KARIBI-BÁR

Benyitott a látszólag inkább templomra emlékeztető hatalmas erődítménybe; olyan vastag, szinte már vaskos és meglehetősen masszív tölgyfaajtón kellett finom, és gyöngéd kezecskéivel átküzdenie magát, ami egy ilyen nagyon finom, szinte könnyed és légies hölgyhöz csöppet sem illik!
Az épület önmaga már kívülről sem keltett jó benyomást; málladozó, hófehér vakolatával leginkább egy folyamatosan még olvadásban lévő vanília fagyira emlékeztette messzemenő jóindulattal a látogatóit. Hangulatával leginkább a horrorfilmeket kedvelők agyát és fantáziáját bizsergette dermesztő halálfélelemmel…
Az épület előtt szinte semmi különös ismertetőjel nem utalt rá, hogy ez egy piroslámpás negyedből szalajtott ház volna, benne kiemelkedően markáns és impozáns kuncsaft és törzsvásárlói körrel. Az éppen csak szemerkélő esőben a gyönyörű halmos mellekkel megáldott hölgyek főként odabent a jó melegben tartózkodtak, melyet a központi fűtés mellett – főként, amennyiben válságos esztendőket kellett ímmel-ámmal átvészelni -, akkor jobbára egy kiöregedett, valóságos matuzsálem kályha szolgáltatott!
Ami bent várt rá az most szinte megmagyarázhatatlan képtelenségnek tűnt; láthatatlan érzékiséggé finomodott. Azt hihette itt a vég, és ő egy szélben erősen tétován imbolygó, elárvult gyertyaláng, akit a legcsekélyebb fuvallat is bármikor elfújhat. Bent az épület luxussal megáldott lakosztályaiban alig-alig élő, emberroncsok lélegeztek; mintha öntudatlanság rejtélyes módon hibernálta volna még működő, de már erősen rozsdásodásnak indult agysejtjeik mikrobáit, hogy végső hibernáltságra kárhoztassa őket, miközben legtöbb esetben a falat, vagy némelyikük az ajtót bámulja kitartó, árgus fegyelemmel. Az egyiknek kidülledt a szemgolyója, és akkorára duzzadt meg, akár egy nagyobbacska szaftos narancs, míg a másik kábán, mint egy kisborjú, szinte sóvárgó farkasszemekkel meredt az ajtóra, és a benne felfedezni vélt látogatóra, hátha kimenekítheti ebből a sívárra sikeredett, földi pokolból! A harmadik – bár még alig múlhatott huszonéves máris csorgott a nyála a felkínálkozott ,,préda” láttán, míg a negyedik fiatalsága ellenére is tökéletes aggastyánná öregített az önpuszítás lídérces álma…
Valamennyien majdnem csontig hatolón meztelenek voltak, és saját Ádám-Éva kosztümjeikben várakoztak csöndesen a megváltásra; korukat, vagy egyéb élettani személyiségjegyüket csupán foltokban lehetett megállapítani! Közöttük a Madame járkált, mint az alvilág megkoronázott királynője: pompázatos udvari személyzetével, és úgy tűnt, hogy ő itt az egyeduralkodó anyakirálynő, akinek alattvalói minden egyes esetben engedelmeskednek.
A finom hölgy megjelenése különösebben egyáltalán senkit sem izgatott; bár a gyönyörű, kisestélyi szerű, gyémántpikkelyes ruhácskában maga volt a perszelő szenvedély, és az ízig-vérig végzetes vonzerő! Közönyös, kiüresedett kriptaarcokkal szótlan percekig csak bámultak rá, mint aki egy másik bolygóról tévedt ide. A portásnak mondott másik hölgyemény rögtön eligazította Morgay doktornőhöz. Amikor már bent volt az ütött-kopott, és pislákoló, lídérces fényekkel világító várakozó szobában, azonnal átfutott az agyán:
,,És mi volna, ha most fognám magam és megtartanám a babám?!”
A kinti szándékosan elbizonytalanodott világ berendezkedése, mintha annyira már nem is izgatta volna csak az a kis csöppség, akit szíve alatt viselt, és akiről egy eltévedt percben talán önmaga is megfeledkezett. Úgy tűnt egész eddigi élete, mint egy sorscsapásszerű ítélet; az apa elkergette a háztól, mert azzal ,,állt” össze, akiről elhitte, hogy az életét is feláldozna egy nemes ügyért, miközben kihasználta, megcsalta és eldobta, mint az elhasznált kevésbé hasznos holmikat szokás.
Egy negyven év körüli, rendkívül csinos és öltözködésre gondos hangsúlyt fektető, szemüveges hölgy szólította meg; ,,biztosan ő lesz az!” – suhant át az agyán.
- Kérem! Mivel szolgálhatok?! – érdeklődött szívélyesen az orvosi etika alapszabályai.
- Kérem szépen… - hezitált, hogy hogyan is lehetne gondolatait megfelelő mederbe terelni, hogy ez rá nézve ne kelthessen kínos benyomást. – Én… szeretném megtartani a gyermekemet, ha lehet! – bökte ki, de csak úgy mintha valami olyasmiért kérne bocsánatot, amiért felesleges.
- Semmi probléma kérem! Hányadik hónapban is van? – vette azonnal szemügyre, és hogy szavainak nyomatékot biztosítson párszor óvatosan megfogta gyöngéden a kismama hasát, ami leginkább egy éretlen tojásformára emlékeztetett.
A doktornő bizalomgerjesztőnek tűnt, és legalább nem volt annyira vénségesen utálatos, mint egykori, jóval idősebb korú háziorvosa, aki csupán a könnyebben megszerezhető, szabad tapizás reményében incselkedett vele méltalanul, és kiszolgáltatottan.
Eleinte azon volt, hogy nem lesz túl közvetlen, nehogy még túlságosan is könnyűvérűnek, vagy szándékosan kacérkodónak tartsák; ezért csak türelmes mértékletességgel szándékozott adagolni a saját magánéletére vonatkozó információkat. Idegenekkel amúgy is nagyon nehezen találhatta csak meg a bizalmat keltő közvetlenség útját, mert roppant nehézkesen oldódott fel benne a másoktól radikálisan tartó félelem! A vegyesboltkereskedés – ahol kezdetben dolgozott -, persze más volt. A kis öreg, aki a boltot vezette olyan meghitt bizalmassággal vette pártfogásába, akár a saját nagyapja. De az idegenektől való jogos és tartós távolságtartás, mintha egy olyan körbe illesztette volna bele önként, ahol mindig kívül érezhette magát.
Most itt ült meghitt körülményeket teremtve egy bordélyház rendelőjében, ahol illegális abortuszokat is bátran végeztek természetesen jó pénzekért, mert másként ez sose ment, és önmagában azon töprengett: hogy juthatott el idáig egy jól nevelt polgári családból származó, nyelveket beszélő, és csellózni kiválóan tudó fiatal, érett gondolkodású nő, aki olyan meggondolatlanságra vetemedett, hogy megakarja fosztani gyermekét az életben maradás reményétől? Nem, egyáltalán nem volt joga hozzá! Azt érezte, hogy sűrű, tépes, ragacsos masszába süllyed alá, ami, mint a szurok hirtelen, és fokozatosan elnyeli, és alig marad számára megváltó szabadulás!
A doktornő türelmesen kérdő tekintettel figyelte; úgy festett, mint egy művész, aki szinte aprólékos mikro részletességgel megfigyeli az élet legapróbb körülményeit is, és nem csupán a részleteket, mielőtt egy nagyobb festményt megkomponál, hogy a színek változatos szivárványskáláin sakkozva a megfelelő színösszeállításban kalandozhasson függetlenül, amikor a grafikai normák már tökéletesen tisztázódtak!
Kezdte a hónapok óta tartó lehető legrosszabb közérzettel; amikor állandó álmatlanságai, holdkórosoknak való vizelési panaszai mellett is alig tudott jóformán három-négy órácskát pihenni, mert szervezete nehezen szoktatta rá magát a várandóság állapotához. Ezekben a ,,kifejlett” hónapokban úgy élte berendezkedett életét, amint aki folyamatosan a plafonra szegezi tekintetét és úgy alszik, eszik, beszél, és végzi mindennapi cselekvési rutinjait, hogy egyetlen biztos pont létezik az életébe, amibe még legalább is belekapaszkodhat!
Azok a jólismert foltok a mennyezeten; talán penész, vagy vízigomba? Eddig mindig is szeretett volna rendesen kimeszelni, csak sosem maradt annyi pénze a rezsi után, hogy véghez is vigye azt, amit eredetileg már hónapokkal ezelőtt kigondolt a megvalósítás útján.
Ha létezik egyáltalán a boldogság – melyben főként az utóbbi időben erősen kételkedett, és kissé megkeseredetté is vált -, akkor leginkább az önfeledt nyári éjszakákról beszélt, amikor még együtt voltak hármasban, és a volt vőlegénye azt ígérte, hogy mindig mellette marad, és természetesen mindenben segíteni és támogatni fogja. Jókedvű volt, csupa nőiesség és tettrekészség azokban a napokban, és vagy egy kazal plüssállatfarmot vásárolt össze különböző játékboltokban, hogy születendő gyermekének majd lehessen mivel játszania. De egy kis idő multán már azon volt, hogy az álmai is kiábrándulttá tették! Mindig úgy igyekezett a férfiak társadalmára tekinteni, mint a szükséges védelmezőkre, akiknek koronás joguk, hogy védelmezzék, és óvják gyöngédségükkel a gyengébbik nemet; ebben viszont semmi keresnivalója nem lehetett a szándékos, vagy erőltetett erőszaknak, melynek minden formája ellen önmaga is határozott tiltakozást emelt. Azt hitte mindig, hogy találhat majd magának egy olyan belevaló férfit, aki mindig figyelmes gyöngédségével, és öntudatlan mindent megbocsátani akarásával és ragaszkodó szeretetével könnyűszerrel átlendítheti őt a megkezdett hétköznapok el sivárosodó bugyrain.
Tudta ő is, és számított is rá, hogy koraszülés lehet, mert annak idején huszonöt évvel ezelőtt ő is koraszülött volt, és ráadásul farfekvéses, ami miatt császározni kellett gyönyörű édesanya hasát; pár nappal később áldott édesanyja meghalt, és a folyamatosan goromba pokróc apja – aki a gyerekneveléshez még kevésbé értett -, se szó se beszéd egy újabb friss pipikével olajra lépett, és hogy aztán lánya miként, vagy hogyan cseperedik a továbbiakban – már nem is érdekelte!
Nem akart általánosítani, hiszen ez sohasem volt stílusa, mégis minden rokonszenves férfiban egy elveszett, egyedül árválkodó kisfiú prototípusát látta maga előtt, aki kölcsönös mohón kikényszeríthető szeretetre ácsingózik, és mikor megkapja fogja magát és azonnal kilép a gondosan megszerkesztett életéből.
Szerette volna nagyon felszabadultan, és elégedetten érezni önmagát élete pozitív időszakaiban is; ez hol sikerült, hol pedig kevésbé jött össze! Most azonban érezte, hogy feje fölött a végzet Damoklész-kardja hirtelen lecsapni készül, és ha sürgős lelki támogatást nem nyerhet talán már csak egyetlen lépés válassza el a totális öngyilkosság gondolatától! Már csak egyetlen kérdést kellett önmagában újra fogalmaznia: Mi legyen a babával? Egy törékeny kis eszmélkedő életét aztán már végképp nem tehet kockára; embersége, egoja mint valami jószándékú tiltást ellenezné és nem is alaptalanul! A beszélgetése a doktornővel meglepően könnyedén és közvetlenül sikeredett; mindent elmondott önmagáról, nem titkolva az egyesek számára kínosabb részleteket is, és alig negyvenöt perc múltán, mint aki feloldozást nyerhetett lépett ki a még mindig homályos és dohszagú folyósóra, és óvatosan, lépésekben ment le a falépcsőn.
Odakint időközben – bár az eső nem hullt irgalmatlanul hirtelen feltámadt az ég; aprócska kabátkáját bebugyolálva magára húzta és azonnal előkerült sálja is; ebben a visszatartott, vacogó tartásban tett meg jogar métert az utcán. Bárcsak kisüthetett volna a fenséges napsugár, talán akkor az ő kedve sem lett volna annyira hitehagyott és a velejéig szánalmas.
Egyetlen helye volt csupán a világnak, ahol maradéktalanul, senkit se vádolva még jól érezhette volna magát; a nagyapja régi fa kunyhos házikójában fenn az Északi-középhegység vadregényes rejtett erdeiben, melyet ki tudja miért Karibi-bárnak neveztek el. Talán a hangulatos trópusokat idéző, agancsos trófeákkal is büszkélkedő öreg vadászház miatt. Ez a kép éledt fel újra képzeletében, amikor már minden megmaradt soványka reménye is bizton veszni látszott; ide képzelte magát, idült gyermekkora színhelyére, hogy ismét megpróbáljon boldog lenni.
A bordélyház melletti kis utcácskában ment végig úgy, hogy hátsó felét a kíméletlen surrogó, csípősen hűvös szél folyamatosan tolta maga előtt, mint egy kíméletlen és erőszakos szerető! Volt itt egy kisebb presszó is; amolyan kedves alkalmi találkahely a főként ifjú hősszerelmesek találkái számára. Elhatározta, hogy míg nem javul kicsit az idő betér. Amikor bement az asztaloknál bár sürgölődő pincérek garmadája szolgálta fel, amit kellett; ki a vacsoráját majszolgatta, ki megivott egy forró kávét, míg a fiatal egymásba bolondulóknak jó volt egy forró csokoládé, vagy kapucíner is! A meghitt ismerősség biztonságos érzete járta át; főként, amikor megakadt a szeme a pult mögött kávét főző szintén ifjú hölgyön; egykori osztálytársán, aki borotvaéles matekképletei ellené sem mehetett egyetemre, mert félő lett volna, hogy még a tandíját sem tudná kifizetni, ehelyett napig húsz órákat volt kénytelen egy presszóban állva robotolni, és lesni a vendégek kéréseit, hogy valamiből még megélhessen.
Ahogy a két ismerős szempár a felismerés visszafordíthatatlan mámorában összefutott boldog megelégedettség futott át mindkettő hölgy lelkében. Úgy érezte magát, mint aki haza került abból a nagy kiismerhetetlen összevisszagából, amit külső életként emlegetnek.
A kávéfőző hölgy olyan gyorsan röpült oda hozzá, mint azokhoz a kuncsaftokhoz, kik biztos adnak borravalót, mert megérdemli:
- Ezt a kellemes meglepetést! Hát szia Ilcsikém! Hogy vagy? Mi újság? De régen is volt! Hadd gondolkozzam!
- Bizony drága Annám! Annak van már legalább tizenkét éve is!
- Istenem! Hogy múlik az idő!
- Hát igen! Mikor is láttuk egymást utoljára? – esett mindjárt gondolkodóba.
- Hu! Várjál! Talán… igen-igen az érettségi buli óta nem! De most veszem csak észre! – csodálkozott el -, te semmit se változtál! Kifogástalanul csinos és bombázó az alakod! Nem úgy a magamé! – meglapogatta kis pocakját a ruha alatt. – Látod-látod! Ezért nem állnak már velem szóba a menőbb fej pasik, mert így nézek ki! Tohonya és lajhár lettem! Nem?!
- Beszélsz szamárságokat édes Annám! Csak egy kicsit megtévedtél, de az sosem baj! Az a baj, ha nem próbálsz meg visszatalálni a helyes útra! – most úgy hajtotta le bűnbánóan a fejét, mint aki mázsás kőigazságokat ismert be.
- De olyan… komolynak és nagyon fáradtnak tűnsz! csak nincs valami baj?! – hangja aggodalmasabbá vált. – Mint régi barátnődnek nekem igazán elmondhatod! Mindig segít az embernek, ha akad valaki bizalmasa, akinek kiöntheti a szívét!
,,Igen kedveském, de attól tartok, hogy te már a gimiben is szabadszájú locsifecsiségedről voltál nevezetes!” – gondolta magában. Egy kis ideig még rágta magában, emésztette a felkínált gondolatot, majd belekezdett:
- Teherbe estem, és most odáig jutottam, hogy nem mertem megölni a gyermekemet!
- Te most hülyéskedsz! Hogy gondolhattál ilyet?! Te teljesen idióta vagy?! – közel volt hozzá, hogy végleg felháborodjék, és már azon volt, hogy legszívesebben lekever neki két nagyadag, kijózanító pofont, de látva a fiatal hölgy haláli sápadtságát inkább kitöltött neki egy nagypohár kávét!
- Nesze csak! Ezt hörpintsd be de azonnal! Még ilyet! Megáll az a maradék józan eszem is!
- Elhiheted nekem se volt könnyű!
- Azt már eddig is tudtam… de mégis? Hogy a fészkes fenébe jutottál el a szakadékok ilyen fokú mélységeire, hogy majdnem elkövetted életed legnagyobb hibáját?! Fel nem foghatom!
- Most ítélkezel, vagy csupán vádaskodsz?
- Egyik se! Csupán megpróbálok a hatalmas ostobaságodra észérveket találni! Tehát, szóval… miért tetted? Hadd halljam?!
- Nem tudtam miből megélni! ez mondjuk a kisebbik baj, de az a szemétláda vőlegényem azt mondta, hogy mindenben segít és támogat, és mikor valóban égető szükségem lett volna rá egyik nap se szó, se beszéd – megpattant, és többet vissza se nézett! Talán a meggondolatlan bosszú érzete vezérelt…
- Ez egy baromság! Vedd tudomásul! Neked itt már nem bosszú, vagy jogos elégtétel kell csajszikám, de valaki, akiről gondoskodhatsz, és aki megszépíti a mindennapjaidat! Az olyan férgekkel, mint a volt pasid meg ne foglalkozz! Hisz annyi rendes ember rohangál az utcán, csak ki kéne tényleg nyitnod ezeket az észbontó szemeidet!
- Lehet, hogy igazad van, még nincs semmi végleges ötletem!
Most rémlett fel előtte az öngyilkosság közelítő, és hátborzongató ténye; egy feneketlen szakadékot látott gondolataiban, ahová csak zuhant irtóztatóan gyorsuló sebességekkel, és képtelen volt megálljt parancsolni a zuhanásnak, mely körbe fogadta törékeny testét, mint valami örvényt, míg végül szétzúzta magát a sziklák éles fogazatain…
- Tudod… az a nagy baj, hogy olyan elveszettnek hittem magamat, hogy az öngyilkosság gondolata is felmerült! – bökte ki, és máris látta, hogy jótátehetetlen hibát vétett a másik szemében.
A kávémérő barátnője keze félig meglegyintette; nem úgy nézett ez ki, mintha pofon lett volna, inkább valami szigorított intés, és figyelmeztetés is egyben, hogy többet soha az életben eszébe ne jusson ehhez hasonló meggondolatlanság.
- Hát ez nem igaz! Teljesen tönkre akarsz tenni idegileg, mi??? Neked elment az a maradék józan eszed is! Azt kell, hogy mondjam! Szégyelld magad! – majd kicsivel később -, de most már megértelek! – volt valami beletörődött fáradtság a mondatai mögött, amivel magát is igyekezett többé-kevésbé megnyugtatni; igaz csupán alig-alig.
- Én… nagyon sajnálok már mindent… de a helyzetemben nem is tudtam kihez fordulni! Neked pedig meg kell ígérned, hogy nem jártatod feleslegesen a szád!
Gyönyörű, szinte léleklátó barna karbunkulus-szemeiből igazgyöngyszemekként peregtek alá az elárvult könnyek!
- Na, jól van, na! Enyje! Hát ne itasd nekem itt az egereket te lány, mert elriasztod a pénzes kuncsaftjaidat! Inkább kortyolgasd csak be ezt a forró kávét! Szükséged lesz rá!
- Igazán köszönöm! Tudod… most hallok életemben először egy emberi, őszinte szót!
Viszonzásképpen a pincérnő is megsimogatta a kézfejét így adván empátiát és támogatást neki.
A barátnő még várt néhány pillanatig, amíg barátnője az utolsó cseppig kihörpöli a kéváját, majd előhozakodott a félszeg kérdéssel:
- Mondd csak szívem? Van hova menned?! Nálam mindig van egy szabad hely!
- Rendes vagy, de tényleg de… jól megleszek! – azzal, mint aki tudatában van, hogy önmagát szándékosan leplezte be, már azon volt menni készült, de Anna most visszatartotta:
- Állj csak meg egy kicsit! Mit ettél ma már? – vonta kérdőre.
- Hát… tulajdonképpen a reggeli párizsis zsömlémtől eltekintve… semmit!
- No! Akkor itt megvársz! Érted?! Azonnal visszajövök! – Azzal kiviharzott a hátsó helységbe ami inkább valami homályos raktárnak felelt meg semmint önálló szobának. Beszólt az ott lévő pincérnek:
- Józsikám kedves, kérlek, készíts valami elvihető harapnivalót! Talán két szendvics elég lesz! Köszi, puszi! – Azzal máris visszatért barátnőjéhez, aki most úgy ült a székén, mint aki karót nyelt, vagy egyenesen görcsbe rándult a gyomra; a tudatos kétségbeesés és félelem reszketett minden végtagjában.
Tulajdonképpen egész életében gyűlölte az elvárásokat, és azt, hogy mindenkinek meg kelljen felelnie; szabadnak és függetlennek született, és ezt a fajta nemesi ,,privilégiumát” nem szerette volna semmi pénzen elkótyavetyélni!
A pincérnő viselkedése is megváltozott. Mintha már nem csupán a volt locsifecsi, legjobb barátnő benyomását keltette volna, de legalább is egy olyan személyét, aki felelős valakiért, akit azért tisztel és becsül, hogy szomorú nehézségeivel, és gyengeségeivel szembe mert tudatosan nézni, és valami anyai érzés is rátörhetett hirtelen.
A közöttük támadt újfent megélénkült meghitt baráti viszonynak egy kellemetlenkedő, kissé illuminált vendég párbeszéd párbaja vetett véget egy másik kolleganőjével, akit durva szitok szavakkal kezdett előbb becsmérelni, majd miután megpaskolta a fenekét, erőszakoskodni akart vele! Ennek Anna lapát keze vetett véget, mert akkorát penderített azon a jómadáron, hogy taknya-nyála egybe nőtt, és egy hatalmasat esett a nyílt utca kövezetén, hogy a járókelők is szótlan, néma percekig csak bámulni tudtak rá értetlenül!
- Meg ne lássam magát itt még egyszer ilyen állapotban maga sintér, mert úgy ellátom a baját, hogy az anya sem ismer magára! Megértette?! – kétséges volt, hogy a részeges ember ezt még felfogja, de süket fülűen feltápászkodott és egyszerűen tovább oldalgott.
Időközben a szél is csendesedni kezdett, és már legalább nem süvöltött annyira, mint eddig; a szálját magára tekerve éppen arra készült, hogy kiléphessen a koromszürke, ismeretlen sötétségű éjszakába; várt még egy alkalmas pillanatig, majd indult volna, de Anna azonnal visszarántotta:
- Állj csak meg, hékás! Hát hova csámborogsz te, amikor a kajádat it hagyod! Várj egy percet! – gyorsan berohant a másik raktárba, és kihozta a két szendvicset a másik felszolgálótól. – Köszi, Józsika aranygyerek vagy! – hallotta, akit a másiknak megköszönte a szívességet.
- Na, ezt vedd el, és eszegesd meg! De nekem tessék nagyon vigyázni ebben a kietlen pokoli sötétben! Te is tudod, hogy milyen kétes alakok járkálnak erre! – újabb gondolat villant át az agyán. –Figyelj csak még alig fél órácska és lejár a műszakom, ha gondolod, akkor szívesen mehetünk együtt is! Legalább addig is vigyázok rád!
Kezét begörbítve tartotta, mint akinek fagyási sérülései keletkeztek; megköszönte a szíves vendéglátást, majd sálját jól bebugyolálva kilépett az éjszakába. Olyan bizonytalanul és tétován lépkedett, mint aki legalább is egy tátongó hasadék felett kötéltáncot jár, vagy egyensúlyozik, és maga sem tudja, hogy bravúrosnak mondható kalandja igazából hogyan is fog végződni?
Úgy döntött, hogy mégis jobb, ha ezúttal talán kivételt tesz, és megvárja barátnőjét; behúzódott az egyik kietlen, sikátorszagú kapualjba és várni kényszerült. Alig maradt a doktornőtől jövet valamicske maradék, felesleg jártányi ereje is: a fokozatos stressz és idegesség az összes megmaradt energiát felemésztette. Arca most sokkal öregebbnek tűnt. Lehunyta szemét, és gondolatban a vadászházban volt, amit annak idején a nagyszüleivel együtt Karibi-bárnak nevezett el.

