ÉJFÉLI BULI

Akkor éjjel meglehetősen későn szólt, hogy haza akar menni! A mindig makrancos, és velejéig minden lében kanál osztályfőnöke drasztikusan elvette tőle mobiltelefonját; amit még végszükség esetére az apjától kapott – hogy ha bármi probléma, vagy nagyobb természetű gond adódik, akkor bátran hazaszólhasson. Most ilyesmiről szó sem volt. Csupán csak a szalagavatón történt négy táncban való aktív részvétel folytán úgy kimerült, hogy már csak kitágult pupillákkal bámulni tudott a körötte lezajló eseményekre és bamba boci szemekkel mosolyogni: bár majd leszakadt a lába.
Ehhez még jött az a keserű, és jellemzően speciális hungaricum is, miszerint a nyilvánosabb szórakozóhelyeken a hölgyeknek nem, csupán csak az urak pénztárcáját rövidítették meg néhány keresetlen ropogós bankjeggyel! Ez fiatal hősünknél – mondanunk sem kell -, de meglehetősen kiverte a sovány lábakon álldogáló biztosítékot.
,,Még egy kicsit maradok! Egye meg a fene, elvégre az osztálytársaim többsége számít rám, és csak nem hagyhatom őket cserben!” – furdalta a kínzó lelkiismeret. Az éjjeli lámpák – amennyiben egyáltalán az illetékes gondnokság fölkapcsolta őket megszegve persze jócskán az áramtakarékossági rendszabályokat -, kísértetek, lídércek, és kisebbfajta manók árnyképeit vetítették mint valami titkosított hologramok a házak falára.
A kulturális körökben méltán elhíresült Kaktusz Bár – amiről valami miatt az osztályközösség berkeiben belül legfeljebb csupán alig egy-két ember tudott, a Liszt Ferenc térhez közeli utcában foglalt helyet, és arról lehetett szakavatott szemek számára megismerni, hogy rögvest a bejárati ajtóval szemben egy kaktuszfa nyitotta karjait, mintha így akarná egyszerre becsalogatni, és fogságba ejteni esedékes áldozatait.
Persze – főleg a hölgyek körében vonzóbb körülménynek számított, hogy különféle különleges italokkal, koktélokkal, és egyéb égetett szeszekkel fölszerelkezve – persze az adott körülmények között bárki jól érezhette magát, amennyiben meg volt hozzá az elegendő pénze.
Az összeverbuválódott, kissé elbizakodott, és forrófejű hölgytársaság kisebb kompániája egytől-egyig a különféle tequila és diaquriki koktélokkal kísérletezve annyira jól kitapasztalta már a legális szeszfogyasztás szinte minden apróbb-cseprőbb fortélyait, hogy egy idő után az általános émelygés és általános hányinger környékezett szinte mindenkit, kiadós fejfájások közepette, kivéve persze őt, aki előzetesen szólt; fáradtságra hivatkozva kimentve magát, hogy szeretne hazamenni.
Éjszaka háromnegyed tizenkettőt mutatott órája. A szülei már biztosan lefeküdtek; bár ismervén folyamatosan aggodalmaskodó, és éppen ezért sok esetben kiállhatatlan és zsörtölődő apját ez aligha látszik valószínűnek, és ahogy önmagának felidézte a jelenetet, melyben mindig kész, és önfeláldozó édesanyja lelki támogatást nyújt kissé ideges apjának, hogy ,,ne izgassa magát” meg hogy ,,tényleg nem lesz semmi baj” , maga is észrevette, hogy megreszkírozott egy féltett mosolyt. De ez sokkal inkább e megértés és megbocsátás általános gesztusa volt tőle, semmint konkrét boldog nevetés!
- Ugyan már! Ne idegeskedj már annyira! Biztos vagyok benne, hogy helyén van az esze, és a lehető legjobban érzi magát!
- Hát ezzel édesem egyáltalán nem nyugtattál meg! – türelmetlenül felkelt, és fel-le kezdett el járkálni a hálószobában pizsamában az éjszaka közepén.
Hirtelen mind a ketten arra lettek figyelmesek, hogy megcsörren az étkezőben felszerelt telefon; a feleségnek kellett több idő mire magára kapja kikészített köntösét, a családfő volt a gyorsabb:
- Halló, tessék! – ragadta magához izgatottan a kagylót, mire az asszony is melléje ért.
- Halló… Beregi lakás? – felnőtt női hang csengett kissé tétován.
- Itt Beregi Ferenc! Kivel beszélek? – határozott hangja soha nem tűrt semmiféle ellentmondást.
- Itt Veréb Gézáné osztályfőnök! A fiúkról lenne szó…
- Gyere már egy kicsit közelebb a telefonhoz a gyerekkel van valami! – lett egyre izgatottabb.
- Halló… van valaki a vonalban…?
- Igen! Már itt is vagyunk! – kapta ki férje kezéből a kagylót az asszony.
- Kedves Bereginé! Valamelyikük ide tudna jönni, hogy hazavigye a fiúkat?
- Csak nincs valami komoly baj? Történt vele valami?! – egy pillanatra felmerült benne, hogy baj lehet.
- Mint azt a férjének is említettem semmi baj nincs! – igyekezett megnyugtatni mézes-mázos talpsimogató modorossággal az aggódó szülőket. - Az Önök kedves fia talpig úriember, és egyetlen csepp alkoholt sem fogyasztott! – úgy hangzott ez a kijelentés, mint egy afféle könnyedebb neheztelés, hogy a fiatalságot illik lerészegedéssel és bulizással megünnepelni, és nem szerzetesekhez szokott életmóddal!
- Akkor érte tudnának jönni ide a Jókai-tér melletti kis utcába? – kérdezte az osztályfőnök.
A háttérben még mindig fülrepesztő, tamtamos zene hangzavarai hallatszottak; ha valaki így hallgat zenét annak százszázalékosan haláskárosodás lesz a vége!
- Drágám! Föl kellene öltöznöd és hazahozni a fiúnkat!
- Tudom drágám! Mit gondolsz miért nem vetkőztem teljesen le! – enyhe tüske azért mindig is volt a családfő megjegyzésében!
Fölvette a kabátját, sálját majd bevágta magát a régi, ütött-kopott kocsijukba, és azonnal elhajtott.
Bereginé abban reménykedett, hogy ezúttal a családfő valamivel enyhébben fogja majd megítélni a kisebb bulizást, melyben a fia csupán azért vett részt, mert naiv-gyerekes hittel azt gondolta segít majd barátokat szerezni.
Fölkanyarodott a belvárosba, és a késő éjjelben – mintha csak éjszakás műszakban volna -, kényelmesen szedte a métereket.
Még szerencse, hogy a fiatalabb Beregit nem lehetett rákapatni az ivászatra! Mindig is utálta az alkohol émelyítő, gusztustalan szagát, és valósággal kimenekült volna minden szóból, ha nem fedték volna meg érte!
Ahogy elfigyelte ismerős osztálytársait, akik annyira kiengedtek, és ellazultak a már igencsak becsípett állapotukban, hogy nem lehettek józan eszüknél a legtöbb ifjú hölgy mégis nagyon rendesen viselkedett vele; mintha egy védőburokban lenne, ahova csak az léphet be, aki mindig őszinte és jószívű.
A karakánabb, csajosabb hölgyek már annyira jól érezték magukat, hogy a bömbölő zenére többen felugráltak az asztalokra üvegeket döntöttek fel, és mintha repülő angyalkák lettek volna azonnal táncra perdültek nem törődve azzal, hogy ki nézi őket.
A diszkós hely hangulata mintha egy újabb fejezet lett volna az osztályközösség életében; a vissza nem térő, ünnepi alkalmak egyike, amikor nem számítottak a szabályok, és a következmények! Mindenki úgy érezte jól magát, ahogy éppen gondolta és szerette volna!
- Hé, kishaverom! – ült le csábos kis miniszoknyácskájában Beregi mellé egy harmatos, egzotikus szépség. – Mit szólnál, ha lelépnénk innen, és kicsit eljátszanánk az ágyikómban?!
- Bocsáss meg, de egy kissé elfáradtam! De gyönyörű vagy, mint mindig! – őszinteségében senki sem találhatott semmi kivetni valót. Egyszerű volt, és nagyon őszinte.
- Jaj, kis mucikám! – cuppanós puszit adott pirospozsga kimelegedett arcára. – Hogy te milyen édes kisfiúcska vagy! Akkor majd legközelebb! Örülök, hogy itt vagy velünk!
Az ifjú hölgyike alig állt a lábán, de minden kimondott szavát érteni lehetett. Fölkelt az asztaltól, és tovább botladozott, majd ismét táncolni kezdett csak úgy egymagában!
Beregi csöndes mélasággal meredt maga elé, és miközben végignézett az ismerős arcokon, melyek most a független szabadság dacára nagyon is megváltoztak, mintha megint azt érezte volna, hogy ő a világ legelveszettebb embere! Talán ezt igazán csak azok érthetik meg, akik egyszerre belekerülnek egy tömegszerű sokadalomba, ahol magányuk kozmikus magaslatokig fokozódik, és ahol kisfiús elveszettségükben nem tudnak senkitől segítséget remélni!
- Mi a baj drágám?! – egy másik őzikeszemű szőkeség lépett asztalához, és kedvesen megcirógatta pufók arcát. A hölgyemény keveset ivott, és fekete csipkeszerű ruhácskájában maga volt a bombázó Mindenség!
- Semmi baj! Te nem fáradtál el? – már jócskán álmos volt, mert rendszerint legkésőbb tíz óra fele mindig szeretett ágyba bújni, és legfeljebb szilveszterkor maradt fent, de akkor is csupán éjjel tizenegyig!
- Én még nagyon jól érezem magam! Te nem?
- De… de természetesen, csak tudod… az emberben mindig marad egy hiányérzet, ha a boldogsággal találkozik…
Az ifjú hölgyemény meglehetősen furcsán, de kíváncsian csillogó szemekkel nézett végig a sokat megélt fiatalemberen:
- Mondták már neked, hogy nagyon érdekes különcködő vagy?
- Hát köszönöm szépen! Eddig te voltál az első! – hihetetlen boldogságot és hálát tudott érezni azok iránt, akik önszántukból leültek, és beszélgettek vele, mert nagyon nehezen tudott feloldódni a társaságban.
- Akkor drágám ezennel kinevezlek egyik legjobb barátomnak, és megígérem neked, hogy ezentúl bárhova sodorjon is az élet ha szükséged van valakire, akivel elbeszélgetnél én mindig melletted leszek! – csilingelő, pacsirtás hangja komoly volt, mégis nagyon baráti; megszorította bátorítólag Beregi szőrös mackós mancsait, amik az idegességtől már jócskán tocsogtak a verítékben, majd szedett a tányérjára két szalonnás minifalatot, fölkelt arcon puszilta a megszeppent tinédzsert és visszament saját asztalához.
Beregi még sokáig töprengett rajta, hogy miért nem maradt vele az ő asztalánál?
Egy kis idő múlva arra lett figyelmes, hogy azok a gonoszkodó barátnők, akik kellő rendszerességgel szerették csicskáztatni őt, és nem egyszer a bolondját is járatták vele egy nagyobbacska pezsgősüveget adogattak körbe egymás között amiből kiadós kortyokat iszogattak!
,,Nahát! Még ilyet!” – annyira meglepődött, hogy a mindig szemétkedők között is az alkohol feloldhatja a gátlásokat, hogy ennyire megváltoztathatja az eredeti emberi személyiségeket! Pedig mennyire szerelmes tudott lenni azokba a csillogó őszikeszemekbe csak soha nem lehetett hozzá elegendő bátorsága, hogy be is vallja az illető hölgynek!
,,Vajon neki is lehetnek még ennyire klassz és belevaló, igaz barátai?” – töprengett, majd nem sokkal később beállított az apja is. Az idősebb Beregi kissé álmos, komótos hangulatban volt, és látszólag nem volt ínyére semmi tréfálkozás.
- Jó estét kívánok! A fiamért jöttem! – szavai ellentmondást nem tűrően zengtek bele a hangzavaros csendbe!
A barátnők egy kis csoportja, akik folyamatosan ott lebzseltek az ofő asztal körül már sugdolóztak is, hogy vajon ki lehet ez a jóképű, idősebb ember, aki a fiát keresi? Többségük nem is gondolta volna, hogy az idióta Bereginek az apja lehet.
- Tanárnő? Ki ez a jóképű ember? – reszkírozott meg egy ostobácska kérdést az egyik ügyeletes szépségkirálynő, akinek a kezében pezsgősüveg fityegett.
- Ő a Bereginek az apja!
- Tényleg??? – lepődtek meg többen, és sokan el sem tudták képzelni, hogy a kisfiús Bereginek ennyire vonzó, és jó kiállású apja is lehet!
- Ez a idióta tényleg igazat mondott! – s csak most esett le egyesek számára a tantusz, hogy annyi átdolgozott éven át egyszer sem mentek oda hozzá, csupán jócskán kihasználták, mert azt hitték, hogy kis tökkeltütött, aki nem érdemes többre! Most viszont már megkedvelték, és többen is szánni kezdték!
- Csajok! – emelkedett kisebb szónoklatra és egzotikus szépség a többi csinos hölgy között. – Mit szólnátok hozzá, ha ezentúl nekünk is jogunkban állna, hogy megválogathassuk a saját baráti köreinket?!
- Nekem tetszik az ötlet! – koccintotta pezsgős poharát, mint aki titkon sejthet valamit.
- Ezzel én is egyet értek! – kissé kótyagosan a túlzásba vitt tequila, és mohitós koktélok okozta koktéloktól egy másik hölgyemény is jó nagyot kortyolt a megkezdett pezsgősüvegből!
- Akkor ezt megszavaztuk! Ettől kezdve inkább babusgatni fogjuk, és semmi szemétkedés!
Sokan még vakargatták a fejecskéjüket, mert nem érthették az összefüggést: ha semmi heccelés, és piszálódás nem lehet, akkor abban hol a buli?
- Na, ne! Ez vicc drágám! Hiszen eddig lételemünk volt a szivatás és akkor te most fogod magad és hipp-hopp jóságos angyallá változol!
- Azt csinálod, amit mondok! Világos?! Különben nem vagy többé a banda tagja!
A másik gyönyörű koktélruhás hölgyeményen látszott, hogy rögvest inába száll minden megmaradt bátorsága, mert más hangnemet ütött meg:
- Oké! Tehát akkor puhítunk, és nem támadunk! Fogtam!
Kíváncsiságukat nem szerették volna korlátozni; érdeklődéssel nézték végig, amint a fiatal Beregi szépen összeszedegeti cuccait, és kissé idegeskedő apjával együtt távozik a kibérelt diszkóhelységből!
A legtöbb ifjú hölgy egyöntetűen csak bámulni tudott utána

