HÁZTŰZNÉZŐ

A gyönyörű leginkább kisestélyi ruhába öltözött hölgy csellózott; látszott, hogy gyakorol, és gyakorlás közben egész hajlékony, kecsesen rugalmas gazella-testét beleadja az intenzív, és magával ragadó – mégis spontaneitást sem nélkülöző játék egész hangulatába. Bach G-moll szonátájával kezdett, mint klasszikusnak mondható darab. Az inkább Salvador Dali-bajuszra hasonlító vonót finom eleganciával élezte meg, hogy suhanhasson a kifeszített, most leginkább felhúzott húrokon. Könnyed kedvességgel foglalta el a helyét a nappalijában a kora délelőtti órák egyikén, mert csak délután kellett munkába indulnia. Ahogy egyre intenzívebben, egyre szenvedélyesebben kezdte húzni oda-vissza a húrok fogságába szorult vonót, érezte, hogy kellemes bizsergetéssel járja át egész lényét a harmónia, és a zene.
A korai őszi fények világították meg ezt a még mindig viruló, és élete ifjúságában leledző teremtést. A szoba meglehetősen világos volt; hála a nagyméretű, és tágas ablakoknak, melyekről szándékosan hiányzott a sötétítő, vagy a redőny, helyette reluxákat használtak erre a célra! A halvány, mégis még mindig a nyári nap melegével kecsegtető napsugár kedvesen megcirógatta a lány őszibarack hamvasságú, kedves arcát.
A szobában a különböző nagyságra készített bútorok is, mintha külön, és ezúttal önálló életre kelhettek volna a zene hatalmat adó varázslatára.
Bejött a szobába egy félszeg, első pillantásra ügyetlen, és csetlő-botló fiatalember; még szerencse, hogy folyton a lába elé nézett, különben ott helyben fölbukott volna a nagyméretű szőnyegek rojtossá vedlett széleiben. Csendesen, várakozva megállt a háttérben. Kitekintett a halvány rozsdamarta őszi égre, és ámulattal egyre a fiatal lány játékát nézte.
A lány most ellenállhatatlanul elmosolyodott; talán ebben a kimondhatatlanul egyszerű, mégis kristálytiszta gesztusban már benne rejlett egész eddigi élete; halálosan kimerülten eresztette le finom hattyúszín kacsóiból a fölajzott vonót, mely mintha már nem is egyszerű zenei segédeszköz lett volna – de legalább is felajzott íj, mellyel gyilkolni, és szíveket sebezni ugyanúgy lehet! A hallató hangok elnémultak; viszont a lélek aprócska és finom neszei, zöngéi még csak most kezdtek egyetemes vibrációjukba: mindketten érezték egymást, és mégis úgy toporogtak egymás közelségétől mint a cinkosok, akik a valóban nagy tettek előtt gondolják meg magukat.
A hölgy feléje nézett; először úgy vette aprólékosan szemügyre ezt az enyhén molett, pufók arcú fiatalembert, mintha vásárban kereskedő lett volna, aki tüzetesen, a legapróbb részletekig is mindent végigmustrál, és csak utána dönt. Bizalmasan megint küldött feléje egy kétkedő, mégis magabiztos mosolyt; jelezvén, hogy itt nincs mitől tartania, s tán nyugodtan közelebb is léphet. Tiszta, léleklátó, barna szemeivel, kígyószerű, karcsú derekával valóban magasztosult istennő benyomást keltette. Nagyon szeretett volna barátságba kerülni vele, még ha szerelemre jottányi esélye sem volt enyhe túlsúlya miatt. A hölgynek azonnal rokonszenves lett a másik gátlásos félszegsége csak nem mutatta. Királynői gerinces tartása megkövetelte tőle, hogy előnyösen leplezhesse valódi érzelmeit. Mindketten tördelték kezecskékéjüket, hiszen abszurdnak és nevetségesnek találták ezt az egészen egyszerű helyzetet.
- Üdvözlöm kedves uram! Miben segíthetnék? – érdeklődött kedvesen. Érezte, hogy ennél figyelmesebb, és bájosabb talán már nem is lehetett volna.