KARIBI-BÁR

Benyitott a látszólag inkább templomra emlékeztető hatalmas erődítménybe; olyan vastag, szinte már vaskos és meglehetősen masszív tölgyfaajtón kellett finom, és gyöngéd kezecskéivel átküzdenie magát, ami egy ilyen nagyon finom, szinte könnyed és légies hölgyhöz csöppet sem illik!
Az épület önmaga már kívülről sem keltett jó benyomást; málladozó, hófehér vakolatával leginkább egy folyamatosan még olvadásban lévő vanília fagyira emlékeztette messzemenő jóindulattal a látogatóit. Hangulatával leginkább a horrorfilmeket kedvelők agyát és fantáziáját bizsergette dermesztő halálfélelemmel…
Az épület előtt szinte semmi különös ismertetőjel nem utalt rá, hogy ez egy piroslámpás negyedből szalajtott ház volna, benne kiemelkedően markáns és impozáns kuncsaft és törzsvásárlói körrel. Az éppen csak szemerkélő esőben a gyönyörű halmos mellekkel megáldott hölgyek főként odabent a jó melegben tartózkodtak, melyet a központi fűtés mellett – főként, amennyiben válságos esztendőket kellett ímmel-ámmal átvészelni -, akkor jobbára egy kiöregedett, valóságos matuzsálem kályha szolgáltatott!
Ami bent várt rá az most szinte megmagyarázhatatlan képtelenségnek tűnt; láthatatlan érzékiséggé finomodott. Azt hihette itt a vég, és ő egy szélben erősen tétován imbolygó, elárvult gyertyaláng, akit a legcsekélyebb fuvallat is bármikor elfújhat. Bent az épület luxussal megáldott lakosztályaiban alig-alig élő, emberroncsok lélegeztek; mintha öntudatlanság rejtélyes módon hibernálta volna még működő, de már erősen rozsdásodásnak indult agysejtjeik mikrobáit, hogy végső hibernáltságra kárhoztassa őket, miközben legtöbb esetben a falat, vagy némelyikük az ajtót bámulja kitartó, árgus fegyelemmel. Az egyiknek kidülledt a szemgolyója, és akkorára duzzadt meg, akár egy nagyobbacska szaftos narancs, míg a másik kábán, mint egy kisborjú, szinte sóvárgó farkasszemekkel meredt az ajtóra, és a benne felfedezni vélt látogatóra, hátha kimenekítheti ebből a sívárra sikeredett, földi pokolból! A harmadik – bár még alig múlhatott huszonéves máris csorgott a nyála a felkínálkozott ,,préda” láttán, míg a negyedik fiatalsága ellenére is tökéletes aggastyánná öregített az önpuszítás lídérces álma…
Valamennyien majdnem csontig hatolón meztelenek voltak, és saját Ádám-Éva kosztümjeikben várakoztak csöndesen a megváltásra; korukat, vagy egyéb élettani személyiségjegyüket csupán foltokban lehetett megállapítani! Közöttük a Madame járkált, mint az alvilág megkoronázott királynője: pompázatos udvari személyzetével, és úgy tűnt, hogy ő itt az egyeduralkodó anyakirálynő, akinek alattvalói minden egyes esetben engedelmeskednek.
A finom hölgy megjelenése különösebben egyáltalán senkit sem izgatott; bár a gyönyörű, kisestélyi szerű, gyémántpikkelyes ruhácskában maga volt a perszelő szenvedély, és az ízig-vérig végzetes vonzerő! Közönyös, kiüresedett kriptaarcokkal szótlan percekig csak bámultak rá, mint aki egy másik bolygóról tévedt ide. A portásnak mondott másik hölgyemény rögtön eligazította Morgay doktornőhöz. Amikor már bent volt az ütött-kopott, és pislákoló, lídérces fényekkel világító várakozó szobában, azonnal átfutott az agyán:
,,És mi volna, ha most fognám magam és megtartanám a babám?!”
A kinti szándékosan elbizonytalanodott világ berendezkedése, mintha annyira már nem is izgatta volna csak az a kis csöppség, akit szíve alatt viselt, és akiről egy eltévedt percben talán önmaga is megfeledkezett. Úgy tűnt egész eddigi élete, mint egy sorscsapásszerű ítélet; az apa elkergette a háztól, mert azzal ,,állt” össze, akiről elhitte, hogy az életét is feláldozna egy nemes ügyért, miközben kihasználta, megcsalta és eldobta, mint az elhasznált kevésbé hasznos holmikat szokás.
Egy negyven év körüli, rendkívül csinos és öltözködésre gondos hangsúlyt fektető, szemüveges hölgy szólította meg; ,,biztosan ő lesz az!” – suhant át az agyán.
- Kérem! Mivel szolgálhatok?! – érdeklődött szívélyesen az orvosi etika alapszabályai.
- Kérem szépen… - hezitált, hogy hogyan is lehetne gondolatait megfelelő mederbe terelni, hogy ez rá nézve ne kelthessen kínos benyomást. – Én… szeretném megtartani a gyermekemet, ha lehet! – bökte ki, de csak úgy mintha valami olyasmiért kérne bocsánatot, amiért felesleges.
- Semmi probléma kérem! Hányadik hónapban is van? – vette azonnal szemügyre, és hogy szavainak nyomatékot biztosítson párszor óvatosan megfogta gyöngéden a kismama hasát, ami leginkább egy éretlen tojásformára emlékeztetett.
A doktornő bizalomgerjesztőnek tűnt, és legalább nem volt annyira vénségesen utálatos, mint egykori, jóval idősebb korú háziorvosa, aki csupán a könnyebben megszerezhető, szabad tapizás reményében incselkedett vele méltalanul, és kiszolgáltatottan.
Eleinte azon volt, hogy nem lesz túl közvetlen, nehogy még túlságosan is könnyűvérűnek, vagy szándékosan kacérkodónak tartsák; ezért csak türelmes mértékletességgel szándékozott adagolni a saját magánéletére vonatkozó információkat. Idegenekkel amúgy is nagyon nehezen találhatta csak meg a bizalmat keltő közvetlenség útját, mert roppant nehézkesen oldódott fel benne a másoktól radikálisan tartó félelem! A vegyesboltkereskedés – ahol kezdetben dolgozott -, persze más volt. A kis öreg, aki a boltot vezette olyan meghitt bizalmassággal vette pártfogásába, akár a saját nagyapja. De az idegenektől való jogos és tartós távolságtartás, mintha egy olyan körbe illesztette volna bele önként, ahol mindig kívül érezhette magát.
Most itt ült meghitt körülményeket teremtve egy bordélyház rendelőjében, ahol illegális abortuszokat is bátran végeztek természetesen jó pénzekért, mert másként ez sose ment, és önmagában azon töprengett: hogy juthatott el idáig egy jól nevelt polgári családból származó, nyelveket beszélő, és csellózni kiválóan tudó fiatal, érett gondolkodású nő, aki olyan meggondolatlanságra vetemedett, hogy megakarja fosztani gyermekét az életben maradás reményétől? Nem, egyáltalán nem volt joga hozzá! Azt érezte, hogy sűrű, tépes, ragacsos masszába süllyed alá, ami, mint a szurok hirtelen, és fokozatosan elnyeli, és alig marad számára megváltó szabadulás!
A doktornő türelmesen kérdő tekintettel figyelte; úgy festett, mint egy művész, aki szinte aprólékos mikro részletességgel megfigyeli az élet legapróbb körülményeit is, és nem csupán a részleteket, mielőtt egy nagyobb festményt megkomponál, hogy a színek változatos szivárványskáláin sakkozva a megfelelő színösszeállításban kalandozhasson függetlenül, amikor a grafikai normák már tökéletesen tisztázódtak!
Kezdte a hónapok óta tartó lehető legrosszabb közérzettel; amikor állandó álmatlanságai, holdkórosoknak való vizelési panaszai mellett is alig tudott jóformán három-négy órácskát pihenni, mert szervezete nehezen szoktatta rá magát a várandóság állapotához. Ezekben a ,,kifejlett” hónapokban úgy élte berendezkedett életét, amint aki folyamatosan a plafonra szegezi tekintetét és úgy alszik, eszik, beszél, és végzi mindennapi cselekvési rutinjait, hogy egyetlen biztos pont létezik az életébe, amibe még legalább is belekapaszkodhat!
Azok a jólismert foltok a mennyezeten; talán penész, vagy vízigomba? Eddig mindig is szeretett volna rendesen kimeszelni, csak sosem maradt annyi pénze a rezsi után, hogy véghez is vigye azt, amit eredetileg már hónapokkal ezelőtt kigondolt a megvalósítás útján.
Ha létezik egyáltalán a boldogság – melyben főként az utóbbi időben erősen kételkedett, és kissé megkeseredetté is vált -, akkor leginkább az önfeledt nyári éjszakákról beszélt, amikor még együtt voltak hármasban, és a volt vőlegénye azt ígérte, hogy mindig mellette marad, és természetesen mindenben segíteni és támogatni fogja. Jókedvű volt, csupa nőiesség és tettrekészség azokban a napokban, és vagy egy kazal plüssállatfarmot vásárolt össze különböző játékboltokban, hogy születendő gyermekének majd lehessen mivel játszania. De egy kis idő multán már azon volt, hogy az álmai is kiábrándulttá tették! Mindig úgy igyekezett a férfiak társadalmára tekinteni, mint a szükséges védelmezőkre, akiknek koronás joguk, hogy védelmezzék, és óvják gyöngédségükkel a gyengébbik nemet; ebben viszont semmi keresnivalója nem lehetett a szándékos, vagy erőltetett erőszaknak, melynek minden formája ellen önmaga is határozott tiltakozást emelt. Azt hitte mindig, hogy találhat majd magának egy olyan belevaló férfit, aki mindig figyelmes gyöngédségével, és öntudatlan mindent megbocsátani akarásával és ragaszkodó szeretetével könnyűszerrel átlendítheti őt a megkezdett hétköznapok el sivárosodó bugyrain.
Tudta ő is, és számított is rá, hogy koraszülés lehet, mert annak idején huszonöt évvel ezelőtt ő is koraszülött volt, és ráadásul farfekvéses, ami miatt császározni kellett gyönyörű édesanya hasát; pár nappal később áldott édesanyja meghalt, és a folyamatosan goromba pokróc apja – aki a gyerekneveléshez még kevésbé értett -, se szó se beszéd egy újabb friss pipikével olajra lépett, és hogy aztán lánya miként, vagy hogyan cseperedik a továbbiakban – már nem is érdekelte!
Nem akart általánosítani, hiszen ez sohasem volt stílusa, mégis minden rokonszenves férfiban egy elveszett, egyedül árválkodó kisfiú prototípusát látta maga előtt, aki kölcsönös mohón kikényszeríthető szeretetre ácsingózik, és mikor megkapja fogja magát és azonnal kilép a gondosan megszerkesztett életéből.
Szerette volna nagyon felszabadultan, és elégedetten érezni önmagát élete pozitív időszakaiban is; ez hol sikerült, hol pedig kevésbé jött össze! Most azonban érezte, hogy feje fölött a végzet Damoklész-kardja hirtelen lecsapni készül, és ha sürgős lelki támogatást nem nyerhet talán már csak egyetlen lépés válassza el a totális öngyilkosság gondolatától! Már csak egyetlen kérdést kellett önmagában újra fogalmaznia: Mi legyen a babával? Egy törékeny kis eszmélkedő életét aztán már végképp nem tehet kockára; embersége, egoja mint valami jószándékú tiltást ellenezné és nem is alaptalanul! A beszélgetése a doktornővel meglepően könnyedén és közvetlenül sikeredett; mindent elmondott önmagáról, nem titkolva az egyesek számára kínosabb részleteket is, és alig negyvenöt perc múltán, mint aki feloldozást nyerhetett lépett ki a még mindig homályos és dohszagú folyósóra, és óvatosan, lépésekben ment le a falépcsőn.
Odakint időközben – bár az eső nem hullt irgalmatlanul hirtelen feltámadt az ég; aprócska kabátkáját bebugyolálva magára húzta és azonnal előkerült sálja is; ebben a visszatartott, vacogó tartásban tett meg jogar métert az utcán. Bárcsak kisüthetett volna a fenséges napsugár, talán akkor az ő kedve sem lett volna annyira hitehagyott és a velejéig szánalmas.