ERKÖLCS ÉS RÉMÜLET KÖZT

- Óriási hírem van! – ujjongott szinte mindenki helyett és mindenki nevében a fiatalos anyuka. – Munkaerőt keresnek a dohányboltba, még bőven lehet jelentkezni.
A még csupán egy híján harmincéves fiatalember mélyen megilletődve, és elsápadva fogadta a hírt, hogy édesanyja máris szerzett neki egy amolyan elfogadható állást; félelme nem is abból táplálkozott, hogy gyötrő, égimeszelő távolságokat kellett volna megtennie - sokkal inkább abból a hírekben, és hírforrásokban olvasott elkeseríti tényből, miszerint: mostanság elszeretettel rabolnak, és károsítanak meg elsőssorban dohánytermékeket forgalmazó, egyedi kinézetű boltokat.
Fogalma sem lehetett arról, hogy mit is illene mondani szülőjének, így azt gondolta jobb, ha csöndesen megköszöni, és utána gyilkosok módján hallgat…
- Hát nem is örülsz aranygyerekem, hogy végre nem kell anyád pénzétől függened, és állásod lesz?! – lepődött meg az anyuka.
- De…Én csak…Az igazság az, hogy…Nagyon félek a rablásoktól, és a sorozatos betörésektől!
- Ugyan már te nagy mafla! Ne gyerekeskedj! – kezdett szólásba kényelmes foteljéből az apja csupán csak félvállról, mert így szokta meg. Vinze Ferenc sokkal inkább a tettek embere volt, semmint az elcsépelt, fölösleges szavak mecénása.
- Ferkókám! Nem gondolod, hogy a gyerek véleménye is fontos különbséget képviselne?!
- Nocsak! Hát felőlem! De ha még most is így elkényezteted ezt a muszmulát ne is csodáld, hogy nem fűlik munkához a kedve!
- Fejezd be! Most halljuk a fiatalembert! Rajta kincsem, hallgatunk.
A fiatalember, mintha csak versmondó versenyre beállított pózban tetszelegne kiállt a nappali közepére és megpróbált a soványka észérveire támaszkodva valamiféle halvány magyarázatfélével előrukkolni!
- Nézzétek…Az úgy van, hogy az egyik felem sír, viszont a másik nevet! Mert tudniillik itt van ugyebár az, hogy a gyilkos valóság azt mondatja velem, ha már a Tv, a rádió, és az összes újságok is ezt szajkózzák; miszerint betörnek a dohányboltokba, és ki is rabolják őket, akkor ebből egyenesen, mondhatnám lineárisan következik az, hogy nagy a valószínűsége, hogy engem is kirabolnak!
- Na, tudtam! Így görbüljek meg! Hát ez nem is okozott különösebb meglepetést! – vágta oda az apja meglehetősen cinikusan, és élesen.
- Mert, hát tudjátok…fojttatta tovább mondókáját a fiatal -, az úgy van, hogy emellett az adott üzlet, ahol dolgoznom illenék ráadásul tökéletesen elzárt mindentől, tehát ha segítséget kellene hívnom, mert a számításba valami hiba csúszott, kihez is fordulhatnék? Vagy például itt van a másik: A kellemetlenül, mondhatni szándékosan elsötétített ablakok. Ti sem tagadhatjátok, ha betörnek, akkor a gyilkos, rabló van előnyben; elvégre csak elég, ha kirámolja a pénztárt, elvágja a belső kamerák kábeleit, illetve maga után bezárja a sötétített ajtókat és már kész is a tökéletes bűntény!
- Jó! Én ezt nem hallgatom tovább! – pattant fel erélyesen, és magából szinte tökéletesen kikelve a családfő. – Nyugodtan mondd csak meg édes, egy fiam, hogy eszed ágában sincs dolgozni! Igazam van?! Vagy igazam van?!
- Feri, fejezd be! – ripakodott rá erőteljesen felesége.
- Hát ez szép! Mi ez itt az összeesküvők egyenes ági tábora! Most bezzeg véded a csemetéd ugye? De az eszedbe sem jutott, hogy a hátad mögött szépen kihasznál!
- Annak semmi köze a mostani helyzethez!
- Ne-ne-nem!!! - fakadt ki. – Hát akkor mondd már meg nekem? Mihez van köze?! Mert most már kezd nagyon elegem lenni!
- Te is láthatod, hogy a fiunk észérveket hozott fel a mentségére, és azt is, hogy tartósan, és már radikálisan félelemérzete van az esetleges betörések miatt! Elvégre! Emlékezz csak vissza arra, amikor a mi fiókunkat is megtámadta valami eszelős holdkóros! Hát azt hittem, hogy ott helyben megáll a szívem! Mondd csak? Van neked fogalmad arról, milyen belső, lelki sérüléseket áll ki ilyen esetekben az ember? Ugye nem?!
A kissé zsörtölődős, és a hiúságig is a magabiztos karakánsággal kérkedő családfő, most egy pillanatig erősen magába mélyedt. Kívülről úgy nézett ki, mint aki teljesen a gondolataiba mélyed, és még hozzászólni sem lehet, mert annyi már éteri hullámhosszon rezeg agyi rezonanciája:
Oké! Velem lehet beszélni! – emelte fel figyelmeztetőn mutatóujját -, egy darabig, de nem tovább! Akkor hallgassuk meg a nagyfiunkat! Ő mit akar? – visszafojtott türelemmel farkasszemet nézett a mindig bátortalan, és szinte mindig félszeg fiával, és várta volna a többi lehetőséget.
A tétova fiatalember sokkal inkább az édesanyával tudta csak megértetni magát, hiszen hirtelen vérmérsékletű apja kisebb dühkitörései sokszor elvették a kellően tapintatos hangulatot az adott, oldott beszélgetésekből.
- Én senkit sem szerettem volna megbántani… de nagyon jól tudom, hogy mit is jelent dohányboltban dolgozni!
- Tényleg??? – apjának türtőztetnie kellett idegeit, mert ebben a percben halva fia érveit legszívesebben azonnal megpofozta volna. –Hogy érted azt, hogy tudod mit jelent?!
- Én csak… nagyon félek, mert az utóbbi időben ti is hallottátok a híreket! Az összes dohányboltot rendszeresen kirabolták! – a fiatalembernek semmi oka sem lett volna a szégyenkezésre – elvégre megmondta a saját véleményét, de most azonnal bűnbánóan lehorgasztotta a fejét.
- Hallod ezt anyusom?! – fordította fejét a felesége irányába, aki megértő szeretettel figyelte az eseményeket.
- Akkor szeretettel hallgatlak, hogy milyen munkára gondoltál, hogy egy kicsit te is besegíts a családi költségvetésbe? – hangja még mindig feszült volt, de érezhetően hangos.
- Most éppen egy versesköteten dolgozom, és a volt irodalomtanárom szerint tehetséges vagyok! – a maradék büszkesége is szertefoszlott, csak a szilárd tények vázlata maradhatott vele.
- …És abból majd gondolod, hogy megtudsz élni?!
- Jaj, apa! Hát hogy lehetsz ilyen?! – vette át a szót az élelmes asszony. – Olyan dolgot választott magának, amit szeret csinálni, nem úgy mint a mi generációnk!
- Te csak ne akard őt védelmedbe venni, jó?! Tudom én! Ohó! Nagyon is jól tudom, hogy ti ketten a hátam mögött miben is mesterkedtek ellenem! Le akartok járatni a többiek előtt! De ha ez a tervetek én inkább elköltözök bizony isten otthonról csakhogy szégyenbe ne maradjak!
- Én tényleg nem szerettem volna semmi… kellemetlenséget…
- Azonnal fogod be a szád különben úgy fölpofozlak, hogy az anyád sem ismer majd meg! Megértetted?! – mérgében sikeresen összeroppantotta a tenyerében tartogatott üvegpoharát, amitől azonnal kiserkent a vére.
- Jaj, apus! Most nézd meg mit csináltál?! Hát normális vagy te?! Miért kellett ezt művelni?! – rohant oda aggodalmasan a felesége és máris a konyhai ruhával igyekezett elállítani a vérzést. Nem volt nagy seb, mégis inkább a lelke mélyén égetett.
- Én őszintén sajnálom a dolgot! – próbálkozott megint a tétova fiatalember.
- Tudod apádnak csak időt kell hagyni! Most nagyon fel van dúlva, de holnapra – meglásd -, megenyhül! Kérlek hozzál fertőtlenítőt a fürdőszobából!
A fiatalember beviharzott a kis fürdőbe, ahol egy rozsdásodásnak indult, ócska mosógép vesztegelt, és ami miatt alig lehetett ott mozogni; kivette a sebhintőport, és hozott ragtapaszt.
- Köszönöm kincsem! – vette át a kezéből anyja a szükséges dolgokat, és ellátta apja összevérezett kezét, fertőtlenítette a sebet.
- Na látod! Drágám! Pontosan erről beszéltem! Minden kell neked egy harmincéves felnőtt embert pátyolgatnod, mintha csecsemő volna?! Hát nem érezed, hogy ez mennyire megalázó?!
- Édesem! Ha így fogsz a jövőben viselkedni leveszem rólad a kezem! Ahelyett, hogy örülnél annak, hogy megpróbál a saját maga talpára állni!
- Ja! Mindenfélét összefirkálgat aztán a pénz meg az ablakban csücsül! Hát tényleg rengeteget dolgozhat!
A meggondolatlan családfőnek bizony fogalma sem volt róla, hogy az írás mennyi megmaradt energiát, és pontos figyelmet követel egy embertől, aki a szavak embere! Ezért inkább önmagában duzzogott még egy pár sort.
- Így ni! Készen is vagyunk! – ragasztotta le a sebet a ragtapasszal a gondoskodó feleség. – Szerintem jobban tennéd drágám, ha bocsánatot kérnél a fiúnktól!
- Még hogy én kérjek bocsánatot! Köszönje meg a lusta fajtája, hogy egyáltalán még megengedem neki, hogy a házunkba lakjon!
- Jaj, apa! Hogy mondhatsz ilyet?! Azonnal tessék bocsánatot kérni!
A családfő ebben a puskaporos hangulatban ki nem nyitotta volna a száját, ahhoz mindig is túlzottan büszke, konok, és forrófejű volt. Helyette a fiatalember szólalt meg:
- Bocsánatot kérek! – sarkon fordult, és bezárkózott a szobájába.
- Látod-látod! Hát kellett ez?! Ne felejtsd el édes uram, hogy te már hatvanfelé jársz! Könnyen megeshet majd, hogy a fiadra kell öreg napjaidra támaszkodni!
- Ha! – dacos fejét fölemelte. – Előbb halok meg, minthogy bárkitől is szívességet kérjek! Különösen nem egy olyantól, aki egész nap mást se csinál csak ír, meg olvas, és esze ágába sincsen dolgozni menni!
- Apa! Ez egyáltalán nem volt szép! Teljesen megbántottad a drágámat!
- Hát szokjon csak hozzá a gondolathoz, mert sok bántalom fogja érni az életben! Jobb, ha könnyen hozzászokik!
- Szögezzük csak le! A te édes, kis fiacskád egy léhűtő, kis puhány, aki még mindig a jó édes anyukája szoknyájába kapaszkodik! – jelentette ki a munkában tréfát nem ismerő, szigorú családfő.
- Ne haragudj édes uram, de erről nem vagyok hajlandó vitát kezdeni, mert te is csak a saját fejed után mész! – rakta csípőre a kezeit a még mindig gyönyörű asszony.
- Jó! Legyen neked igazad! Én csak attól féltem őt, hogy nem lesz nyugdíja! Miből fog akkor éldegélni, amikor mi már nem leszünk?! – ez világosan átgondolt, logikus mondat volt, amit a feleség se vonhatott kétségbe!
-Te mindig ilyen bagatell dolgokért idegeskedsz! Majd csak lesz valami, te is tudod! Úgy nem történtek soha a dolgok, hogy valami ne történjen okkal! Bizonyára most is ez lehet a helyzet!
- Csodálom az optimistaságodat! Le a kalappal! Én mindenesetre ellenzem, hogy megint ne menjen dolgozni egy hosszú évig!
- Mit gondolsz?! Hányszor kell még elmagyarázni annak a makacs fejednek? A mostani világban az számít, hogy ki mennyire híres, és ki-kinek a lekötelezettje! Értsd meg!
- És most mit csináljak ezzel?! – csattant fel a másik. Kinyúlt a fotelból, és bár nem volt szokása a nappaliban dohányozni, most ellenállhatatlan késztetést érzett rá, hogy rágyújtson egy cigarettára. Hosszan kifújta a füstöt!
- Azonnal oltod el! – dörrent rá az asszony hangja. – Mit képzelsz magadról! Te is tudod, hogy a konyhát szoktuk erre a célra használni!
- Te meg mit játszod itt az eszed?!
- Te velem így ne beszélj, mert mindjárt lekeverek neked egyet!
- Bocsánat, hogy gorombáskodtam! Így már megfelel! – még egy utolsó nagy slukkot szívott a mérgező cigiből.
A feleségnek elege lett; azonnal odaviharzott ura fotelja mellé, és szabályosan kikapta kezéből a szorongatott cigaretta szálacskát. Rögvest el is nyomta.
- Hát még mit nem! Az én házamban nem lesz füstölés!
- Hát attól tartok itt mást se nagyon lehet csinálni! – kezdett megint gonoszkodni, miközben sohasem vette észre, hogy önéntelenül is megsérthet másokat.
- Megint kezded?!
- …Csak folytatom! – hogy tovább már ne kelljen beszélnie tiltakozásként inkább szétnyitotta zizegő papírjaival az aznapi újságját, és úgy tett szemüvegébe merülve, mint aki nagyon elfoglalt.
- Nézd, szívem! – fogta meg a kezét, és óvatosan leengedte az újságot, hogy morcos férje mindenképpen rá figyelhessen, még ha ez csöppet sincs az ínyére. – Tudom, hogy számodra mennyire fontos, hogy a fiúnknak jó állása legyen, de ha kicsit megpróbálod átgondolni a dolgokat azonnal rájöhetsz, hogy a mostani világ már koránt sem arról szól, mint régen, amikor az embernek szakmája volt, amivel el tudott helyezkedni! Fogalmad sincsen róla igaz, hogy mennyire megtudsz bántani magad körül embereket csak azzal, hogy folyamatosan szövegelsz, és jár a szád, miközben sokszor azt se tudod, hogy mit beszélsz! – felesége mindig büszke és karakán asszony volt, és sohasem engedte meg, hogy a véleményét kikezdjék. Ezért is szerethetett bele a férje.
A családfő levette krumpli orráról a szemüveget, amin igencsak meglátszott, hogy vadonatúj, és nem sokat használták még eddig!
- …De ettől még nem fogok bocsánatot kérni! Legfeljebb csak elbeszélgetek vele!
- Jaj! – sóhajtott a mennyezet felé a még mindig csinos asszony. – Hogy nekem is egy makacs emberbe kellett belezúgnom annak idején!
- Úgy mondod ezt, mintha valami végzetes hibát, vagy bűnt követtél volna el! – méltatlankodott az orra alatt.
- Nem szeretnék veszekedni! A fiunk egy senkinek érzi magát, mert óhatatlanul az apja mindig megjegyzéseket tesz! Még akkor is, ha nem látja be a saját hibáit!
- Szóval most meg azzal jössz, hogy minden az én felelősségem, és hogy nem tartom kordában a dolgokat?! – már megint ez az irritáló, éles hangnem, amit az asszony ki nem állhatott!
- Szó se róla! De azért egy ötvenéves embernek már igazán benőhetne a feje lágya! Meg ne szólalj! Most én beszélek! Én csak azt kérem tőled, hogy azért időként nyugodtan dicsérhetnéd is! Nem muszáj mindig, majd alkalmakként egyszer, vagy kétszer! Csak hogy érezze, hogy az apja szereti, és attól, hogy most így alakul az élete ő még igenis egy nagyon értékes és különleges ember!
- Mondd csak?! Mikor teszel már végre le róla, hogy pesztrálgasd a te kicsikédet?! Nem látod! A mindenségit! Harmincéves cula már! Legalább a csajokat hajtaná! De egész nap úgy viselkedik, mint valami átkozott szerzetes! Lassan a könyv lesz az egyetlen zsolozsmája!
- Ezt most rögtön fejezd be! Nem azért jöttem haza, hogy állandóan megállás nélkül hallgassam a panaszaidat! A dolgok rendeződni fognak, csak ahelyett, hogy te is megpróbálnád törni azt az okos kis fejedet állandóan kritizálsz és megjegyzéseket teszel!
- Miért? Mit kellene tennem?! Megfogjam a kezét, és bevezetgessem a munkaügyi hivatalba?! Hát mondhatom! Te is jópofa vagy! – idegeskedése közepette fölkelt és ide-oda kezdett mérgében járkálni:
- Mindig is ez volt a te legnagyobb hibád!
- Mi is?! – nézett vele farkasszemet az asszony.
- Anyucika egyetlen cukor pofa fiacskája így, meg anyuci édes kicsi fia úgy! Vedd már észre, hogy felnőtt emberről beszélünk! Ha így folytatja tovább hajléktalan csavargó lesz valamelyik híd alatt, mert nem lesz nyugdíja le! – mérgében majdnem lenyelte a meggyújtott, és most folyamatosan égő cigarettát. –Ne idegesíts feleslegesen!
- Szerinted mi lehet a baj az állással kapcsolatosan? – a fiatalasszony hajlott volna az értelmes, megfontolt emberi szóra, amiből kikerekedhet egy tartalmas beszélgetés, de férje folyamatos beszólásai, és gyilkos megjegyzései hamar tönkretették a törékeny este hangulatát.
- A te fiacskád egyszerűen egy lusta, senkiházi Féreg! Világ életében körül dongta mindenki, és egyetlen szalmaszálat sem kellett még soha életében keresztbe tennie!
- Ez nem igaz! És a nyári munka a banknál?! Tizenhat w.c.-ét és konyhát mosott fel, és kitakarított vagy negyven darab irodát!
- Érdekel a véleményem? Szerintem nem ő takarított, hanem a drága nagyanyja helyette is!
- Én ismerem a fiamat! Nem szokott visszaélni az emberek bizalmával!
- Szerintem meg nem ismered eléggé! Most is vakargatja a kis szerszámát ahelyett, hogy elmenne munkát keresni! Ez tűrhetetlen állapot! – még egy nagy, gusztustalan szippantás következett a füstölgő cigarettából.
- Legalább ilyen fontos kérdésekben ne szívnád azt a büdös dohányt folyton!
- Értsd már meg végre! Mi lesz ezzel a nagy hóhányóval, ha mi meghalunk, vagy történik valami velünk?! – hangja sziklaszilárd volt mindig is, ám most remegett az indulattól. Véreres arca folyamatosan vörösödött, és úgy festett mint aki helyben produkál egy infarktust.
- Kérlek, ne veszekedünk már folyton az ég áldjon meg! Tudod, hogy a gyerek nem bírja!
- Látod? Látod?! Most is kezded! Már megint a gyerek így, a gyerek úgy!
- Akkor is az én fiam! Bármi történjék is!
- Ezért nem lesz belőle soha felnőtt, mert mindig fogni kell azt a nagy böszme kezét! – indulatában legszívesebben összeroppantott volna valami tárgyat vasmarkolatú kezei között.
- Akkor bizonyára az sem érdekel, hogy jelentkezett egy kreatív szövegírói állásra, csak még azért nem szólt, mert nem írtak vissza neki, hogy felvették, és mindenképpen meglepetést szeretett volna okozni! De mondhatnám azt is, hogy megismerkedett egy kedves, aranyos hölggyel és már meg is volt a polgári szertartás, csak azért nem szóltak, mert tudták, hogy miként reagálnál rá!
- Te most hülyíteni akarsz ugye?!
- Nem én! Én mindig hittem, és mindig is bíztam a fiamban! Nem úgy mint egyesek!
A kemény, és hirtelen haragú ember haragja csillapodni látszott; elnyomta a cigarettát az egyik virágostálban, amit nem használtak, és mint aki megsemmisülést él át kedvenc foteljába süppedt:
- …És erről nekem miért nem szólt a nagyokos?!
- Ezen még csodálkozol?! Mindenkit annyira megtudsz bántani! Folyamatosan jártatod azt a nagy okos szádat, és eszed ágában sincs, hogy a tetteid követkeményeire is gondolnál! Nem te mondtad, hogy utálod a barnaszemű nőket? A fiunknak már felesége van! – az asszony jobban örült a jóhírnek, mint az ura.
- Hát tudod! Ez egy nagy szemétség volt! Az örömszülőket senki nem hívta meg a szertartásra! Egyáltalán még lagzi sem volt! Micsoda dolog ez? Kérem én!
- Úgy gondolták, hogy elutaznak kettesben egy trópusi szigetre, vagy hova, és minden spórolt pénzüket nyaralásra szeretnék fordítani!
- Tehát akkor a dohánybolti állásból már semmi sem lesz! – igyekezett lezárni az elfajult vitát.
- Nem te mondtad éppen az imént, hogy felnőtt, immáron házas emberről van szó? – nézett kérdőn megszeppent urára.
- Az egész más! Akkor lezárhatjuk végre a vitát?!
- Én teljesen megnyugodtam, hogy végre a fiam talált maga mellé valakit!
- Te mondd csak? És legalább rendes a kiscsaj?
-Nem te hangoztattad égre-földre, hogy nem szereted a barnaszemű nőket?! – most ő volt az, aki kérdőre vonja párját.
- Jaj, menj már! Az még régebben volt!
- Pedig nem volt túlzottan kedves, és tapintatos, ha érted a finom célzást?
- Jó hülye vagyok! Most boldog vagy! Milyen a kislány?
- Szerintem csodálatos, és bűbájos teremtés! Majd te is megismered, ha a nyaralásukból visszajönnek!
A férj már nem is tűnt annyira idegeskedőnek, és agresszívnek, mint kezdetben. Különös mosoly jelent meg véreres arca szegletében; kinyitotta kedvenc sportrovatát, és tovább olvasott.

