú túlzás azért megint csak van benne, mert az életben nem ennyire egyszerűen, és strammul mennek a dolgok.

– Nekem az tetszett, amikor hirtelen a nagy semmiből egyszerre csak feltűnt az öreg Bárdi György hatalmas, felfújt, piros léggömbökkel, és az elmaradhatatlan sétapálcájával maga volt a megtestesült gavallér. Egészen biztos fess és szexis pasi lehetett fiatalon.

– Szóval ezek szerint – javíts ki nyugodtan, ha tévedek -, neked főként az idősebb pasik jönnek be!

– Hát… azt azért nem mondom, de mit kezdenék mondjuk az ágyban egy tejfelesszájú ujonccal, aki még életében nem halott óvszerről, vagy fogamzásgátlásról?

– Bizonyára igazad lehet… Szerintem, ha egy férfi, és egy nő beszélget egymással az mindenképpen legyen romantikusabb!

– Nocsak, nocsak! Hogy te micsoda sármőr lettél egyszerre! – két hattútenyerét lágyan egymáshoz csettintette, persze vigyázva, hogy ne háborgassa feleslegesen az előadás folyamatát.

Dezsőnek megint csak sikeredett elkapnia egy romantikus pillanatot. Ezúttal az ügyeletes lovagot Bálint alakította, aki egyik vaskos kezével megfogta Kati kezét, míg a másikkal folyamatosan simogatta. ,,Vajon mit akarhat tőle ennyire vérforralón?!” – suhant át az agyán.

– Látom téged egyáltalán nem izgat, hogy vajon mi folyik a színpadon! – kicsit közelebb hajolt, majdnem elérte Dezső fülét -, megnyugtatlak, hogy ha Kati akarja ma este kiadós szexuális élményben lehet része! – hevesen kuncogott egyet, mely később enyhe fulladásba csapott át.

Dezső ezt a beszólást legszívesebben máris elengedte volna a füle mellett, és látszott rajta, hogy valósággal elkezdett jelentős mértékben lilulni busa, kellemesen ellipszis feje. Mellette kuncogó csoportársa ezt persze azonnal észrevette, mert kedvesen megfogta szőrös kezét, és gyöngéd simogatással azon mesterkedett, hogy Dezső minden maradék figyelmét elterelgesse Katáról.

– Nézd! Őszinte leszek veled! – kezdte. – Tudom, hogy most úgy érezed magad, mit akivel száznyolcvan fokot fordult máris a világ, és szerintem a pokol fenekére kívánod Bálintot, amivel persze tökéletesen egyetértek, mert szerintem is egy tenyérbemászó hapsi, de meg kell értened, hogy Kata érzéseibe szándékosan nem avatkozhatsz be! Hagyd, hogy ő találja meg számára mi a legjobb, és ha végleg passzolja Bálintot, vagy téged kikosaraz még akkor sincsen vége százszázalékosan a világnak! – érdekes most annyira megértő, és szívhezszoló volt a hangja, mint még soha. Bezzeg, ha valaki szófajtan, vagy nyelvtörténet dolgozat előtt szeretett volna ennyire kedves szavakat kapni Ritától annak jó esélye lett volna rá, hogy még ott helyben kikaparja a szemét.

Dezső figyelmét hirtelen elvonta a szinte csillagászati kilométerekre látszó színpad különleges, és varázslatos gyémántkék villogású fénye. Ekkor tűnt fel eg fiatal, még egyetemista, bemutatkozós színésznő – akit persze mindenki az év reménységének nevezett, és rendkívül tehetségesnek is számított -, és valósággal átröpült a színpadon felcsatolható, könnyed, kecses angyalszárnyaival. Mint később kiderült egy olyan kacér, csacska angyalt alakított, aki mindenáron szeretné elcsábítani a főszereplő herceget, ám ehhez minden fondorlatos tudományát be kell vetnie.

Dezső szívének azonnal megszólalt rikoltó, ordító harsonázó ütemben egy vészt jelző szirénahang. Nyersen, és vijjongón, mintha egy mentőautó szállított volna sebezhető szívébe egy haldokló sebesültet. Mintha már nem is Katára lett volna kíváncsi, - de a színésznőre, akinek az alakítását szintúgy állva tapsolta meg a közönség.

Amikor a darabnak – nem sokkal este fél tizenegy után -, vége lett, és a hömpölygő tengerfolyamként máris népes emberáradat indult meg a ruhatár írányába a kabátokért, és meleg holmikért, Dezső olyan lett mint valami zombie, vagy túlvilági, koborló lélek, aki nem tudhatja, hogy ezen a világon van-e még, vagy már átköltözött egy másikba. Csoportársai vidám, fesztelen, és kicsit bohém gyűrűjében meglehetősen egyedi, különc, és furcsa látványt nyujtott.

Amikor később mindenki mindenkitől elbúcsúzott Kata értelemszerűen Bálint karjába karolt és szinte ügyet se vetve a többiekre máris elrobogtak a hatos villamossal, míg Dezső a hosszúra ígérkezett, hideg novemberi éjszakában magán érezhette a még ismeretlen, mégis olyannyira ismerős, kezdő, fiatal művésznő őzikepillantását…

Új vers




KOMMERSZ-BOLDOGSÁG


Átkosnak mondott Kor áldott gondoskodása csupán a szívekben virágzik; békebeli, lopott, drága képeit fertőzi kutyaszar s hírnév-illatú pletykákkal szenzációhajhász jelen. A tovagyűrűző, átkos időből ritkán léphet elébünk az angyali gyermek, kik egykor voltak: élő fáklyavívői egy megvesztegethetelen lelkiismeret szavának. Összezsugorodott életeket kénytelenek mások helyett megélni, mert odzkodnak szilárd felelőségeiktől; Sors-összetévesztette sok dioptriás fiatalembert már egyre ritkábban venni észre rongyrázós V.I.P.- partikon!


Eltévedt, elgurult szív-mosoly, mint másnapos, kiábrándult vacsoramaradék gubbaszt viasz-lárva arcok redőzetén. Gyertyalángok izzó kanóca hamarább leég, mint egy második szerencsésebb lehetőség! Oda nem illő szégyenfoltokat lelhet csupán ki rejtőző árnyékok magányában, mint hajótörött Odüsszeusz mélán kuporog?! – Babonázó őzikeszemek titkos, léleklátó reflektoraikkal egyre kegyetlenebbek, mert nem láthatják mit suttog titkos szerenádként a hűségesen szerelmes dobbanó második fél. – Mikor majd minden szenzáció-éhes, vad förgeteg elcsitult – meglátják -, a Végzet kolduló emlékei kibontják önmagukat!

Olcsósított hírnevek langyos, ecesedett hullámaiba vetik önmagukat sokan elégedetten s csak csodálkozni bírnak, ha két szék közt a földre esnek. Megtörhetetlennek hitt optimizmusban mártóznak meg, mert el akarják hinni a második, az élhetőbb élet normális egyenlőségét! Gyanútlan, röpke életörömöket kellene csempészni még tartható egy új remény: folyó szeli ketté gyanúsítható életünk s mégis hazatérnek önző-makacs békéjük szigeteire. Ürességében tátongó lakás összes evilági jutalmuk!

süti beállítások módosítása