Egyetlen helye volt csupán a világnak, ahol maradéktalanul, senkit se vádolva még jól érezhette volna magát; a nagyapja régi fa kunyhos házikójában fenn az Északi-középhegység vadregényes rejtett erdeiben, melyet ki tudja miért Karibi-bárnak neveztek el. Talán a hangulatos trópusokat idéző, agancsos trófeákkal is büszkélkedő öreg vadászház miatt. Ez a kép éledt fel újra képzeletében, amikor már minden megmaradt soványka reménye is bizton veszni látszott; ide képzelte magát, idült gyermekkora színhelyére, hogy ismét megpróbáljon boldog lenni.
A bordélyház melletti kis utcácskában ment végig úgy, hogy hátsó felét a kíméletlen surrogó, csípősen hűvös szél folyamatosan tolta maga előtt, mint egy kíméletlen és erőszakos szerető! Volt itt egy kisebb presszó is; amolyan kedves alkalmi találkahely a főként ifjú hősszerelmesek találkái számára. Elhatározta, hogy míg nem javul kicsit az idő betér. Amikor bement az asztaloknál bár sürgölődő pincérek garmadája szolgálta fel, amit kellett; ki a vacsoráját majszolgatta, ki megivott egy forró kávét, míg a fiatal egymásba bolondulóknak jó volt egy forró csokoládé, vagy kapucíner is! A meghitt ismerősség biztonságos érzete járta át; főként, amikor megakadt a szeme a pult mögött kávét főző szintén ifjú hölgyön; egykori osztálytársán, aki borotvaéles matekképletei ellené sem mehetett egyetemre, mert félő lett volna, hogy még a tandíját sem tudná kifizetni, ehelyett napig húsz órákat volt kénytelen egy presszóban állva robotolni, és lesni a vendégek kéréseit, hogy valamiből még megélhessen.
Ahogy a két ismerős szempár a felismerés visszafordíthatatlan mámorában összefutott boldog megelégedettség futott át mindkettő hölgy lelkében. Úgy érezte magát, mint aki haza került abból a nagy kiismerhetetlen összevisszagából, amit külső életként emlegetnek.
A kávéfőző hölgy olyan gyorsan röpült oda hozzá, mint azokhoz a kuncsaftokhoz, kik biztos adnak borravalót, mert megérdemli:
- Ezt a kellemes meglepetést! Hát szia Ilcsikém! Hogy vagy? Mi újság? De régen is volt! Hadd gondolkozzam!
- Bizony drága Annám! Annak van már legalább tizenkét éve is!
- Istenem! Hogy múlik az idő!
- Hát igen! Mikor is láttuk egymást utoljára? – esett mindjárt gondolkodóba.
- Hu! Várjál! Talán… igen-igen az érettségi buli óta nem! De most veszem csak észre! – csodálkozott el -, te semmit se változtál! Kifogástalanul csinos és bombázó az alakod! Nem úgy a magamé! – meglapogatta kis pocakját a ruha alatt. – Látod-látod! Ezért nem állnak már velem szóba a menőbb fej pasik, mert így nézek ki! Tohonya és lajhár lettem! Nem?!
- Beszélsz szamárságokat édes Annám! Csak egy kicsit megtévedtél, de az sosem baj! Az a baj, ha nem próbálsz meg visszatalálni a helyes útra! – most úgy hajtotta le bűnbánóan a fejét, mint aki mázsás kőigazságokat ismert be.
- De olyan… komolynak és nagyon fáradtnak tűnsz! csak nincs valami baj?! – hangja aggodalmasabbá vált. – Mint régi barátnődnek nekem igazán elmondhatod! Mindig segít az embernek, ha akad valaki bizalmasa, akinek kiöntheti a szívét!
,,Igen kedveském, de attól tartok, hogy te már a gimiben is szabadszájú locsifecsiségedről voltál nevezetes!” – gondolta magában. Egy kis ideig még rágta magában, emésztette a felkínált gondolatot, majd belekezdett:
- Teherbe estem, és most odáig jutottam, hogy nem mertem megölni a gyermekemet!
- Te most hülyéskedsz! Hogy gondolhattál ilyet?! Te teljesen idióta vagy?! – közel volt hozzá, hogy végleg felháborodjék, és már azon volt, hogy legszívesebben lekever neki két nagyadag, kijózanító pofont, de látva a fiatal hölgy haláli sápadtságát inkább kitöltött neki egy nagypohár kávét!
- Nesze csak! Ezt hörpintsd be de azonnal! Még ilyet! Megáll az a maradék józan eszem is!
- Elhiheted nekem se volt könnyű!
- Azt már eddig is tudtam… de mégis? Hogy a fészkes fenébe jutottál el a szakadékok ilyen fokú mélységeire, hogy majdnem elkövetted életed legnagyobb hibáját?! Fel nem foghatom!
- Most ítélkezel, vagy csupán vádaskodsz?
- Egyik se! Csupán megpróbálok a hatalmas ostobaságodra észérveket találni! Tehát, szóval… miért tetted? Hadd halljam?!
- Nem tudtam miből megélni! ez mondjuk a kisebbik baj, de az a szemétláda vőlegényem azt mondta, hogy mindenben segít és támogat, és mikor valóban égető szükségem lett volna rá egyik nap se szó, se beszéd – megpattant, és többet vissza se nézett! Talán a meggondolatlan bosszú érzete vezérelt…
- Ez egy baromság! Vedd tudomásul! Neked itt már nem bosszú, vagy jogos elégtétel kell csajszikám, de valaki, akiről gondoskodhatsz, és aki megszépíti a mindennapjaidat! Az olyan férgekkel, mint a volt pasid meg ne foglalkozz! Hisz annyi rendes ember rohangál az utcán, csak ki kéne tényleg nyitnod ezeket az észbontó szemeidet!
- Lehet, hogy igazad van, még nincs semmi végleges ötletem!
Most rémlett fel előtte az öngyilkosság közelítő, és hátborzongató ténye; egy feneketlen szakadékot látott gondolataiban, ahová csak zuhant irtóztatóan gyorsuló sebességekkel, és képtelen volt megálljt parancsolni a zuhanásnak, mely körbe fogadta törékeny testét, mint valami örvényt, míg végül szétzúzta magát a sziklák éles fogazatain…
- Tudod… az a nagy baj, hogy olyan elveszettnek hittem magamat, hogy az öngyilkosság gondolata is felmerült! – bökte ki, és máris látta, hogy jótátehetetlen hibát vétett a másik szemében.
A kávémérő barátnője keze félig meglegyintette; nem úgy nézett ez ki, mintha pofon lett volna, inkább valami szigorított intés, és figyelmeztetés is egyben, hogy többet soha az életben eszébe ne jusson ehhez hasonló meggondolatlanság.
- Hát ez nem igaz! Teljesen tönkre akarsz tenni idegileg, mi??? Neked elment az a maradék józan eszed is! Azt kell, hogy mondjam! Szégyelld magad! – majd kicsivel később -, de most már megértelek! – volt valami beletörődött fáradtság a mondatai mögött, amivel magát is igyekezett többé-kevésbé megnyugtatni; igaz csupán alig-alig.
- Én… nagyon sajnálok már mindent… de a helyzetemben nem is tudtam kihez fordulni! Neked pedig meg kell ígérned, hogy nem jártatod feleslegesen a szád!
Gyönyörű, szinte léleklátó barna karbunkulus-szemeiből igazgyöngyszemekként peregtek alá az elárvult könnyek!
- Na, jól van, na! Enyje! Hát ne itasd nekem itt az egereket te lány, mert elriasztod a pénzes kuncsaftjaidat! Inkább kortyolgasd csak be ezt a forró kávét! Szükséged lesz rá!
- Igazán köszönöm! Tudod… most hallok életemben először egy emberi, őszinte szót!
Viszonzásképpen a pincérnő is megsimogatta a kézfejét így adván empátiát és támogatást neki.
A barátnő még várt néhány pillanatig, amíg barátnője az utolsó cseppig kihörpöli a kéváját, majd előhozakodott a félszeg kérdéssel:
- Mondd csak szívem? Van hova menned?! Nálam mindig van egy szabad hely!
- Rendes vagy, de tényleg de… jól megleszek! – azzal, mint aki tudatában van, hogy önmagát szándékosan leplezte be, már azon volt menni készült, de Anna most visszatartotta:
- Állj csak meg egy kicsit! Mit ettél ma már? – vonta kérdőre.
- Hát… tulajdonképpen a reggeli párizsis zsömlémtől eltekintve… semmit!
- No! Akkor itt megvársz! Érted?! Azonnal visszajövök! – Azzal kiviharzott a hátsó helységbe ami inkább valami homályos raktárnak felelt meg semmint önálló szobának. Beszólt az ott lévő pincérnek:
- Józsikám kedves, kérlek, készíts valami elvihető harapnivalót! Talán két szendvics elég lesz! Köszi, puszi! – Azzal máris visszatért barátnőjéhez, aki most úgy ült a székén, mint aki karót nyelt, vagy egyenesen görcsbe rándult a gyomra; a tudatos kétségbeesés és félelem reszketett minden végtagjában.
Tulajdonképpen egész életében gyűlölte az elvárásokat, és azt, hogy mindenkinek meg kelljen felelnie; szabadnak és függetlennek született, és ezt a fajta nemesi ,,privilégiumát” nem szerette volna semmi pénzen elkótyavetyélni!
A pincérnő viselkedése is megváltozott. Mintha már nem csupán a volt locsifecsi, legjobb barátnő benyomását keltette volna, de legalább is egy olyan személyét, aki felelős valakiért, akit azért tisztel és becsül, hogy szomorú nehézségeivel, és gyengeségeivel szembe mert tudatosan nézni, és valami anyai érzés is rátörhetett hirtelen.
A közöttük támadt újfent megélénkült meghitt baráti viszonynak egy kellemetlenkedő, kissé illuminált vendég párbeszéd párbaja vetett véget egy másik kolleganőjével, akit durva szitok szavakkal kezdett előbb becsmérelni, majd miután megpaskolta a fenekét, erőszakoskodni akart vele! Ennek Anna lapát keze vetett véget, mert akkorát penderített azon a jómadáron, hogy taknya-nyála egybe nőtt, és egy hatalmasat esett a nyílt utca kövezetén, hogy a járókelők is szótlan, néma percekig csak bámulni tudtak rá értetlenül!
- Meg ne lássam magát itt még egyszer ilyen állapotban maga sintér, mert úgy ellátom a baját, hogy az anya sem ismer magára! Megértette?! – kétséges volt, hogy a részeges ember ezt még felfogja, de süket fülűen feltápászkodott és egyszerűen tovább oldalgott.
Időközben a szél is csendesedni kezdett, és már legalább nem süvöltött annyira, mint eddig; a szálját magára tekerve éppen arra készült, hogy kiléphessen a koromszürke, ismeretlen sötétségű éjszakába; várt még egy alkalmas pillanatig, majd indult volna, de Anna azonnal visszarántotta:
- Állj csak meg, hékás! Hát hova csámborogsz te, amikor a kajádat it hagyod! Várj egy percet! – gyorsan berohant a másik raktárba, és kihozta a két szendvicset a másik felszolgálótól. – Köszi, Józsika aranygyerek vagy! – hallotta, akit a másiknak megköszönte a szívességet.
- Na, ezt vedd el, és eszegesd meg! De nekem tessék nagyon vigyázni ebben a kietlen pokoli sötétben! Te is tudod, hogy milyen kétes alakok járkálnak erre! – újabb gondolat villant át az agyán. –Figyelj csak még alig fél órácska és lejár a műszakom, ha gondolod, akkor szívesen mehetünk együtt is! Legalább addig is vigyázok rád!
Kezét begörbítve tartotta, mint akinek fagyási sérülései keletkeztek; megköszönte a szíves vendéglátást, majd sálját jól bebugyolálva kilépett az éjszakába. Olyan bizonytalanul és tétován lépkedett, mint aki legalább is egy tátongó hasadék felett kötéltáncot jár, vagy egyensúlyozik, és maga sem tudja, hogy bravúrosnak mondható kalandja igazából hogyan is fog végződni?
Úgy döntött, hogy mégis jobb, ha ezúttal talán kivételt tesz, és megvárja barátnőjét; behúzódott az egyik kietlen, sikátorszagú kapualjba és várni kényszerült. Alig maradt a doktornőtől jövet valamicske maradék, felesleg jártányi ereje is: a fokozatos stressz és idegesség az összes megmaradt energiát felemésztette. Arca most sokkal öregebbnek tűnt. Lehunyta szemét, és gondolatban a vadászházban volt, amit annak idején a nagyszüleivel együtt Karibi-bárnak nevezett el.