MEGFERTŐZÖTTEK KELEPCÉJE



Már megfertőződik húsod is ettől a szirupos, szűnni nem akaró hangoktól melyet folyton bulvár-médiák agymosott tenyésztelepe kántál. Megbecsülni kellene újból önmagunkat, hogy virágba szőkkenhessen az erkölcsi morál! Szétrágod avas fogaiddal terveid, lepedékes szádban megmártozol egy képletben mely éhhalál-karrierekben is infarktusos túlfeszített túlórákban gondolkodik; nézőpontok kacifántos kérdése sokszor az egész. Öngyilkos-szemedben folyamatosan mások helyett is reszket a félelem. A megvesztegethető, kupeckedő Élet mocska szennyez!

Kicsit mindig is ömlesztetten átjön a sok dúsított, popkulturás hülyeség még kapkodod tékozló fejed: jelentéktelenség szobrai kellemetlen, feszélyezett helyzetbe hoznak Grönholm-módszeres szituációjukkal! Rosszul gondolják, ha azt hiszik, hogy a mélyvizes probléma megoldás már mindenkin segít! A tehetetlenség mindig porig sújt, aláz, s sokadszor el kell tűrni s el kell fogadni: terveid titokban megvalósulásra várok már mind fogyatkozásnak indultak. Nem lehetsz önmagad pocsolyák alantos sodrában prédákra lesve, s tépdesni mócsingdarabokat az Idők hiénaszövetéből!

Engedékeny felismerés fojtogat már minden ötödik percben, amit a földön kell letöltened! Szándékosan hízlalja, növeszti önmagát a burjánzó képmutatás, s mert veszettül tovább folytatódik napra-nap tudatosan féktelen bachanália-tombolás: a dolgozó kisember is olcsópénzen elkótyavetyéli morális élveit! – Kulturális idétlenségek pusztulásában már legalább tíz éve fokozatosan bennt-ragadtunk! Evoluciós hátrányokat döntenek el egymás között Alfa-Héroszok, Omegás Istennők!

A leghatékonyabb mérleg-mércét karrierek törtető harácsolása jelentheti, s aki rég elérhette a bűvös negyvenes kort anyagi, biztosított egzisztenciával ritkán, ha boldogul!