- Bo-bo-bocsásson meg, de elragadott kötetlen játéka! Ön gyönyörűségesen, szívéhez szólóan játszik!
- Hát.. igazán köszönöm az elismerő szavakat, de itt-ott még mindig vannak hiányosságaim! – úgy ejtette ki a szavakat, mint az örök, javíthatatlan maximalisták, akiknek soha nem lehet elég az amit elérhettek.
- Ne-nem csak azt figyeltem meg! Ahogy játszott mintha magával ragadta volna valami különös, szinte egyedi őserő, mely a halhatatlan mindenséggel rokon, és mely egész drága lényét megvilágította előttem!
A hölgy füle kis tövéig úgy elpirult, hogy szinte alig tévedtek tétova ajkára a balga szavak:
- Hát… igazán nagyon köszönöm! Nem is tudtam, hogy vannak még… lovagok!
Érezte, hogy a törékeny boldogságért bármi áron is de fel kell venni a kesztyűt és harcolni kell, mert az lehet csupán az egyetlen mentség, melyet az élet a maga ítélkező halandóságával egyáltalán még engedélyezett. Az ablakhoz ment, és gyorsan kinyitotta a megváltó ablakot, hogy az ősz szivárványos aranyló színe mellett egy kis légáramlat is keletkezhessen a régi bérház tágas mennyezete alatt, ahol a dohos áporodottság még megült…
- Bo-bo-bocsásson meg, de Ön drága igazán nagy benyomást tett rám… és szeretném, ha tarthatnánk a kapcsolatot és barátok lehetnénk!
A hölgy arca még mindig pirospozsgásra égett, mint egy túlérett vadalma, mely előnyösen kiemelte egész kellemét; hanyag fesztelenséggel foglalt helyet, majd rögtön a tárgyra tért:
- Nagyon fontosak számomra drága szavai kedves uram… de meg kell értenie, hogy nekem most a karrierépítésem a legelső feladatom, és ebbe más nem férhet bele! – kicsivel később máris meggondolta magát: rájött arra, hogy ennél alábbvaló igazságtalanságot a másikkal szemben el nem követhet! Szava egyszerre voltak kíméletlenül ridegek, fagyosak, és gyilkos érzelműek.
- Bocsásson meg… én igazán nem… akartam megbántani! De attól még lehetünk… jóbarátok, csak most az időmbe nem fér bele! Ugye megérti!
A Másik ott állt előtte mint aki valósággal a kimondott ítélkező szavak hatása alatt egyszerre megsemmisül és valóságos katarzist él át; nem erre számított, de egy őszinte, tartós kapcsolatra, amiből kevéske önbizalomhiánya talán menedékre lelhet, és amiből még van hová tartósan építkezni. Kinézett a nagy természetre; a nyüzsgő, éppen csak alkonyodó, kora éjszakai városlüktető vérkeringése szemlátomást megrémisztette, és most oly jó lett volna sóvárgón odabújni ehhez a halhatatlan istennőhöz, akiről még eleinte azt hihette, hogy megértő rokonszenvvel fogadja! Egyszerre pánik kezdte el kerülgetni; nem tudta, hogy mit is tehetne? Ha most azonnal, se szó, se beszéd faképnél hagyja, akkor lehet, hogy többet már alig találkozhatnak, ha megadja az elérhetőségeit az is csupán csak fél siker, azt gondolta, hogy kicsit ügyetlenül letérdel lábai elé, és kimondja amit gondol; odament hozzá, mint félénk állatka a nagyformátumú emberekhez.
- Nagyon szeretném ezt a barátságot drága, mert jelenleg nagyon fájdalmas időszakon megyek keresztül, és elmondhatatlanul szenvedek! – egész kisfiús arcán látszott, hogy ennek az embernek elege van a világból, és azon nyomban elsírná magát, ha nem gátolná meg azt, hogy az érzelmeinek ennyire szabad teret eresszen.
A hölgy váratlan lépést tett; kis kezeit kinyújtva tenyerébe fogta a másik megtört arcát, és gyöngéd részvéttel megcsókolta; első, feledhetetlen, és örökkévaló csókjuk ennyi volt csupán és mégis egy egész további életre kihatott…