                                                           A BÚCSÚ

Az ifjú hölgy, aki mindig is a csinosság, és a kacérság jellegzetes egyvelegével rendelkezett, és természetesen nagyon is tisztában van vele, hogy eme jeles tulajdonságoknak a birtokában van a délutáni repülővel érkezett. Leszállt a reptéren és máris megcsapta a jellegzetes karácsonyi zsongás forgataga. A terminál gyönyörű havas, kivilágított, színes izzókkal várta kedves utasait, és látszólag mindenki örült, és örvendezett az ünnepi vásárok látványában.

A hatalmas autósztrádán – mely egyben össze is kötötte a repteret a belvárossal -, idegesen dudáló, kissé türelmetlen autósok nyölevész gyülekezete próbált meg egyetemes agresszív idegeskedéseinek eleget venni, és megnyugtatni magát, hogy még csupán december első hete van, és ezáltal minden bizonnyal még van bőven idő a bevásárlásra, és a megfelelőbb ajándékok kiválogatására.

,,Ó, de csodálatos!” – gondolta a hölgy, aki szinte számtalanszor megtette már a fővárostól egészen a külföldi utat, azonban mindig is megbűvölten állt a csoda előtt, hogy külföldön sokat adnak a készülődésre, és talán még az elhagyatottnak vélt utcák, és főterek is konfortosabban tisztábbak, és elegánsabbak, mint mondjuk odahaza. A mindenkinek személyre szóló bevársárlólista jutott eszébe, mely titkokban, és orvul még ott lapult pirosas télikabátkája belső zsebében, és arra várt, hogy ismét most elővegye. Gyönyörű kézírással volt itt felírva, hogy kinek milyen jellegű, és fajta ajándékkal kedveskedik az ünnepekre, és már alig várta a csábítón csalogató, és titokzatossággal övezett gondolatot: hogy ő vajon milyen ajándékot kap itthon ragadt kedvesétől? ,,Ó, milyen jó lett volna, ha anyu is ki tudott volna jönni, no meg Feri!” – s ahogy a csábító gondolat röpke percre átfutott az agyán, egy halvány, üveggolyónagyságú könnycsepp gördült le halvány arcának medrében. Észre se vette. Csupán egy-két járókelőnek szúrt szemet, hogy egy ilyen rendkívüli szépségnek örvendő, bizonyára magányos ifjú hölgy is tud még a világnak meglepetéseket okozni, csupán csak annyival, hogy nyíltan és őszintén kimutatja érzelmeit!

Erőt vett magán, kifújta az orrát, amire éppen akkor egy gyönyörű jégvirágszerű hópehely hullt; a levegő hirtelen fagypont alá süllyedt, és borzongatóan, mégis jólesően hűvös lett az idő. Zsebre vágta kezét, lezseren, és divatos eleganciával, és nekivágott a fölbolygatott méhkaptárra hasonlító vásárnak, ahol már a tolongóktól alig lehetett jóformán mozdulni is, és ahol egy-gy belsőséges, melegető tekintet – amennyiben az embernek szerencséje van, és nem bámul túl hosszú ideig vadidegen embereket elég feltűnően -, még kaphat egy kis vigasztalást, persze itt most még idegen nyelven.

Ahogy bevetette magát a forgatagba, hagyta, hogy átjárja a külföldi emberek mosolygós kedvessége, és a szeretetnek egy különös szövetsége, melyet odahaza csupán ritkán tapasztalt. Egyik hófehér standnál éppen sültgesztenyével csalogatták magukhoz a különleges ínyencségek kedvelőit, míg a másik helyen színes télapós figurákat lehetett választani, melyeknek az volt a sajátosságuk, hogyha az ember megnyomta hordónagyságú bendőjüket, akkor rendszerint valamilyen angol nyelven előadott, és közkedvelt karácsonyi nótára zendített rá a kis plüssszerű figura.

Jobbra fordulva a Hyde-park még mindig gyönyörű, hatalmas fáira pillanthatott az odatévedő, figyelmes tekintet, ahol a téli évszak kezdetére való tekintettel felállítottak egy kisebb méretű jégpályát, és nem telt bele alig tíz kerek perc sem, hogy népes gyerekek hada egymást lüködve-taszigálva azonnal korcsolyával felszerelkezve birtokba ne vegye ezt a jó mókának tartott pályát, és megkezdhesse rajta a csinytalan csúszkálást. A vásárban is voltak persze kihelyezett padok, amikre bátran ráülhetett az akinek izületi fájdalmai voltak, vagy csupán csak a hosszú nap végén megfáradtan kicsit ejtőzni támadt kedve, és mégcsak nem is kellett érte fizetni! A bájos hölgy ki is szemelt magának egy látszólag árválkodó padot, de majdnem rosszul választott, mert egy mészárosmesterféle, különösen termetes ember, ingujjra vetkezve, két vállas termetével, erős tájszólással enyhén rápirított, hogy ez a kis ülőalkalmatosság már foglalt.

- Am very sorry sir! Please forgive me![1] – motyogta maga elé, mintha nem is hallotta volna a mészáros kissé kötekedő fölszólítását. S hála angol nyelvtudásának egészen jól, és otthonosan elboldogult az idegen környezetben. Persze ennek nagy szerepe volt abban, hogy semmi esetre sem hagyta, hogy bárki is megzavarja, vagy elvegye a jóhangulatát, és boldog kedvét.

Önmagában még most is azt gondolta, hogy menni fog minden, akár a karikacsapás. Egy ilyen fantasztikusan csodás helyen ugyan milyen hiba történhet az emberrel? Hiszen mindenki közvetlen, melegszívű, szívélyes, és egy-két embertől eltekintve igazán segítőkész. Észre se vette, hogy valóságos megszállott lett kisebb vásárlási lázában, és hogy emiatt máris a piti zsebtolvajok potenciális célpontjává is vált azon nyomban!

Egy kisfiúba ütközött véletlenül, aki a hirtelen jött sodródásban, és lökődésben véletlenül megbotlott, és elesett. Azonnal sírva fakadt, és mint ilyenkor sajnos meglehetősen gyakori a zsúfolásig sordódó tömegben a kutya sem igen fogalkozott vele, elvégre mindeki úgy okoskodott, hogy előbb-utóbb csak fölbukkan valamerre az anyuka, aki csak megvigasztalja. A fiatal hölgy most azonnal odament hozzá, és kedveskedőn, barátkozós hangon szóba elegyedett vele, és elmesélte, hogy nem akarta föllökni, csupán a hirtelen zsivalygó tömeg állta az útját, és már nem tudott kitérni az útjából.

- Az én nevem Szilvi! – válaszolta angolul. – Téged hogy hívnak?

- Paul vagyok! – azaz magyarán Pali névre hallgatott a kis kópé, és egyetlen feladata volt a mai estére, hogy a gyanútlan emberektől, mint amilyenek ez a vonzó, fiatal hölgy is látszott elszedje az értékeit, és vagyontárgyait, majd fogja magát és észrevétlen lehetőleg ,,angolosan” távozzék.

- Anyukám azt mondta, hogy várjam meg itt, ha elkeverednék, de még nem jött! – kámpicsorodott el, és látszott, hogy bevált a megható színjáték, mert már erősen sírásra görbült a szája.

Szilvi azonnal fogta magát, és átnyújtott egy zsebkendőt, és megvigasztalta.

- No, enyje, enyje! Egy ilyen talpig nagy legény csak nem fogja mindjárt az egereket itatni! – közelebb húzodott hozzá, és a kisfiú kis termetének hála talán éppen ezt a kínálkozó helyzetet használta ki!

- Anyukám nemsokára megjön, remélem! – folytatta, pedig a beszédre nem kényszerítette, vagy ösztönözte senki; mintha egyszerre szerette volna megbabonázni, és kisfiús bájával levenni a lábáról ezt a bájos, ifjú hölgyet, akinek kezdett nagyon is imponálni bájos közvetlensége.

- És mondd csak, a suliban, ahova jársz minden oké? – elővett a zsebéből egy kis cukrozott gesztenyét és kedveskedve átnyújtotta.

- Ott minden rendben van, bár tavaly majdnem megbuktam matekból, mert azt ki nem állhatom!

- Hát, igen, igen! Amikor ennyi idős lehettem, mint most te, bizony meg kell hagyni nekem sem ment sehogyse a matek! De anyukám elvitt egy gyakorló tanárhoz, és ott hamar rendbejöttem! – Mintha egy kortünetet pródukáló, masszív betegségfajtáról számolna ennek a védtelenül hagyott fiúcskának most be. – Szerintem, ha megkéred az édesanyád egész biztos segíteni fog.

A kisfiú szeme hirtelen könnyfátyolossá vált, mert egész eddigi mindennapi betevőkért keményen megharcoló életében talán még senki sem volt ennyire adakozóan, és önzetlenül, barátságosan kedves, és nagylelkű vele.

- Hadd köszönjem meg drága néni a kedvességet! – szinte búsongó szemeiből ezt könyörögte, s Szilvit elfogta valami benső, jóleső, anyai érzelem. Most azonnal szerette volna nem törődve semmi következménnyel átölelni ezt a kis gézengúzt, és érezni kicsi szíve minden dobbanását, melyben az elvesztett otthonok melege lüktetett…

Két védelmező, hattyúszárny kezét finoman kiterjesztette, s mintha egy jóságos anyuka lett volna békességesen megölelte újdonsült barátját. S ekkor sem vette észre, hogy a kis szemfüles gyerkőc már vette is ki a pénztárcáját, és amikor végre kibontakozhattak az érzelmes ölelésből a gyereken angyali vigyorgás lett úrrá.

- Hallod-e? De jókedvű lettél! Csak nem megtaláltad édesanyádat?! – csodálkozott.

- Á! Messze van ő még ide! Tetszik tudni nagyon sok a munkája! – olyan fürgén, és hatékonyan járt a nyelve, hogy az ember meg nem mondta volna, hogy egy kikényszerített helyzetben hazudni kénytelen, mint a vízfolyás.

De azért a fiatal hölgyet sem kellett félteni, ha a körmönfont ravaszságról volt szó: benyúlt a zsebébe, majd hosszan kezdett kutatgatva keresgélni, de már ő is sejtette, hogy a pénztárcája nem lehet, meg, mert a bizonság kedvvért egy pár pennyt mindig hagyott valamelyik bőrzsebecskében, hogy a könnyed csengéséről tudatosodjék benne, hogy még mindig nála van! Azonban a kellemes csöngés most elmaradt!

- Mondd csak aranygyerekem! Nem láttad véletlenül a pénztárcámat?! – gyönyörű, koromfekete, szépen ívelt szemöldökeit enyhe mérgelődéssel rámeresztette, mint aki azonnali választ vár el a másiktól. A megszeppent kis tolvaj fiúcska hirtelen nem tudott megfelelő döntést hozni, hogy vajon elfusson-e, vagy inkább maradjon még? Picit felállt a padról, de csak annyira, hogy kopottas kabátkája ne surolja a pad deszkáit, és így legalább szabad mozgástérre tehessen szert, majd megkockáztatta, hogy kicsit távolabb üljön.

- Tudom, hogy pénzre van szükséged! Eláruljam, hogy miért? – kérdezte őszintén, mégis angyali kedvesen.

- Miért? – kérdezte angyali, már erősen könnyezésre álló arcocskával a másik.

- Mert láttam a kopottas, kis kabátod, és azt, hogy csonttá vagy soványodva! Tudod, akinek van pénze, az kicsit jobban táplálkozik! – egyáltalán nem volt neheztelés, vagy harag a szavaiban, de most erős lelkierőt kellett önmagán vennie, és jobb volt uralkodnia magán, mert legszívesen jól megmondta volna a véleményét az állítólagos anyukának, hogy így képes elhanyagolni a fogadott gyerekét, csak azért, hogy hátha hasznot hajthat.

- Ha jól gondolom, akkor az édesanyád sem az aki! Így van?!

- Igen! – szepegte.

Szilvi egy önkéntelen mozdulattal azonnal átölelte, és hagyta, hogy a vézna, kis, csontos test menedéket remélve, mint egy elveszett, kis állatka egyszerűen hozzásimuljon, és átjárja a védelmező melegség, amiben olyan kevésszer lehetett csak része.

- Nyugodj meg! Csss! Nincsen semmi baj! Tudod mit? Mit szólnál hozzá, ha meghívnálak? Töltsük együtt ezt a napot, addig legalább a várost is megmutathatod egy keveset! Na, mit szólsz? volna kedved önkéntes útikalauzt játszani?

- A legnagyobb örömmel drága Szilvi néni. – az a leírhatatlan, és rendkívüli öröm volt az arcára írva, mint ama kisgyerekeknek, akik valami megmagyarázhatatlan, ugyanakkor belsőséges örömöt élnek át, amitől ujjonganak, és egész hátralévő napjukban jóízűen kacarásznak. A tolvajka kisfiúcska ezután mintha belső változáson ment volna át – mintha már nem is ugyanaz a megbízott emberke lett volna, akinek megmondták, hogy vegye el a mások pénzét, vagy értékeit, hogy másoknak legyen – de most itt üldögélt egy alig nyolc éves kisfiú, aki egy felnőtt kedveskedő jóindulatának köszönhette, hogy talán egyszer majd rendes ember válhatik belőle…

A nap hátralévő része volt Szilvinek a tulajdonképpeni karácsonyi előajándék, hiszen a gyakorlati ajándékozástól még igen-igen messze voltunk! Körbejárták keresztül kasul az egész fölbolygatott, és ünnepi fénycsóvákban gazdagon, és tartalmasan pompázó, szikrátvető nagyvárost, és az ifjú hölgynek rácsodálkozón csak most nyílt ki a szeme, hogy bizony a világon annyi embernek lenne szüksége legalább egy csöppetnyi baráti, őszinte szóra, amit – meglehet -, nem kaphat meg mástól, csak egy másik szívből, és teljes őszinteséggel adakozó másik embertől, aki amellett, hogy mindig szívélyes kedveskedéssel meghallgatja, még megis változtathatja addigi, berendezkedett életét, és ez lehet a tulajodnképpeni, igazi, és teljes karácsonyi csoda.

A titkozatos anyuka a háttérből mindig megfigyelte, hogy aktuális, tolvajlásra betanított gyerkőce éppen merre járkál, mert Szilvi is kezdte megérezni, mintha folyamatos jelenléttel a sarkában de legalább is követné valaki…

Aprókat lépkedett, igyekezett felvenni a gyerek ritmusát, de azért fél szemekkel soha el nem múlasztott hátratekinteni szinte mindig.

- No, hogy érzed magad, kislegény? Jól mulatsz? – kérdezte kedvesen, mintha saját kisfia lett volna a védtelenségben hagyott, angyali gyerek.

- Nagyon jól érzem magam Szilvi néni! Most vagyok csak igazán boldog! – szinte ujjongott. A gyermeki ujjongás semmivel sem összehasonlítható, önzetlen, és egyszerű csoda, amit talán csak azok érthetnek igazán, akik nem feledkeztek meg önmagukban megőrizni valamicskét gyermeki énjükből.

- Figyelj csak nagylegény? Tudod, nekem nemsokára vissza kell mennem a hazámba! De megígérem, és megfogadom neked, hogy ezentúl, mindig meglátogatlak és számíthatsz rám! – szorosan megölelte, és nem akarta elereszteni, mert mintha csak a saját gyereke lett volna görcsösen, szívetzokogtatón erőt vett rajta a megható ragaszkodás, és ezt a gyerek is átérezte.