MACSKA-EGÉR JÁTSZMA

Meglepő módon a polgári esküvőre kevesebben érkeztek, mint a már hagyományossá vált templomi keretek között megtartott, ünnepi szertartásra. Egyesek úgy vélekedtek, hogy az Úr színe előtt való igazságtétel fontosabb, mint az egyszerű emberek nyelvén közölt, és elmondott igazmondás.
A házasságkötő teremben az ifjú fiatalasszony már szépen – ahogy illő, és ahogy kell -, hófehér ruhában, elegáns fehérszínű ujjvédővel, és tiarás fejékkel volt földíszítve, míg a másik teremben az újdonsült vőlegény egy jelentősen kikoptatott, zöldszínű zokniban próbálta átvészelni a rá várakozó megpróbáltatásokat; ha egyáltalán lehetett ezt így nevezni, mert kifogástalannak tűnő vajas, mályvaszínes öltönyéhez éppenséggel csöppet sem passzolt a zöldes színű, és velejéig elkoptatott zokni. Az ismerősök és az emberek önmagukban egymást vallatták: ,,Hát ez meg hogy a csodában juthatott – és ha jutott -, kinek eszébe?”
A polgári szertartáson a násznépből szinte senki nem jelent meg: csupán a két örömszülő állt megrendülten a meglepetésben, a két keresztszülő egyetlen fiatalember fiúkkal, az anyakönyvvezető, és a két tanú, akik mint a néma cinkosok percenként pislogtak egymásra, hogy vajon mindent úgy csinálnak, ahogyan az a szerepükhöz mérten illik?
- Szeretném, ha minden egyes percet filmre vennétek jó! – rendelkezett a fiatalasszony, amint a szertartásnak – alig negyedóra alatt – végre szakadt. – Szívem! Mondd meg kérlek, apádéknak, hogy nyugodtan menjenek haza, mert a templomi szertartás csak kettőkor kezdődik!
Így történhetett, hogy a borzalmas száraz szomjúsággal veszélyeztetett kánikulai hőségben a fiatalasszonyka máris kitanulhatta az asszonyiság leendő, titkos fortélyait.
A kevesen egybegyűltek gyülekezete mint a megszégyenült had a csata megkezdése előtt elkullogott haza, és mint a megváltást várták a hűsítő falak között a második szertartást, mintha csak egy olyan alapszerződésről lett volna szó, amit sajnos nem elég csupán csak egyetlen egyszer érvényesíteni, mert akkor könnyen lehet, hogy kiállítása pillanatában érvényét veszti.
Az asszonyka fiatalos lendülettel, és izzó, pirospozsgás arcocskával, sietett elrendezni valója után, mert azt szerette volna; hogy bár kétségtelen, hogy az abszolút tökéletesség fogalma nem létezik, és csupán törekedhetünk rá, de ő úgy kívánta, hogy ennyit igazán megérdemel, hisz ez az ő napja, és mint igazi úri hölgy kislány korától kezdve erről álmodozott!
Az egyházi szertartást egy kis kápolnában tartották, ami annyira kicsiny, és tán épp ezért ünnepi meghittséggel rendelkezett, hogy két embernél többen már valóságos tömegtumultussal kellett számolni a papnak. De ettől még szerencsésen mindenki befért.
Látni kellett volna a fiatal vőlegény egész kicicomázott családi gyülekezetét; ugyanis a legkülönfélébb emberek hosszú, tömött, és nemritkán meglehetősen különös, gyülevész, és sajnos kissé gyűrött ,,bandája” tette nagyérdemű tiszteletét a szolid, meghitt kis kápolna falaki között!
Sajnos nem hiányozhatott ez ünnepélyről sem a család ősi, patriarchális matrónája, őnagysága Al Capone női változata sem: talpig női, fekete kosztümben, mint aki siratni jött és sohasem örvendezni, és természetesen a nyakában idétlenül és groteszken fityegő gyöngysor sem hiányozhatott róla. Nem így kisebbik fia, - aki bár már jócskán betöltötte a harmincat, és egyenesen közeledett a középkorúság megszenvedett elátkozottságához, sajnos csöppet sem örökölte édesanyja kifinomult öltözködési stílusjegyeit; meglehetősen összegyűrődött, halszálkás inget viselt, és hozzávaló, szintén megkopogatott, és ráadásul vasalatlan bermudanadrágot! Első benyomásra úgy nézett ki, mint egy túlságosan, már-már szándékosan is elhanyagolt hajléktalan ember, akit jobban érdekelt a koszosság, és tisztátalanság posványos, és néhol kissé negédes élvezete, semmint, az, hogy azért egyszer-egyszer ha menedékhelyre keveredik azért tisztességgel, szappannal is megfürödjön. De a mindenki által csupán ,,Gusztávónak” becézett feketebáránynak azért fekete, összevazelinozott hajában fityegett egyetlen ereklyeszerű, szentként tisztelt ereklyéje: napszemüvege, amit jobban tisztelt száz emberi tulajdonságánál is!
Ehhez képest a keresztszülők voltak – bátran mondhatom -, a legmakulátlanabbul fölöltözve; kivasalt, kikent, kifent öltönyökben, hozzáillő nyakkendőkben, és arany mandzsettákban impozáns, és meglehetősen előkelő látványt nyújtottak. Maga a büszke keresztapa – aki egyébként a fiatalember apjának bátya volt -, igyekezett felelősségéhez és erkölcsi törvényeihez felnőni, még ha ezt később túlzott alkoholfogyasztása nem is tette minden tekintetben lehetővé: elvégre a magyar úr az mulat! Igen ám! Csupán az nem mindegy: Hogyan?
A templomi szertartás ünnepélyébe kissé fanyar utóízt kölcsönzött a pap nem evilági, mintegy utópisztikus, és túlvilági beszéde: Többször is eltévesztette a vőlegény nevét, aki – ki tudja miért? – elfogódottság, félszegség, szerénység, avagy túlzott bizalmas izgalom következtében szólni sem mert – a násznép pedig úgyszintén egy-két septében odavetődött helybélinek kellett figyelmeztetni a szentatyát – aki talán a harmincas éveinek legelején járhatott, és zsenge fűszál volt csupán a komorló erdők társaságában hogy lehetőség szerint tartsa be a szertartásban megszokott, hagyományosabb ütemtervet! A rekkenő, szusszanásnyi friss levegőt sem megengedő részeges napsugár pedig csak ontotta és egyre bombázta halhatatlan, és megvesztegethetetlen napsugarait: kiket beöltöztetett maskarák, és primadonnák részvétével a hozzáértő illem azok most kókadoztak, és fulladoztak!
Az ifjú pár amilyen gyorsan csak lehetett valamivel délután negyed három felé elhagyta az ünnepség felavatottá tett helyszínét, s ki tudja hova köddé vált, de csupán a késő estébe vesző vacsoraidőig.
A házaspár szerelmük valódi, egy és megismételhetetlen misztériumáról soha nem beszéltek; hallgattak, mint a néma cinkosok, vagy az okos összeesküvők, akik csupán akkor leplezik le maguk mögött a nagy tervet, amikor az már a kialakulás stádiumába jutott!
A vőlegény később is sokat emlegette megismerkedésük első pillanatát: ti. lánytestvére mutatta be legjobb barátnőjeként jövendőbelijét – s mégis az első találkozást belepte valami szirupos, megmagyarázhatatlan felejthetőség, mely igazándiból csöppet sem fontos.
Néhány hónappal korábban pedig már a fiatalasszonyka terhes volt eső ,,pocaklakójával” ahogy ezt sok esetben vezeték. Külső szemlélő azt hihette volna, hogy elsősorban a fiatalasszonynak volt szüksége rá, hogy a tényleges biztonság látszatát az esküvővel megteremtse.
Az apja igen jó nevű asztalos vállalkozó volt; több házat, és több munkát egyszerre megcsináló, és végrehajtó uraság. Sajnos édesanyja korán – viszonylag fiatalon elhunyt, így az apa bárhogy is szerette volna egyekén megmaradt legféltettebb kincsét hölgyek módjára nevelgetni azért mindig is benne maradt a férfiak határozott, ellentmondást nem tűrő, akaratfüggő karakánsága! És ezt lánya is örökölte tőle!
Kettejük boldogsága mégis akkor kezdett el kissé hideglelőssé, és szemekbe vetett késdobálásokká fajulni, amikor az özvegyen megmaradt vállalkozó – viszonylag ideje korán, ki tudja miért -, új asszonykát hozott a házhoz. Az új asszonyka természetesen csupán akkor értesült a szomorú, és lesújtó tényről – mint a család egyik titkolni vágyott tragikus fejleményéről -, amikor az apa elhozta és bemutatta lányának új választottját. Mintha nem is lett volna emberekhez méltó ez az újszintű találkozás; az első találkozás veszélye, hogy talán még csábítóbb, még kifürkészhetetlenebb a sok titkokkal karöltve, mint az összes többi légyott.
- Szervusz! Örülök, hogy megismerhetlek! – próbált közvetlenségébe, és jó modorába kapaszkodni, ahogy az illem diktálta az új asszony.
A fiatalasszony – akkor még csupán hamvas lányka alig hallhatón viszonozta az üdvözlést, mint a jólneveltség egyik sarkalatos tényét, de szinte semmi mást nem tett: szemeinek égő, izzó barnalángú bogarát mélyen lehunyta, és került minden szemkontaktust.
Később már látszólag megbékélt a kapcsolatuk, de mindketten tudták, mint azok a kényszerített szövetségesek, akik csupán a háború végéig tarthatnak ki egymás mellett, mert eszmeiségük, vagy gondolati szellemük ellentétes, hogy ez a fajta halottat pótolni vágyó, szomorúságban fogant kötés, - meglehet, csupán csak ideiglenes!
Az ifjú párnak következő decemberben – mindössze alig egy év múlva -, ismételten gyönyörű, rakoncátlan, szőke fürtű kislánya született. A kis gügyögő angyalt – főleg az első számú nagyszülei óvó, és kissé túlzott szeretettel igyekeztek körbe venni. Míg a fiatal férj, mint egyfajta használthulladék kereskedő próbálta egyengetni immár felelősségteljes hétköznapjainak buktatóit. Ekkor következett az is, hogy alig pár hónapos belvárosi lakásuk meghittsége után a fiatalasszonyka sarkára állt, és kijelentette, hogy nem hajlandó továbbra is a dohos, szénmonoxid bűztől megfertőzött, városias levegőt a gyermekei szervezetébe is átültetni, épp ezért azonnal vásárolnak majd egy kertes házat!
Hát igen! Aki a tiszta, makulátlan, és szinte harapható levegő szerelmese, annak kínzó, és szinte elviselhetetlen gyötrelmem, akárcsak a klausztrofóbiásoknak megszokni a zárt tereket, és az ún. városias életformát. A természet lány ölén elvégre mégiscsak egészségesebben, és látszólag a lelki harmónia teljességében lehet létezni.
A fiatalasszonykánál az első számú jó pont – mint később ezt az újdonsült férjnek is többször volt alkalma megjegyezni az volt, hogy kitűnően tudott főzni, sütni, és remekül kiismerte magát a konyhában. Tudta hogyan kell egy egyszerű három fogasos menüt elkészíteni, és a krumpli pucolás sem okozott neki különösebb gondot.
Mint később kiderült meglepetésre éppen ahhoz az utcához közel találtak maguknak új lakhelyet, ahol a fiatal férj szülei is laktak, így a két kis csöppségnek máris kéznél voltak az elsőszámú nagyszülei.
A férj apósa pedig megígérte, hogyha azonnal segít – természetesen fölújítani a régi családi házat, melyet, most a nászpénzből vettek, és mely talán újabb álmaiknak egyetemes megvalósulása lehetett -, és ha ez nem lenne elég, akkor energikus fejét szeretettel befogadja üzleti vállalkozásába is! Hát ezt a szerencsét! S akivel a későbbiek folyamán csak beszélgettek, avagy vendégségbe hívták őket, szinte egytől-egyig mindenki azon a véleményen volt, hogy a fiatal férfi köznapiasan szólva is beleült a mézes bödönbe, és beleült a közösbe! Hát kellett ennél több?
Otthon a fiatal feleség és a két angyali gyerek, aki jóformán csupán az édesanyjuk ölelő karjaival, és tápláló melleivel ha találkozhattak, mert a férjnek dolgoznia kellett, és mert sohasem szeretett tétlenségbe ágyazottan, mint egy régi ereklye otthon ücsörögni; talán emiatt nem is volt gyakorlatilag semmiféle hobbija, avagy olyan kedvtelése, amely szabadidejében meghatározta volna őt, illetve jellemző lett volna rá!
A fiatal asszonyka pedig egy kissé veszélyes kötéltánc effektusba kezdett; meglátszott rajta, hogy egykor gyönyörű hattyú-kezecskéit most kikezdte a nem megfelelő, rosszminőségű mosogatószer habos vegyszere, és a gyermekvállalás kezdeti, kissé elveszett jellege. Madárijesztőre fogyott, soványka karjaiban két, húsos, és jól táplált csecsemőt babusgatott, és ő volt szinte majdnem mindig az, aki hajnalok hajnalán kikelve jól berendezkedett hálószobájukból megbüfiztette a csöppségeket, ha azoknak fájt a hasuk. De a fiatal férj mentségére legyen mondva a fürdetést legalább a férfi végezhette, mint egy olyan hallgatólagosan megkötött munkaerő megosztást, amiről eredetileg senkinek sem szóltak, és amiről csupán saját maguk tudtak!
A fiatalasszony lassan-lassan beleszokott, és szervesülő hétköznapjainak aktív része lett a háztartás gondos vezetése, emellett természetesen egyetemre is járt, mert közgazdász diplomáját szerette volna még idejében kézbe venni, és lehetőleg kamatoztatni! Az esti lélekölő kurzusok alkalmával a nagyszülők aktív, és önzetlen segítőkészsége nélkül ezt is nehezen lehetett volna kivitelezni!
Már öt éve voltak együtt! A fiatalember ócskás, és lomis lett, és mint rendes körülmények között – hétvégéit is beleértve -, elment gyűjteni a vasat, és szállította őket a ,,mélybe” mert ott többet fizettek érte!
Ellentétben a fiatalasszonnyal, aki idő közben akkora szaktudásra tett szert az asztrológia, és a csillagok állásnak tudományában, hogy az idősebb, elvált, és – rendszerint -, módosabb, belvárosi özvegyeknek szép summákért ígéretes, és szebb jövő ígéretével rukkolt elő, akárhányadik alkalommal meghívták maguk közé!
Hogy mi romolhatott, vagy változhatott meg egy párkapcsolat kapcsán? Azt nehéz lenne megmondani! A fiatal férjnek egyszer csak feltűnt, hogy gyönyörű felesége egy idő után feltűnően sokat jár el hazulról, míg a két tüneményesen drága angyalkájukat rendszerint a nagyon elfoglalt fiatalember szüleire hagyta.
Amikor késő estefelé mindig kellő rendszerességgel hullafáradtan hazaállított a fiatal férj és kérdőre vonta élete párját, hogy miért nincs vacsora az asztalon a gyönyörű hölgy rendszerint csak a vállát vonogatta, majd jött a kölcsönös egymásra ripakodás:
- Talán az ebédet is nekem kell elintézni?! Mit képzelsz?! Ki vagyok én? Cseléd, vagy csicska?!
A gondoskodó fiatalember azért arra vigyázott, hogy a két kicsi lánykája semmit se hallhasson a veszekedésükből és ilyen esetekre tökéletesen megfelelt, ha a nagymama védő, babusgató szárnyai alatt.
- …Ezt most miért kellett édesem?! – bosszankodott idegeskedései közepette. – Te is nagyon jól tudod, hogy semmi baj nem lenne, ha megpróbálnál egy kicsit több időt itthon tölteni!
- Úgy érted, mit te, aki egész nap azokkal a senkiházi, szakadt, ócskás haverjaival lóg, miközben elnézed, hogy az apád menjen helyetted az óvódába a kicsikért?
- Ne kend rám ezt a balhét! Arról igazán nem én tehetek!
- Á! Nem! Nahát látod ez érdekes! Akkor te sem vonhatsz minden piti kis ügyért felelősségre!
- Oké! Nem akarlak felelősségre vonni, hogy hol a fenébe voltál egész nap, de annyit szerintem én is nyugodtan elvárhatok, hogy mire hazaténfergek a melóból mindig az asztalon legyen a vacsora!
- Tudod mit! Magadnak is tehetsz egy szívességet! – beviharzott a kiszobába, ahol a gyerekek eldobott, vagy egykupacba hányt kisebb babái, és játékai hevertek szanaszét, és aznap estére be is volt fejezve közöttük a beszélgetés fonala!
Nagyon közeledtek a karácsonyi ünnepek, és ekkor legtöbbször mindig előtérbe került a nagyszülők kérdése. Persze soha nem a hölgy szüleihez mentek, mert a feleség apja – menő építési vállalkozóként -, ki nem állhatta a rumlis gyerekzsivalyt a saját házában, csupán csak akkor, ha lánya volt az egyetlen személy, aki a kicsikre felügyelhetett mindig szorgalmas veje helyett!
- Édes kislányom! Ha nem vagy boldog ebben a kapcsolatban akkor miért nem váltok el?! – vetette fel a témát az apja, amikor egyszer lánya egyedül meglátogatta. A két kicsit akkor is az anyósára bízta, akire tudta mindig számíthat!
- …Nem is tudom! Talán mindketten még nagyon fiatalok, tejfölösszájúak voltunk! Talán hagyni kellet volna az időt megérni, mikor már bölcsebbek, és érettebek lettünk volna!
- Figyelj! Én azt gondolom, hogy ez a te életed! De ha már összejöttetek, akkor megkérhetnélek, hogy ne szúrd el?!
- Már felnőtt, kiegyensúlyozott nő vagyok! Anyu halála után szerintem éppen jól elsajátítottam azt, hogy hogyan is vigyázzak magamra! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. S amit az apja nagylányával kapcsolatban rögtön megtanult az az, hogy jobb a magánéletbe be nem avatkozni! Ez volt az első, és talán legfontosabb szabály, ami rögtön tudatosult benne!
- Édes lányom! Én mindent megértek, de nem gondolod, hogy nagy ostobaságot csinálsz, ha most csak úgy könnyelműen felbontod a házasságodat, csak mert meguntad ezt a jelenlegi állapotot! És mi lesz az unokáimmal?! – kezdett értetlenkedni, és ha valamit, akkor a fiatalasszony a feleséges szócséplést nem tudta – bárhogy is próbálta -, elviselni! Mintha anya halálával megszűnt volna benne minden fölösleges szabálykövetés.
- Apu! Most hagyjuk ezt! Nem szeretnék erről a továbbiakban beszélni! A kicsik jól vannak! A másik nagymama mindig vigyáz rájuk! Ennyi szerintem elég is!
A vállalkozó elgondolkodva megcsóválta a fejét:
- Te tudod édes lányom! De azért a gyerekeiden ne állj bosszút, mert ők semmiről se tehetnek!
- Oké! Majd meglátogatunk, ha tudunk! – köszönt és már ment is a szülői házból, mint aki épek hogy csak beugrott!
Amikor hazaért a fiatal férje már csöndben várakozott rá, és igyekezett megőrizni ingatag lábakon álló hidegvérét:
- Igazán örülök, hogy hazajöttél! Hol hagytad a gyerekeinket?! – kérdezte, egyelőre nyugodt, és kimért hangnemben.
- De vicces vagy ma! Egyébként a szüleidnél vannak! A nagyobbik különben is utál, mert folyton hozzád ragaszkodik!
-Te is tudod, hogy a gyermeki szeretet határtalan! Csak esélyt kellene adnod nekik, de ahogy látom, téged jobban érdekel az, hogy önmagaddal mi van!
A fiatalasszony tüntetően felvette a legcsinosabb ruháját, és elment hazulról!
A fiatal férj megpróbált utána menni, de már nem érte utol.
,,Vajon hova a fenébe mehetett?” – töprengett míg visszament kisgyerekeihez.
Már régen besötétedett, és a fülledt nyári éjszakában amikor hazajött a fiatal feleség a férj nyomban nekiszegezte a kérdést:
- Merrefelé jártál?!
- Semmi közöd hozzá! – ledobta a kanapéra kistáskáját, majd kiment a fürdőszobába, és megára zárt ajtó mellett tisztességesen lezuhanyozott. Régebben gyakorta csinálták, hogy zuhanycseppek alatt akár órákig is szerelmeskedtek, és élvezték egymás frissítő társaságát. Most azonban a bezárt ajtó mindenre pontos felelettel szolgált a férj számára. Megfogott egy flotírtörülközőt, és türelmesen megvárta, míg felesége végez a tusolással.
- Hát te? Mit keresel még mindig itt?! – lepődött meg, amikor kijött a zsongító gőzökből!
- Semmi különöset! Gondoltam beadom számodra a törülközőt!
- Hát… köszönöm a figyelmességedet!
- Mondd meg nekem, de őszintén! Ki hibázott? Ki rontott el, és mit? – fonta keresztbe mellkasa előtt a kezeit.
- Jaj, hagy az ostobaságaiddal! Túl fáradt vagyok hozzá! A gyerekeket legalább lefektetted?
- Velünk nincs gond, már régen alszanak! Nem gondolod, hogy meg kellene beszélnünk a viselkedéseidet, és a kirohanásaidat? – igyekezett hangját annyira türelemre inteni, és fegyelmezni amennyire csak az adott helyzet megengedte.
- Drágám! Szerintem te egyáltalán nem ismersz engem! Ha azt gondoltad, hogy majd leállok veled vitatkozni hajnali kettőkor, ahelyett, hogy mehetnék feküdni, akkor tévedésben vagy! Most nagyon el vagyok fáradva! – meg se várta, hogy a türelmes férj erre reagáljon valamit zokszó nélkül már ment volna a hálószobába, hogy kipihenje tompított fáradtságát.
- Innen nem mész sehova! Megértetted?! – a kelleténél valamivel erősebben szorította meg gyönyörű, bronzbarna árnyalatú karjait, és tudta, hogy ennek még nyoma marad.
A fiatalasszonyt se kellett sokáig kérlelni; visszakézből súlyos pofon csattant, amitől az ifjú férjnek egyből égni kezdett az arca.
- Hogy képzeled ezt te vadbarom??? Milyen jogon bánsz velem ilyen durván?! Azonnal eressz el! – indulatai nem ismertek határt.
A fiatal férj szorítása kicsivel megenyhült, de még mindig határozott szilárdsággal szorította a felesége karját:
- Mondd meg de azonnal! Ugye van valaki más is?!
- Hát erre megy ki a játék? Hát tud meg te lúzer! Van! Na és! Majd jön egy újabb idióta akárcsak te, akinek elhúzom a mézesmadzagot, ha unatkozni támad kedvem! – vágta a szemébe.
Ez súlyos sérelem volt, mert a fiatal férj hitt a házasságban, és az egy testről, és egy lélekről papoló szónoklatokban; megsemmisülten engedte le szorongató kezét az asszony karjáról, majd bevonult a hálószobába, egy darabig még nézte alvó kisgyerekeit, és megpróbált ő is aludni!
A feleség is lefeküdt – igaz, hogy férje haragja és indulatai elől lehessen biztos menekvés -, ő inkább a nappaliban kihúzott kanapét választotta pihenése céljára.
Másnap a férj leszerelte az összes zárat a bejárati ajtóról, és azonnal újat tett fel a helyére.
,,Hát ez már mindennek a teteje!” – bosszankodott magában mikor hazaért.
Nem tudott mit tenni! Leült a nyirkos, piszkosan huzatos lépcsőházban, és kénytelen volt várni, míg férje hazatér.
Már jócskán beesteledett, mikor a fiatal férfi piszkos overállban, és motorolajtól mocskosan hazatért az egész napos lótás-futástól!
- Hát te?! – lepődött meg, mintha semmiről se tudna a férfi. – Merre jártál?
- Mondd csak? Ki engedte meg neked, hogy az összes zárat önként leszereld?!
- Azért csináltam, hogy a két kis angyalkánk ne lássa milyen ember is valójában az anyuk!
- Szóval kiástad a csatabárdot! – nem is karta leplezni a megdöbbenését. – Ha neked így Jó! De figyelmeztetlek kishaver! Ha te bekeményítesz, akkor biztosra veheted, hogy én sem fogok leállni! Erre mérget vehetsz!
Dühtől fortyogva beviharzott a lakásukba, és kirámolta a ruhásszekrényt! Egy hatalmas utazóbőröndbe csomagolta bele összes ruháit. A két kislány még mindig szuszogott. Pár pillanat múlva megérezhették az idegességet mérgező lehelletét, mert mindketten felébredtek, és azonnal sírva fakadtak!
A fiatal nő nem vigasztalta meg őket! A mindig gondoskodó férj volt az, aki máris ölbe vette mindkettőt, és igyekezett megnyugtatni:
- Látod Most ezt miért kellett?! Felijesztetted a kicsiket!
- Érdekel is engem! – legyintett könnyelműen. Igyekezett minden holmiját beleszuszakolni a bőröndbe, majd fogta magát és se szó, se beszéd kiment a közös lakásukból!
- Figyelj csak drágám! – szólt utána a férj két bömbölő kisgyerekkel a karján. – Ha innen kimész akkor többet már nem jössz vissza! MEGÉRTETTED?!
Már csak arra lett figyelmes, hogy csukódik a bejárati ajtó...