- Nagyon fog nekem hiányozni drága Szilvi néni! – hüppögte. – Ugye sokat gondol majd rám? - esengte.

- Jaj, hogy kérdezhetsz ilyen butaságot! – törölte le titkokban meleg könnyeit a hölgy. – Nem feledd el sohasem! Aki megígér valamit az olyan, mint egy fogadalom, amihez illőn tartani kell szavát! Járj mindig emelt fővel, és tudd mi a becsület! – egészen érzelmesre sikeredett a mondókája, most ezt is észrevette!

- Kérlek, megtennéd, hogy elkísérsz a reptérig, mert még mindig bizonytalanul mozgok itt?

- Persze! Tessék csak nyugodtan velem jönni! – Mindketten tisztában voltak vele, hogy az a sandán figyelő szempár mint az orvul támadó ellenfelek mindkettejüket merészen figyelte, és leskelődött…

Amikor a szófogadó kisfiú kivezette a hölgyet a reptérre kerülőúton mentek, hogy kikerülhessék a fekete koporsószerű taxiktól a bedugult városi forgalmat, és hamarabb is ott voltak, mint egyébként.

A váróterepbe még bement a kislegény, de amikor Szilvi megváltotta jegyét az ellenőrző kapunál, és megpróbált a tömegtumultusban erősen koncentráltan visszanézni, már nem volt sehol; mintha elnyelte volna az ismert bizonyosság kényszere.

Szilvi azóta sem felejtette el sohasem ezt a kisgyerkőcöt, akivel hamar barátságot kötött, és sikeresen letérítette bűnözőei hajlamairól. Úgy beszélték, hogy mostanság ez a kislegény már egy jól fejlett, egyéni vállakozást, és vegyesboltot is vezet! 

[1] Nagyon sajnálom uram! Kérem bocsásson meg!

KERESZTMETSZETT A XXI. SZÁZADBAN


Már elfojó árkokat keresgél minden könnycsepp arcok kereteiben; lassan, fokozatosan teljesül be az önmagát megmutatni kész boldogságos, ujjongó öröm s a tetetett, de valódi-igaz szomorúság. Fülkagylók érzékeny teleszkópjait felsebzik durva, turbósított bomba-veszekedések, leprás ordibálások. Érinthetetlen s sokszor megérthetetlen már minden bánatától remegő fájdalom! Lélekmélységein rejtőző, terhesülő vészcsengő mindenkoron más, és más kísértet-hangokon csilingel.

S talán minden félelmetes magánynak valahol létezhet előre eltervezett ellentétpárja. – Tünékeny, komfortos, megkoptatott pillanatban viasz-arcok tűnődő, homályos sziluettje málik. Szemhéjaik belső falán sohasem látható az Igazság-lényeg. Benső lélek-tartományokban folyamatosan cserélődnek hangszalagjai a Létnek! Ha arcokra nézünk szinte minden tompa, s elenyész -, de az őszinte érzelmek még egybefolyt holnapokban is kristálytisztán rögzíthetők! Szentimenális romantikákból átörökített bókolások, s pukedli-etikett amit csak ,,egyesek” érthetnek!

Anyagiasult életek értelmezhető perceiben egyszer meg kell ragadni cselekvésekben a Tett halálát, hogy hangtalansággal merhessük végre önmagunk lenni s újból reménykedni! – Egyre komolyabban gondolhatták már a dafke-berendezkedős színjátékot: agymosott, felhalmozott, dúsítható szirupos tahóságot, s divatot-trendet diktáló flegma-paraszti barom modort. Értékes kincs-életek így mulhattak el, s zuhaanhatnak vizeletszagú feledésekbe. Plusz-mínusz pár évtized s kiket egykor szándékosan keresztre feszített az adott luxus-szemfényvesztő bulvár-média kulturális különcködésük egyénisége miatt már csupán haláluk méltó okán nyerhetnek maguknak rangos, babérkoszorús díjakat!

Egykori egzotikus Szépségekre is csupán beszakadt körömdarabok emlékezetnek csupán…

PAPUCS-SZÁNDÉK

Mindjárt a nő hozta szóba a szakítás kérdését; mintha egyedül csak ő sejtette volna azt, amit a tapasztalatlanabb, és szinte gyermeki lelkű férfi még csak nem is érzékelt, mert elvakította a szirupos látszat. Mindketten hanyatt feküdtek az ágyon, és miközben a férfi folyamatosan a hófehérre meszelt plafont bámulta, mintha valami láthatatlan, vagy eltűntethetetlen folt, vagy szennyeződés lenne rajta valahogy különös, beszédes némasága eljutott a nő lelkéhez is.
- Miért nem szólsz egyetlen szót se? Legalább küzdenél a fennálló helyzet ellen, de te csak beletörődni tudsz a megtörtént dolgokba! Szánalmas vagy tudd meg! Egy pipogya pojáca! – szavai égettek, és stigma-sebeket égettek a másik lelkén. Oldalra fordult, és kecsesen fél könyökére támaszkodott, hogy jól láthassa a másik pufók arcának részleteit.
- Talán… igazad lehet… én mindig is a túlélésre rendezkedtem be, és akik nem ismerhették a gyerekkoromat, és nem tanultak pszichológiát talán nem is érhetik igazán, hogy milyen lelki változások zajlanak folyamatosan bennem… - jelentős, nagyobb alakú könnycseppet törölt le arcáról, mert mindig attól félt mániákusan, ha túl sokat könnyezik, vagy sír eláztatja a mindig tiszta, és frissen vasalt lepedőt; gyilkos precizitása itt ismerte a határokat, ami viszont valósággal ingerelte a nőt.
A hölgy enyhén telt alsó ajkait szándékosan beharapta, mintha valami érdekes, vagy izgató eseményt hallott volna az imént:
- Jaj, drágám… ugye te is tudod, hogy én nem úgy… gondoltam… - szinte szándékosan elharapta a szótagot, hogy tovább már ne sértse a szenvedő másikat, akiben mindig is megvolt a papucs-szándék.
Persze természetesen voltak az élete erős, karizmatikus férfiak is, akik mintha csak valami díszpéldány, vagy megszerezhető trófea lett volna azzal igyekeztek birtokolni egyedi személyiségét, hogy megpróbálták lenyűgözni; vagy csábos, méregdrága ékszerekkel, vagy luxuscikkekkel, melyeket ruhák, és kiegészítik formájában mindig kölcsönöztek számára, valami nem őszinte, kirakati jelleget, amit azért előbb-utóbb ő is megutált, mert nem adhatta önmagát, és inkább lemondott élvezetükről!
- Szívem! Te nem értesz engem!
A férfi még most is merev makacssággal egyre csak a plafonnal nézett farkasszemet, mintha vele flörtölt volna és nem az egyben kíváncsian, majdhogynem számon kérően flörtölő hatalmas barna szemek fogságával.
- Így is lehet mondani! Nagyon sajnálom, hogy… nem lehettem magabiztosabb és erősebb!
A nő gyönyörű, sötétbarna haja a reggeli zuhanyozás után valósággal lobogott, mint egy angyali, védelmet kínáló szárny; a férfi szinte mindig ellenállhatatlannak találta akármelyik jelesebb, vagy ünnepi alkalomra csak kecses és halhatatlanul elegáns kontyba tűzte.
- Szívecske! – aprócska, törékeny kezecskéi közé vette a másik ormótlan, dzsungelszőrös kezeit, és becézgetni kezdte: - Ha esetleg nekem is elárulnád olykor, hogy mit akarsz, talán jobban megérthetnék, mi is zajlik a másikban!
A férfi ezt az erőltetett bizalmaskodást személye elleni támadásnak értékelte; úgy érezte, mintha azzal, hogy valami, aki nagyon fontos nekünk, és akinek talán minden titkunkat eláruljuk, mintha sebezhetővé tenne minket azzal, hogy lényük belső részét is rokonszenvesen felfedjük előtte.
A férfi, mintha egy hatalmas, tüdejében beszorult légbuborékot akart volna szándékosan kifújni magából hirtelen hatalmasra növesztette domborodó, szőrös mellkasát, és hagyta, hogy bordáit is megfeszíthesse a felpumpált levegő. A hölgy pedig igyekezett figyelmeztetni magát, hogy lehetőleg kissé heves és nyugtalan természetével – ha nem muszáj -, ne provokálja ki a másikból még jobban a konok ellenállást, és a kérdések további ellenséges természetű megkerülését. Hogy fokozott idegességét valahogy legyűrje játékba bocsátkozott, ami egy játszma szerves részének kezdetét jelentette főként az idegek konfliktusában; dorombolni kezdett mint egy kismacska, és kecses eleganciával igyekezett megropogtatni szépen ívelt gerincoszlopa enyhén kiálló csontjait.
A férfi érezte ugyanúgy, hogy kedvese roppant nyugtalan, de ha valamit az évek során még mindig képtelen volt leplezni, hát akkor az az volt, hogy hogyan uralkodhasson felzaklatott érzelmei felett, melyek nagyobbrészt még mindig szánalmas, kisfiús félelmeiből táplálkoztak! Még most is élénken emlékezett arra a pillanatra, amikor szégyellve enyhe kövérségét szabályosan pólóban állt be a kérlelő hölgy mellé a zuhanyzóba, hogy aztán a megbocsátó igazgyöngycseppek sugaraiban egymás testét jóindulatúan feláldozhassák a Mindenség ölelésének! Valósággal a mindene volt ez a roppant kíváncsi, és mindenre a gyermeki játékossággal huncuttul reagáló, gyönyörű nő; s mégis volt benne valami, amivel sokszor nem érthetett egyet szándékosan, és nagyon önzően, mert azt személye elárulásának érezte, és akkor talán már jómaga is megszűnt volna individuumnak lenni…
- Készítettem neked egy kis somlói galuskát… tudom, hogy az a kedvenced! – jelentette ki kicsit bátrabb hangon, mégis félszegen, mert nem tudhatta, hogy reagál majd rá a fiatal nő. A nő mosolyogva kinyújtotta finom, és kecses hattyúkezét, és megsimogatta előbb a dús szőrgombolyagot ami egész mellkasát védelmezte, majd fájdalomban már ki tudja hányadszor összetört, és kissé meg is öregedett pufók arcát.
- Ez igazán nagyon figyelmes tőled!
- Nagyon félek, hogy magamra hagynak, és egyedül kell maradnom végleg az életben! – sóhajtott, és ebben az egy pillanatban a nő számára minden benne volt; az elmúlt hetek, és hónapok visszafojtott kiszolgáltatottsága, a rokonszenves lelkek kicsinyes menekülése a problémák elől, egyáltalán sok esetben a kiszámíthatatlan tragédiákkal, és sorsproblémákkal való karakán szembenézés, amit talán senki nem kerülhet el!
- Valamit ki kellene találni! – válaszolta a nő, hogy legalább a szakítás tényétől átmenetileg megkímélhesse a másikat, és ez a szellemi próbatétel kissé megfeküdte csinos vonásait.
- Mit? Előbb még úgy volt, hogy nagyon szakítani szeretnél velem, most pedig… - inkább mardosó félelmei közepette elhallgatott.
- Te vagy a nagy tudós, és irodalomtörténész! Majd te megmondod! – úgy hangoztak mindig cserfeskedő, gyöngyházfényű szavai, mint aki szándékosan igyekszik
- Bocsáss meg nekem drága… de mire gondolsz?
- Arra, hogy hogyan szakítsak veled úgy, hogy közben meg ne bántódj?!
A nő gyönyörű, elefántcsont-fehér arcán, és vérvörös ajkán látszott a megilletődött érzelmesség, melyet egy vastag krokodil-könnycsepp tett még intenzívebbé; látszott rajta, hogy képtelen feloldódni, és belülről rágja önmagát. Ha most szakít ezzel az értékes emberrel, meglehet, hogy a másik összetört fájdalmában öngyilkosságba menekül, és ez bizonyos fokig végzetes, megbocsáthatatlan bűn volna a saját lelkiismeretének is, ami önzetlenségében volt a legértékesebb!
Végig csókolta a férfi bozontos mellkasát, és egyáltalán nem zavarta annak dzsungelszerű burjánzó szőrzete.
- Nézd csak… majd leülünk és mindent megbeszélünk, ahogyan az felnőtt, és komoly emberekhez illik! – nem is igazán érette, hogy valójában miért is mondott ilyen meggondolatlanságot, amikor érezte, hogy ebben a percben önmagának is jócskán hazudik, mert mindig is tudta, hogy a szakítás olyannak, akit már igazán jól ismert, és nagyon is kedvelt sohasem lehet egy egyszerű menet!
A férfi a plafonbámulásból oldalra fordult, és smaragdszemeivel aprólékosan elkezdte felmérni a fájdalom üveggolyóit, melyek a nő szeméből hangtalanul szivárogtak; - Mindenre kérlek… bocsáss meg nekem, hogy fájdalmat okoztam… - próbálkozott újból, bár egy idő után szánalmas benyomást kelhetett, mert a nő inkább visszaszívta volna kibuggyanó, sebzett könnyeit, semmint láttatni engedi önző sebezhetőségét.
- Azt hiszed nekem olyan könnyű volt ez az egész szerelmeskedés! – olyan volt a hangja, mint aki egyszerre ítélkezik, és tudatosan számon kéri az eddig elvesztegetettnek gondolt hónapokat. – Neked fogalmad sincs róla, hogy mennyire megtudod bántani az embert ezzel a szinte már golgotai, kisfiús szenvedéstörténeteddel! Néha utálatosan szánalmas vagy, és mégis imádni való! – s most annyira megakarta ütni, vagy pofozni a másik szenvedő arcát, és tehetetlen kétségbeesett gyötrelmét, hogy rögtön elszégyellte magát, hogy egyáltalán ilyesmi eszébe jutott. – Nagyon jó lenne valami köztes megoldást találni – folytatta kis idő multán, mikor már érezte, hogy nem az adrenalin vezérli, de sokkal inkább a higgadt vérűség -, valamit, ami mindkettőnk számára előnyös, és amiben nem érezzük azt, hogy hátrányt, vagy vesztességet szenvedtünk.
Feldobott néhány jobb ötletet, csak azért, hogy önmagát lehiggassza, és átmenetileg jegelhesse kötélpályán mozgó idegrendszerét, de érezte, hogy mindez már hasztalan, ha a másik tüntető makacssága mellett is csupán hallgatni képes. A férfi, mintha egy néma, és már-már élettelen bábu lenne mindenre szótlanul csak bólintani tudott. De a fiatal nőnek úgy tűnik ennyi sem volt elég, hiszen rendre újra és újra felmerült közöttük a téma.
,,Csak nem fogok elveszíteni egy ekkora értékes embert? – faggatta önmagát a nő újra és újra, miközben semmivel sem szerette volna megbántani a másik bonyolult, és roppant érzékeny érzelmeit. Talán, ha még jobban megismerjük egymást, és még jobban összeszokunk, akkor talán meglehet, hogy ő is közelebb enged magához!” – gondolkodott.
- Látod szívem! Ugye, hogy nem is akkora katasztrófikus ördöngösség az egész, mint ahogyan te gondolod! – látszott rajta, hogy most nem tetteti, amint megpillantotta a friss és gyönyörűséges liliomok harmatos, és kellemes kelyheit azonnal elérzékenyült, és mohón vágyakozva azonnal kapott a férfi tétova ajkai után, mint aki valósággal szomjazik. – Annyira drága vagy és nagyon figyelmes! Igazi úriember! És ezt nagyon szeretem benned! – pillanatokra úgy tűnt, hogy nagyon is jól megérezik, és át is érzik, hogy hogyan is működik igazából a másik.
- Te is tudod, hogy néha nem úgy tűnik, hogy szeretlek, mert nehezemre esik kimutatni sebezhetőségemet, de ha igazán megismertél az együtt töltött kilenc hónap alatt akkor már mindent tudhatsz igazából rólam! – most viszont a másik érezte úgy, hogy manipulálja, és úgy vezetgeti a belső lelke történéseit, mint valami idomítható kiskutyát.
- Mennyire ismerheti egymást két ember igazából?
- Hát… igen! Kétségtelen nehéz kérdés! Szerintem azért annyira már csak ismerhetjük a másikat, hogy elismerjük színleléssel, vagy hamiskodással már semmit sem érünk! Igaz? Igaz?! – mélyen, belsőséges komolysággal nézett az ifjú hölgy szemébe, és a hölgy egyre hevesebben dobogó szívében érezte, hogy ezektől a szinte mindig kegyetlenül őszinte pillanatoktól valahogy csak még jobban hozzáláncolta sorsát a másik kisfiús elvesztettségéhez.
- Tudod szívem, hogy én sohasem kértem sokat – jelentőség teljesen megfogta mind a két szőrös mancsát, hogy nyomatékot adhasson elcsépelt szavainak -, én csak annyira szeretném már, ha egy kis trónörökössel, vagy hercegnőcskével talán igazi család lehetnénk, és nem kellene úgy élnünk a mindennapjainkat, mint akik a holnapok felé menekülnek…
Kapcsolatuk már eddig is a kíváncsiság, és – főként az ifjú hölgy részéről tett szerteágazó engedmények, és kölcsönös kompromisszumok rendszerén alapult, de most, hogy ezúttal nyíltan, és kimondva a hölgy felvetette a megkerülhetetlen szakítás tényét, mintha már önmaguknak is hazudniuk illett volna, hogy a biztos fájdalmat kikerüljék. A hölgy feloldódott és megkönnyebbült. Nyugtalansága eloszlott, s az a sok bagatellnek mondott apróság, melyet közös életükben már jól megszokhattak mind eloszlott. Szinte hihetetlennek tűnt a barátnői szemszögéből, akik folyvást arra panaszkodtak, hogy éppen aktuális pasijuktól már megint milyen hangos szóváltást, vagy éppenséggel acsarkodó patáliát kell elviselniük, közöttük kivételszámba ment, hogy egyetlen hangos szó alig akadt. A férfit gyakorta terítette le – főként a borongósabb őszi, vagy zimankós télies hónapok alkalmával -, a mélyen átérzett depresszió, amin egyedül a hölgy jelenvaló sugárzó életvidámsága segíthetett csupán egyedül, ami nem hagyta egyetlen percig sem, hogy a másik tökéletesen elmerülhessen a lelki önmarcangolás mélységeiben. A hölgy mindent hajlandó volt megtenni, csakhogy apróbb figyelmességekkel a kedvére járhasson. Közösségi helyekre, ahol rendszerint, mint az összezsúfolt hangyák valósággal csak úgy nyüzsögtek az emberek a férfinek klausztrofóbiája támadt, és valóságos félelemérzet környékezte; ha ilyen helyre véletlenségből betévedtek a többi ember rendszerint döbbent kíváncsisággal hosszú percekig csak állt, és bámulta, hogy a harminckét éves felnőtt ember sírva fakadt, és kedvesének vigasztalására nyugszik meg egyedül. Ilyenkor a hölgy is roppant méregbe gurult, hogy mi a fenének kell akkora feneket keríteni abból, ha valami nyíltan felvállalja az érzelmeit; hiszen az emberi idegrendszer gyakorlatilag egy igen-igen kifinomult óramű, ami, ha negatív inger-sérelmeket szenved el, bármikor eltörhet, vagy megsérülhet, mint minden szokványos háztartási eszköz, csak ez emberből van! És amikor villámlott, vagy a szeszélyes Anyatermészet által valósággal majd leszakadt az ég alja, és a sűrű, szirupos sötétséget cikázó fénykardok, és késpengék szelték át ez a nagydarab férfi az ágyukban félbevágott perecre összekuporodva egyre csak szorongott, és sokszor úgy vonyított, mint egy megriadt, kis állatka, aki biztos menedékre vágyik!
Az ifjú hölgy ebben a pillanatban megérezte, hogy nincs is annál könyörtelenebb, elviselhetetlenebb dolog, mint amikor abban a pillanatban szakít valaki érdemtelenül, amikor talán a másik esendőbb személynek nagyobb szüksége van rá, mint eddig bármikor, s a hölgy gyengéden, mintha csak egy megriadt gyerek volna kinyújtotta felé hattyú-finom kezecskéit, és addig simogatta bele veszve a harmónia fogságába, amíg a másik tökéletesen meg nem nyugodott