RÁGCSÁLÓ-SZELFIE

A közösségi média minnél szélesebbkörű, és egyetemes elterjedésével az emberek szinte napi rendszerességgel szeretik kiteregetni ,,szennyesüket” illetve megosztani magánéletük szinte minden apró-cseprű történéseit; a fagyizásoktól kezdve egészen a házi kedvencek legújabb kötött pullóveréig.

Történt egyszer, hogy a főváros hídjainak közelében rágcsálók kezdtek megjelenni az éj romantikus leple alatt. Néhányuk egészen furmányos, és szemlátomást alamuszi módszerekkel mászott elő egy-két betonrésen át, vagy hídpillér hozzáférhető elemei közül, hogy mindenféle fogyasztói ember által elhajított, ám valójában tudatosan is hasznos megromlott élelmiszermaradékot vehessen magához.

A tévé bizonyos bulvárcsatornáin futó hírműsorok nagytotált alkalmaztak egy-egy rágcsáló minél stílszerűbb, és kissé szüreális bemutatásához, és égre-földre állították, hogy abszolúte a budapesti lakosoknak szinte semmi félni valójuk nem lehet, hiszen az elviekben ártalmatlan kisállatok szakszerű pusztítását elméletileg már megkezdték – persze annak ellenére, hogy egyes csatornák azt állították, hogy nincs, és nem is volt még a főváros történelmében rágcsálóveszély!

Mit volt mit tenni, a főként fővárosban lakó, vagy csupán feljövő turisták között is előszeretettel fordult elő – akár napjában több alkalommal is -, hogy mihelyt találtak egy-egy elhullott, ám jó állapotnak örvendő állatpéldányt szinte beállított művészi, abszurd, és morbid pózokat felvéve máris serénykedve kattogtatni kezdték okostelefonjaikat, vagy digitális fényképezőiket, hogy minél élethűbb, és realsztikusabb alkotásokat örökíthessenek meg nem csupán önmaguk, de a virtuális felhasználói közösség számára.

Hogy a tévécsatornák is folyamatosan egymást túlszárnyalva, és egymást gyilkos versengésekre ösztönözzék előszeretettel interjúvolták meg az egyszerű utca emberétől kezdte egészen a legmenőbb celeb hírességekig, és művészekig azokat az ismert embereket, akik vagy groteszk grimaszokat vágva közölték, hogy felháborító egy helyzet uralkodik a köztisztaság katasztrófális állapotát tekintve a városban, vagy pedig kissé furcsa, különös módon még örültek is annak, hogy így legalább a városban valami kialakulhatott, elkezdődött, vagy éppen megmozdult.

– Én személy szerint olyan performance pózt választottam magamnak, ahol kis kedvencem minden testrésze, és testnyílása előnyösebb méretben látszik! – válaszolta a riporter feltett kérdésének engedve az egyik híres írónő, aki mintha mindig csupán akkor szándékozott megjeleni, mikor öntudalan megérezte, hogy éppen abban a percben nem igazán fogynak a könyvei, vagy extravagáns személyiségre a kutya se lehet eléggé kíváncsi.

– Én kurva jó ötletnek tartom, hogy patkányokkal osztozkodjunk! Hiszen úgyis van belőlük már éppen elég! – nyilvánított véleményt egy másik lelkes ember, aki elkötelezett egészségkövetként éppen szokásos edzését végezte, amikor az Erzsébet-híd lábánál megpillantott egy jóval kisebb, de testesebb elhullott állatpéldányt, melyről önmagát is beleértve szelfit készített.

A város alkalmazottai természetesen igyekeztek mindenkit megnyugtatni, hogy a patkányok csupán éjszaka indulnak felfedező, vagy élelem utáni expedícióra a belváros környékére, így igazán nincs mitől tartani, bár, azért nem árt, ha észrevesznek egy-egy tetemet utána gondosan higiéniás szempontokat mérlegelve alaposan fertőtlenítsék magukat, csupán csak megelőzési célzattal, és a minél hatékonyabb biztonság jegyében.

– Hát Hölgyek, és Urak! Már intézkedést adtam a Köztisztaságfenntartó vállalatnak, hogy kezdjék meg a rágcsálók minél hatékonyabb irtását, és nemsokára Budapest teljes területe meg fog újulni, és tisztább lesz mint valaha! – jelent meg szinte mindenütt azonos műsoridőben, összebeszélten a város egyik helyettes polgármestere, és válaszolt minden lényegretörő kérdésre teljesen ugyanazt.

– Önök szerint, ha a világsajtó értesül erről a kínos incidensről miként fognak a külföldi közvélemény, vagy akár a turisták vélekedni erről a kisebb bakijukról? – tette fel a kérdést egy olyan újságíró, aki egyelőre nem minősült propagandaszócsőnek.

– Mint mondtam a munkálatokat megkezdtük, addig pedig kérem a lakosság szíves megértését, hogy minél előbb tisztább, és élhetőbb Budapestet varázsolhassunk! – zárta le a vitát az öltönybe bújtatott alkalmazott, majd amikor már megsejthette, hogy ennyivel egészen bizonyosan nem fogja megúszni egyszerűen fogta magát a ,,slepjével” és máris kiviharzott a teremből, anélkül, hogy a további pergőtüzű kérdésekre választ adhatott volna.

A hírcsatornák többsége csupán három-négy napig tartották műsoron a rágcsálókról készült híreket, mert úgy érezték, hogy három napnál tovább egy-egy hír értéke merőben alááshatja a konkurenciát, így történhetett, hogy amint letelt a három nap, az adott rágcsálók – akik eddig csupán éjjel kavarták fel maguk között az állóvizet, és okoztak kisebb-nagyobb közbotrányt a lakosság körében -, egyik napról a másikra olyan általános, már-már megszokott ténynek minősültek, mintha valaki egyetlen gyufaszálat gyújtana meg, amitől akár egy egész erdő is bármikor leéghet.

NAGYKAPUK, KISOLLÓK

Útolag már mindent sokkalta szánalmasabb számba venni. A Lét törékeny sebezhetősége miért nem titkos parancsra kötetett s szilárdult?! Benső, önemésztő Golgotai magány a Mindenség párbaj-alkatrészeként kitágult s nem tarthatta végül egybe a halhatatlanságot ígérgető szerelmi metamorfózist! Igazgyöngyök bőségben termő patakocskái mennyi szó-szegett olcsó ígéret, hogy a bonyolult felnőttesebb dolgok is megváltoznak egyszer!

Réstöltő kötőanyagokra lett volna folyamatos állandóságban szükség, mely titkos-észrevétlen betömködi lelki sérülések vérző sebeit. Jó volna sejteni-tudni még mily sorsot várhat a tutyimutyiskodó potyalesők kis-komfortos tábora? Élni sürgetnek sokan, várakozni restellnek! Kéj-ösztönök helyébe vajon mikor léphet egyetemes megértések harmóniája?! – Lélek-bankkártyánk hamar merülőfélben; önmagunk feledkeztünk már el morális felelősségeinkről!

Rég kellene valami titkos, evilági megállapodott paktum! Erkölcsi sors-fonalakat kellene szőni melyek láthatatlan is – de tudatosan gomolyognak -, pöndörödnek…

Polip-világunkban nincsen megfelelő hely érzelmeket keresni, s még a tettek is egyre sunyítóbb maradandósággal esnek latba! Az eltévedt bárányokat hamar leszúrják – ezt tudhatja már mindenki. Térfércserék avitt szabadsága már rég tilosban parkol. Minden problémák egyetemes, betört körömágya ott kezdődik ahol agymosott, rózsaszínszirupos álommocsarakat, prostituált luxuséletmódot hirdet, mint jogosan elnyerhető használati tartóscikket a szennyező bulvármédia!

Celebcicák mézédesen csicsergő dorombolásától már egyre alattomosabban feszülnek kivégzőkötelekre hasonlító interurbán-antennák!

A HÓFEHÉR TÜNDÉR

A hófehér ruhába bújtatott, bombázó tündér nem feledkezett el, hogy kisebb-nagyobb kacérság, és persze széptevés mellett kijárhasson neki a fizikai kényeztetés!
A félszeg, pufók, fiatal egyetemista – aki egyfajta Don Quijote-i lovagiasság eszméjét hirdette gyengéden megmasszírozta hattyú-lábait, ami olyan jól sikeredett, hogy a hölgy kezdett beleszeretni:
- Jaj, oh! Hát ez isteni! – nem győzött a tündér hálálkodni.
– Mondd csak cunci? Mikor ismételhetnénk ezt meg a későbbiek folyamán?
- Ne-ne-nem tudom! – dadogta a másik hirtelen jött, fokozatos pirulásai között.
- Akkor tudod mit mókuska! Megadom a számomat és majd rám csörögsz, ha kedved tartja! – azzal cuppanós arcra puszit nyomott forró ajkaival pirospozsga arcára.
,,Ez váratlanul ért nagyon is, hogy újra így érezhetek!” – töprengett el magában, s máris a következő felelő volt a soron, és rögvest ki is derült, hogy az nem más, mint Prézli Katalin alias, a hófehér tündér.
- Akkor kedves Katalin! Mit tudna nekem mondani a görög-perzsa háborúkról?
A fiatal, felettébb nyurga, nyakigláb tanárt – akit mindenki csak Pityke őrmesternek becézett -, göndörödő, vöröses, rőt haja miatt annyira kíváncsian meresztgette kék szemét a szóban forgó felelőre, hogy fiatal hölgynek kissé ínába is szállt a bátorsága, mert jó öt perc is eltelt, míg meg mert szólalni!
És még a félszeg fiatalember gondolta, hogy ő a legfélősebb az egész egyetemi csoportban!
- A görögök és a perzsák háborúját már az egyik legismertebb ókori történetíró Hérodotosz is megírta saját munkájában!
A fiatal tanár éberen bólogatott, mint akinek nagyon tetszik, ha igazad adnak okfejtéseinek.
- …Semmi gond nem lett volna, ha Xerxész a perzsák királya nem látott volna álmot, melyben megjósolták neki, hogy háborúra számíthat!
Pityke őrmester még mindig nem szólt semmit! Ami rendkívül szokatlan és különös volt; ekkora már nagy általánosságban a legtöbb felelőnél, vagy kiselőadást tartónál azonnal félbeszakította a hallgatóit, és végeláthatatlan okfejtésekbe bocsátkozott a szerinte ideális kiselőadások minőségi elvárásairól.
- Bocsásson meg kedves Katalin! Nem szeretném félbe szakítani… – kezdte mentegetőzéseit, amiből a vizsgázó már pontosan tudta, hogy elégtelen az adott érdemjegye.
Bevett szokás volt az egyetemi oktatóknál, hogy az elsőéves gólyákat rendszerint minden vizsgán kivétel nélkül megbuktatták bizonyítva azt a meggyökeresedett oktatási tételt, miszerint: a hallgatók elbizakodottá válhatnak, ha rögtön már a legelső évben mindenki átmegy az összes vizsgáján!
Így különösebben egyáltalán nem számított az, hogy vajon az illető mennyire tudja-e a görög-perzsa háborúkat? Vagy hogy Nagy Sándor mekkora területeket is igázott le, hogy létrehozza a hellenizmus új városait? - a lényeg az volt, hogy az oktatók szándékosan féltették hatalmukat a diáksággal szemben!
Prézli Katalinnak egy pillanatra inába szállt maradék bátorsága; fátyolosabbá lett a hangja, és meg is remegett a sorsdöntő pillanatban!
Pityke őrmester végül kiadta a megfellebbezhetetlen ítéletét:
- Tudom, hogy haragudni fognak rám a kolleganőivel kedves Katalin, de a saját érdekében én most meg kell hogy buktassam Önöket! Most még nem fogják elhinni, de a pótvizsgán már minden sokkal könnyebb lesz! – hosszú kezével sürgősen, és szorgalmasan körmölt valamit a hosszú, fekete könyvecske hátsó részébe – ahol a szigorlati jegyeket kellett kötelezően előírtan feljegyezni -, majd odaadta a megszeppent, sírásra hajlamos Katalinnak az indexét:
- Higgye el kedves Katalin! Ez nem az Ön hibája! Sajnos egyetemünknek bevett módszerei vannak a szűrésre, és sajnos nem tehetünk kivételeket! Ne keseredjen el! Az Ön képességei messze meghaladják az itt jelenlévők értelmi színvonalát!
Katalin sokkos állapotot élt át, míg Pityke őrmester folyamatosan beszélt.
Fogta kis aktatáskáját, és minden lelki erejét összeszedve, valamivel különös méltósággal távozott a vizsgateremből.
- Na, mi volt, csajszi?! – egyik legjobb kollégiumi barátnőjének kíváncsiságának senki sem szabhatott akadályt!
- Szerinted?! – szólt vissza. Elgyötört, és megviselt arcán azonnal látszott, hogy most azonnal legszívesebben elsírta volna magát.
Lekuporodott a koszosfehér színű fotelba, melyből – rendszerint -, hiányzott a rúgó, és barátnője tömzsi vállaira hajtotta fejét, miközben fátyolos szemeiből egy jelentős könnycseppet sikeredett tartózkodón kitörölnie.
- Na, mondd már Kati? Mi volt a pitykével? – jöttek oda hozzá többen, és mindegyik ezt az egy kérdést tette fel.
- Megbuktatott a kurva életbe! – Katalin mindig is ,,ami a szívén az a száján” típushoz tartozott, és a pufók fiatalember valósággal istenítette, mert önző gyávaságában ő biztos nem mert volna se visszabeszélni a tanároknak, sem pedig többi hallgatótársának!
- …De hát mégis?! Mondd már? Úgy kell mindent kihúzni belőled! Mi volt? Milyen tételeket kaptál? – faggatta tovább Timike kollégiumi szobatársa.
- Mégis mit gondolsz?! Az a kurva görög-perzsa háborút húztam, és azt mondta, hogy jó, amit mondok, erre tessék! Az utolsó öt percben keményen bevéste az indexbe a karót! Még volt pofája azt mondani, hogy ezzel nagy szívességet tesz nekem és nektek! Hát, tudjátok mit?! Bekaphatja! – újból eleredtek a könnyei, és a többi hölgyemény mellett a pufók fiatalembernek is azonnal megesett rajta a szíve.
Leült mellé; megfogta törékeny hattyú-kezeit, melyek most a hirtelen jött stressz, és fölfokozott izgalom hatására azonnal remegni kezdtek, és izzadásnak indultak, majd megértőn simogatni kezdte. Amikor érezte, hogy fáznak kis ujjpercei gondoskodón meleg levegőt fújt rájuk, hogy felmelegítse!
Tisztában volt vele, hogy talán nem ez a legmegfelelőbb pillanat a romantikára, de kezdetnek talán megteszi; egy olyan fiatalembernél, akinek még életében nem lehetett barátnője, mert csekélyke önbizalma meggátolta, hogy egyáltalán hölgyekkel ismerkedhessen!
- Nyugodj meg kérlek! Őszintén sajnálom, hogy ez történt! – úgy érezte, hogy ennél átlagosabb rizsaszöveget már talán nem is mondhat.
- Köszönöm! Nagyon drága vagy, de az önsajnálatból nem kérek! – megpróbált határozottnak és erősnek mutatkozni, bár kevés sikerrel. Remegő szája mindig megláttatta az igazat!
- Bocsáss meg nekem, hogy… megpróbállak megérteni… - szabadkozott. Érződött, hogy őt is felkavarta az egész eset.
- Drága! Nagyon rendes, aranyos vagy! – viszonozta a simogatást -, de én szeretném megőrizni a romokba heverő önbecsülésem darabjait, ha szabad!
- Én… tökéletesen megértem, és tiszteletben tartom! – tovább már nem mert szólni, nehogy megbontsa a kettejük között kialakult törékeny bizalmat.
A többi barátnő mind köréjük sereglett, akár a kiscsibék az anyukhoz, és mindegyik alkalmi barátnőnek volt valami lényegre törő kérdése:
Hogy miket kérdezett Pitye? Hogy mikor vette észre, hogy karót akar adni? stb.
Katalin állta a kérdezősködések záporát miközben folyamatosan ki, és bement egy-egy szigorlatozó felelő, és rendszerint mindegyik átkozódott azon, hogy már a legelső megmérettetésen elhasalt!
,,De akkor miért pont ő kellett ennek a kistílű alaknak?! Hiszen ez nyurga fickó nem több, mint ötven kiló vasággyal együtt, és akkor ennyire megszívatta! Ez nem volt fair játszma!” – s minél inkább hagyta, hogy a gondolatai erre az egyetlen dologra koncentráljanak észre se vette, hogy a legtöbb alkalmi barátnő Timikét és a pufók fiatalembert kivéve azonnal lekopott róla!
- Hát ti meg, hova mentek?! – tért vissza gondolataiból. – Csak nem akartok itt hagyni, amikor minden lelkierőre szükségem lenne?!
- Jaj, bocsika! De tudod, még rengeteg sok dolgot el kellene intéznünk! De drukkolunk majd neked a következő pótvizsgán! Szia! – felelték, mint a csicsergő pacsirták mindannyian egyszerre, kórusban!
- Na, hát szép kis barátaid vannak, nem mondom! – jegyezte meg Timike!
- Na, látod! Ezért vagy te a legjobb barátnőm! – mintha megfeledkezett volna egy pillanatra róla, hogy a pufók srác is mindig mellette állt -, oh! Hát persze! Te is kis mackóm! Meg ne sértődj! – gyöngéden megsimogatta termó pulóveres vállait, amit a fehér ingre vett fel, mert a szigorlatok is sokszor beleestek a januári időszakokba!
- …És mondjátok csak? Nektek mi a tervetek a mai napra?! – megpróbálta szándékosan elterelni figyelmét a rossz dolgokról, és kikapcsolni agyát.
- Hát tudod… szóval semmi különös! Én biztos, hogy visszaspurizok a koleszbe, és azt hiszem rendesen benyomom a szunyát, mert egész éjjel készültem erre az egyetlen szar vizsgára!
- Szigorlat Timike! Kérlek, ne felejtsd el, hogy itt duplán számít az a rohadt jegy!
- Mennyire igaz! Tényleg! – kapott a fejéhez miközben egyik kedvenc müzliszeletét majszolta nagy odaadással!
- Na, és te? Kismackóm?! – fordult a pufók fiatalemberhez, aki türelmesen és érdeklődőn igyekezett hallgatni. – Volna kedved csörögni velem egyet?
- Igen! Az nagyon jó lenne! – hát persze, hogy nem vette észre, hiszen nem volt kéznél tükör, amibe belenézhetett volna, de szemlátomást annyira elpirult, hogy valósággal hőhullámai támadtak, amit Katalin titkos jelzésnek vett; miszerint vonzódik hozzá. Ez kellemes meglepetés volt a kissé szomorkásra sikeredett nap után.
- Akkor majd talizunk körülbelül a következő pótvizsgán! Én most hazamegyek, és hanyatt döntöm saját magam! Sziasztok! Jó szórakozást! – búcsúzott tőlük Timike, és látszott rejtélyes mosolyán, hogy női megérzése általában sosem hagyták még cserben. Legalább is pasi ügyekben!
- Hát, úgy látom ketten békében megmaradtunk egymásnak kis mackóm! Mit szólnál hozzá, ha beülnénk mondjuk abba a kis kínai büfébe? Állítólag nagyon szimpi és hangulatos hely! Biztosan a kiszolgálás sem utolsó!
A pufók srácon látszódott, hogy valósággal teljesen zavarban van, és köpni, nyelni is alig tud!
- Persze, az nagyon jó lenne!
Prezli Katalin máris öltözködni kezdett. Kellemes újdonság volt számára, hogy a fiatalember udvarias gavallérsággal máris felsegítette rá kiskabátját, és segített mindenben, hogy melegen tartsa szervezetét!
Aztán ő is felöltözött, és Katalin észre se vette, hogy egyik pillanatról a másikba, de kezdett teljesen belezúgni!
- Mehetünk Drága? – húzta fel bolyhos, puha kesztyűit.
- Természetesen! – nyitotta ki előtte az emeleti ajtót, ami a lépcsőházba vezetett és onnan egyenesen az utcai forgatagba. Bár még csupán negyed tizenkettőt mutatott az óra, érezték, hogy mindketten farkaséhesek; bár Katalin vegetáriánus volt, és egyáltalán nem fogyasztott húst, mégis úgy érezte, hogy egy egész marhacsordát fel tudna falni együltőhelyében.
- Nagyon megéheztem! És te? – mosolygott a másikra, hogy bánatát elűzze.
A félszeg srác csak bólintott. Sokszor megesett vele, hogy vagy túlzottan hamar kezdett el bekapcsolódni egy beszélgetésbe, vagy túl gyorsan szállt ki. Minden beszélgetésnek van egyfajta sajátos ritmusa, amihez azért illik igazodni!
- Mit gondolsz? A kínaiak esznek rizibizit, vagy rizottót?
- Passz!
- Még sohasem jártál kínai étteremben! Eltaláltam?!
- Hát… ami azt illeti máshol se nagyon, mert egyáltalán nem szeretem a tömegnyomort! – bukott ki belőle.
- Szomorú, gyerekkori emlékek!
Nagyon szomorú lett a pufók fiatalember, és látszott a különös, gyermekkori mélyen megélt szomorúság még most is élénken világít a szemében.
Ezt az ifjú hölgy is észrevette:
- Jaj! Ne haragudj! Hogy én milyen hülye liba tudok lenni! Őszintén sajnálom, ha megbántottalak volna! – megfogta a kezét és simogatni kezdte, miközben kedvesen a másik karjába karolt miközben végig sétált a Rákóczi úton.
- Nem történt semmi! Tényleg! Nagyon aranyos vagy!
- Mondd csak kis mackóm? Te hiszem benne, hogy két ember önként a legváratlanabb pillanatban is elbűvölheti egymást?
- Bocsáss meg… én még soha…
- Tehát, azt akarod ezzel mondani, hogy még soha nem volt barátnőd? – előbb meglepődött aztán kuncogott.
- Ami azt illeti!
- Nem baj! Én nagyon szívesen leszek a te barátnőd! Legalább mutatok neked egy-két hasznos csajozási praktikát! – kuncogott tovább.
A délelőtti órák egy kellemes sétával teltek, majd megérkeztek a kínai büféhez.
- Mit szeretnél enni? – pakolta le cuccait az egyik acélszínű fogasra.
- Hát… nem is tudom!
-Tudod mit? Megkérdezem, hogy van-e rizottójuk, valami húsfélével! Csak nem szolgálnak fel valami idegen eredetű vackot! Az megártana az üzletnek!
A fiatalember lelki szeme előtt hirtelen felrémlett a rémkép a kutyahúsról, és enyhe émelygéssel járó rosszullét kerítette hatalmába.
A gyönyörű hölgy azonnal átlátta a helyzetet, és leültette az enyhén émelygő fiatalembert a fenti kis boxba az emeleten.
- Jól vagy? Minden rendben? Ne hozzak neked esetleg egy pohár üdítőt, vagy vizet?!
A fiatal srácnak nagyon jólesett ez a fajta figyelmesség, mert eddig nemsok része lehetett benne; egy barátnőtől aztán még végképp nem! Leült pár pillanatra, és elkezdte kigombolni télies nagy kabátját, mert idebent jócskán meleg volt, és egyáltalán nem akarta, hogy csatakosra izzadjon!
A hölgynek is segített levenni a kabátját és sálját:
- Na, hogy érzed magad?! – fogta meg szőrös kezeit, és látszott ő is megrémült egy pillanatra.
- Köszönöm már minden rendben! Csak tudod… nem nagyon bírom a kutyahúst, mint fő fogást!
- Hahaha! Hogy te milyen tüneményesen drága pasi vagy! Mondták már neked, hogy a humorod kincseket ér?
- Eddig te voltál az első! De nagyon köszönöm!
Nem kellett tovább várakozniuk; alig öt perc után egy nyurga, nyakigláb kínai jelent meg előttük. Odaadta az étlapokat, és Katalinnak azonnal megtetszett az az ismeretlen tésztás étel, amibe a változatosság kedvéért egy kis borsót is tettek!
- Akkor én kérek egy kis tésztát! És te? – fordult oda hozzá kíváncsian, bizalmaskodva.
- Igen… azt gondolom az most nekem is jól fog esni!
- Akkor kérünk szépen két ilyen borsós tésztát! – szólt a pincérnek, majd biztos, ami biztos az étlapon lévő kisebb ételes fényképre bökött, hogy a pincér biztosan megértse szavait.
A pincér meghajolt udvarias szokásként és már el is viharzott, alig pár percen belül már hozta is a két nagyadag borsós tésztát. Ínycsiklandó illatokban pácolódva.
- Köszönjük szépen! – szólt oda.
- Jót étvágy! – felelte a lelkes kínai. Azzal el is viharzott.
- Szerintem nagyon guszta! – Katalin nagyon éhes lehetett, mert fogta a villáját és egy hatalmas tésztagombócot tekert fel pillanatokon belül az evőeszközére, amit aztán lelkesen a szájába vett. – Nem is annyira rossz!
A pufók srác is kicsit megemberelte magát; érezte, hogyha a hölgynek ízlik a tészta akkor az semmi esetre sem lehet rossz!
Beletúrt egy kisebb adagba és óvatosan ízlelni kezdte; kíváncsi lett volna rá, hogy miből is készülhetett?
- Hogy ízlik? – kérdezte mosolyogva.
- Igen! Jó lesz! – ő is nagyon éhes volt, és bár a tészta mindig megnövelt kalóriákat jelent, nem bánta, hogy kellemes, meghitt pillanatokat tölthet a sugárzó hölggyel.
- Akkor rendelek még egy adaggal, mert nem tudom, hogy vagy vele, de nekem valósággal máris kopog a szemem!
- Miattam nem szükséges! – szabadkozott.
- Rá se ránts kis haver! Fogd fel úgy a dolgot, hogy a vendégem voltál!
- Hát… nagyon köszönöm, de tényleg, semmi…
Katalin ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy megkóstolja a pufók srác telt, húsos ajkait; kicsit közelebb hajolt, és a tésztás ajkaival megcsókolta.
Szegény srác. Még nem volt alkalma, hogy elsajátíthassa a csókolózás művészi fortélyait, ezért köpni, nyelni sem tudott, és megpróbálta visszatartani a levegőt, mert idő közben meg is feledkezett az orráról!
- Ez isteni volt! Megismételhetnék legközelebb is!
- Bocsáss meg! – fújtatott, amikor a könnyed, futó csók véget ért!
- Jaj, te kis butuska! El is felejtettem szólni! Az orrodon vedd a levegőt, ha csókolsz, mert másként nem kapsz majd levegőt! De lesz még bőven alkalmunk erre, majd meglátod! – sejtelmesen, sokat tudóan elmosolyodott és kedvére kiélvezte a fölényhelyzetét, amibe belevitte a megszeppent srácot.
Ennyire romantikus napra talán csak a lány volt felkészülve. A pufók fiatalember érezte, hogy be kellett volna ugrania a virágboltba venni egy kisebb csokrot, mert ha az ember randizik ez így természetes. De minden annyira gyorsan, és váratlanul érte! Nem volt ideje felkészülni rá!
- Neked is jó volt! – ebben a percben volt a leggyönyörűbb angyal. Szinte ragyogtak őzikeszemei, és pajkos, játékos lénye azonnal megmutatkozott.
- Igen, nagyon örülök neki, hogy meghívtál!
- Én pedig örülök, hogy végre igazán elbeszélgethettem veled, és nyerhettem egy nagyon jó barátot!
A nap hátralévő részében szinte minden változatosnak mondható témát alaposan kibeszélgettek, és megvitattak!
Nem sokkal a nap utolsó sugarainak hanyatlásakor, - ez volt a legjobb a nyárban, hogy még jó sokáig világos volt -, Katalin kedvesen elkezdte cirógatni a srác ajkait, és csilingelő aranyszíve egyre nagyobbakat dobbant.
- Hihetetlen! Ahhoz képest, hogy most először csinálod nem vagy kezdő! – hattyú-karjaival gyöngéden átfonta a megszeppent másik nyakát, hogy egymás mélységeit tartósabban is megismerhessék.
- Ne haragudj, ha valamit rosszul csinálok, de az orromon ebben a formában még nehezen veszek levegőt! – őszinteségében nem volt semmi meglepő. Inkább gyerekes igazság, amit a lány nagyon élvezett.
- Egyszer nagyon szeretnék egy olyasvalakit mint te, aki majd a férjem lehet!
- Én csak nagyon szerelmes vagyok beléd… – annyira félszegen sikeredett ez a vallomás, hogy valósággal önmaga is megijedt!
- Tudom Drágám, s nagyon becsüllek, amiért ezt meg merted mondani! – kedvesen megpuszilta pufók arcát.
Együtt sétáltak tovább a babonázó naplementében.