LEGÉNY-BÚCSÚ

- ,,Mintha szándékosan csinálnák!” – gondolta Megcsik miközben beszállt a kocsimba.

Persze elvégre egy legénybúcsún mit is csinálna az ember, mint egzotikus nőket bámul, és százszázalékosan lerészegedik! Tipikus! Ráadásul egy olyan átkozottul isten áhamögötti helyen, ami szándékosan még a térkép se jelöl!

A stílusos kocsi az összes többi haverjával együtt végigszáguldott a főváros utcáin, majd egyetlen huszáros, határozott vágással rákanyarodott az autópályára, és röpke percek alatt már ott is voltak a madárlátta kis községben, ahol csupán egyetlen kocsma álldogált egymagába, és egy ütött-kopott kultúrház a kultúra kiszolgált kedvelőinek! Ki hallott még olyat, hogy egy eldúgott kis porfészekben szabályos bordélyház is működhetne?

A kocsit – megbeszélés szerint -, már tegnap vissza kellett volna vinni arra a bértelepre, ahonnét pár órácskára kölcsönvették, de mit minden turpisság ez is sokkalta hatásosabbnak bizonyult, ha nem derült rá szándékos fény!

Tudta nagyon jól, ha haverjai felöntenek a garatra, akkor ő marad tulajdonképpen az egyetlen színjózan ember – aki bár tud autót vezetni -, mégsincs jogosítványa, így ha megállítja egy túlbuzgó rendőr akkor jóformán csak idiótán vigyorogni tud miközben feltartja a kezét, és egérke hangon közli, hogy ártatlan!

Biztosra vette, hogy mennyasszonya keze is benne volt a dologban, mert kissé hóbortos barátai a világért se rendeztek volna neki egy kis kirúgunk a hámból összejövetelt, hacsak nem lettek volna abban százszázalékosan biztosak, hogy kapnak valamicske illetményt adott szolgáltatásaik fejében! Talán most is éppen ez volt a helyzet!

A haverjai máris betuszkolták egy kínai thai masszázs-ház ajtaján, ahol színes, villogó égőkkel fedíszített cégtábla hírdette, hogy az adott kuncsaftok mindenképpen kényeztető, és lazító élvezetekben lesz része, persze csak abban az esetben, ha a szükséges tarifát szépen leszúrkolják az éppen kiborotkáló, vaksi, pápaszemes kínainak, aki jócskán törte a magyar nyelvet, mert ha az ember történetesen kérdezni akart tőle valami egyfolytában hajlongott és bazsajgott.

A kis kínai kérte, hogy kövessék a benső szobákba, melyek szépen sötétítőfüggönyekkel hermetikusan elvoltak zárva a kíváncsiskodni vágyó szemek elől; az álca még így is tökéletesen sikeredett, mert ha az ember belépett a tágas, komfortos és otthonosság érzetét keltő tágas helységbe, akkor két megtermett, díjbírkozószerű szumó-hölgyet láthatott, akik kedvükre dögönyözik, és gyepálják az adott egy, maximum két kuncsaftot, és látszólag semmi jele sem volt annak, hogy itt az ember más jellegű szolgáltatásban is részesülhet, amennyiben van pénze!

Néhány szobával arrébb viszont már Megcsiknek is azonnal feltűnt, hogy a szebbnél szebb, egzotikus hölgyek széles kavalkádja különböző roppant vonzó pózokban, és stílusosabb, elegánsabb, és szexisebb ruhakollekcióban kelletik magukat, minthacsak piacon lévő árucikkek volnának, akiknek az a feladatuk, hogy minél több vevőkört vonzzanak!

Egy kellemesen búgó hangó hölgyike megérintette Megcsik öltönyét, és kedvesen megszólította:

- Na, mi van szépfiú? Eljössz egy menetre?! – kedvesen, mézes-mázosan füleibe suttogott, amitől szegény fiatalembernek megnőtt a kísértése.

- Bocsásson meg kérem, Kegye tényleg gyönyörűszép, de azt hiszem én csak véletlenül vagyok itt! – nyügte ki bátortalanul, hiszen nem szokhatott hozzá, hogy álomszép nők társaságában forgolódhasson.

- Kedves uraim! Erre-erre! – tessékelte be az egész társaságot egy nagyobbacska elfüggönyözött szobába a kis kínai. – Menni, és szolgálni! – volt utolsó szava hozzájuk.

Megcsik arra lett figyelmes, hogy pár másodperccel később három vadítóan gyönyörű hölgy lépett kellemesen romantikus, andalító zene kíséretében hozzájuk, és nem teketórizáva sokat máris barátai ölében landoltak, akik valósággal egymást is legázolva azon mesterkedtek, hogy kinek az öle lenne legalkalmasabb a hölgyek számára.

Megcsiknek nem jutott hölgy, bár igazság szerint egyáltalán nem is bánta!

- Hé, pajti! Miért nem próbálsz meg lazítani egy kicsit? – kérdezte tőle egyik barátja, akinek a nadrágövét feltűnően erotikus pózban már oldozni is kezdte az a tűzes vadmacska, aki rátalepedett az ölébe.

- Köszönöm, jól érzem magam! – felelte. Valójában azonban még bőségesen elege volt az egész görbére sikeredett estéből, és a macskajajos következményekből!

Sosem érthette meg igazán, hogyha az ember jól érzi magát, akkor minek kell úgy lerészegednie mint egy ostoba, bambán bámuló szamárnak, amikor a józan pillanatok örömeinél nincsen jobb?!

Amint végignézett egykori barátain hirtelen elfogta valami kiábrándító, furcsa érzés, ami rendszerint akkor tőr rá az emberre, ha úgy érzi csalódott, vagy elárulták azok, akiket magához valamilyen szinten közel érez!

- Azt hiszem én… lassacskán megyek is, mert réjöttem, hogy még meg kell etetnem a kutyámat! – szavalta bele a levegőbe, mert látszólag a barátai többségét hidegen hagyta, hogy egyáltalán mit kezd magával!

Óvatosan, és nesztelenül igyekezett mozogni, majd felállt, és már arra készült, hogy a felforrósodott, ünnepi hangulatban csöndes angolossággal távozik, amikor nem várt kellemes meglepetés üdvözölte.

- Hát te meg hová settenkedsz életem?!

Mennyasszonya volt az, egy finom, könnyeden légies feketecsipke fehérneműben, ami még a legártatlanabb, szűzembereket is bátran arra kéztethette, hogy bűnbe essenek, és vétkezzenek!

- Hogy te… mennyire fantasztikusan gyönyörűen nézel ki! – vallotta be őszintén.

- Nos igazán köszönöm! Tőled minden nagyon jólesik! Mit szólnál hozzá, ha huncotkodnánk egy kicsit, amíg a barátaid le vannak foglalva?! – csábos, szempillarezegtető, babonázó pillantást követően a szexis mennyasszony valósággal már húzta is egyre beljebb egy szabad kis fülkehelységbe, ahol látszólag az összes számla ki volt fizetve!

- Drágám! Bocsáss meg, de biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – hezitált kissé az újdonsült vőlegény.

- Ezzel csak nem azt akarod mondani kis hörcsögöm, hogy nem találsz eléggé kívánatosnak és szexisnek?! – simított végig igézőn sportos, karcsú testén.

- Ö… hát… nagyon is…

- Jaj, ne gyere éppen most nekem a felvilágosult emberi erkölcseiddel! Csak kényeztessük egymást egy kicsit, játszunk a másikkal aztán majd meglátjuk mi sül ki a dologból! Van kedved hozzá, vagy sem?! – állította kész tények elé csábos barátnője, akinek a hangjából már érződött, hogy a legkevésbé sincsen tréfás kedvében, hiszen valósággal máris tombolnak benne a nemi hormonok.

- De ugye nem lesz semmi baj!

- Ne butoskodj itt nekem! Ha akarod még fel is húzom neked a kotont, de végre történjen valami, mert kezd elmenni a józan eszem is!

Megcsik lett volna a világ legboldogabb férfija, ha egy ennyire fantasztikusan egzotikus, és roppant gyönyörű nőnek megtudta volna adni a boldogságot, de mint mindenki, aki gyerekkorában valamilyen negatív ingerhatás alá kerül Megcsik is addig-addig ügyetlenkedett, hogy a világszépe mennyasszonynak egy kis idő után minden romantikus lelkesedése elfogyott!

KÉSVE SZÍNLELT VISZÁLY

Az Időben megtörténtek vészjóslón sorrendben várakoznak a benti lélek dohos pincemélységeiben. Szólítják őket méla, vallató kísértet-árnyak, szolga-emlékek sebezhető tenyészete már tovább folytatódik! Kiábrándult ébrenlét hasogatja könnyen darabolható facsonkjait szív-pitvarok udvarán, mire a végzet-jósló tachicadria felköszönt! Felnyitható agytekervények, akár titkosított mikrochipek, terabyteok konzerválva őrizgették még a biztos halál után szükséges, tovább örökíthető információt, hogy valamikor emberek lehettünk. Képzelgések vad övényeiben még hullámtarajt vet a negédes, elképzelt álom s pihentető, mély alvás leginkább Halál-orgiák nászához hasonlítható!

Valaki mindig folyamatosan megidéződik örökkön bolyongó gondolataink által. Csendes hidegháború, ordas nulkeáris-szele hasít át sokszor összetett idegrendszerek tekevényein: érzelmeket elválasztó törésvonalak – ha nem kezeljük -, önző, makacs konfliktusainkat elterebélyesedhetnek. Ismeretlen határidőkben kíváncsi félelemmel bizakodunk, mint a legtöbb gyerek! Kitaszítjuk önmagunkból a távlati lehetőségek mikéntjeit; s a megváltoztatható személyiséget indigóval mindenkoron átfestik, hogy ne maradhasson visszakövethető nyom-bizonyítéka: itt valamikor egy tevékenykedő ember is létezett!

Minden babonázó tekintetben reszketeg kisujj remeg: vajon mikor fogja végleg rászánni magát, hogy bátran szoríthasson szerelmes kezeket?! – Elmélyült, csendes őrület zsibong gyakorta agyunk diodáiban, s még mindig nem érthetjük: emlékeink űznek velünk komisz-gyilkos játékot, vagy tudatunk egy elzárt fáskamrája?

                                               UTAZÁS BUKTATÓKKAL

A volánbusz közlekedéssel az a gond, hogy mire egyáltalán a szédületes, és minden bizonnyal mindenkit túlszárnyalni kész sebességű, zötyögős busz egyik városból a másikba ér, addig bizony hosszú idő eltelik.

Ugye bizonyára a hölgyek és urak is emlékeznek arra, hogy annak idején a matematika órákon ki kellett számolni, hogyha jelképesen módjuk A városból elindulunk, akkor hozzávetőlegesen mikor is érkezünk B-vel jelölt városunkba, ha az időt, és egyéb tényezőket, és környezeti változókat hozzászámoljuk.

Sokan azt állítják – sőt a megkérdezettek jelentős hányada esküszik arra, és osztja azt a vélekedést -, hogy a volánbuszon való megismerkedésnek, vagy nevezzük ezt egyszerűen flörtölési, vagy ismerkedési szándéknak gyakorlati szempontból az égvilágon semmi hátulütője sincs. Igen ám! De mi a helyzet azonban a féltve titkolt, és tudatosan elsomfordált szituációkban, amikor mind a két fél számára egyértelműek az érdeklődés mindenség-szikrái csupán csak a megvalósítás hibádzik?

Magasra nőtt, karszál-vékony, és meglehetősen sudár hölgy szállt fel a Népligeti végállomáson a Nógrád megye felé tartó volánbuszra. A többi embertől látszólag csupán csak az különböztette meg, hogy irdatlanul nehéz, - afféle ,,málász zsákot” cigölt, ami jelentősen ki volt tömve és meg is volt pakolva. Feltételezhető, hogy a kollégiumból származott ruha holmit pakolta egy vakba, hogy aztán később, amikor már megállapodottan elrendeződtek a dolgai minden holmiját tisztába lehessen tenni. És akkor még nem beszéltünk azokról a kötelezően megemlített, és felírt irodalmakról, és olvasmánylistákról sem melyek még a hatalmas, turistazsáknak is beillő hátizsák rejtett kútmélyén lapultak – arra várakozva, hogy az értő, és ötletelő koponyák, esetleg majd valami hasznosat hámoznak ki belőlük.