KÁVÉHÁZI SOUVENÍR

A belvárosi kávéházban – ahova minden április tizenegyedikén -, állítólag ingyenesen lehetett kávét, és teasüteményeket fogyasztani, a feltétel csupán egy-egy versike, vagy aprócska tárcaszerű novella volt, mint afféle különös, mondhatni ünnepi fizetség, az egyik napon egy ideges, pufók, harmincas éveiben járó fiatalember lépett be.

A legtöbb embernek fontosabb dolga is bőséggel akad, minthogy egy különös, különc embert figyeljen, aki úgy verejétezik, akár a csatakos ló, és feltűnően mesterkélt eleganciával törölgeti a homlokát egy-két alig használt papírzsebkendőjével. Mintha csak enyhén molett teltségét szeretné mindenképpen a kíváncsiskodók elől elrejteni Bolhai Ödön szinte utolsó ruhadarabjáig úgy néz ki, akár egy modernkori avantgarde maskarás Edgar Allen Poe! Szinte csak enyhén galambszőszke vegyült, kopaszodó feje nem feketés színű.

Tavasz lévén könnyed kabátot visel, melynek számtalan belső zsebe van – arra az esetre, ha azonnal szükséges fizetni -, vagy csupán ha mondjuk mind a két termetes, mackós mancsa között tonnányi méretű szépirodalmi könyveket cipel, mert úgy érzi ennyivel mindenképp tartozik a kultúrának, és mert szeretne annyi egyetemes tudást féltekéjébe belegyömöszölni, amennyit csak bír.

Sápadt, szinte albinószerű, holdvilágos arcából tétova riadalommal mered ki minden aprócska részletre fogékony, és megfontoltan precíz smaragdszínű szeme, melyet apjától örökölt, és mely igyekszik mindig a dolgok mélyebbszintű, lényegi összefüggéseit meglátni, és megsejteni a bennünk csoportosuló, összetetett hangulatokat. Ezek a szemek mintha szándékosan kerülték volna egy-egy illetővel való találkozás alkalmával az egészséges szemkontaktust. Nem pusztán azért, hogy a másik illető sértve, vagy vérig megalázottan érezhesse magát, vagy azonnali párbajra, vagy ökölharcra kellene számítania – pusztán csak a bennünk felgyülemlett keserédes, édes-bús, gyermekkori emlékek méltó tükörképeit láthatta bennünk az, aki igazán megakarta ismerni ezt a barátságos különcöt.

Suttogva igyekezett beszélni, mintha nem akart volna senkit sem magára haragítani, legkevésbé a patinás kávéház irodalmi szellemeit, melyek most mintha testetlenül körbevették volna, és ott lopogtak, kergetőztek volna körülötte szüntelen; hol a cigarettafüstben, hol egy kabátok árnyékában, vagy az ezüstcsillárok koronás igazgyöngyei mögött.

Az egyik talpig elegáns, és épp ezért kissé arrogánsképű pincér villámsebességgel máris az asztala mellett temett, és egy-két percig türelmesen posztolt, majd megkérdezte:

– Mit parancsol az Úr?

– Elnézését kell kérnem, hogy csupán hívatlanul jöttem be, és még nem rendeltem… - habozott, mert túlzásba vitt udvariaskodása vadidegennek tűnt ebben a modern XXI.századi posztgroteszk világban. – Úgy értesültem róla, hogy a költészet napján lehet akár versekkel is fizetni!

A pincér harcsaszemöldöke máris felhúzódott; tekintetére azonnal kiült a hirtelen jött, kissé bosszankodó meglepetés előérzete.

– Hát… azt hiszem… esetleg, de ha gondolja mindjárt szólok is a kollegámnak… ő talán megtudja mondani… - neheztelőn csattogó trapolással hagyta ott az asztalát, és visszatért a komfortosan kialakított, kisebb boxszerű büféhez, mely a kávéház végében kapott helyet a könnyedén kezelhető kávégépek társaságában.

Bolhai Ödön világéletében olyasféle embernek mutatkozott, aki – bár számtalan sorstragédiát volt kénytelen eltűrni, és szembeszállni az élettel -, mégsem engedhette meg magának, hogy könnyelműen megalkudjon bizonyos fennálló helyzetekkel, és hírnévre szomjazó percemberkékkel.

A pincér néhány pillanat mulva visszatért asztalához. Úgy festett szemlátomást, mint aki győztes csatát szeretne bejelenteni, ahol egyedül ő nyerhet, és ezért jogosan megengedheti magának, hogy fennhordhassa pisze orrát.

– A kollegám azt mondja, hogy lehet versekkel, és szövegekkel is fizetni! – közli, bár az információ használhatóságában egyelőre ő sem hisz feltétlenül!

– Akkor szeretnék rendelni egy forrócsokoládét belga csokoládéreszelékkel, és valami könnyed, habos süteményt! – akkor most egyenesen Bolhain van a sor, hogy mintegy jelképesen elégtételt vegyen, de csak úgy elegánsan, angolos módon azért a kisebbfajta sérelemért, amiért az adott pincér kissé lekezelő hangnemben szólt hozzá.

– Máris hozom! – siet el a pincér. S szinte érezni lehet, ahogy füstöl a feje a méregtől, és apróbb káromkodásokkal csípkézi ki a levegőt önmaga körül.

Bohai időközben sem tétlenkedik, s máris elővesz egy A4-es hófehér papírt, és sebes macskakaparásszerű betűivel máris körmölni, és szántani kezd az adott papíron. Nem telik bele kis idő, és a papíron egymás alatt, kissé elcsúszott, de strófikus sorokban máris ott sorakozik egy új prózai szabadverse, amiben – való igaz -, egyetlen dekára való rím sincsen, mégis a nyelvnek szinte kellemes, andalító, romantikus zenéje könnyedebbé teszi az egész vers hangulatát. Bár a vers alaphangja pesszimista, és mélabús, kicsit Juhász Gyulás, és Kálnoky Lászlós, mégis Bolhai amint az utolsó simitások egyikeként kackiásan a lap aljára kanyarítja cikornyás nevét lelke mélyén valósággal máris áradozhat, és méltán büszke is lehet magára, hogy nagy áldozatot hozhatott a kultúra oltárán.

Bolhai saját bevallása szerint sokkalta jobban kedvelte a szerelmi költeményeket, és hallhatóan végzetesen megdobbant ócska mosógépre hasonlító, és legalább olyannyira zakatoló szíve. Már számtalan alkalommal elképzelte milyen is lesz majd, amikor kedvesével betérnek újfent mondjuk ebbe a kávéházba, és míg kedvese kíváncsiskodó, szinte gyermeki érdeklődéssel mindent alaposan szemügyre vesz, addig Bolhai olyan szonettkoszorút, vagy szerelmes verset kanyarít tollából, hogy mire sikerül bejárnia a mindenség rejtett kapuit, és megmutatja kedvesének az elkészült verset szerelme nyakába borul, és szinte záporozó csóközönnel borítja el.

Mintha hirtelen ébredne a kosza álómból a barátságtalan pincér újfennt megállt az asztala előtt; kényelmesen kirakja előbb a süteményt a kis fogpiszkálószerű, acélos evőeszközzel, majd a gusztusosan csokireszelékkel meghintett forrócsokoládét, és szinte magára erőltet egy ostoba, negédeskedő vigyort, ezzel jelezvén, hogyha kész az adott versike csupán csak abban az esetben nem kell fizetni!

– Tessék parancsolni! Jó étvágyakat! – azzal fontoskodva máris elmegy, nehogy akárcsak egyetlen percig is újabb levegőt kelljen szívnia ezzel a különc fickóval.

– Köszönöm szépen! – szinte fel se néz a folyamatos írásokból, hiszen a figyelme fokozatosan koncentráltan le van kötve, mintha odabetonozták volna figyelmét a papírra.

Mit mondhatna el általánosságban, egyetemes érvényűen a mostani apokaliptikusra, és arrogánsra sikeredett világról a költészet nyelvére lefordítva gondolatait? Ahogy egyre közelebb sikerül hatolnia összerendezett agyi tekervényeiben a megoldáshoz, szinte észre se veszi, hogy már majdnem az összes jelenlevő kíváncsi érdeklődéssel fordul asztala felé, a bátrabbak, és a kíváncsibbak már egyenesen oda is settenkedtek finoman, és lopakodva, hiszen mindenkit furdal a kíváncsiság, hogyha valami szabályosan a munkába temetkezik.

Abban a percben, amikor a már valóságos aktacsomókra emlékeztető papírosokra végül odakerült a pont, és kackiásnak nevezhető aláírása nem volt aznap nálánál büszkébb, és talán kiegyensúlyozottabb ember a kávéházban.

Azonnal odagaloppozott a kávéház hátsó büfés részébe, ahol a kávés pincérnők, és pincérek kisebb hihetetlenkedő, ámuló meglepetésére az egész stócos papírhalmazt kellő gondossággal lerakta, majd jellegzetesen meghajtotta magát, elköszönt mindenkitől, és kiment az ajtón. A személyzet hihetlenkedve nézett utána. Gondolhatták: ,,Egészen bizonyosan nagy, vagy legalább is híres ember lehetett, ha ennyi mindent letudott írni!”

A kíváncsiskodni vágyó kávéházi társaság egynémely tagja – lányok-fiúk vegyesen -, csöndes méltósággal máris szemügyre vette az aktacsomót, mely még mindig ott termpeszkedett hangtalan méltósággal a kávémérő pult márványasztalán. Mintha tanúskodna egy egész kortárs korszakról!

TEST-TÁRGY ALKÍMIA

Mélyebb sebhelyeket hagytam szándékosan az idegenségnek. halvány romantika-sejtések kozmáltak lelkembe hirtelen mikor azt érezhettem már mindennek vége lett! Meglepetten, bambán néztem szótlan széjjel: mit is kezdhetnék még egymagam hátramaradt életemmel?! Hóhér-idők gaz kilincsét helyettem is lenyomkodta számító öregség. Arcomon már állandósult kimerültség cella-magánya ásított míg a kinti többség sem tudhatta ez mind csak látszat!