Az ifjú, és szépreményű egyetemista hölgy a peronon várakozott illedelmesen. Megállt kicsit, és mint akinek a lelkében nagy érzelmek viaskodnak, ráncigálják és fúrják egymást csöndes kegyelettel lehajtotta a fejét. Mégis úgy mint akinek semmi sem túlságosan sürgős, nem úgy, mint a körötte tüsténkedve sündörgő ember-erdők halmazának. A napsugarak áttörték nyugat felől még gyengéden a megsebzett eget, de már látni sejtették, hogy nemsokára a nap is nyugvóra tér; mint egy hatalmas, bíborba öltöztetett lángnyelv, titkos sejtelmek mélytüzű lobbanása.

,,Bárcsak, most itt lenne legalább az egyik tesóm, aki segítene egy kicsit cipekedni!” – mélázott csak úgy magában, és máris szűkebben vett szülőhazájára gondolt, a lankák közt, és a völgy dombos párnák között megbújó, aprócska, ám annál meghittebb falura, ahol tiszta, egyszerű, hamísíthatatlan, és gátlástalanul őszinték az emberek érzelmei is, és minden az igazságban, és harmóniában lélegzik, a szabadlevegőről szinte nem is beszélve.

,,Na majd átvergődünk ezen magunk is! Egye fene!” – biztatta magát, és mert ugyan honnan is kerített volna magának alkalmasabb segítőtársat, aki súlyos, és meglehetősen nehézkes utazóhátizsákját fölpakolta volna a buszra – lehetőleg a szabad ülőhely sovány reményében, maga látott hozzá, hogy eme kissé nehézkes, megveszített, és körülményes cselekedetnek eleget tegyen.

De amint megpróbálta volna ,,fölmálházni magát” vékonyka, hajszálfinom vállai már aligha bírhatták volna el a komolyabb megterhelést, majd összeroskadtak, és most megérezte azt, hogy meg kell egy kicsit nyugodnia, és fiatalos lelkének újból erőt, és megújult energiát kell gyűjtenie!

Ekkor lépett oda hozzá, akire szinte minden esetben számíthatott – és aki sokkal inkább a barátjának mondhatott, eltekintve a felszínességet egyáltalán nem takargató, és extrémitásukról is hírhedett kollégiumi érdekbarátnőitől -, Erdős Imre.

- Megbocsáss, segíthetek?  - s meg se várva, hogy a mélységesen érett gyümölcsként elpirult hölgy mit felel vajon a váratlanul jött válaszra, már röpke tollpihe teherként vette tölgyfa-vállaira a terhet, és azonnal a buszra cipelte, hogy alkalmasabb ülőhelyet nézzen.

- Köszi, Imike! – vetette oda mély megbabonázottsággal a másik, és már utána is röpült, mint egy szép szál kőszáli gazella, mely kecsesen, és egyúttal kellemes kacérsággal is képes átszökkeni egyik sziklaszirtről a másikra.

- Igazán nincs mit! ,,De ekkora súlyemelőknek is beillő terhet vajon miért cipel egymaga?” – töprengett el, igaz csupán egyetlen pillanatra.

- Köszi, Imi! Innen azt hiszem már egyedül is menni fog! – fogta meg gyöngéd sejtelmességgel a hölgy a fiatalember karját, aki most ettől odabent – lelke rejtettebb zugaiban, ahova szándékosan csupán legközelebbi hozzátartozóinak engedett némi-nemű betekintést, ti. azoknak sem mindig -, megrezdült egy titkos csengettyű, ami valósággal heves szívhangokkal és kellő, és izgalmas borzongásokhoz segítette hozzá; főként azokat a szerencsés nyerteseket kiknek elsőként állt módjukban, hogy érezzék az érzelmek viharos dagályú lángolásait.

Azt azonban még Imi sem sejtette, hogy vajon kedvenc hölgyeménye is ugyanazt a lángoló parázslást, azt az édeni tobzódást érzi-e mint ő?

- És mondd csak messze mégy? – tette fel kissé bátortalanul a kérdést.

- Jaj, dehogy! Csak egy csomó szennyest cigölök haza, mert tudod a hétvégére már elígérkeztem a szüleimhez. Ők Érsekvadkertiek!

- Á, már értem!

- De ettől függetlenül, ha van kedved, még dumálhatunk.

- Köszönöm a szíves invitálást! Ezt nem utasíthatom vissza! – s azzal máris helyet fogalt, holott a buszban egy konzerves dobozt sem lehetett volna leejteni, mert akkora volt a járókelők, és az éppen esedékesen hazautazni vágyók tábora.

- És mondd csak? Szép hely a szülőfölded?

A hölgy itt öntudatosan lehunyta finom seprőszálakra emlékeztető szempilláit, majd révedezésbe mélyedt, mert szerinte az embernek meg kell adnia a módját annak, hogyan emlékezzen: és különben is így legalább minden eszébe jut, kissé eltitkolt, és a külvilágtól gondosan rejtegetett gyerekkorából.

- Hát…Lássuk csak! Először is Itt éldegélt majdnem a mi szomszédságunkban Madách Imre. Roppant közel esik hozzánk a Csesztvei kúria, ami ma emlékmúzeumként üzemel. Továbbá Balassagyarmat is igen-igen közel esik. Azt a várost azért szeretem, mert oda jártam gimibe, és nagyon jó ismerőseim élnek ott!

- És mondd csak, neked melyik a legkedvesebb helyed?

Kata egy pillanatra elrévedt, és meglátszott rajta, hogy talán nem is volt igazán jó ötlet ezt a kérdést ennyire felelőtlenül, tohonyán és tapintatlanul föltenni, mert régi szerelmére gondolt, aki méltatlan módon kisemmizte, és otthagyta.

LÁTOGATÁS

Az ütött, kopott neoreneszánszra, és rokokós épületre nyugodtan ráagadhatták volna készítői a gyárkémény becenevet is akár. Küllemre leginkább egy vajas, karamellszínű, növényi mintákkal feldíszitett hosszú építményre emlékeztetett – ami még a boldog békeidők korából -, maradhatott it, hogy tanúskodhasson az angyalföldön élő dolgozó emberek mindennapjairól. Ugyanis a rokolya utcában szinte mindenféle társadalmi réteg képviseltette hajdan magát az egyszerű kétkezi emberek mellett ugyanúgy megfért az óraműves, vagy kisiparos is.

A hatalmas, sötétbarnára mázolt bejárati ajtón a jócskán rozsdásodásnak indult, ám valójában igazi remekműnek is nyugodtan beillő, sziromrózsára hasonlító vaskilincset bizony jócskán illik lenyomni – majdnem az ember teljes testsúlya szükséges hozzá -, hogy a széles, órmótlan ajtó egyáltalán kitáruljon.

Homlokán bőséggel gyülekeznek – vélhetően a kánikulai, rekkenő melegtől -, a termő izzadság igazgyöngyei. Smaragszöldes szemeit azonnal behunyja mert ebben a jellegzetes, szinte ünnepélyes pillanatban gimnazista emlékeinek egész sorozata elvonul lelki szemei előtt, és ez egyszerre olyan szomorkás, kicsit mélabús, de felszabadító érzés is, mint amikor valaki hirtelen terhet ráz le magáról, amit eddig kitartó, szorgalmas felelősséggel cipelt egy életen át, és mégis időről-időre hajlamos honvágyat támasztani.

Előbb heves szinte csikorgó fékek hangjára hasonlító visító hangot hallat a nagy ajtó, majd amikor a benti jóeső, hűvös, könnyed levegő átmenetileg megérinti arcát egyre jobban hagyja, hogy átjárja az édes-bús hangulatok tökéletes harmónikussága.

Bár totálisan vadidegennek számít ebben a nagyméretű, múltszázadbeli bérházban, mégis mintha haza érkezett volna; az akácfák bolyhos, allergiakeltő virága éppen úgy részévé válik, mint a házból időként előszüremkedő aprócska neszek, és zajok megfontol, de alapos mozdulatsorozatai…

Mintha minden történés, és cselekmény egyetlen, konkrét egység részét képezné, melybe most önkéntesen, de szabad akaratából kicsit önmaga is belekerült. A hazatérés öröme rezeg nesztelen a balzsamos, nyári levegőben.

Csütörtök van, kora délelőtt, ezekben a dolgos munkanapokban általában vagy üres, vagy nyüzsgő hangatáborra emlékeztet az egész bérház. Nem bír magával. Mintha titokban, ajándékképen kaphatott volna egy jóságos nagybácsitól, vagy megváltó angyali lénytől egy egész házat, hogy szabadon, gyermeki képzeletére hagyatkozva apránként felfedezhesse, és bejárhassa. Nem aprózza el a dolgokat. Máris a legfelső szinten kezdi, ahova kis márványlépcső vezet fel, helyenként megülepedett koszcsomókkal, és mely egészen a tetőig vezet, ahol szélesre tárt ajtó fogadja, melyre egy cukorspárgazsinget feszített ki – vélhetően valamelyik lakó -, hogy azon száríthassák a frissiben kimosott, és most komfortosan lengedező ruhák halmazait katonás sorrendben.

– Bocsánat kedves uram! – szólítja meg egy rozoga satrafa, méretes szódásszifon szemüveggel orrnyergén. – Segíthetek? Keres valakit?! – hangja éppen annyira barátságos, mint ellenséges személyisége, ahogy sunyító, és szinte kíváncsi, pöttöm szénszemeivel máris jócskán méregetni kezdi a termetes látogatót.

– Bocsásson meg, senkit sem akartam háborgatni! Igen! Ami azt illeti… várok valakire, mert itt lakik az egyik volt tanárom! – kicsit még mindig félszegen, sután habozni kényszerül egy-egy talpraesett, karakánságot igénylő mondatnál, ám idővel, ha megnyugodhat ez is alább hagy.

– Oh! Értem! Nos, hát akkor kellemes időtöltést! Viszontlátásra! – közli vele szinte főnöki, igazgatói szerepet felvéve a vén asszonyság, míg a kellemesen pirospozsgás, és pufók látogató illedelmesen meghajol, és megköszöni a jókívánságokat.

Egy kis idő múltán maga is észreveszi, hogy az idő nem siet sehova; egyre sürőbben veszi szemügyre karóráját, mely szinte általános iskolai tanulmányai óta vele volt, és hűségesen mindig a legjobb szolgáltatott tette. A kis és nagymutató akárcsak két miniatűr faág egyhelyben rostokolva áll, és látszólag semmi kedve sem megmozdulni. Egyedül a mindig ismerős, megnyugtató kattogás az mely vigasztalhatja.

Amíg csöndes, méla érdeklődéssel várakozik sorrendben mindent igyekszik lefényképezni fotografikus memoriája részére, hogyha – ne adj isten -, szüksége volna még rá későbbi életében mindig kéznél legyen.

Véletlenül elköveti élete számos baklövéses ostobasága közül a soron következő kisebb hibát; egy olyan ajtó mögé kukucskál be, ahol egy látszólag barátságos németjuhász kutya farkát csóválva kellemesen lépésben közeledik hozzá, majd – mivel megérezte rajta a rettegő félelem büzős illatát, vagy csupán a férfias dezadorszag az mely idegesíti -, hirtelen támadó állásba megy át, és szabályosan négy lábával máris üldözőbe veszi őt, aki nem győz hátrálni, és csupán csak az utolsó pillanatok egyikében sikeredik neki becsuknia az ajtót, hogy a kutyus ne támadhassa meg.

Ennyi kaland, és izgalom után csupán reménykedhet benne, hogy volt irodalomtanárnője végre valahára feltűnik a bérház kis gangos udvarán, és megtiszteli jelenlétével.

Az igazság persze most is az volt, hogy a többi, volt osztálytársával, és barátaival nem mert eljönni szerenádot adni, sem pedig magánuton tiszteletét tenni tanárai előtt, mert azt nem érezhette sajátjának, és mint egyszer olvashatta valahol: minél személyesebb egy emlék, annál jobban, és intenzívebben fogja megőrizni, áthagyományozni számára az emlékezet.

A vártnál jócskán később fél kettőkor érkezik az irodalomtanárnő. Kecses, stílusosan divatos nyáriasjellegű ruhájában egy olyan gyöngéd, ugyanakkor jóságos virágra hasonlít, mely egyenes, és kimért tartásával mindent, és mindenkit arra ösztönöz, hogy az életet meg kell tanulni élni, akként, hogy boldogulhassunk benne.

Két vékony, hattyúkezeiben hófehér nejlonzacskókat cipel; apróbb zöldségek, és néhány szelet hús került a szatyorba. Lehet, hogy éppen az aznapi vacsora hasznosítható, felhasználható kellékei.

A pufók látogató még mindig a tetőtérben ácsorog; látszólag azon töpreng, hogy vajon mit fog gondolni róla a tanárnő, ha meglátja egyszál maga? Vajon örülni vagy bosszankodni fog-e amiatt, hogy utolsó, végesülő találkozásuk már csak ilyen körülmények között történhetett meg?!

Hirtelen ötlettől vezérelve abban a percben cselekvésre szánja el magát, amikor meglátja, hogy a vén matróna – akivel beszélt -, közvetlen hangnemben máris üdvözli a tanárnőt.

– Kezét csókolom kedves tanárnő! – azzal máris szinte kiragadja a másik jócskán megszeppent finom kezecskéi közül a kissé nehéz szatyrokat, mind a kettőt, és kicsit magára erőltetett türelemmel igyekszik megvárni a végkifejletet.

– Hát… ezt a meglepetést! – néz fel rá, bájos őzikeszemeivel a hajdani tanárnő. – Annyira örülök, hogy végre elszántad magad, és egyedül meglátogattál minket! – mondatában nincsen helye semmi kicsinyeskedésnek, vagy fellengzősségnek – mégis a tanítvány úgy érezheti enyhe dorgálást kapott, amiért tervére már nem került korábban sor.

– Elnézését kell kérnem, hogy csak így, és minden bizonnyal váratlanul toppanok be Önökhöz, de ezt muszáj volt megtennem, hogy egyedül jövök el, mert bizonyítanom illett, én is érek annyit mint bárki más! – vallomása sokkal inkább önvizsgálat. Egy sebezhető, túlérzékeny ember őszinte érzelme, melyre illik a lehető legtapintosabban, legfelkészültebben reagálni. Az irodalomtanárnő óvatosan lábujjhelyre áll, és százhatvankét centijével kissé pipiskedve arcon puszilja jócskán elpiruló százkilencvennyolc centis volt diákját.

– Szinte azonnal jókedvet vagy képes varázsolni önmagad körül! Mondták már neked?! – kedvesen jobb karjába karol, míg együtt beinvitálja a negyedik emeleten az egyik belső udvarba, ahol szintén egy sötét, vaskos tölgyfaajtón ki van írva az tanárnő lánykori neve, és férjének doktori címe.

– Oh! – lepődik meg eléggé váratlanul a tanár úr, amikor újdonsült felesége régi tanítványukkal toppan be a lakásba, mely nemrég lett felújítva. Látszólag csupán bambán mered rá, és nem veszi el csomagjait, amit a fiatalember enyhe szemtelenségnek érez, miközben belép közvetlenül az előszobába, ami egyben étkező, és kiskonyhaként is szolgál.

– Szervusz Róbi! – ráz kezet egykori diákjával a tanár úr, majd fennhangon, és meglehetősen diplomatikusan közli, hogy neki még sajnos rengeteg sok munkája akadt mára, de ők csak beszélgessenek nyugodtan. Azzal hátat fordít, és a két hófehérre lakkozott tölgyfaajtó mindkét szárnyát szabályosan, hermetikusan bezárja maga mögött, hogy ,,alkotói magányát” remélhetőleg ne háborgassa már senki. 

– Gyönyörűséges lakás! – dicséri azonnal a hangulatos jóizlést, melyet a házaspárnak cirka öt év alatt sikerült tető alá hoznia.

– Nos, hát igazán köszönjük! – gyorsan elveszi a két kicsit nehéz zacskót megilletődött diákjától, majd hellyel kínálja az étkezőben, ahol régi típusú, ám annál jobb állapotban lévő kakukkosóra mutatja a pontos időt egynehány népművészeti, fazekaskancsóval a falon.