Jópofizgatások, grimaszt-teremtő szent-mosolyok is felvihető festéknek látszottak sokadszor: titkos álca-maszkoknak, melyek idővel csak még inkább megszilárdulhatnak! – Ott gészen benn: csacska gyermek-lélek mélyén idézhető szellem-lények mocorognak s fészkelődnek. csupán csak az számlálhatja őket, kit a Valóság sem érthet már meg! Önmagamba visszafutó, párhuzamos sínpárok mentén haladok s nem játszhatok meggondolatlan-felelőtlen mikor a Lét sakktáblája szólít: Ott minden élesbe megy!

Mert mindig a megjósolható rosszra gondoltam s fortyogó katlanként emésztődtem. Zaklatott lelkem folyamatosan kiakarta vetni feldúlt hullámait; benső köldökzsinórra volna nagy szükség, mely titkos, láthatatlan folyosókon bátran átvezetne a másik test rejtelmeibe. Hallgatózva, akár csak az éberen kíváncsiskodók, amíg az Élet nem szólít végletesen s nem léphet át a varázskörből. Remek kelepce, csalfa csapda. Exibicionistasággal fertőzött életünk lenyomata; őszinte szemek igazságait illene újból megtanulni s megszólítani!

Lassú várköreinkben folyamatosan várakozik egy másik-Én boldogsága, s az érintések hártyavékony ösztöneit sebezhetőn tovább sebzi a tudatos szerelmi vágy!

LUXUS-KIVITEL

Kovácsék nagy múltra visszatekintő, tekintélyes méretű luxusnyaralója éppen a kis tavacska partján terült el! Az idősebbik Kovács persze gondoskodott róla, hogy saját stéggel, jetskivel, és egyéni hófehér yactttal legyen ellátva a kis homokzátonyból építetett kikötőlétesítmény – amit ugyancsak -, homályos kereskedelmi alkuk keretében sikerült megvásárolniuk az önkormányzattól.

Mikor beköszöntött a nyri kánikulai hőség a legtöbb kíváncsiskodó – főként középosztálybeli ember csupán azért tett meg egy kisebb kerülőutat, hogy megcsodálhassa Kovácsék minden kényelemmel, és földi jóval felszerelt extra palotáját! A faverandát kis fahíd kötötte össze a kikötővel, ahonnét aztán szabad volt a viziforgalom is, így Kovácsék bizalmas, és meglehetősen szűkkörű, üzletieskedő, veleéig felszínes barátai, és ismerősei akár még egy könnyed nyráias vacsora keretében is könnyedén megköthették a milliókat termelő üzleteket, vagy befektetéseket!

Az egyetemes vízellátást a hátsó udvarban felállított – külön erre a célra kifejlesztett -, víziszivattyú szolgáltatta, melynek többek között az volt az egyetemes feladata, ha valahol megszakadt a vízszolgáltatás, akkor a lakók ne essenek kétségbe, és mindenképpen legyen elegendő vizük, ameddig a meghibásodott vezetékeket ki nem cserélik!

Kovács úr éppen betöltötte a nyolcvanadik életévét, míg felesége éppen elérte a bűvös harmincast. S bár égre földre esküdöztek mindenkinek, hogy boldságuk ennél nem is lehetne sugárzóbb, és harmónikusabb a felszín alá – ahol a legtöbb titok születik -, csak nagyon keveseknek engedtek szabad bejárást! Rokonaik nemgen voltak! Télen sokszor inkább a Bahamákat, vagy valamely Karib-térséget választottak szándékosan, ahol szinte az átlagos középhőmérséklet soha nem esik harmincöt fok alá, és előszeretettel irigykedtek Kovácsné balzsamos barna bőrére, amikor havonta négy-öt alkalommal felkereste személyes hajszalonját, hogy egy kis üzleti forgalmat bonyolíthasson.

Mindig elszomorította őket azon negatív, arrogáns, becsmérlő kritikák egész sorozata, melyek arról szóltak, hogy mekkora korkülönbség van kettejük között, és hogy ez garantáltan megfogja mérgezni tartósnak nevezett boldogságukat!

– Végtére is akár nyugodtan letelepedhetnénk Miamiban is! Szerintem az ottani lakók még örülnének is nekünk, mit az itteni bunkó népség! – állapította meg akár napjában több alkalommal is Kovácsné.

– De Édeském! Miért nem élvezhetnénk ezt a Pazar vidékies klímát, amíg csak lehet?! – felelte a férj, mintha más nem igen jöhetett volna szóba!

Így aztán Kovácsné – a szomszédok, és a bámészkodók éber-kíváncsi figyelmétől egy csöppet sem zavartatva önmagát -, feszes popsival, és vadítóan egzotikus fürdőruhával máris kiment saját különbejáratú stégjére és senkivel sem törődve napozni kezdtett; el nem feledkezve kedvenc bulvármagazinjáról, amit aztán a világért el nem mulasztott volna!

– Ágikám! Te tudod, hogy ezek miből élhetnek?! – sugta oda az egyik locsifecsi szomszédasszony a másiknak.

– Hát Margitkám, az egyszer már biztos, hogy nem kétkezi munkából! – nyugtázta a hallottakat a másik!

–Hát én olyat még nem hallottam, hogy akár a semmittevésben meg lehessen gazdagodni! Bár e mostani világban… - töprengett egy darabig Ágika -, a fene se tudja!

–Nézd csak drágám! Ami nem a mi dolgunk, azt kár is bolygatni! Egyet értesz?! Inkább menjünk dologra, és hagyjuk a gazdagokat! – vélekedett a másik idősebb asszonyság.

Kovácsnét sok esetben halálra bosszantotta a helybéliek teátrális kijelentése arról, hogy mennyire felvitte egyeseknek Isten a dolgát! Ami az újdonsült fiatalasszonyt illeti szinte mindenki tudta róla, hogy ennyire sportos, egzotikus alkattal akár nyugodtan modellként is dolgozhatna, persze csak, ha akarna!

Ebben a pillanatban kellemes, bársonyos bronzbarnás árnyalat volt a fő célja a fiatal feleségnek, és ha az adott bikini imitt-amott kényelmetlen, vagy szűk lett volna csöppet sem voltak gátlásai, hogy tökéletes testét a kisebb nyílvánosság előtt szabadon megmutassa!

Noha Kovácsné szívesen elment vásárolni a főváros nivósabb, és trendies jellegű üzleteibe, addig a vidéknek elkeresztelt kis üdölőtelep környékén szinte mániájává lett, hogy előszeretettel hozatta haza a különféle – elsősorban bio, és természetes élelmiszereket -, melyek állítólag egyetlen káros anyagot sem tartalmaztak a szervezetre nézve! Persze ekkora rekkenő kánikulában azért a hűsött édesség sem maradhat el, így történhetett, hogy Kovácsné majdnem a teljes fagyikészletet felpakoltatta, és hazaszállítatta a kis vegyesbolt egyik, éppen kézenlévő alkalmazottjával. A vegyesbolt tulaja egy feltörekvő kis jelentéktelen, simliskinézetű emberke, erősen kopaszodó stílussal mindig azon mesterkedett, hogy a számára különösen fontos, és ,,pénzes” kumncsaftoknak minnél inkább kedvében járhasson, és azok elégedettek lehessenek!

– No, de drága Hölgyem! Hát nem lesz sok kicsit eza kiadós fagyimennyiség?! A végén még elrontja a hasikáját! – jegyezte meg miközben sebtében beütötte a kívánt összeget a pénztárgépbe.

– Köszönöm, igazán kedves! – eresztett meg egy futó bájmosolyt az ifjú hölgy, és enyhén nedves bikinifelsőjében, és szépen lesült felsőtestében maga volt a paradicsomi virágszál. Szinte nem akadt senki a kis településen, aki meg ne bámulta volna!

Az emberke mintha legalább is zenét hallana valahonnan ritmikus mozdulatokkal igyekezett rátekerni az élelmiszercsomagokra a cukorspárgát, hogy megőrizhesse azok biztonságát! A fiatal hölgy tapintatosan félrekapta hirtelen tekintetét, mert kissé kezdte unni, hogy a pult mögött tevékenykedő emberke nyálát csorgatja egyetlen mozdulatára is! Azért, hogy a barátságos látszatot megőrizhesse barátságosan rámosolygott a boltban kíváncsiskodó asszonyokra, akik mintha szintén csak azért akartak volna ide betérni, mert kíváncsiságukkal sehogyan sem boldogultak!

- Nos, akkor azt hiszem el is készültünk! – tolta közelebb a kis csomagokat a boltos, és az egyik segéd – kisebb jövedelemkiegészítés miatt -, azonnal fel is kapta, és betette a fiatal hölgy luxus sportkocsijába.

Kovácsné sosem filléreskedett, és most is előszeretettel fizetett nagy cimletekkel. A boltos persze nyomatékosan minden bankjegyet gondosan szemügyre vett, de csupán azzal a célzattal, hogy minél tovább húzhassa az időt, melyet Kovácsné egzotikus szépségére fordíthat! 

– Hadd mutassam be szerény hajlékomat! – idősebb, kicsit hajlott hátú öregember mutat szerényen, mégis nagyon büszkén körbe a koszos, piszkos, sajnos vizetelszagú aluljáróban. Vigyorog hozzá, mint egy ártatlan kisgyerek akit lopáson értek a felnőttek.

Mintha lenne benne valami kisfiús szégyenkezés, amiatt ami vele történt; rendezett külsejét csupán a nem mindig megszerzett szappan, és különféle tisztálkodási szerek csúfítjkák el imitt-amott. Rövid hajat, és galambszürke borostát visel arcán, melyen egykor látszott a jómód, és a pluszkilók okozta zsírréteg, aztán, ahogy ebből a létből átment a sanyarúbb szegénységbe bele is fogyott a nélkülözésbe!

– Amint azt Ön is nagyon jól megfigyelte ez itt a hálószobám, dolgozóm, és a nappalim is! – mutat ismét körbe, és bár a metroból kiáramló tengerszerű tömeg ügyet sem vett bámészkodására, azért még mindig akadnak egyesek, akik előszeretettel megbámulják, vagy elmosolyodnak akárhány alkalommal csak felfedezik a habókos öreget.

Azért szereti az aluljárók sokszor sejtelmes, titokzatos alvilágát, mert itt legalább még meleg van, és legalább nem kell attól tartani, hogy kikapcsolják a fűtést!

– Én még a régi Maglódi uton nőttem fel Kőbánya határvidékén, ahol azelőtt nagykiterjedésű gyárépületek, és grundok is voltak! Tudja, mint a Pál utcai fiúk című regényben!

– Ne mondja! – döbben meg rögvest a másik, mert képtelen elhinni a legendát, hogy valaki arról a környéről számrazik! – Éppen a minap olvastam róla egy régebbi cikket valamelyik online-újság portálján.

–Hát igen! Fejlődik a technika fiatalember! – jegyzi meg az öreg, mintha csak saját maga számára szeretne bebizonyítani valami szokatlanul fontosat. – De hát a világ üteme rohamosan halad!

– Azt hallottam, hogy valahol ott születhetett az a népszerű humorista is! Várjon csak! Mi is volt a neve? – töpreng.

– Hoffman Gézára gondol?! – veti közbe a másik.

– Igen, talán! Bezzeg most, ha bármelyik tévécsatorna műsorára kattint már annyi van belőlük, mint égen a csillag!

Az öregember benyúl a matracába és elővesz egy régi magnókazettát; kissé ütött-kopott, de úgy őrizgeti piszkos tenyerei között, mint valami igazán kivételes, és ritka kincset:

- Látja ezt?! – mutatja a fiatalembernek. – Büszkén mondhatom ezt a kis kazettát, és még jónáhányat tőle kaptam személyesen! – s mint valami benső vezényszóra büszékén vigyázba vágja magát, és máris kiegyenesedik!

– Na ne! Ez ugye valami vicc, amit csak most talált ki! – hihetlenkedik, de látja, hogy az öreg matraca telistele van mindenféle kilencvenes évek beli használt cuccal, és tárggyal, melyeknek érzelmi értékük sokkalta nagyobb, mint pénzben kifejezhető dolgaik.

– Amikor meghalt a lányom a vejem szó nélkül kitett az utcára! Azt hiszem csak én nem akartam nagy bonyodalmat belőle!

– Ez borzasztó! Fogadja őszinte részvétemet! – hirtelen megsajnálja a sokat megélt öreget.

– Tudja kedves, ifjú barátom a részvéttel is az a probléma, hogy mint minden mást az ember egyszerűen megköszöni, és hamar elfelejti!

Végignéz a fiatalembereen, mint aki felméri, hogy mennyit nyerhet az ügyön, majd azt mondja:

- Mondja csak? Nem venne nekem egy szappant, vagy valami tisztálkodási szert? – a fejével egy szemközti drogériára mutat, ahol vélhetően mindent lehet kapni, ami csak a higiénia körére vonatkozik.

A fiatalember sok ideig habozik, majd gondol egyet, és kimegy az alóljáróból, hogy a majdhogynem teljesen üres drogériából vegyen némi szappant, és illatos termékeket, melyek segíthetik a tisztálkodást; egyik polcról nagy tubus fogkrémet, és két darab jobb minőségi fogkefét is levesz, majd azonnal fizet a pénztárnál, és visszatér az öreghez.

A fiatalembernek már egyetemre kellene mennie, mert ma ő a soros az órai kiselőadsáok alkalmával, azonban még sem meri magárta hagyni ezt a kedves, és szimpatikus idős embert, aki olyan, mintha saját nagyapja lenne! Bár soha nem volt szokása, hogy gyakorlatilag vadidegenekkel összeismerkedjen, mégis valahogy a szívén viseli a sorsát a nehezebb körülmények között élőknek!

– Tessék! – adja oda a pár dolgot egy fehérszínű zacskóval, amiket vett.

Az öreg elveszi, és azonnal látszik ráncos, barázdás, és enyhén piszkos arcán, hogy nem bír őszinte érzelmeinek parancsolni, mert kicsit elsírja magát:

– Igazán nagyon jólesik a törődése! Nem is tudom, hogy mikor volt utoljára a kezben igazi szappan! – beleszagol az zacskóba, és mintha finom ételillatot érezne megnyalja a szája szélét.

A fiatalember elszomorodik, azt gondolja magában sajnos ez mindenkivel előfordulhat, mert az élet igazságtalan!

Az öregember kiveszi a tubus fogkrémet, és csupán csak az íze miatt kóstolgatni kezdi.

– Régebben imádtam a szülinapi tortát fogkrémmel enni! Sok szép emlékem van róla!