– Annyira régen találkoztunk! Hogy te mennyire megemberesedtél! – veszi tüzetesen, és apránként szemügyre Róbit a tanárnő, akinek erősen keresnie kell a szavakat, hiszen tudja, hogy minden kimondott szó a később majd örök tanúságul szolgálhat. – Szerintem már borotválkozol, jól sejtem?! – kacsint huncutmód, hogy oldja a hasontalan bújócskázó feszültséget.

– Ami azt illeti… - próbál válaszolni, majd meggondolja önmagát, hogy miért nem jött előtt néhány barátjával együtt. – Kérem szépen… ne tessék rám tulzottan haragudni, hogy nem a többiekkel együtt jöttem… az igazság az, hogy apukám nem nagyon szereti, ha bárhová is megyek, mert ő mindig nagyon dühös, és ideges.

– Ezzel tisztában vagyok, de ha megbocsátasz, már régen felnőtt ember vagy! radásul frissen érettségizett! Te is tudod, hogy ebben a korban már kissé kirivó eset, ha a szülők még mindig ennyire beleavatkoznak a gyerekeik életébe!

– Nem szabad aput magamra haragítani, mert nem tűr semmiféle ellenvéleményt a maga igazsága mellett! – lehalkította szándékosan a hangját, mint aki szándékosan rendkívül bizalmas információt közöl.

– …De azért egyszer-egyszer szerintem nem lenne belőle semmi, ha kicsit hagyna önállóan cselekedni!

– Az igazság sajnos az, hogy most is csak úgy… elszöktem otthonról, mert mivel a nyár van, ezért a szüleim állandóan dolgoznak, és én is szívesen dolgoznék, de hát kapcsolatok, és egyebek nélkül aligha hiszem, hogy lesz ebből majd valami! – Őszinte véleménye mindig is megindította a tanárnőt.

– No, de félretéve a rossz hangulatot! Mit szólnál egy kis ebédhez!

Robi jócskán elcsofdálkozik, mert már régen elmúlt háromnegyed kettő, és ő hozzá van szokva a fél tizenkettes étkezések betartásához.

–Hát… igazán köszönöm! – habozik, majd mint aki elfelejtett valami rendkívülien fontosat, félszegen átnyújtja a kis becsomagolt csokisdesszertet, mert anyja rátukmálta, hogyha vendégségbe megy sosem illik üres kézzel megjelenni!

– Fogadja megértő szeretettel ezt a kis… finomságot! – reszkető, mackós, szőrös kezén oda-vissza játszanak a huncut izzadságcseppek, és ahogy a tanárnő mindig gyöngéd ujjacskái elveszik hirtelen különös érzések kezdenek felszabadulni a balzsamos, szellő nélküli levegőben.

– Nagyon köszönöm! Hát… igazán nem kellett volna! Jaj, el is felejtettem! Biztosan szomjas vagy! – gyorsan a hütőhöz üget, és kivesz egy kis jól behűtött, eredeti narancslevet, amit kézzel sajtoltak ismerősei, mert titkos hobbija, hogy rajong a kézműves dolgokért.

– Egy kis finom narancsszörp jól lehűtve! – tölt két pohárba, és örömmel konstatálja, hogy diákja úgy iszik, mintha kiszáradt szahara fészkelne torkában. – Remélem ízlik!

– Nagyon finom! Köszönöm szépen!

A tanárnő beszélgetésük közben máris fémes lábast rak a villanytűzhelyre; feltesz egy kis csirkemellett pirulni, majd amikor ez megvan hozzáteveri a titkos adalékanyagnak számító előre elkészített mediterrános fűszerkeveréket, és percek alatt kész is a xsirkeragú, amihez csupán csak kiadós tésztamennyiségre van szükség, hogy fogyasztható legyen.

– Remélem szereted a csirkeragút, és tésztát? – kérdezi feléje fordulva, fülig mosolyogva.

– Nagyon!

A tanárnő azonnal meghámoz egy közepesebb méretű kopasz barackot, és kedvesn kis tálkában átnyújtja Robinak, abban bízva, hogy szereti a gyümölcsöt. Bár ha Robi a barackot nem is szereti, ebben az ünnepélyes, és szent pillanatban még sincsen hozzá jotányi kedve sem, hogy elrontsa a kialakult bizalom, és magára találás kellemes perceit, ezért inkább füllent egy nagyot:

– Imádom a barackot! – füllenti, és kínzó erőfeszítésébe kerül, hogy veszteglő, száraz torkán szó szerint leerőszakolhassa azt az egy-két gerezdet, melyet külön neki hámozott meg a tanárnő.

– Igen! Most van szenzonja ezeknek a finom, és lédús gyümölcsöknek! Még szerencse, hogy a piacon jól kamatoztatható barátságokat lehet kötni! – kevergette továbbra is a tűzhelyen piruló, felkockázott csirkemelleket, majd öntötte rá kis idő múltán a tasakos port, ami hideg víz hozzáadásával fokozatosan kezdett besűrűsödni.

– Tudod, én rögtön kiszúrtam már a legelső megismerkedésünkkor, hogy benned több van, mint ami elsőre látszik!

– Hát igazán köszönöm!

– Tudod te voltál az osztályban az egyetlen ember, aki a középső padsor legelső padjában ülve árgus, kíváncsi tekintetével szinte mindig figyelt, és nem mulasztott el semmit! Olyan jó érzés volt mindig a ti osztályotokban tanítani az irodalmat, mert az ember titkon úgy érezhette magát, mintha egy fontos kulturális ügy részese lenne.

Nemsokára elkészült a csirkemelles, rakott ragú, melynek gőzölgő, ínycsiklandó illata szinte azon nyomban máris körbejárta az egész hangulatos, kis lakást.

A tanárnő levetette kis konyhai kötényét, majd evőeszközöket, és két pocelántányért raktott ki a kis étkezőhelységbe, és máris kiszedte, még melegében a ragút Robi tányérjára, aki kissé megintcsak megilletődve megvárta az egész rituálisra sikeredett mozdulatsort.

– Hát akkor… jó étvágyakat nekünk! – jelentette ki a tanárnő, és teketóriázás nélkül máris jó nagyot kanalazott tányérján a feltornyozott ragúba. – Szerintem istenien sikeredett! – dicsérte szerényen munkáját.

Robi ebben a percben rendkívül hálás volt a ragús ötletért, mert ez némileg ellensúlyozta a barack – időközben megkeseredett -, ízét. Legszívesebb együlőhelyében máris kiköpte volna, de nem mert kockáztatni, mert másként könnyen lehet, hogy máris odalett volna a jó hangulat.

A rögtönzött kis délutáni falatozáson hamar átestek. A tanárnő kedveskedőn karonfogta tanítványát, és bevezette a tágas nappaliba, mely sokkal inkább egyfajta különleges, kulturális szalon benyomását képviselte, semmint egyszerű társalkodó szobáét.

– Nyugodtan foglalj csak helyet! Milyen zenét szeretsz?

– Komoly zenét! – vágta rá, bár valójában a nyolcvanas-kilencvenes évek slágerei számítottak nála igazi favoritoknak.

A tanárnő a kis mini hifitornyot állította meg CD-lemezre, majd kivett egy zenei válogatást a bécsi klasszikusokból, és már a jólismert dallamokon keresztül titkon abban mesterkedett, hogy legkedvesebb tanítványát végre kimozdíthassa – persze csak jótékonyan -, túlságosan is merev, és távolságtartó komfortzónájából.

– Mindjárt visszajövök! – azzal máris elviharzott, miközben Robi kényelmes, puffos fotelek egyikében ismét helyet foglalt, és részletesen igyekezett szemügyre venni a plafonig tornyosuló, termetes könyvespolcokat.

,,Nahát! Mennyi könyv!” – csodálkozott el, hiszen még nem nagyon volt ideje arra, hogy akárcsak egyetlen volt tanára magánéleti szféréjét átléphesse – mégha jelképesen is.

A tanárnő bőséges tíz perc múlva visszatért mindenféle – főként csokis finomságokkal, melyeket egy ízléses ezüsttálcára tett; elvégre kivételes vendége volt aznap.

– Hoztam egy kis csokis süteményt! Remélem szereted! – rakta le a kisasztalkára a nagyobb méretű ezüsttálcát.

– Nagyon! – azzal máris kivette talán a legkisebb szelet csokis sütit, amit egyáltalán csak ki lehet kutatni, mert tisztában volt az illem szabályaival.

– Jaj, ne butáskodj már Robikám! Vegyél még csak bátran!

Robi vett még pár egyforma alakú, de közepes sütit, és mint valami felbecsülhetetlen kincseket úgy dédelgette marka között őket, mint akinek a súlya miatt erősen tűrtőztetnie illik magát, hogy tovább már ne hízzon.

A tanárnő kitöltötte kettejüknek a teát, és bár kicsit erősködött, hogy szívesen tesz bele cukrot, és citromot, Robi egyikből sem kért, mert attól félt, hogy megint meghízik.

– Te aztán igazi ínyenc vagy hallod-e! – csapta össze a magasban maga előtt vékonyka, kis kezeit.

– Édesanyám mindig mondja, hogy csak mértékkel fogyasszak, mert nagy lesz a hasam, és nem tudok majd lefogyni!

– Anyukádnak igaza van, de a legfontosabb dolog, hogy vezess be magadnak tudatosságot az étkezések terén, és figyeld csak meg, hogy pár hónap alatt máris leolvadnak rólad a fölös kilók.

Róbi erre nem szólt semmit, mert elterelte figyelmét a komolyzene andalító varázsa.

– Ha gondolod betehetek mást is! Nem muszáj nekünk éppen Beethovent hallgatnunk!

Mivel Robi nem szerette volna megsérteni inkább elmélyülten hallgatott.

A délután hátralévő részét tartalmasan végigbeszélgették. Kiveséztek tulajdonképpen mindent; az érettségitől kezdve a szóbeli tételsoráig, a többi diákok emberségétől kezdve az érettségi bankettig.

– …Te annyira hallgatag, és visszahúzodó voltál a banketten! Csak nem történt valami nagy bajod?! – vonta kérdőre egyenesen.

– Csak megpróbáltam átgondolni a további életemet! Több-kevesebb sikerrel! – jelentette ki őszintén, de biztos, ami biztos óvatosan.

– Én úgy éreztem, hogy téged mindig felzaklat éppen valami, ezért vigyázni illett veled!

– Én sokkal inkább az osztálytársaim nézetkülönbségeitől ódzkodtam, semmint mástól.

– Néha tudod merésznek muszáj lenni, mert másként bármit megtehetnek a gyanútlan emberrel! – kicsit kényelembe helyezte magát a fotelben. – Mondd csak? Hogy tervezed a jövődet? Van már elképzelés, vagy cél, hogy hol fogsz tovább tanulni? – kíváncsisága folyamatosan nőtt, ahogy diákja félszeg hezitálását tanulmányozta.

– Hát… az az igazság, hogy valamelyik bölcsészeti kar talán… aztán majd meglátjuk, hogy egyáltalán melyikre nyerek felvételt!

– Látod ez igen bölcs gondolat! Nagyon helyes! Mégis, még most is azt érzem, hogy valami emészt, belülről rág…

– Annyira mélyen bennem van a megfelelési kényszer, hogy az nem lehet igaz! Személyiségem egyik része azt mondja, hogy hallgassak a szívemre, míg a másik a bölcsebb eszem rengeteg sok mindentől visszatart, mert nem árt óvatosnak lenni! – megint felülkerekedett benne a furcsa szokás, hogy tördelni kezdte kézfejeit, aminek ropogó, kísérteties hangjait szinte senki sem szerette.

– Hé! Nyugi! Még semmi sem biztos! Azért annyira izgalmas az egész! Új kalandokat fogsz majd átélni, és én biztos vagyok benne, hogy rengeteg sok új, és őszinte barátod lesz majd, akik úgyanúgy becsülni, tisztelni fognak, mint volt posztálytársaid!

– Ez nagyon jól hangzik, csak… - hatalmasat levegőt vett, mint akinek azon nyomban szabályosan kiszakad a tüdeje. – Mégis ez a visztaszító, fojtogató bizonytalanság úgy érzem… hátráltat!

– Ne foglalkozz vele! Próbáld levezetni a feszültségedet! Sétálj nagyokat, vagy biciklizz az otthonod közeli helyeken, amit jól ismersz, így nem tévedhetsz el!

– Ez is jól hangzik! Nagyon szerettem volna megpróbálni a forgatókönyvírást, de úgy hallottam még mindig kevés a valódi, használható szakirodalom a témával kapcsolatban!

– Én izgalmasnak találom! Szerintem a Szabó Ervin közkönyvtárba, ha bemész a Kálvin-térre, biztos vagyok benne, hogy bőségesen lesz majd háttéranyag, és segítség is! Ha gondolod segíthetek!

– Lehetek egészen őszinte kedves tanárnő? – kérdő pillantása inkább egy rendkívül rettegő ember benyomását keltette most.

– Ne kímélj! Csak bátran!

– Mindig olyan halálfélelemszerű vegyes érzések szoktak rátörni, ha új helyzetekbe keveredek! Mint aki szándékosan nem találja a helyét, és annyira ideges vsgyok, hogy úgy érzem majd megőrülök!

– Megértem! Teljes mértékben egyet értek, de ha belegondolsz… ez is a felnőtté válás része! Nemsokára talán már barátnőd, és családod is lesz! Akkor sem baj, ha elfog időnként a félelem, de mindig próbálj meg emberként cselekedni, és akkor hidd el nem történhet semmi baj!

Hamar végére jártak a közel négy és fél órán tartó tartalmas, és vallomásértékű beszélgetésnek.

A tanárnő férje csupán egyszer nézett ki a bezárt hófehér tölgyfaajtókon kívül, akkor is inkább a jegyzeteit válogatta munkájához.

A tanárnő kikísérte értékes vendégét a nagykapun kívülre is, és óvatosan megölelte:

– Ha bármiben a közel jövőben tudok neked segíteni kérlek ne habozz, és ne szabadkozz! Ránk mindenben számíthatsz! – szavai sokkal inkább vigasztalásértékűek voltak, nem pedig bátorító jellegűek, de azért bennünk volt egy csipetnyi tartalmas életbölcsesség is.

Robi pedig úgy szállt fel a Keleti pályaudvar írányában visszafelé tartó harmincas buszra, mint aki előtt a bizonytalan jövő is új, változatos, és talán kalandos színekbe öltözik…

KÉSVE SZÍNLELT VISZÁLY

Az Időben megtörténtek vészjóslón sorrendben várakoznak a benti lélek dohos pincemélységeiben. Szólítják őket méla, vallató kísértet-árnyak, szolga-emlékek sebezhető tenyészete már tovább folytatódik! Kiábrándult ébrenlét hasogatja könnyen darabolható facsonkjait szív-pitvarok udvarán, mire a végzet-jósló tachicadria felköszönt! Felnyitható agytekervények, akár titkosított mikrochipek, terabyteok konzerválva őrizgették még a biztos halál után szükséges, tovább örökíthető információt, hogy valamikor emberek lehettünk. Képzelgések vad övényeiben még hullámtarajt vet a negédes, elképzelt álom s pihentető, mély alvás leginkább Halál-orgiák nászához hasonlítható!

Valaki mindig folyamatosan megidéződik örökkön bolyongó gondolataink által. Csendes hidegháború, ordas nulkeáris-szele hasít át sokszor összetett idegrendszerek tekevényein: érzelmeket elválasztó törésvonalak – ha nem kezeljük -, önző, makacs konfliktusainkat elterebélyesedhetnek. Ismeretlen határidőkben kíváncsi félelemmel bizakodunk, mint a legtöbb gyerek! Kitaszítjuk önmagunkból a távlati lehetőségek mikéntjeit; s a megváltoztatható személyiséget indigóval mindenkoron átfestik, hogy ne maradhasson visszakövethető nyom-bizonyítéka: itt valamikor egy tevékenykedő ember is létezett!

Minden babonázó tekintetben reszketeg kisujj remeg: vajon mikor fogja végleg rászánni magát, hogy bátran szoríthasson szerelmes kezeket?! – Elmélyült, csendes őrület zsibong gyakorta agyunk diodáiban, s még mindig nem érthetjük: emlékeink űznek velünk komisz-gyilkos játékot, vagy tudatunk egy elzárt fáskamrája?